Vándorlásaim és élményeim Persiában - 17

ember volt, s csak utóbb javult meg bűnbánatból, a mi egyébiránt épen
nem gátol bennünket, hogy tolla ömlengéseit ne bámuljuk, mert Hafiz óta
nincs a keletnek egyetlen olyan költője, ki a bort és szerelmet oly
lángolón tudta volna megénekelni.

XIII. Naksi Rusztem romjai.
Barátom, Fagergreen orvos, ki a példás vendégszeretet minden jóságával
elhalmozott, nála laktomban azon gondolatra jött, tennénk egy
kirándulást ezen nevezetes romokhoz „en famille.“ Hiába mentegetőztem,
miszerint jóságát nem akarom tulságosan igénybe venni, annyival kevesbé,
minthogy idejöttömben Persepolis romjait, a mennyire a touristának
lehetséges, elegendőkép megszemléltem. De mindez nem ért semmit s bárha
ő maga e nevezetes régiségeket már számtalanszor látta is, tervétől
sehogy sem akart elállani. „Valahány európai csak vendégem volt
eddigelé, Ó-Persia romjait az én társaságomban mind meglátogatá;
vezettem én oda már angolokat, francziákat, olaszokat, németeket, de
magyart még eddigelé nem hozott ide a sors, és ön valóban fájdalmat okoz
nekem, ha régi kedvencz foglalkozásom gyakorlatában gátolni akar.“ Előre
küldetvén annakokáért a cselédséggel az élelmi szerek gazdag készlete,
Fagergreenné asszonyság, Szemenoff egykori tábornok leánya, kiséretében
először Bendemirbe mentünk, mely a hasonnevű folyónál fekszik, s a mely
itt, mintegy 18 lábnyi töltésről vad morajjal rohan alá a sikságra.
Közel a gáthoz kőhid áll, de ma már olyan romlatag, hogy nagy
fáradságunkba került minden veszedelem nélkül gyalogszerrel átmenni
rajta. Ezen töltést Emir Aszad ed Daule emelteté a 10-ik században, azon
czélból, hogy a mindig szélyelebb ágazó folyó majdan egy ágyba szoritva,
jobban megnedvesíti a szomszéd környéket. Valóban igen hasznos munka, s
az utódok mai napiglan a legnagyobb hálával emlitik alapitója nevét.
Innen éjszaknyugati irányban keltünk át a nagy sikságon Persepolis felé.
Társaságunk hölgyei, kik egy izmos öszvér által vitt kedzserében ülének,
mintegy két órajárásnyira előre mentek, míg az orvos és én, tüzes arab
paripákon, jobbra-balra száguldozva kalandoztunk a sikságon. Utra,
ösvényre nem volt semmi gondunk, az éjszaki hegyláncz, kivált pedig a
távolban mutatkozó romok képezék egyetlen vezető pontunkat. Este felé
odaértünk a romokhoz, s igen kellemes meglepetést okozott, midőn
megpillantám, hogy az oszlopcsarnokban már készen a lakás számunkra,
közel oda pedig a konyha is el van készitve. A mig egyik oldalon javában
állt a sütés-főzés, az oszlopcsarnok felől zene és dal hangozának.
Persepolis, ugy látszék, megelevenült, s azokat az izletes étkezéseket,
azon boldog perczeket, melyeket ott tölténk, soká, soká nem fogom
elfeledni. Persepolistól a derék svéd Naksi Rusztem romjaihoz vezetett,
Persia régibb királyainak fejedelmi nyughelyéhez, mely egy függőlegesen
álló szikla homlokzatába van vágva, s ha nem is külső pompája, de annál
inkább bámulatra gerjeszt benső müvészete és munkájának óriási volta
által. Négy sir van itt, melyek egyike a meredek szikla egyik sarkán
áll, a másik három a másik oldalon, s minthogy körülbelől 40 lábnyira
vannak a föld felett, s még távolabbra a sziklaoromtól, az utazók
rendesen igen nehezen tudnak hozzá jutni kiváncsiságuk kielégitéséhez. A
szomszéd faluból parasztokat szokás fogadni, kik kötelekkel ellátva, az
utazóval együtt a meredek hegyszakadékig mennek a hegygerinczen. Itt a
kötelet rákötik az utazó csipőjére, s függőlegesen addig bocsájtják le a
sír szájaig, mígnem ideérkezik. Igy a menny és föld között lebegni
egyáltalában nem valami nagyon kellemes, annyival is inkább, minthogy a
használt kötelek, a sziklákon történt gyakori surlódások folytán, nem
igen biztosak, s ha az ember ezek ellszakadása esetében a sziklatalpra
le találna czuppanni, semmi kétség, soha sem tenné meg másodszor is e
kisérletet. A csalfa persák, a mint mondák, néha részint azért, hogy az
európaiakat félemlitsék, részint hogy annál busásabb borravalót
csikarjanak ki tőlük, azzal fenyegetik, hogy mindjárt eleresztik, s
bárha már e módon többet megijesztettek, még eddigelé soha senkinek
semmi baja sem történt. A sirok nyilása négyszögletes, de alig 1½, öl
széles és magas. A tulsó részhez két lépcső vezet, s nem csekély lesz a
bámulás, ha az ember a fáklyafénytől megvilágított helyiségben
körültekintvén, észreveszi, hogy ez alacsony nyiláson át, tágas, magas,
müvészileg kivágott csarnokba jutott, melynek közepén három üres
sarkophag látható. A legnagyobb csarnok maga több mint 70 láb széles és
120 láb magas s lehetlen, hogy azon eszme, hogyan vágatá a mester e kis
nyilástól kezdve a vésővel ezen egész óriási munkát, hány kéznek kellett
itt évek hosszú során át dolgoznia, lehetlen, hogy a legmélyebb
bámulatra ne ragadja a szemlélőt. Valamint a persepolisi siroknál, ugy
az itteniek nyilásánál is ott látható domborműben a király alakja, ki a
lobogó lángu oltár előtt ül, míg körötte valamely symbolikus alak lebeg,
mely az őrző védszellemnek tartatik.
Alant, a második és harmadik siremlék között, gyönyörű dombormű van a
sziklába vésve életnagyságú alakokkal. A győztes Sapurt ábrázolja, ki
büszke paripáján ül teljes diszöltözetben, mig Valerian sulyos
lánczokkal terhelten féltérdre bocsátkozik előtte és kegyelméért eseng.
Ezek a főalakok, azonban mind Valerian, mind pedig Sapur mögött más
egyéb alakok is állnak még s ha már magában véve figyelemreméltó az
egésznek kivitele, lehetetlen nem bámulattal tekinteni az illető
arczvonások különféleségét. Sapurnak oly tiszta irani vonásai vannak,
mint bármely mai dél-persának, mig Valerian római sasorrával, római
arczvonásaival azonnal felismerhető. Hosszú ruhát visel, puszta fedetlen
fejjel, s a kép oly hű, hogy a szerencsétlen római császárnak arczán még
az esdeklő kifejezés is felismerhető. Tudvalevő dolog, hogy Sapur, a
szaszanida dynasztia második királya sok diadalmas harczot folytatott a
római birodalom ellen; elpusztitá egész Mesopotamiat, sőt az egyik
csatában még magát Valeriant is elfogta, hogy általa diadalmeneteit
ékesitse, soká harczolt magával fogolyképen. Ezen kép másutt is látható,
s ha a régi kor persái büszke szivvel tekintének fejedelmük hőstetteire,
úgy a mai persák is dicsekvésük kiapadhatlan forrását látják e
dombormüvekben.
A másik sir alatt két lovag áll, dárdájával egymás felé fordulva, másutt
szinte van még néhány alak és igen hihető, hogy ezen sirok már igen-igen
sokáig állottak, midőn mind e dombormüvek bennük vésetének.
Szemben e meredek sziklával négyszögletes épület áll, 24 négyszög lábnyi
téres és 30 láb magas, nagy négyszögletes márványkövekből összeállitva,
s oldalain négy vakablakkal. A tető két nagy márványlapból áll, s az
éjszaki homlok oromzatát egyetlen, 22 lábnyi hosszú kő képezi. A mintegy
5 láb és 6 hüvelyk magas s a földszine fölött körülbelől 11 lábnyira
emelkedő portale 5 láb és 3 hüvelyknyi széles falon át vezet egy tágas,
mintegy 20 lábnyi, füst barnította helyiségbe, melynek ablakai sürűen be
vannak rakva kövekkel. Ezen épületeken nincsenek szobormüvek, hanem a
külfalakon annál több apró fülke található. A persák Kaaba Zertust-nak
hivják, a mi Zoroaszter Kaaba-ját jelenti. Morier tűzimádó templomnak
tartja, azonban semmi bizonyosat sem lehet tudni róla.
Még ugyan e napon a magas Isztakhr sziklavárát is meglátogattuk, honnan
gyönyörű kilátás nyílik az egész mardesdi sik fölé. A felmenetel igen
meredek s néhol oly annyira szűk, hogy a magános ember is csak nagy
nehezen juthat rajta keresztül. A hajdani erőditvényekből, kivéve a
természet által emelt hatalmas védfalakat, semmi sincs meg már. Az
utolsó szaszanida királyok alatt a birodalom kincstára volt, s
legnagyobb nevezetessége egy, nehány száz ölnyi mély kút, mélyen a
sziklákba vágva, melynek egykori rendeltetése felől, a legtarkább regék
szállongnak. Isztakhrból visszatértünk Sirazba. Azon sok kellemes óra,
melyeket e három napi kirándulás folytán élveztem, sokáig feledhetlen
lesz előttem.

XIV. Visszatérés.
Három hónapot töltvén Sirazban, ezen város annyira megnyerte
tetszésemet, hogy már-már azon gondolattal foglalkozám, a helyett hogy
Teheranban telelnék, e zordonabb időszakot itt akarom eltölteni, s majd
a tavaszszal Jezd és Tebbeszen át, egy az európaiktól igen kevéssé
látogatott uton menni Khoraszanba. Ezen tervet csakugyan követtem volna
is, és pedig a mint utóbb kitünt, nem épen előnyömre, hahogy annak
kivitelében nehány európai utazó megérkezte nem gátol vala. Délpersiában
időztem alatt ugyanis Rochechouart gróf és Doria marquis szinte
meglátogaták e vidéket. Az első, a Teheranban lévő franczia követség
attaché-ja, Persia kereskedelmi viszonyainak tanulmányozása czéljából
utazott, a másik, egyik előkelő tagja a velem egy időben Persiába
érkezett ama rendkivüli olasz követségnek, növény- és állattani
buvárlatokkal foglalkozott. Először is a sirazi hatóság fogadta őket
nagy pompával. Minthogy a persák igen fényüzők, ezen európai két
követségi egyén, bárha a frengi a vallás törvényei szerint tisztátalan,
s igy nem is nagyon szeretik, fényes fogadtatásban részesültek. Az első
hivatalos lakomák után az én derék svédem is meghivta házához az
európaiakat. Asztala mindazzal kinált, a mit csak Persia déli ege
nyujthat. Bordeauxi és champagnei versenyeztek a khularival, s midőn a
vendégszerető gazda felemelkedék, hogy felköszöntse a három
nemzetiséget, melyeket asztala köré gyüjtött, arcza kétszeres örömben
ragyogott. Ez az ember csak akkor látszék boldognak, ha másokat
megvendégelhetett, s egy-egy odautazó nyugati, kimondhatlan örömet
szerzett neki. S vajon lehet-e ez máskép, ha az ember 15 éve számüzve
van már a nyugati czivilizatiótól, s szellemi előhaladásunk azon gyér
szikráiból táplálkozhatik csupán, melyeket egy Bombayon keresztül jövő
hirlap nyujt, s valóban doktor Fagergreen a ritka tünemények közé
tartozik a keleten huzamosabb időt töltött európaiak között. A nélkül,
hogy lelke rugékonyságát elvesztette volna, a nélkül, hogy a
nyugatiaknál sajátságos elevenséget levetheté vala, jóságra és
vendégszeretetre nézve minden keletit felülmul, s azért kétszerte oly
nehéz volt tőle válnom, midőn Rochechouart gróf, ki már-már
visszakészült Teheranba, felszólitott, mennék vele, miután olasz
utitársa e város remek égalját élvezendő, még egy ideig itt maradni
szándékozott.
A franczia nemes ajánlata annyival kellemesebben hatott rám, minthogy
most is, mint rendesen, majdnem minden nélkül voltam már, Sirazba
léptemkor pedig, még szerény paripácskámat is eladtam. Ezenkivül azonban
a visszatérés még egyéb élvezetekkel is kecsegtetett. Ide
koldus-dervisképen jöttem, visszafelé európai utazó gyanánt megyek,
részese mindazon kényelmeknek, melyek fölött a franczia császár ő
felségének ügyében járó férfiú rendelkezik. Hogy tehát nem haboztam
sokáig, az igen természetes. A grófnak még három napi teendője volt itt,
s ez idő multával gyorsított menetekben kell vala visszatértünk utjára
kelni.
Közeledett már azon reggel, melyen nemes barátunktól válnom kellett. Még
hálószobájában volt, háza legfensőbb emeletében. Felkerestem. Sokáig
beszélgettünk egy második találkozás lehetőségéről, s szemeiben
mindannyiszor könyek csillogtak, valahányszor turkesztani tervemet
emlitém. Ezen benső részvét meghatott. Távozni akartam, s midőn az
utolsó ölelés után kezét még megragadtam és erősen megráztam, nagy
bámulatomra tapasztalám, hogy e kézszoritással az egész ház is
megrázkódott. Barátom arczára tekinték, az siri halavány volt. „Gyorsan,
az Isten szerelmeért! – kiálta fel – keltsük fel nőmet és gyermekeimet,
földrengés lesz. A sirazi földrengések a maguk nemében legborzasztóbbak,
és százszorta oly borzasztók, ha első lökéseik a napnak ezen részében
mutatkoznak.“ Hogy szavait egészen komolyan érté, szemei zavart
tekintetéből világosan láthatám. Nejét és gyermekeit csakhamar
összeszedtük, s midőn a szűk lépcsőn a keskeny udvarba jutnánk, tompa
zugással olyan zaj közelíte felénk, mintha a földnek gyomra akarna
megnyilni, a második lökés sokkal erősebb az elsőnél. A magas falak,
valamint a bennünket környező épületek is, jobbra-balra hajlongtak
borzasztó recsegés és ropogás közt, s míg én meghatottan az égre
tekintenék, a város minden részéről borzasztó: „ja Allah, ja Allah!“
hangzott felém. A siraziak igen jól ismerik ez elemi csapás rémitő
következményeit, s a ki az ezerek jajveszékelésébe vegyülő földdöngést
hallja, látja a madarak rémült ide s tova repültét: bármily szilárd
lelkü legyen, lehetetlen, hogy bátorsága meg ne csüggedjen. Nehány
pillanatig csendesen állottunk. Házigazdám nem annyira magáért, háza és
birtokaért aggódott, mint kedveseinek életeért. „A tér, mely bennünket
be fog, igen szűk – mondá – a netalán beszakadó fal könnyen eltemethetne
bennünket. Mentsd magad nőmmel és gyermekeimmel együtt az első
nyilttérre. Én itt maradok, mert a csőcselék fel szokta használni a
rémülés ezen perczeit és dulni, rombolni kél.“ Felelni akartam, de
nagyon kérve sürgetett; kézen fogtam a remegő asszonyt a két gyermekkel
együtt, s midőn őket a szabadba vinném ki a szűk sikátoron át, a
félelemtől sápadó lakosság ide s tova futkosása által oly borzasztó
képet nyujtott, minőhez hasonlót soha életemben nem láttam. A látvány
künn a nyilttéren volt a legszívrepesztőbb. Nők és gyermekek feküdtek a
földön, részint ájultan, részint hajukat tépve. Mások félig öltözötten
futottak oda, némelyek egészen meztelenül, ugy a mint a fürdőből
kiugrottak. Vallás, illem, – mind nem véteték semmi figyelembe. Néhány
percz elég volt arra, hogy az egész várost megfoszsza eszméletétől.
S minthogy a sirás és jajgatás között egypár Mollah szavát is hallám,
kik azt mondák, hogy az egész veszedelmet a városban lévő frengik hozták
a lakosságra, félteni kezdém az egyedül visszamaradt barátot. Gyorsan
visszasiettem hozzá, s alig értem be az udvarra, midőn a madarak új, vad
röpkedése a levegőben új lökést jósolt, s úgy látszik, ez állatkák
csakugyan birnak előérzettel. Csend lett. A tompa zúgas távoli zivatar
dördületeként közelített. A föld reszketése is fokozatonként látszék
növekedni, s midőn a mind jobban közeledő lökések oda jutottak azon
helyig, melyen mi állottunk, a föld oly erősen megrendült alattunk, hogy
minden erőmegfeszitésünk daczára meg nem állhatánk lábainkon. Karöltve
rogytunk össze. Borzasztó recsegést hallottam, aztán úgy érzém, hogy víz
csapott át rajtam, s már-már azt hittem, eljött életem utolsó pillanata.
Ez volt a legrémitőbb lökés, de azért szerencsésen megmenekültünk. A fal
egyik része beomlott, s a víz, mely bennünket elöntött, egy közeli
medenczéből csapott fel. Szakadatlanul körül-körül néztem, a netalán
leszakadó épületeket kikerülendő, s épen a legnagyobb zűrzavar e
pillanatában már e hangok hangzának fel az épület előtt: „A frengik, a
tisztátalanok!“ szitok és káromlás követék nyomban e felkiáltást, s
hihetőleg ostromot akartak inditani a ház ellen. A pillanat igen kétes
volt. „Fegyvert!“ kiáltá barátom; de vajjon ki merészelte volna ezt a
beszakadással fenyegető épületből elhozni? Az udvar is veszedelmes volt
ugyan, de a leomláshoz közel álló belső helyiségek még veszedelmesebbek.
Egy ideig egymásra néztünk, s azután együtt rohantunk a ház belsejébe,
fegyvert és lőszereket hozandók. Gyorsan felkaptunk nehány puskát és
pisztolyt a szükséges töltvényekkel együtt, s szerencsésen kijutván az
udvarra, elejbénk helyeztük a fegyvereket, most már nemcsak az elemek
dühe, hanem az emberek gonoszsága ellen is kellvén magunkat
védelmeznünk.
Ezen pillanatok örökké emlékezetesek maradnak lelkem előtt.
Egy, a rögtöni ropogás közben felemelkedő porfelleg láthatóvá tette
előttünk, hogy a gonosztevők a szomszédban beszakadt épület romjairól
menekülve, a kaputól távoztak. Nem sokára az egész környék elcsöndesült.
Ujabb lökéseket nem éreztünk, bárha a város egész láthatára a legsürűbb
porfellegbe borult is, sőt a déli részen levő hegység ketté nyilt s az
óriási köszirtek legördülése messze a távolban felhangzott. Fél órai
várakozás mulva, az elemek dühe meg nem ujulván, bátor voltam ismét a
házból távozni.
A város pusztulása sokkal borzasztóbb volt, semhogy tollam leirni képes
volna; s midőn épen az orvos házának kapuját érném ujolag, Rochechouart
gróf jött szemközt velem, nem kevéssé dúlt vonásokkal, s a városból való
gyors távozásra sürgetett. Barátaimtól való bucsúzásom rövid, de annál
bensőbb volt. Midőn a város keskeny utczáin áthaladva, s minden oldalról
tágan megnyilt falakra körültekintgetnék, nem annyira saját veszedelmem,
hanem a szigorúan sujtott városi lakosság végetlen nyomora fogta el
szivemet, s midőn a város kapuján át a szabadba érkezném, kis
utitársaságunkat már indulásra készen találtam, kik egyedül csak reánk
várakoztak. Itt még nagyobb embertömeget láttam egybegyülve, mint
magában a városban, kik gyötrelmes nyugtalansággal várták családjuk
bennmaradt tagjait, s tőlünk, az idegenektől, kérdezősködtek felőlük, s
igazán örvendettem, mikor ismét ott voltam Tengi Allah Ekbernél, vagyis
azon a ponton, honnan Persia déli fővárosának első megpillantását
élvezém megérkeztemkor.
Siraz, melyet 12 évvel azelőtt hasonló földrengés látogatott meg, ezen
elemi csapástól ember-emlékezet óta kimondhatatlan sokszor és sokat
szenvedett már. A völgy-katlan, hihetőleg valami hajdani tófenék, igen
sok vulkáni elemet rejt ölében, s az a nép-monda, hogy a kelet felé
fekvő Derjai Nemek tó egykor az egész völgységet ellepte, nem épen
alaptalan. Ugyanez idézi majd elő végpusztulását is – tartja a vallásos
monda – mert a feltámadás alkalmával vízözön fogja elborítani. Tiltott
folyadékok élvezete által a legnagyobb bűnöket követi el, s igy folyadék
fogja végpusztulását is előidézni.
Tovább három órajárásnál jobbra-balra mindenütt láttuk még a szörnyű
rombolás nyomait. A lökések dél felől jövének s igy a vidéknek is ezen
része szenvedett legtöbbet; azonban még jóval Persepolison is túl
terjedt, s midőn másnap a romokhoz érkezénk, nehány nomadtól, kik az
azelőtti napot esetleg ép ott tölték, azt hallottuk, hogy az oszlopok
ugy tántorogtak mint a részeg emberek s mégis csodálatos, egyetlen kő ki
nem mozdult helyéből, sőt nem egy oszlopfej, – mely már annakelőtte is
leesőfélben volt, az oszlopok ormán most is ugyanolyan állapotban volt.
E romok fennmaradását most még egyszer annyira bámultam. Hány
földrengést, s talán ennél még erősebbet is, kellett Persepolisnak már
kiállania, s ezek természetesen még sokkal többet árthattak neki, mint
az idő vasfoga s e romok mégis több mint 4000 éve állanak, s ki tudja,
hány utazó fogja őket még a késő századokban is bámulhatni.
Ugyanazon uton menénk visszafelé gyorsított menetekben, melyen nehány
hónappal azelőtt hosszadalmas karavan lépésben ide jöttem. Hogy az út,
azon kellemesség mellett, melyet a vendégszerető franczia társasága
nyujtott, mily észrevétlenül reppent el, fölösleges is mondanom. Ide
jöttemkor, ha talán nem is az épen figyelemre sem méltatott, de
mindenesetre az ellenségesen fenyegetett szunnita voltam; visszatértem
alkalmával európai öltözetben hatalmas császárság szolgálatában álló
diplomatának kisérője valék. Variatio delectat, de be kell vallanom,
hogy a dervis-szerep sokkal érdekesebb volt az utóbbinál. Mint európai,
az ember csak felületesen lát mindent és sokszor hamis világosságban, de
mint Dervis, a szem a körülmények legmélyebb mélyére tekinthet. Van
ugyan szenvedés, de sok a tanúság. Kényelmet az ember csak hon találhat,
de az idegen, kivált ha ázsiai országokat akar beutazni, soha se
mulassza el külsejére nézve, a mennyire csak lehetséges, – a
bennszülöttekhez szabni magát.
Néhány hónappal ezelőtt idejöttömkor a forróság gyötört, visszatértemben
a hideg évszak nehézségeivel kellett küzdenem. Ez ugyan csak a reg és
est óráiban fordult elő. Nappal a leggyönyörűbb tavaszi lég uralkodik, s
midőn a franczia gróf, ki a hires Richelieu bibornok családjából
származott Dél-Persia rideg utjain a St. Germain negyed salonéletéről, s
a régi és mégis mindig ifjú Lutetiában átélt kalandjairól kezdett
beszélni, a távol nyugat képeivel a fersakhok (mértföldek) is
egyre-másra tűntenek. Az utazás egyhangúságát közbe-közbe egy
vadászkaland élénkíte meg egy falka gazellára. A persa előfutárok hiúz
szemei hirtelen megpillanták őket s a sebes futamú ebek azonnal
utolérték, s a vadászatkevelő persák boszúságára nehányat el is ejtettek
belőlük. – Máskor ismét, egyik-másik városba jutván, ünnepélyes
fogadtatásban részesültünk. Feldiszített lovakon, csörögve-csattogva
vitt a menet bennünket a városba. A szerencsekivánatoknak, édességeknek,
serbeteknek nem volt vége-hossza, de én már unni kezdém végre mindezeket
s szerettem volna utam végczéljánál lenni.
Iszfahanban, annakokáért csak két napot töltöttem, s a Francziaország
által pártolt katholikus örmény kolostorba szálltam. Tréfából szerettem
volna Imam Dzsumánál tiszteletemet tenni, kit nehány hónappal ezelőtt
szunnita minőségben látogattam meg, a Takijje vagyis alakoskodás
épenséggel fel sem tünt volna neki, de igen kevés kedvet éreztem
magamban ujabb kalandokhoz s örömem igen nagy vala, midőn innen utra
kelvén, nehány nap mulva szerencsésen megérkeztünk Teheranba.


TEHERANTÓL A KÁSPITENGERIG.
A nyájas olvasó, ki követni akar utam azon részén, mely személyes
kalandokat illetőleg legtöbb érdekességet nyujt, legyen oly szives és
vegye magának azon fáradságot, hogy „közép-ázsiai utazásom“ második
fejezetét átolvassa. Ott igen röviden, tömör szavakban irtam le éjszaki
Persián át tett lovaglásomat. E most nevezett könyv, csupán
Közép-Ázsiáról szól. Persiáról, mint a melyet már oly sok remek toll
ismertetett, nekem a lehető legkevesebbet kell vala mondanom, s innen
van, hogy incognitom ezen első napjai, s azon benyomás, melyet rám
környezetem és ama sajátságos életmód mindjárt eleinte gyakoroltak:
mindez elhallgattatott. Egyébiránt a szófukarság soha sem hiba, s ha az
volna is, igen könnyen jóvá tehető.
Most épen ehez akarunk fogni, és beleszőni éjszaki Iran leirásába ama
jeleneteket, hogy kitölthessük azon szembeszökő hiányt, mely első
útleirásomban észrevehető. Azon küzdelemről, melyet kalandos
elhatározásom után az első napokban önmagammal vívtam, csak igen keveset
szándékozom mondani. Bárha további segélyezés dolgában, a mint Budenz
József barátom leveleiből megértém, sem a magyar akademiától nem igen
sokat remélhettem is: mindazáltal az 1863-ik márcz. 20-ról szóló
levelemben, szilárd elhatározottságom melletti állhatatos megmaradásomat
jelentém az akademiának. A levél már be volt pecsételve, a postára
adásra készen, midőn a tatárzarándokokkal ismerkedtem meg ugyanazon
napon, s igy alig néhány órával elutazásom előtt még egyszer feltörtem
levelemet, s azon pótlékot csatoltam hozzá, melyről az akademia ekkori
titkára, a megboldogult Szalay László, mint az akademia 1863-diki
jegyzőkönyve I. köt. 1 füzetének 97-ik lapján olvasható, ezen szavakban
tett jelentést: „E levél mellé továbbá egy kis szelet papir van
mellékelve, melyen irónnal a következő sorok vannak irva: „Még egyszer
feltöröm a levelet. Egy kasgari khinai müszülmán társaság, mely Mekkaból
Khiván és Bokharán át messze hazájának tart s melylyel a követségen
ismerkedtem meg, meghi, hogy vele a Káspitenger részéről a pusztán át
tegyem meg az utat. Beleegyeztem. Már holnap a legszorosabb
dervis-incognitoban elindulok, tiszta koldús minőségben. Ha ez utam,
melyen semmi európai elődöm nincsen, sükerül; ha el nem árultatom…
Éljen édes hazánk. Vámbéry.“
Midőn e levelet ujra bepecsételtem, elhatározásom végkép meg volt
állapitva. Visszatérnem lehetlen volt, s állapotom az ittaséhoz vala
hasonló. Csak egy irigy tekintetet vetettem még a levélre, mely az édes
szülőföldre megy innen, míg én veszedelmes úton a messze kelet felé
vonulok, csak egyetlen tekintetet – mondom – s azzal elhagytam a szobát.
Két nap mulva a már ismeretes társasággal, éjszakkeleti irányban
haladtam Teheran felől. A most emlitett főváros, a dombos vidéken
átkanyargó uton tett egy órai lovaglás után, csakhamar eltünt szemeink
elől. Vissza-vissza néztem még nehányszor, hogy ujra megláthassam, s
bárha fájt is elvesztenem a nyugati emlékek ezen utolsó székhelyét,
mindazáltal uj tatár utitársaim érdekes párbeszédei s társalgásai
csakhamar megvigasztalt.
Csendes, mondhatnám igen lassú karavanlépésben haladtunk, először azért,
minthogy sok gyalogos is volt velünk, másodszor azért, mert bérben vett
állataink oly nyomorúságos állapotúak valának, hogy a gyorsabb haladás
teljes lehetetlen volt. Az unalmas csigaléptekhez, s minden erőködésem
daczára, mégis csak nyomott kedélyemhez, nem sokára éghajlati
kellemetlenségek is járultak. Az ég beborult s bár előbb csak
permetezett, utóbb azonban szakadt az eső. Vékony, foszlányos
koldúsmezem csakhamar átázott, s pedig a legelső állomás, Kemerd, még jó
két órányira feküdt tőlünk.
Azt mondám: „Kemerd állomás“; de miből állott ez? Képzeljen a nyájas
olvasó, egy a puszta közepén álló félig leomlott agyag-viskót, melynek
esőverte fala minduntalan beszakadással fenyegetett, s melynek
bensejében, az átlyuggatott tetőről alácsepegő eső folytán, alig
lehetett egy tenyérnyi szárazhelyet találni. Már alkonyodott volt, midőn
megérkeztünk. Mindenki rohanva sietett a düledékeny karavanszeraj
szárazabb helye felé, s magam is a tolakodó tömeg közé vegyültem. Hadzsi
Bilal barátom pillavot főzött s azt – zsírnak hijával – egy
felolvasztott faggyúgyertyával izesité meg, s melynek elköltésére engem
is meghivott. Egész udvariassággal megköszöntem, s a helyett, hogy hozzá
ültem volna e koldusok és persa öszvér-hajcsárok tömkelegébe vegyültem,
összezsugorodtam s mig künn a szél süvöltött s a néma éjszakában csak az
eső zuhogott: mintegy önkénytelenül a következő reflexio merült fel
lelkemben. Tegnap este, ugyanez órában, a követségi szállodában valék,
még pedig bucsú-estélyen, melyet a török követ tartott barátaim körében.
Hogy kalandos tervemet illetőleg megrémitsenek – a mint mondák – még
egyszer európai eledelt adtak európai módon. A követségi szálloda csinos
étterme fényesen ki volt világitva, felhordva a legjobb ételek, kitöltve
a legfinomabb borok, egyszóval, az európai kényelem emlékeinek jó nagy
adagját akarták adni útravalómul. Volt nevetés, csipkelődés, élcz
jövőmet illetőleg. Ott ültem a puha bársonyszéken, s felhevülve a nemes
szőlőnedvtől, a képzelet ragyogó képet varázsolt elém különös vándorutam
felé. A szarkasztikus megjegyzések, a jószándékú tanácsok, minden hatás
nélkül surrantak el fülem mellett, mert álmodozásaim túlboldoggá
tettenek. Ime ez történt egy huszonnégy órával ezelőtt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Milyen ellentétet képezett a tegnapihoz képest, mostani helyzetem! A
nélkül, hogy csak egy csepp étvágyat is éreztem volna, egyedüli
ohajtásom az vala, bár kinyujtózhatnám kényelmesen, hogy az édes álom
ölelő karjaiba vessem magamat. De még csak erre sem volt elegendő
helyem. Rongyos, kellemetlen szagú s mindenféle bogarakban bővelkedő
szennyes utitársaim jobbra-balra hozzám dőltek, s hogy kínom pohara
csordultig teljen, egy köszvény-kínozta persa öszvér-hajcsár is épen az
én közelemben foglalt helyet a földön. Ez nyögött, jajgatott, mig
utitársaim hatalmasan hortyogtak. Átázott ruhámban annyira fáztam, hogy
fogaim vaczogtak. Ugy-e hogy ez az este nagy ellentétben állhatott a
tegnapihoz? Életmódom ezen rögtöni, teljes átváltozása természetesen
igen idegenszerű volt rám nézve, azonban még sem bántam meg. Hiszen
önmagam voltam sorsom okozója, s a mit magam szereztem magamnak, azt
nyugodtan el kellett viselnem.
Az első éjen álom nem környékezte meg szempilláimat, s hogy ennek
folytán másnap egészen elgyengültem, mintegy félittasan ültem lóra, azt
hihetőleg felesleges is lesz emlitenem. Utunk mindig jobban emelkedék, a
Demavend irányában, melynek lábánál kellett elhaladnunk. Az első tavaszi
napok reggeli levegője igen érezhető volt ennekokáért e magaslaton,
elannyira, hogy le kellett szállnom lovamról, s ülésemet egyik vagy
másik fáradtabb gyalogosnak átengedvén, a karavan előtt jól magukbirón
haladó szegényebb hadzsi társaim közé vegyültem. Társaságuk a lehető
legnagyobb élvezetet nyujtotta, s beszélgetéseik azon távoli tájak
felől, hová én annyira ohajtoztam, oly kellemesek és érdekesek voltak
reám nézve, hogy kalandom terhes és veszedelmes voltát csakhamar
elfelejtettem. Időről időre társaságukba vegyülvén, egyszersmind