Vándorlásaim és élményeim Persiában - 16

Ép oly bizonytalan az a kérdés is, mikor épülhetett Persepolis. Mind az
európai, mind a keleti történetbuvárok nagy része a nép véleményét vette
alapul e fényes monumentumok keletkezési idejére nézve, s ezek épitését
még a Dzsemzsidek korára teszik. Persepolis hihetőleg nem egy
pisdadi-nak vagy kejjanida fejedelemnek szolgált tartózkodási helyeül,
ugy hogy a 4000 esztendő semmiesetre sincs túlozva. A nagysándori
hadjárat történészei ezen nevezetes romokat Cyrus tartózkodási helyének
nevezik, hol kincseit tartotta volna, de az ő buktával, őseinek büszke
palotája is romba dőlt. Ugyanis Nagy Sándor, ittassági mámorában,
némelyek szerint feldulatta, mások szerint felgyujtatta Persepolist;
azonban kijózanodván, nagyon megbánta cselekedetét, s a még megmaradt
emlékek ezen érzelemnek köszönhetik fennállásukat. Az Arsacidák ritkán
időztek itt, azonban annyival kedvesebb volt e hely az utánuk következő
saszanidák előtt, kiknek szemeiben Persepolis, mint vallásos
szertartásuk magasztos temploma, igen nagy tiszteletben állott. E romok
azonban az utolsó, valóságos haláldöfést, kétségtelenül az arabok
kezeitől vették, kik az utolsó persa király Jezdedzsird bukása előtt, a
persa öbölnél kelvén partra, 639-ben Kr. u. megverettek ugyan, de öt év
mulva Isztakhr, mint a hogy az arabok Persepolist és környékét nevezék,
az ő hatalmukba került. Isztakhr nevén mai napság már csak azon
czitadellaszerű szikla-orom értetik, mely a romok mellett balra
emelkedik, melynek igen meredek feljárata van s rendkivül mély kutjáról
nevezetes. Az arabok idejében nemcsak ezen várda, hanem az egész környék
is Isztakhr néven volt ismeretes s a pusztítás bizonyára minden, a
környéken található emlékekre kiterjedt. Az utazó el nem fojthatja
magában a megvetés harag-érzetét a midőn látnia kell, hogy a szunnita
arabok, kiknek sem festeni, sem kivésni nem szabad az emberi ábrázatot,
Persepolis fenséges dombormüveinek, leginkább fejeiket csonkiták meg.
Ezt sokszor a különösen magasan álló alakoknál lehet kiváltképen
észrevenni, s alig van benne valami kétség, hogy a vad barbarok
állványokat készitettek maguknak, a szép műmaradványokat, fanatikus
vadságukban, annál jobban roncsolandók. Nemcsak az emberi, hanem az
állat-alakok is hasonló pusztitásnak voltak kitéve, s valóban csodálni
lehet, hogy Persepolis számtalan alakja közül volt mégis egy-kettő, mely
dühöket elkerülte. Az arabok után Persepolis a szomszédos Sirazban igen
gyakran előforduló földrengésektől szenvedett legtöbbet, s ezen utóbbiak
nagymérvűségéből következtetve, valóban csodálatra méltó, hogy az elemek
pusztítása nem oly kártékony, mint az emberi kezeké. Ezen büszke
épületek maradványai igen sokat köszönhetnek Dél-Persia száraz
éghajlatának. Mert ha ez nem ilyen, bizonyára Takhti Dzsemsid sem
kerülte volna el Khorszubad és Nimrud omladványainak sorsát.

XI. Siraz.
A nyájas olvasó talán bele is fáradt már az ó-persa czivilizatio
emlékeinek tüzetes leirásába, s azért, a nélkül hogy e tárgyat merőben
félbeszakasztanók, némi változatosság kedveért vessünk egy pillanatot a
mai Farsz viszonyaira. A távozásom előtti estét, a legközelebbi faluban,
Kenareban töltöttem. Egy paraszt embernek nyugalmas kis hajlékában
vettem szállást, s minden fáradságom daczára álmatlanul töltém az
éjszakát, annyira elfoglalá képzelőtehetségemet a fenséges romokra való
visszaemlékezés. Éjféltájban, midőn már elszunyadtam, csakhamar lövések
ébresztének fel nyugalmamból. Nagy meglepetéssel kérdezém a zajnak okát,
s azt nyertem válaszul, hogy a gazdaasszony nehány óra óta vajudik már,
s hogy itt ilyes esetekben szokás a szenvedőt puska és
pisztoly-lövésekkel meg-megriongatni, hogy aztán lelke izgalmában
annyival könnyebben szabaduljon meg drága terhétől. E különös babona
hallatára a nyugágyhoz közeliték, mely a heves évszak melege folytán a
szabadban volt felállitva, s még egypár asszony kézzel-lábbal
foglalatoskodék a beteg körül, feje mellett a férfiak erősen megtöltött
fegyvereket sütögettek el. A szegény asszony minden lövésnél fájdalmasan
felrettent, szenvedései bizonyára kétszerezettek valának, de a balhit
enyhülést vélt adni s a czáfolgatás nem használt legkisebbet sem.
[Illustration: Sirázi és Sirázinő háziöltönyben.
(Egy Persiában készült eredeti kép után.)]
Szerencsémre kevéssel éjfél után, egy a falu végén tanyázott karavan
indult utnak, mely csupa zarándokokból állott, kik Kerbelaból tértek
haza. Hozzájuk csatlakozám, s már másnap reggel tapasztalám, hogy nem
volt okom megbánni lépésemet; mindnyájan Zerkum-ba valók voltak, a mi
legközelebbi állomás Sirazhoz, s a végett tölték itt az éjszakát, hogy
rokonaik és barátaiknak az ünnepélyes fogadáshoz alkalmat
szolgáltassanak. Midőn a faluhoz közelednénk, az elébünk érkező üdvözlők
csoportjának nem volt vége-hossza. Az ölelés, csókolózás, sirás,
kézszoritás, mellreborulás szünni nem akartak. Minden uj kerbelait egy
csomó falusi lakos vett körül, s nem csak őt magát, hanem még szamarát
is diadalmenettel vitték a faluba, s midőn ennek utczáin bevonulnánk,
bámultam a zarándokok türelmét, melylyel azok az itt még fokozódó
tisztelgéseket fogadták. Némelyek, kivált a testesebbek, izzadtak a
csupa ölelésektől, mint valami kopó, szalmavázakképen omlottak egyik
karból a másikba, kimerültek teljesen, de azért hiába tiltakoztak volna
ellene, mert azok, a kik a kedvencz vértanú Huszein sirját
meglátogatták, a közönséges emberek sphaerajából egy lépéssel magasabbra
léptek s őket megölelni, felér félzarándoklással Kerbelaba.
Ezen falu, mint Siraz utolsó állomása, nevezetessége gyanánt fel lehet
hoznunk lakosainak feltünő szépségét. Továbbá azon nagyszámú zsidó
gyarmatot, mely régtől fogva itt lakik és több szabadalmat élvez, mint
magában Sirazban. Ez utóbbiak egyikének tudósitásai szerint,
zsinagogájuk egy az ősidőkből származó Thorának volna birtokában, mely
egészen másképen van irva, mint a közönséges thorák, s csak egy család
tudja olvasni. Személyes tapasztalat hiányában semmi közelebbit sem
tudok mondani a régi irományról, de hihetőleg csakugyan van valami a
dologban, mert ugyanezen állitást, több más zsidótól is hallám utóbb
bizonyitatni.
Bárha az utak itt egészen biztosok valának, s a magános lovag
kényelmesen folytathatá utját, mégis czélszerűbbnek véltem, nehogy
valamikép eltévedjek, egy karavanhoz csatlakozni. Első nap nem találtam
ilyenre, de másnap este megrakott öszvérek hosszú sora, nehány utazó
vezetése alatt, indult utnak, s ezekhez csatlakozám Sirázt, utolsó
állomásomat annál biztosabban érendő. Minthogy a csarvadar (a teherhordó
állatok tulajdonosa) valamint segédei is e most emlitett városból valók
voltak, éji vándorlásunk a legvidámabb képet ölté. Mindmegannyian égtek
a vágytól, a rég nélkülözött szülővárost viszontláthatni. Minden persa
kitünik abban, hogy tulajdon szülőföldét sokkal jobban magasztalja, mint
Iran bármely más egyéb helyét. Azonban azon magasztalások és exaltalt
leirások, melyeket ez utamon Farsz fővárosa felől hallék, oly
túlcsapongó természetűek valának, oly költőileg fellengzők, hogy a
persák megszokott nyeglesége daczára, csakugyan valami rendkivülit
vártam. Hafiz és hasonlónemű költészete jutottak eszembe, s kivált azon
verspár, melyben „Ruknabad partjait“ és „Muszalla virághimes“ téreit
emliti. Mindakettőről kérdezősködtem is azonnal, s nagy öröm volt
hallanom, hogy Ruknabadot félóra mulva elérjük. Félóra mulva – gondolám
magamban elragadtatással – megláthatom ama megénekelt folyó partjait!
Tovább haladtunk. Egyszerre több hang kiálta fel: Ruknabad, Ruknabad! s
minthogy azt hivém, miszerint bizonyára hidon kell majd áthaladnunk,
leszálltam a Bileam-páráról, hogy kantáron fogva vezessem át a folyón.
Valami háromarasznyi széles, egy arasznyi mély patakocskán keltünk át,
melynek vize vidoran lejt le kavicsos medrében, s midőn mind
kiváncsiabban s mindig feszültebben ujra Ruknabadról tudakozódnám, nagy
bámulatomra azt kelle hallanom, hogy Ruknabadnak, melyet én s velem
együtt Hafiz több európai olvasója is, valami büszke folyónak tartottam,
ezen patakocskát nevezik. Ezt azután igazán gazdag képzelőtehetségnek
lehet nevezni, ez valóban keleti phantasia. Az Istenben boldogult Hafiz,
természetesen soha életében sem látott valami büszke folyót, és Siraz
forró égalja alatt, ez izes vizű, alig nehány vonalnyi széles patakocska
annyira el tudá ragadni, s hány ilyen kiábrándulásnak vagyunk kitéve, ha
a keleti költők pusztán theoretikus szemléletéből, valósággal is oda
lépünk kelet földére.
A Ruknabad-ról szóló Hafiz-féle vers keserves csalódása elszomorított.
Kedvetlenül néztem szélylyel a kopár szirtes vidéken; mert Siraz
legközelebbi környékén minden oldalról csak hideg, puszta kősziklák
meredeztek felém, a növényélet legkisebb nyoma nélkül. Az ut egyik
völgytorokból a másik felé egyhangulag vonult odább, midőn végre azon
nyiláshoz érkezénk, melyet a persák: Tengi Allah Ekber-nek (Alla Ekber
szorosa) neveznek. Az utazó innen vetheti az első tekintetet a tágas
völgykatlanra szét, s magára az ennek közepén emelkedő Siraz városára,
mely cziprusfáktól környezetten, valóban elbájolja a sivatag táj által a
fáradtá untatott tekintetet. A benszülöttek azt tartják, hogy minden
utazó, ki ezen helyről pillantja meg a déli fővárost, kénytelen
bámulatában a szokásos Allah Ekber (Isten a legnagyobb) felkiáltásra
fakadni, s innen vette a hely is nevezetét. Bárha én távolról sem valék
annyira elragadtatva, mint hevesvérű persa utitársaim, mindamellett ezen
első megpillantás alkalmával, Siraztól, a „bájos“ elnevezést meg nem
tagadhatám. A meddig csak a szem beláthatja a völgységet, mindenütt a
leggyönyörűbb setét zölddel találkozik. A várost egész czipruskertek
koszorúja fonja körül, melyek között széles patak kigyózik. Mind a
falukon kivül, mind belül rajtok büszke épületek emelkednek, s
kiváltképen a Sah Csirag mecset kupolája az, mely távolról különösen
imposant. Tul, messze a sikság szélén emelkedik a magas hegyláncz, mely
Kazerunon át egész a persa öböl partjaig nyomul. Igy tehát a völgységet
mind éjszakról, mind délről természetes kőfal védi, s hogy mind
éghajlatára, mind gazdag termékenységére és levegője tisztaságára nézve
mennyire különbözők hasonló fekvésű helyektől, azt lehetlen azonnal
észre nem venni.
A meglehetősen meredek ereszkedőn alászállván, nem sokára széles fasor
alatt s a félig rombadőlt kapun át a nagyhirű Siraz bensejébe jutottunk,
Sirazéba, melyet a persák virágdús nyelvük minden gazdagsága daczára
elég bájolónak nem képesek festeni, s mely más persa városokkal
egybehasonlitva, csakugyan sok előnynyel is ékeskedik. Számot akarok
adni az olvasónak szavaimról, s ezek annyival is inkább meghihetők,
minthogy én, a keleti szépségeket illetőleg oly gyakran csalódott és
kiábrándult, ezeket nem a hajdani theoretikus lelkesedéssel, hanem az
élő tapasztalat ecsetével festem. Sirazt, először is, már emlitett
fekvésénél fogva szépnek mondhatjuk. Siraznak, továbbá vizbősége folytán
oly buja növényzete van, hogy ott a rózsák és egyéb virágok, hónaponkint
mindig ujabban és ujabban nyilnak. A mezőséget szerte mindenfelé zöld
gyep födi, s a mig a persák más tájakon évenkint csak egyszer legfölebb
kétszer élvezhetik az annyira kedvelt bárányhust, ez itt egész éven át
található. A mi azonban a nyugati utazót méltó bámulatra gerjesztheti,
ez a legtisztább theri levegő, a legszebb kék ég, nemcsak Persiában,
nemcsak Ázsiában, hanem a kerek egész világon. A láthatár e setét
azur-kékje oly varázshatást gyakorol a kedélyre, hogy az ember órák
hosszat bámulhatja az eget, a szemet órák hosszat legeltethetjük a mély
kéken, a nélkül, hogy az belefáradna szemléletébe. E mellett a levegő,
daczára a hely déli fekvésének igen enyhének mondható, s épen sem
csodálkozom, ha a siraziak, elragadtatva szülőföldük szépségeitől,
egészen neki adják magukat az örökös élvezeteknek, mulatságoknak,
dinom-dánomnak, hogy a példabeszéd méltán elmondhatja:
Iszfahanban tudós, müvész sok lehet,
De tánczost, dalnokot és ivót csak Sirazban lelhetsz.
S valóban nem is tudom Persiában Siraznak párját, melynek oly életvidor
lakossága volna, mint Farsz tartomány ezen fővárosának. Századok multak
el azóta, mikor Hafiz, a bor és szerelem e mesterdalnoka, ódáit itt
zengedezte, de elég Sirazban egy-két napot is tölteni, s az ember
kénytelen lesz bevallani, hogy az erkölcsök azóta igen kevéssé
változtak, mert a bort, szerelmet és dalt itt ma is csak úgy szeretik,
mint 600 évvel ezelőtt. A mohammedan törvények minden szigorúsága
daczára, itt mindenki hódol Bachus atyának. A szegény napszámos, a
kézmüves, a hivatalnok, sőt maga a kegyes papság is, mihelyt az est
beáll, poharat ragad s tart az ivás éjfélig, s csakugyan nehéz az olyan
lakomának ellenállani, mely Siraz csillagmennyezete alatt, az enyhe
szabad levegőn tartatik.[17]
Minthogy itt, jelen utam végczéljára értem, s hosszasabban szándékoztam
időzni, tágas mecset-udvarban vettem szálást magamnak. Szamárkámat
eladtam, s bárha a magammal hozott pénzmag igen kevés volt, mindazáltal
az élelmi szerek nagy tömegét és a feltünő olcsóságot látva, cseppet sem
aggódtam jövendőm felől. Hiven a felvett Dervis-szerephez, már az első
napokon összevissza barangoltam az utczákat, szerezvén ismeretséget
ismeretségre. Mint szunnita, ezen vad siíta városban aligha
részesülheték vala kitünő bánásmódban, de minthogy a felekezeti
dolgokban nem valék nagyon szőrszálhasogató, mindazon szitkokat,
melyekkel Omer és társai, Abdulkader Gilani s más egyéb kortársak
illettetének nyugton türtem. Ez igen tetszett a jó siraziaknak s a nép
minden rétegében annyi barátom és ismerősöm volt nem sokára, hogy ott
tartózkodásom nemcsak kényelmes, hanem valóban kellemes is volt.
Meghallván, hogy itt a többi között egy európai orvos is lakik,
kalandvágyam csakhamar látogatására ösztönzött. Már Teheranban hallám, a
mint homályosan emlékezém, hogy ő svéd születés volna, s hogy évek óta a
kormány szolgálatában állana. Nem fog ártani, ha meglátogatom – gondolám
magamban – annyival is inkább, minthogy e látogatással azt a tréfát
akartam összekötni, magamat nem európai, hanem keleti jellemben mutatni
be előtte. Bagdadi öltönyömben léptem házába, s midőn a szokott
köszöntési formulát egy Ja hu! Ja hakk-al (Dervis-köszöntés) dörögném
feléje, a jó európai azt hitte, hogy most is csak olyan dervis áll
előtte, mint a minő akárhány van e vidéken, s azért egészen közönyösen
nyult zsebébe, hogy valami odavetett fillérrel megszabaduljon tőlem.
„Mit, aranyat? – kiáltám – nekem bizalmadra van szükségem! Távoli
vidékről jöttem, küldetve lelki főnökömtől, hogy téged azon tév
vallásról, melyet követsz, az igazi hit ösvényére téritselek, a bagdadi
seikh megbizásából jöttem, hogy téged muzulmánná tegyelek. Az orvos – ki
előtt az ilyes téritési szándék, úgy látszik, nem volt uj, félig
mosolyogva, mondá: „Igen ám, Dervisem, de az embert nem parancsszóval,
hanem meggyőző beszéddel szokták felhivni valamely vallás felvételére.
Mivel tudod te megbizonyitani küldetésedet és főnököd csodatevő erejét?“
– Kétkedel? Pir-em egy lehellete elegendő, hogy a világ minden
tudományába, minden nyelvébe beavasson. Te frengi vagy, kisérts meg
ellenem bármely nyelvet! Az orvos nagyobb szemeket meresztett, s nekem
nem csekély megerőltetésembe került, komoly arczomat megtartanom s
mélyen a földre szögezve szemeit, hallám hogyan szólit meg svédül,
anyanyelvén.
– Svédül? – kiálték fel – ezt én jobban értem mint te magad“, s
bizonyságára a kimondottaknak Tegnér „Frithiofs Saga“-jából idéztem neki
nehány verset, mely, mint ifjukorom kedvencz olvasmánya, még egészen
élénken élt elmémben. Az orvos bámulata a legmagasb fokra hágott. Arcza
szine egyre változott, s a nélkül, hogy tovább kérdezne, németül kezdett
beszélni. Nagy csodálkozására erre is megfeleltem. Épen igy járt a
francziával is. S miután sok nyelven váltottam volna nehány szót vele,
megint a persára tértem, egy koranverset idéztem előtte lelke üdveért, s
mikor a szegény skandináv csupa bámulatában majdnem egészen magánkivül
volna s vendége talányszerű jellemét találgatná, felemelkedtem
ülhelyemből, ezt mondám neki: „Holnap reggel nyolcz óráig ráérsz
gondolkozni, vagy muzulmanná lészsz, vagy tapasztalni fogod szellemi
főnököm hatalmát.“
Szállásomra tértem. Azonban másnap reggel alig keltem fel ágyamból, s a
derék svéd már ott állt előttem. Hosszadalmas volt már bevárnia
látogatásomat, a kiváncsiság annyira gyötrötte. Eleinte ismétlém tegnapi
szerepemet, de végre is nyájas jósága, mely arczaiból előmosolygott,
annyira hatott rám, hogy a tréfát bevégeztem s rövid magyarázattal
lökvén el magamtól az álarczot, a derék éjszak-szülöttnek karjaiba
borultam. Öröme határtalan volt, s ujra meg ujra felkiáltott: „Sejtettem
én, de persa beszédje mindig megingatott sejtelmemben.“ Kérdezősködött
Teheranról, ismerőseiről, s miután egy darabig beszélgettünk volna
egymással, végre is összekellett szednem holmimat, őt szállására
követnem s vendégszeretetét igénybe vennem, a meddig csak tetszett. A
persa világ előtt az volt a hire, hogy az orvos jelenlétemet
felhasználva, az Alchymiában akar tőlem leczkéket venni, mint a mely
tárgygyal ő már annakelőtte is foglalkozott, s ott tartózkodásom annál
kevésbbé lehete feltünő, minthogy az európainak háztartása itt egészen
persiai volt. – Zavartalanul, teljes megelégedésben, teljes hat hetet
tölték barátságos hajlékában.

XII.
Minthogy Dr. Fagergreen, mint gyakorló orvos nemcsak az előkelő világ
házaiba, hanem még a haremekbe is birt bejárással, igen jó alkalmam
nyilt nála e déli város szokásait és erkölcseit tanulmányozni. Siraz, a
mint már emlitők, egyike a legfeslettebb városoknak, nemcsak egész
Persiában, hanem egész Ázsiában is. A legnagyobb erkölcsi romlottság
egyébiránt a nők között uralkodik, kik nemcsak minden illem- és
harem-szabályok szigora alól szabadítják fel magokat, hanem még az esti
tivornyákban is jobban részt vesznek, mint maguk a férfiak. Persiából
való visszatértem óta hallám, hogy a király minden franczia tisztet
elbocsátott szolgálatából, minthogy Gobineau gróf, az egykori követ,
Persiáról szóló könyvében, még a király nejeit is iszákossággal vádolja.
A mi engem illet, én azt hiszem, ő felségének nincs oka ezáltal sértve
érezni magát, mert nemcsak az ő hitvesei hanem Persia minden előkelő
hölgye az év több estéjét tölti bizonyára ittasan, semmint józanul.
Kiváltképen Sirazban ezt egészen fesztelenül cselekszik. Svéd barátom
bizonyitá, hogy vannak igen előkelő hölgyek, a kiknek – a mint mondani
szokás – egypár itcze erős sirázi veres bor csak meg se kottyan. Az
ilyes dobzódások, valóságos bachanaliak, minden kigondolható dévajsággal
és kicsapongással vannak összekötve. Első helyen szerepel a táncz,
melynél nem kecses állások a főkellék, hanem tisztán érzéki mozdulatok.
A tánczosok néha igen ügyesek s nemcsak nők, hanem férfiak is, s a mi
feltünő, kivált zsidó ifiak szokták a tánczmüvészetet gyakorolni.
Leszámitva az undoritó mozdulatokat és csavarodásokat, némi gymnastikai
ügyességet nem lehet megtagadni ezen tánczosoktól. Lehet látni e
bajaderek között olyat, ki két ujjával támaszkodván a földre, a
kinyujtott test vállcsontjai alá poharakat állítat, melyekkel,
visszahajtott lábszáraival ütemesen csenget. A másik egy lábára
támaszkodva, ugy hajlik le a földre, hogy a néző térdére vagy más
egyébüvé szurt tőt, szempilláival elveszi. Ez a veszedelmes darab
sokszor iszonynyal töltött el engemet; de a persák annál inkább
tapsolnak s a tánczosnő a szempilla redőkben tartott tőt, a nélkül hogy
kezeit használná, megint visszatűzi előbbi helyére. Kellemdúsnak csak
azon tánczot nevezném, melyet itt herati-nak neveznek. A tánczosnő, ki
egészen be van burkolva valami fehér lepelbe, magas emelvényre
helyeztetik fel, s a zene ütemei szerint ejtett mozdulatai, melyek
közben a boritó leplet fátyolszerűleg lebbentve, abból majd kaczéran
előmosolyog, majd abba ujra beburkolózik, jól vennék ki magukat még a mi
szinpadunkon is. A mi a zenét illeti, mindenütt azok a méla bús dallamok
hangzanak, melyek eleinte panaszos hangokon kezdődvén, közbe-közbe vad
kiáltásban törnek ki, a mivel a szerelem által gyötört bensőnek fájdalma
akar kifejeztetni. Az európai ezeket inkább fájdalmas felkiáltásoknak,
semmint zenének gondolná s épen úgy undorodnék tőlök, mint a keleti, a
mi maëstróink bármely operájától vagy symphoniájától. Egyébiránt kelet
minden mahommedanjai a persáktól kölcsönzék zenéjüket. Már
Konstantinápolyban hallám azon kifejezéseket: huszeini, sirazi, makamii
stb., s nincs benne semmi kétség, hogy amaz efendik, a kik a
boszporusz-parti zeneestélyeiken oly csendes lelkesedéssel verik
térdükön az ütemet, itt a keleti zene kútforrásánál csakugyan sokkal
jobban mulatták volna magukat, mint én az ő pseudoföldijük. Valamint
minden délhoni, ugy a siraziak is kitünő hanggal dicsekhetnek, s habár a
zene nem nyerte is meg különös tetszésemet, nem kevés élvezetet
nyujtott, Hafiz dalait saját szülővárosában tulajdon földijeinek
ajkairól hallhatnom.
Valamint az élvezetnek és az édes semmit nem tevésnek rabjai, a siraziak
ép oly indulatosak és ingerlékenyek. Ifja-örege nem igen szokott házán
kivül a görbe, két élü tőr nélkül övében jelentkezni. A legkisebb
szóvitánál azonnal döfik, szúrják egymást, s nem ismerek Iranban még egy
várost, melyben annyi gyilkosság történnék, oly könnyelmű módon, mint
épen Sirazban. Igy láttam egykor a bazáron, hogy diszesen öltözött persa
a keskeny járdán egy másikkal találkozván, csak nehány pillanatig
várakozék, hogy ez őt kikerülje. A szemköztjövő, meglehet, ki is akarta
kerülni; hajlott jobbra balra, de mozdulatait, ugy látszék, amaz
megunta; felbőszült, tőrét ragadta, s a másiknak annyi ideje sem volt
már, hogy engedelmet kérjen, s már is földön hevert két halálos döféstől
leteritve. Képzelhető, milyen iszonyú dolgok történhetnek egy ilyen
részeges városban éjjel! Hajmeresztők a rémtörténetek, de a
törvényszabta büntetések sem csekélyebbek. A hasat felhasítani, tagokat
megcsonkítani, lovak által széttépetni, mindez nem tartozik a ritkaságok
közé, még azt is hallottam, hogy volt rá eset, midőn a kormányzó négy
gonosztevőt egy verembe ásatott s több dézsa forró meszet öntetett
rájuk. A törvény szigora teljesen megegyez a lakosság vadságával,
csakhogy, fájdalom, nem egy olyan eset fordul elő, midőn a bűntettesek a
vesztegetés által megszabadulnak az érdemlett büntetéstől, vagy épen más
ártatlanoknak kell helyettük szenvedni. Igy tehát inkább a város
lakosainak nevezetességei azok s nem annyira a városéi, melyek az utazó
figyelmét lebilincselik.
Nevezetes épületek közül, a már felhozott Sah-Csirag mecseten kivül,
emlitésreméltó még azon mecset és Bazar, melyet a hires Vekil, a. m.
Helytartó, emeltetett, mint a mely néven Kerim Khan Zend magát
szerénységből nevezteté, ki is bárha tényleg fél Persia uralkodója,
mégis csak a törvényes király képviselőjének kivánt mondatni. Ezen Kerim
Khan, ki igazságszeretete által vált hiressé, igen sokat tett Persia
déli részeiért, s neve még igen élénken fenn van a lakosság ajkain. A
városon kivül figyelemreméltók: az éjszaki hegység aljában lévő Bagi
Takht (trón-kert), mely e század elején épült, franczia mulató-kastély
mintájára. Bensejében nincs ugyan valami különös fényüzés, azonban a
több mint nyolcz emeletű mesterséges viz-zuhatagok, s alant a kertben
felemelkedő vizsugarak igen élvezetes tekintetet nyujtanak. Az ujabb
utazók nélkülözni fogják hihetőleg Sirazban az annyira magasztalt
rózsaligeteket; de ez csupán egy nyelvtani hibából származik; mert
Gulistan, a mint a persák virágágyaikat nevezik, nem rózsa-ligetnek,
hanem virág-ágynak forditandó, s egyátalában nincs okom az itteni
virág-ágyak dús növése, pompája és illatárja ellen panaszkodni.
Természetesen ott, hol emberi kezek nem ápolják, ritkán fogunk ilyenekre
találni, de a kevés gond is gazdag jutalommal fizet, s nehány hónap
alatt nem egy sivár hely változhatik könnyű szerrel a legpompásabb
virágos kertté.
Bagi Takht-tól jobbra az út mellett a Dilkusa (szívnyitó) mulató kastély
fekszik, mely a hires Hadzsi Ibrahimé, a mostani dynastia hatalmas
pártfeléé volt, s jelenleg is fiának, a dúsgazdag Hadzsi Kavamnak
birtoka. Valóban rendkivüli, a mit amaz a Kadzsar-ház megalapitása
alkalmával cselekedett, de ugyanolyan lőn vége is. A fejedelem, kit
uralkodásra segített, csupa hálából egy nagy katlanban főzeté meg s az
ebek elé vetteté. Utódai mindazáltal igen nagy tiszteletnek örvendenek
Sirazban. Házuknál engem is bemutattak, s Dilkusában nem egy felséges
estét töltöttem.
E kerttől mélyebben befelé, rejtett völgytorkolatban ott van a hires
költő és moralista siremléke, Szaadié. Egy épületből s kertecskéből áll,
melyeket Kerim Khan emeltetett. Nehány lépcsőn felhaladva, egy alacsony
ajtón át több kisebbszerű helyiségbe jut az ember, innen pedig nyilt
csarnokba, melynek közepén márvány sarkophag áll, remek arab
feliratokkal. A kert vizmedenczéjében hajdan halak is voltak, melyek
nyakukon aranygyürűket hordának, a mint a rege mondja, miket rájuk a
Szaadiért lelkesülő látogatók helyeztek s melyeket megsérteni egy volt a
legvétkesebb templomrablással. Ma ezen sir közelében szegényes falucska
látható, mely Szaadi nevet viseli. A város egyik kapuját is, mely e
tájra nyilik, Dervazi Szaadi-nak (Szaadi-kapujának) nevezik, ugyszinte
egy hidat Pul-Szaadinak. Egyébiránt a hires moralista, tudós és költő
méltán tisztelet tárgya nemcsak Persia népének, hanem minden ázsiai
mohammedannak is. Igazán jóslatszerűek valának azon szavai, melyeket
„Gulistan“-ja előszavában mondott:
A közönséges rózsaágy, vajh mit használ neked?
Az én rózsaberkemből végy egy kis levelet,
A közönséges rózsa csak négy-öt nap illatoz,
Ámde az én rózsaberkem, örökké nyiló s illatos leszen.
S valóban Gulisztan, azaz: Rózsa-liget, mint a hogy könyvét nevezi, a
mohamedánok által mindenütt csodálattal vegyes élvezettel olvastatik,
Afrika véghatárain ugy, mint Khina közepén. Mindenütt ott, hol az
iskolákat mohammedán ifjuság látogatja, ezen könyv képezi a nevelés
alapját. A mi európai tudósaink már régóta bámulatukra méltatják, de
igazán ez még mind kevés, hogy Szaadi irályának örökké fris virágát,
tündöklő nyelvezetét, találó hasonlatait vázolhassuk. A mausoleum egyik
helyiségében tiszteletre-gerjesztő aggastyánnal találkoztam, kinek
tiszta öltözete és szelid arcza nagy ellentétet képeztek a
Dervis-süveggel, mely állását jelenté. Ugy látszék, neki is feltünt az
én egyéniségem, s nyájas vidorsággal közelite hozzám, s rövid társalgás
után megtudtam, hogy ő születésére nézve indiai, s Szaadi iránti
tiszteletéből, azon magas állása daczára, melyet honában elfoglalt, ide
jött, hogy élte utolsó napjait itt töltse e nevezetes férfiú sirjánál.
Tudvalevő dolog, hogy Szaadi maga is Dervis volt, ki azonban nem vala
olyan, mint a többiek, a kik Khirka-juk (Dervis-ruha) alatt csak világi
czélokat rejtenek. Szaadi az akkori keleti országokban harmincz évig
barangolt. Vándorlásai közben számos kalandja volt; egyszer cseléd,
másszor rabszolga, majd ismét ur és ünnepelt tudós, és hogy minderről
pontos tudomást szerezhessen magának, kész vala hosszabb időre még a
Visnu imádók vallását is felvenni. Tarka életpályáján a jellemek,
emberiség, világ-forgás felől sok tapasztalatot gyüjtött magának. A
fejdelmi kegyet és gazdagságokat megvetve, abban találta legfőbb
boldogságát, hogy, a mint a keletiek mondják: a tapasztalatok drága
köveit a lélek gyémántjával átfurja, s a beszédmüvészet zsinorjára
felfűzvén, talizman gyanánt akaszsza az utóvilág nyakára.
Nem messze Szaaditól, egy nagyobb temetőben Hafiz sirja is látható.
Kerim Khan költségén fehér márványból épült s felirata tulajdon
Divánjából vétetett. Sirját gyakran felkerestem, s bámulva kellett
tapasztalnom, hogy néha vidám borozó társaság ülte körül, másszor ismét
bűnbánó, vezeklő bucsújárók járultak hozzá. Amazok vidor, gondtalan
életük mesterének tekintik őt, emezek szentnek nézik és pártfogásaért
esedeznek. S mi több, Hafiz könyvét, daczára annak, hogy csupán borról
és szerelemről szól ihlett szavakban, sokan a legépületesebb vallásos
munkának tartják.[18] A szerelem és bor, mondják, csupán képei Hafiz
isteni ihlettségének s az ittasság csak olyan elragadtatás, melybe a
legfensőbb lénynek szemlélete hozta. Igy gondolkoznak verseinek álszent
magyarázói; Hafiz kortársai azonban azt állitják, hogy ő valóban iszákos