Vándorlásaim és élményeim Persiában - 11

I.
Közép-Ázsia óriási városának, a hajdani Rhagesznek romjaihoz
támaszkodva, bánatos szemmel tekintettem Khoraszan felé, mint a melyen
utamnak át kelle vezetnie a távoli keletre, a még mindig varázsfényben
tündöklő Oxus partjaihoz. Heratot, a most említett tartomány egykori
fővárosát, melynek Teheran után második nyughelyemmé kell vala lennie, a
hatalomvágyó Doszt Mohamed Khan ostromolta. Ez az ősz barekzi főnök a
maga vad afghanaival nemcsak Közép-Ázsiának e kapuját, hanem az egész
vidéket is elzárta. A mily haszonleső, ép oly gyanakvó harczosaihoz
egyetlen karavan, egyetlen utazó, s mi több, egyetlen koldús sem mert
közelíteni, – mennyivel kevésbé én, kinek idegen vonásaiban a keleti
előtt oly rémszerűleg hangzó „frengi“ (európai) nyilván olvasható vala,
kinek léptei még a legteljesebb békeidőben is gyanút gerjesztettek vala,
a harcz viharai folytán pedig még árnyékát is mint valami
balszerencsével terhes kisértetet üldözték, s minden irgalom nélkül
elpusztítottak volna, – kiváncsiság, kedv, lelkesedés, mind nem használt
semmit, s ha csak a bizonyos veszedelembe nem akartam rohanni, nem
választhattam egyebet a várakozásnál. Az utazni vágyónak mindig nehezére
esik ugyan a türelem, azonban az a gondolat: „később, de annál
biztosabban“ vigasztaló hatást gyakorolt rám, s nem sokára teljesen
belenyugodtam sorsomba.
Ott maradtam Teheranban. Nyolcz-tíz napig meglehetősen kellemes volt az
a kényelem, melyet a török követség vendégszeretete nyujtott, de, a mint
a keletiek mondják, alig temettem el a megtett utazások fáradalmait a
nyugalom puha párnáinak redőibe, s az utazási vágy már is ujra
felgerjedt szivemben. A régi Rhagesz romjaihoz vezető kisebb séták élénk
érdekeltséget gerjesztének bennem mind az iránt, a mi Ó-Iran emlékekben
gazdag fénykorával egybefügg, s minthogy e kor maradványainak
legszebbjei délen, illetőleg Sirász környékén találhatók leginkább, meg
nem állhatám, hogy egy kirándulást ne tegyek Farsz tartományba. Az
világos volt előttem, hogy én, egy Chardin, Niebuhr, Ouseley s Ker
Porter sokoldalú kutatásai s annyi utazó kimeritő leirásai után,
melyekben e nevezetes emlékek minden pontja, minden oldala ismertetve
van, semmi ujat sem fogok látni, s minthogy Iran s mindaz, a mi ennek
történelmére tartozik, reám nézve csak másodlagos érdekű volt, csupán
műkedvelő gyanánt akartam odautazni, bizonyos lévén felőle, hogy az az
élvezet, melyet a szefevik hajdani fővárosának, Persepolisnak, Naksi
Rusztem s más egyeb őstörténelmileg nevezetes helyek s azok romjainak
megtekintése nyujtani fog, bizonyára méltók lesznek arra, hogy értük az
ember némi utazási kellemetlenséget is kiálljon.
Fel! Sirázba! hangzék bensőmben. De minő jellemben, minő nemzetbeli
képében tegyem meg ezt az utat? – ez volt az a kérdés, mely eleinte
foglalkoztatott. Teheranban ozmanli gyanánt jelenvén meg, a persa
hatóságok előtt ilyenül mutattatván be, mégis furcsa lett volna
egyszerre európaivá lenni, s ilyen minőségben indulni útnak. Az oszmanli
vagy szunnita név a siíta Persiában majdnem kellemetlenebb hangzású még
a frenginél is, s bárha az ember a fővárosban a kormány s a török
követség védszárnyai alatt meglehetősen szabadon mozoghat is, ez eset
épen nem áll a városon kivül, legkevésbé pedig a siíta fanatismusáról
oly hirhedt Délpersiában. Ott oszmanlikat igen ritkán látnak, a
szunnitákat pedig minden különbség nélkül gyűlölik és megvetik. Ez oknál
fogva oszmanli gyanánt utazni oda, ha talán veszedelmet nem is, de
kellemetlenségeket bizonyára okozhatott volna. S épen, minthogy oszmanli
igen ritkán jut el oda, nagyon érdekes lenne látni, hogyan gondolkoznak
s hogyan fogadják Ali ezen buzgó követői más véleményű hitsorsosukat. S
minthogy a jövendőbeli dervisnek, nem szabad félnie a kalandos
tervektől, igen kevés küzdelmembe került, hogy a török követségen lévő
jóakaróim lebeszélései daczára, határozattá érleljem szándékomat s
egypár nap mulva csakugyan kész is valék egy épen Sirazba induló
kisebbfajta karavanhoz csatlakozni.

II.
Az 1862-dik szept. 2-ka volt, midőn én, egy bagdadi szunnita dervis
öltözékében, hosszú, egész bokán alul érő entariban (alsó ruha), piros
övvel s fekete csíkos maslakkba öltözötten, fejemet pedig az ép oly
csinos, mint czélszerű keffie-vel körülfonva, a Sah Abdul Azim kapun át
eltávoztam. A kis karavan gyűlhelyeül, egy a városon kivül fekvő
karavanszerai volt meghatározva, minthogy Teheran kapuit naplemente után
be szokták zárni, s a külvilágot kicsukják onnan. Az illető utitársak
itt ismerkedtek meg egymással, a málhatömbök ujra felrakattak, s
minekutána barmaink abrakot kaptak volna, mintegy két órával éjfél után
útra kelt a kis karavan, mely körűlbelől mintegy harmincz megrakott
öszvérből, néhány lovasból, Mollahból, Meshedből visszatérő zarándokból,
iparosokból, kereskedőkből s csekély magamból állott. Utunk eleinte a
Sah Abdul Azimba vezető tágas ösvényen vitt, mely a teheraniak különös
tiszteletben álló bucsújáró helye, s ezelőtt az én mindennapi sétáimnak
is czélpontja. Nappal, s kivált a délutáni órákban, igen zajos élet
szokott itt pezsegni. Az ember mindig egy csomó felpiperézett úrnővel
találkozik, kik a lovat férfimódra ülvén meg, jönnek s mennek
váltakozva, előkelő Mirzákat és Khanokat, számos kisérettel, néha-néha
egy-egy európai kocsit is, melyet itt csak az udvar használ, mert Sah
Abdul Azim, bárha bucsujáró hely, a teheraniaknak egyszersmind
caroussel-je is. S midőn e tájon az éjféli órákban haladnék át, – a
mindenek fölött uralkodó csendesség annál nagyobb hatást gyakorolt reám.
A hold egészen nappalias fényt hintett a balkéz felől vonuló hegységre s
azon aranyos kupolára, mely alatt a szent Sah Abdul Azim pihen. S csakis
miután mintegy jó órahosszat lovaglánk, kezdé a karavan egyik-másik
tagja élénk hangu beszélgetés által megtörni éji vándorlásunk
egyhanguságát. A karavanok mindig egy társaságot képeznek ugyan, de
annak egyes tagjai majd többé, majd kevésbé bensőbb viszonyba szoktak
lépni egymás között, mire leginkább az azelőtti ismeretség, vagy a
czélnak azonossága szokott okot szolgáltatni.
Én egy fiatal bagdadi Szeidet választék ki magamnak utitársul, ki
foglalkozására nézve Rauzekhan (vallási énekes) lévén, müvészi körutat
akart tenni Dél-Persiában. Rauzekhanoknak tulajdonképen azok
neveztetnek, kik a Persiában oly nagy hirre kapott vértanúnak,
Huszeinnak halálát éneklik meg elegiákban, s e mellett, a mi igen
könnyen érthető, különösen fanatikus siíták. Barátságunk annál
feltünőbbnek látszhatik tehát, de a szeid, mint bagdadi s a magas
portának alattvalója, nem átallá az efendivel szorosabb ismeretségre
lépni. Bemutatott aztán a karavan többi tagjainak is, s minthogy víg
czimbora volt, ki gyászdali énekes minősége daczára nem egyszer a
legfrivolabb énekekbe kezdett, mindjárt az első esttől fogva kedvenczévé
lőn az egész társaságnak, s ismeretsége nekem nagy hasznomra vált. Hogy
mind az ő, mind a többi utitársak kegyeit megnyerjem, ovakodtam minden
vallásos beszédtárgytól eleinte, a mit egyébiránt igen nehéz elkerülni,
minthogy a persák, nagy kedvelői lévén a vitatkozásnak, keresztyénekkel,
gebrekkel, de kiváltképen a szunnitákkal csakhamar disputátióba szoktak
elegyedni. Azt gondolám magamban, elég időnk lesz még erre, s
felhasználva bensőm nyugodt hangulatát, inkább kalandos kirándulásom
ábrándjaiba merültem.
Délpersiát, főszékhelyét az ó-persa, majdnem azt merném mondani, az
ó-ázsiai müveltségnek, azt a helyet, hol az ember Hafizt és Szaadit
látogathatja meg, még reményeim legvakmerőbb képeiben sem merném magam
elé festeni. Egypár esztendővel ezelőtt egy-két persa verspár elegendő
volt arra nézve, hogy a legnagyobb mértékben el legyek ragadtatva, s ime
most mint keleti, született keletiek között utazom oda, olyan módon,
minőnek eddigelé még csak igen kevés európai örvendhetett. Boldogságom
érzetére nagy befolyással volt a felséges időjárás is. Hiába kisérteném
meg Persia holdvilágította szeptember éjjelének szépségeit ecsetelni. A
tiszta lég, a hegyek, egyes magános fák, romok, s a vékony vonalban tova
vonuló karavánok fantasztikus árnyai, a csengők merengésre gerjesztő
egyhangú zengése s kiváltképen a páratlanul felséges csillagos ég oly
meglepő varázst gyakorolnak a nyugatról ide származottnak kedélyére,
hogy az ilyennek a környék sivár természete fel sem igen tűnik. A Sah
Abdul Azimtől egész a hegylánczig vezető ut nem egy sziklaomolványon,
árkon és kiszáradt patak medrén vezetett keresztül, de én figyelmemre
sem méltattam az út nehézségeit, sőt teljesen rábizván magamat szamárkám
biztos lépéseire, szemeimmel inkább a szeid mozdulatait kisérém, ki
minden csillagról tudott egy mesés történetet. Minden csillagnak meg van
a maga mythosza, jó és rosz hatása, s bizonyára igen sokat vesztettem
volna előtte, ha szavainak feltétlenül hitelt nem adok.
A gönczölszekere már a nyugati láthatárnak hajlott, midőn a karizeki
magaslatra érkezénk, melynek tuloldalán Kenaregird, első állomásunk,
fekvék. Még egy pillanatot vetettem a szép éji tájképre, s mikor a hegy
másik oldalán alávonulnánk, a támadó hajnal már lassankint halványítani
kezdé a hold világát. Mihelyest feltűnik az égen a hajnalcsillag, a
karavanok ennek képében szokták az uj napot üdvözölni. Az, a ki a
társaság tagjai között a legbuzgóbb, egy-egy ezanba kezd, mit most a mi
szeidünk teljesitett, a félhomályt mosdásra szokás fordítani s még
mielőtt az első napsugár tündöklenék a hegyek ormain, a karavan rövid
szünetet tart imádkozás végett. A barmok megállanak csendesen, földre
hajtott fejjel, a lovagok letérdelnek sorban kelet felé, olyan
töredelmes, bűnbánó helyzetben, minőt csakis mohamedánoknál lehet
találni, s csak az első Allah Ekber dallamos felhangzása alkalmával
szerencsélteti Phoebus az utitársaságot megjelenésével. Napkelte után
aztán még egy kis ideig odább szokas haladni, a szerint a mint az esti
indulás korábban vagy későbben történvén, az állomás is közelebbre vagy
távolabbra esik, s igy mi is épen akkor tértünk be első nyugvó
helyünkre, midőn az égető nap sugárai már-már azt érezteték, hogy
mindenekelőtt valami árnyas fedélre lesz szükségünk.
Tágas karavanszeraiban szálltunk meg, mely Kenaregird falu mellett
fekszik. Mint már a Kenaregird név is mutatja, ez homok szélét
jelentvén, e falutól keletre nyúlik a Desti-Kuvir sóspuszta. Ennek
borzasztó helynek kell lennie, s bárha alig hiszem, hogy a hires
Khalatánál iszonyúbb legyen, mely Bokhara és Khiva között létezik, vagy
a nagy hirkani pusztaság némely részénél, mégis szerfölött csodálkozom
azon, hogy összes persiai vándorlásaim alatt, egyetlenegy bennszülöttel
sem találkozám, ki e pusztán illetőleg annak Kenaregird és Tebbesz
között fekvő részén valaha átutazott volna. Ha Desti Kuvinról beszél a
persa, tud mindig egy egész csomó rémtörténetet, divekkel, ördögökkel s
más egyéb rosz szellemekkel fűszerezettet, mikkel hallgatóját el akarja
rémiteni. Leggyakrabban azon mondát szokták emlegetni, mely szerint e
vidék elpusztulásának egyedül Samr, a Huszein gyilkosa s minden siíta
persának halálos ellensége volna főoka. Lelkiismereti furdalásoktól
gyötrötten, ide menekült hajdan, s puszta megjelenése is elég volt, hogy
a különben oly viruló táj, ily sivár sóspusztasággá változzék. A sós
tavak és feneketlen mocsárok az ő verejtékcseppjeiből származtak, de
mindenek fölött Kebir Kuh volna a legborzasztóbb hely, hol maga a gonosz
Samr lakik. Jaj az utazónak, kit a lidérczek bolygó fénye erre a
környékre vezet. Ilyenek s ezekhez hasonlók valának azon rajzolatok,
miket én utitársaimtól, Persia sóspusztája felől nyertem.
A karavanszerajba érkezvén, valamennyien egy-egy árnyas helyre
telepedtünk egész kényelemmel, s mint a hogy rendesen történni szokott,
csak nehány perczbe telt s a vándor város fürge telepitvénynyé
változott. Mig a barmok a száraz árpaszalmát ropogtatják, a persa
ösztövér ebédjének elkészitéséhez fog. A gazdagabbak szolgáik által
megnyomogattatják magukat, megroppantatják tagjaikat s az ember alig
pihente ki egy kissé a megtett állomás fáradalmait, midőn mindenki már
is reggelizéshez fog, azután pedig nyugalomra tér. Ez a nyugalom pótolja
ki az éjen át elmulasztott álmot, melyért, nyári hónapokban kiváltképen
éjjel történvén az utazás, a déli órák pihenése szokott rendesen
kárpótlást nyujtani. E tekintetben a barmok is utánozzák az embereket.
Estefelé, míg ezeket vakarják és kefélik, tűzhez teszik a
pillan-bográcsot, s az indulás előtt egy órával történik rendesen a
vacsorálás. A derviseknek vagy más egyéb ilyes Isten kegyelméből való
lustálkodóknak sokkal könnyebb sorsuk van, mint egyéb utazóknak. Az
állomásra érkezvén, minden bú nélkül nyugalomnak adhatja át magát, s
midőn az üst párolgása az estebéd közeledtét jelenti, előveszi Keskuljat
(kókoszdióból készült edény) s egy-egy hatalmas Jahu! Jahakk!
kiáltással, néha igazán páratlan szemtelenséggel közelít minden
csoporthoz. Mindenki ád neki neki egy-egy adagot az estebédből. Mindazt
összekeveri aztán, s miután a kört bejárta volna, bizonyos lehet róla,
hogyha nem is valami sumptuosus, de mindenesetre elég gazdag vacsorához
jutott. „Neki nincs semmi úti készlete, nem is főz, mégis jól lakik, –
mondják a keletiek – az ő konyháját Isten látja el.“
Kenaregirdtől egészen a pusztán kelle átmennünk a második állomásig. Ez
a rész, Desti Kuvir egy idáig benyuló földnyelv, melynek határa egész
Kumig terjed; azonban ennek közepén áll a Hauz-i-Szultan (a szultán
víztartója) nevű állomás, melyet egy nagy karavanszeraj képez, melyhez
földalatti vízvezeték viszi, az itt különben teljesen hiányzó drága
nedvességet. Mikor Kenaregirdból útnak eredtünk, valami egy óra-folyásig
haladtunk volna már a pusztán: a holdvilágította puszta tájnak képe mind
regényesebbé és regényesebbé vált. Az éji csend, mely itt e nagy
sivatagon úgy szólván még egyszer akkorává lesz, kimondhatatlanul
nyomasztólag hat az utazóra, s előérzete annak, hogy Közép-Ázsiában még
sokkal nagyobb pusztaságokat fogok meglátogatni, mintegy kényszerített
arra, hogy a csodálatos látványon szemeimet kétszerte oly mohó vágygyal
legeltessem. Bármily távolra tekintsen is a szem e setét láthatáron,
sehol sem talál semmi támaszpontot. Csak itt-ott tornyosulnak a szél
kavarta homokoszlopok, – egyik helyről másikra lebegnek éji rémek
gyanánt, s igen érthető előttem, hogy a félénk lelkek a furiáktól
üldözött szellemeket látnak bennük. Utitársam, úgy látszék, ez utóbbiak
sorába tartozott, mert erősen beburkolózott köpenyébe, mindig odavegyült
a karavan legsürűbb tömegébe s a kelet felé terjedő pusztaságra csak oda
sem mert pillantani.
Mintegy éjfél tájon lehetett, midőn távolról tompa kolomphang üté meg
füleinket, s a mint értém, ez egy nagyobb karavan volna, mely mintegy jó
órával előbb kelt útra mielőttünk. Lépteinket siettetni kezdők, hogy
elérjük, de alig jutottunk valami százlépésnyi távolra hozzájuk, midőn
kiállhatatlan dögszag kezde mindenfelé terjedezni. A persák ismerték már
okát; mind sebesebben haladtunk, a bűz is mindig szörnyűbbé és
szörnyűbbé lőn, s mikor kiváncsiságtól gyötretve, az egész felől
kérdezősködném, azt nyertem válaszul, hogy ez halottas karavan. Halottas
karavan, gondolám magamban, ez ugyan furcsa dolog, s bővebb
felvilágositás végett szomszédomhoz fordultam. De ez csak azt kiáltá
felém: „Siess, siess!“ s én, a már úgyis eléggé gyötrött szamarat még
gyorsabb sietségre nógatván, többi társaimmal együtt nem sokára
odaérkezvén a mintegy 40 lóból és öszvérből álló s három arab lovag
vezetése alatt haladó karavanhoz, melynek barmaira koporsók valának
rakva, s melyeket mi teljes erőnkből elkerülni ügyekvénk. Borzasztó
látvány volt az, midőn e lovagok egyikét megpillantottam, kinek orra és
szája be volt kötve, s kinek halvány, sápadt arczát a holdvilág még
jobban eltorzitá, de minden kiállhatatlan bűznek daczára meg nem
állhatám, hogy egypár kérdést ne intézzek hozzá. Az arab elmondá, hogy ő
e holtakat már tized napja viszi, de még legalább is husz napig kell
mennie, mig Kerbelába jut, azon helyre, hová e kegyesek, Huszein iránti
szeretetükből, magukat eltemettetni ohajták. Egyébiránt ez a szokás
megvan egész Persiában, s a kinek csak módjában áll, ha a távol
Khoraszanban lakott is, Kerbelaba viteti magát, hogy ugyanazon földben
tétessék örök nyugalomra, melyben a szeretett Imam Huszein pihen. A
halottat néha két egész hónapig is viszik, míg rendeltetése helyére jut,
s mint gazdálkodási szempontból, három-négy koporsót is szokás egy
öszvérre felrakni, a kegyes persákat oly szorosan odaszoritják a négy
deszka közé, a mennyire csak lehetséges, – s hogy testesebbek voltak-e
vagy sem, arra nem szokás tekinteni. Laposra nyomnak mindent, s
Kerbelába megérkezvén, nem egy potrohos, sovány ficzkó gyanánt sétálhat
az örökéletre. Télen még csak megjárná mindez, de elgondolható, milyen
kigőzölgésük van e holttesteknek a persiai juliusi melegekben! S e
mellett az igaz hivőnek nem szabad elkiáltania magát: „Huh, be büdös!“
mert a kegyes zarándokok halottszaga, rózsa és ambraillatnak tartatik.
Azonban mégis azt is hallottam, hogy azon arab holttest-gyüjtők, a kik
ezen szomorú foglalkozást űzik, legfölebb egy-két esztendeig tartják ki,
s a mi elég csodálatos, még a teherhordó barmokat sem lehet egy könnyen
hozzászoktatni e portéka hordására.
Már jó távolra magunk mögött hagytuk a halottaskaravant öldöklő
szagával, mikor én még egyszer visszafordultam, hogy egy tekintetet
vessek az átvonuló halottakra. A hosszú koporsókkal megrakott barmok,
mélyen szügyükbe vágván fejüket, s a lovagok jól távol a szomorú
menettől, puszta kiáltozással nógaták amazokat a haladásra, s bárha ezen
látvány akármely vidéken is igen komor lenne, de kivált itt, a puszta
kellő közepén, valami kimondhatatlanul szomorú volt az. A holttesteket
gyakran borzasztón megcsonkítva teszik le örökös nyughelyükre. De mindez
nem gátolja a persákat, hogy e szokásnak évszázadok óta hódoljanak. Mert
a ki Kerbelaba juthat, annak az az édes reménysége van, hogy a szent
vértanú közvetlen szomszédságában lévén, annak vezetése alatt fog a
paradicsom örök zöld virányaira átvándorolhatni.

III.
A gyorsított haladás folytán, Hauz-i-Szultant, még a hajnalcsillag
feltünte előtt értük el. S ez annyiban vala előnyös a karavanra, hogy a
négy udvarból álló nagy épület legjobb helyét keresheté ki a maga
számára. S bárha csak néhány óra folyásáig haladtunk is víztelen
tájakon, mégis, megérkezvén, a karavan minden tagja abban a nyomban a
medenczéknek rohant, ivott, mosdott, imádkozott, s alig telt egy fél
órába, s az egész társaság Morpheus karjaiba mélyedett. Mikor déltájban
kisétáltam a karavanszerajból, körülnézni a vidéken, a halottas karavan
ujra ott állt szemeim előtt, de meglehetős távolságban a
karavanszerajtól. Soha sem települhet meg az ilyen a lakott helyek
közeletén, s mindig úgy kell helyet foglalnia, hogy a szél a rosz szagot
a lakatlan táj felé vigye. Mikor siíta társaim előtt csodálkozásom
fejezném ki e fanatismus fölött, ezek sarkasztikus megjegyzések
kiséretében, engem, illetőleg pedig a szunnitákat, Imam Huszein tragikus
végével kezdének vádolni. Különösen egy, Meshedből épen most jövő
délpersiai, mint ujdonsült meshedi, kelt ki legdühösebben, a ki a szó
szoros értelmében kész lett volna hajba kapni. Azonban az én szeidem s
több higgadtabb utitárs is közbe veté magát, s azzal ügyekeztek
lecsendesiteni, felemlitvén, mily hűséggel őrizteti a szultán e szent
vértanú sirhelyét. S valóban csodálatos. A szultánról Persiában ép úgy
beszélnek, mint valami európai keresztyén királyról. A siíták és
szunniták közötti évszázados versengés oly válaszfalat emelt, hogy ez
utóbbiakat, bárha törvényesen Muszulmánoknak hivatnak is, a persák
olyanokul tartják, kiknek Mohamed koránjával és az Iszlammal általában
semmi közük.
Minthogy elegendő kilátásom volt immár a vallásos vitatkozás ujból való
megkezdésére és folytatására, egyelőre kezdetül elégnek tartottam ennyit
s távoztam, a pompás karavanszerait megszemlélendő, melyet – a mint
mondák – a mostani király anyja építtetett saját költségén, a hires
Hadzsi Mirza Agaszi ösztönzésére. Persiában igen sok e fajta épület
található. Nincs az egész keleten egyetlen ország, mely a kereskedelem s
nyilvános közlekedés javára többet áldozott volna, mint Persia. Sokszor
a legnéptelenebb pusztaságon is a legbámulatosabb épitmények lepik meg
az utazót, miket az uralkodók buzgósága és egyes vagyonosok kegyessége
emeltetett, s valóban kimondhatatlan jótétemény, a hosszú útnak
fáradalmaitól meggyötört utas számára enyhadó fedélről gondoskodni.
Minthogy a következő állomás tiz ferszakh távolságot tett, még
naplemente előtt kapattunk és indulánk. Az állomást meglehetne ugyan
rövidíteni, ha az ember innen Pul dellakba megy előbb s onnan aztán
tovább Kumnak, de a szegényebb utazók örömest megtakarítják egy-egy
állomás abrakját, s igy az utat, bárha nagyon fárasztó is, egy huzomban
szokás megejteni. Három napig utazott ugyan még csak együtt a társaság,
azonban már is teljebizalmasság és barátság kapott lábra közöttünk. Hogy
én született európai volnék, kinek már puszta illetése is tisztátalanná
teszi a siítát, s kivel egy tálból enni a legrémitőbb véteknek
tartatnék, senkinek ez még csak esze ágába sem jutott. A
konstantinápolyi efendit látta bennem mindenki, a török követség
vendégét, ki Arzui Szejahat (utazásvágy) által ösztönöztetve, a királyi
Iszfahant s a paradicsomszerű Sirázt – mint a persák nevezik – akarja
meglátogatni. Összebarátkoztunk; de azért egypár makacs siíta meg nem
állhatá, hogy egyszer-másszor szememre ne lobbantsa a szunniták
igazságtalanságát, különösen egy varga volt az, kinek nagy, zöld
turbánja Alitól vett származását jelenté, ki ujra, meg ujra a három
khalifa bünös bitorlását kezdé felhordogatni, mit állitólagos őse ellen
elkövettek. „Mit, hát Omeri Hattab (Omer, a fakereskedő) s e nevet egy
sereg szitok követé – mit, hát az eszeveszett Oszman akartok-e
szembeszállni Alival, Istennek ezen oroszlánjával, a leghatalmasabb
hőssel, ki a prófétától csak egyetlenegy hajszálnyira különbözött?
Istenemre, efendi, csodálom, hogy olyan tulajdonaid mellett be nem látod
e kiáltó igazságtalanságot s a mi vallásunkat fel nem veszed.“ Hogy a
heveskedések kikerültessenek, sokszor félbeszakaszták őt, s más tárgyra
vitték át a beszédet, de az én vargám megint neki melegedett s
akárhányszor csak azon vettem észre magamat, hogy megragadja paripám
kantárát s ezen örökösödési kérdésről oly lelkesülten beszél, mintha az
egész esemény, mely 1200 évnél is régibb, talán csak tegnap történt
volna.
Az éj igen szép volt, hasonló az előbbi kettőhöz, s az idő gyorsan mult
vidám beszélgetések és vitatkozások között, s még távol vala a hajnal,
midőn a kis pusztaság utolsó részén is átkeltünk s a Pul dellak (a
fürdőszolga hidja) karavanszeraihoz érkezénk. Ez a nyugati hegységből
eredő s elegendő széles folyón visz át. E hid, mely imitt-amott már
pusztulásnak indul, egy fürdőszolga költségén épült, s azt beszélik róla
a többi között, hogy egy e vidéken járó arisztokratikus khan, méltóságán
alulinak itélé, oly alacsony származású ember épitményét venni igénybe,
a miért is minden cselédestül inkább a folyón akart átgázolni, de a
rohanó ár magával ragadta s büszkesége büntetéseül a habok között lelte
sirját. „A folyó fenekéről pokolba jutott – tevé hozzá utitársam – hol
arisztokratikus érzelmei gyötrelmére egy katlanban föl majd a
legalábbvaló gonosztevőkkel.“
A karavanszerai egészen a hid mellett áll. Megálltunk, s mikor itt a
hideg, puszta kőre egy kis pihenés végett lefeküdtem, oly hatalmas álom
környékezett meg, hogy a világ minden kincseért nem adám vala, ha
legalább egy félórig alhatom. Nem maradhattunk tovább egy igen kurta
negyednél, minthogy a társaság kora reggel akart Kumba, a szent városba
érkezni, hol bucsu, vásárlás és sok egyéb foglalkozás várakozott a kis
karavanra. Kum, mely a távolban csakhamar feltünt számos zöld
kupoláival, s kivált pedig a sirboltnak a kelő nap által megvilágított,
s gazdagon aranyozott nagy kupolájával, a persa hölgyvilág szent városa.
Itt nyugszik Fatima, Imam Riza nővére, ki az akkor Meshedben tartózkodó
bátyja iránti gyengédség által vonzatva, Bagdadból hozzá akart utazni. A
magasságos asszony nem juthatott el vágyai czéljához, mert Kumban
megbetegedett, meg is halt, s most 444 szent társaságában itt fekszik
eltemetve. Ezen szent sírokon kivül, valamint Kerbela, úgy ezen város is
kedvencz temetkezési helye a persa nőknek, kik az ország minden tájáról
ide hozatják magukat. Meddő anyák, férjeiktől elűzött asszonyok s a
Hymenért mind hiába epedő leányok járulnak ide e sirhoz, a szent urnő
kegyteljes pártfogásáért esedezni. Ez azonban egy általában nem szolgál
azért akadályul, hogy e város tolvajok, rablók, gyilkosok s más egyéb
gonosztevők gyűlhelye legyen; mert Kum, Beszt (asylum) a törvény által
üldözöttek számára, s ki a bakó kezéből kisiklék és szerencsésen ide
menekült e szent falak közé, biztos lehet róla, hogy bántalom nem éri.
Azon ponton kezdve, honnan a város már láthatóvá lesz, itt is, mint
egyéb bucsújáró helyek közelében, apró kőhalmocskákat találni, melyeket
kegyes zarándokok emelnek, szent zsolosmák éneklése közben. Imitt-amott
egy-egy bokor is áll, beaggatva a legtarkább rongyokkal. Mindenki itt
akarja hagyni tiszteletének zálogát, s egyik a kövekhez, másik a
rongyokhoz folyamodik. Mondják, hajdanában szokás volt az is, hogy az
ilyen szent fákba minden arra menő egy szöget ütött, a mi ősrégi szokás
s hihetőleg ugyanebben keresendő a nálunk oly sokak előtt talányszerű
„vastuskó“ eredete is. Én is leszálltam szamárkámról és piros selyem
keffiemnek egy rojtját szinte odaakasztám az egyik bokorra. Milyen
csodás vegyülék van itt egybe halmozva, a világ minden részének
szöveteiből! India és Kasmir szövetei, Anglia és Amerika gyártmányai, a
kurd, arab és turkoman nomad törzsek durva ruhaneműi tarkán vegyülnek
egymással. Imitt-amott egy-egy gyönyörű sawl-darab is található, mely
persze nagyon szemébe ötlik az értte epedő utazónak, de azért senki sem
mer hozzá nyulni, mert az eltulajdonitás a legnagyobb szentségtörésnek
tartatik.
Még mielőtt a városba jutottunk volna, egy igen nagy temető maradt el
mellettünk. Ez lehet legalább is félmérföld terjedelmű, sokkal nagyobb,
mint a meshedi, de azt mondják, hogy nagyságra nézve a kerbelaihoz nem
is hasonlítható. Maga a város a lehető legszomorúbb tekintetű. A bazár
közepén álló karavanszeraiban szálltunk meg, s nem mondhatom ki,
mennyire örültem, meghallván, hogy a karaván itt két napi pihenést tart.
Egypár órával felüdülésünk után, incognitomhoz hiven, mindenekelőtt a
szent sirt kellett meglátogatnom, s ruháimat megtisztitván, s a szokásos
mosdásokat végezvén, a többi bucsújárókhoz csatlakoztam, kik a távolról
pompásan ragyogó kápolna felé indulának. Ha nem csalódom, csakugyan én
voltam a legelső európai, ki azon szerencsében részesült, hogy a persa
hölgyvilág ezen szentélyét meglátogathassa. Chardin azt irta le, a mit
szolgája mondott el neki, Ouseley a maga sovány tudósitását egy persától
nyerte, ki a követségi személyzet tagja volt, s bárha Carlian úr, a
mostani udvari fényképész s a vegytan tanára Teheranban, az előcsarnokot
lephotografirozta is, s a képet: „un tableau reussi du saint
sépulcre“-nek czimezte is, egész bizonysággal állithatom, hogy műtétele
közben, a belső udvar ajtai zárvák valának, mert a világ minden
befolyása sem lenne elég hatalmas azt kieszközölni, hogy a tisztátalan
frenginek megengedtessék a szentélybe csak egy pillanatra is
betekinteni.
Az ember először egy küludvarba jut, mely szép fákkal van beültetve, s
azon számos szeidnek szolgál tartózkodási helyül, kikre az állitólagos
ősanya őrzése van bizva. Már innen vezet egy út, magas portalén át a
benső udvarba, melynek közepén a pompás kupolával koronázott kápolnácska
emelkedik. A „nagy“ Abbasz Sah és az „igazságos“ Kerim Khan voltak azok,
kik ez épület felékesitésére legtöbbet tettek. Mesés azon aranyak száma,
melyeket a meglehetősen nagy kupola megaranyozására fordítottak, s ha
jól tudom, a kupolát három körömvastagságú aranylemez borítja. A
bejárást egy portale diszíti, melynek remek kasi-müvei, a legfrisebb
szinekkel tarkálló s részarányosan elrakott arabeszkei, melyek között a
mély azurkék a túlnyomó, varázs hatást gyakorolnak azon utazóra, ki
ilyes keleti diszépületet most lát legelőször. Tizenhat márványlépcső
vezet az ajtóhoz, mely vastag ezüstlappal van boritva, de rendesen nehéz