Vándorlásaim és élményeim Persiában - 13

diszítették. Közel a meglepően pompás benyilóhoz szegényes kis kunyhó
látható. Ugy hallám, hogy ez már régóta ott van, s egy dervis építteté,
kinek a mecset annyira megtetszett, hogy engedelmet kért szegényes
házikóját annak tőszomszédságában emelhetni fel. Az engedelmet
megnyerte, s a szegénységet ily közel látni a gazdagsághoz, épen nem
szúrt szemet, hisz a keletiek annyira szeretik a szélsőségeket.
Meglátogatám Lutf Ali balra fekvő mecsetét is, s nem maradt már egyéb
hátra, csupán a meglehetősen központilag fekvő Ali Kapi (magas kapu)
még, mely a palotába vezet. Ezen épületek ajtószárnyai ezüsttel valának
bevonva, s midőn az e fölött álló erkélyre léptem, honnan az egész
Mejdani Sahon elláthattam: bár minden oldalról csak romok meredeztek
felém, lehetetlen volt mégis mély bámulatra nem gerjednem. Ezen tér,
mely bizonyára a legnagyobb, melyet valaha város a maga bensejében zárt,
virágzása idejében hihetőleg igen tarka, sajátságos és fölötte érdekes
képet nyujthatott. A képzelet majd azon mozzanatokat idézi fel
gondolatban, melyekben a szerencsés tömeg zsibongó tolongásban járt
élvezetei után. A persák élénk, vidor véralkata ismeretes, ugy szinte az
is, mennyire szereti a keleti a világos szineket s a tündöklő pompát,
miért is kristályokat, drágaköveket és pipereczikkeket egészen
Velenczéből s Francziaországból hozattak maguknak. Valóban, ez a persa
Belvedere igazán nagyszerű lehetett! Azután ismét azon időkbe képzeljük
oda magunkat, midőn a nagy Sah ezen erkélyről tartott szemlét
harczosainak ezrei fölött, kik Ázsia más meg más részeiről gyülöngtek
ide, hogy a királynak magukat bemutathassák. A persák, kik a parthus
lovaglási müvészetet öröklék, a turkomanok s az arabok szellőparipáikon,
az afghanok, georgiaiak, indok, örmények, mind valamennyien összejöttek
itt, s az európai utazóra, még azon puszta visszaemlékezés is
varázshatást gyakorol, mely gondolatban lelke elé idézi az ázsiai
hajdankor e marczona alakjait. Mai napság mindez örömtelen, elhagyott
pusztaság, a nap legnagyobb részén át síri csend uralkodik e helyeken s
a mélabús hangulatot csak az töri meg, ha a főtér egyik sarkában
hetenkint kétszer a szamár-kereskedők tartanak piaczot, vagy valamely
ünnepnapon a város főpapja, óriási zöld turbánokkal fedett kisérettel
vonul át e tájon. Minő gúny a fénykor emlékére!
[Illustration: Az Iszfahanban levő Mejdani Sah nevü főtérnek egy része.]
Az Ali Kapin belépvén, különféle palotákat s épületeket látogathat meg
az utazó, melyek közül a Csihil Szutun (40 oszlopos), Talari Tevile
(istállók előcsarnokai) Hest bihist (8 paradicsom), Gül deszte
(rózsa-csokor) a legnevezetesebbek és emlitésre legméltóbbak. Én a
Csihil Szutunon kezdettem. A 40 oszlop közül, melyek az egész épület
falaihoz hasonlóan tükörrel vannak bevonva, s arany diszitéssel
ékesitve, én már csak 20-at láttam, – a többi húszról azt mondják,
elégtek. Mindazáltal ez a palota kristályszerű oszlopaival s vakitó
bensejével mégis a legpompásabb minden egyebek között. Bensejében egy 75
láb hosszú s 36 láb széles terem létezik, melynek falain e következő hat
nagy festvény látható, s még pedig mind a hat igen jó rajzzal s meglepő
szinélénkséggel:
1. Abbasz Sah, a nagy, trónján ülve fogadja az özbeg fejedelmet Abdul
Mumin bey-t, a persa fényes udvari környezet jelenlétében, melyben az
udvari bohócz különösen az által válik ki, hogy egy másik udvaroncz
hátán lovagol. Ezen képpel szemközt
2. A „kis“ Abbasz Sahot ábrázoló kép alá, a mint az India követét
fogadja, ki hazája legkülönfélébb terményeit terité a persa király lábai
elé.
3. Egy csatakép, még pedig a hires Csaldirani ütközet, első Szelim és
Iszmail Sah között. A persákra nézve egyébiránt szerencsétlenül
végződött csata itt ellenkezőleg van feltüntetve. Több csoportozat
meglepő szép. Ezzel szemközt:
4. Nadir Sah, Ázsia e legutolsó világverője, a mint indiai ellenségével
küzd, mely utóbbit elefántja földre dobja.
5. Sah Tamaszp, midőn Humajun, északi India büszke uralkodóját fogadja.
Ennek átellenében
6. A „kis“ Sah Iszmail, ki előtt Abdul Aziz, a bokharai sejbani
fejedelem mutat be hódolatot.
Csihil Szutunból a Hest bihist palotába mentem. Ez is gazdagon fel van
ékesítve aranynyal, tükrökkel és arabeszk-diszitésekkel. Hajdan
varázs-szép kert környezé, de ma csupa pusztaság az egész környék s a
palota csak is az előkelő hivatalnokok s az európai követségek
nyaralójaul szolgál, kik Délpersiából a mai főváros felé közelitenek.
Lehetlen volt persa kisérőimnek ellenállanom, s hogy nemzeti
büszkeségüknek hódoljak, az annyira magasztalt Eden egyéb részeit is
meglátogatám s az út valósággal meg is érdemelte e fáradságot.
E pompás, részint félig, részint egészen elpusztult paloták környékéből
egy nagy fasoron át a Zinde Rud, vagy a mint mondani szokás, Zaiende Rud
folyóhoz érkezik az ember. Hajdan mind a két partját lakták, ma csupán
az innensőt. Ugyszinte a hidak száma is megkevesbült s ma már csak három
vagy négy áll fenn belőlük, melyek egyike a kőből épült s háromemeletes,
még mindig méltó a csodálatos épület nevére. Huszonnégy ive van, melyek
úgy épitvék, hogy a víz keresztül-kasul kigyózik el alattuk, s hogy az
iszfahaniak ezen hidat a világ nyolczadik csodájának tartják, azt
mondanom is felesleges, egyébiránt be kell vallanom, hogy amennyire én
Ázsiát ismerem, ilyen épületre csakugyan sehol sem akadtam. A tulparton
mai napság már csak az egy Dzsulfa falu nevezetes, melyet tisztán
örmények laknak, kiket az Araxes partján levő hasonnevű városból Abbasz
Sah hozott ide, a mikor számuk 30,000-et tett s huszonegy templomuk és
nagyszámú papságuk volt. A jelen évszázad elején ezen oly szép és
virágzó telepitvény 500 családra olvadt le s ma már alig számlál
mindössze 1000 lelket, kik a Teheranban székelő orosz követség
fenhatósága alatt tengődnek. Zsarnokság és önkény végre tönkre tette a
sokat nyomorgatottakat; egy része Indiába menekült, vagy Java és
Szumatrába, – a másik Orosz- vagy Törökországba, s igen találó vala
püspökük válasza, midőn tőle a mostani király nyájának hogylétéről
kérdezősködött. „Felség – viszonzá a főpap – a nagy Abbasz Sah idejében
Transkaukáziából Iranba 50,000, Törökországba pedig csak 400 család
vándorolt be; s ime, amaz előbbiben a roppant szám egypár nyomorult
gunyhóra olvadt, az utóbbiban 100,000 gazdag s jóllétben élő hozzá
szaporodott.“ Taddeus ur – mint a püspököt nevezék – ezen
nyilatkozatával a törökök igazságszeretetére s a persák zsarnokságára
akart utalni; szive mélyében azonban egyaránt gyűlöli mindakettőt; mert
ha az orosz czár ő felségétől számára ideküldött gazdag gyémánt
rendjelre tekint mosolyogva, melynek évenkint legalább is egypár ezer
rubelt köszönhet, már e mosoly egy maga kifejezi, milyen hódolattal
viseltetik a minden oroszok uralkodója iránt. Mind ő, mind valamennyi
örmény, kik keleten messze szerteszét szórva élnek, nem egyebek, mint
amaz óriás láncznak szakadatlan szemei, melyek által a szent pétervári
udvar befolyásának villanyfolyamát a Jegestenger partjaitól messze,
egész az indiai tengeröbölig árasztja. Ezen örmény gyarmatnak azonban
még a persák zsarnokságánál is többet árt a görög-nem-egyesült (keleti)
és katholikus örmények között levő vak felekezetességi gyülölet. Amaz
előbbiek, nagyobb számmal is lévén, nagyobb gyülölettel és megvetéssel
tekintenek a nyugati szertartáshoz hajló testvéreikre, mint magukra a
persákra és tűzimádókra. A katholikusok, mintegy 120 család, franczia
védurság alatt állanak s egy Erzerumban lakozó Monseigneur kormányozza
őket. Ezek ép oly franczia vagy jobban mondva római érzelműek, mint a
hogy amazok oroszok, s valóban érdekes látni, hogy az éjszaki nagy
kolosznak a nyugati hatalmak elleni küzdelme hány helyen s mennyi minden
viszony által van képviselve.
Hogy még egyszer visszatérjek az imént emlitett épületekre, meg kell még
jegyeznem, hogy találkoznak még egyes persa nagyok, kik hazafias
buzgóságból nagy áldozatok árán is készek elkövetni sokat, az idő
vasfogától megóvandók Uj Iran fénykorának amaz emlékeit. A Sah is
megteszi néha, hogy egyiket vagy másikat kijavittatja, őrök vannak
felállitva, de mindez nem használ semmit. A mi keleten egyszer
pusztulásnak indul, az óriási léptekkel siet végromlásához. Semmi sem
állithatja meg rohantában, s ha Teheran még sokáig fővárosa lesz az
országnak a sokkal alkalmasabb Iszfahan helyett, úgy a Nagy Abbasz ezen
egykori fővárosa is ugyanazon sorsra jut, minőre a hajdani Ragesz,
Ekbatana, Nisabur s a középkor nem egy más nevezetes városa.

VI. Az iszfahaniak.
Minthogy az iszfahaniak éleselműségét, csintalanságát és féktelen
pajzánságát hirből már Konstantinápolyban ismervén, a mig csak ott
voltam, mindig azon törekedtem, hogy a mennyire csak lehetséges, a nép
minden rétegébe bevegyülhessek. Igen hamar szert tettem ismeretségekre,
elfogadtam a meghivásokat s ugy találtam, hogy az iszfahaniak, bárha a
most emlitett hir igaz is, mindazáltal tagadhatlanul igen érdekes népet
képeznek. Minthogy a bár gyér kereskedelmi közlekedés folytán, mely
Bagdad és Iszfahan között létezik, a szunniták megjelenése itt nem
valami ritkaság, úgy az én fellépésem sem szúrt annyira szemet, mint
Persia más részeiben. Az efendi név – igaz – egypár hajhászt oda csalt
ugyan hozzám. Pénzekkel és régiségekkel kináltak meg, melyek felét
azonban – mellesleg mondva – ők maguk szokták gyártani, ezeket aztán
eladják az európai utazóknak s a mi nagy tudományú régiségbuváraink nagy
csodálattal czipelik utóbb magukkal Európába. De midőn látták, hogy én a
hozzám hozott árukat csak a bámulat és tetszés felkiáltásaival illetem,
de azokért semmi árt nem ajánlok, s midőn látták, hogy én csak névleg
vagyok efendi, de valóságban nem: a nyereségvágyó kalmárcsoporttól nem
sokára megszabadultam. Más iszfahaniak, kik a szépmüvészeti s irodalmi
osztályhoz tartozának, több bensőséget tanusitának irántam, de ezeknél
az volt a fő törekvés, részint hogy vallásos vitatkozásba
bocsátkozzanak, részint hogy azon előnyöket emeljék ki, melyekben a
persa nép az oszmanlikat felülmulja. A keszafeti turki (török durvaság)
kifejezést, a maga száraz merevségében nem veték ugyan egyenesen
szememre, de oly örömest beszéltek az egész keleten elterjedt persa
költészetről, felhozták Abbasz Sah fénykorát, kérdezték, láttam-e már
Iszfahan nevezetességeit, s minden feleletemből csak azt akarták
megtudni, vajon Stambul, a szultán székvárosa dicsekhetik-e hasonló
díszépületekkel, s a nélkül, hogy egyenesen rá kényszeritenének, mindig
oda czéloztak, hogy a persák dicséretét s a törökök feletti fölényét
hallják tőlem, mint ez utóbbi nemzet egyik tagjától.
E nemben a legérdekesebb kört Iszfahanban Imam Dzsüma házában találtam,
ki egész Persia legbefolyásosabb papja, kit a fővárosban Aga Buzurg
(nagy ur) néven neveznek, hogy megkülönböztessék fiától, kit Aga
Kucsuk-nak (kis uracská-nak) hivnak. Hogy léphettem be, ezen – majdnem
azt mondhatnám, siíta pápa házába, – az igen könnyen megérthető. Azon
ajánlólevél, melyet Teheranból a külügyminisztertől hoztam magammal,
elegendő volt arra nézve, hogy a főpapot efendi méltóságomról meggyőzze.
Igen barátságosan fogadott, azt mondá, hogy Feth Ali Sah óta egyetlen
tekintélyes oszmanli sem látogatá még meg Iszfahant, s kegyének zálogául
meghítt magához másnap estére. Aga Buzurg egyike azon kevés szeideknek,
kiknek Ali házától való származását legkevésbbé vonják kétségbe. Nem
kevéssé büszke is e tulajdonára s lehetlen volt magamat a mosolygástól
megtartóztatnom, midőn estelizés közben az jutott eszembe: Mit mondana
most az a fősiíta, ki az európainak már csak árnyékát is bemocskolónak
tartja, mit mondana, ha tudná, hogy most egy európaival egy és ugyanazon
tálból étkezik? Horribile dictu! Az Incognito Persiában, hol a nyugatot
tisztelik és félik, az európainak sokkal inkább hátrányára válnék,
semmint előnyére. A gyanakodás ennélfogva senkinek még csak esze ágába
sem jutott. Egészen úgy bántak velem, mint a hogy oszmanlival szokás, s
azon barátságért, melylyel fogadtak, ama gúnynak rejtett fulánkját is el
kellett viselnem, melylyel a sziíták szunnita vendégeiknek rendesen
szolgálnak. Maga Imam Dzsüma csak egypár megrovó megjegyzést hallatott a
szultán kormánya s az európai hatalmak között levő barátságról. Ellenben
dicsérte Abdul Medzsid türelmességét a siíták irányában, kik most
bántatlanul vándorolhatnak Mekkába és Medinába, a mi azelőtt nem úgy
történt. Hogy méltóságát megóvhassa, igen keveset beszélt s asztal után
nem sokára el is távozott.
Egészen más volt fia Kucsuk Aga. Ez egy egész csomó költőt, tudóst s
nehány kitünőbb festészt gyüjtött maga köré. Engemet közrevettek s több
óráig tartott az élénk társalgás, melyben a societé isfahanienne e
crême-je a törökországi és nyugati viszonyok felől tudakozódott. Igen
sajátságos, hogyan beszélnek ezen emberek a nyugati czivilizáczióról és
annak vívmányairól szemben a maguk miveltségi állapotukkal, mely ugyan
már a hajdankorban is hires volt, de azóta csak igen kevéssé fejlődött.
A társalgás első tárgyát mindig a találmányok, s a század tudományos
vivmányai képezik. Leginkább a távirda az, melynek egy vonalát, India,
Bagdad és Európa közvetitőjét épen ekkor vonták, mely a gőzhajók s
egypár ismert gép mellett figyelmüket magára vonja. A keleti
csodálkozik, bámul, gyönyörködik a tudósitásokban, melyeket a nyugati
czivilizatió felől nyer, körülbelől úgy, mint valami tündérmese fölött,
s bárha bámulása határtalan, bárha ujra meg ujra szörnyűködve kiált fel:
„Mit ki nem találnak még ezek az emberek?“ mégis ritkán tud ellenállani
bensejébe rejtett önzésének s ha már Európát összevissza dicsérte is,
rendesen megint csak arra fakad: „Mily csodálatos, hogy ezek az emberek
minden éles elméjük daczára a mi vallásunk igaz világosságát be nem
látják, mily csodálatos, hogy muszulmanokká nem lesznek! Hiába, a serefi
Iszlam (az Iszlam nemessége) hiányzik náluk!“ – azt mondják, de azért
bensejükben távolról sem gondolkodnak eképen. Persia müvelt mohammedanja
ritkán hódol egészen a próféta tanainak, de minthogy a mindig hiresebbé
váló frengi fölött, a hol csak lehetne, fölényt akarna kivívni magának,
más utat nem találván, ezt egyedül üdvözitő vallásában véli feltalálni.
A találmányok után nem kisebb csodálatot az európai utazók gerjesztenek
a keletiben. Az Ibni Batuta-k a Khordabe-k és egyéb mohammedan utazók
ideje elmult régen, s a tudományszomj, melyet én a keletiben európai
tudósaink ellenkező véleménye daczára teljesen és határozottan tagadok,
vagy meseszerű adatokra szolgáltat okot náluk vagy kigunyoltatik és
nevettetik. Hányszor, de hányszor lehet ajkaikról a leggúnyosabb
megjegyzéseket hallani egy európai ethnograf-régiség vagy nyelvbuvárról;
s bárha ezen utazók müveit a nyugat előhaladása hatalmas tényezőinek
ismerik is el, még sem tudják megállani, hogy a gúny vagy szánalom
megjegyzéseit ne tegyék, s azonnal szaadi ezen sorai hangzanak fel
minden ajkon:
A világ hű nem marad, oh testvér, senkihez,
Csupán a teremtőben bizzál te és ez elég –
Csaló világi javakra ne bizd magad soha;
Sok olyat, mint te vagy, táplált s elveszte az.
S minthogy mindannyinak egyforma vége lesz,
Trónon vagy puszta földön meghalni, nem egy-e ez?
s boldognak mondja magát mindenki, hogy az Iszlam karjai közül nézheti a
frengi világ működéseit. Igy gondolkoznak a müveltek.
Az iszfahani középosztály, mely csak kevéssel áll alantabb e most
emlitettnél, többé-kevésbbé ismeri az irodalom mestermüveit. Vannak
vargák, szabók, kalmárok, a kik százakra menő verseket tudnak a legelső
költőkből. E mellett általában igen elmések, nagy lélekjelenléttel
birnak, mesterei az udvariasságnak, de leginkább a csattanó
feleleteknek. Malcolm beszéli, hogy azon időben, midőn Hadzsi Ibrahim a
Kadzsar-ház legfőbb pártfele még kegyben állott, Iszfahanban s a legtöbb
persa városban az ő rokonai tölték be a legmagasb tisztségeket. Történt
ekkor, hogy egy kereskedőt, ki adóját nem birta megfizetni, az akkori
iszfahani kormányzó elé idézteték, ki a most emlitett Hadzsi Ibrahim
testvére volt. A kormányzó haraggal igy rivallt rá: „Ha fizetni nem
tudsz mint a többiek, takarodjál innen!“ Hova menjek? kérdé emez. „Eredj
Sirázba vagy Kasanba!“ volt a válasz. „Ah, uram, egyik helyen önnek
unokatestvére, másik helyen nagybátyja uralkodik. Ha itt megmenekszem
is, ott lépre kerülök.“ „Nos, tehát eredj a királyhoz és tégy panaszt!“
„Igen, de ott önnek bátyja a miniszterelnök, mi várhat ott reám?“ „Menj
hát a pokolba!“ kiáltá a kormányzó ingerülten. „Ah! önnek Istenben
boldogult atyja, a kegyes Hadzsi csak mostanában halt meg!“ rebegé a
furfangos persa. A kormányzó felkaczagott. „No hát gazficzkó, mondá, ha
már sehogysem tudsz kibékülni vele, hogy mind itt, mind a más világon az
én rokonaim foglalják el a helyet, az adósságot majd kifizetem én
helyetted.“ Ezt Malcolm beszéli. S minthogy épen az adomáknál vagyok,
egy másik mulatságos történetecskét is el akarok mondani, mely itt egy
amerikai hitterjesztőn esett. A kegyes Yankee nem annyira rábeszélő
tehetsége, mint inkább 25 arany ajándékkal megtérítettei közé vett be
egy iszfahanit. A persa sapkát tett fejére, európai ruhába öltözött, s
egész frengi lett belőle, természetesen csak addig, míg a jó
missionarius Iszfahanban volt. Ez azonban egykor Sirázba utazott s midőn
néhány hét mulva visszatért, az ő keresztyéne megint csak a régi persa
és siíta volt. A hittéritő nagyon felingerült ellene, a törvényszék elé
idézteté, s követelte, adja vissza legalább a 25 aranyat. A birák
már-már a legnagyobb zavarban voltak, alig tudtak volna itéletet
mondani, midőn a persa egész naivul azon megjegyzést tevé: „Kedves
Szahib-om (uram), te huszonöt aranyat adtál nekem, s ezért én három
hétig keresztyén voltam. Én is adok neked 25 aranyat, légy te három
hétig mohammedanus.“
A kereskedőség, Tebriz után, itt a leggazdagabb egész Persiában. Igen
nagy üzletek történnek itt a pamutszövetekkel, aszalt gyümölcscsel,
dohánynyal és sawlokkal, s bárha találkoznak roppant birtokú kereskedők,
ezek külső háztartásukra nézve alig különböznek a legszegényebbektől;
mert a pompa és fényüzés csak a kormánykörökben otthonos.
Elfeledém eddigelé megjegyezni, hogy Iszfahanban, bagdadi utitársammal,
az elegia-énekessel voltam egy szálláson. Ez itt nagyon tág mezőt talált
müvészete gyakorlására. A bazár- és mecset-udvarokban naponta többször
fellépett; kiáltozott, sirt, jajgatott testestül-lelkestül, s nem
egyszer csodálkoznom kellett fölötte, honnan veszi könyeinek roppant
árját. De mikor este a nehéz munka után hazajött, egész tragödiai eleme
a legjovialisabb, majd azt mondhatnám, a legfrivolabb természetűvé
változott át. Az ő közvetitése folytán bejáratot nyertem a legtarkább
társaságokba. Ő ott mindenütt igen tekintélyes egyéniség vala. Eleinte
vallásos dalokat énekelt, de utóbb, midőn a társaság zártkörűvé vált, a
szent hangok és szavak nemcsak a legmindennapiabb, hanem azt mondhatom,
a legdisztelenebb dalokká fajultak. Daczára hatalmas zöld turbánjának s
állitólagos őse, a próféta családja iránt nyilvánosan megbizonyitott
buzgalmának, este rendesen ivott mint a csap. Bort ugyan nem igen
találtam e társaságokban, hanem annyival több pálinkát, mit a dsulfai
örmények égetnek, s feledhetlenek maradnak előttem azon poharazások,
mikben utitársammal Iszfahan különböző köreiben részt vettem.
Legélénkebben az a mulatság áll lelkem előtt, melyet egy iszfahani
alsóbbrendű hivatalnok házánál csaptunk. A vendégek nagyobbrészint
fiatal emberekből állottak, papokból és laikusokból vegyest. Ugy
látszik, igen jól ismerik már egymást; mert midőn az illem és
erkölcsösség első órája elmult, olyan orgia fejlődött a mulatságból,
minőt, kicsapongásra nézve, csakis keleten, vagy jobban mondva, csakis
Persiában találhatni. A pálinkától neki hevült fejek csakhamar letették
a süveget, turbánt és a felöltönyt s kivált akkor vált a pajzánság
egészen féktelenné, midőn az egyik vendég bőkezűsége folytán négy
tánczosnő is megjelent. Ezen bajaderek, kiknek legjelesbjei kiváltképen
Sirázból származnak (hol mi is tüzetesebben fogunk róla szólani),
eleinte nem annyira müvészetük bája, mint gymnasztikus ügyességük által
kelték fel csodálkozásomat, azonban itt, mint ilyes esetekben rendesen,
Terpszichore ezen istennői Küprisz minden funktioját elvállalák. Európai
tollunk szégyenlené magát e tobzódók szemérmetlen tréfáit leirni, s nem
lehete meglepő, hogy a mint én undorodásomat épen a színlelt ittasságba
rejteném, két félrészeg vendég felkelt mellőlem, s szent mosdáshoz
fogott s estimájukat végzék, ott, ugyanazon szobában, annyi undok bűn
fészkében, s mi több, a bűnt elkövetők tőszomszédságában. Szörnyű
álszenteskedés. S itt ezt vallásosságnak nevezik!
A mi az iszfahaniak általános jellemvonását illeti, a hajdani főváros
lakosai különösen büszkék a metropolis egykori nagyságára. Az iszfahani,
más persával szemben mindig nagyobbra tartja magát, mint a párisi, más
francziával szemben. A királyt és a királyi házat itt is, mint a persául
beszélő lakosok általában mindenütt, török katonáival együtt gyülölik és
félik, s bárha a mostani király meglehetősen megtörte is már Imam
Dzsümaa hatalmát, mégis jóformán bizonyosképen lehet állitani, hogy az
iszfahaniak mindig szivesebben hajtanának ez utóbbinak szavára, semmint
törvényes királyuk parancsolatára. Meseszerű az, a mit e főpap
gazdagságáról beszélnek, annyi azonban bizonyos, hogy ő 1000-nél is több
Lutit (kóborlókat) tart a maga zsoldjában, kiket tervei kivitelénél
aztán vak eszközök gyanánt felhasznál. A Lutik azok, kik ő szentségének
csodatevő erejét a nép közé szertehordják, a Lutik, kik a Sah és
családja ellen a leggonoszabb rágalmakat terjesztik; mert az Imam
Dzsümaa mind e napiglan nem áll a legjobb lábon az ifjú királylyal, ki
számadásra vonhat ugyan bárkit is, őt azonban nem meri megilletni. Ezt
egyébiránt mindenki tudja. S mi több, még a mai európai követségeink is
elkövetnek mindent, hogy e főpap protektióját és barátságát megnyerjék,
s ezen anomalia, Persia vad-despotikus kormányzata mellett, valóban
csodálatraméltó tünemény.

VII.
Két hetet töltvén Iszfahanban, mind a város nevezetességeit, mind a
lakosság különböző osztályait meglehetősen tanulmányozhatám.
Elutazásunkat ugyanazon karavánvezetővel, de egész társaságban
határoztuk meg. Iszfahan tulsó oldalán álló egyik karavanszeraiban
szállottunk meg, s minthogy várakozásomon felül még itt is három napig
időztünk, volt alkalmam rá, még nehány látni való nevezetességet
megszemlélni, melyek közül a hires Takhta Pulad temetőt, s a Munare
Dzsomdzsom megingatható tornyokat akarom emliteni. Ez utóbbiak az
Iszfahantól körülbelül egy óra távolságú Khaledan falu mecsetjének két
csonka tornya, mintegy két ölnyi magasak s egymástól valami húsz lábnyi
távolság választja el őket. Vezetőmmel a terraszra léptem, s mikor ez az
egyik toronyba belekapaszkodott s azt egész erővel mozgatni kezdé, nem
csak a másik tornyon, hanem az egész épület előrészén olyan mozgást
vettem észre, minőt a földrengés okozhat. E nevezetes épület, melynek
titka épitészével együtt sirba szállt, a kiváncsi utazók szakadatlan
bolygatása által több helyen sokat szenvedett. S az ujra meg ujra
ismétlődő kisérletek hihetőleg azzal fognak végződni, hogy a rengetők az
épület romjai alatt találandják sirukat. De mind e napiglan a tünemény
igen feltünő, s bárha a persák a csodát az alant nyugvó szentnek
tulajdonitják is, meg nem állhatám, hogy a rejtélyes problemát teljes
mértékben ne csodáljam. A mi a Takhta Pulad temetőt illeti, ez oly
terjedelmű, melyhez hasonlót egész Ázsiában sehol sem találtam. Takhta
Pulad egyszersmind mulatóhelye az iszfahaniaknak, kik a csütörtökestét,
ennek árnyas fái alatt szokták eltölteni. Ilyenkor roppant tömeg hemzseg
itt, mely a szent sirok látogatásának örve alatt dinom-dánomban tölti a
fél éjszakát. A legnevezetesebb sirok közé tartoznak: Pilau Babaé,
melyről az a monda szárnyal, hogy minden szegény, ki hetenkint legalább
egyszer imádkozik e sirnál, a következő héten izletes, zsiros pilauban
részesül. Továbbá Mir Damad-é, egy hires varázslóé, ki a Sah Abbasz
udvaránál levő egykori frengi követ ördöngösségét meghiusitá, s azon
pokolgépet, melyet a frengi követ gonosz szándékkal ajándékképen
nyujtott, ennek tulajdon romlására fordította. Végül itt van Mir
Fenderiszki sirja, kora leghiresebb szépirójáé, ki saját maga irta fel
sirkövének feliratát, mely még mind e napiglan a kalligraphia
példányképének tartatik, s a fiatalság előtt szépirászati minta gyanánt
szolgál. Én magam is nem egy ifjut láttam, kik a taalik-irás mesteri
vonásait másolák nagy gonddal a márványról, mert Ázsiában a
kalligraphiát igen nagyra becsülik, s a tökéletes nevelés nélkülözhetlen
kellékének tartják.
A pompás Medresze Maderi Sah-ot is másodszor látogatám meg innen,
melynek külső kapuit mai napiglan ezüst-lemezek boritják. A ritka
kéziratokról szóló hir, mik e kollégium könyvtárában találhatók
volnának, különös vonzerővel birt reám; azonban ez is, mint annyi sok
más egyéb, csupán persa tulzás. Abbasz Sah idejében – meglehet – érdekes
keleti müvek gyüjteménye volt itt látható, de ma nagy részét
széthurczolák, másik része pedig, mint az ottani mollahk mondják, az
afghanok hóditása alkalmával pusztult el.
Minden csalódásom daczára, e régi városban igen kellemes volt az időzés.
Nehezen tudtam megválni onnan, s midőn karavanunk a délre fekvő
hegységet átlépte, s én a magaslatról még egy tekintetet vetheték a
házak, kertek és nevezetes romok beláthatatlan tömegére, nem fojthatám
el mély meghatottságomat, s még most is azt kell mondanom Iszfahan
felől, mit a keletiek az olyan agg úrhölgy megpillantásánál mondanak, ki
fiatal korában feltünőleg szép vala: „A mecset-romokba dőlt ugyan, de
oltára még fennáll“, azaz: szépsége elmult, de hajdani fényének nyomai,
mely egykor, mint valami oltár, imádásra buzditá a világot, még mindig
észrevehetők.
Karavanunk, mely most három részből állott, melyek ketteje a sirazi utra
Iszfahanban csatlakozott hozzánk, 150-nél több állatot s mintegy 60
utast számlált. Ez, még e különben igen látogatott uton is meglehetősen
tekintélyes karavannak tartaték. A nagyobb csoportosulásnak egyes
egyedüli oka azonban a bakhtiáriktól való félelem volt, mely névvel azon
persa nomad néptörzset jelölik, kik a jobbkéz felőli hegységben
tanyáznak s néha birtokvágyból, néha csupa kedvtelésből megtámadják a
kisebb karavanokat s ki is rabolják. A mint mondák, csak egypár nappal
azelőtt e nomádok rutul elbántak egy arra vonuló karavánnal. Ilyes
hireket keleten igen gyakran szoktak költeni az emberek, hogy a félelem
annál nagyobb legyen. Nem egyszer hallottam: Tegnap itt tiz embert öltek
meg; tegnapelőtt amott ezt meg azt a kereskedőt kirabolták; azonban az
utazó bizonyos lehet a felől, hogy az ilyes események vagy évekkel
azelőtt történtek, vagy épenséggel a légből kapottak. Egyébiránt a mi
utazó-társaságunknak, mely az indulás előtti estén csupa rémtörténeteket
beszélt, szüksége sem volt az ilyes hirekre. A persát, egész Ázsia
leggyávább népét egy puszta árnyék is félholttá rémitheti, s méginkább
azon utitársaságot, mely, mint a mienk, két harmadában zarándokokból, s
egy harmadában kereskedőkből és mollahkból állott.
Nevetséges volt látni utközben, hogyan tolongott egyik a másikhoz mind
közelebbé és közelebbé, bárha a a várostól alig voltunk két órányira.
Halkan susogott mindenki, mintha a fennhangon kiejtett szó a
legveszedelmesebb ellenséget ébresztené fel, s az volt a
legmulatságosabb jelenet, midőn egy buzgó mollah, egyik utitársunkat,
kinek boroshordókkal megrakott négy öszvére volt, sorainkból kiutasitá,
nehogy ez bűnös portékája által az igazhivők egész seregét veszedelembe
döntse. Hiába rimánkodott a szegény öszvérhajcsár, hogy ő soha életében
egy korty bort sem ivott, hogy e gonosz ital rendeltetési helye Bombay,
hol azt a frengik pokoltorka fogja felemészteni. Megesküdött az ég
minden szentjére, hogy azt sem tudja, fehér-e vagy piros; de mindez nem
használt semmit. El kellett tisztulnia a karavanból, s valami száz
lépésnyi távolságban követett bennünket. Mielőtt a hegyi mély utról
kiérkezheténk vala, szerencsétlenségünkre egy szemközt jövő karavannal
találkozánk. A keskeny út sokszor egyetlen szélesen megrakott teherhordó
baromnak sem elegendő széles, annál kevésbé két egymást elkerülőnek.
Átok-szitok, kiabálás, czivakodás, nem egyszer ütlegezés is szokott