Vándorlásaim és élményeim Persiában - 08

valami komikusabb, mint a persa katonák európai egyenruhában! S hát még
ha tisztelegnek! A vezényszó egyszerre hangzott ugyan fel, hanem a
fegyver még valami félóra mulva is mindig csörgött, mert ha az utósó sor
egyik másik legénye épen barátságos beszélgetésbe van is merülve, midőn
a „tisztelegj!“ szó felhangzik: van benn annyi lelkiismeretesség, hogy a
parancsolatnak, s ha mindjárt egy óra negyed után is – engedelmeskedik.
A kert egy egész oldalát czukor-süvegek, különféle persa
czukor-sütemények s édességek tölték el, miket óriás-kondzsakra
(fatálak) szokás felállitani, s miknek Persiában semmiféle ünnepélynél
sem szabad hiányozniok.
Középen emelkedék a trón, melyen a kilenczéves gyenge, halvány kinézésű
herczeg, komoly, mély fontoszágú arczczal helyet foglalt, mig gazdag
kisérete körötte sereglett. Mikor leült, hatalmas ágyudörgés hangzott
fel, a katonai zenekar háromszoros tust fujt, s ekkor megjelent a
királyi követ a diszöltönynyel, ezt, új méltósága jeleül, nyilvánosan a
herczegre teritendő. A ráterités aktusa után, a Sir-ü-khorsid gyémánt
rendjel feltüzése következék, azután pedig gazdag szőnyegek közül a
királynak vászonra festett arczképét leplezték fel. Ekkor felállt az
egész társaság, a herczeg tiszteletteljesen megcsókolá, s miután az ujra
befedetnék, ő is ujolag helyet foglalt. Erre megint ágyúdörgés, megint
kábitó zeneharsogás következék. Azután magasrangú főpap lépett elő, ki
Isten áldását könyörgé alá, erre felolvastaték a királyi parancs
fennhangon, azután pedig egy költő jelent meg, ki a trónnal szemközt
állittatván, az ujonnan kinevezettnek dicsőitésére egy kaside-t
(dicséneket) olvasott fel. A szavalás modora egészen uj volt előttem s
még jobban meglepett mint magának a költeménynek bombasztikus tartalma.
A ifju herczeget majd gyengéd rózsához, majd tündöklő naphoz hasonlitá,
majd drága gyöngyhez, melyet a királyi családból halásztak ki s most
Iran koronának legdrágább ékességévé vált, – azután megint hatalmas
hősnek nevezé, ki egyetlen kardcsapással seregeket semmisít meg, kinek
tekintete előtt hegyek remegnek, kinek haragja lángjától folyók
száradnak ki, – egy szóval, használt olyan metaphorákat, hogy a szegény
kis gyermek, ha mindezeket megérti vala, bizonyára remegni fogott volna
saját maga előtt.
Miután az uj trónörökös a terem aljában egybegyülekezett nagyokhoz
lépett volna, a kolosszalis fatálak édességei pazar bőkezűséggel
osztattak szét a jelenlevő vendégek között. A szermester ezen kivül még
mindenkinek különös köszönetet mondott szives megjelenéseért, – s azzal
az ünnepélynek vége lett.
A fenebb emlitett ünnepélyek másodika Cerutti, olasz követ fogadtatása
volt, ki huszonöt tagból álló küldöttség élén ezen utazott át Teheranba.
Az olaszok, kik Persiával kereskedelmi szerződésre akartak lépni,
Konstantinápolyt jóval az én távozásom előtt hagyták el, de ők a Poti és
Tifliszen át vezető útat választák, minthogy e gavallérok egynémelyike
szivesebben halálra rázatá magát valami orosz droske által, semhogy
kiállja a nyeregben való utazás fáradalmait. S ha érkezésük hire az
itteni kormányzót, illetőleg annak helytartóját Szerdar-Aziz-Khant s
ugyszinte valamennyi persa hivatalnokot örömre gerjesztett, minthogy
egészen neki adhaták magukat szenvedélyes tündöklési vágyuknak, az uj
királyság képviselőinek megjelenése az itteni európai kis gyarmatot, még
nagyobb örömmel tölté el. Hogy az elfogadásnál jelen lehessek, én is ez
utóbbiakhoz csatlakozám. Forró juniusi nap kora reggelén valami két
órajárásnyira lovaglánk eléjük a városon kivül, s mikor oda érkeztünk,
az egész küldöttség épen átöltözéssel foglalkozott. A persák előtt
teljes diszben akartak megjelenni, s nem kevés időbe telt, mig 25
európai, kik részint a diplomatiához, részint a katona-, kereskedő- s
tudós-osztályhoz tartozának – díszöltözékével elkészült. A nap magasan
állt már, s a forróság valóban szenvedhetlen volt, midőn ezen urak
gazdagon felékesített egyenruháikban, mellükön csupa rendjelekkel,
tollas sisakokkal és pompás kardokkal a város kapuin át bevonultak.
Nekem, a távoli Ázsiában, különösen tetszett az európai élet szemlélete,
a persa nézők közé vegyültem, hogy itéletüket kihallgassam s épenséggel
sem csodálkozám fölötte, hogy az egész ünnepélyes menet csak gunyos
megjegyzéseket idézett elő a persáknál. A mit mi pompásnak nevezünk, azt
a keleti nevetségesnek tartja – s viszont.
Az ő szemeikben a mi kurta, testhez álló felöltönyeink a
legaesthetikátlanabbak; az ő fogalmuk szerint mind az, a mi terjedelmes,
redődús, sokat mutató ép oly szép, mint a mily nyomorúságos hatású
mindaz, a mi vékony s igénytelen. Az ő pruderiajuk s álszemérmük szabta
elveik szerint a test bizonyos részeit el kell rejteni és fedezni, – s
pedig az európaiaknál épen ezek mutatkoznak a leghatározottabb
körvonalokban, s igy a keletinél csak visszatetszést szűlhetnek. A lovon
ülőnek erőszakolt, katonás tartása sem tetszik nékik, s ebben én is
osztom nézetüket, mert a mellét merően kifeszitő európai lovag valóságos
karikatura az oly sok kellemmel s lovát mégis oly büszkén megülő
keletinek ellenében.
Egyébiránt az ujonan megérkezett európaiaknak, az elfogadás napján,
valósággal pokoli útat kellett tenniök. Hogy a nép kiváncsisága
kielégíttessék, majdnem kétóra hosszat hurczolták őket összevissza a
városon, mig lakhelyükhez juthatának. De még itt sem volt nyugodalmuk,
mert az üdvözlők, s az ajándékokat hozó, de még kövérebb ajándékokat
váró szolgák csoportja, három egész napig szünetlenül gyötörték őket.
Ugy hiszem, nem csalódom, ha azt mondom, hogy e heves vérű olaszok
közül, kik egyébiránt nem idegenek a pompázástól, csak egy is örömmel
csatlakozzék valaha, Persiában, a nyári hónapokban tartandó
diszmenetekhez. Minthogy ezen ünnepélyek között az örökös látogatásnak,
viszontlátogatásnak, kirándulásoknak, estélyeknek nem volt se végük, se
hosszuk, – lassankint az a vágy lopózott szivembe, jó volna utamat
Teheran felé folytatni. Tebriz igen érdekelheti azt, ki Iran
kereskedelmi állapotait tanulmányozza, mert bárha a nyugati határokon
fekszik is, mindazáltal a jezdi, sirázi, iszfahani, középázsiai,
khoraszani, iraki s ugy szinte a bagdadi és kirmahsahi utak itt folynak
egybe valamennyien. Azon kereskedők, kiknek nem áll módjukban a nyugati
portékákat Konstantinápolyból hozatni, Tebrizt tekintik a nyugati
közlekedés rakhelyéül, mint a honnan Erivanon, Tifliszen vagy Erzerumon
át az ut a Feketetengerhez vezet. Mai nap még, a régi szokáshoz hiven,
minden félelmesség, minden nehézségek és a török fenhatóságok minden
hanyagságok daczára, sokkal nagyobb a közlekedés a török területen,
semmint az oroszon át. Ez azonban nehezen fog sokáig igy tartani.
Oroszország, mely a fekete s a kaspi tenger között tervezett vasutja
által Persiat közelebb akarja hozni Európához, régi vetélytársán
veszedelmes csapást ejtend ez által. Mint általában mindenütt, ugy
keleten is a kereskedelmi út képezi a leghatalmasabb életeret, s mig a
bosporusparti álmos effendik a szép jövendő képeit csak felgomolygó
csibuk füstjükben akarják felfedezni: addig az éjszaki Kolosz vaskarja,
történelmileg nevezetes fáradhatatlansággal munkálkodik minden irányban,
déli szomszédjának előbb-utóbb bizonyára bekövetkező romlásán.
Minthogy Persia bensejében a Tebrizhez vezető utak karavanok s kisebb
utitársaságok szakadatlan lánczolatától hemzsegnek, az itteni szokás
szerint egészen magánosan akarám folytatni utamat a főváros felé, csupán
az egy Csarvadar kiséretében, mint a hogy itt a paripák és
teherhordó-barmok bérbeadóit nevezik. Igen szerény árért még sokkal
szerényebb paripát bérlettem tehát, melyre podgyászostúl felrakodtam s
bucsút vevén a barátságos európai Koloniatól, junius 25-én, nehány
órával napfelkelte után, eltávoztam Tebrizből. Az a két hét, melyet itt
töltöttem, egyrészről mélyebben belevezetett ugyan a keleti világba, de
másrészről a nyugatiakkal való gyakori érintkezés által ujra
felelevenité bennem az európai élet emlékeit. Ennek következtében
meglehetősen nehéz volt az elválás, azonban a szilárd elhatározottság
eszméje csakhamar feledteté a közbejött episodokat, s midőn a csarvadar
társaságában, ki hasonlóképen megterhelt barmon ült, meglehetősen élénk
uton tovább vonulnék, az európai világ ezen előőrsei, már másodnapon,
jóformán végkép eltüntek a feledékenység ködhomályában. Tebrizre nézve
kielégitém kiváncsiságomat, s képzelődésem most a főváros távoli képével
kezdett játszadozni.
A főváros, az udvar székhelye, s a nevezetes országnagyjainak,
gazdagainak és tudósainak gyülpontja, daczára a bizonyos csalódásnak,
mégis mindig birt valamely különös varázszsal rám nézve, s bárha a
jobban és jobban előhaladó évszak mindig kiállhatatlanabb melege, az
egyhangú táj, s az a szegény mód, melylyel utamat folytatám, nem
nyujtottak is valami különös élvezetet, mégis az az ujabbság varázsa, s
az utazás és tovább menés örökké fris élvezete testileg s lelkileg
megerősitének, s a szokatlan életmódot oly kellemessé tették előttem,
minő az sohasem volt annakelőtte. Sőt mi több, örültem s ohajtottam
mindazon eshetőségeket, melyek a nagyon igénytelen eszközökkel ellátott
utazót érhetik; örültem nekik, mert mindjárt utam elején azt
tapasztalám, hogy a keleten való utazásban, ha az ember e tájak életét
és erkölcseit akarja tanulmányozni, semmi sem lehet előnyösebb, mint e
szűken levő eszközök, semmi sem óvhat biztosabban bármely veszedelemtől,
mint a kis táska és a szegényes öltözet.
A mi európai touristaink, követségi titkáraink és attaché-ink, kik
visszatértük után éleményeik előadásával vagy fényes szalonokban, vagy
irodalmilag is fellépnek, hihetőleg nevetni fognak ezen állitásomon, de
ám hozzák fel ellenemben a macska és hús meséjét, én viszont azt
mondhatom róluk, hogy az ő nézeteik és felfogásuk, melyeket a keleti
népek szokásairól és életéről közlenek, engem még inkább nevetésre
gerjesztenek. Keleten, hol még a legzsengébb gyermekkorban is minden
csak szinlelésen alapul, hol minden igazságot, mint unalmast, izetlent s
hasznot nem hajtót, mellőzni szokás, hiába fegyverzi fel az ember a
legélesebb belátás üvegével szemét, a csalódást aligha el fogja kerülni.
Ha látni s tanulni akarunk, a népközt s a néppel együtt kell élnünk,
jóban roszban hozzá kell alkalmazkodnunk és simulnunk, mert a keleti,
csak a jelentéktelen és figyelemre nem méltó előtt fog az ő igazi
világosságában mutatkozni.

V.
Trapezunttól egész Tebrizig állomásról állomásra pontosan feljegyzett
tudósitásokkal untattam az olvasót, s csak azért, hogy azon munkák egy
példányát mutassam be én is, minőkben számos utazó, naplójának száraz
tartalma szerint közleményt nyujt a meg tett utakról. De igen jól tudom,
hogy az ilyen eljárás, még abban az esetben is, ha valakinek a
legavatottabb toll áll rendelkezésére, s bármi egyéb az olvasóra nézve,
csupán csak nem kellemes. Aprólékos élemények tetszhetnek ugyan a
tourista felhevült kedélyének, de az olvasó többre becsüli a
megrövidített és összevont előadást, minek folytán egész Teheranig mi is
csak a legnevezetesebb helyeket s a legjelentékenyebb kalandokat akarjuk
ide iktatni.
Bárha indulásunkkor csupán az egy csarvadar volt is is mellettem, hála
az utak elevenségének, ritkán voltam mégis egy vagy több kisérő nélkül.
Majd nehány órányira csatlakoztam valami csoporthoz, majd több napok
tartamára egy-egy utitársasághoz, egyszer-másszor aggodalmassá tett
ugyan némely utazónak zordon, vad tekintete, azonban szegénységem biztos
fedezetűl szolgált, s a biztonsághoz tartozó legszükségesebb czikkek,
vagyis a mint tebrizi barátaim mondák, a tekintélyesség emelésére
magammal hozott pisztolyok és puska mindig elegendő bátoritékul
szolgáltak. Persák, törökök, arabok, vagy bármely vallás avagy nemzet
tagjai, szinte rövid idő alatt bizalmasakká váltak irántam. Az
állomásokon mindig a legszerényebb éji szállást kerestem fel, s egypár
napi gyakorlat után annyira beletaláltam magamat az egyedül utazó
szerepébe, hogy az annakelőtte nélkülözhetlennek vélt társaság hiányát
épenséggel nem éreztem.
Két nappal Tebrizből való távozásom után Turkmancsaj faluban töltém az
éjt. E hely azon békekötésről nevezetes, mely az 1826–1828-ki
persa-orosz háborúnak véget vetett, melyben Paskievicz orosz tábornok a
tehetséges Abbasz Mirza herczeget és trónörököst több izben, döntőleg
megverte, s Irantól ennek éjszaki két tartományát Nakhcsevant és Erivant
elszakasztá, melyek mai napság, mint az orosz hatalom előőrsei India
felé, a kaukazuson-tuli kerületbe kebelezvék. Megmutatták azt a házat, s
még a szobát is, hol e nevezetes szerződés aláiratott, melynek
leglényegesebb pontjai e következők: a) Persia átengedi Oroszországnak
Erivan és Nakhcsevan khanságokat, s azonfelül fizet Oroszországnak 20
millio rubelt hadi költség fejében; b) A kaspi tengeren, melyet eddig a
persák eddigelé sajátjokul tekintének, csak orosz hajók járhatnak ezután
s azon a persa lobogó sehol meg nem jelenhet; c) A persah-sah, mindazok
számára (s pedig ezek nem voltak kevesen) általános amnesztiát hirdet,
kik e lefolyt háborúban Oroszország részén állottak, s egy év tartamára
kivándorlási szabadalmat enged nekik; d) Az orosz alattvalók
szerezhetnek maguknak Persiában fekvő birtokot, a nélkül, hogy az ottani
helyhatóságnak alávetve lennének. (Ezt még eddigelé semmi más Mahomedan
ország sem engedé meg, s Törökországban a mi követségeink, nyugat minden
tulnyomó hatalma daczára nem valának képesek kivinni); e) Az orosz
követeknek ezentúl saját országuk szokása szerint, szabad a persa
udvarnál csizmában, sarkantyúsan megjelenniök, s nem kell czipőiket
levetniök, mint a hogy a persa illemszabály annakelőtte megkivánta; f) A
gulistani békekötés alkalmával Oroszországnak átengedett, de ettől utóbb
ismét visszavett földrészek, a Persák által Oroszországnak ismét
visszaadassanak.
Megszégyenitő s megalázó béke volt ez Persiára, s a sz.-pétervári udvar
elég hatalmas boszút állt mindazon erőszakoskodásokért, miket ellene
egykoron Nadir sah elkövetett. Egyébiránt e szerencsésen végződött
hadjárat moralis győzelme, még sokkal jelentékenyebb volt annak
praktikus hasznainál is. Minden paraszt, ki azon időben is élt már,
mihelyt erről a háborúról van szó, azonnal a legnagyobb tisztelettel és
magasztalással fogja emlegetni az orosz fegyelmet és igazságszeretetet,
s bárha siíta ő felsége ezen szeretett felekezet védura akarna is lenni
minden áron, ha már egyéni boldogságról van szó, itt mindenki irigyelni
fogja azon persák sorsát, kit ez idő szerint az orosz hatalmasság alatt
állanak. Turkmancsajtól egész Mianeig semmi nevezetes nem történt velem,
egy kis tréfa kivételével, mely a déli pihenés alkalmával egy magánosan
álló karavanszerajban esett rajtam. Elmondtam már, hogy a siíták,
valahányszor szunnita gyanánt léptem fel közöttük, tőlem mindig
Nuszkha-kat (talizmanokat) követeltek. A többi között itt is egy siíta
szeid mutatta be magát, ki is – miután számára egypár mondatot irtam
volna fel a koránból egy darab papirosra, még egy pipa dohányt is kért
tőlem azon erős fajtából, melylyel tebrizi barátaim láttak el engemet.
„Szeid – mondám neki – te a gyenge kurdisztanihoz vagy szokva, az én
dohányom nem fog jót tenni neked!“ De a zöldfejű zelota nem hagyott
alább kérelmeivel, s végre beteljesitém kivánságát. Azonban alig tölté
meg rövid pipáját, s more patrio alig nyelt el egypár szippantást, már
is hatalmas kábulás fogta el. Halálsápadttá lőn, hányni kezdett s ki az
udvarra rohanva, kiáltozá: „A szunni, a szunni megmérgezett, segítség,
siíták!“ Utána futottam. Már akkor ott feküdt a földön, néhány persától
környezetten, s igazán szerencsésnek mondhatom magamat, hogy
mentegetődzéseim ékesszólása minden veszedelemtől megszabadított.
Magában Mianeban, mely még a 10-dik században jelentékeny város vala, ma
pedig nyomorult falucska, nem igen kellemes éjet töltöttem. A mint
hallám, ezen hely a hazája azon mérges poloskáknak, melyeket Melehnek
neveznek, s melyek az idegeneket nem egyszer halálos sebekkel marják
meg. Rendesen régi, omlatag épületekben találhatók, s a kit megcsiptek,
csak azáltal szabadulhat meg a sulyos veszedelemtől, ha három egész
hónapig, minden hús- és sósételt mellőzve, csupáncsak édességekkel él.
Utóbb megtudtam ugyan, hogy az egész hazug mese-beszéd, s hiszem is hogy
az, de akkor a Melehektől való félelem az egész éjszakán át gyötrött,
ugy hogy szememet sem tudtam bezárni. E rovarokon kivül Miane még
nagyszámu kéjhölgyeiről is hires, kik ide az ország minden részéről
egybesereglenek s az átvonuló utazóknak felajánlják bájaikat. Utitársaim
ketteje, kik velem együtt szálltak meg, nem tudtak ellenállni a
csábitásnak, s engem kimondhatlanul meglepett, midőn este, két
harpiaszerű alak jelen meg, a leggroteszkebben kifestve, utánok pedig
egy pap jön, ki a Sziga-t (ideiglenes házassági szerződést) olvassa fel,
mert – elég csodálatos ugyan – hogy e gyalázatos üzletet itt egészen
törvényesnek tartják. Papok és hetairák osztoznak a nyereményen.
Dorbézolók és zenészek társaságában, közel hozzám a legundokabb orgia
tartaték, s hogy ezen éj hogyan eshetett nekem, kit a Meleh-k és a
tobzódók zaja egyaránt gyötörtek, ezt mindenki könnyen elképzelheti.
Alig várhatván be a következő hajnal hasadtát, másnap reggel minden
kiséret nélkül keltem át a Kaflankuh hegységen. Az út meglehetős meredek
és nehéz volt, ép úgy a túloldali alászállás is, melynek aljánál a szép
Kizil uzun folyó hömpölyög, s a mely fölött igen jó kőhid vezet. A táj,
változatossága s kivált pedig a Persiában oly igen nélkülözött folyó
megpillantása igen kellemesen hatott rám, elannyira, hogy meg nem
állhatám egy közeli romnak, Kale-i Duchter (szüz vár)-nak árnyában
ledőlni s szerény reggelimet, jó ital folyóvizzel elkölteni. Midőn így,
egészen magánosan fekve, elmaradt csarvadarom elérkeztét várnám, rögtön
előtünt matrona lepett meg, ki nyájasan közelíte felém, s utam czélja s
állapotom felől oly bizalmasan kérdezősködék, mintha erre, évek sora óta
tartó ismeretség jogosította volna fel. Minekutána pedig észrevette
volna, hogy én irásban és a koránban jártas egyéniség volnék, félrevonta
redős arczáról a vászonfátyolt s különös egy történetet beszélt valami
csodálatos cziczuskáról, ki ezen várat épitette, szerelmi viszonyáról és
tragikus végéről, s az európai regényiró, meglehet, igen alkalmas
tárgyat talált volna előadásában, de engem további utamon annyi ilyes
történettel tartottak, s azok mindannyian oly hasonlók egymáshoz, hogy
az én lelkemben bizony egy sem nyomódott be mélyen közűlök.
Nemsokára kisérőm is megjelent, s arról értesitett, hogy immár túl
vagyunk Azerbajdzsan határán, s Khamszeba léptünk, Irannak azon
kerületébe, mely Pentapolis arab nevét, öt egymáshoz közel fekvő
városától vette. Khamsze volna leghiresebb Azerbajdzsan után
termékenységére nézve, de én ezt a jeles tulajdonságot, legalább
utazásom két első napján, nem fedeztem fel benne, mert mind Zendsan
állomás, mind az utána következő Nikbeh, nem egyebek nyomorúságos
falvaknál, melyek egyes egyedül a karavanokból élnek, de földmüvelésnek
viruló kertészetnek, legalább az út közelében, sehol semmi nyoma.
Nikbehben volt először alkalmam, egy Tazien vagy Sebihen jelen lehetni,
azaz olyan szini előadáson, melyek a siítákat szunnita atyafiaik nagy
boszuságára oly igen mulattatják. Sok ilyen müvész-társaság van. A
nagyobbak és ügyesebbek a városokban szoktak fellépni, a kevésbé hiresek
falukon, s igy ez is, melyet ma láttam, ez utóbbiak közé tartozott. Egy
nikbehi gazdag lakostól 25 darab aranyat kaptak, ki hitsorsosainak lelki
épülésére áldozá fel ezen összeget. Huszein kedvelt tragoediáját adták
elő, de minthogy nem sokára úgyis kimeritőleg fogunk a Taziekről
szólani, legyen elég itt csak annyit mondani, hogy e mély bánatos hangon
elénekelt szép dalok első benyomása, a tragikusok nem egészen megvetendő
müvészete, az egész közönség meghatottsága, a nők zokogása, sőt még a
gyermekeknek is sirása, majdnem engem magamat is könyekre indítottak.
Minthogy ezen helytől Zendsanig, e most emlitett kerület fővárosáig már
csak hat órai utat kelle tennem, még nap kelte előtt indultam, hogy a
várost hüvös reggeli időben érhessem. A midőn csendesen lovagolnék,
nemsokára egy persa csatlakozék hozzám, a ki külsejéről itélve, a
tanultak osztályához tartozott. Nagyon meglepett, midőn a nélkül, hogy
azelőtt ismert volna, egyszerre efendinek szólitott. Beszédes lévén,
mint a persák általában, félórai társalgásunk alatt, igen sok tárgyat
megérintett; elmondá hogy ő orvos, s így tehát nem Mollah, s épen most
tér vissza a környéken levő nehány betegének látogatásából. Nemsokára
utána jött szolgája is, gazdagon megrakott öszvérrel, mely aszalt
gyümölcsöt, gabonát s más egyéb természeti tárgyakat hordott,
mindmegannyi honorariumát az orvosi tudománynak. A beszédes Aeskulap
egész uton mást sem emlegetett, mint az ő csoda-gyógyitásait, s nem
egyszer csodálatát fejezé ki a fölött, hogy mernek itt Persiában még a
frengik is fellépni orvosi tudományukkal, itt Ali Ben Szina (Aricenna)
hazájában, hol a nagy Bokrat-nak (Hippokrates) mai napiglan oly sok
jeles tanítványa van. Egészen naivul megjegyzé, hogy amuletjai és
talizmanjai által mily csodaműtéteket vitt véghez, s ha, a különben
olvasott és értelmes ember elkezdte mondani hegyiről tövire, hogyan
űzött ördögöket, meddő asszonyokat hogyan tett termékenyekké, némáknak,
vakoknak, siketeknek hogyan adta vissza szavát, látását, hallását: s
mindezt semmi egyébbel, csupán kabbalisztikus szavaival: valóban alig
tudtam hova lenni bámulatomban, s bizonyossá lettem a felől, hogy ez
maga is meg van győződve mindarról, a miket most elbeszélt.
Az orvosi tudományról Zendsan városának leirására tért át, s előadta
annak nevezetességeit, s legutóbbi eseményeit, melyek közül az köté le
figyelmemet leginkább, a mit ő mint szemtanú, a fanatikus Babi-felekezet
lázadásáról és utczai harczáról beszélt, mely felekezet itt oly nagy
szerepet játszott, s a melyről mazendrani utunkban bővebben meg akarunk
emlékezni. Mikor a városnak romokban oly gazdag külsejéből a belvárosba
nyomulnánk, majdnem minden pontot olyanul mutatott be előttem, mint ama
vadúl lelkesültek hősiségének szinhelyét. Itt, egy közülök 40 ellen
küzdött, amott egy földöntúli lény mutatta meg csodás alakját, s
általában igen sok rendkivüli dolgot beszélt a babikról, de annyi
csakugyan igaznak látszék előttem, hogy a harcznak keménynek kellett
lennie, mert bárha borzalmai óta évek már Zendsan még most is nyomait
viseli ama küzdelmeknek.
A karavanszerajhoz vezető utamon semmisem tünt fel annyira, mint a
városban sok helyütt látható magas póznákra kitűzött fekete lobogók. A
Moharrem hónap 10 első napja volt, melyek alatt az egész Iszlam-világ
mindenféle ünnepélytől megtartóztatja magát, de itt a siíta világban,
itt már egy hónappal előbb gyászba öltözik mindenki, bőjtől,
elegia-elmondással és Tazie látogatással foglalkozik. Ama lobogós póznák
azon helyeket jelzék, hol e most említett előadások tartatnak, s
melyeket még a délutáni órákban is nagy tömeg szokott körülvenni. Minden
ajk egy hires énekesről beszélt, ki Ali Ekber szerepében tűnik ki, s ki
ma a kormányzó Taziejénél fog fellépni, minek folytán talán mondanom sem
kell, hogy alig érkeztem meg a karavanszerajban, nem volt forróbb
óhajtásom, mint a most emlitett előadáson jelenlenni, minthogy már a
nikbehi e fajta kis ünnepély kiváncsiságomat a legnagyobb mértékben
felgerjesztette.
A tömeghez csatlakozva, nem sokára a kormányzó udvarába jutottam,
melynek közepén valami 6 lábnyi magas, négyszögletes emelvény állt, –
itt szaku-nak nevezve, a mely körül magas rudakon tigris- és
párduczbőrök, aczél és bőrpaizsok, fekete lobogók és meztelen kardok
függenek s még imitt-amott néhány lámpa is, az esti előadás
megvilágitására. Ez a tulajdonképeni szinpad. S míg a tágas udvar
balfelén a hölgy világ foglalt helyet, a másik részén a férfiak
gyülekeztek egybe. Maga a Tazie-adó pedig, tudniillik a kormányzó, egész
családostúl s a város legelőkelőbbjeitől környezetten, az első emeletről
nézte a szindarabot. Minden mély gyászba borult, mindenki arcza
leirhatatlanul komor és szomorú volt.

_Tazie_.
Mielőtt a tulajdonképi előadás kezdetét vette volna, egy, hihetőleg az
opium tulságos élvezetétől zilált külsejű Dervis lépett az emelvényre,
ezen kiáltással: Ja Mu menin! (Oh ti igazhivők!) – s abban a pillanatban
néma csend lőn.
Azután hosszú imádságba kezdett, melyben előbb a siíta nagyok erényeit
és hős tetteit emelé ki, azután pedig épen oly túlzott kifejezésekben a
szunnita világ büneit és gonoszságait ecsetelé. S midőn e most emlitett
felekezet legkiválóbb férfiaihoz érkeznék, igy kiálta fel: „Testvéreim,
ezeket vajon nem kell-e elátkoznunk, nem kell-e kárhozatot kiáltanunk
reájuk? Én azt mondom, átok legyen a három kutyára, a három bitorlóra
Abu Bekr, Omar és Oszmanra!“ Ekkor megállapodék, s az egész közönség
egyhangulag bisbad, bisbad (még több legyen, még több legyen)
kiáltásokkal tetézte s helyeselte átkait és kárhoztatásait. Tovább ment,
megátkozta Ajesát, a próféta hitvesét, megátkozta Moaviet, utódait
Jezidet és Samr-t, s a siísmus minden hirhedt ellenét. Minden egyes
névnél megállapodott, s a tömeg minden egyes névnél hatalmas bisbad-ot
dörgött visszhang gyanánt. Dagályos dicsbeszédet tartott aztán a Sah
fölött, Persia mostani ulemai, – s a kormányzó fölött, s midőn mindezt
bevégezné, nagy izgatottságnak közepette leszállt az emelvényről s a
közönség közé sietett, hogy tanúsitott buzgalmának jutalmát elnyerhesse.
Ez volt a Prolog. Nemsokára ezután egypár kendőkbe burkolt alak jelenék
meg a szinpadon, kik részint karban, részint egyenkint elegiákat
éneklének, hogy a közönséget ellágyítsák és a fényes játékra
előkészitsék. Ez Imam Huszein felléptével kezdődék, ki nejeitől s
gyermekeitől környezetten, azon jelenetet ábrázolá, midőn Kufa felé tett
utjában, hova őt hiveinek kis csoportja hívta meg magához, Jezid
csapataitól körülvétetve, a szomjuságtól gyötrötten, epedő családjának
kinjait vigasztaló szavakkal enyhítgeti. Ezalatt a háttérben Jezid
trónja emelkedik, ki egész pompával ül ott, és pánczélos környezetének a
legkegyetlenebb parancsolatokat adja ki Huszein és övéi ellen. Ali
Ekber, Huszein legifjabb gyermeke, szülei és testvérei kinjától
meghatottan, a környező ellenség daczára a Tigrisz partjára akar menni
vizmeríteni. Szülék és barátok a leggyengédebb kifejezésekben s a
legmelegebb szeretetet nyilvánitó szavakkal akarják őt
visszatartóztatni. A kiáltó anyának kérelme, s az atyának esdeklése
valóban nagyon meghatók, s el lehet képzelni, hogy a szerencsétlen kis
csapat zokogására hogyan válaszol a néző közönség. Kiváltképen az
asszonyok oly keservesen sírtak és jajgatának, hogy az igazán szép
párbeszédnek nem egy szavát sem hallhatám. Ali Ekber azonban nem tágít,
anyja elájul, de csakhamar megerősiti lelkét, fiát hős gyanánt akarja
látni s imádkozik üdveért. Az atya maga övedzi fia derekára kardját, ez
lóra pattan, de alig nyargalta körül egypárszor az emelvényt Jezid
csoportjának egyik hatalmas lovagja is nyomba kél s a legkeserűbb
kifakadások között üldözi. A küzdelem hevessé lesz, a jelenet érdekessé,
a feszültség mindig nagyobbá; végre a lovag eléri a hős ifjut, csapás
csapást követ, – s végre Ali Ekber vére (külön e czélra magánál tartott
piros festék) minden oldalról ömölni kezd testéből, mire rémitő
jajveszéklés támad a küzdelem kimenetét megtörötten váró család
közepéből. Ali Ekber összerogy, félholtan emelik le lováról s hozzák a
szinpadra, s midőn atyja, anyja és testvérek zokogva borulnak tátongó
sebeire, s azokba balsam helyett szüléi könyeket öntenek, ekkor éri el a
hallgatóság jajveszéklése is tetőfokát. Az asszonyok mellüket verik,
port és szecskát (hamu helyett), mint a gyász jeleit, hint fejére
mindenki, s csakugyan annyira odáig van az egész jelenlevőség, a
mennyire az európai müvészet legnagyobb tragikusa sem tudja soha
elragadni közönségét. Haldokló fiának tekintete lángra gerjeszti
Huszeint is. Ő is lóra ül, boszút veendő fia halálaért, de Samr által, a
Jezid csoportja egyik lovagja által üldözőbe vétetik és levágatik. S
mikor az ő holt tetemét is behozzák, a közönség jajgatása még nagyobbá
lesz. Oda teszik ezt is fia mellé s leborítják fekete gyászkendővel.
Akkor aztán nagy mészárlás következik, s az oly szeretett háznak elhal
minden tagja. Mind ott fekszik kiterítve a szinpadon, s míg a kegyes