Vándorlásaim és élményeim Persiában - 06

Midőn 31-kén útra keltünk, a tavaszi reggel szokott enyhe hőmérséke,
hideg, dermesztő széllé fajult, mely a jobbra fekvő hegyek felől
támadott. Ez utóbbiaknál vége van a törökök által lakott erzerumi
kerületnek s itt kezdődik a tulajdonképeni Kurdisztan, melynek lakosai
már Herodot korában a legelvetemedettebb tolvajok és rablók hirében
állottak, kiknek közelébe, az utazó épenséggel nem lép valami nagyon
nyugodt érzelemmel. Délutántájban a Karabender hegyszorosba érkezénk,
melynek más neve Kör oglu Kapiszi, azaz: kör Oglu kapuja, a keleti
mohamedan népköltészet leghiresebb kalandoráé és hőseé. Egyik vezetőm
egy, a távolban felmagasló sziklaormot is úgy mutatott be, mint e
lovagnak egykori rablófészkét. Körglu, kinek történetét az orientalista
Chodzko tette közzé, még a Turkomanok és Kirgisek között is nagy hirben
áll. Eivasz iránti lángoló szerelmét, csodaszerű hőstetteit, s egész
tarka életpályáját sok ázsiai néptörzs egyaránt csodálja. Dalait
csatákban és ünnepélyek alkalmával ép úgy hangoztatják az oxus-parti
törökök, mint az anatoliak a Földközitenger mellett, s a rumeliak a Duna
habjainál, s a törökvilág ezen istenitett Orlandoja, kinek története
egész Timurig felmegy, oly széltében elterjedett dicsőségnek örvend,
mint senki másé az egész keleten.
Midőn a keskeny hegyszoroson átvonulnánk, örmény-utitársaim megtölték
fegyverüket s készen tarták. „Innen kezdve – mondák – nem találkozunk
többé oszmanlival, egész Törökország határaig, csak kurdok és örmények
laknak itt, s amaz előbbieket csak úgy lehet féken tartani, ha az ember
kérelem és ajánló levelek helyett, jó fajta fegyverrel lép eléjük. Este,
Esek-Eliasz faluba tértünk be, s még pedig egy kurd főnök házába, ki
alig hogy leültem, már is fennhéjázó tudósitást adott, magas családjának
törzsfájáról. Isten a megmondhatója, honnan nem származtatá magát,
Efrasziab, Dsemsid, Kejkhoszrev s az ókor más egyéb hirneves hőse
valamennyi mind atyjafia volt, s midőn belőlem a csodálat és bámulás
felkiáltását csalta volna ki, minden dicsekvése daczára, egypár pipa
dohányt és egypár darab fehér czukrot kunyorált el tőlem. Adtam neki
mindakettőből; de csakhamar megjelent neje is, 3–4 fiatal herczeggel,
kiknek mindnyájuknak fehér czukor kellett, mert azt mondák, hogy e
vidéken nincs a szemfájás ellen jobb szer ennél. Estebédünknél sem
hagyott békét a magas arisztokrata, s addig bámult bele tálunkba, mig
végre is meghivtuk magunkhoz, s midőn egypár masallaht mondanék neki jó
étvágya fölött, mosolyogva jegyzé meg, hogy egész családja hasonló
tulajdonoknak örvendezik, a mit én teljes valósággal el is hittem, mert
ha ősei annyit nem esznek vala, talán ő sem jutott volna ilyen nagyon
szegény állapotra. Igazán feltünő, hogy ez az aristokratikus
magafitogtatás, mely Európában, hála a szellemi előhaladásnak és
társadalmi viszonyainknak, ma már jóformán nevetségesnek tartatik, mily
nagy virágzásban áll még Ázsiában, a mi annyival is inkább csodálatra
méltó, minthogy a családnevek és örökös czimek teljesen hiányozván, az
ember ilyesmire még csak nem is gondolna.
Minthogy a következő állomásra a Dagar-hegyen kell vala átkelnünk, mely
ép oly hires útjának rosz voltáról, mint veszedelmességéről: korán
kellett felkelnünk. Azt hittem, hogy a magas arisztokrata nemes csemetéi
még álomba lesznek merülve távozásunk alkalmával, s igy legalább
megszabadulunk a kiállhatatlan koldulástól, azonban csalatkozám. Bár nem
is hajnallott még, s házi gazdánk neje, ki az orrfüggőket még éjszakára
sem tette le, – az egész csapattal együtt megjelent. Egy kis bakhsist
mindegyiknek kellett adnunk, s midőn az ajándékok értékét
összeszámítottuk aztán, úgy találtuk, hogy a kenyér és tej, itt a kurd
hegyek között talán még drágább, mint magában a franczia fővárosban.
(Junius 1.) Borongós, komor reggel volt, a távoli hegyek ormait köd
boritá, s tavaszi ruházatom nagyon is érezhetővé tette a hideg
nedvességet. Ilyenkor a gyors lovaglás segít az emberen legjobban, s a
nyomorult párának, melyen ültem, habár az épenséggel sem volt alkalmas
valami gymnastikus gyakorlatra, a sarkantyú és ostor nógatására futnia
kellett a mint csak tudott. A faluból két kisérőt vittünk magunkkal. Az
utonállók és más egyéb kalandorok jobbára e vidékről valók, gondolánk
magunkban, s a málhákkal és utikészletekkel megrakott állatokat előre
küldvén, mi magunk a hegy aljában theafőzéshez fogtunk. A hideg, nedves
reggeli órákban ezen ital különösen üditőleg hat az emberre, s
minekutána egypár csészére valót megittunk volna, egészen megfrisülve
ültünk lóra, hogy az előre küldötteket elérjük. Valami félóráig
ügettünk, midőn a hegyháton csendesen odább vonuló teherhordóinkat
megpillantottuk. A nap sugarai szétszakaszták a ködfátyolt, s midőn
szemeimet épen az előttem vonuló hegyvidéken legeltetném, észrevettem,
hogy kurd kisérőink egyike, oda pillantván a málhavivőkre, villogó
szemekkel szólitá meg társát s igen különös nyugtalanságot tanúsított.
„Mi az, mi az?“ – kérdém, de ő felelet helyett azon irányba mutatott,
hol örmény utitársaim szolgái egypár öszvér-hajcsárral együtt
tovavonultak. Oda tekintettünk, s a hegyháton jobbról és balról előtörő
fegyveres kurdokat pillantánk meg, kik részint lóháton, részint
gyalogszerrel nagy mohón rohantak az értékes holmikkal megrakott barmok
felé. „Rablók, rablók!“ – kiálták az örmények. Karabegoff revolverét
ragadá kezébe s előre rohant, utána barátja, én pedig, bármennyire
nógatám is hegynek fel paripámat, csak harmadikul jelenhettem meg a
helyszinén. A mint már elmondám, ez időben fezt viseltem fejemen,
érczlappal, efendi méltóságom ismertető jeléül. A kurdok alig pillanták
meg ezt távolról, midőn a megrémült csoporttól néhány lépésnyire azonnal
megállottak. „Mit akartok itt?“ – dörgém füleikbe. Egy félszemű
aggastyán, ki paizst, dárdát, puskát és kardot viselt, az lépett elő
most és felelt: „Bey efendi, tegnap ökreink eltévedtek, s már az egész
éjszaka keressük őket. Nem láttad az úton valahol?“ – „Ökröket keressz?
– felelém – csak nem vagy olyan szürke szamár, hogy ökröket ily erősen
felfegyverkezett állapotban keress. Szégyeld magad! Azért lett ily
fehérré szakállad, hogy rablás és lopás szennyével mocskold be? Ha nem
nézném esztendeid számát, mindjárt magammal vinnélek a bajazidi
kajmakamhoz, szemtelen utonálló!“
Szavaim, úgy szinte kurd kisérőink felvilágositásai eléggé megértették a
nyolcz tagból álló haramiacsoporttal, kikkel van dolguk. Az örményeket
és perzsákat, kik a hatóságok előtt hiában perlekednek, nem igen szokták
félni, de valamely efendit, a szultán tisztjét, nem látják bátorságosnak
megtámadni, s így lőn, hogy a kalandorok csakhamar szerteszétoszoltak,
miután fenebbi szavaimat még egypár fenyegetéssel tetéztem volna. Mi is
odább vonultunk aztán, s az örmények nem győztek elég köszönetet
mondani; ha én velük nem vagyok – mondák – úgy a Londonból hozott
drágaságok, bizonyára ezen kurdok ragadmányává váltak volna. Az egész
jelenet alatt, különösen egypár persa kereskedő volt halálsápadt, kik a
mult napon csatlakoztak hozzánk, s mikor aztán pihenést tartottunk,
holmi édességeket hoztak ajándékul. Be kellett látnom, hogy efendi
méltóságomnak van valami értéke a kurdok szemében, de kénytelen vagyok
megvallani, hogy ezen első összeütközés mindazon érzelmen átvitt engem
is, a miket a katona érezhet, midőn először viszik tűzbe. A veszedelem
megpillantásánál remegni kezdettem, utóbb ez felhevüléssé változott s
mikor már ott álltam szemtől szemben az ellenséggel, oly erősnek érzém
magamat, annyira határozottnak mindenre, hogy képes lettem volna talán a
legvakmerőbb lépésre is. Tovább utazásom alkalmával többször fordultak
elő hasonló esetek, de lélekéberségemet nem igen vesztettem el.
Gyakorlat és kényszerűség mindenre alkalmassá teszik az embert s a
legelvonultabb otthonülő maga is csodálkoznék fölötte, látván mi lett
belőle, ha egypár hétig lóháton utazik az ázsiai országokban.
Mikor este, Mollah Szuleiman faluba megérkeztünk, melyet csupa örmények
laknak, mihelyt házigazdánk kurd kiséretünket megpillantotta, halkan
suttogva mondá: „Szerencsésnek mondhatod magad, efendi, hogy semmi rosz
sem történt veled. Kisérőid a leghirhedtebb rablók, s valakit eddigelé
ők kisértek át a Dagar-hegyen, azt még mindig baj érte.“ Az egész kaland
még csak most lett világossá előttem. A tegnap esti kurd aristokrata,
valamint a mi két emberünk, kiket mellénk adott, egyetértettek a
tervezett támadásban, s ha barátom revolvere és az én efendi süvegem és
beszédem hatást nem tesznek, ezt a napot megkeserültük volna. Ez
egyébiránt épenséggel nem ujság ezen a vidéken. Mind a hivatalnokok,
mind a nép elegendő tudomással birnak ugyan a rablásokról, de ha valaki
a maga ügye mellett nem ember a gáton, az ajánló iratoknak itt ugyan
hasznát nem veszi.
Örmény házi gazdánk, ki mind hite sorsosait mind engemet kitünő
előzékenységgel fogadott, pompás vacsorát készítetett számunkra, a
lelkész és a biró is eljöttek tisztelegni, s nem volt vége hossza a
kurdokról szóló rablókalandoknak. A mult őszszel 40 málhahordó állatból,
s 15 emberből álló karavant, – közöttük egy angol is volt – támadott meg
egy hirhedt rablófőnök tizenketted magával. Mihelyt a kurdok szokott
Lululú kiáltásukkal rájuk rohantak, a persak és törökök azonnal hátrálni
kezdének s a fosztogatókat szabadon hagyták duskálni a málhatömlőkben.
Egypár állatot el is hajtottak már, midőn az angol, stoikus nyugalommal
nézvén mindezt, észrevétlenül czélba veszi revolverével a főnököt, s
szerencsés lövéssel földreteriti. Ez páni rémülést okozott a kurdok
között, s valamennyi az angolnak rohant, ő azonban lélekjelenlétét el
nem vesztvén, lelőtte a másodikat és harmadikat is, odakiáltva reájuk:
„Ide ne jőjetek, mert mind halálfiai vagytok!“ ezen kiáltásával a
határozott britt valamennyi fennhéjázó kurdot futásnak iramtatott. S
utóbb még a megölt főnök családja tett panaszt az angol ellen, és
vérdíjat követelt, azt állítván, hogy a főnök nem rabolni, hanem csak
vadászni ment. S ez igen figyelemreméltó, de még meglepőbb, hogy a
törökök egészen komolyan vették e pert s ha az angol konszolosz (konzul)
nem tesz nekik élénk szemrehányásokat, ki tudja, mi történik még a bátor
európai utazóval.
(Junius 2.) Daczára a szakadó zápornak, másnap reggel tovább kellett
utaznunk. Reggeliző állomási helyül Toprakkalehoz akartunk jutni, hogy
alkalmilag bemutathassuk magunkat az itt székelő kurd főnöknek Mehemed
beynek. Mehemed bey, mint az egész környék heidaranlu – kurdjainak
főnöke nagyobb tiszteletben áll itt, mint maga a szultán. Gazdagságáról
és hősiességéről csodákat beszélnek, mindenki vakon engedelmeskedik
neki, s bárha becsületességre nézve, ő csak egy hajszálnyira sem jobb
akármely más kurdnál, a magas porta mégis befolyásánál fogva
tiszteletbeli Kajmakam czimével ruházta fel őt, havonkénti ötezer
piaszter fizetéssel.
Egyébiránt ezen hűbéri szerződés egészen új, mert a legutóbbi orosz
háború alkalmával Mehemed Bey több mint 10,000 kurddal orosz részen
küzdött, a mi különben nem ritkaság ezen a vidéken, mert itt az az ur, a
ki fizet, mig a vallási vagy nemzetiségi kötelékek csak harmad vagy
negyed rangú érdekeket képeznek. Minthogy mostani minőségében jó
fogadtatást vártam részéről, valósággal égtem a vágytól, minél előbb
megláthatnom Toprakkaleban. Szerencsétlenségemre azonban csak fia, a 12
éves ifjú Abdullah bey, ki már két éve nős, volt odahaza. Nagy
ünnepélyességgel fogadott bennünket, s arczának igazi keleti kifejezése,
hinnahval nagyon veresre festett haja, feketére kent szemöldjei
különösen meglepőleg hatottak rám. A mint már emlitve volt, az igazi
typus Kurdisztanban kezdődik s Abdullah Bey valóban szép példánya a kurd
nemességnek.
Tejből, tejfölből, méz, – gyümölcs és húsfélékből álló gazdag reggeli
után elbocsáttattunk. Az ifju Bey igy szólt hozzám: „Efendi, a mig e
környéknek atyám a Kaimakamja, addig nyugodtan utazhatol, minden
veszedelem nélkül!“ Elbeszéltem neki tegnapi esetünket; „Meghiszem, –
viszonzá ő – de Dagar nem tartozik a mi kerületünkhez. Egyébiránt az a
félszemű fehér szakál nem a maga kezére dolgozik!“ A mig beszélt, diszes
kurd lovagokból álló környezete néma tisztelettel hajtá le fejét. Ezen
emberek arczán valami leirhatlan komolyság és fennségül s igen érthető
előttem, hogy a keleti typus, külsőségeinél fogva, olyannyira elragadja
az európai utazókat. Engem ezen csalképek igen kevéssé tudtak
gyönyörködtetni, s mint rendesen, most is szivem mélyéből örvendeztem,
midőn hátat fordítottam a kurd főnöknek és kurd vendégszeretetnek, s
ujra lóháton valék Diadin felé, – azon Diadin felé, hol nagyobb
karavánhoz szándékoztunk csatlakozni, a veszedelmes határon annak
társaságában haladandók keresztül.
Azonban Diadin igen távol vala még s így az éjet egy tíz házból álló
örmény faluban kellett töltenünk, mely nyilt fekvésénél és lakosai
csekély számánál fogva, valóban sajátságos életet él. Emberek s barmok,
eledel és tüzelő szer, mind egy fedél alá van halmozva s mig a lakosság
fele alszik, másik fele felhuzott fegyverrel szokott őrködni a
háztetőkön. Valóban nehéz élet. Kérdeztem őket, miért nem kérnek
segedelmet az erzerumi kormányzótól? „A kormányzó – mondá az örmény –
maga a tolvajok feje. Nekünk csak az Isten, s az ő földi helytartója az
orosz czár lehet segítségünkre!“ S a szegény embernek valóban igaza
volt. (Junius 3.) A szomorú hajlékot kora reggel hagytuk el szakadó
zápor közben s midőn két órai haladás után az Eufrat partjaihoz jutánk,
– a hideg valóságos hóviharral borított el bennünket. Soká mentünk a
part hosszában, valami sekélyebb helyet keresve az átkelhetésre. A
szárazföldi utazás legnehezebb feladata valamely folyót átgázolni,
kivált ha ez még ragadó is. A lovagnak mindig ovakodnia kell, nehogy
valamiképen a vizre tekintsen, mert a gyorsan rohanó ár azt hitetné el
vele, hogy lova rosz irányban halad, s gyakran el is szédül az ember,
ugy hogy a tapasztalatlanok – az első átkelésnél – hideg és sokszor
veszedelmes fürdővel fizetik meg járatlanságukat. A tul parton mindenütt
kavics boritá a sikságot, a mi nagyon megkönnyité utunkat, – nyargaltunk
is, a mennyire csak bérlett lovaink nyargalhattak, – árkon-bokron
keresztül. Csak egypár nyomorult kalyibából álló örmény falucska esett
utunkba, s közel volt már az est, midőn jobb kéz felől az Ücs-Kilissze
zárda maradt el mellettünk, melyben örmény barátok tartózkodnak, s mely
az egész környék lakossága előtt, keresztyéneknél úgy mint
mohamedánoknál nagy tiszteletben áll.
Feltünő jellemvonása a keleti népeknek, hogy a barátok, varázslók,
jövendőmondók, sőt gyakran még a szentek is, minden valláskülönbség
nélkül, általuk egyenlőképen tiszteltetnek. A rendkivüli, a csodaszerű
alázatra gerjeszti őket, s bárha a kurdok, nagy messze vidéken vad
pusztitásokat tesznek is, – ezt a magánosan álló telepet, aránylag még
eléggé megkimélték. „A fekete kámzsa – mondá nekem egy kurd – az
ördögnek és a szemfényvesztőnek szine, mely a sértést mindig
rettenetesen megboszulja!“
Estefelé elértük Diadin határfalut. Midőn a szerteszétszórt házak között
a biró háza után tudakozódnám, hogy szállást kaphassak, ime egy csűr
szögletében egy amerikai lelkészt látok ülni nejével, testvérével és
gyermekeivel, kik Urumiaban (Persiában) tartózkodván több esztendeig,
Filadelfiába szándékoztak visszatérni. Urumia és Filadelfia, mily
roppant távolság által elszakasztott két állomás! Egyik az ó-, másik az
uj-világban – de a hitterjesztő társaság tagjai távolságot nem ismernek.
A nyugati arany és a nyugati hatalom apostoli működésüket sokkal
könnyebbé teszi, mint a keresztyénség kezdetén. De azért a mostani
eredmény még sem oly nagy már, mint az akkori volt. Anglia és Amerika
milliókat és milliókat áldoznak a biblia és keresztyénség terjesztésére,
– s a mohamedán csodálkozik és bámul, – de azért csak mohamedán marad.
Végre ráakadtam a kurd kizil (igy hivják itt a falu biráját) házára, de
még el sem mondtam előtte szándékomat, s már is azzal fogadott: „Légy
üdvöz, efendi! De számodra szállást nem adhatok, ha csak egy
katona-pasával nem akarod megosztani az éjjelre házamnak egyetlen üres
osztályát.“ „Katona-pasa vagy akárki a világon – válaszolám – csak a
helyet mutasd meg! Tiz órai lovaglás magát az ördögöt is megszelidítené,
s azt hiszem, jól megférünk egymással!“
A kurd előre ment, kamraszerű setét helyiségbe vezetett, melyet az itt
szokásos vékony olajmécs világított be, s midőn az egyik szögletben
gubbasztó pasának tisztelegni kivánván, előre lépnék, ki irja le
bámulatomat, midőn benne Kolmann tábornokot, más néven Fejzi pasát,
hazámfiát s még hozzá legbensőbb barátomat ismertem fel. „Ezt azután
csodálatos találkozásnak nevezem – mondá a pasa, midőn ölelkezésünk után
a tűz mellett egymással szemben helyet foglaltunk. Kolmann tábornok a
magyar emigratio egyik leggenialisabb s legderekabb tagja, mióta csak
Törökországban voltam, mindig a legmelegebb pártfogásban részesített.
Tudta utazási tervemet s kimondhatlanúl örült, hogy itt, Törökország
határán, hol ő a kormány megbizásából, épen végőrházak épitésével
foglalkozott, még egy barátságos Istenhozzádat mondhat. Késő éjelig
csevegve töltők az időt, s s én kimondhatlanul elkomorodtam, midőn
másnap reggel, mind hazámfiától, mind azon országtól egyszerre válnom
kellett, melyhez most én magam is tartozom.
(Junius 4.) Az út innen a Kazli-Göl szorosan vezet át Kizil Dize falun
és veszteghelyen Ovadzsikba, mely utóbbi hely már Persiában van, s
minthogy a most emlitett térség jobbára egészen lakatlan s csak is
egypár kurd és török törzsnek szolgál vándorhelyül, a biztonság is
sokkal inkább van veszélyeztetve, mint bárhol más egyebütt. A keletiek,
mint minden túlzás barátai, ezen a téren csak erősen felfegyverzetten,
vagy tekintélyes fedezet kiséretében mernek áthaladni, a mely félelmet
aztán holmi kalandorok jól ki is zsákmányolnak. Ezek ugyanis jobbára
kész csavargók, minden karavánhoz csatlakoznak már két óra járásnyira a
határtól, a legborzasztóbb rablásokat és gyilkosságokat beszélik el,
melyek állitólag épen csak a minap történtek, s igy annyira
megfélemlitik az utazókat, hogy ezek mindenek előtt hozzájuk, mint
idevalókhoz folyamodnak segedelemért. S még csak most kezdődik a
tulajdonképi alku, s fejenkint 50, sőt 100 piasztert is kérnek s a
kisérők száma vagy az ő rábeszélő tehetségüktől, vagy az utazók
csüggetegségétől függ.
A mi karavánunk is hatot vitt magával ezen egyéniségekből fedezet
gyanánt. Felesleges is mondani talán, hogy épen ők maguk e környék fő
rablói. A török, persa és orosz hatóságok mindnyáját igen jól ismerik,
csakhogy ha török területen rabolnak, vagy persa, vagy orosz térségre
szöknek át, s minthogy az illető államok között a kiszolgáltatási
törvény igen szabályozatlan, a keleti hatóságok pedig azonkivül is igen
hanyagok, rendesen a rablóké az előny, mit a három ország határainak
összeszögellése nyujt.
Alig tudtam magamat a nevetéstől megtartóztatni, midőn a mi ugynevezett
fedezetünk, gondos őrszemekkel körültekintve, felvont fegyverekkel,
pisztolyokkal mindig a karaván előtt haladott nehány lépésnyi
távolságban. A kanyargó út minden hajlatánál őrszemek küldettek előre.
Erőnek erejével el akarák hitetni velünk, hogy főben járó veszedelem
fenyeget bennünket, egy szóval az ép oly vakmerő, mint furfangos rablók
igen jól játszszák szerepüket, de hiszen régóta is játszszák már. Az
utazók egy része is jól ismeri ármányosságukat s az ember még sem igen
meri védelmüket visszautasitani, mert attól lehet tartani, hogy akkor ők
maguk törnének a karavánra és megrabolnák.
Egyébiránt a zordon út is igen sokat tesz arra nézve, hogy az egész táj
oly nagyon barátságtalannak lássék. Az út mély, kiszáradt folyó
medreken, úttalan, kavicsos síkságokon vezetett át, s csak akkor lőn
járhatóbbá, mikor az Ararat aljához érkezénk. Az Ararat hegye, melynek
csúcsranyuló ormát még nyaranta is hó lepi, még most is, felénél
mélyebben téli mezét viselé. Mind az örmények, mind általában a
környéknek egész lakossága azt állitja, hogy csúcsán még most láthatók
Noé bárkájának maradványai, és sok kegyes Vartabet (pap) dicsekszik
vele, hogy a szent hajó drága ereklyéit látta a hegyormon létező
kristálytiszta tó vizében. Mások még tovább mennek, s a vallásos világ
tisztelete számára forgácsokat hoznak elő, sőt ezeket gyomorfájás,
szembajok és más egyéb betegségek ellen alkalmazzák is, s jaj annak, a
ki kétségbe vonná, hogy az Araraton maig is megvan Noe bárkájának
legalább is két gerendája s egypár árbocza. Csodálatra méltó képzelődés!
Ázsiai további utazásomban legalább is három-négy olyan hegyet láttam, a
melyről a monda azt állitja, hogy Noé bárkája ott akadt fenn, három-négy
olyan pontot, hol az emberek a hajdankori paradicsom nyomait fedezék
fel, s mi több, még az ujabbkori szentek sirjait is több helyeken
mutogatják. De lehet-e csodálkozni e fölött? Nyugaton is vannak városok,
melyek azzal dicsekszenek, hogy e vagy ama nagy ember vagy jeles müvész
ott született, – keleten csak a szentségben van a nagyság, s így ez a
hiúság még megbocsátható.
Balra hagyván el magunk mellett a vesztegzárnak juhakolhoz hasonló
épületét, az út mindig hegynek fel emelkedék, meglehetős magasságig,
honnan a szem előtt eléggé tág kilátás nyilt. „Itt végződik Törökország
– mondák kisérőim – s az első lépés, melyet lovaink lefelé tesznek, már
persa földet érint“, – s valóban úgy is van. Ezen két legnagyobb keleti
mohamedan birodalom határait, mind e mai napiglan nem jelzi sem
határvonal, sem semmiféle határkő. Egyébiránt igazuk van, ha minden
ilyest teljesen feleslegesnek tartanak, minthogy e rideg, barátságtalan
vidéken, senkinek sem jut eszébe, egypár hold főlddel többet elfoglalni.
A körülbelül négy mérföldnyi térséget gazdátlannak lehet mondani s az
illető országok tulajdonképen ott kezdődnek, hol a határfalvak
munkálható földe kezdetét veszi. De bármily határozatlan legyen is a két
ország közti határvonal, mégis, midőn persa földre léptem, nem fojthatám
el magamban a fájdalomnak egy bizonyos fokát, mit Törökországtól való
megválás fölött éreztem. Törökország immár négy év óta tartózkodási
helyem, nyelvének, szokásainak és erkölcseinek elsajátítása által
mintegy második hazámmá vált, s a mily nehéz volt Törökországba
mentemkor az európai élettől megválnom, ép oly nehezemre esett most, a
még távolabbi keleti tartományba lépvén, szülőföldem szomszédos
országának végbucsút mondanom.

III.
A hegység alantabb fekvő részeinek oldalait, gazdag virágszőnyeg boritá,
s úgy látszék, mintha maga a természet is pártolni akarná a persák
bombasztikus fennhéjázását. S csakugyan, alig léptük át Iran határát, s
ime ezen előbb oly csendes, szerény és tartózkodó utitársak a lehető
legvakmerőbb alakot ölték magukra. „Iran egészen más föld, mint a tied,
efendi; vigyázz csak, csodákat fogsz látni!“ Leirhatatlan öröm ragyogott
ezen persák arczain azon pillanattól kezdve, hogy a legelső persa falu
szemünkbe ötlék, mert sokat kellett szenvedniök szegényeknek Erzerumtól
idáig, mely uton sok örmény falu van, a vendéglőket pedig általában
örmények tartják. A síita törvények szerint nemcsak a keresztyén
tisztátalan, hanem mindaz, valamire kezét ráteszi, s a mi csak az ő
házából kikerül, azt Ali követője nem élvezheti. Hat napra való
kenyérfeleség volt náluk; tojáshoz, sajthoz, sóhoz, sőt még a vizhez sem
volt szabad nyulniok, melyet keresztyén érintett. Könnyen
megmagyarázhatám tehát magamnak sietségüket, mihelyt a legelső persa
faluba, Ovadzsikba bevonultunk; rögtön éji szállást fogadtak, mi azonban
használni akarók a napnak még hátralevő részét s még átmentünk a
másfélórányira fekvő Arabdizeh faluba.
Majd el is feledém mondani, hogy Ovadzsik, Irán határfalva, egy magsabb
tisztnek szolgál állomási helyeül, ki Hafizi Szerhad (határőr) czimet
visel. Itt jártunkban egy bizonyos Khalfa Kuli khan, a legdurvább irani
török példány tölté be e tisztséget, ki háza kapuja előtt négy kitömött
medvét tartott, mint vadászati ügyességének tanujeleit. Mikor
ellovagoltunk előtte, oda állt a sorba ötödik medvének, s bárha a
legudvariasabban köszöntém, meg nem állta, hogy, törökös fövegemre
tekintvén, egy pár szitokszóval ne illessen. „Az efendi méltóság – mondá
örmény utitársam – most nem lesz valami nagyon kényelmes; mert a síita
tartományokban, mindazt, a mi oszmanli, gyülölik.“ S a mint későbbi
tapasztalatom megbizonyitá, valóban igaza is volt.
Ez volt az első est, melyet persa födél alatt töltöttem, s a szokások
bizarr képe, bárha a lakosok törökök, s nemzetiségi szempontból közelebb
kellene állaniok az oszmanlikhoz, nagyon meglepett. Az azerbajdzsani
élet, mint itt a legelső estén láttam, a tatár és persa szokások
vegyüléke. A török jellem egyenes modora a persa müveltség mázával van
bevonva, de az eredeti szin, igen sokszor keresztültör rajta. A persa
finomság és udvariasság egyébiránt igen roszúl áll ezen embereknek; mert
valamint nyelvük soha sem tudja az irani beszédet elég hiven utánozni,
ép úgy a persa szokások utánzásában is rendkivül ügyetlenek.
(Junius 5.) Igen korán utnak indultunk, s minthogy a mai napon a nem
mindig egészen biztos Karaajnei hegységen kellett átmennünk, örmény
utitársaim czélszerünek látták néhány fegyveres lovast kérni fedezet
gyanánt. Az út majdnem egészen elhagyatott vala, de azért semmi különös
sem ért bennünket. Karaajnet kora délután elértük, s nagyon örültem,
midőn egy átellenünkben fekvő házból zenehangok, fegyverdurrogás és
örömkiáltások hangzának elő, s arra figyelmeztettek bennünket, hogy ott
valami ünnepély tartatik. Azon kérdésemre, vajjon részt vehetek-e benne
én is, házi gazdám fia azonnal a szomszéd házba vezetett. Épen
lakodalmat ültek, s mikor beléptünk, akkor érkezék meg a vőfélek nagy
csoportja is, hogy a menyasszonyt az apai háztól férjéhez vezessék. A
ház elé érkezve, jöttükről egypár lövéssel adtak jelt, a menyasszonyt
aztán erre vörös fátyolba takarva, kivezették, kit a két első vőfél, nem
igen gyengéd kézemelintéssel, lóra segített. Bárha be volt burkolva s
redős ruhákba borítva, a fiatal hölgy elég erősen megült a nyeregben,
nagy tömeg zajongott körülötte s mig az asszonyok karéneket éneklének,
mely mindig ezen refrainnel végződik: „A barát barát maradjon, az
ellenség megvakuljon, oh Allah!“ a menet halk léptetve vonult a
vőlegényes házfelé. Én is a csoport közé vegyültem, sőt még az asztalnál
is kaptam helyet, de az ételek elhordatván, a szokásos ajándékgyüjtés
alkalmával busásan meg kellett fizetnem az élvezetet. Ugy láttam, hogy a
menyegzői ünnepély Azerbajdzsanban nemcsak oszmanlikétól különbözik,
hanem eltér a persák hasonló ünnepélyeitől is, ellenben igen sokban
megegyezik a Turkomanok nászszokásaival, a mi ismét azt bizonyítja, hogy
a Persiában levő törökök leginkább azon turkoman rablók utódai, kik a
szeldzsuk fejedelmeket, hóditási pályájukon a tatársivatagokról nyugat
felé követék.
Este, házi gazdám ismerősei közül többen meglátogattak. Bárha ezen falu
a főut mentén fekszik, hol nincs szűke az utazóknak, az idegent mégis
száz és száz kérdés ostromolja. A török parasztok sorsát általában igen
magasztalák az övékhez képest (mely csakugyan nem volt valami nagyon
irigylésre méltó, a mint láttam). Abdul Aziz szultánt a legnagyobb
dicséretekre méltaták, s nem egy kiváncsi azt kérdezte tőlem, igaz-e,
hogy ő valóban síita? Mert jónak és szunnitának lenni, ez olyan két
tulajdonság, melyeket Persia lakója nem tud együtt képzelni; egyébiránt
ez majdnem mindenütt igy van. A szeretett egyéniséget az ázsiai mindig
rokonnak tartja, s Irán nem egy helyén hallottam, hol az orosz politikát
és kormányzást szeretik, miszerint egész határozottsággal álliták, hogy
ő felsége a minden oroszok czárja, titkos síita volna.
(Junius 6.) Mikor Karaajneből a legközelebbi állomásra, Tsurukba
menendők, napfelkelte előtt korán utra keltünk volna, valami két
órányira az elhagyott állomástól a közeli hegység mélyedéséből különös
csaholás és vonitás hangzott felénk. Épen egy magaslaton állottunk – a
kis utitársaság egy lépést sem tett odább, s persa kiséretünk lövésre
tartá készen fegyverét, mind aggodalmasabb szemekkel tekintve a mély út
torkolatára. A csaholás mindig hangosabbá vált, s egyszerre gyönyörű
szarvas csörtetett elő, két üldöző farkassal nyomában. Ez a tünemény
felvillanyozta a vadászat-kedvelő persákat. Ketten előre ugrottak,
mindenki feszült kiváncsisággal nézett s bárha sebes nyargalvást
rohantak is, egyikük oly ügyesen czélzott, hogy a büszke agancsú vad