Vándorlásaim és élményeim Persiában - 02

A mi a persának gyakran említett szellemi tehetségeit illeti:
kétségtelen, hogy minden kelet-mohammedan nép között, Iran őslakói azok,
kiket a nyugati polgárisodás számára legkönnyebben megnyerni lehetne;
azonban mindemellett lelki előnyei távolról sem olyanok, minőket mi
európaiak ezen fogalom alatt érteni szoktunk. Képzelmi tehetségére és
éles elméjére nézve a persát olyannak tekintem, mint a minő lelki
képességeket Európában: „elmés gyermek“nek szokás nevezni. Könnyen
tanul, hamar felfog mindent, azonban a tökély fokára soha sem képes
eljutni, mert minden kitartása, minden szorgalma daczára ő mégis mindig
csak keleti marad, azaz: olyan ember, a ki fiatal korában beléje oltott
világnézete folytán, egy és ugyanazon czél kitartó keresésére
egyáltalában képtelen.

B.
A törökök, kik az éjszakkeleti Iran nagy részén szétszórtan élnek, s
kik, bárha évek hosszú során át lakjanak is irani elemektől
körülvétetve: turko-tatár jellemvonásaikat levetközni nem képesek. Ennek
arcza jóval szélesebb és husosabb, orra rövidebb és vaskosabb, szeme
kevésbé van felhasítva, egész alakja inkább kifejlődött, termete
csontosabb, mint az iranié. Annak következtében mozdulataiban is
nehézkesebb, s az ország ős lakosainál jóval alantabb fokon áll szellemi
tehetségeire nézve is, mert bárha mind a vallási, mind a társadalmi
körülmények egyaránt közreműködnek is évszázadok óta, hogy az Iranban
létező török elemeket átalakítsák, ezek most is csak igen kevésben
különböznek egyéb országokban lakó fajrokonaiktól.
Az irani török, harcziasságát is jóformán megtartotta. A persa fölött
is, ki a bátorságban csak bolondságot lát, tulajdonképen ő uralkodik. A
Szaszanidák bukása óta, majdnem minden dynastia török eredetű; az
udvaroknál leginkább a töröknyelv volt divatozó, s valamint hajdan, ugy
mind e mai napiglan épen a török tartományok szolgáltatják az állandó
hadsereg legnagyobb és legjobb contingensét. Nem lehet tehát csodálni,
hogy a török fajnak felsőbbsége folytán, a most nevezett nemzetségek
között örökös gyülölség uralkodik; a persa: „hájfejűnek“ „pimasz“nak
gúnyolja a törököt, ez viszont „gyáva alakos“nak amazt, s hogy e két faj
mennyire külön vál egymástól, eléggé bizonyítja a közmondás is: „Ám
apritsd darabokra a törököt és persát, főzd együtt hetek hosszat egy és
ugyanazon üstben, még sem lesznek soha egygyé.“
A török lakosság legtömörebb csoportjai találhatók:
1) Azerbaidzsanban, mely jóformán egészen török;
2) Irak éjszakkeleti részein. Ezeken kivül vannak még egyes törzsek
Khoraszanban, Gilanban és a déli Farszban, kik jobbadán a szeldzsuk
uralom alatt vándoroltak be. Mások Timur seregének maradványai, mások
ismét – de ezek száma igen kevés – azon turkoman segédcsapatok utódai,
kik hosszabb időig Perzsia zsoldjában állottak, utóbb azután ezen
országban végkép meg is települtek.
Minthogy épen Turkomanokról szólottunk, helyén találjuk itt emlékezni
meg a Göklen-ekről, kik bár pusztai lakosok lévén, egyedül a persa
uralkodónak hódolnak. Ezek, a hajdankorban oly igen nevezetes Dzsordzsan
tartományt lakják, egy, a Gölgen folyam torkolata mellett terülő bájoló
vidéket, melynek partjai sok érdekes emléket mutatnak mind e napiglan a
hajdani arab hóditás korából.

C.
A kurdok, kiknek földje Törökország és Persia között van felosztva, s
kik közül itt kevesebben laknak sem mint amott. Ezen törzsnek zöme,
Kirmansah táján, Iran keleti határán tartózkodik, s mintegy Maku-ig
terjed, egy másik kisebb része pedig Khoraszanban, Budzsnurd környékén
található. Mint az irani törzsnek egy ága, mind nyelvére, mind vonásaira
nézve rokonságban áll a persával, s minthogy ők mind a sémi, mind a
turani elemek befolyása ellenében nyugat Irán egyéb ágainál jobban
elszigetelve maradtak: a fajnak ős jellege náluk sokkal inkább
feltalálható. Szép, tekintélyes termetük által tünnek ki, leginkább
tündöklő fekete szemmel, szép sas-orral s igen szembeszökő
hasonlatossággal az Afghanokhoz.
Ezek, a fékezhetlen nomadélet vágyától lévén áthatva, az ő
jellemvonásaikban is ugyanazon vegyülékét találjuk a lovagiasság és
rablási vágynak, hűség és alávalóságnak, piszkos fösvénység- és
bőkezüségnek, mely a vándortörzseket egyáltalában jellemzi; s bárha ők
szinleg a török és persa fenhatóságnak hódolnak is, mind a kettőt
szivükből gyülölik. Konokúl ragaszkodva babonáikhoz, s társadalmi
viszonyaik szülte évezredes szokásaikhoz és erkölcseikhez, minden
reformatori törekvésnek a leghatározottabban és szivósabban
ellenszegülnek, s bárha Persia kurdjai a siíta vallás felvétele által
némi külsőségben eltértek is törökországi testvéreiktől, jellemüket
illetőleg mégis mindenütt ugyanazok.

D.
Az örmények, kik mai napság Tebriz, Urumieh, Teheran, Iszfahan és
Sirázban, s nyugati Persia egyéb városaiban laknak, s kik részint
jobbadán a Kaukazuson túl tartományokból, részint magából Armeniából
vándoroltak ide. Ezek is az irani törzshez tartoznak s igy nyelvük és
arczvonásaik hasonlítnak a persához, de még sem annyira, mint a
kurdokéi.
Ők, kiváltképen fehérebb arczbőrük, teljesb, gömbölyű arczuk, gyakran
előforduló testességük által vállnak ki; s az örménynők egész keleten
szépségükről hiresek. Jellemzésüket illetőleg még több hibát lehetne
felróni felőlük, mint a törökországi örményekről, minthogy a sokkal
súlyosb persa járom, még patriarchalis életük erényeinek is ártalmára
szolgált. Közülök sokan iszákosak, s nejeik erkölcsössége sem áll oly jó
hirben, mint a törökországi örménynőké.
Jobbadán nagy szegénységtől nyomottan, napról napra fogynak; s a kiknek
csak valamijük van is, inkább a távol Indiába vándorolnak ki, hol a
nyugati hatalomnak védszárnyai, kezük munkáját sokszor gazdag áldásban
részesítik.

E.
A zsidók, kiknek legnagyobb községei Hammadanban, Kirmansah-, Iszfahan-,
Kasan-, Teheran- és Sirázban vannak, de számuk nem rug többre 2000
családnál; ezek – ha dr. Wolf nem csalódik – még azon zsidóknak
maradványai volnának, kiket az ős hajdanban, a babyloni fogság
alkalmával ide hurczoltanak. A szaszanidák uralkodása alatt igen szép
számmal voltak, azonban az Iszlammal nyomorgatás és üldöztetés ideje
következett rájuk, minek folytán igen megkevesbültek; nagy része áttért
az iszlamra, a többiek, Iran legszegényebb s legnagyobb nyomorban élő
lakói; zsarnokság és fanatismus még ez ujabb időkben sem hagyják békén
őket; igen méltányos lenne, ha az európai követségek őket is ugy vennék
pártfogásuk alá, mint a nesztorianusokat – s más egyéb
keresztyéneket.[2] Arczvonásaik gyakran a férfiszépség valóságos
mintaképei; nyelvük egy persa-patois-val igen erősen vegyített héber,
mely utóbbi nyelvet az előkelőbbek irásra is alkalmazzák.

F.
Az arabok, csak igen kis számban lakják Iran délkeleti és délnyugati
részét, s a tulajdonképi Arabiából és Maszkaból veszik eredetüket.
Larban sokan a siizmushoz tartoznak, nyelvük pedig a persa-arab szólamok
sajátságos vegyülékét képezi.

G.
Az Afghanok, Szegisztanban csak mint vándortörzsek élnek, a Kaspi-tenger
partján egy kis telepítvényben; vagy pedig, ide menekült egyes külön
álló családokat képeznek. Iran földére csak a legvégső szükség hajtja
őket, mert bárha magának a Sah-nak legközelebbi közelében, jótétemények
és vendégszeretet által halmoztatnak is el: mindazáltal az Afghanok,
mint buzgó szunniták, a siíta világ legkiengesztelhetetlenebb
ellenségei. Hasonlóképen:

H.
A Belutzsok és Brahuak is, csak a keleti sivatagot lakják, jobbára nomád
életet folytatva. Mindig feltünő volt előttem ezen sátor-lakók nagy
szegénysége, s ugy látszik, hogy a nomad népek között, vagyonosabbak,
csupán a turani törzsek között találhatók.

I.
A Gebr-ek, csupán egyes családokban léteznek még Jezd-, Kirman- és
Teheranban, vagy Siráz és Iszfahan kervanszerájiban kereskedők gyanánt
találhatók. Mehemmed Sah-idejében, kinek vezére Hadzsi Mirza Agaszi
különös pártfogása alá vette őket, igen szép számmal voltak, azonban ma
napról napra fogynak, s ugy látszik, nem sok idő kell hozzá és Persia ős
lakói végkép felcserélik szülőföldüket Indiával, hol az angol kormány
fenhatósága alatt, teljes szabadságot élveznek. Az utóbbi időkben, e
most nevezett országból, egy az angol kormány védelme alatt álló művelt
Gebr jött Iranba, hitsorsosai nyomorának enyhitése ügyében; ott létem
alkalmával megismerkedtem vele, s a mint sajnálattal kelle hallanom, az
iszlam vak fanatismusa folytán minden törekvése hihetőleg sükertelen
marad. A gebr-ek, kik az irani faj különösen markirozott vonásaival
tünnek ki minden egyéb persák között, általában a becsületesség és
szorgalmasság jó hirében állnak, s az egész országban egyesegyedül ők
azon kereskedők, a kiknek szavában megbizni lehet. Számuk – Polak
szerint – mintegy 8–9000. (A mi vallásuk egyes pontjait illeti, arról
lásd alább a vallás-okról szóló czikkben.)

K.
A czigányok, egészen nomad életet élve – a két éjszaki tartomány Gilan
és Mazendran kivételével – majd az egész országban szerte barangolnak.
Arczkifejezésüket illetőleg, mindig meglepett az a különösen nagy
hasonlatosság, mely köztük s a mi „oláh czigányaink“ között létezik;
jellemük sőt foglalkozásaik is majdnem ugyanazok; zenészek, tánczosok,
kovácsok, jövendőmondók és varázslók. Mindenben utánozzák a mi
czigányainkat, az egy lopás kivételével, mert azon közmondás igazsága:
„Hol a gazda maga is tolvaj, ott bajos a lopás“, Persiában – akarva, nem
akarva – becsületes emberekké teszi őket.

Kormányzat.
Egész Mehemmed sah uralkodásáig, vagyis jobban mondva, a nyugati
czivilizátió befolyásaig az irani viszonyok átalakulására: ezen ország
kormányzata ugyanazon despotikus-patriarchalis kormányforma vala, melyet
a hajdankor minden mohammedán tartományában feltalálhatunk. A király,
mint az országnak korlátlan főura, minisztereit szolgák gyanánt tekinti,
a népet s országot tulajdona gyanánt, mely fölött saját bölcs belátása
szerint, teljes hatalommal rendelkezhetik.
Mai napság a kormányzat csak igen kevés külsőségben vállt mássá; a
sah-nak vannak ugyan miniszterei, sok polgári és katonai fő
tisztviselője, néha eljátszatja az ország-tanács ártatlan játékát is, a
közigazgatás külön ágaiban törekesznek ugyan ellenőröket felállitani, s
egy szóval, az egész kormányformának európai-szerű látszatot akarnának
adni: azonban alapjában véve a dolgot, az egész kormányzás jóformán csak
egy hajszálnyira sem tér el a régitől. Az ős keleti despotismus czifra
európai egyenruhába van öltöztetve, mely alatt azonban a hajdani önkény,
fejetlenség és törvénytelenség uralkodnak folytonosan.
Ezen, látszólagosan rendezett kormányzat feje a sah, Persia királya vagy
császárja, mely utóbbi czimet rendkivüli követe által Napoleontól kérte,
s melyet az néki nagylelküen meg is adott. Szabad tetszése és belátása
szerint nevezi ki a legfőbb hivatalnokokat, tetszése szerint
megajándékozza vagy megrabolja őket, s daczára a gyakran emlegetett
igazságszeretet-nek, melynek jelmondata pecsétjét is ékesíti, egyedül a
király főszeszélye és környezetének befolyása az a zsinórmérték, mely
minden cselekedetét kormányozza. Első hivatalnok gyanánt a Szadraazam,
nagyvezir, áll oldala mellett, kinek befolyásos egyéniségét a király
igen gyakran megunja, s innen van, hogy ezen magas méltóság – mint
például az én ottjártamkor is – épenséggel nem létezik néha, mikor aztán
– mint azon esetben is – a Szipeh-szalar, a tulajdonképeni
hadügyminiszter és generalissimus tölti be egy és ugyanazon személyben a
király legfőbb tanácsosának hivatalát is. Ezt követi, rangjára nézve, az
Emin ed-daule, a belügyminiszter, kinek kötelességében állana, a
tartományokat igazgatni, az illető kormányzókat kinevezni, mely hivatalt
azonban tényleg maga a király tölti be, miután a kormányzók nem annyira
hivatalnokai, hanem inkább haszonbérlői az egyes kerületeknek, mely
állásokra rendesen a legtöbbet igérők szoktak kiválasztatni. Utána az
Itimad-esz-szaltanat (az ország bizalma) következik, körülbelől ugyanoly
hatalmasság, mint Törökországban a Reisz, a főtörvényszék elnöke, ki nem
csupán a törvénykezési esetek elintézésére volna hivatva, hanem
egyszermind azon különbségek kiegyenlítésére is, melyek netalán a
kerületi hivatalnokok s az illető alattvalók között fordulnának elő.
Ezek volnának az ország négy főméltóságai; utánuk említendők: a
Musztaufi el-memalik (országos főszámvivő) vagy pénzügyminiszter, ki a
király számára a számadások, adókivetések és bevételek irásbeli
elkészitéséről gondoskodik; a kincstárt a király mindig magával viszi,
még a vadászatra is, és senki másra a világ kincseért rá nem bizná. A
Muajjir el-memalik (az ország vizsgálója), a főpénzügyigazgató, ki az
országban járó minden pénznemekre ügyel föl, melyek a rendetlen veretés
folytán már az első kézben is megnyiratnak, s a közéletben csak mérték
által járnak kézről kézre. A muajjin el-mülk (főtitkár), vagyis a
polgári és katonai ügyek főelőadója; a Naib-i-vezir-i-dzsenk, helyettes
hadügyminiszter, kinek hivatalos teendője a királyi palotára felügyelni,
s a király személyét megőrzeni. A Vezir-i-ulum, oktatásügyminiszter, egy
tisztán agyrémszerű czim, minthogy Persiában egyáltalában semmi féle
iskolai rendezettség nem létezik. A Vezir-i-tüdzsaret, kereskedelmi
miniszter, szinte csak puszta név, mert bárha minden iszlam országok
között Persiának van is a legvirágzóbb kereskedelme, ugy ez nem a
kormánynak tulajdonítandó érdemül, hanem a lakosság eleven szellemének,
a tehetséges kereskedelmi-gremiumoknak, melyek élén mindig egy-egy
Melik-i-tüdzsar (kalmárok királya) áll, s a kereskedők forró hálát adnak
szivük mélyéből, ha a kormány pártfogás helyett, bántatlanul hagyja meg
őket birtokaik élvezetében. A Vezir-i-duvel kharidzs, külügyminiszter,
ki a külhatalmak Persiában levő követeivel, s az európai udvaroknál
Persiát képviselő küldöttekkel érintkezik. Ez idő szerint Persia,
Oroszországgal, Angol-, Franczia- és Törökországgal áll diplomatiai
összeköttetésben, mely országok, ujabb időkben, szakadatlanul képviselve
vannak követeik által kölcsönösen.
A felsoroltakon kivül van még számos udvari hivatalnok, u. m.: az Isik
agaszi basi, az udvari főorvos, a Münedzsim basi (udvari csillagász), a
Müterdzsim basi, tolmács, a Melik es-suera, udvari költő, a
Liszan-ül-mülk, udvari történész, a Vekaje nigiar, udvari krónikás, a
Nakkas-basi, udvari festész, a Nizam-el-ulema, a tudósok chef-je.
A magasb rangú szolgálati tisztség közül, kik mindnyájan az Ajn-el-mülk
(az ország szeme) alatt állanak, említésre méltók: a Ferras-basi, a
palota főintendansa és utazások alkalmával szállásmester; a Ferras-i
khalvet, benső kamarás. Továbbá az Aspaz-basi, főszakácsmester; a
Kahvedzsi-basi, a legfőbb kávés, a Szanduk-dar, ruhatárnok, a Mühr-dar,
pecsétőr, a Mirakhor, lovászmester, a Khazine-dar, kincstárnok, kik ezen
hivataloknak csupán czimét viselik, alattuk pedig azok betöltésére
számos tagból álló szolgálati személyzet áll. Ezeken kivül van még egy
sereg cselédség, kiknek száma százakra és százakra megy, s kiknek
kötelességükben állana a király személye körül forgolódni, azonban
mindemellett igen igaz Polaknak azon megjegyzése: „hogy a számtalan
cselédség daczára, minden főhatalmak között, a persa király részesül a
legroszabb szolgálatban.“

Czimek és méltóságok.
Iranban ilyenek is vannak egész bőséggel, s a mi sehol az egész keleten
fel nem található, itt ezek firól-fira is szállnak. Valamely khan-nak
fia, hasonlóképen khánnak czimeztetik, s csak a Lakab-ok, a melléknevek,
halnak el az illető egyénnel, vagy pedig a királyi kegy másokat ruházhat
fel velük. Ez utóbbi szokás már a szeldzsukidák, gaznevidák és
szamenidák alatt is divatban volt, csakhogy nem oly pazar módon, mint
napjainkban. A hősöket ilyes nevekkel szokás felruházni: Szejf ül mülk,
„az ország kardja“, Huszam el mülk, „az ország éles kardja“, Sedzsa el
mülk, „az ország bátra“; a hiveket: Aszad el mülk, „ország oszlopa“,
Itimad ed daule, „az állam bizalma“, sőt még nők is részesülnek ilyes
kitüntető nevekben, egyik például: „Iszmet el mülk“, „az ország
szüziessége“; a másik: „Dzsemal el mülk“, „az ország szépsége“ stb. Az
ujabb időkben rendjelek is alapíttattak Persiában, minők például; a sir
ü khursid (nap és arszlán rend), melynek közepén egy oroszlán van, s
fölötte a kelő nap; mi egyszersmind az ország czimere is. A „Timszal“
Ali dicsőségére, melylyel csak a legelőkelőbb persák diszíttetnek fel.

A hadsereg.
A persa hadseregnek állitólag 120 ezredből kellene állania, ezredenkint
1000-1000 emberrel, ami olyan szám, melynek sem eleje, sem másodika a
valóságban soha sem létezett, mert bárha a kormány gyakran említi is
120,000 főből álló hadseregét, ország-világ tudja, hogy valamely háboru
kitörésekor, minden erőmegfeszités daczára alig lehet csak 50,000 embert
is összeterelni. A közember zsoldja évenkint 7 darab aranyban volna
megállapítva, mely összegből azonban a Szipeh-szalar tetemes
tiszteletdijat tart vissza magának, egy másik rész a királyi kincstárba
foly be, s miután a többi alsóbb rangú tisztek is elcsipegetnék belőle a
maguk részét, a katona markát sokszor évenkint alig üti egy arany.
Az ujonczozás különösen eredeti.
Egy-egy tartomány kormányzója összefogdostatja a kerület minden
katonaképes férfiát, s azután következik a kiváltás, mely alkalommal
csak a szegényebbek, mint a kik a kormányzó kincsszomját nem tudták
kielégíteni, soroztatnak be az ezredekbe. Ezek után senki előtt sem lesz
feltünő, ha elmondjuk, hogy az ilyen egyénekből álló hadsereg egy része,
besoroztatása után is tovább folytatja előbb űzött mesterségét; s
akárhány eset van rá, hogy az e vagy ama főméltóság kapuja előtt őrt
álló katona, ugyanazon időben egyszersmind dinnyét vagy zöldséget is
árul, s ha alkalmilag épen főnöke talál arra menni, a dinnyeárus őrálló
várakoztatja vevőjét, előkapja a dinnye közt fekvő puskáját, tiszteleg,
aztán megint tovább kalmárkodik.
A szolgálatidő az egész életre kiterjed, s nem egy eset van rá, hogy apa
és fiu egy és ugyanazon ezredben szolgálnak. A katonai tiszti rangok e
következők: a Szipeh szalar, mint hadügyminiszter, az Adzsutan bas,
szóról szóra: „főhadsegéd“; a Mirpendzs, divisiotábornok; Szerheng,
brigad-tábornok: Javer, körülbelől annyi, mint őrnagy; ezek után jő az
első, második és harmadik Naib (helyettes); továbbá a Szultan
(őrmester); Vekil, (káplár); és a Deh-basi (őrvezető.)
A lovasság még épenséggel nincs rendezve. A tartományok parancsnokai
kötelesek háboru idején bizonyos számu lovasságot kiállitani, mely csak
a hadjárat végeig huzza fizetését. A lovasság legnagyobb contigensét
egyébiránt a nomadtörzsek főnökei (Ilkhani) szolgáltatják, a
szám-mennyiség azonban szabad tetszésüktől függ. A sirazi Ilkhani-tól
magam hallottam, hogy ő 30000 lovast tudna nyeregbe szólitani, ha a sah
őt egészen kielégítené. Iran összes hadseregében legszomorúbb képet a
tüzérség mutat, mert bárha Hadzsi Mirza Agaszi töméntelen pénzt
elpazarolt is ágyuöntésre: ezen és csatornakészitési dühére igen
találólag mondja a gúnyvers róla:
Ne mizrai dost z’ an abi nemi,
Ne chanei chasm z’ an topra gami.
az az:
Barátjai telkét nem termékenyíti csatornái vize,
Ellenfele várának nem árt ágyuinak dörgő tüze.

Ipar, müvészetek és tudományok.
Hogy Iran, müvészet és ipar tekintetében jóval magasabban áll, s állott
ezelőtt is Törökországnál s az iszlam világ sok más egyéb országánál: ez
nem annyira a hajdankori Irán müveltségének tulajdonítandó, melynek
emléke igen kevéssé maradt fen a népnél, mint inkább azon élénk,
találékony szellemnek, mely ez ország lakosságánál otthonos. A persa
igen könnyen utánozni tud mindent, s bárha nem tökéletesen is,
mindazáltal az ország ipara oly jelentékeny, hogy néhány czikknek
kivételével, minden szükségletet belföldi készitménynyel lehet fedezni.
Annyi bizonyos, hogy az országban elfogyasztott beviteli czikkek nagy
mennyiségének daczára a kiviteli kereskedés sokkal terjedtebb, mint
amaz. Iran legkitünőbb gyártmányai: Shawl-szövetei, selyemárui,
cserépneműi, arany-, ezüst- és aczél-művei, mely utóbbiak közül a
meshedi és sirazi kardok különösen hiresek; továbbá különféle bőrök, s a
lakkozott téglák (kasi), melyek Persia igen sok pompás kúptemplomait
ékesítik. Van ezeken kivül, több czukorgyára is, mint például Jezdben,
ugy szinte üveg- és porczellángyárai, melyek azonban csak középszerü
minőségü gyártmányokat szolgáltatnak.
Ami a müvészeteket illeti: ezeket távolról sem lehet az európaiakkal
összehasonlítani; mindazáltal minden mohammedán nép között egyedül a
persák azok, kiknek festészettel és szobrászattal is szabad
foglalkozniok. Az elsőben Siraz és Iszfahan müvészei jelentékeny
eredményt mutathatnának fel, ha a rajzban és távlatban tökéletesebbek
volnának; az utóbbiban kivált a vésnökök tünnek ki, kiknek munkái
valóban müvésziek, s az egész Iszlam-világ által drága pénzen
fizetettek. A zenét illetőleg is Persia a tanitója mind e mai napig a
mohammedán népeknek. Más egyéb helyeken a kezdetleges dallamokra az
idegen befolyás kártékonyan hatott, azonban itt minden sértetlen maradt.
A miben azonban Persia a legkiválóbb, az a költészet. A legelőkelőbbtől
le egész a legalantabb állóig, mindenkiben megvan a költészet-kedvelés,
s nemcsak a Khanok vagy Mirzák, hanem lovászok és öszvérhajcsárok is
tudnak sokat könyvnélkül Firduszi s Hafisz költeményeiből; ezeket csupa
kedvtelésből éneklik, s bármily elvetemült legyen is a persa, ha
megfeddik s dorgálják, rögtön Szaadi egy-egy erkölcsi mondatával fog
válaszolni. Nem csak szeretik pedig a költészetet, hanem igen sok
müvelője is akad Persiában, elannyira, hogy Sir Jones Vilmos méltán
százharminczöt nagytehetségü költőt számlál fel, „verselő pedig“ – igy
folytatja – „számtalan.“
A tudományok közül, melyek itt még mindig a régi módon folytattatnak, a
persák kivált a casuistikával, csillagászattal, csillagjóslattal,
metaphysikával, logikával és a gyógyászattal foglalkoznak, mely utóbbi
tudományágban, itt még most is Aristoteles a főtekintély. Az európai
tudományosság ujabb vivmányait ha nem is tekinti a persa épen
megvetéssel, de bizonyára egészen közönyös dolgoknak tartja, s bárha a
teherani iskolában ujitásokat akarnánk is kezdeni, ezek a nagy tömegre a
lehető legcsekélyebb hatást sem fogják gyakorolni.

Vallás.
Ó-Persia vallása sokkal érdekesebb, sokkal fontosabb a mai Iranra nézve
müvelődés történelmi szempontból sokkal jelentékenyebb, sem hogy szükség
ne volna figyelmünkre méltatni, ha a mai kor vallásáról akarunk szólani.
A zsidó vallás kivételével, nincs egyetlen hitvallás sem, mely akár
tanait, akár szertartásait nézzük, oly kevés átváltozáson ment volna át,
mint az ó-persa.
a)
Azon ős korban, midőn a történelem még mondákba vész, a persák, ugy
látszik, a magusok vallását követték. Ezen tannak főelvei e következők
valának: „Hit, egy mindenható, kegyelmes és jótevő Istenben, melynek
helyettes uralkodói a csillagzatok; felebaráti szeretet az egész
emberiség iránt, és résztvevő méltányosság az állatország irányában.“
Ennek helyébe utóbb a tűzimádás lépett, mely hitnek Zoroaszter volt
helyreállitója, kinek a „Zend-aveszta“ nevű szent könyvbe foglalt tanai,
egész az arab proféta feltünéséig széltében virágozának.
Zoroaszter, ki némelyek szerint Urumieh-ben, mások szerint Belkh-ben
lépett volna fel, állitólag Darius Hystaspes uralkodása alatt élt, Kr.
e. a hatodik században. Anquetil-du-Peron állitása szerint Zoroaszter az
Elburz hegységre vonulván el, ott irta a Zendavesztát. Utóbb átnyujtotta
a most említett fejedelemnek, ki azt 12,000 jól kikészitett tehénbőrre
leiratá, s az akkor Isztakhrban lévő királyi-kincstárban őrizteté.
Ezen mű, mely a Parszok véleménye szerint isteni inspiratio folytán
iratott, s eredetileg 21 könyvből állott, melyek közül Vendidad egész
teljességében fenmaradt; a többiekből csak töredékek léteznek már. A
tudósok ezen Zend-nyelven irt könyvekkel gyakran foglalkoztak. A
hitelesség kérdése, egyik vagy másik darabot illetőleg, aligha érdekelné
valami nagyon a hazai olvasót, s igy inkább a bennük található azon
főelveket akarjuk kivonatosan közölni, melyek e nagy fontosságu könyvben
a Kosmogonia és Theologia felől foglaltatnak.
Ezek szerint: léteznék egy főelv, melynek Zervan a neve, mi
tulajdonképen időt jelent. Ettől két tevékeny főhatalom származott:
Ormuzd, minden szépnek, jónak, jótékonyságnak, igaznak és világosságnak
principiuma (kútfeje), és amannak ellentéte: Ahrimán, kútfeje a
gonoszságnak, megátalkodottságnak és sötétségnek. Soká, végtelen soká
tartott az egymással szemben álló ezen különböző elemek tusája, mig
végre a diadal Ormuzd-é lőn, ki azután csakhamar hozzáfogott a
világmindenség s az azt lakó mennyei lények teremtéséhez. Ezek közt
elsők a Feroher-ek voltak, test nélküli angyalok, mintaképei minden
értelmes lénynek, mely majdan a földön megjelenendő vala. Ahriman sehogy
sem tudott megnyugodni ezen, ismét feltámadt a világosság ellen, mire
aztán Ormuzd, a maga védelmére hat védangyalt teremtett: Bahman-t, ki az
állatországot védelmezze, Ardibihisd-et, a tűz és világosság nemtőjét,
Sarivar-t, az érczek és bányák szellemét; Eszpendermad-ot, a földnek női
védangyalát, Kurdadot, a folyóvizek őrét, és Amerdadot, kire a fák és
növények bizattak.
Alig voltak ezek megteremtve, s az ő befolyásuk ellenében Ahriman is hat
Div-et, földalatti szellemet küldött fel az alvilágból. Az ujonan kitört
háboru 3000 esztendeig tartott, s csak ennek multával foghatott hozzá
Ormuzd a mennyboltozat és a csillagrendszer megalkotásához, s a földnek,
terményeivel együtt való előállitásához. Ekkor, a tűz lőn az őselem
gyanánt kijelentve, s azáltal, hogy a setétség hatalmasságainak
eltávolítására közbenjáró szellemek teremtettek: a béke és nyugalom
boldog korszaka álla be. A földön uralkodó öszhangzat igen
megörvendezteté a Ferohert, és Ormuzd azt ajánlá neki ennek folytán,
szállana le a földre, s szolgálna gyámolítóul a gonosz ellen, azon
kikötéssel, hogy az emberi lélek végre visszatérjen ismét mennylakába. A
Feroher engedelmeskedék, de szent bika alakjában alig szállt alá a
földre, s ime Ahriman rémitő kigyó képében előgőrdült, veszedelmes
mérget hullatott az egész természetre, a föld felszinét lángnedvvel
kiszáritá, sőt magát a szent bikát is halálosan megsebesíté. Ormuzd
ismét tért engedett jótékony munkásságának; az elhaló állat jobb lábából
származott az első ember, neve: Kajomersz, egyéb részeiből növények
lettek, magjából pedig, mely a holdba viteték, egy bika és egy tehén
váltak, és minden egyéb állat ezekből származott. Kajomersz a testi
lelki szépség valóságos példányképe volt, de mindez meg nem gátolhatá
Ahrimant abban, hogy őt meg ne rontsa, s valóban egy 90 nap és
ugyanannyi éjszakán át tartó küzdelemben meg is semmisíté. Azonban a
regeneratio elve ismét győzedelmeskedett; Kajomerszből két növény lett,
Masia és Masiana, az emberi nemnek ősei.
Zoroaster Kosmogoniájának ezen Ádám és Évája azonban csakhamar
kisértetbe esett, feltámadtak teremtőjük ellen, és Ormuzd helyett
Ahrimant imádták. A bűnnek örvényébe mind jobban és jobban alámerülve,
hitelt adtak Ahriman csábitó szavának, egy kecske tejét itták (hihetőleg
a testté vált ördögét), tiltott gyümölcsöket ettek, mi által minden
előnyük megsemmisült. Elváltak, de 50 év mulva ismét összejöttek, s a
földet benépesitő emberiség utóbb az ő gyermekeikből származott. Ormuzd
most biztosítani akarta teremtményeit a Gonosznak ármányai ellen, s
védelmükre Zoroaszter által törvénykönyvet iratott. Ennyit a
teremtésről. Zoroaszter tanában a világ tulajdonképeni végéről nincsen
szó. A halálban a test anyagai egybevegyülnek alkotó elemeikkel; föld a
földdel, viz a vizzel, tűz a tűzzel, s az élet a láthatatlan levegővel.
Halál után a lélek három napig körüllengi még a testet, azon reményben,
ha netalán vele ujra egyesülhetne; de negyed napon megjelenik Zerokh
angyal, s a Csinevad hidjához vezeti. Ha büntelen volt: az égi kutya
bebocsátja, hogy eldődeivel egyesülhessen a mennyben; de ha nem volt
büntelen, akkor a pokol mélységébe taszíttatik. A kinek jótettei
tulnyomók, annak lelkét a jó angyal a hidon át a paradicsomba vezeti; de
a kinél a gonoszság a tulnyomó: az elé egy borzasztó szörnyeteg lép,
mely a lelket a pokolba ragadja alá magával, hol Ahriman szemére hányja
balgaságait.