Vándorlásaim és élményeim Persiában - 14

ilyenkor történni, a szamarak orditása a lovak nyeritésével vegyül a
közös zajba, s a mi legnevezetesebb, alig van rá eset, hogy valami
nagyobb szerencsétlenség történjék. A hegység túloldalán nagy,
homoksíkságra jutottunk, s több mint tizenhárom órai lovaglás után
másnap reggel 9 órakor Majarba érkezénk. E faluban, bárha ez közvetlen
szomszédságában áll is Persia egykor legnagyobb városának, sem
karavanszerai, sem más egyéb menhely nem létezik az utazók számára.
Mindenki valami árnyékot keresett, s valamennyien igen boldogok valának,
midőn még az nap este Kumiseh állomás felé utra kelénk. Ugy hallám, hogy
ezen állomással léptünk a bakhtiarok területére, s ha persa utitársaim
már egy nappal előbb is annyira féltek, képzelhető, hogy most csupa
aggodalomtól valamennyi úgy reszketett, mint a nyárfalevél.
A sok szóbeszéd, s a különben legbátrabbaknak aggodalmai még magamat is
körültekintővé tettek minden közönyösségem daczára; de éberségemet nem
sokára egy éghajlati tünemény nyomta el, tudniillik azon szél, mely
valami öt perczig jéghidegen zúg keletről nyugatra, s ép oly rövid idő
mulva, érezhető melegséggel ismét ellenkező irányban. Kumiseh-et, mely
hajdanában jelentékeny helyiség volt, most azonban nyomorult falu,
hamarább értük, mint az előbbi állomást. Innen kell vala az est
beálltával azon veszedelmes helyen átvonulnunk, hol az állitólagos
rablás történt, s habár a karavanban nappal eléggé bátornak akart is
látszani mindenki, a homály növekedtével félelem és aggódás tetőfokra
jutottak minden kebelben. Valami egy órával az indulás előtt arab
utitársam a Rauzekham, alkalmasnak vélte a pillanatot, hogy a társaságot
maga köré gyüjtse, s mesteri torkának nehány elegiájával a próféta
védelmét kérje e veszedelmes utra, bensőleg pedig azért, hogy a
meghatott kegyesek zsebéből néhány fillér az övébe vándoroljon. A
Rauzekham terve abban a nyomban elfogadtatott. A persa mindig kész
kedvencz prófétájának, kivált pedig e vértanú Huszeinnak halálát
megkeseregni, s legyen bármily hangulatban, semmi fáradságába sem kerül,
hatalmas könyzáporral és felhangzó zokogással kisérni az előéneklő
szavait. Itt is csakhamar körülvette az egész karavan az én arabomat, ki
alig énekelt el négy versszakot egy panaszos dallamból, s az asszonyok
már is több helyen hozzá fogtak a siráshoz és zokogáshoz, mely crescendo
terjedezett mindenfelé s csakhamar a sirás-rivás óriás karává változott.
Ilyen pillanatokban az énekes rendesen fel szokott emelkedni, felfedi
mellét, összeszoritja öklét és felkiált: „Oh igazhivők, im nézzétek, igy
akarom verni mellemet bűnbánattal, s részvétből szegény Huszeinért,
igen, Huszeinért!“ Az ő „igen Huszeinért“-je után azonnal utánozza őt az
egész férfi társaság, óriási öklök döngetik az erős melleket, s olyan
dongás-kongás hangozik, néha egészen szabályos ütemben, mintha valamely
lovas csapat közelednék, s ha ez még e fölött holdvilágos este történik,
mint a hogy ez épen minálunk volt, ugy a jelenet magában véve igazán
eléggé érdekes. Igen, érdekes lett volna rám nézve is, ha valami
kellemetlenség nem ér vala, melynek ez alkalommal már-már kitétetém. Egy
buzgó siíta, ki a távolból azt látszék észrevenni, hogy én csupa
szunnitai konokságból nem ütöm mellemet elég erősen, eleinte fülelt
ütéseim hangzására s nem találván ezeket kellőképen sulyosaknak,
fennszóval kiálta: „Nézzétek csak ezt a szunnita kutyát, ki a mi
Huszeinünket nem tartja méltónak arra, hogy mellét erősebb ütésekkel
verje. Várjatok csak, majd megtanitom, hogy kell a mellett verni!“
Valóban, aggódtam, már ökölre szoritá kezét, s ha csak egyet üt is vala
reám, e gyengéd leczkéből örökös emléket hoztam volna el magammal.
Azonban, hála a szeiddel kötött barátságnak, a dolog nem ment egész a
végletekig. Mikor amaz épen karját emelné, hátulról egy barátom ragadá
meg, ki őt ezen szavakkal csititá aztán: „Hagyd el azt a szunnit! Ha e
világon nem üti is a mellét, Ezrail (a halál angyala) majd annál
sulyosabban veri a más világon.“
S igy sirt, jajgatott és jajveszékelt mindenki szakadatlanul teljes egy
óra folyásaig, mig végre az indulás ideje elérkezék, s a karavan óvatos
léptekkel kelt annyira félt utjára. Ezen egész uton sem beszéltünk
egyébről, mint a bakhtiarok kegyetlenségéről, hogyan kötik be áldozataik
szemeit, s hozzáférhetlen hegységükbe vivén magukkal, ott kirabolják,
aztán megint visszaviszik az útra, hogyan vágják le néha az emberek
kezét, lábát vagy egyéb tagjait csupa megátalkodottságból stb. s az
ilyes beszédnek nem volt vége hossza, úgy hogy szivem mélyéből örültem,
midőn Makszud Bey állomásra érkezénk, a veszedelmes út utolsóelőtti
nyughelyére. Innen késő éjszaka indultunk utnak, s mire a meghatározott
helyhez érkezénk, már hajnalodott. Volt itt keresés, kutatás,
körülnézés, aggodalmas egymásra való tekintgetés, mintha mind
valamennyien a legveszedelmesebb örvény szélén állanánk. S pedig sem
itt, sem az egész tájon nem láttunk semmit. Egyszerre azonban valaki két
mozgó fekete pontot vett észre a távolban. Két pontot, ismétlem, s ez
elegendő volt arra nézve, hogy az egész karavan egy szempillantás alatt
egy csoportba fusson össze, s a legbátrabbak közül néhány arra kéressék
fel, hogy előőrsekül mennének egy kevéssé előre. A két hős, az egyik egy
Mollah, a másik egy szabó, igen hasonló volt Don Quixote-hoz és Sancho
Pansahoz. Nekem az egész esemény igen jó tréfának látszék, s
szamárkámmal harmadik hős gyanánt csatlakoztam az előőrsökhöz,
természetesen az egész csoport gúny és nevetségtárgyául. Alig tettünk
valami húsz lépést előre, s már is észrevevém, hogy a két fekete pont
semmi egyéb, mint két asszony, kik száraz bogácskórót, az itteni tüzelő
anyagot, szedegetnek; de persáimat nem egyhamar lehetett meggyőznöm. Az
egyik nemcsak hogy délczeg lovagokat látott bennük, hanem – a mint
folytonosan állitá – kivette már a lovagok éles kopjáit, dupla puskáit,
s a rablók marczona tekintetét is. Mégis, a mi ugyan eléggé csodálatos,
volt benne annyi bátorság, hogy azért előbbre nyomult, s mikor valami
egy puskalövésnyire világossá lett előtte csalódása, egész valója
lángolt az örömtől, odaordított a karavanra, mint valami eszeveszett,
hogy közelitsenek, s az csakugyan gyors léptekkel meg is indult. A két
asszonyt hihetőleg megrettenté a karavan különös magatartása, s
elsiettek bogácskórókötegükkel, s ez a vonás elég volt arra nézve,
miszerint az egész társaság meggyőződjék a felől, hogy most egyedül a
persák hősiségének és elhatározottságának köszönhető, hogy a bakhtiarik
megszaladtak. De hogy azok asszonyok voltak, azt nem akarta senki is
elhinni.
Egyébiránt legnevetségesebbnek utitársaim azon állitása hangzott
előttem, hogy ezen pont évek, sőt évszázadok óta egyike a
legveszedelmesebbeknek Persiában. Hahogy hallgatom vala őket, készek
lettek volna állitásukat, akár még a szassanidak idejéből meritett
történelmi adatokkal is bizonyítani. A keleti mindenben stereotyp.
Valamint nézetei daczolnak a századok változásaival, ép úgy azt hiszi,
hogy bizonyos helyiségek sem veszthetik el sajátságaikat, s ha azután az
ilyes veszedelmes pontokon csakugyan mutatkozik egy két gonosztevő, az
általános pani rettegés közepett csakugyan könnyü dolog a legnagyobb
karavant is megrabolni és elkergetni.
Nagy fellélekzés után folytatta most már utját a társaság Jezdekhaszt,
következő állomás felé. A táj itt mindig lapályosabbá válik, mert kelet
felé terjed azon nagy pusztaság, melynek közepén a hires Jezd városa
fekszik. A nap igen magasan fenn vala már, midőn a száraz fű borította
puszta sikságon áthaladánk. Csak imitt-amott látható egypár hullámalakú
magaslat, s ezen táj oly gazdag a vadakban, kivált a gazzellákban, hogy
elegendő a szemet egy ideig a távoli láthatáron nyugtatni, s kivált a
kora reggeli órákban már is látható a puszta e félénk vadainak egy vagy
több csoportja, melyek a karavanok érkeztét már távolról megneszelik, s
azonnal a leghirtelenebb gyorsasággal elsuhannak. Eleinte igen nehezen
tudám megkülönböztetni ezen állatokat, melyek szőre igen hasonló a
napsütötte száraz fűhez! s az Ahuan! Ahuan! (a gazellák, a gazellák!)
kiáltásra sokáig kellett körültekingetnem, mig hófehér hátulsó részük
által, mely különvál a fű szinétől, szemembe tüntek. Igazuk volt a
keleti költőknek, midőn ezen különben igen csinos külsejű állatot
választák a félénkség jelképeül. Valamely madár hirtelen felreppenése,
több százakból álló egész falka gazellát a legrémitőbb félelemmel tölt
el, s ha a vadász veszedelmes fegyverével közelitvén hozzájuk, a futamós
agarat utána hajtja, ez utóbbinak elég csak szájával megérinteni az
állatocskát, s az már is hanyatt fekszik, s négy lábacskáját feltartja,
tündöklő, mélyen melancholikus szemeinek pedig oly fájdalmas nézése van,
hogy valóban elkeseredett vadásznak kell annak lennie, ki ez ártatlan
lénynek valami bajt képes okozni.
Midőn gyors futásukat merő tekintettel kisérném kelet felé, figyelmemet
délkeleten az épen akkor emelkedő délibáb vonta magára. E légi képek
épen nem ritkák Persia sikságain, s bárha távolról sem oly nagyszerűek,
mint a turkesztani nagy sivatagok e fajta tüneményei, mégis
varázshatással lesznek mindig az utazó kedélyére. Mikor igy a lebegő
alakokat és épületeket nézném, épen úgy látszék előttem, mintha
ugyanazon alakok volnának, melyek szemeimet évekkel azelőtt a kedves
hazában M. pusztán gyönyörködteték, hol a dél óráiban a kúthoz
támaszkodva, ki a messzeségbe bámultam. Hihetőleg csupa képzelődés volt,
de az alakok hasonlatossága kétszeresen gyönyörködtetett s majdnem
nehezemre esett, midőn e szép látvány elé elzáró függöny gyanánt a
felkelő szél porfelleget támasztott.
Déltájban érkezénk Jezdekhasztba. Ennél nevezetesebb falut nem láttam
egész Persiában. A sikság közepén emelkedő, háromszögletes dombocskán
áll s a házak, némelyik 4–5 emeletes, oly közel állanak egymáshoz, s a
magaslat széléhez oly közel, hogy az egész távolról nézve, egy várdához
hasonlit. Ezen özönvíz előtti földből alakult halomra csak egy feljárás
vezet, s minthogy ez felvonó hiddal van ellátva, könnyen érthető, hogy e
hely, mely már a hajdankorban is hires volt, a legvakmerőbb
megtámadásokkal is könnyen daczolhatott. A mint egyéb európai utazóktól
hallám, ezen halom igen érdekes tárgy lehetne a geologusok számára;
azonban úgy tudom, eddigelé egyetlen szakférfiú figyelmét sem vonta
magára. Jezdekhaszt mai napság, mint a hajdankorban is, fehér kenyeréről
hires, s nehogy a vers szégyenben maradjon, mely azt mondja: „Siraz
bora, Jezdekhaszt kenyere, Jezd asszonyai“, a kenyérből én is két napra
való adaggal láttam el magamat, mely bárha jobb is, mint Persia egyéb
helyein – igen távol áll még attól, hogy az európai utazónak csakugyan
izletes legyen.
A Sirázba vivő út itt ketté szakad. Egyik az, mely a Szerhadon, mint a
persa nép e hegyes tájat nevezi, vezet át, s ez a rövidebb, azonban
számos meredek magaslata, de, úgy látszik, még inkább a bakhtiariktól
való félelem miatt csak igen kevéssé látogatott. Különösen egy rom az út
mellett, a Gumbezilaal (Rubincsúcs) mint rablófészek, hirhedt
nevezetességű. A másik út, mely Germszir-en (déli égalj) vezet át,
hosszabb, de lakottabb, s igy a karavanok által is leggyakrabban ez
szokott választatni.

VIII.
Jezdekhaszton túl, Farsz tartománya kezdődik. Irakban mind a nyelv, mind
a szokások és a népesség arczkifejezése tarka vegyülékét képezi a török
és persa elemnek, azonban itt, a tulajdonképeni Farszban, a török
nyelvet csak igen kevesen értik. A lakosság jellemének hőmérséklete is
sok olyast tanúsít, mi a délibb haza forró éghajlatára mutat, s bárha a
persa általában igen élénk a maga mozdulataiban, igen izgékony és
képzelemdús, mindazáltal olyan viszonyban áll déli földieihez, mint az
éjszaki, piemonti, vagy legalább a florenczi a nápolyiakhoz. Nemcsak az
arczszin viseli magán a forró nap nyomait, hanem melegebbek az érzelmek
is, pezsdülőbb a vér, s valamint nyelve költőibb és fellengzőbb, beszéde
ép oly gazdag a bizonygatásokban, az exaltatiókban, kivált pedig az
esküdözésekben. Minden harmadik szót, még a gyermekeknél is, egy-egy
„hazreti Abbasz“ (Abbasz fensége), Murteza Ali, Szeid e Suheda (vértanúk
ura), Iszmeti Fatima (Fatima ártatlansága) szokta követni, épen úgy mint
az olaszok és spanyoloknál a San Jacobo, Sagriemento, Corpo di Christo,
s ha az ember Farsz lakosát látja, a mint ez tündöklő szemeivel és
erősen fel s alá hordozott kezeivel valamit elbeszél: minden
mozzanatában az igazi déllakót fogja szemlélhetni. Bizonyára a nap és az
éghajlat az, s nem annyira a társadalmi és történelmi viszonyok, melyek
az embert átalakítják. Tagadhatatlan, hogy ez utóbbiak is igen nagy
befolyást gyakorolnak, de amaz előbbiek azok mégis, melyek a főformákat
és a kiváló szineket alkotják. S akár keresztyének, mohamedánok vagy
Visnuimádók, s akár latinok, persák vagy hinduk, mint egy ugyanazon
égalj szülöttei, némely közös vonásokban mindig meg fognak egyezni
egymással.
Minél jobban befelé mentünk az őszbe, a reggeli órák annál hidegebbekké
lettek. A Jezdekhaszt után következő legközelebbi állomást, Sulgisztant,
meglehetős gyorsan értük el. Mind itt, mind a többi helyeken, a
lakosság, úgy látszik, egyedül az átvonuló karavanokból él. A
földmivelés igen kevéssé van gyakorlatban, s midőn bámulatomat fejezém
ki a fölött, mily gyérek volnának a falvak e vidéken, persa kisérőm azon
választ adta, hogy az utak mentén Persiában általában igen kevés falu
található. A kormány gyakori csapatküldései s átvonuló hivatalnokok
lelkiismeretlensége által sokkal jobban elrémité a népet, semhogy ennek
kedve lenne az országutak közelében letelepülni. Távol akarják tartani
maguktól az örökös repressaliákat, s így szivesebben a rejtettebb
helyekre vonulnak. Sulgisztan, mai nyughelyünk, egy Imam Zade sirjáról
hires, s még pedig egy igen előkelőéről, ki Imam Zein ul Abedin fiának
tartatik. Mind a sir maga mind a körötte épült hajlékok meglehetős jó
karban állanak, s csodaképen mondják, hogy egy csomó bakhtiari, kik nem
sokkal azelőtt (a mit egyébiránt mind valamennyiről mondanak) egy
támadást merészeltek tenni, a mint a szentélybe léptek, abban a
pillanatban megvakultak. Ez utóbbi kapujánál nekem is mutattak egy vak
koldúst, ki az „azt mondják“ szerint maga is ama gonosz csoporthoz
tartozott volna, s most bűnbánatból egész életét itt akarja eltölteni. A
koldús, mint a legelső beszélgetésnél azonnal észrevettem, épenséggel
sem volt bakhtiari, s megvakulásának is egészen más oka vala; azonban
hogy a kegyesek alamizsnájában részesülhessen, a kitanult gazember kész
vala az Isten által megbüntetett gonosztevő czimét venni magára.
Midőn Sulgisztanból a legközelebbi Abadeh felé utrakeltünk, két
szolgától kisért délczeg lovag csatlakozék karavanunkhoz. Sokáig
nézelődött valami méltó utitárs után. Nagy csodálkozásomra nem sokára a
legbarátságosabb köszöntések közben hozzám közeledett. Ő khan volt s még
pedig a Sah Piskhidméd-e (személye körüli szolga), ki ura megbizásából
küldeték Farsz kormányzójához, amannak nagybátyjához, hogy a mult évről
hátralékban maradt 50,000 aranyat behajtsa. A khan, igen élesen irt
királyi kézjegy átvivője vala, minthogy ő már ez ügyben a negyedik
küldött volt s hogy küldetését kellő süker koronázza, királyi
teljhatalommal ruháztatott fel a kormányzó személyét illetőleg. A mint
mondá, fel volt hatalmazva, a király nagybátyját nem fizetés esetében
nehány napi házi börtönnel büntetni, sőt egypár napig még Kallianját
(vízipipa) is megvonhatá tőle. Az országos jövedelmek e különös
behajtási módja épenséggel nem ritka Persiában, mert itt pénzt beadni ép
oly nehéz, mint azt bevenni s minthogy egyik-másik tartomány
kormányzósága gyakran túlságos áron árvereztetik el a királyi ház
valamelyik tagjának, nem csoda, ha az évi adóilleték behajtása néha a
legnagyobb nehézségekkel jár s a király és kormányzója közötti viszony
körülbelül ugyanolyan, mint a hitelező és a szorongatott adós, vagy a
birtoktulajdonos és a haszonbérlő közötti. Az ilyes transactiók
alkalmával az illető tartomány lakosai szoktak legroszabbúl járni
rendesen; mert a kormányzó a legfőbb szükség esetében neki megy a
leggazdagabbaknak, s ezek minden alapos ok nélkül kényszerülnek
összeadni azt az összeget, mit a király helytartójától követel. Ezt
nevezik Persiában uralkodásnak.
Egyébiránt a Khan, mint udvaroncz, finom müveltségű férfiú volt.
Szunnita-e vagy siíta, az neki mindegy volt. Bennem ő a karavan
legtöbbet utazott és tapasztalt tagját szemlélé, hozzám csatlakozék
tehát, s viszont én is igen kellemes utitársat találtam benne. Abade
állomásra érkezvén, mind szállást, mind konyhát közösen tartottam ővele.
A többi persák igen csodálkoztak e rögtöni viszonyon, s azt mondák,
természetesen titokban, hogy utitársam sem siíta, sem szunnita, hanem
Ali Ullah volna. Ez is egy vallásfelekezet, mely Alit imádó buzgalmában,
ezt nemcsak a próféta fölé, hanem maga az Isten fölé is helyezi, s mely
felekezet már igen régi Persiában, s annak titkos tagjai jobbára nehány
török törzshez tartoznak.
Abadeból Szürme felé mentünk. Éji utunk közben egyes kisebb karavanokkal
találkoztunk, melyek jobbára zarándokokból állottak, kik a nyugati
Kerbelába vagy a keleti Mésedbe mentek. Persiában, kivált tavaszszal és
őszszel, meseszerűleg nagy a bucsújárók száma. Ez egyik legvakabb
szenvedélye e népnek s még a legszegényebbek is ezen czélra szokták
forditani megtakarított filléreiket. Az a karavan, melylyel ma
találkoztunk, Bender Busir környékéről kelt utra Kerbela felé. Hatvan
napig tart csupán az odamenetel, másik hatvanig a visszajövés, s ha még
a szent helyen való tartózkodási időt is odaszámitjuk, úgy egy-egy ily
kirándulás tartama négy hónapon is túlterjed. A zarándokok jobbára
szegény emberek, kik azonban a szükséges utravalókkal mégis meglehetősen
el vannak látva, s nincs benne semmi tulzás, ha azt mondjuk, hogy Persia
minden útján, leginkább ezen kegyes vándorlásoktól függ az élénk
közlekedés. 10–15 éves gyermekek mellett nyolczvan éves és a körüli
matronák sem tartoznak a ritkaságok közé. Ha az ily karavanok
találkoznak egymással, az odamenő zarándokoknak rendesen egy Iltimaszi
dua-t (imádkozzál érettem-et), a visszajövőknek egy Ziaret Kabul-t
(legyen üdvös bucsújárásod) szokás mondani. Mind a két felekezet meg van
hatva, nem egyszer egymás nyakába borulnak s ha az ember a csendes
éjszakán egy-egy ily karavan Illahié-t (szent dalait) a távolból
felhangzani hallja, ugyanazon érzelmek hatják át szivét, minőkre nálunk
Európában a csodatevő Mária-képeket látogató nem egy processio gerjeszt.
A nép mindenütt egyforma, keleten úgy mint nyugaton.
A szent Szürme-állomásról, mindig szükebbé és szükebbé váló völgyön át
Khane Khurre felé vonultunk, mely egészen magános állomás egy
pusztaságnak közepette s hires a fürjek azon roppant tömegéről, mely e
környéken található, s melyeket itt igen jutányos áron vehet az utazó.
Én is engedtem a rábeszélésnek, s vettem egypár ilyen madarat, s
minthogy a persa, kinél szállva voltam, eléggé izletesen el is készité,
valóságos lukullusi étkezésem volt. Étel után házi gazdám látogatott
meg, néhány más persa kiséretében, kik a szokásos félkörbe leguggolva,
feltünő finom magukviseletével s olyan illedelmességgel kezdték szőni a
tarsalgást, hogy az a legmüveltebb szalon-férfiúnak is becsületére vált
volna, s végette szivesen feláldoztam egy két óra ohajtott nyugodalmát.
Bárha a társaság egészen parasztemberekből állott, mégis a válogatott
kifejezések, s a tetőtől talpig gentleman modor, valóban nagyon
megleptek. A délpersák e tekintetben nagyon különböznek éjszaki
földieiktől, mert minden parasztember világos jeleit hordja magán mind e
mai napig az ősrégi czivilizatiónak, mely először az ő szülőföldén
ütötte fel tanyáját s onnan terjedt aztán egész Persiára, sőt utóbb az
egész iszlam keletre.
A szakadatlan éji utazás azonban már-már jóformán kimerített. A nappali
pihenés sohasem pótolhatja teljesen az éji álmatlanságot, s midőn ezen
állomásról Khane Kergum felé nyomulnánk a fárasztó sziklás szoros úton,
csak alig tudtam a nyeregben tartani magamat. Daczára a megszokásnak,
minket európaikat igen elbágyaszt az éji utazás, mert bármily ügyes
lovasok legyünk is, nem tudunk a nyeregben ülve oly nyugodtan aludni,
mint a persák. A mi nappali nyugalmunk sem oly édes, mint ez utóbbiaké,
s midőn ma, a Khane Kergum karavanszeraiba bevonulnék, az álom annyira
erőt vett rajtam, hogy még szamárkámnak is elfelejtettem abrakot adni s
a nyerget levenni róla. Nehány óra mulva, mely csak pillanatoknak
látszék, felébredtem, s kimondhatlanul örültem, hallván, hogy közelebbi
állomásunk Maderi Szulejman leszen, hol utitársaim állitása szerint a
hajdankor sok nevezetes romja volna még található, s közöttük, kivált
Salamon anyjának sirja, mint a persák hiszik.
Hogy e név a már oly gyakran leirt paszargadai sikot s a Cyrusénak
gondolt sirt jelenté, csakhamar világossá lőn előttem, de még sem
fojthatám el örömemet, mert Rhagesz után itt láthatám meg a persa
hajdankornak előttem még ismeretlen második nevezetes emlékét, s midőn
az alacsony hegylánczon alá a nyilt völgybe lovaglánk, kimondhatatlan
örvendeztem, utam mellett balra nehány szobrot – a délen mutatkozó
emlékjelet – pillanthatni meg, a mint azokat a felkelő nap első sugára
megaranyozá. Bárha ezen romoknak a hajdani Pasargadával való azonosságát
régiségbuvárainkra bizom is meghatározni, meg nem állhatom, miszerint
meg ne emlitsem e völgység nyájas tekintetét, gazdag növényzetét s
víz-dússágát, mely a szomszéd hegységről ömölvén alá, a mezőket több
irányban keresztülvágja, s mely hajdan magára vonta Ó-Iran lakosainak
figyelmét is, s e vidék Ó-Persia fénykorában bizonyára népesebb volt
mint jelenleg.
A karavan lassú lépése türelmetlenné tevén, árkon-bokron keresztül magam
siettem előre a mindig magasabbá és magasabbá váló mauzoleum felé, s már
én régen ott ültem egy óriási márvány lépcsőn, midőn a karavan lassú
ballagással közelíte az állomáshoz.

IX. Maderi Szulejman romjai.
Az utazónak e nevezetes sikságon először azon mausoleum tűnik szemeibe,
melyet a persák Salamon anyjának siremléke gyanánt tartanak, a mi
régiségbuváraink azonban mindezideig vitatkoznak a fölött, vajon Cyrus
sirja-e, vagy a hajdankor más valamely nevezetes egyéniségeé. Az a
kérdés, melyet Ouseley, Morier s más régibb és ujabb utazók gyakran
megvitattak, az én igénytelen véleményem szerint annyi bizonyossággal
mégis bir, hogy ezen épület nem az Iszlam utáni korból, hanem Délpersia
egyéb monumentumaihoz hasonlóan, Iran fénykorából származik. Ezt
legjobban azon óriási márványkövek bizonyítják meg, melyekből épült s a
mely épitkezési módnak, az iszlam korszakból egyetlen egy példánya
sincsen. Hat, piedestalszerűleg egymásra fektetett óriási
márvány-táblákon nyugszik, melyek legalsója majdnem egy ölnyi magas, a
többiek sem vékonyabbak négy lábnyinál s a mellett oly nagyok, hogy
minden emelkedés, mely egyszersmind lépcső gyanánt szolgál, legfölebb
két, három vagy négy darabból áll. A négyszögletes házikó maga, egyes
szobát képez, melynek hossza 20 láb, széle pedig 16, – kivülről. Padló,
tető és padlás egyes óriási darabokból illesztvék össze s a keskeny,
alacsony bejárás, melyet hajdan ajtó zárt, ma azonban nyitva van, a
hideg és komor bensőbe vezet, hol is, az a mohammedanok imádkozási helye
lévén, egypár korán fekszik, mai napság az egész épületet alacsony
fakerités környezi, melynek közelében mesterségesen faragott
márványdarabok, hajdan büszke szobrok darabjai hevernek.
[Illustration: Cyrus állitólagos sírja]
Midőn nagy nehezen felvetém magam az első lépcsőre s a sima márványkövön
felkusztam az épülethez, tiszteletteljes borzalom hatotta át egész
valómat. Akármennyit olvassunk is a hajdankor ilyes emlékeiről, mégis a
tulajdon szemünkkel látás benyomása valóban igen csodálatos. Sokáig
bámulva néztem a massiv márványtömegeket, mert majdnem lehetlenségnek
látszik, hogy azok helyükről mégcsak megmozdíttassanak is, annál
kevésbbé, hogy mint épitészeti anyag, egyik helyről a másikra
vitessenek. Az ötödik lépcsőn Rich, Told és Hyde neveit pillantám meg,
kik 1821-ben járván itt, nevüket akkor vésték a kemény márványba. A
falat azonkivül sok arab és persa felirat is boritja, s én épen ezek
olvasásához fogtám, midőn egy persa, hihetőleg az ezen tájon sátorozó
nomadokhoz tartozó, azon czélból, hogy cicerone-szolgálata egy kis
enam-ot (ajándék) fog neki szerezni, nyájas, barátságos hangon igy
szólitott meg: „Hadzsi, ugy-e Bagdadban nincsenek ilyen nagy kövek? de
jöszte, mutatok én neked még másokat is, nézd meg csak a régi Guzin
városának romjait.“ Az ő társaságában a hajdani palota s más egyéb ezzel
összeköttetésben álló oszlopok és portalék balkézfelől terjedő romjaihoz
mentem. Maga a palota, melyet Tachti Szulejmannak (Salamon trónja) is
neveznek, alacsony hegyfok végén épült s hajdani fényét 10 – 12 öl
magas, 5 öl széles portál mutatja, melynek kövei majdnem oly nagyok,
mint a mauzoleuméi, s minden ragacs vagy bármely egyéb összekötő anyag
nélkül csak úgy vannak pusztán egymásra fektetve. Nem nagyon távolra
innen egy másik portale is látható, mely fekete márványkövekből épült, s
ma már csak egy grifláb legalsó óriási alakját mutatja. Körülbelől öt
lábnyira ettől, fekete piedestalon (talapzaton) négy darabból
egybeillesztett igen magas szobor áll, melynek legalsó része a
legnagyobb, legfelső a legkisebb s a mely oly vastag, hogy a szobrot két
ember alig foghatja át. Hajdan négy ilyen szobornak kellett itt
emelkednie, legalább erre mutatnak a még meglevő talapzatok. Egy
órajárásnyinál tovább, egyes romok láthatók, melyek a nép mesés
véleménye szerint hajdan a Takhti Szulejmannal összeköttetésben állottak
volna, s ha az ember az épitmények természetfölötti nagyságán
csodálkozik, a persa rendesen azonnal azzal szokta az embert rendre
utasitani: „Nem tudod-e, hogy Salamon szabadon rendelkezett a divekkel s
az alvilág minden szellemeivel? Csak egy fejbiczczentésébe került, s
ezek a legnagyobb köveket s a legdrágább tárgyakat hozták át neki a
levegőn keresztül Indiából Csin-u Macsin (Khina) és Kuhi Kaffból.“
Nemcsak a mai romok két vége, hanem a néphagyomány szerint az egész
völgység egyetlen várost képezett volna s ez az, mit ők Guzin néven
neveznek.
Igen hihető, hogy a Takhti Szulejman palota, a mint Ouseley helyesen
megjegyzi, a maga terrasseával igen alkalmas pontot képezett, honnan a
király a nagy sikságon összegyült hadserege fölött átnézetet
gyakorolhatott, vagy azt maga előtt sorban defiliroztathatta. Ez
annyival is inkább hihető, minthogy a király, magas ülése által az alant
álló tömegnek egészen szemébe tünhetett, a minek kiváltképen a noruzi
ünnepélyek alkalmával, midőn az egész világ az uralkodó körébe
ügyekszik, igen nagy hasznát veheték.
Igen sajnálom, hogy kénytelen vagyok megjegyezni, miszerint a Maderi
Szulejman, vagy a mint egy közeli falu nevéről is nevezik, a Meshedi
Murgab romjai óriási léptekkel sietnek végpusztulásuk felé. Ouseley már
csak felét találta azon emlékeknek, melyeket elődje megírt, én pedig
azon romnak csak felét láthatám, melyről a most felhozottnak utazási
müve 2-dik kötete 425-dik lapján Zindani Szulejman név alatt tetetik
emlités. S ez nem is csoda. Igen feltünő, hogy Iran romjai közelében
majdnem mindenütt nomád néptörzsek tanyáznak. A kincs és más egyéb
babonás gondolatok hajhászása sokkal többet árt ezen régiségeknek, mint
maguk az ott megtelepült persák, kiket hazájuk multja mindig eléggé
érdekel, s annak emlékeit tiszteletben is tartják.
Bár ha az egészen át feltünő volt előttem, hogy karavanunk mintegy
készakarva kerüli a romokat s engem e kellemes foglalkozásban egészen
magamra hagy, mindazáltal e tünemény oka felől senkitől sem
kérdezősködtem. Midőn beesteledett, a mauzoleum közelében szerény
vacsorát főztem magamnak, s különös hiúságtól ösztönöztetve, a bográcsot
és kenyeret felczipeltem magammal a sir bensejébe. Az a gondolat,
estebédemet egy legalább ezredéves épületben tölthetni el, túlboldoggá
tett, s pihenő helyemet bizonyára fel nem cseréltem volna bármely
európai főváros legpompásabb vendéglőjével. Sokáig ültem a csodálatos
épület lépcsőzetén, hogy – az ég csillagfényébe merülve – ifjúkorom azon
napjaira gondoljak vissza, melyekben a Persia név már is varázshatást
gyakorolt reám s midőn mostani élvezetem előérzetét még legvakmerőbb
álmaimban sem mertem táplálni. Soká, soká ültem ott. Az álom már-már