Vándorlásaim és élményeim Persiában - 09

nézők könyáztatott szemeikkel iszony és rémület miatt fel sem mernek
tekinteni a szinpadra, – a szinészek távoznak – s a tragoediának vége
van.
Ez volt az egyik darab. A másik, mely ezután következék, Isáknak Ábrahám
általi feláldoztatását ábrázolá, s ez is meglehetős hiven adatott elő.
Az öreg patriarcha, parancsot vevén Istentől, minekutána gyermekét
megölelné és csókolgatná, mégis elég erős, hogy azt megkötözze s az
oltárra feltegye. Kivonja kardját, élét oda helyzi amannak meztelen
nyakára, s midőn már vágni akarna, angyal jelenik meg két báránynyal. A
gyermek felugrik az oltárról, s helyette a két állatot ölik meg,
melyekből aztán a szinészek jó vacsorát készítenek maguknak. Valamint az
első darabnál, ugy ebben is az tünt fel előttem különösen, mily
komolyságot s milyen ügyességet tanúsitnak itt az együtt szereplő
gyermekek. Vannak közöttök olyanok is, a kik még a hatodik évet sem
töltötték be s több száz versre menő szerepüket mégis tökéletesen tudják
könyv nélkül. A mimika és a taglejtés is olyanok, hogy ezek ellen még
nálunk Európában sem lehetne kifogás. A mi azonban a legcsodálatosabb,
ez az, hogy minden előadás énekelve történik, s gyakran igen jó hangú
szinészeket lehet találni, kik, kivált a mi a gyászos, mélabús hangokat
illeti, bármely társaságra nagy hatást tudnának gyakorolni.
A Tazieket, melyeknek rendesen ilyes tárgyak szolgálnak alapúl, igen
különféleképen szokták előadni. A különbség leginkább az episodok
felfogásában s tartalmasságában, úgyszinte a külfényben szokott
nyilvánulni, a szerint, a mint egyik-másik társaság jobban begyakorolta
szerepét, vagy a Tazie előadatója kisebb-nagyobb fényt kölcsönözhet az
előadásnak. A legszebb Taziek kétségkivül a teherani udvarnál tartattak,
melyekre csakis az egy török követség – mint egyedül mohamedan – szokott
meghivatni. Mint ez utóbbinak vendége, én is részesültem abban a
szerencsében, hogy egy ilyenen megjelenhettem, s azt a pompát, mely itt
tárult fel szemeim előtt, soha nem fogom elfeledni. A szinészek mind
valamennyien a legszebb s legdrágább sawlokba voltak öltözve,
fegyvereiket igazi gyémántok és egyéb ékkövek diszíték. Minden markolat
tiszta aranyból és ezüstből állott, s ha még azt is hozzá teszszük, hogy
az előadás itt a leghivebb[13], senki sem fog csodálkozhatni, ha azt
állitom, hogy a ki Teheranban az ilyen előadásoknál megjelen, az
valósággal azt hiszi, hogy csakugyan ott van magánál Jezidnél,
legközelebbi környezetében. Annyira csalékony az egész.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Zendsanban három napot töltöttem, s minthogy a kegyességre szentelt ezen
egész idő alatt itt senki egyébbel nem foglalkozék vallásos dolgoknál,
itt kelle kiállanom szunnita incognitom első tűzpróbáját, midőn egy épen
vallásos szokásokról vitatkozó társasághoz csatlakozám. Egy buzgó
Tazie-énekes ugyanis, nekem mint ozmanlinak szememre vetette, hogy
nálunk Huszein halálát s általában az aliíták balsorsát nemcsak hogy
közönyösen veszik, hanem mi Jezid, Moavie s más egyéb siíta ellenségek
pártján állunk. Mentségünkül felhoztam ugyan, hogy Muharrem tizedik
napját, mint a most emlitett vértanú halála napját az egész Szunnita
világ gyásznap gyanánt tartja, s némi jótéteményekre utaltam, melyek e
napon Konstantinápolyban s más egyebütt is szokásban vannak; de a kegyes
opera-énekest nem tudtam megtériteni. Ő a legélesebb okokat hozta fel
ellenem, s minthogy az izlamita történelem e kérdéses korszakában
meglehetősen jártas volt, s e mellett állitásai bizonyitására egy sereg
episod és adoma állt rendelkezésére, dolgot adott, hogy általa teljesen
le ne verettessem. Egyébiránt meg kell jegyeznem, hogy mindjárt ezen
első alkalommal meglepett a persának türelme, mit bármely vitatkozásban
megbizonyít. A török, s tartozzék bár akármely országhoz vagy földövhöz,
soha sem fogja megengedni, hogy az ő vallásának valamely hitczikke vita
tárgyává tétessék, s a ki ezt merészelné szemben véle, könnyen roszúl
járhatna. Azonban a persa egészen más ebben. Még vallása
legistenítettebb egyéniségeit is meglehet támadni, szentségüket kétségbe
vonni s őket gyalázni, csakhogy az ember bizonyitékokkal és okokkal
támogassa állitását, mert a mit ő állit, abban mindig van valami logika
és következetesség. S itt, nagy csudálkozásomra, egy siíta Mollah is
nekem fogta pártomat, s ennek abban találom megfejtését, hogy a Mollahk
általában igen haragusznak mindenféle Tazie-darabra, s ha ezeket
látogatják is, a közvéleménynek hódolván, mindazáltal nem szünnek meg
eretnek szokásokúl kárhoztatni. Félnek a világi rendhez tartozó énekesek
konkurrencziájától, s minthogy az egyház a maga fillérkéjét mindenütt
sértetlenül akarná élvezni, ezt a vallásos buzgólkodást bűn nevével
illetik.
[Illustration: Szultanie romjai.]
Ezen városból, hatórai lovaglás után, a középkorban oly nevezetes
Szultanie városba érkeztem, mely a Dzsingiz-házból származott több
fejedelemnek kedvencz tartózkodási helye volt, kivált pedig Khuda Bende
Sah-nak, kinek a teherani út mellett álló büszke mauzoleuma, még ma is
bámulatra ragadja az utazót. A fenséges kupola, a kápolna, a remek
arabeszkek, s kiváltkép a páratlanul szép Szuluszirás, mely az azurkék
téglákra irva, a falakat körülfutja, oly tökéletes, melyhez hasonlót
sehol egész Ázsiában nem találtam, s habár további utamban Herat és
Szamarkand épitészeti emlékei elragadtak is, be kell vallanom, hogy
Szultanie egy a maga nemében, s szerény pompáját sohasem fogom
elfelejteni. – Egyébiránt Khuda Bende neve mai napiglan él a nép ajkain.
Mikor ugyanis este visszatértem volna a romok meglátogatásából, török
gazdám e szavakat mondá: „Hja! Khuda Bende egészen más fejedelem volt,
mint a mostani kadzsarok“; s abban a nyomban egész sereg adomát mondott
el hőse igazságszeretetének bizonyitására.
Ma Szultaniet az teszi nevezetessé, hogy fennsikján, sokkal üdébb a
levegő, mint bárhol máshelyütt Iranban, s ha a Sah nagyobb hadi
szemléket akar tartani, rendesen ide szokott jönni. A szomszéd hegyek
gazdagon ellátják vizzel a völgységet, s a lovak számára is elegendő a
fű. De a mily kellemes itt a nyár, a tél ép oly veszedelmes az utazóra
nézve. E fennsikon vad orkanok tombolnak, s nem egy utazó, sőt egész
karavan találta már sirját a hó-zivatarban.
Másnap Churremdere (bájoló völgy)-hez jutottunk, mely nevének
megfelelőleg csak annyiban bir természeti szépségekkel, a mennyiben a
falu környéke más egyebeknél sokkal gazdagabb a kertek dolgában, s a
házak tömkelegében átrohanó hegyi zuhatag, a szántóföldekre is áldásos
hatású. Mindamellett, a most említett előnyök daczára, a fa itt mesésen
drága; este ugyanis arra kértem házigazdámat, hogy, izletes vacsorát
akarván élvezni, készittessen számomra valami csirkesültet; de mily nagy
lőn bámulásom másnap reggel, midőn a felhasznált tüzifáért háromannyit
kellett fizetnem, mint magáért a csirkéért. „Nagyon vén kappan lehetett
az!“ – mondám a persának. „Igazad van, Mirza – viszonzá ez, – fájdalom,
nagyon vén volt, – a fa pedig igen fiatal, tudniillik nyers, – s ebből
származik az egyenetlen arány.“
Midőn e most emlitett helyről az anguri hegylánczon át Kazvinba mennénk,
a völgységben egypár nomadtörzsre akadtam, a Keikuvan és Sah-Szevend
török fajból kik addig legeltetik egyik-másik helyen nyájaikat, mig a
mezőben tart. „A nomadok tolvajok – mondá persa kisérőm – a legkisebb
tárgy is felgerjeszti birtokvágyukat, s bizonyára jobb lenne, ha valami
kiséretre várakoznánk!“ Én azonban nem hallgattam óvatosságára, s nem is
volt okom megbánni, mert a rettegett bántalmazás helyett, a sátrakban
még tejet és sajtot is kaptunk. Ugyanaznap két persa ezreddel is
találkoztunk, kik diszfedezet gyanánt küldettek az olasz követség elé.
Diszfedezetet mondék, de ez elcsufitott hadcsapat tekintete annyira
meglepett, mintha egypár ezer gézengúz akasztófavirágot és koldust
láttam volna magam előtt, kiket csak egypár órával ezelőtt eresztettek
ki a börtönből. Iran gyalogsága, a képzelhető legnyomorultabb gyalogság.
A katonák kora 10–60 év között változik. Egy és ugyanazon ezredben
gyakran apa, nagyapa, gyermekek és unokák együtt szolgálnak, s ha az
ember ezeket a kiéhezett, piszkos embereket maga nem látja, vagy igen
hosszú, vagy igen is rövid kék vászon egyenruháikban, egyiket csizmásan,
másikat mezitláb, de azért valamennyit talpallóval, mely sokszor térdig
ér, kopott süvegekben, régi rozsdás puskákkal, melyek közül egynek
kakasa hiányzik, másiknak töltővesszeje, s mellettük apró árúkkal
megrakott szamaraikkal (mert a katona egyszersmind rendesen
kis-kereskedő vagy házaló is) – ha – ismételjük, – valaki mindezt saját
szemeivel nem látja, aligha lesz fogalma arról, micsoda voltaképen irani
ő felségének győzhetetlen serege. Mikor közöttük voltam, őszintén
szólva, jobban féltem, mint a rablóknak festett nomadok között, s nem
mondhatom ki, mennyire örültem, mikor őket egy hegyi hajlatnál elvesztém
szemeim elől, s másnap, a sikság kezdetén fekvő Kazvinba érkezém.
Kazvin is volt már egyszer az ország fővárosa. Hires hely hajdanában,
mely azonban mai nap egykori nagyságának még csak romjait sem képes
felmutatni. Mikor a külvárosok jól müvelt gazdag kertjei mellett, be a
városba hatolnék, s kivált mire a karavanszerajba érkeztem, már jóformán
setét volt, s képzelje csodálkozásomat az olvasó, mikor a szükséges
élelmi szereket bevásárlandó, jó negyed óráig lótottam-futottam
mindenfelé s egyetlen boltot sem találtam nyitva. „Holnap Huszein halála
napja van – hangzott felém minden oldalról – a siíták jó muzulmanok és
sokkal kegyesebbek, semhogy a mai napon, melyen Huszein és a többi
szentek annyit szenvedtek, még üzletüket folytatnák.“ Nemde, nyájas
olvasóm, már te is belefáradtál a sok Huszein történetbe és
gyászünnepbe; bizony magam is megsokaltam az egészet, s az volt a
legkellemetlenebb, hogy ez este olyan fárasztó napi járat után, étlenül
kellett czellámba vonulnom. Nem maradt egyéb hátra, mint kolduláshoz
fogni, de a persa adománya sokkal gyérebb szokott lenni, semhogy
lecsillapíthatná az utazónak óriási étvágyát, s ez esten üres gyomorral
kellett lefeküdnöm. Másnap reggel mégis sikerült egy magános embertől
nagy titokban kenyeret és főtt rist vennem. Sietve visszamentem a
karavanszerajba, utitársamat indulásra serkentém, de a midőn a bazáron
át a város kapuja felé haladnánk, szerencsétlenségünkre gyászoló és
vezeklő körmenettel találkoztunk, minők e napon régi szokás szerint
egész Persiában uton utfélen láthatók, hogy éktelen orditoztásukkal és
barbar fanatismusokkal a világot áhitatva buzdítsák. Áhitatra, mondom,
de ez csak keleten lehetséges; mert ha az ember ezen eszeveszettekhez
hasonlóan ugrándozó ficzkókat látja, melyek némelyike oly erővel veri
mellét, hogy vért kezd köpni, mások testüket megszabdalják, hogy a
kiömlő vér által indítsák meg a tömeget, bizonyára be fogja vallani,
hogy a helyesen gondolkodó embert inkább undorra, semmint vallásos
ihlettségre gerjesztik. Én legalább igy érzettem, midőn a bazár egy
sarkába megvonulva, magam előtt elvonulni láttam a tomboló tömeget,
melynek üvöltésétől az egész környék viszhangzott. Kisérőm elmondá, hogy
Kazvin, a kegyes Kazvin – a mint ő nevezé – azáltal tünik ki mindegyebek
fölött, hogy itt e napon mindig meghal legalább két ember Huszein iránti
szeretetből, a mit én kész is voltam elhinni, mert a mi itt Muharrem
tizedik napján történik, az tökéletesen olyan, mintha az indiaiak
öncsonkitásának, vagy az egyptomiak vallásos buzgalmának egy episodja
volna, kik a bairam napján a mecset előtt hasra fekszenek, hogy a főpap
kövér lovával ellovagoljon fölöttük.
Mikor a körmenet elhaladt mellettem, minden netaláni akadályt
kikerülendő, sietve siettem a városból ki a szabadba. De alig mehettem
egy órahosszat s a velőkig ható forró nap, egy falucskába kényszerített
betérni, melyben az egész napot töltöttem. Az elmulasztott állomást
tehát nap lemente után kellett elérnünk, s habár egy részről az
álmatlanság kinzott is, mégis a hüvös esti ut igen nagy előny vala s
elhatároztuk magunkban, hogy a még hátra levő két másik állomásra is,
éjszaka fogunk átutazni. S minthogy épen teljes holdvilág volt,
tervünket annál könnyebben létesíthetők, s barátságtalannak csakis a
nagy éjszakai csendességet találtam, mert bárha imitt-amott akadtunk is
egyes utazókra és kisebb karavanokra, melyek Teheranból jöttek,
mindazáltal oda menet semmi alkalmas utitársakra nem leltünk, s igy
egyedül kellett maradnunk. A mint már emlitém, igénytelen eszközeim és
szegényes uti podgyászom folytán, nem volt mitől tartanom; azonban az
ovatosság majdnem ösztönszerűvé lesz az emberben. A legkisebb mozgás
magára vonta figyelmemet, s minthogy kisérőm majdnem hortyogva jött
nyomomban, elővigyázatom nem is volt felesleges. Ennek igazságát
leginkább a következő éjjel láttam be, midőn, távol még a fővárostól, –
egy sík úton haladnánk. Körülbelől éjfél tájban lehetett, midőn először
távoli beszéd, utóbb pedig mind jobban közelitő lódobogás üté meg
füleimet. Fegyveremet a nyeregkápára fektetve, előre hajoltam, hogy
annál jobban láthassak s figyelhessek. Három lovag volt az, kik
fegyverüket magasan villogtatva, ránk törni készültek. Tréfa volt-e az
egész vagy komoly valóság, nem tudom megmondani, de nem hagytam őket
közel jönni, hanem fegyverem lövésre készen tartva, rájuk kiáltottam:
„Félre az útból, vagy lelőlek benneteket!“ Az idegen dialektus hangja
volt-e, volt-e a persától eltérő öltözet, mi őket megrettenté, elég az
hozzá, szétoszoltak, s bárha kisérőm az egész dolgot csupán tréfának
itélé, az esemény engem mégis meglehetősen nyugtalanná tett, s igen jól
éreztem magamat másnap este azon tudatban, hogy Teheran immár csak
egyetlen állomásnyira van tőlem.
Azon érzelem, hogy a persa fővároshoz eljutottam, s igy czélom első
részét elértem, mind jobban felinditotta egész bensőmet. Mindig az
aggasztott, milyen benyomást fog tenni megjelenésem a török követre, s
minő fogadtatásban fogok nála részesülni. Minthogy utamat efendi
minőségben kezdém meg, mondanom sem szükség, hogy itt Teheranban, a
török követségnél kell vala szállást találnom. Ezen vedégszeretet
illetőleg, az itteni török követ konstantinápolyi barátaitól meleg
sorokban irtt ajánlólevelet szereztem számomra, s minthogy Haider
efendit (igy hivták) általában mindenki emberszerető, egyenes és
jóakaratú egyénnek ismerte, eleitől fogva a lehető legjobbat várhattam
volna. Még e fölött a konstantinápolyi efendik és pasák engem mint
valami kuriozumot, valami különczöt, ugy ajánlottak neki, mint a ki
belefáradván a paradicsomszerű Konstantinápoly nyugalmas életébe, Persia
sivatagjain keres felüdülést. A levélben kiváló sulyt fektettek arra is,
hogy engem a keleti török nyelv tanulmányozásának bizar eszméje vezet
keletre, egy szóval megtettek mindent, hogy Haider efendi előtt
bebizonyítsák, miszerint én, minden politikai fontosság nélkül való
egyéniség vagyok, s mint ártatlan fantaszta, – méltó az ő pártfogására.
S igy, ezeket előre bocsátva, bizton számolhaték a jó fogadtatásra, de
mégis utitervem sükere egyes egyedül a szultán helytartójának
egyéniségétől függvén, mind e mai napig megbocsátható az az aggodalom,
melylyel a fővárosban töltendő legelső órákat vártam.
Másrészről az a gondolat is nagy és hatalmas befolyást gyakorolt rám,
hogy Trapezunttól Teheranig két egész hónapon keresztül, a hosszadalmas
karavan utazásnak minden elgondolható fáradalmait kiállván, immár egypár
hónapi pihenésben fogok részesülni. Utazás mesterségem tanulói korszaka
csakugyan két hónapig tartott, s bárha megsoványodtam is, arczom
megbarnult s megszeplősödött is, a nélkül hogy az önbálványozás bünébe
essem, nem csodálkozhatám felette eléggé, hogy azelőtti nyugalmas
életmódom daczára most oly soká utazhattam nyeregben, oly rosz gebéken,
– a nélkül, hogy egészségemnek ártottam volna. S valóban, ez a gondolat
igen megörvendeztetett.
Ez biztositani látszék további tervem kivihetősége felől, s mondhatom
mindazoknak, kik Közép-Ázsián át tett utazásom felett csodálkoznak, hogy
dervis-szerepem sükerülését, csakis a szegény utazó fáradalmai s
küzdelmeiben való fokonkénti résztvevésnek, s a keleti élet, nyelv és
szokások fokonkénti elsajátításának köszönhetem.
Ily gondolatokba mélyedve, érkezénk a kis Kerecs patak partjaira. Már
egy egész csoport utazót találtam itt, kik még részint aludtak, részint
mosdáshoz készültek, részint a part mentén imádkoztak. Igen hüvös nyári
reggel volt, a mi annál nagyobb nappali forróságot jelentett.
A főváros láthatásának kiváncsisága engem nem hagyott nyugodni.
Megmosdottam csakhamar a patak tiszta vizében, lóra ültem aztán tüstént
s kisérőm nem csekély boszúságára, ki itt legalább is félóráig szeretett
volna pihenni, a fővárosnak vezető uton indultam. Háromszor is
kérdeztem: „Hol van Teheran?“ mert semmi nyomát sem láttam. Mindig csak
azt nyertem feleletül: „Ott!“ S bármily soká függesztém is szemeimet a
megmutatott pontra, a hegyoldalában elterülő várost csak akkor ismertem
föl, a fölötte lebegő szürkés ködfelhőről, midőn legfölebb már csak
félórányi távolságban állott előttem. A nap keltével szétszakadt e
fátyol, zöld-mázos cserepekkel fedett, majd megaranyozott kupolák
mutatkozának, s ime a királyok királyának residencziája – mint a hogy a
Sah magát nevezni szokta – ott feküdt szemeim előtt a maga teljes
szegénységében.

VI.
Azok után, a mit a főváros külső tekintetéről, s azok után, miket
általában Iran egyéb városairól mondottam, bizonyára egy olvasó sem lesz
kiváncsi megtudni, milyen benyomást gyakorol e város benseje az ujonan
érkezőre. Ha az ember a sáragyagból tömött falnak szűk kapuján át – mit
a persák valóságos sziklafalnak tartanak – utat tör magának a keskeny,
szabálytalan, szögletes utczákon, melyek közepét egy-egy csatorna
hasítja, keresztül az egyenetlen, fellyuggatott járdán, melyen gyalogok,
lovasok, megrakott öszvérek és tevék tarka csoportja kevereg, – a
legjobb akarat mellett is, kiki igen szomorú képet nyujthat Iran mai
fővárosáról. Azt a pillanatot idéztem fel lelkem elé, midőn
Konstantinápolyt először megláttam. Milyen óriási különbség a kettő
között! A Bosporus között is nagy köz van a távlat és valóság között. Az
európai utazók nem fejezhetik ki eléggé, mily undoritónak tűnik fel
szemeik előtt a régi Konstantinápoly belseje, – s azt, Teheran mellett
én mégis valóságos Párisnak mondanám. Az emeletes házak, bárha csak
fából, az ablakok, bárha elrácsozva, a kövezet, bárha csak hegyes
kövekből, mindamellett mégis európai városokra emlékeztetnek; itt, hol
az utazóra mindenfelől csak girbe-görbe, szürke sárból tömött falak
bámészkodnak, még a házak alakját is nehéz kivenni, nemhogy valamely
utczáról lehetne az embernek fogalma, s igazán bámulnom kell Krczic
osztrak Genie-kapitányt, ki Teherán városáról egy tervrajzot készitett.
Kellemesen egyáltalában nem lepettem meg tehát, s a csodálkozás és
visszatetszés érzetével telve, csak hosszas kérdezősködés után találtam
rá a török követség palotájára. Az egészen üres volt. A jelenlévő
katonák arról tudósitának, hogy a követ, minden egyéb diplomatikus
tiszttársaival együtt, az előkelő világ szokása szerint, falura ment
lakni, még pedig Dzizerbe, a közeli hegységek aljában fekvő kis
falucskába, mely hegyek levegője a fővárosénál sokkal üdébb lévén,
Simranat gyüjtőnéven neveztetnek, a mi nyári lakokat jelent.
Ennek a tudósitásnak igen megörültem, mert hogy Teherán a nyári
hónapokban valóban lakhatatlan, azt mindjárt a legelső napon
tapasztalám. Oly rekkenő melegség, oly kiállhatatlan volt itt a hőség,
melyhez hasonlót soha életemben nem szenvedtem, s mi több, a levegőt
ezer meg ezer miasma annyira eltölté, hogy egész napon át alig ehettem
valamit, oly annyira leverőleg hat ezen klima az ujonan érkezettre.
Estefelé valamivel hüvösebbé lett ugyan az idő, s minthogy tebriszi
utitársamat már elbocsátottam, a két órányira fekvő Dzsizerig, szamarat
kellett bérlenem. Mikor oda megérkeztem, öregeste volt már. Szembetünő
különbséget tapasztaltam a légmérsékletben. Minden erőm ujra megjött, s
minthogy a követségi személyzetet, a kertben felvert pompás selyem
sátorban épen estebédnél találtam, könnyen elgondolhatja mindenki,
milyen hatást gyakorolt rám az efendik szives fogadása és vacsorájukhoz
való barátságos meghivása. Mind Haider efendi, mind pedig titkárai, kik,
a mint emlitém, némileg ismertek is, azt hitték, az égből pottyantam le.
S ha Iran bensejében mindenki örömmel hallgatja azt, a ki
Konstantinápolyról beszél, mennyivel inkább a törökök, s kivált még a
konstantinápolyiak. A kérdéseknek nem volt vége-hossza, s egész éjfélig
kellett beszélnem Abdul Aziz uralkodásának kezdetéről, a Boszporusz
paradicsomszerű szépségeiről, s ki tudná elmondani, a török élet mi
mindenféle tulajdonságairól. Utazásom tulajdonképeni czéljára csak
másnap reggel került a sor, s a barátságos oszmanlik nagy szemeket
meresztettek, midőn arról értesültek, hogy tovább akarok utazni, még
pedig Közép-Ázsiába, melyet egész Persia a durvaság legrémitőbb
székhelyének s a legborzasztóbb pusztaságnak ismer. Tervemet
legfurcsábbnak épen maga a nagykövet találta. Haider efendi, egy áldott
jó ember, rendesen azt szokta mondani: „További uti terveidről majd
beszélünk még, egyelőre maradj itt egypár hónapig, tekintsd meg Persiát
s azután tovább utazhatol.“ Ezt mondá, de szive mélyében tökéletesen meg
volt győződve arról, hogy a további utazástól elmegy minden kedvem, s
hogy kalandos terveimről bizonyára le fogok mondani.
Hogy az útnak kiállott fáradalmait teljesen kipihenjem, a jó oszmanlik
minden telhető kényelemben részesitének; külön sátort kaptam, külön
szolgát, lovat – s egyszóval a szegény utazóból egyszerre gentlemanná
változtam. Bemutattak a többi ott székelő követségeknek, kik
hasonlóképen a legbensőbb melegséggel fogadtak. Ennyi jóságot s
előzékenységet valóban nem reménylettem, s ennek folytán Iran fővárosát,
Teheránt, egész kényelemmel tanulmányozhatám. Az ázsiai utazásoknál sőt
általában minden szárazföldi utazásnál igen nagy fontosságú, hogy mind
az országokat, mind a társadalmakat, fokozatonként ismerje meg az ember.
A ki Közép-Ázsiát akarja meglátogatni, sokkal jobban cselekszik, ha
utját Irannak s nem Oroszországnak veszi. Az utóbbi úton az ember igen
hirtelen beleesik az orosz-czivilizatioból a turkesztan világba, mig
ellenben amaz elsőn lépésről lépésre készülhet el rá, s a ki a persák
nyelvében, szokásaiban s életmódjában jártas, azt a közép-ázsiai csak
fél idegennek fogja tekinteni.
Hogy nekem, ki az egész keletet eddigelé csak Stambulból s a
törökországi török életből ismerém csupán, itt a persa czivilizatio fő
székhelyén sok minden feltünt, – ezt a hazai olvasó könnyebben
elgondolhatja. A törökök és persák közti különbségről alkalmilag már
szólottunk útleirásunkban, most a városi élet egymástól való eltérését
akarjuk ecsetelni, mert valamint keleten, sőt gyakran nyugaton is, a
nép, urának szokásait tulajdonítja el, mint ezt az arab példabeszéd oly
helyesen illusztrálja: „En nas ala dini Mulukuhum“ (a nép, fejedelme
hitét vallja), ép úgy a főváros élete is, az egész ország életmódjának
hű képét szolgáltatja. A házi, magán életen akarjuk kezdeni.
Ennél, mindenekelőtt a tisztaság kérdése fog meglepni bennünket, mely az
első és másodrangú török házaknál majdnem mindenütt feltalálható, –
azonban itt – teljességgel hiányzik. Az oszmanli igen nagy gondot fordit
mind benső háztartására, mind benső ruhaneműire s házi eszközeire,
melyekhez fehérneműje és ágyiruhája tartozik. Itt épen az ellenkező
esetet találjuk. S bárha a persa, egészen butortalan termeit gazdag
szőnyegekkel borítja is be, s habár falait dús ékitményekkel látja is
el, mindazáltal a konyha, az éléstár s az Enderun (minta hogy itt a
haremet nevezik) gyakran a legnagyobb hanyagságot mutatják, úgyszinte
ruhái is. Azoknak, kik dzsübbeikre (felöltöny) sokszor 50–100 aranyat
fordítanak, alig van változtatásra két, három ingük, s a férgek, melyek
Törökországban még a középosztálynál is undornak tárgyai, Persiában még
a legmagasb körökben is feltalálhatók. Az előkelő stambulinak toiletteje
is sokkal keresettebb és jobban felszerelt, mint a persaé. Amazok
szappan nélkül s hófehér törülközők nélkül, melyek gyártásában
Törökország még Angliát is fölülmulja, az életet képzelni sem tudják,
mig ez utóbbiaknál a szappan, mint fölösleges fényüzési czikk, igen
ritkán fordul elő s nem egy magas müveltségű Khant láttam, a ki
szolgájának zsebkendőjébe törülközék, melyben, mellesleg mondva, a
másnapra eledelül szolgáló húsadag is benn szokott lenni. Igy szinte a
fürdő is sokkal jobb tisztitó szer Konstantinápolyban s általában
Törökországban semmint Persiában. A bosporus-parti hamamok, fehér
márvány falazatukkal, tiszta vizükkel, hófehér fürdőruháikkal, bárkit is
kielégithetnek; de itt Persiában ezen helyiségekben kiállhatatlan szag
uralkodik, s a helyett, hogy Törökország mintájára, a persák is úgy
öntetnének magukra a vizet, egy négyszögletes kis medenczébe állanak,
sokszor huszan is egyszerre, s olyan szorosan egymás mellé, hogy, a mint
egy török barátom egyszer megjegyzé, „egy bolha sem tudna közöttük
elugrani“; s bárha magam is többször meg akartam próbálni a persa
fürdőt, mindig olyan undor fogott el, hogy soha sem tudtam szándékomat
létesíteni. A mi azonban a persa gentlemant, minden fénye és pompás
öltözéke daczára, egészen undokká teszi, ez a hennah-festés, a mi a
lausonia inermis nevű növényből készült, vizben felolvasztatott sárga
porral történik. Képzeljük csak azt a férfiút, ki szép fekete szakállát
tégla-veresre festi, de ugy, hogy még arcza is ilyen, egész a szeméig, s
bekeni kezét és körmeit is, hogy fashionabb légyen! Ezen divatnak van
még egy másik rosz oldala is, s ez az, hogy a festék befedi a szennyet,
s az olyan úr vagy asszonyság, a ki magát igy kifestette, a mosdást több
napokig is nélkülőzheti.
Igy Törökországban az ételek s azok élvezési módja is sokkal izletesebb
mint Persiában. Az evés izlés dolga, s hogy Iranban czukorral és
fahéjjal főzött húst esznek, s más egyéb vajmi bizarr eledeleket, ez
magában véve még épen nem róható fel hibául; de az asztalnál széltében
hiányzanak itt a török házak hófehér hauli-i (asztalkendő) s ha ez
utóbbiakban kés és villa mind ez ideig valami idegenszerű még, Persiában
a kanalat is feleslegesnek tartják. Az a finom modor, melylyel a házi úr
a főtt tyúkot ujjai között szétszaggatja, s a hogy a kellem egy bizonyos
nemével oda tesz egy darabot vendége asztalára, az az udvariasság,
melylyel a Szorbet-csészét körüljáratják, mibe már legalább is egy
tuczat férfi mártotta csúful befestett bajuszát, ez még azt is
visszatetszéssel tölti el, ki csak a törökös asztali illemszabályokhoz
van szokva, s ne vélje tulzásnak a nyájas olvasó, ha azt mondom, hogy
még a harmadrangú efendi is sokkal tisztább minden tekintetben, mint a
magát finom szokások dolgában páratlannak tartó persa herczeg vagy
fejedelem.
A persa szokások finomsága, mint azt e könyv olvasója számtalanszor
tapasztalhatja, csupán a külső taglejtésekben, beszédben és társalgási
modorban található, s ebben a persák csakugyan felülmulnak minden
keletit, sőt azt merném állitani, még talán a nyugatiakat is, s a
főváros ezen tökéletességnek valóságos ne továbbja. A viszonzott
látogatások, levelezések és társalgások illeméről köteteket lehetne
összeirni, egyik túl akar tenni a másikon, s a gyengédség és udvariasság
hyperbolikus kifejezései annál nevetségesebbek, minél jobban ismerjük a
persa magán élet rendkivüli mosdatlan állapotát. Igy kellem és tisztaság
dolgában a persa főváros urhölgyei szinte sokkal alantabb állanak,
semmint a konstantinápolyiak. Igaz, ezek is, amazok is burkoltan
jelennek meg a nyilvános helyeken, de mégis egészen más az a benyomás,
mit a török nő gyakorol az emberre, félig fátyolozott arczával, suhogó
selyem bugyogójával, redős feredzsejével (köpeny) csinos sárga
papucskáival, mint a persa nőnek egészen zsákszerű kék öltönye, egész
mellig érő hosszú két harisnyája, s vászon elővetővel borított orczája.
A mi a házi öltözéket illeti, az előkelő török nőket sokszor megbámulták
már európai festészeink azon képeken, mik a hárem bensejét ábrázolják. A
persa nők pongyolája kevésbé ismeretes Európában, de bizonyára senki sem
fogja valami nagyon festőinek találni a persa hölgyet, ki otthon
mezitláb jár fel s alá kurta s gyakran mégis húsz rőf szövetből készült
szoknyájában, mely a csipőn alúl fütyög, s mellét fedő rövid