🕥 31-minute read

Vándorlásaim és élményeim Persiában - 21

Total number of words is 4004
Total number of unique words is 2168
28.5 of words are in the 2000 most common words
38.2 of words are in the 5000 most common words
44.4 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  mollahnak, majd zarándoknak mondta magát. Emberekkel, kik a legbensőbb
  viszonyban éltek egymással, kik apa és fiúnak, vagy testvérekül mutatták
  be magukat, s mikor Persiába jutottunk, oda hol a középázsiai
  terrorismus megszünik, az egész világ egyszerre átváltozott. A kit
  koldusnak ismertem, gazdag kalmárrá alakult, a kereskedő viszont szegény
  kalandorrá. Az előbbi látszólagos urává tette utjaközben az utóbbit,
  hogy a sovár tekinteteket elfordítsa magáról. Kemény földön aludt, mig
  képviselője gazdag nyugágyon pihent. Azok kiknek nyelvéből, arczából,
  öltözetéből a középázsiait véltem kivehetni, egyszerre telivér persákká
  váltak, s s ezen átalakulások e mellett oly tökéletesek, oly
  csalékonyak, hogy az ember előbbeni legjobb ismerősét is alig mert ujból
  megszólítani, szakadatlan csalódások képe környez bennünket, s igy
  magasan dobogott fel szivem azon gondolatnál, elhagyom nemsokára a
  csalódások és alakoskodások ezen világát, s nyugat felé vonulok, mely
  minden büne és minden visszaélései daczára oly végtelen magasan fölötte
  áll az őskeletnek; nyugat felé, hol az én hazám, vágyaimnak forrón
  óhajtott czélja feküszik.
  A kormányzó helytartó által jól fogadtatva, megtiszteltetésekkel és
  ajándékokkal elhalmozva nyugodtan foghattam hozzá, Teheran felé
  folytatandó utamra felkészülni. S bárha ez utóbbi város, Meshedtől
  harmincz napi járásra fekszik, s a tél e hosszas úton való lovaglást
  jóformán kellemetlenné teszi, mégis tulboldog valék abban a pillanatban,
  mikor a városkapun át kilovagoltam.
  Mielőtt a szent városnak végbucsut mondék, kirándulást tettem
  Firduszinak, a legnagyobb iráni bardnak sirjához, melynek helyét a
  várostól nyugotra fekvő Tusznak romjai közt mutatják. A sir igen
  igénytelen s pedig alatta a világ egyik legnagyobb nemzeti költője
  fekszik, ki népének történetét 60,000 versben énekelte meg, a nélkül
  hogy nyelvezetébe kettőnél több idegen – arab – szót vegyített volna, s
  pedig azon idők persa – szólama, mint a jelenkori is, – tiz szó között
  bizonyára legalább is négy arábot tartalmaz. Ő hiv iráni akart maradni,
  s gyalázatnak tekinté, népe elnyomóinak nyelvét használni. Firduszi
  jellemére nézve is valóságos ritkaság Ázsiában. Szultán Mahmud a
  Ghaznevita, a megigért nagy összeg helyet csupán 30 drachmát küldött
  neki. A költő sértve érzé magát, s a minthogy épen fürdött szolgái közt
  osztá szét azonnal az egész küldeményt. Utóbb mondják, a fejedelem
  megbánta volna tettét; s mikor aztán egy kincsekkel megrakott karavant
  küldene hozzája ez épen a költő temetési gyászmenetével találkozott.
  Leánya is visszautasitá a hálátlan fejedelem adományát. A kincset
  visszavitték; a költő becsületben halt meg; de a fejedelem nevét örök
  gyalázat bélyegzi, mert az a satira:
   „Oh Sah Mahmud, ha te senkit
   nem félsz, féld az Istent!“
  még soká, soká élni fog a nép ajkain. Mily roppant különbség a nagy
  költő és a mai persák között!
  
  III. Teheran felé.
  Persiában, valamint minden az uralkodó személyétől függ, épen úgy az
  utak biztonsága és kényelme is a tartományt kormányzó tiszteknek
  tulajdonítandó. Meshedből Teheranba utazni, mindig vakmerő vállalatnak
  szokott tekintetni; de kiváltképen Khorazan az, hol a Turkomanok,
  Beludzsok és Kurdoktól való félelem, főleg a félénk persának, nem
  csekély aggodalmat okoz. Azon időben mikor én tettem meg ez utat, e
  vidéken Murad Mirza parancsnokoskodott, ki az ország kardjának
  nevezteték. Erélyes és tehetséges férfiú volt, s egyéb magasztalásokon
  kivül, mikkel őt méltán illeték, szokott mondás vala: „hogy valami kis
  gyermek is nyugodtan haladhatna az uton, aranynyal telt tányérral
  fején;“ – egyrészről legméltóbb elismerés, az ország biztonsága
  érdekében elkövetett fáradozásait illetőleg, más részről a legnagyobb
  felbátorítás az általános közlekedésre.
  Jó kedvüen keltem útra, tatárom társaságában. Nisapurba két út vezet: az
  egyik hegyes tájon, a másik valamivel síkabb dombvidéken. Az utóbbit
  választám. Jó paripámon haladva, tatárom kiséretében, kinek lova a
  szükséges utazási készletekkel megrakva gazdagon, a szerencsés
  visszatérés érzelmei, s a jól felszerelt utazás kellemei ritka
  vidámságra gerjesztének. Az ember rendesen találkozik zarándokok vagy
  árúczikkek Karavanjaival, s ilyen alkalommal rendesen kölcsönös
  köszöntés szokott történni. Mily nagy volt bámulásom, midőn az egyik
  Karavannak, mely déli Persiából a szent város felé vonult, vezetőjében
  ugyanazt a sirazit ismertem fel, kinek társaságában két évvel az előtt,
  Persepolis, Naksi Rusztem, s a felséges Hafiz szép szülővárosának
  romjait szemlélgetém. Ha az ember Ázsiában valakivel huzamosb ideig
  utazik együtt, azokat már fél rokonoknak szokás tekinteni. A becsületes
  sirazi kimondhatatlanúl örvendezett, a mikor felismert; a Karavannak
  bele kellett nyugodnia egy kis óranegyednyi megállapodásba, s mig mi a
  homokos földön a barátságos Kaliant (a persa pipát) szippantgattuk, a
  szép multnak sok kedves képe elevenült meg lelkem előtt. Felséges
  emlékei az ó persa czivilisatiónak! Mennyire áthatott; mennyire
  fellelkesített a reátok való visszaemlékezés! Valerian, lánczaival,
  Sapur, büszke alakjával, a jótékony Ormuzd, mind e művészi domborművek
  délibábként látszottak előttem lebegni a levegőégben; de most ezerszerte
  nagyobb volt varázsuk, hiszen a mesés Baktria és Sogdia – e rémhelyek
  még a nagysándori csapatokra nézve is – hátam mögött valának.
  Meg kellett igérnem a jó sirazinak, hogy szülőföldét nem sokára ujra
  meglátogatom; s miután az igéret őt megnyugtatta volna, elváltunk. Ily
  vidám haladásközben töltvén az első napot, – ez épséggel sem fárasztott
  ki engemet; éjszakára a Serif Abad állomásra érkeztem. Ez az első est
  volt, melyet jól felszerelt utasképen töltheték. Eddigelé a fát és
  lisztet össze kellett elébb koldulnom, s a nyughelyért áldást és imákat
  mondanom; félnem kellett, hogy a házból étlen fognak elutasítani. Most
  azonban úr voltam; büszkén lovagoltam be a póstaházba s nyers hangon
  foglaltam el a szállást; mert bárha külsőmre nézve egészen keletinek
  látszám is, a póstamester csakhamar észrevette, hogy olyan utazóval van
  dolga, ki szabadon rendelkezik az élet hatalmas varázsitalával. S mit
  meg nem tenne a persa pénzért! Tatárom izletes estebédet készített;
  rizs, czukor, zsir, hus – volt minden bőven; a szegény jó özbég szemei
  örömtől csillogtak, midőn, a multak emléke mellett, az őt körülvevő
  gazdagságra tekintett; s vacsoránk is, bárha nem is lukullusi, mind a
  mellett elég jó volt, legalább egy persa állomáshoz aránylag.
  A jövő reggel, a 9 mértföldre fekvő Kademgiah-ba kell vala eljutnunk.
  Khoraszanban kilencz ferszakh igen sok, a mint a példabeszéd tartja:
  abban a tartományban oly végtelen hosszú a mértföld mint az
  asszony-csacsogás, és a ki mérte, annak elszakadt a láncza. Az európai
  utazók általában sokat panaszkodnak a hosszadalmas utakról. De mi volt
  nekem mind ez aprócseprő nehézség, a ki a gyötrelmes Turkesztanból
  érkezém. Egészen egyedül tatárommal, jól fegyverkezve és lóval ellátva,
  még csak most élvezém igazán a valódi utazás örömeit s oh, ti, a kik a
  zárt waggonban, a legforróbb juliusi melegben a kormos, poros conducteur
  arczában vagytok kénytelenek gyönyörködni, tudjátok-é ti mi az igazi
  utazás? Jobb a ti kitömött támlányszékeiteknél a jó nyereg. Az ember
  szabadon mozog, minden akadály nélkül; „Bädekerje“ – a kantárszár,
  törvénye a kard, s hatósága – a mely védi – puskája; szabad vele
  mindenki, de ő is szabad mindenkivel; s ha még az ország nyelvét és
  szokásait is ismeri, ha tolmácsot, ajánló iratokat és védőrséget
  nélkülözhet, – akkor – utazása, valóban felséges! Egész nap a
  szabadlégen lévén, déli nyugalma kétszerte oly édes, s ki irhatná le az
  estnek boldogságát, mikor az utas a pihenő helyen ott ül közel legelésző
  lovához, nyerge és utikészleteitől környezve, szemben a vigan lobogó
  tüzzel, mely estebédét késziti! A leáldozó nap bucsúsugárai hiába
  versenyeznek, az örömnek azon fényével, mely szemeiből tündököl! A napi
  járat után oly mondhatlanúl jól esik az estebéd! A szabad égboltozat
  csillaghimes mennyezete alatt százszorta üditőbb az álom, mint a
  herczegileg berendezett hálószobák pazar-fénynyel elhalmozott
  nyugágyain!
  Kademgiah, második állomásom neve, lábnyomot jelent, és szent
  bucsújárási hely, hol a vallásos meggyőződés a kemény márványkövön az
  egykor ott állott Ali lábnyomait véli felfedezetteknek. Az ilyen szent
  lábnyomok Keleten nem tartoznak a ritkaságok közé. Keresztyének,
  mohammedanok és budhaimádók egyaránt szenteknek tartanak ilyeket,
  számtalan ilyen találkozik s én csak mindig azon csodálkoztam, hogyan
  lehetnek e csoda emlékjelek oly tágas terjedelmüek, hogy az ember
  hajlandó lenne inkább valami óriás elefánt lábnyomainak tartani. De a
  vallásos rajongásnak kevés gondja van a logikára és az alaki szépségre.
  Sirázban példáúl, van egy három lábnyi hosszú ilyen lábnyom; a heráti
  szinte akkora; igy a Sinai hegyen is, – a távoli Khotenben s a khinai
  tatárságban hasonlóképen mutatnak ilyen lábnyomokat, mely utóbbit a
  hagyomány szerint a szent Dzsafer Bin Szadik hagyta volna. Ezzel a
  szőrszálhasogatással azonban keveset gondol a jámbor. Mundus vult
  decipi, ergo decipiatur.
  Ezen szent helyek véduralma alatt sok és számos tanya áll a kegyes
  zarándokok számára. Ezek egyikét én is elfoglalám egész kényelemmel, s a
  nyárfák árnyékában már-már thea iváshoz fogtam, midőn egy pap jelent
  meg, engemet fontos – kegyes arczczal a szent hely megszemlélésére
  serkentgető. Minthogy a papnak ez időszerint egy csésze theára volt
  szüksége, ezen óhajtását teljesítém. További tolakodása azonban azt
  bizonyítá meg előttem, hogy bizonyos pénzbeli kivánságai is volnának, s
  miután a hideg márványkő, mely a szent nyomokat viseli, annyival kevésbé
  érdekelt, minthogy utam közben sok ilyent volt alkalmam megismerni, mit
  tehettem egyebet, mint néhány kran (frank) odavetése által a vendégtől
  és a szent kötelesség teljesítésétől megmenekülnöm.
  A harmadik napijárat alacsony dombvidéken vezet át, az egész Persiában
  sőt mondhatnám az egész Ázsiában oly hires Nisapur síkon. Dzsölgei
  Nisapur (Nisapur síkja) a persa szemében a szépség és gazdagság ne
  továbbja. Neki ott tisztább a levegő és illatosabb mint bárhol máshol,
  ennek vize legédesebb a világon, ennek terményei páratlanok az egész
  teremtésben, s ha még büszke örömmel odamutat az éjszakkeletre fekvő
  hegységre, mely türkisbányákban és nemes érczekben bővelkedik: – könnyen
  érthető, hogyan tündökölhet szeme a mikor szülőföldének e tájékáról
  beszél. Reám, mind a sík, mind a közepén fekvő város kellemes benyomást
  gyakorolt ugyan; de épenséggel sem valami elvarázslót. A történelmi
  nevezetességek eszembe sem jutottak volna, ha utközben egy persára nem
  akadok, ki az idegent csakhamar felfedezvén bennem, közelebb jött
  lovával, s minden felkérés nélkül tulságos áradozással eldicsérte
  szülővárosát. „Mit használnak szavaid! – kiálték – Nézzed e szétszórt
  romokat! Mered-e ezt virágzó állapotnak mondani? Nézd e védbástyákat,
  miket a földmüves a turkomanok rablásai ellen emelt, ezt mondod-e te
  virágzó műveltségnek?“ De a persa nem hagyta magát zavarni és
  megjegyzéseimre süket maradt. Hogy a műveltség képe teljes legyen, az
  iráni szemeiben, a romoknak nem szabad hiányozniok, s minden gúnyoros
  megjegyzésem daczára ezernyi faluról és vízvezetékről szólt, mik e
  síkságon találhatók.
  Nem sokkal jelentékenyebbnek találtam magát Nisapur városát is. A bazar
  meglehetősen tele van európai és persa árúczikkekkel, s még is hiába
  keresi itt az utazó a gazdagság és építészeti emlékek azon nyomait,
  miket a keleti történészek oly annyira magasztalnak. A város egyedüli
  nevezetességét a türkisz köszörüsdék képezik, minő több van itt.
  Természetes állapotában ez ékkő szürkés szinű, s azon annyira magasztalt
  égszin kék szinezetét, csak is gyakori köszörülés után nyeri. Minél
  setétebb kékje, minél magasb az alakja, minél simább a felülete, becse
  annál nagyobb. Az ereket már hibákúl tekintik; különös tünemény, hogy
  némely kő, egy pár nappal a köszörülés után szinét elveszti. A
  tapasztalatlan vevő, ki előtt e körülmény ismeretlen, a persa
  csalárdságnak igen könnyen áldozatává lesz, s nem egy zarándokkal
  történik meg, hogy Nisapurban a legszebb azurkék türkiszeket veszik, s
  mire hazaérnek, azokat, mint bádgyadtakat és szinükhagyottakat akár
  elvethetik. E bányák ma már távolról sem oly jövedelmezők mint
  annakelőtte, miután mind valamennyi együttesen, kétezer arany csekély
  árért van bérbe adva; s maga a türkisz kereskedés is, mely hajdan
  Európával, kiváltképen pedig Oroszországgal nagyban üzetett, igen nagyon
  csökkent.
  Mielőtt Nisapurt elhagynók, még két hirneves költőről kell
  megemlékeznünk, kiknek sírjai által Iran ezen városa nem kevéssé érzi
  magát megtiszteltetetnek. Az egyik Ferid ed din Attar a nagy mystikus és
  bölcsész, ki a Mantik et tejr (madarak logikája) czímű érdekes munkát
  írta. Ebben a tollas világ minden faja fel van sorolva, melyek lételük
  oka megtudásának kiváncsiságától gyötretve, epedő ajakkal keresik az
  igazság forrását. Ez a fontos kérdés, – sast, keselyüt, sólymot, hollót,
  galambot, gerliczét és csalogányt, – s mind valamennyit egyaránt
  érdekel. Hudhudot, Salamon varázsló madarát mint tanítót, keresik fel, a
  mely mindentudó, s a legcsudálatosabb párbeszédekben tőle kérnek
  tudósítást a kivánt dolgok felől. Ő a szerény szerepét játszsza, bölcs
  tanácsokat ád, s arra az ösvényre vezeti a tömeget, a mely Szimurghoz, a
  keletiek phönixéhez visz, mely egyszersmind a legmagasb világosság
  jelképe is. Hogy a madarak az emberiséget jelentik, Hudhud a prófétát,
  és Szimurg a legfőbb istenséget, az magától értetik. A mű, pompás keleti
  képdússága és számos szép egyes részlete által igen jelentékeny és
  nagyon érdekes.
  A másik költő, kinek tetemei Nisapurban pihennek, Khijam, az előbbinek
  merev ellentéte. Valóságos atheista, a mint a mi kegyeseink mondanák,
  Mohammed és az Iszlam gonoszajkú gunyolója, ki a legnagyobbat és
  legszebbet lábbal tapodja, s gúnynyal és szégyennel tetézi a legszentebb
  törvényeket és rendeleteket. Mind a mellett Khijam ép annyira
  olvastatik, mint a másik; s épen Persia azon országa Ázsiának, mely
  minden szélsőséget képviselvén, a keleti jelleget legvilágosabban
  feltünteti. Itt az istentagadó, – és a meggörnyedt kegyeskedő, nem is
  valami szerfölötti szenvedélyességgel, érintkezik egymással. Igen,
  Persia, leghívebb képe a keleti életnek.
  
  IV.
  Az ut, Nisapurból három napi járatig tart Szebzevárig. A közbeneső
  állomásokat sokan leirták már, nem is valami különösen érdekesek, úgy
  maga a város sem, mely erős kőfallal körülvéve, meglehetősen termékeny
  síkságon fekszik. Szebzevártól négy nap kell Mezinanig, melyet nevezetes
  állomásnak tartanak, minthogy itt kezdődik Khorazan négy rém-statiója,
  Abbaszabad[23], Mijandeschd, Mejame és Sahrud. Ez Persia négy
  rémállomása, – ki ne hallott volna felőlük? Oly gazdagok a
  veszedelmekben, s a tarka, regényes történetekben, hogy méltán az iráni
  nép Scyllája és Charybdiszének mondhatók; a ki nagy bátorságról akar
  szólani, nem szabad naplójából e négy nevet kihagynia. „De miért?“ –
  Kérdi talán valaki. A felelet igen egyszerü. Ezen állomások ott vannak,
  azon nagy lapácznak végén, mely éjszakra a Turkomán sivatag felé nyulik.
  Persiától sem hegy, sem folyó nem választja el azokat, s minthogy a
  sivatag ez orv fiai igen kevés figyelemre méltatják a politikai
  határokat, becsapásaik igen gyakoriak, s épen ez a négy hely az, melyen
  majdnem legtöbb bajt okoznak. Itt ritkán van gyér aratásuk, mert ép e fő
  ut visz Khoraszanba, mely uton a gazdagon megterhelt karavanok s a jól
  felszerelt zarándokok igen gyakoriak. A persa soha sem fárad bele, ha a
  Turkomanokkal való kalandok elbeszélésébe kezd. Ezen állomások egyikén,
  a többi között ez az eset fordult elő: Egy persa tábornok előre küldé
  hatezer főből álló csapatát, s maga csak néhány pillanatra maradt el,
  hogy Kalianját kiszívhassa: mikor aztán kedvtöltése végeztével, egy pár
  szolgától kisérve, emberei után indulna, futamos lovaikon rajta ütöttek
  a Turkománok. Egy pár percz alatt kirabolták, elfogták, s néhány hét
  mulva Khivában 25 aranyért rabszolgául eladták. Itt történt az is, hogy
  Imám Riza sirjához vándorló egy zarándok megtámadtatott; a rohamot
  messziről látta már, s csak annyi ideje volt még, hogy csekély
  vagyonkáját egy kő mögé rejthette; mikor Khivába vitték eladatás végett,
  ezt irta gyengédszivü hitvesének: „Kedves lelkem! Itt s itt, ilyen és
  ilyen kő alá negyven aranyat rejtettem: Küldj ide váltság dijul
  harminczat belőle, a tizet pedig tedd el, mig a turkoman földről
  visszatérek, hol most rabszolga munkát kell cselekednem.“
  A félelemre és óvatosságra mindenesetre elegendő ok van itt, de az
  irániak szerencsétlenségének főoka mégis kiváltkép nevetséges
  gyávaságukban rejlik. A Karavanok itt nagy tömegben szoktak összegyülni;
  égő kanóczos ágyúk, s kivont fegyverü katonaság kiséri őket. Gyakran
  igen tetemes számmal vannak együtt; s még is, mutatkozzék bár csak
  egy-két vakmerő rabló, azonnal elvesztik minden bátorságukat és
  lélekéberségüket, eldobálják fegyvereiket, odaadják mindenüket, s végül
  még kezüket is odanyujtják azon békók alá, melyekben nehéz és gyakran
  élet fogytig tartó rabságra hurczoltatnak. Én ez állomásokon egészen
  egyedül vonultam át, csupán tatárom kiséretében, a mit európai soha még
  nem tett meg én előttem. Persze intettek mindenfelől, hagyjak fel vele,
  de mit törődtem én turkesztani öltözetemben a turkomán rablócsordákkal!
  Kiváltképen tatárom tekingetett epedve körül, ha talán földieit
  megpillanthatná; s ha a puszta néhány fiával, a siíta földön
  találkoztunk volna is, azt hiszem, hogy az ő hitükön lévő mollaht, nem
  csak hogy nem bántalmazák, hanem a rájuk mondott fatihaért (áldás) – még
  gazdagon meg is ajándékozák vala. Négy napig bolyongtam a sivatagon, az
  esthomályban egyszer utamat is eltévesztém, de turkomant nem láttam; nem
  találkoztam mással, csak egy pár reszkető persa utitársasággal. A
  turkomanoktól való félelemnél sokkal inkább gyötört az állomások
  rettenetes hosszusága, s kiváltkép az utolsó Mejame és Sahrud között,
  melyen tizenhat óra folyásáig ültem nyeregben. Ez egész Persiában, sőt
  mondhatnám egész Ázsiában a leghosszabb állomás, s lovat – embert
  rettenetesen kifáraszt.
  Könnyen elgondolható annakokáért, mily fürkész tekintettel keresi az
  utazó a Sahrud városát körülvevő kerteket. Minthogy ez hegyen épült, már
  mértföldnyi távolságban látható. A fáradt lovag azt hiszi hogy már közel
  jutott hozzá: de mily rettenetes a csalódás, melynek folytán az első
  megpillantás után még öt mértföldet kell áthaladni, mig az ember
  kapuinál bevonulhat. Az út a legegyhangubb, s a szemet semmi sem vonja
  magára; nyaranta, a teljes vizhiány mellett, kész gyötrelem lehet.
  Szerencsétlenségemre egy – Sahrud közelébe eső falut néztem amannak,
  mely egy völgymélyedésben rejtezik; képzelhető tehát milyen ingerült
  voltam, midőn tévedésemről kellett meggyőződnöm, s midőn az óriási
  állomást, még egy jó félórával kénytelen valék megtoldani. Éjfél előtt
  ültem nyeregbe, s már több volt esti hat óránál, mikor átvonulván Sahrud
  gonosz kövezetén, a legjobb Karavanszeraj-ok egyikébe szállottam. Lovam,
  a szegény pára egészen ki volt merülve, nem kevésbé önmagam is, de a
  mint a karavanszerai négyszögében bádgyadt tekintettel körül néznék,
  legnagyobb bámulatomra Britannia egyik fiát pillantottam meg, egy
  valóságos angolt, a ki igazi manchester-arczczal ült az egyik czella
  ajtajában. Magános brit, Sahrudban, ez bizonyára ritkaság, több mint fél
  csoda. Én ő rá bámultam, ő meg én rám, csodálkozó tekintettel méregetve
  engemet. Bukharai öltönyöm, rendkivüli bádgyadtságom, megzavarták
  phlegmájában, s ki tudja milyen véleményt táplált magában felőlem, én
  azonban, minden kimerültségem daczára, ellene nem állhatván e rendkivüli
  találkozásnak, lankadt léptekkel közeliték hozzá s egy: „How are you,
  sir?“ (Hogy van ön, uram?) megszólítám. Úgy látszik nem értett meg, s én
  ujra ismétlém kérdésemet. Akkor meglepetten szökött fel ültéből, s a
  mint mondani szokás, arcza minden színt mutatott, s egy „Well J“ (Én
  ugyan) – mondással fejezvén ki bámulatát, hebegő nyelvvel kérdé: „Hol
  tanult ön angolul? Tán csak nem Indiában?“ Kiváncsiságát fokozni
  akartam, s remek tréfám is lett volna vele, de a hosszú uti-statio,
  tökéletesen elvette minden kedvemet. Megmondtam neki ki vagyok. Öröme
  kimondhatlan volt. Tatárom nagy bámulatára, ki engem még mindig igaz
  hivőnek tartott, az angol megölelt és hajlékába vezetett. Kedves estet
  töltöttünk együtt, – s a következő napot, az ő kedvéért nyugnappá
  tettem; s kimondhatatlanul jól esett a jó embernek, hogy hat hónapi
  távollét után, messze az európai világtól, akadt valakire itt Persia
  mélyén, a kivel az ő kedves nyugatáról beszélhetett. Neve szegénynek,
  kit nehány hónappal e találkozás után megöltek s megraboltak az uton:
  Longfield. Ő egy birminghami nagy kereskedő ház ügyében járt itt pamut
  vétel végett, sok pénzt vitt magával rendesen, s elfelejté, mint
  fájdalom igen sokan, hogy Persia nem az a polgárosult ország, minőnek
  ezt az európaiak charlatán képviselői hazudozásai nyomán tartják, s hogy
  az utlevelekbe és a király ajánló irataiban igen kevéssé lehet
  bizakodni.
  Sahrud igen jelentékeny kereskedelmi város Mazendran és Irak tartományok
  között; az előbbihez igen regényes, de igen rosz ut vezet, egész a kaspi
  tengerig. A környék vizdús, s kivált a Rudi sah (királypatak) igen szép,
  melynek tiszta és édes vize élénk morajjal hömpölyg át a városon.
  Karavanszeraji több található, s ezek egyikében van a „Kavkaz“ czimü
  orosz nagy kereskedelmi társaság egy faktoriája, mely ujabb időben
  Astrakhan, Baku, Astrabadon át üzött beviteli kereskedelmével az angol
  kereskedelmet Khorasanból majdnem teljesen kiszorította. Az orosznak
  igen nagy befolyása van a kamcsatkai öböltől kezdve, mind egész
  Konstantinápolyig, s ez senkire nézve sem oly veszedelmes, mint a brit
  oroszlányra, melynek már is nagyon a sarkában van, s eljő az idő, mikor
  éles körmeit testébe is bele fogja vágni.
  Innen, Teheran még tizenegy napi távolban van. Az egész ut biztos.
  Állomásra állomás jő, s alig van valami figyelemre méltó, hacsak az a
  különbség nem, mely Irak és Khorasan lakossága között észrevehető. Az
  utóbbi tartomány, szomszédja levén Közép-Ázsiának, több durva szokást is
  átvett attól, mig ellenben Irakban, a finom irani műveltség mindig
  szembeötlő. Itt az utazót – természetesen csak akkor, ha nála pénz
  szagot éreznek – mindig a legnagyobb előzékenységgel fogadják; s mindent
  adnak, de ugy, mintha a világért sem pénzért cselekednék. A vendéget
  kellemes tüneménynek szokás tekinteni, meg is ajándékozzák, a
  legudvariasabb hódolatok quintessenciájának kiséretében – de jaj a
  tapasztalatlan erszényének! Én, kinek dél-persiai utazásaim alkalmával
  volt módom az irani illemet elegendőkép tanulmányozni, ilyen esetekben
  magam is adtam az iranit, A komplimentumokat komplimentumokkal
  viszonzám, sőt még magasabb hanguakkal. Elfogadám ugyan az ajándékokat,
  de virágnyelven kértem az adományozót, vegyen ő is részt adományaiban, s
  ez bombasztikus phrasisaimnak a Szaadi és más kedvencz költőiből idézett
  számos citatioimnak csak alig tudott ellenállni. Megfeledkezett magáról,
  mohón nyult az ételek és gyümölcsök után, miket a Khondzsán (fatál) maga
  hozott elém, s gyakran jelentékeny fejcsóválás által adta tudtomra:
  „efendi, te iránibb vagy magánál az iráninál, sokkal simább, semhogy
  megcsiphetnélek.“ S valóban, Persiában az óvatosság nagyon is szükséges!
  Évszázados, sőt mondhatnám évezredes megrögzött szokások, annyira
  megtaniták Persia lakosait a ravaszság és külső finomság gyakorlatára,
  hogy a gondatlan europait, sokszor a legegyszerűbb paraszt, sokszor még
  a legkisebb gyermek is kijátszsza. Nyelv, mozdulat, izgés-mozgás együtt
  működik mind, hogy a helyi viszonyokba be nem avattak
  félrevezettessenek. Kiváltképen az európai az, a ki elbizakodván
  czivilizácziója fölényében, a keletit lenézi, megveti, – s így, a mint
  igen könnyen gondolható, épen ő az, a kit legtöbbször jégre visznek s
  rútul megcsalnak.
  Minél közelebb jutottam Teheranhoz, az évszak annál zordonabbá
  változott; különben is deczember vége felé jártunk már, s bárha a
  mélyedésekben hideg és fagy keveset alkalmatlankodott is, annyival
  inkább tette a magaslatokon, minthogy az égalji különbségek, Persiában
  3–4 óra járásnyi távolokban már is nagyon észrevehetők. A zord idő
  kiváltképen igen nagy aggodalmat okozott Gose és Ahuan állomások között,
  mindakettő hegyen fekvő magános póstaház, melyek az utazók nagy számához
  képest, alig adnak mindig elégséges menedéket. Goseben oly szerencsés
  voltam, hogy a csaparkhanet (póstaház) egészen üresnek találtam; meleg
  falai közt tehát egészen átadtam magamat a kényelemnek, minthogy odakinn
  már valóban szigorú, mérges hideg volt. Ahuan felé már több helyütt hóra
  is akadtam, s a hideg éjszaki szél gyakran leszállított lovamról, hogy
  lábaimat menéssel melengessem. Mikor magába Ahuanba érkezém, a hó már
  néhány lábnyi magas volt, s oly keményen megfagyott, hogy az út sok
  helyütt, valóságos hótelepek között vezetett. Fedél és tüzelő fa, – ezek
  valának legföbb vágyaim, melyek a magánosan álló ház megpillantásakor
  keblemben támadának, s bármily messze csapongott is tekintetem a hólepte
  halmosvidéken, sem hajlékot sőt csak egyetlen romot is fel nem
  fedezheték. Mint rendesen szokás, a csaparkhanebe figyelemgerjesztő
  zörejjel csörtettünk be. A póstamester igen udvarias volt – jó előjele a
  szállásnak, s mikor a nagyon kormos, de jól fedező szobába vezetett,
  egészen boldognak érzém magamat, s csak fél füllel hallgattam szavaira,
  melyekben áradozva széltiben és hosszában elmondá, hogy Szipeh
  Szalarnak, a persa generalissimus és hadügyminiszternek hitvesét várja
  minden pillanatban, kinek Meshedből való visszatértében, még ma,
  legfölebb holnap kell ezen mennie. Szipeh-Szalar asszonyság, a mint
  gondolható, legalább is 40–50 szolga kiséretében utazott; általa e szűk
  hajlékban meglepetni, épen sem volt valami nagy öröm; én azonban igen
  keveset törődtem most e fatalis eshetőséggel, hanem lovammal egyetemben
  egészen kényelmemnek éltem. Mikor a kandallóban vidoran lobogott a tüz,
  s a meleg thea a csészében párolgott, elfeledém akkor a kiállott
  hideget, nem gondoltam többé rá hogy valaki meglepjen, s jókedvüen
  hallgatám a vad Boreas süvöltését, mely úgy látszik, meleg menhelyemen
  serkentgetni szándékozik engemet. A thea után jótékony meleget érzék
  magam körül és magamban, s azért levetém ruházatomat; egész élvezettel
  fogtam estebédemhez, a pilav és a csirkesült már majdnem készen volt,
  azonban, mikor éjféltájban már-már lukullusi vacsorámhoz kezdenék, a
  szélzugás közepette lódobogás és hangok nesze üté meg füleimet.
  
  V.
  Alig volt annyi időm hogy felugorjam, s a csoport fegyverzörej,
  szitkolózás, tombolás és kiabálás közben már is leszállott –
  természetesen elreteszelt – ajtóm előtt. „Holla, ho! Fel! Ki innen! Ki
  van itt! Szipeh Szalar neje, a fejedelmi vérből származó herczegasszony
  érkezett meg! Rögtön távozzék mindenki!“ Kiki tudni fogja, hogy ajtómat
  nem nyitottam meg azonnal. A lovagok megkérdék a postamestert ki volna
  odabenn, s mikor tudomásukra esett, hogy ez hadzsi, s még hozzá szunita,
  akkor valamennyi karddal és puskatussal dörömbölt ajtómon, s azt
  kiabálák: „Hej, hadzsi! Elhord magad, ha azt nem akarod hogy lisztté
  őröljük csontjaidat.“
  Kritikus, – de nagyon kritikus pillanat volt ez. Azt az egyetlen
  menhelyet elhagyni, hol az ember oly jól érezi magát, s a zordon
  hidegben az éjet szabadban tölteni, az mindenesetre igen kellemetlen
  tréfa, s talán nem is a rosz következmények félelme, mint a meglepetés
  és a hirtelen történt megzavartatás indított arra a vakmerő gondolatra,
  hogy ne engedjek, hanem viadalra keljek. Tatárom, ki együtt volt a
  szobában velem, elhalaványodott. Felugrottam ülő helyemből, puskát s
  kardot ragadtam, tatáromnak a pisztolyt nyomtam kezébe, azzal a
  meghagyással, hogy az első adott jelre tüzet adjon; igy közelíték az
  ajtóhoz, azon szilárd elhatározással, hogy az első betörőt
  haladéktalanul lelövöm. Ugy látszik odakinn megsejtették szándékomat,
  mert alkudozni kezdének, sőt észrevettem azt is, hogy az ostromlókat
  elegans perzsabeszédem csakhamar meggyőzte a párbeszédek közben a felől,
  hogy tévedtek, midőn engem bukhariotának tartának. „De hát ki vagy te
  igazán? Beszélj! Ugy látszik te nem vagy hadzsi.“ – hangzék kivülről.
  „Mit, hadzsi! Ki a hadzsi?! – Kiáltám, – félre a gúnynevekkel! Nem
  
You have read 1 text from Hungarian literature.