Vándorlásaim és élményeim Persiában - 18

barátságos viszonyunk is mind szorosabbá füződék. Teheranban még mindig
csak az efendit, a török követség védenczét látták bennem, a csupa
kényelemben élő urat s igy nem igen mertek hozzám közelíteni. De az úton
lassankint eltünt a válaszfal, bizalmasakká lettünk, tréfálóztunk, s
rövid, sőt – mondhatnám – hihetlenül rövid idő alatt sükerült utitársaim
legőszintébb rokonszenvét megnyerhetnem.
A második estét már kényelmesebben töltöttük, Gilar faluhoz érkeztünk, s
itt, a Szári-ból jövő kis karavannal együtt, melyhez Teheranban
csatlakozánk, meglehetősen kielégitő ellátásban részesültünk. Kisebb
csoportokra oszlottunk, s én – mint a nyájas olvasó már közép-ázsiai
útleirásomból tudni fogja, – Hadzsi Bilalhoz és legközelebbi
atyjafiaihoz csatlakoztam. Velük együtt egy paraszt házának
szobácskájába huzódtam meg, ujra meghívtak vacsorájukhoz, s az éhség
csakhamar feledteté velem, mind az ételnek kellemetlen szagát, mind
utitársaim piszkos ökleit, kik velem együtt markoláztak a tálba. Ugy
szinte a lankadtság is jól előkészitett az álomra, daczára azon közeli
érintkezésnek, melybe ezen lompos, piszkos, de egyébiránt jó emberekkel
jutnom kellett, s midőn másnap reggel megujult erővel keltem ismét utra,
jövőm képének távolról sem volt már annyi árnyoldala, mint legelső napi
indulásunkkor látszott.
Utunk, Iran egyéb utainál sokkal kevésbé látogatott, igen gyéren
benépesített halmos vidéken vezetett Firuz Kuh felé, magas halmokon és
szakadó hegyzuhatagokon át. Csak két órajárásnyira voltunk már a
Demarendtől, de ez nem vala látható, a mi nekem annyival inkább roszul
esett, minthogy hólepte ormát Teheránból gyakran nagy élvezettel
szemlélém, s igy közelről annál jobb szerettem volna látni. A Demarend,
a legujabb mérések szerint, több mint 22 ezer láb magasan emelkedik a
tenger szine fölött, oly magasság, mely a puszta szemmérték szerint,
majdnem hihetlennek látszik. E hegyen eddigelé még csak igen kevés
európai volt fen, kik között ujabb időben, az olasz-persa missió
tudományos osztálya vala a legkitünőbb. Ezen urak közül, ha nem
csalódom, Filippi tanár volt a legelső, ki az oromra feljutott, hova
igen nehéz felmenni, s az olaszok méltán nagy örömre gerjedhettek, midőn
a büszke háromszint fenlebegni látták e roppant alkotványnak már az
őskorban is oly nevezetes csúcsán.
A „Viva Italia“ örömkiáltás igen sajátszerűen hangozhaték azon
völgyekben, hol Ó-Persia királya oly sokáig küzdött az alvilági
szellemekkel s hol – a monda szerint – Zohak a vadzsarnok a magas
szirtfokhoz van bilincselve.
Aruban, harmadik állomásunkon, ismét más utitársosztály vendégszerető
meghivását kelle elfogadnom. Ezek mindnyájan Khokandiak voltak, kik
husból, rizsből, sárgarépából, babból és közbe habart lisztből álló sürű
levessel, kedvencz nemzeti eledelükkel szolgáltak. Hogy minden falatnál:
„Mily pompás, mily felséges!“ kiáltásokra kellett fakadnom,
természetesnek fogja találni bizonynyal mindenki; a jószivűség
nyujtotta, s csak a tetszésnyilatkozat lehetett az egyedüli
hálaviszonzás. Theára megint más osztálytól nyertem meghivást.
Mindnyájan versenyeztek, hogy társaságuk legujabb tagját a lehető
legjobban ellássák. Mindent szives örömmel fogadtam el, de szigorúan
ovakodtam minden olyastól, a mi csak távolról is kitüntetésnek
látszhaték vala; csupán a tökéletes egyenlőség teremthet tökéletes
barátságot, s minthogy e tekintetben minden eddigi törekvésem
meglehetősen eredménydús volt, mindjárt a három első napon észrevettem,
hogy itt igazi, hű és szinlelés nélkül való barátságot sikerült
nyerhetnem.
Igen mulatattók valának rám nézve a persa falusiak megjegyzései, a tatár
zarándokok és köröttem levő viszonyt illetőleg. Voltak közöttük éles
látásúak, a kik kitalálták, hogy én nemcsakhogy tatár, sőt még ozmanli
sem vagyok, hanem testestől-lelkestől frengi, ki ezen emberek
társaságában az európaiak előtt máskülönben elzárt Közép-Ázsiát akarom
meglátogatni. Sokan észrevették, ismétlem, de szóval egy is alig
nyilatkozott, mert a siíta persák gyűlölete oly nagy a szunnita
középázsiaiak iránt, hogy az irani teljes szivéből örvendezik, ha látja,
hogy halálos ellenségei el vannak ámitva.
Másnap reggel a jelentékeny Firuz Kuh-ba, negyedik állomásunkra kelle
érkeznünk. Igen korán útra kellett kelnünk, minthogy a távolság igen
nagy, s az út még e fölött járatlan, vadon hegyvidéken vezet keresztül.
A metsző hideg rémitően érezhető vala e magas regiókban. Minden
pillanatban le kellett szállanom, hogy nyomorult gebémet a meredek
hajlatokon átvezessem, vagy hogy a folyón való átkelésre, más gyalogos
útitársamnak átengedjem. Egy alkalommal azt is megkisérlém, hogy egy
tenyeres talpas utitársamat magamhoz vettem a nyeregbe, de ez a teher
igen nehéz volt lovamnak, ez megcsuszott, s mindkettőnket belevetett, a
nem mély ugyan, de annál hidegebb vizbe. Az önkénytelen fürdő után jó
egy órafolyásig gyalogolnom kellett, hogy felmelegedjem. Ma is
csodálkozom rajta, hogy az úti viszontagságokhoz hozzá nem szokott
testemnek, még ez a szerencsétlenség sem vált kárára. Nappal ép oly
meleg lett, mint a minő hideg volt éjjel. Firuzkuh-ba, mely egy szép
rommal ékeskedő hegy alján fekszik, késő délután érkezénk. Mind a táj,
mind a most nevezett hely, bájos fekvésük folytán különös varázszsal
hatottak rám, ugyszinte megleptek a házak is, melyek félig a persákéihoz
félig a mazendraniakhoz hasonlítnak. A kis városkát széles és mély hegyi
folyó hasitja keresztül három irányban, mely előbbi az utnak épen
középpontját képezi Mazendran, Khoraszan és Iran között. Sok karavanja
van, s valamennyi meglehetősen népes. A karavan leginkább narancscsal,
dinnyével, czukornáddal s a káspi partvidék egyéb terményével szokott
megrakodva lenni, miket Sárudba vagy Teheranba visznek, honnan ismét
gabonaneműeket szoktak visszahozni magukkal, mint a melyek e hegyvidéken
majdnem teljesen hiányzanak.
Minthogy idáig tartó egész utunkon oly sokat hallottam beszélni az
úgynevezett Badi Firuz-Kuh szél dühöngéséről, mely az utasokra nézve
különösen veszedelmes: meglehetős aggodalom szállott meg, midőn annak
zugását, másnap reggel, már a fennevezett helység völgyében észrevettük.
Itt az út egészen meredeken emelkedik, s minden egyes lépéssel fölfelé,
a szél is mindig erősebbé és erősebbé lőn, s midőn a magaslatra értünk,
az orkan csakugyan oly irtózatos erővel dühöngött, hogy egyetlen utas
sem maradhatott meg nyergében. Még a málhákat is leszórta, s igen nagy
fáradságomba került, míg a magaslat kezdetétől azon karavanszerajhoz
juthatánk, melyet az utasok menhelyeül Abbasz Sah építetett. A
hegyszakadékokban imitt-amott még hó volt látható, s elképzelhető, mily
borzasztó lehet ezen szél a hózivatarok alkalmával, s csak úgy állitják
is, hogy a rideg évszakban gyakran temet utasokat a hó alá.
Csak néhány lépést kelle tennünk a most emlitett oromról lefelé, s a
szél azonnal megszünt. Lég és táj egészen másnak látszék. Eleinte apró
bokrocskák valának észrevehetők; ezek alantabb fákká erősödnek, s alig
haladtunk lefelé mintegy félórajárásnyira, s ime már is a legdúsabb
növényzet vett körül bennünket. Mily felséges, mily bájoló tekintet ez,
az Iranban utazó szemei előtt, ki csupán a falvak közelében ültetett
gyér fákhoz van szokva, s napokhosszat tartó járatokon egyetlen fűszálat
sem lát, melyet maga a természet hozott volna elő. Az út mindig
keskenyebbé és keskenyebbé válik, mig végre egy nagy mélység partján
vonul el, hol alant egy igen nagy, sőt, mondhatnám, az általam eddigelé
látott legnagyobb hegyzuhatag omlik alá, messze kihangzó zúgással,
óriási sziklatömegek fölött tajtékozva, s imitt-amott meglehetős
magasságú vízeséseket képezve. Minden pillanat ujabb meg ujabb
meglepetést nyujtott. A két oldalon terjedő erdőséget a leggyönyörűbb
fehér és piros virágzat boritá s az aetheri tiszta levegőt ezer meg ezer
különfajta növény és virág tette illatossá. S ha mindehez, a zöld lombok
közül kimagasló, sajátságos alakú hegycsúcsokat verestetejű nyaralóknak
képzelém: Európa legszebb alpesi vidékén gondolám magamat. Még maguk, a
természet szépségei iránt máskülönben közönyös utitársaim is, egészen
fellelkesültek, s az a reggeli, melyet a hegyes sziklacsúcson fekvő
Divszefid romjai alatt költöttünk el, örökké felejthetetlen marad
előttem. „Ez a sziklatelep – mondá persa követőim egyike – kedvencz
tartózkodási helye vala azon fehér óriásnak, kit Rusztem legyőzött s a
káspitenger partjaira űzött. Azon időben az egész paradicsomszerű
Mazendrant csupa alvilági szellemek lakták, s valóban szerencse, hogy
voltak hősök, a kik el tudták azokat űzni, mert a mi mai persáink, erre
bizony nem lennének képesek.“
E magas, meredek szikla felső részén barlangnyilás látszik, melyről száz
meg száz monda él a nép ajkán. Nem nagy távolra attól, más üreg is
található, melyet a rémitő óriás leánya különszobájának mondanak. Az apa
sok ezer évvel ezelőtt eltünt ugyan, de a leány még most is ott lakik,
sőt az év bizonyos szakaszaiban meg is szokott jelenni, hófehér ruhában,
egész kiséretével együtt: s jaj annak az embernek, a ki meglátja őket,
mert bizonyára halálfia lesz.
Egy órai pihenés után tovább vonultunk. A vidéket, bárha az mindig
regényesebbé válik, nem lehet épen nem lakottnak állitani. Tulajdonképi
falvak nem léteznek ugyan, de az erdők egy-egy tisztásán egyes
házcsoportok tünnek fel a szem előtt, legfölebb félórányi távolságban
egymástól. Az úton azonban, mely mindig a fenebb emlitett folyó partján
vonul, körülbelől egy-egy órai közök után több karavanszerajra lehet
akadni. A persák Mazendrant is hiresnek tartják az e fajta épületek nagy
sokaságáról, de ezek nem egyebek, fából készült hosszúdad színeknél,
melyek egyik szögletében maga a tulajdonos is ott lakik, mindazon
szegényes élelmi szerekkel együtt, miket el szokott adni az utasoknak.
Egy ilyenbe, melyet Szurkh Abad-nak neveztek, mi is betértünk estefelé s
elváltunk a persa utitársaktól. A tatárok rendkivül megörültek a kitünő
jó víz és fa nagy mennyiségének, melyet e helyen oly bő mértékben
találtak, mint sehol egyebütt az előttük ismeretes Ázsiában. Mig előbb
6–8-an is főztek egy és ugyanazon tűzhelynél, ma este mindenki külön
tüzet gyujtott magának. Thea-edény thea-edény után állittatott a tűz
mellé, sőt az elégett fának óriási parázsa is felhasználtatott.
Utitársaim ugyanis, miután jól laktak volna s magukat a lehető legjobban
érzenék, levetették ruháikat s egy-egy darabot ketten-ketten kifeszítve
a tűz fölé tartának, s mig a harmadik egy kis pálczikával gyengén
porozgatá, a tűzben különös sistergés és sziszegés hangzék. Ez a
legkönnyebb módja annak, hogy az ember ama bizonyos apró kellemetlen
állatkáktól megszabaduljon, s bárha az első tekintet undorral töltött is
el, mindazáltal benső körülmények kényszeritének rá, hogy magam is
hasonlóképen cselekedjem.
Az álom, mely a szellős épületben pilláinkra szállt, daczára a közeli
folyó vad zajgásának, s daczára a sakálok vonításának, melyek feltünő
nagy tömegekben veszik körül az emberi lakhelyeket, s még nappal is
10–20 darabból álló falkákban ügettek előttünk, igen édes és kellemes
volt. A lég, az érzékeny hidegből, lanyha tavaszi hőmérsékletűvé
változott, s hogy én mit érzettem akkor, midőn éjjel felébredve, a
bűbájos vidéknek szeszélyes alakú hegyein, s beláthatlan messzeségre
terjedő erdein a kelő holdnak ezüst sugárainal széttekintettem, valóban
nem vagyok képes leirni. Korán keltünk s utunkat szakadatlanul a mindig
szélesbülő s mélyebbé váló folyó partján folytattuk egy irányban, mely
folyó, a mint hallám, Talarnak neveztetik. Az út majd a jobb, majd a
balparton vonult, majd egészen a meder közelében, majd végtelen
magasságban fölötte; s ha a tegnap látott táj regényesnek mondható, ugy
a mai valóban imposans volt. Az ösvény csak ritkán oly széles, hogy
ketten lovagolhassanak egymás mellett. A karavan hosszú, meg nem
szakasztott lánczot képezett s egészen különösen érzém magamat, midőn
déltájon egy hegymagaslatra érve, sürű nedves felleg borított el
bennünket, melynek folytán a csak nehány lépésnyi távolban alattunk álló
utitársaink előtt már láthatatlanokká lettünk. Ugy látszék, mintha
valamely könnyed, sürű zápor omlott volna ránk; hallottuk társaink
kiáltását, feleltünk is nekik, de egymást csak akkor láttuk meg ismét
kölcsönösen, mikor a nap sugarai keresztül törtek a felleg fátyolán. „Az
égben voltunk“ – mondá tréfásan egyik utitársam. „Az ilyen ég nem volna
valami nagyon kivánatos – viszonzám én – mert ha e homályos levegőben
paripánk csak egyetlen egyszer kissé félrelépne, szépen lesétálnánk a
lemagasb helyről a legmélyebb örvénybe. Ez pedig bizonyára irtózatos
halál lenne. A folyó két partját itt-ott hidak kötik össze, de ezek
rendesen igen nyomorúságos karban tartatnak, jobbadán fából s csak igen
kevés kőböl épittetve. De szükség is van reájuk, mert a vadul alárohanó
folyam ragadó habjainak semmi hatalom sem volna képes ellenükbe állani.
E nap déltáján már nehány hegylakóval is találkoztunk. Különös emberfaj
ez, olyan, minőt sehol másutt az egész Iranban nem találtam, nem igen
magas termetűek, nagyon vékony dongájúak s halavány sápadt arczúak.
Ábrázatukon semmi nyoma sincsen valósággal paradicsomi szülőföldjüknek,
s midőn ezen beteges kinézésükről kérdezősködtem, azt nyertem válaszul:
„hogy Mazendran égalja ép oly veszélyes, mint a mily elragadóan szép.“
Nem is csoda! Felületének legnagyobb részét erdőségek boritják, a lég
igen nedves, az eső nagyon gyakori, s még ott is, a hol évek óta
telepitvények léteznek, még ott is épen úgy lep fű fa mindent, mintha
csak tegnap vándoroltak volna oda. Igy az egyetlen utat is, tehát a
legjártabbat, fatörzsek és kinyuló óriási ágak néha úgy elsánczolják,
hogy alig lehet rajtuk áthatolni.
Általában a fejszének itt igen sok volna a teendője, s ha a tüzelő- és
épületfa e roppant bőségét látva, eszébe jut az embernek, hogy Iran
egyéb tájai mily szegények fa dolgában, még csak akkor fogható fel
igazán, milyen áldás egy országra nézve a jó közlekedés.
Az az állomás, mely most következék, igen kicsiny volt; a helyet, hova
megérkezénk, Zirabnak nevezik. Malom sok volt, de karavan csak egyetlen
egy. Én lovagoltam előre, hogy a helyet elfoglaljam, s a persák által
igen udvariasan fogadtatám, de alig jöttek nyomomban szunnita
utitársaim, s a sziíta vendéglős szabad folyást engedett fanatismusának
és a szegény szunnitákat egész átok-záporral űzte vissza. Nekem kellett
pártjukat fognom. A persa, ki még nehány pillanat előtt oly nyájas volt
hozzám, meglehetősen durvává lőn irányomban is, s a kemény szavakat
kemény ütések is követék, s csak miután a tatárok zarándok-botjaikkal,
melyek Arábiából szent ereklyék gyanánt jönnek, elegendőkép
megfélemlíték őt, csak akkor változott meg magaviseletében s lett
barátságosabbá. S midőn egy csésze theára is meghivtuk, még nehány
történelmi adomát is elmondott szülőfölde hegyeiről a mi
mulattatásunkra. Egy hegy-oromra mutatott a többi között, hová Rusztem
az egyik lábát megveté, a másikat pedig egy két órai távolságban fekvő
másikra, s igy vagdalózott kardja hatalmas csapásaival, hogy a Diveket
Amul felé űzze. Estefelé, mikor már étkezésünket elvégeztük, mindkétnemű
utazókból álló csapat érkezék Mazendranból, mind valamennyi térdig érő
selyem bugyogót viselve, egyéb öltözetük is szürkés pirosas selyem
szövetből állott, mely a nap sugaraiban szivárványszint játszott. Soknak
csipejét széles öv boritá, melyről egy vagy több zacskó csüggött alá. Ez
az ő tarisznyájuk, mert Mazendranban a kenyér valóságos ritkaság. Az
itteni lakosság majdnem csupán rizsből él, melyből reggel egy-egy jó
adagot megfőznek, ebbe a zacskóba beleteszik, s magukkal viszik élelmi
szer gyanánt. Ők is rátámadtak pajzánul szunnita utitársaimra s megint
nekem kellett közbenjáróul fellépnem, s bárha persa beszédem világosan
megbizonyíthatá előttük, hogy én nem vagyok közép-ázsiai, mégis
izetlenkedéseik közepette az egyik olyan csapást mért reám botjával,
hogy azonnal vérzeni kezdettem. Ez tűzbe hozta az én utitársaimat is,
csoportosan védelmemre keltek, s ha őket le nem csillapíthatom, ki tudja
mi történhetik itt velünk. Egyébiránt azon szivesség, melylyel irántuk
viseltetém, igen nagy hasznomra vált, látták, hogy bennem őszinte
barátot nyertek, s égtek a vágytól, hogy előforduló alkalommal
viszonozhassák jóságomat, s valóban meg is tették, mert én
Közép-Ázsiában aránylag sokkal nagyobb veszedelemben forogtam mint ők
itt s minthogy ők gazdagon lefizették tartozásukat, egyedül csak is
annak köszönhetem, hogy incognitom oly szerencsés véget ért.
E mindig bensőbbé váló barátság, kivált eleinte, sok kellemetlenséget is
okozott nehéz szerepemben. Minél jobban elenyészett az efendi czím,
annál inkább kellett koldússá és közép-ázsiaivá lennem. Nem egyszer
történt, hogy a communismus szabályaihoz híven, most ez, majd amaz
öltötte fel ruháimat, vagy alvás közben azokkal takaródzott; sőt egy
fiatal Hadzsi nehány nap mulva tisztálkodási toiletteje alkalmával ingét
is odavetette hozzám, hogy szabadítanám meg ezt azon hivatlan
vendégektől, melyek pusztitására ő most nem ér rá, minthogy
kenyérsütéshez kell látnia. Rá kellett állanom, de hogy milyen
érzelmekkel fogtam munkámhoz, ezt a nyájas olvasó elképzelheti, a
nélkül, hogy hosszas magyarázatra lenne szükségem. Ma, midőn
Közép-Ázsiáról szóló könyvem, Európában úgy, mint Amerikában érdeme
fölötti méltánylásban részesül, és sok ezer olvasó olvasta azt át, mégis
csak azoknak lehet igazi fogalmuk nélkülözéseimről és nyomoromról, a kik
maguk is huzamosb időt töltöttek keleten. A nyugati, Kis-Ázsia
bensejében, minden lépten-nyomon szidja a keletit piszkosságaért.
Persiában még jobban felingerül; azonban mit fog a világ mondani, ha én
azt állitom, hogy mind a törökök, mind a persák valóságos fashionable
gentleman-ok a közép-ázsiaihoz képest. A következő napon, bárha az
állomás igen rövid, mégis nagyon korán kellett utra kelnünk. Ez egész
Persiában hires rosz utjáról, s pedig ha valamely ösvényt még a persák
is rosznak tartanak, képzelhető, hogy az csakugyan milyen lehet! A szűk
völgy itt mindig tágabbá lőn, s estére a közel látszó mélységbe kell
vala jutnunk, mely őserdőktől fedetten, egész a Káspitenger partjáig
terjed. Utunk jobbára hegynek le ment, óriási sziklatömegek között,
melyek oda a magasságból gördültek alá; a talaj maga lágy és agyagos, s
minthogy a nap csak alig képes itt-ott keresztül hatni sugáraival az
erdők sürű lombjain, a sár majdnem örökösnek mondható. Ha azt állitom,
hogy ezen utat minden lépten-nyomon, mintegy három lábnyi szélességű
árkok szakasztják meg, melyekből egyes hegyes sziklacsúcsok magaslanak
ki, vagy óriási fatörzsek által van korlátozva, akkor még mindig
szépitve szóltam róla. Nyeregben maradni teljes lehetetlenség, mert
bárha sokan azt állitják is, hogy a paripa lába a legjobb vezető: alig
tettünk néhány lépést s nem egy hasonlóképen gondolkozó persát láttam a
sárban egészen alámerülni. Nem volt tehát mit tennünk, mint a kimagasló
sziklacsucsokra ugrálni, vagy a sikamlós gyalog uton négy kézláb mászni
tovább, valóságos pokoli kin volt ez, s az olvasó legkönnyebben fogalmat
szerezhet magának minderről, ha azt mondom, hogy egy Ferszakh
távolságot, mint egy hat óra alatt valánk csak képesek megtenni. Midőn a
sikságra érkeztünk, ember és állat úgy el voltak fáradva, hogy négy órai
pihenést kellett tartanunk, s utunkat csupán délután folytathatók. Itt
az út két ágra oszlik. Balra Balfurus felé vezet, jobbra pedig Száriba;
mi is ez utóbbira tértünk, s nem kevéssé valék meglepetve, midőn a mind
sürűbbé váló erdőségbe lépve, négyszögletes, szabályosan kivágott
kövekkel kirakott remek országútra léptünk, melynek mindkét oldala
mellett árok vonul. Persiában a készített országút valóban a ritkaságok
közé tartozik; s ez nem is a mostani kor munkája, hanem, a mint mondják,
Abbasz sah épitteté, hogy a Káspitenger partján fekvő kedvencz mulató
helyét, Esref-et annál könnyebben érhesse. Egyébiránt e műnek
megpillantása, a két oldalról környező erdőséggel együtt, képzelmemben
Európába varázsolt át engemet. Maga az erdőség oly sürű s oly
áthathatatlan vala, hogy ama mesék, melyeket egykor az eltévedtekről
hallottam, valóságnak látszottak előttem. Hemzseg e táj madarak és
állatok legtarkább vegyülékétől, és az indiai Dzsenjelek után, a lehető
legvonzóbb hely volna európai sportsman-jaink számára. Utitársaim alig
birtak örömükben hová lenni, azon roppant mennyiségű puszpangfát
megpillantva, mely itt egészen gazdátlanul növekszik, s melynek mind az
ő hazájukban, mind általában egész Ázsiában igen nagy ára van. Ugyanis
puszpangfából készülnek azon félkerek fésük, melyek egy-egy darabját
minden müzülmannak szüntelenűl magánál kell hordania a korán egyik
rendelete szerint, a szakálnak előirt toilettejét ezzel végezendő. Az
ifjabbak nem állhattak ellen azon vágynak, hogy egypár hatalmas ágat le
ne vágjanak, miket aztán majd a távol Khokandba magukkal vinnének,
azonban csakhamar belátták szándékuk kivihetetlenségét, s még az este,
az állomáson, valamennyit a tűzre vetették.
Minthogy a reggeli órák nehéz vándorlása jóformán kimerített
mindnyájunkat, az estszürkület beálltával valamennyien hely után
néztünk, a hol megpihenhetnénk. Le is telepedtünk volna a legelső
kinálkozó helyen, de a velünk jövő nehány persa figyelmeztetett
bennünket, hogy ezen erdőségben, kivált ez évszakban igen sok ragadozó
állat van, melyek rablási vágyuktól ösztönöztetve, éjszakánkint még az
erősen épült hajlékokat is megtámadják, s igy a szabad mezőn tanyázóra
nézve még sokkal veszedelmesebbekké válhatnak. Kivált a tigrisek voltak
azok, melyek bárha nem oly vérengzők is mint a bengaliak, óvatosságra
intettek bennünket. Minden fáradtságunk daczára, egész késő éjszakáig
haladnunk kellett tehát az erdőségben, mig nehány különálló
házcsoporthoz jutottunk, melyeket Heften-nek neveznek, s melyek
közelében az erdő szélen megtelepedtünk. Elhatároztuk, hogy egész éjen
át a lehető legnagyobb tüzet fogjuk lobogtatni s mellette felváltva
virrasztani; mert a persák tudósitását épenséggel nem tartám pusztán
megfélemlités végett mondottnak. Már az egész tájat bevilágította éjeli
tüzünk lángja, s mégis a közeli sürűségből szünni nem akaró recsegés és
röfögés hangzott felénk. Éhes vadkan falka volt, mely zsákmány után
tört, s csak is egy-egy fegyver elsütése által sükerült őket némileg
sakkban tartanunk. A sakalok még oly szemtelenek is voltak, hogy úgy
körülszaladgáltak bennünket, mintha házi állatok volnának, s még a
botütések sem használtak ellenük; s merüljön csak az ember valami mélyen
a beszélgetésbe, s ne vigyázzon élelmi szerére vagy ruhájára, ezek
bizonyára ott teremnek macskaügyességgel és elragadják. Mindazáltal az
egész éjen át semmi veszedelem sem ért bennünket, sőt ez éji táborozás,
az óriási rengeteg közepette, igen kellemes emléket hagyott hátra én
nálam; egy penabad-ért (körülbelől fél frank) 10 fáczánt vettem, nagyot,
kövéret s kitünően jó izűt. Tatár utitársaim is bőségesen bevásárlottak
ez áruczikkből, mely itt oly roppant tömegben található, hogy az erdőség
sürűjében, hol a felrepülés lehetetlen, százat meg százat lehet bottal
leverni, s még harmadnap mulva is fáczánpecsenye pótlá az itt különben
nagyon drága kenyeret.
Mig úgy éjfél táján, mikor a virrasztás sora rám került, itt ültem volna
a vígan pattogó tűz mellett, khinai tatár barátaimmal, itt e regényes
erdőségnek közepette, meg nem állhatám, hogy ezen, még az éji ruhába
öltözötten is oly elragadó természet végig tekintésénél gondolatban a
távol nyugat felé ne repüljek. Hadzsi Bilal barátomat is meghatotta a
jelenet fensége, ő is odagondolt a khinai tatárságban fekvő háza tájára,
közlékenynyé lett, nejéről, gyermekeiről kezdett beszélni, a mit a
müzülman igen ritkán cselekszik, s mélyen felsohajtott, mikor
legfiatalabb leányának nevét emliték ajkai. „Hihetőleg az legkedvesebb
gyermeked“ – kérdezém. „Igen, efendi – viszonzá a tatár – negyedik
kedvencz feleségem leánya, a kit nem pénzért vettem, hanem a ki tiszta
ragaszkodásból jött hozzám, bárha kétszer oly idős vagyok mint ő.“
Elbeszélte aztán, hogy a leányok, az egész világ kerekségén az ő
hazájában a legolcsóbbak; „Törökországban, Persiában, sőt még
Közép-Ázsiában is drága pénzen kell megvenni az embernek jegyesét, de
minálunk hat Tillan (arany) mindig lehet feleséget kapni. Nálunk az élet
is olcsó, s minthogy te, a mint mondád, még nőtlen vagy, jőjj velem
Akszuba, települj meg ott és bizony boldog lehetsz!“
Egy másik, Namengan közelében fekvő birtokának szépségeit kezdé vázolni
előttem. Ő is meghítt. Mind valamennyi saját otthonáról beszélt, s én
most érzém talán legnehezebben, hogy incognitom szigorúan tiltja, azon
földnek nevét ajkaimra venni, a hol én születtem, s melyet a
világkerekségén a legfőbbnek és legszebbnek tartok. Igy váltakozott
beszéd beszéd után, mig végre a hajnal fénye tört keresztül az erdőség
lombjain. Mikor egészen megvirradt, mi is nyergeltünk, hogy Heftenből
Szári felé, Mazendran fővárosa felé vonuljunk. Nagy szomorúságunkra itt
végeszakadt a pompás országútnak, s a mily jó ez volt eddig, ép oly
kimondhatatlan rosz lett az, melyen ezután haladtunk. Majd holmi
nyomorúságos töltéseken vonultunk végig, melyek beláthatatlan mocsárok
közepette, vékony szalagocskák gyanánt kanyarognak, majd csak félig
kiszáradt mocsárokon keltünk át, hol mind az ember, mind az állat csak
lejtve-szökve juthat keresztül, s az a gondolat, hogy egyetlen hibás
lépés a kevésbé szilárd helyre intézve, az embert feneketlen sárba
ejtheti, minden inkább volt, csak kellemes nem.
Két órai haladás után megint erdőségbe jutottunk, melybe alig léptünk
be, s már is erős czitrom- és narancsillat ütött meg bennünket, s
csakugyan sok helyütt e déli gyümölcsöket termő egész kertekre akadtunk.
A sárga gyümölcs gyönyörűen vette ki magát a tündöklő zöld lombozat
között, s a fák oly dúsak valának, mint még semmi egyéb gyümölcsnél nem
láttam eddigelé, s majdnem minden ágat egy-egy támasznak kellett
tartania. Közel az ilyen kertekhez négy erős oszlopon álló négyszögletes
házacskák emelkedtek, az ültetvényesnek és tulajdonosnak házai, ki csak
is jó magas létrán juthat házába. Midőn e különös épitészet okát
kérdezém, azt nyertem feleletül, hogy részint a talaj nedvessége,
részint a rovarok roppant száma lehetetlenné teszik a földön lakást; s
csak egy pár lábnyi magasságban legyen is az ember a föld fölött, az
álom már is sokkal könnyebb, s a levegő sokkal egészségesebb. „Semmi sem
tökéletes a világon – monda társaságunk egy kegyes zarándoka – minden
rózsának meg van a maga tövise, s ha e paradicsomszerű tájéknak sem
rovarai, sem nedvessége nem volnának, ezek az eretnek siíták még azt
képzelnék, hogy ők már e földi életben elnyerték a paradicsomot.“
Egyébiránt itt is úgy találtam, hogy Mazendran lakójának beteges
külszine, igen nagy ellentétben áll szülőföldének gazdag természetével.
S ha azt kérdém ezen emberektől, ha ugyan itt művelik is kertjeiket, de
lakhelyeiket mért nem teszik át máshová; nagy csodálkozásomra mindenütt
azt hallottam válaszul: hogy az erdő, bárha egészségtelen is,
mindazáltal jó erősség gyanánt szolgál az ember-rabló turkomanok ellen,
kiktől e vidéken, a sík, szabad tájon, senki sem tudná magát
megvédelmezni.
Ali Abbad falunál, falunál – mondom, – bárha alig áll többől nehány
háznál, megállapodtunk és reggeliztünk. Utitársaim neki mentek a
narancsfáknak s nehány fillérért szabad volt annyit enniök, a mennyit
csak birtak; s mégis oly mohón fogtak hozzá, hogy az első darabokat
héjastól együtt nyelték le. Az ő hazájukban ennek a gyümölcsnek csupán
nevét ismerik, s az ali-abbadi reggelire, bizonyára holtuk napjáig meg
fognak emlékezni. Én ezen közben, mint rendesen szoktam, most is a
persák közé vegyültem, s figyelemmel hallgatám a kormányzóról, sahról,
vagy a turkomanokról szóló beszélgetéseiket, s minthogy a többi között
az is értésemre esett, hogy Seh Taberszi, a Bábik hirneves erődje –
vagyis azon vallási rajongóké, kik egy időben az egész vidék rémei
valának, ugyancsak e tájon áll; különös örömmel hallgattam néhány
szemtanúnak ezen hires fanatikusok harczairól szóló előadását. A Bábik
felekezete csakugyan nevezetes tünemény Persia müvelődés történelmében,
s minthogy e hirhedt próféta fel és letünése érdekelni fogja a hazai
olvasót, itt egy kis kitérést akarunk tenni, s mig a karavan nagy
csendesen vonul Szári felé, elmondjuk, ki volt az a Báb, hogyan jutott
oly nagy hírre s hogyan kellett elvesznie.

_Báb és Bábi-k._