Vándorlásaim és élményeim Persiában - 18

  barátságos viszonyunk is mind szorosabbá füződék. Teheranban még mindig
  csak az efendit, a török követség védenczét látták bennem, a csupa
  kényelemben élő urat s igy nem igen mertek hozzám közelíteni. De az úton
  lassankint eltünt a válaszfal, bizalmasakká lettünk, tréfálóztunk, s
  rövid, sőt – mondhatnám – hihetlenül rövid idő alatt sükerült utitársaim
  legőszintébb rokonszenvét megnyerhetnem.
  A második estét már kényelmesebben töltöttük, Gilar faluhoz érkeztünk, s
  itt, a Szári-ból jövő kis karavannal együtt, melyhez Teheranban
  csatlakozánk, meglehetősen kielégitő ellátásban részesültünk. Kisebb
  csoportokra oszlottunk, s én – mint a nyájas olvasó már közép-ázsiai
  útleirásomból tudni fogja, – Hadzsi Bilalhoz és legközelebbi
  atyjafiaihoz csatlakoztam. Velük együtt egy paraszt házának
  szobácskájába huzódtam meg, ujra meghívtak vacsorájukhoz, s az éhség
  csakhamar feledteté velem, mind az ételnek kellemetlen szagát, mind
  utitársaim piszkos ökleit, kik velem együtt markoláztak a tálba. Ugy
  szinte a lankadtság is jól előkészitett az álomra, daczára azon közeli
  érintkezésnek, melybe ezen lompos, piszkos, de egyébiránt jó emberekkel
  jutnom kellett, s midőn másnap reggel megujult erővel keltem ismét utra,
  jövőm képének távolról sem volt már annyi árnyoldala, mint legelső napi
  indulásunkkor látszott.
  Utunk, Iran egyéb utainál sokkal kevésbé látogatott, igen gyéren
  benépesített halmos vidéken vezetett Firuz Kuh felé, magas halmokon és
  szakadó hegyzuhatagokon át. Csak két órajárásnyira voltunk már a
  Demarendtől, de ez nem vala látható, a mi nekem annyival inkább roszul
  esett, minthogy hólepte ormát Teheránból gyakran nagy élvezettel
  szemlélém, s igy közelről annál jobb szerettem volna látni. A Demarend,
  a legujabb mérések szerint, több mint 22 ezer láb magasan emelkedik a
  tenger szine fölött, oly magasság, mely a puszta szemmérték szerint,
  majdnem hihetlennek látszik. E hegyen eddigelé még csak igen kevés
  európai volt fen, kik között ujabb időben, az olasz-persa missió
  tudományos osztálya vala a legkitünőbb. Ezen urak közül, ha nem
  csalódom, Filippi tanár volt a legelső, ki az oromra feljutott, hova
  igen nehéz felmenni, s az olaszok méltán nagy örömre gerjedhettek, midőn
  a büszke háromszint fenlebegni látták e roppant alkotványnak már az
  őskorban is oly nevezetes csúcsán.
  A „Viva Italia“ örömkiáltás igen sajátszerűen hangozhaték azon
  völgyekben, hol Ó-Persia királya oly sokáig küzdött az alvilági
  szellemekkel s hol – a monda szerint – Zohak a vadzsarnok a magas
  szirtfokhoz van bilincselve.
  Aruban, harmadik állomásunkon, ismét más utitársosztály vendégszerető
  meghivását kelle elfogadnom. Ezek mindnyájan Khokandiak voltak, kik
  husból, rizsből, sárgarépából, babból és közbe habart lisztből álló sürű
  levessel, kedvencz nemzeti eledelükkel szolgáltak. Hogy minden falatnál:
  „Mily pompás, mily felséges!“ kiáltásokra kellett fakadnom,
  természetesnek fogja találni bizonynyal mindenki; a jószivűség
  nyujtotta, s csak a tetszésnyilatkozat lehetett az egyedüli
  hálaviszonzás. Theára megint más osztálytól nyertem meghivást.
  Mindnyájan versenyeztek, hogy társaságuk legujabb tagját a lehető
  legjobban ellássák. Mindent szives örömmel fogadtam el, de szigorúan
  ovakodtam minden olyastól, a mi csak távolról is kitüntetésnek
  látszhaték vala; csupán a tökéletes egyenlőség teremthet tökéletes
  barátságot, s minthogy e tekintetben minden eddigi törekvésem
  meglehetősen eredménydús volt, mindjárt a három első napon észrevettem,
  hogy itt igazi, hű és szinlelés nélkül való barátságot sikerült
  nyerhetnem.
  Igen mulatattók valának rám nézve a persa falusiak megjegyzései, a tatár
  zarándokok és köröttem levő viszonyt illetőleg. Voltak közöttük éles
  látásúak, a kik kitalálták, hogy én nemcsakhogy tatár, sőt még ozmanli
  sem vagyok, hanem testestől-lelkestől frengi, ki ezen emberek
  társaságában az európaiak előtt máskülönben elzárt Közép-Ázsiát akarom
  meglátogatni. Sokan észrevették, ismétlem, de szóval egy is alig
  nyilatkozott, mert a siíta persák gyűlölete oly nagy a szunnita
  középázsiaiak iránt, hogy az irani teljes szivéből örvendezik, ha látja,
  hogy halálos ellenségei el vannak ámitva.
  Másnap reggel a jelentékeny Firuz Kuh-ba, negyedik állomásunkra kelle
  érkeznünk. Igen korán útra kellett kelnünk, minthogy a távolság igen
  nagy, s az út még e fölött járatlan, vadon hegyvidéken vezet keresztül.
  A metsző hideg rémitően érezhető vala e magas regiókban. Minden
  pillanatban le kellett szállanom, hogy nyomorult gebémet a meredek
  hajlatokon átvezessem, vagy hogy a folyón való átkelésre, más gyalogos
  útitársamnak átengedjem. Egy alkalommal azt is megkisérlém, hogy egy
  tenyeres talpas utitársamat magamhoz vettem a nyeregbe, de ez a teher
  igen nehéz volt lovamnak, ez megcsuszott, s mindkettőnket belevetett, a
  nem mély ugyan, de annál hidegebb vizbe. Az önkénytelen fürdő után jó
  egy órafolyásig gyalogolnom kellett, hogy felmelegedjem. Ma is
  csodálkozom rajta, hogy az úti viszontagságokhoz hozzá nem szokott
  testemnek, még ez a szerencsétlenség sem vált kárára. Nappal ép oly
  meleg lett, mint a minő hideg volt éjjel. Firuzkuh-ba, mely egy szép
  rommal ékeskedő hegy alján fekszik, késő délután érkezénk. Mind a táj,
  mind a most nevezett hely, bájos fekvésük folytán különös varázszsal
  hatottak rám, ugyszinte megleptek a házak is, melyek félig a persákéihoz
  félig a mazendraniakhoz hasonlítnak. A kis városkát széles és mély hegyi
  folyó hasitja keresztül három irányban, mely előbbi az utnak épen
  középpontját képezi Mazendran, Khoraszan és Iran között. Sok karavanja
  van, s valamennyi meglehetősen népes. A karavan leginkább narancscsal,
  dinnyével, czukornáddal s a káspi partvidék egyéb terményével szokott
  megrakodva lenni, miket Sárudba vagy Teheranba visznek, honnan ismét
  gabonaneműeket szoktak visszahozni magukkal, mint a melyek e hegyvidéken
  majdnem teljesen hiányzanak.
  Minthogy idáig tartó egész utunkon oly sokat hallottam beszélni az
  úgynevezett Badi Firuz-Kuh szél dühöngéséről, mely az utasokra nézve
  különösen veszedelmes: meglehetős aggodalom szállott meg, midőn annak
  zugását, másnap reggel, már a fennevezett helység völgyében észrevettük.
  Itt az út egészen meredeken emelkedik, s minden egyes lépéssel fölfelé,
  a szél is mindig erősebbé és erősebbé lőn, s midőn a magaslatra értünk,
  az orkan csakugyan oly irtózatos erővel dühöngött, hogy egyetlen utas
  sem maradhatott meg nyergében. Még a málhákat is leszórta, s igen nagy
  fáradságomba került, míg a magaslat kezdetétől azon karavanszerajhoz
  juthatánk, melyet az utasok menhelyeül Abbasz Sah építetett. A
  hegyszakadékokban imitt-amott még hó volt látható, s elképzelhető, mily
  borzasztó lehet ezen szél a hózivatarok alkalmával, s csak úgy állitják
  is, hogy a rideg évszakban gyakran temet utasokat a hó alá.
  Csak néhány lépést kelle tennünk a most emlitett oromról lefelé, s a
  szél azonnal megszünt. Lég és táj egészen másnak látszék. Eleinte apró
  bokrocskák valának észrevehetők; ezek alantabb fákká erősödnek, s alig
  haladtunk lefelé mintegy félórajárásnyira, s ime már is a legdúsabb
  növényzet vett körül bennünket. Mily felséges, mily bájoló tekintet ez,
  az Iranban utazó szemei előtt, ki csupán a falvak közelében ültetett
  gyér fákhoz van szokva, s napokhosszat tartó járatokon egyetlen fűszálat
  sem lát, melyet maga a természet hozott volna elő. Az út mindig
  keskenyebbé és keskenyebbé válik, mig végre egy nagy mélység partján
  vonul el, hol alant egy igen nagy, sőt, mondhatnám, az általam eddigelé
  látott legnagyobb hegyzuhatag omlik alá, messze kihangzó zúgással,
  óriási sziklatömegek fölött tajtékozva, s imitt-amott meglehetős
  magasságú vízeséseket képezve. Minden pillanat ujabb meg ujabb
  meglepetést nyujtott. A két oldalon terjedő erdőséget a leggyönyörűbb
  fehér és piros virágzat boritá s az aetheri tiszta levegőt ezer meg ezer
  különfajta növény és virág tette illatossá. S ha mindehez, a zöld lombok
  közül kimagasló, sajátságos alakú hegycsúcsokat verestetejű nyaralóknak
  képzelém: Európa legszebb alpesi vidékén gondolám magamat. Még maguk, a
  természet szépségei iránt máskülönben közönyös utitársaim is, egészen
  fellelkesültek, s az a reggeli, melyet a hegyes sziklacsúcson fekvő
  Divszefid romjai alatt költöttünk el, örökké felejthetetlen marad
  előttem. „Ez a sziklatelep – mondá persa követőim egyike – kedvencz
  tartózkodási helye vala azon fehér óriásnak, kit Rusztem legyőzött s a
  káspitenger partjaira űzött. Azon időben az egész paradicsomszerű
  Mazendrant csupa alvilági szellemek lakták, s valóban szerencse, hogy
  voltak hősök, a kik el tudták azokat űzni, mert a mi mai persáink, erre
  bizony nem lennének képesek.“
  E magas, meredek szikla felső részén barlangnyilás látszik, melyről száz
  meg száz monda él a nép ajkán. Nem nagy távolra attól, más üreg is
  található, melyet a rémitő óriás leánya különszobájának mondanak. Az apa
  sok ezer évvel ezelőtt eltünt ugyan, de a leány még most is ott lakik,
  sőt az év bizonyos szakaszaiban meg is szokott jelenni, hófehér ruhában,
  egész kiséretével együtt: s jaj annak az embernek, a ki meglátja őket,
  mert bizonyára halálfia lesz.
  Egy órai pihenés után tovább vonultunk. A vidéket, bárha az mindig
  regényesebbé válik, nem lehet épen nem lakottnak állitani. Tulajdonképi
  falvak nem léteznek ugyan, de az erdők egy-egy tisztásán egyes
  házcsoportok tünnek fel a szem előtt, legfölebb félórányi távolságban
  egymástól. Az úton azonban, mely mindig a fenebb emlitett folyó partján
  vonul, körülbelől egy-egy órai közök után több karavanszerajra lehet
  akadni. A persák Mazendrant is hiresnek tartják az e fajta épületek nagy
  sokaságáról, de ezek nem egyebek, fából készült hosszúdad színeknél,
  melyek egyik szögletében maga a tulajdonos is ott lakik, mindazon
  szegényes élelmi szerekkel együtt, miket el szokott adni az utasoknak.
  Egy ilyenbe, melyet Szurkh Abad-nak neveztek, mi is betértünk estefelé s
  elváltunk a persa utitársaktól. A tatárok rendkivül megörültek a kitünő
  jó víz és fa nagy mennyiségének, melyet e helyen oly bő mértékben
  találtak, mint sehol egyebütt az előttük ismeretes Ázsiában. Mig előbb
  6–8-an is főztek egy és ugyanazon tűzhelynél, ma este mindenki külön
  tüzet gyujtott magának. Thea-edény thea-edény után állittatott a tűz
  mellé, sőt az elégett fának óriási parázsa is felhasználtatott.
  Utitársaim ugyanis, miután jól laktak volna s magukat a lehető legjobban
  érzenék, levetették ruháikat s egy-egy darabot ketten-ketten kifeszítve
  a tűz fölé tartának, s mig a harmadik egy kis pálczikával gyengén
  porozgatá, a tűzben különös sistergés és sziszegés hangzék. Ez a
  legkönnyebb módja annak, hogy az ember ama bizonyos apró kellemetlen
  állatkáktól megszabaduljon, s bárha az első tekintet undorral töltött is
  el, mindazáltal benső körülmények kényszeritének rá, hogy magam is
  hasonlóképen cselekedjem.
  Az álom, mely a szellős épületben pilláinkra szállt, daczára a közeli
  folyó vad zajgásának, s daczára a sakálok vonításának, melyek feltünő
  nagy tömegekben veszik körül az emberi lakhelyeket, s még nappal is
  10–20 darabból álló falkákban ügettek előttünk, igen édes és kellemes
  volt. A lég, az érzékeny hidegből, lanyha tavaszi hőmérsékletűvé
  változott, s hogy én mit érzettem akkor, midőn éjjel felébredve, a
  bűbájos vidéknek szeszélyes alakú hegyein, s beláthatlan messzeségre
  terjedő erdein a kelő holdnak ezüst sugárainal széttekintettem, valóban
  nem vagyok képes leirni. Korán keltünk s utunkat szakadatlanul a mindig
  szélesbülő s mélyebbé váló folyó partján folytattuk egy irányban, mely
  folyó, a mint hallám, Talarnak neveztetik. Az út majd a jobb, majd a
  balparton vonult, majd egészen a meder közelében, majd végtelen
  magasságban fölötte; s ha a tegnap látott táj regényesnek mondható, ugy
  a mai valóban imposans volt. Az ösvény csak ritkán oly széles, hogy
  ketten lovagolhassanak egymás mellett. A karavan hosszú, meg nem
  szakasztott lánczot képezett s egészen különösen érzém magamat, midőn
  déltájon egy hegymagaslatra érve, sürű nedves felleg borított el
  bennünket, melynek folytán a csak nehány lépésnyi távolban alattunk álló
  utitársaink előtt már láthatatlanokká lettünk. Ugy látszék, mintha
  valamely könnyed, sürű zápor omlott volna ránk; hallottuk társaink
  kiáltását, feleltünk is nekik, de egymást csak akkor láttuk meg ismét
  kölcsönösen, mikor a nap sugarai keresztül törtek a felleg fátyolán. „Az
  égben voltunk“ – mondá tréfásan egyik utitársam. „Az ilyen ég nem volna
  valami nagyon kivánatos – viszonzám én – mert ha e homályos levegőben
  paripánk csak egyetlen egyszer kissé félrelépne, szépen lesétálnánk a
  lemagasb helyről a legmélyebb örvénybe. Ez pedig bizonyára irtózatos
  halál lenne. A folyó két partját itt-ott hidak kötik össze, de ezek
  rendesen igen nyomorúságos karban tartatnak, jobbadán fából s csak igen
  kevés kőböl épittetve. De szükség is van reájuk, mert a vadul alárohanó
  folyam ragadó habjainak semmi hatalom sem volna képes ellenükbe állani.
  E nap déltáján már nehány hegylakóval is találkoztunk. Különös emberfaj
  ez, olyan, minőt sehol másutt az egész Iranban nem találtam, nem igen
  magas termetűek, nagyon vékony dongájúak s halavány sápadt arczúak.
  Ábrázatukon semmi nyoma sincsen valósággal paradicsomi szülőföldjüknek,
  s midőn ezen beteges kinézésükről kérdezősködtem, azt nyertem válaszul:
  „hogy Mazendran égalja ép oly veszélyes, mint a mily elragadóan szép.“
  Nem is csoda! Felületének legnagyobb részét erdőségek boritják, a lég
  igen nedves, az eső nagyon gyakori, s még ott is, a hol évek óta
  telepitvények léteznek, még ott is épen úgy lep fű fa mindent, mintha
  csak tegnap vándoroltak volna oda. Igy az egyetlen utat is, tehát a
  legjártabbat, fatörzsek és kinyuló óriási ágak néha úgy elsánczolják,
  hogy alig lehet rajtuk áthatolni.
  Általában a fejszének itt igen sok volna a teendője, s ha a tüzelő- és
  épületfa e roppant bőségét látva, eszébe jut az embernek, hogy Iran
  egyéb tájai mily szegények fa dolgában, még csak akkor fogható fel
  igazán, milyen áldás egy országra nézve a jó közlekedés.
  Az az állomás, mely most következék, igen kicsiny volt; a helyet, hova
  megérkezénk, Zirabnak nevezik. Malom sok volt, de karavan csak egyetlen
  egy. Én lovagoltam előre, hogy a helyet elfoglaljam, s a persák által
  igen udvariasan fogadtatám, de alig jöttek nyomomban szunnita
  utitársaim, s a sziíta vendéglős szabad folyást engedett fanatismusának
  és a szegény szunnitákat egész átok-záporral űzte vissza. Nekem kellett
  pártjukat fognom. A persa, ki még nehány pillanat előtt oly nyájas volt
  hozzám, meglehetősen durvává lőn irányomban is, s a kemény szavakat
  kemény ütések is követék, s csak miután a tatárok zarándok-botjaikkal,
  melyek Arábiából szent ereklyék gyanánt jönnek, elegendőkép
  megfélemlíték őt, csak akkor változott meg magaviseletében s lett
  barátságosabbá. S midőn egy csésze theára is meghivtuk, még nehány
  történelmi adomát is elmondott szülőfölde hegyeiről a mi
  mulattatásunkra. Egy hegy-oromra mutatott a többi között, hová Rusztem
  az egyik lábát megveté, a másikat pedig egy két órai távolságban fekvő
  másikra, s igy vagdalózott kardja hatalmas csapásaival, hogy a Diveket
  Amul felé űzze. Estefelé, mikor már étkezésünket elvégeztük, mindkétnemű
  utazókból álló csapat érkezék Mazendranból, mind valamennyi térdig érő
  selyem bugyogót viselve, egyéb öltözetük is szürkés pirosas selyem
  szövetből állott, mely a nap sugaraiban szivárványszint játszott. Soknak
  csipejét széles öv boritá, melyről egy vagy több zacskó csüggött alá. Ez
  az ő tarisznyájuk, mert Mazendranban a kenyér valóságos ritkaság. Az
  itteni lakosság majdnem csupán rizsből él, melyből reggel egy-egy jó
  adagot megfőznek, ebbe a zacskóba beleteszik, s magukkal viszik élelmi
  szer gyanánt. Ők is rátámadtak pajzánul szunnita utitársaimra s megint
  nekem kellett közbenjáróul fellépnem, s bárha persa beszédem világosan
  megbizonyíthatá előttük, hogy én nem vagyok közép-ázsiai, mégis
  izetlenkedéseik közepette az egyik olyan csapást mért reám botjával,
  hogy azonnal vérzeni kezdettem. Ez tűzbe hozta az én utitársaimat is,
  csoportosan védelmemre keltek, s ha őket le nem csillapíthatom, ki tudja
  mi történhetik itt velünk. Egyébiránt azon szivesség, melylyel irántuk
  viseltetém, igen nagy hasznomra vált, látták, hogy bennem őszinte
  barátot nyertek, s égtek a vágytól, hogy előforduló alkalommal
  viszonozhassák jóságomat, s valóban meg is tették, mert én
  Közép-Ázsiában aránylag sokkal nagyobb veszedelemben forogtam mint ők
  itt s minthogy ők gazdagon lefizették tartozásukat, egyedül csak is
  annak köszönhetem, hogy incognitom oly szerencsés véget ért.
  E mindig bensőbbé váló barátság, kivált eleinte, sok kellemetlenséget is
  okozott nehéz szerepemben. Minél jobban elenyészett az efendi czím,
  annál inkább kellett koldússá és közép-ázsiaivá lennem. Nem egyszer
  történt, hogy a communismus szabályaihoz híven, most ez, majd amaz
  öltötte fel ruháimat, vagy alvás közben azokkal takaródzott; sőt egy
  fiatal Hadzsi nehány nap mulva tisztálkodási toiletteje alkalmával ingét
  is odavetette hozzám, hogy szabadítanám meg ezt azon hivatlan
  vendégektől, melyek pusztitására ő most nem ér rá, minthogy
  kenyérsütéshez kell látnia. Rá kellett állanom, de hogy milyen
  érzelmekkel fogtam munkámhoz, ezt a nyájas olvasó elképzelheti, a
  nélkül, hogy hosszas magyarázatra lenne szükségem. Ma, midőn
  Közép-Ázsiáról szóló könyvem, Európában úgy, mint Amerikában érdeme
  fölötti méltánylásban részesül, és sok ezer olvasó olvasta azt át, mégis
  csak azoknak lehet igazi fogalmuk nélkülözéseimről és nyomoromról, a kik
  maguk is huzamosb időt töltöttek keleten. A nyugati, Kis-Ázsia
  bensejében, minden lépten-nyomon szidja a keletit piszkosságaért.
  Persiában még jobban felingerül; azonban mit fog a világ mondani, ha én
  azt állitom, hogy mind a törökök, mind a persák valóságos fashionable
  gentleman-ok a közép-ázsiaihoz képest. A következő napon, bárha az
  állomás igen rövid, mégis nagyon korán kellett utra kelnünk. Ez egész
  Persiában hires rosz utjáról, s pedig ha valamely ösvényt még a persák
  is rosznak tartanak, képzelhető, hogy az csakugyan milyen lehet! A szűk
  völgy itt mindig tágabbá lőn, s estére a közel látszó mélységbe kell
  vala jutnunk, mely őserdőktől fedetten, egész a Káspitenger partjáig
  terjed. Utunk jobbára hegynek le ment, óriási sziklatömegek között,
  melyek oda a magasságból gördültek alá; a talaj maga lágy és agyagos, s
  minthogy a nap csak alig képes itt-ott keresztül hatni sugáraival az
  erdők sürű lombjain, a sár majdnem örökösnek mondható. Ha azt állitom,
  hogy ezen utat minden lépten-nyomon, mintegy három lábnyi szélességű
  árkok szakasztják meg, melyekből egyes hegyes sziklacsúcsok magaslanak
  ki, vagy óriási fatörzsek által van korlátozva, akkor még mindig
  szépitve szóltam róla. Nyeregben maradni teljes lehetetlenség, mert
  bárha sokan azt állitják is, hogy a paripa lába a legjobb vezető: alig
  tettünk néhány lépést s nem egy hasonlóképen gondolkozó persát láttam a
  sárban egészen alámerülni. Nem volt tehát mit tennünk, mint a kimagasló
  sziklacsucsokra ugrálni, vagy a sikamlós gyalog uton négy kézláb mászni
  tovább, valóságos pokoli kin volt ez, s az olvasó legkönnyebben fogalmat
  szerezhet magának minderről, ha azt mondom, hogy egy Ferszakh
  távolságot, mint egy hat óra alatt valánk csak képesek megtenni. Midőn a
  sikságra érkeztünk, ember és állat úgy el voltak fáradva, hogy négy órai
  pihenést kellett tartanunk, s utunkat csupán délután folytathatók. Itt
  az út két ágra oszlik. Balra Balfurus felé vezet, jobbra pedig Száriba;
  mi is ez utóbbira tértünk, s nem kevéssé valék meglepetve, midőn a mind
  sürűbbé váló erdőségbe lépve, négyszögletes, szabályosan kivágott
  kövekkel kirakott remek országútra léptünk, melynek mindkét oldala
  mellett árok vonul. Persiában a készített országút valóban a ritkaságok
  közé tartozik; s ez nem is a mostani kor munkája, hanem, a mint mondják,
  Abbasz sah épitteté, hogy a Káspitenger partján fekvő kedvencz mulató
  helyét, Esref-et annál könnyebben érhesse. Egyébiránt e műnek
  megpillantása, a két oldalról környező erdőséggel együtt, képzelmemben
  Európába varázsolt át engemet. Maga az erdőség oly sürű s oly
  áthathatatlan vala, hogy ama mesék, melyeket egykor az eltévedtekről
  hallottam, valóságnak látszottak előttem. Hemzseg e táj madarak és
  állatok legtarkább vegyülékétől, és az indiai Dzsenjelek után, a lehető
  legvonzóbb hely volna európai sportsman-jaink számára. Utitársaim alig
  birtak örömükben hová lenni, azon roppant mennyiségű puszpangfát
  megpillantva, mely itt egészen gazdátlanul növekszik, s melynek mind az
  ő hazájukban, mind általában egész Ázsiában igen nagy ára van. Ugyanis
  puszpangfából készülnek azon félkerek fésük, melyek egy-egy darabját
  minden müzülmannak szüntelenűl magánál kell hordania a korán egyik
  rendelete szerint, a szakálnak előirt toilettejét ezzel végezendő. Az
  ifjabbak nem állhattak ellen azon vágynak, hogy egypár hatalmas ágat le
  ne vágjanak, miket aztán majd a távol Khokandba magukkal vinnének,
  azonban csakhamar belátták szándékuk kivihetetlenségét, s még az este,
  az állomáson, valamennyit a tűzre vetették.
  Minthogy a reggeli órák nehéz vándorlása jóformán kimerített
  mindnyájunkat, az estszürkület beálltával valamennyien hely után
  néztünk, a hol megpihenhetnénk. Le is telepedtünk volna a legelső
  kinálkozó helyen, de a velünk jövő nehány persa figyelmeztetett
  bennünket, hogy ezen erdőségben, kivált ez évszakban igen sok ragadozó
  állat van, melyek rablási vágyuktól ösztönöztetve, éjszakánkint még az
  erősen épült hajlékokat is megtámadják, s igy a szabad mezőn tanyázóra
  nézve még sokkal veszedelmesebbekké válhatnak. Kivált a tigrisek voltak
  azok, melyek bárha nem oly vérengzők is mint a bengaliak, óvatosságra
  intettek bennünket. Minden fáradtságunk daczára, egész késő éjszakáig
  haladnunk kellett tehát az erdőségben, mig nehány különálló
  házcsoporthoz jutottunk, melyeket Heften-nek neveznek, s melyek
  közelében az erdő szélen megtelepedtünk. Elhatároztuk, hogy egész éjen
  át a lehető legnagyobb tüzet fogjuk lobogtatni s mellette felváltva
  virrasztani; mert a persák tudósitását épenséggel nem tartám pusztán
  megfélemlités végett mondottnak. Már az egész tájat bevilágította éjeli
  tüzünk lángja, s mégis a közeli sürűségből szünni nem akaró recsegés és
  röfögés hangzott felénk. Éhes vadkan falka volt, mely zsákmány után
  tört, s csak is egy-egy fegyver elsütése által sükerült őket némileg
  sakkban tartanunk. A sakalok még oly szemtelenek is voltak, hogy úgy
  körülszaladgáltak bennünket, mintha házi állatok volnának, s még a
  botütések sem használtak ellenük; s merüljön csak az ember valami mélyen
  a beszélgetésbe, s ne vigyázzon élelmi szerére vagy ruhájára, ezek
  bizonyára ott teremnek macskaügyességgel és elragadják. Mindazáltal az
  egész éjen át semmi veszedelem sem ért bennünket, sőt ez éji táborozás,
  az óriási rengeteg közepette, igen kellemes emléket hagyott hátra én
  nálam; egy penabad-ért (körülbelől fél frank) 10 fáczánt vettem, nagyot,
  kövéret s kitünően jó izűt. Tatár utitársaim is bőségesen bevásárlottak
  ez áruczikkből, mely itt oly roppant tömegben található, hogy az erdőség
  sürűjében, hol a felrepülés lehetetlen, százat meg százat lehet bottal
  leverni, s még harmadnap mulva is fáczánpecsenye pótlá az itt különben
  nagyon drága kenyeret.
  Mig úgy éjfél táján, mikor a virrasztás sora rám került, itt ültem volna
  a vígan pattogó tűz mellett, khinai tatár barátaimmal, itt e regényes
  erdőségnek közepette, meg nem állhatám, hogy ezen, még az éji ruhába
  öltözötten is oly elragadó természet végig tekintésénél gondolatban a
  távol nyugat felé ne repüljek. Hadzsi Bilal barátomat is meghatotta a
  jelenet fensége, ő is odagondolt a khinai tatárságban fekvő háza tájára,
  közlékenynyé lett, nejéről, gyermekeiről kezdett beszélni, a mit a
  müzülman igen ritkán cselekszik, s mélyen felsohajtott, mikor
  legfiatalabb leányának nevét emliték ajkai. „Hihetőleg az legkedvesebb
  gyermeked“ – kérdezém. „Igen, efendi – viszonzá a tatár – negyedik
  kedvencz feleségem leánya, a kit nem pénzért vettem, hanem a ki tiszta
  ragaszkodásból jött hozzám, bárha kétszer oly idős vagyok mint ő.“
  Elbeszélte aztán, hogy a leányok, az egész világ kerekségén az ő
  hazájában a legolcsóbbak; „Törökországban, Persiában, sőt még
  Közép-Ázsiában is drága pénzen kell megvenni az embernek jegyesét, de
  minálunk hat Tillan (arany) mindig lehet feleséget kapni. Nálunk az élet
  is olcsó, s minthogy te, a mint mondád, még nőtlen vagy, jőjj velem
  Akszuba, települj meg ott és bizony boldog lehetsz!“
  Egy másik, Namengan közelében fekvő birtokának szépségeit kezdé vázolni
  előttem. Ő is meghítt. Mind valamennyi saját otthonáról beszélt, s én
  most érzém talán legnehezebben, hogy incognitom szigorúan tiltja, azon
  földnek nevét ajkaimra venni, a hol én születtem, s melyet a
  világkerekségén a legfőbbnek és legszebbnek tartok. Igy váltakozott
  beszéd beszéd után, mig végre a hajnal fénye tört keresztül az erdőség
  lombjain. Mikor egészen megvirradt, mi is nyergeltünk, hogy Heftenből
  Szári felé, Mazendran fővárosa felé vonuljunk. Nagy szomorúságunkra itt
  végeszakadt a pompás országútnak, s a mily jó ez volt eddig, ép oly
  kimondhatatlan rosz lett az, melyen ezután haladtunk. Majd holmi
  nyomorúságos töltéseken vonultunk végig, melyek beláthatatlan mocsárok
  közepette, vékony szalagocskák gyanánt kanyarognak, majd csak félig
  kiszáradt mocsárokon keltünk át, hol mind az ember, mind az állat csak
  lejtve-szökve juthat keresztül, s az a gondolat, hogy egyetlen hibás
  lépés a kevésbé szilárd helyre intézve, az embert feneketlen sárba
  ejtheti, minden inkább volt, csak kellemes nem.
  Két órai haladás után megint erdőségbe jutottunk, melybe alig léptünk
  be, s már is erős czitrom- és narancsillat ütött meg bennünket, s
  csakugyan sok helyütt e déli gyümölcsöket termő egész kertekre akadtunk.
  A sárga gyümölcs gyönyörűen vette ki magát a tündöklő zöld lombozat
  között, s a fák oly dúsak valának, mint még semmi egyéb gyümölcsnél nem
  láttam eddigelé, s majdnem minden ágat egy-egy támasznak kellett
  tartania. Közel az ilyen kertekhez négy erős oszlopon álló négyszögletes
  házacskák emelkedtek, az ültetvényesnek és tulajdonosnak házai, ki csak
  is jó magas létrán juthat házába. Midőn e különös épitészet okát
  kérdezém, azt nyertem feleletül, hogy részint a talaj nedvessége,
  részint a rovarok roppant száma lehetetlenné teszik a földön lakást; s
  csak egy pár lábnyi magasságban legyen is az ember a föld fölött, az
  álom már is sokkal könnyebb, s a levegő sokkal egészségesebb. „Semmi sem
  tökéletes a világon – monda társaságunk egy kegyes zarándoka – minden
  rózsának meg van a maga tövise, s ha e paradicsomszerű tájéknak sem
  rovarai, sem nedvessége nem volnának, ezek az eretnek siíták még azt
  képzelnék, hogy ők már e földi életben elnyerték a paradicsomot.“
  Egyébiránt itt is úgy találtam, hogy Mazendran lakójának beteges
  külszine, igen nagy ellentétben áll szülőföldének gazdag természetével.
  S ha azt kérdém ezen emberektől, ha ugyan itt művelik is kertjeiket, de
  lakhelyeiket mért nem teszik át máshová; nagy csodálkozásomra mindenütt
  azt hallottam válaszul: hogy az erdő, bárha egészségtelen is,
  mindazáltal jó erősség gyanánt szolgál az ember-rabló turkomanok ellen,
  kiktől e vidéken, a sík, szabad tájon, senki sem tudná magát
  megvédelmezni.
  Ali Abbad falunál, falunál – mondom, – bárha alig áll többől nehány
  háznál, megállapodtunk és reggeliztünk. Utitársaim neki mentek a
  narancsfáknak s nehány fillérért szabad volt annyit enniök, a mennyit
  csak birtak; s mégis oly mohón fogtak hozzá, hogy az első darabokat
  héjastól együtt nyelték le. Az ő hazájukban ennek a gyümölcsnek csupán
  nevét ismerik, s az ali-abbadi reggelire, bizonyára holtuk napjáig meg
  fognak emlékezni. Én ezen közben, mint rendesen szoktam, most is a
  persák közé vegyültem, s figyelemmel hallgatám a kormányzóról, sahról,
  vagy a turkomanokról szóló beszélgetéseiket, s minthogy a többi között
  az is értésemre esett, hogy Seh Taberszi, a Bábik hirneves erődje –
  vagyis azon vallási rajongóké, kik egy időben az egész vidék rémei
  valának, ugyancsak e tájon áll; különös örömmel hallgattam néhány
  szemtanúnak ezen hires fanatikusok harczairól szóló előadását. A Bábik
  felekezete csakugyan nevezetes tünemény Persia müvelődés történelmében,
  s minthogy e hirhedt próféta fel és letünése érdekelni fogja a hazai
  olvasót, itt egy kis kitérést akarunk tenni, s mig a karavan nagy
  csendesen vonul Szári felé, elmondjuk, ki volt az a Báb, hogyan jutott
  oly nagy hírre s hogyan kellett elvesznie.
  
  _Báb és Bábi-k._