Vándorlásaim és élményeim Persiában - 07

abban a pillanatban összerogyott. A lövés megijeszté a farkasokat s
elszaladtak, de a midőn a csend lassankint megint visszatért, s ők
éhségtől gyötretve, ragadmányuk veszteségét el nem feledheték: méltó
csodálkozásunkra az egyik ismét elősompolygott. A vadászok hagyták jönni
nyugodtan, s midőn már közel volna a szarvashoz, ő is halálos golyót
kapott, s ott terült le áldozata mellett. Ez aztán általános örömet
okozott a kis társaság minden tagjának, leszállottunk, a szarvast
felmetéltük, s ott nyomban fanyársakra tűzdelve, pompás pecsenyét
szolgáltatott. Csak a legjobb falatokat vittük magunkkal, a többi,
valamint a farkas is, ott maradt.
(Junius 7.) Csurukból még hét óráig tartó út vezetett Khojba, Persia
egyik jelentékeny városába – s az elsőbe, melyet a nyugatról jövő utazó
ér. Khoj különösen bájos és varázsszép völgyben fekszik, s bárha már
előre nagy hirét hallottam, mégis a virágzó földmivelés, a leggyönyörűbb
zöld mező, kivált pedig a másfélóra hosszant tartó fasorozat, valósággal
elragadtak. A kép annyival inkább is meglepő volt rám nézve, a mennyiben
a leggazdagabban viruló fák, s a legtarkább virágokkal ékeskedő mezőség,
az első igazi keleti tavaszkép élvezetében részesitének. Maga a város
is, kiválólagos keleti jellemével, egészen uj volt előttem. A török
városokon kisebb-nagyobb mértékben mindenütt észre lehet venni a
nyugattal való érintkezést, de itt minden olyan tisztán keleti, mint
1000 évvel ezelőtt volt, olyan, mint a minőknek az ezeregy éjszaka
tündérmeséi festik a keleti városokat, egészen olyan, mint a minőnek én
a keleti városi életet képzelém. Hogy e meglepetés alatt, melyet Khoj
okozott, nem a szépnek és fenségesnek benyomását értem, azt talán
emlitenem sem kell a nyájas olvasó előtt. Khoj egészen keleties, s mint
ilyen, házai, utczái, a különböző viseletek, kiváltképen pedig a
bazárok, nagyon meglepik itt a Konstantinápolyból jövőt. A bazár
valóságos elfogadási terme a keleti városoknak, melyhez a magánházak
mintegy hálószobákat képeznek, mert a mig az egész világ nappal amaz
elsőkön sürög-forog, ez utóbbiakba csak éjjelre vonul vissza. A
bazár-élet itt egészen régi fényében mutatkozik, mig Stambulnak hasonló
épületeit az európai befolyás talán kényelmesebbekké tette ugyan, de
eredetiségükből egészen kivetkőzteté. S a ki Khojban a délelőtti órákban
látta a szük, hüvös utczák járás-kelését, adók és vevők taglejtéseit, a
különböző szöveteket, fegyvereket s élelmi szereket, a hullámzó tömeg
viseletét, be kell vallania, hogy Konstantinápoly bazárjai keleties
jellemvonások dolgában nagyon szegények.
Az első tekintet valósággal elbüvölt, és sokáig nem tudtam megválni e
sajátságos látványtól; olyan lárma, olyan zaj, olyan kiabálás volt ez,
minőt még soha életemben nem hallottam, s midőn az egyik kúpozott
helyiségbe léptünk, a hol mintegy harmincz kolompáros dolgozott serényen
az üstökön, alig tudtam hová lenni bámulatomban, látva, hogy e pokoli
zaj közt két gyermek-iskola létezik, valami üresen maradt hajlékban
rögtönözve. A tanitó, hosszú, vékony suhánggal felfegyverzetten –
hihetőleg azért ilyennel, hogy a legutolsó sorban ülőket is
megcsippenthesse – ott ült a félhold alakban elhelyezett gyermekek
között, s habár én egészen közel állottam is az iskolai helyiséghez, s
több perczig hallgatóztam, egyetlen egy szótagocskát sem tudtam kivenni.
Mind a tanitónak, mind a tanítványoknak olyan felfujódott képük volt a
kiabálástól, mint a kanpulykának, ereik kifeszültek, s mégis azt
mondják, hogy a tanitó tisztán meg tudja különböztetni, ha egy-egy arab
szót (olvasmány és tanulmány a koran lévén) a tanitványok roszul
hangsulyoznának. Olyasvalami, a mi előttem igazán megfoghatatlan.
S ha már a bazár tekintete is megörvendeztetett, még inkább meglepett
azon csinos kis Karavanszerai, a melybe bevonultunk. Törökországban és
Arabiában az utazó mindenütt csak szennyes Khanokra akad; azonban itt
Persiában, hol emberemlékezet óta mindig igen sokat fordítottak a
közlekedésre, a karavanszerajokban olyan vendéglőkre talál az ember,
melyek, már a mi keletet illeti, semmi kivánni valót sem hagynak. Ezen
épületek jobbára a bazaroknak közepette fekszenek, s rendesen szabályos
négyszögből állanak, melynek minden oldala bizonyos számu czellákra van
felosztva. Az egyetlen fél kerek nyilás, mely mind ajtóul, mind ablakul
szolgál, az épület körül futó terrasse-szerű emelvényre nyílik, mely
alatt az istállók vannak, ugy hogy az utazó, ki az első emeleten lakik,
elláthatja maga alatt a földszinten lovát is. E terrasse legfölebb 4–6
láb magas s a tulajdonképi udvarba vezet, melynek közepén kút áll,
gyakran virágos kertecskével kerített. Valamint e czellák nappal hüvös
enyhelyet szolgáltatnak, ép úgy egyáltalában éjjel-nappal a
Karavanszeraj a legbiztosabb helyiség az utazó számára. A kúpalakú
bejárásban lakó dalundar (kapus) van megbizva a rend fenntartásával, ő
az érkező idegent már lováról, nyeregszerszámáról felismeri, s kiki
ehhez illő szállást nyer. A lapos tetőkön éjjenkint őrök állanak, kik
egyhangú kiáltásaikkal elriasztják a tolvajokat, s igen ritka eset, hogy
egy-egy karavanszerajban tolvajlás történjék.
Minthogy e helyiségek gyakran az odavaló kalmároknak lakó- és
áruhelyekül is szolgálnak, az itteni életet majdnem szünetlenül élénknek
lehet nevezni. Nappal ott sürög-forog a járó-kelő tömeg a boltok körül,
a málhatömbökkel megrakott udvarban, – itt tevék s öszvérekből álló
hosszú menet érkezik, ott a másik épen most távozik, házalók, koldúsok,
Mollahk, gyermekek, asszonyok egyik a másikat éri szünet nélkül, s ha az
ember mind ehez oda képzeli a persát, a mint vizi pipáját szippantgatva
nagy csendesen ott ül czellája ablakában, a vad taglejtésekkel alkudó
tömeggel szemközt, – ugy némi halvány fogalma lesz talán a
karavanszerajok életéről. Minthogy épen a persák alkudozását,
adás-vevését emlitém, hozzá kell tennem, hogy e hevesvérű keletiek, a
rábeszélést illetőleg, még a khinaiakat is felülmulják. Mindjárt a
legelső napon volt alkalmam meghallgathatni, hogy egy gyapjú-kereskedő,
kinek a vevő a talált hiba folytán visszaadta portékáját, hogyan kinálta
meg ezzel amazt másodszor is. Költőnek sem válnék szégyenére az a
képbeszéd, melylyel áruczikkének fehérségét, finomságát, gyengédségét
elmagasztalá. Olyan tűzbe jött beszéde közben, hogy képes lett volna a
legmakacsabbat is megrendíteni. A vele szemközt álló persa nyugodtan
végig hallgatá s azután azt mondá: „Barátom, teljesen igazad van, és
szavaid, Isten bocsássa meg bűnömet, oly igazak, mint maga a Korán, de
azért még sem hihetem. Ám találja más olyannak portékádat, mint a
minőnek leirod, de nekem hibás az, és igy kénytelen vagyok visszaadni.“
Valóban hihetetlen, hogy a persa a legkisebb csekélységre mennyi
esküvést pazarol, mennyire bizonygatja saját életével, családja
életével, a király diademjével, Fatima ártatlanságával, Huszein és Ali
szentségével stb. s hogy az embert valami ilyes alkalommal busásan rá ne
szedjék, csakugyan hasonlóképen persának kell lennie.
(Junius 8.) Nehogy a másnap kezdődő Kurban Bajram-ünep
megakadályoztasson bennünket utunk folytatásában, másodnap estefelé már
eltávoztunk Khojból s még ugyanekkor Szeid Hadzsi Aga faluban
szállottunk meg, melynek lakosai csupa Szeid-ek, tudniillik a próféta
utódai. Ezek az urak, kik származási gőgjük folytán egész Persiában a
legszemtelenebbek, kiváltképen az idegennel szemközt oly követelők, hogy
az embert végre is kihozzák sodrából. Bármily gazdagok legyenek is,
azért mégis koldulnak mindenütt. Nem alamizsnát kérnek, hanem valóságos
adót, melylyel nékik mint az Izlam feje utódainak mindenki tartozik. A
szentség leple alatt sokszor a legnagyobb bűnöket követik el, s a nép
nem igen meri tőlük számon kérni tettüket, azonban a hatóság nem oly
nagyon aggályos, s a mint hallottam, a tebrizi kormányzó, az egész világ
szörnyűködésére, egy rablást elkövetett szeidet, elégetés általi halálra
itélt. A Mollahk kifogásokat tettek, de a kormányzó azt mondá: „Ha igazi
szeid, akkor ugy sem fog elégni“, s a bűnöst csakugyan lángokra vetteté.
Későn érkezvén, az éjet egy üresen álló juhakolban kényteleníttettünk
tölteni. Egyébiránt a néhány órai nyugalmat, melyet ezen helyiség
nyujtott, igen drága áron kellett megfizetnünk, mert a midőn másnap
reggel a világosság első sugarainál egymás szemébe néztünk, úgy
találtuk, hogy mind valahányunk arcza tele van nagy vörös foltokkal.
Ugyanilyenek boriták testünk egyéb részeit, s ezek azon látogatásnak
valának eredményei, melylyel bennünket a mult éjjel a juh-kullancsok,
éji szállásunk régibb lakói megtisztelének. Valamint én magam is
csodálkozom még most is azon mély álom fölött, melyből sem engem, sem
utitársaimat még ez állatok marása sem tudott felébreszteni, – bizonyára
ép úgy csodálkozik az olvasó is; de a több órai lovaglás csodálatos
hatással van az alvásra, s az állomásra fáradtan érkező utast talán csak
a skorpió tudná nyugalmában megzavarni.
(Junius 9.) Ezen faluból utunk hegynek felfelé vezetett, sziklás földön,
s gyakran igen keskeny hegyi ösvényeken, bárha az utak itt már
rendesebbek s jobb karban tartatnak, mint Törökországban. Ugyanezen
utat, a mint hallám, egy khoii gazdag czukor-kereskedő saját költségén
hozatta rendbe, s az ilyen példák nem ritkák Persiában.
A gazdag, a ki jó emléket akar hagyni maga után, ezreket áldoz egy-egy
út elsimitására, egy karavanszeraj vagy kút épitésére, s Iran
közlekedése nem egy könnyebbségét ezen régi szép szokásnak köszönheti. A
nap nem tünt még fel, midőn már a magaslatra jutottunk. Lapos táj volt
ez, meglehetősen kezelt rétekkel és szántóföldekkel. Balról a hajnalpir
bibortengeréből a nap kiemelkedék aztán; csendesen lovaglék, szemeimet a
természet szép játékán legeltetve s mily nagy vala meglepetésem, midőn
körültekintvén, a hegy túloldalának aljában bájoló tavat láttam
egyszerre magam előtt terülni, a legtisztább azurkék tükörrel s
közepette phantasztikus szigetekkel. Ugy látszék, mintha az egészet
varázsolás állitotta volna elő, s még mielőtt földabroszomat elővehetém
vala, utitársaimtól már is meghallám, hogy ez a szép Urania-tó, mely más
néven Derja-i-Sahi (királyi tengernek is neveztetik. A tó, az őt minden
oldalról környező s a jelen évszakban még hólepte tetejű hegyeivel,
valóban leirhatatlanúl szép vala, s ismételve meg kell jegyeznem, hogy
azt a mélységes mély kék szint, minőt ennek sima tükre mutatott a hajnal
keltekor, sehol többé azután az egész keleten nem találtam. Már három
hete nem láttam tengert, nem csoda tehát, ha ezen tekintet az Euxinust
és a festői Bosporust idézte fel ujra lelkemben.
A lemenet még meredekebb, mint a feljövet volt, s valami félórányi
távolságban lehet a parttól. Innen balra tértünk el, s meglehetősen jól
müvelt, de sok helyen sziksóval boritott térségen haladván át, jó
déltájban Shehva faluba érkezénk. Itt épen a Kurban Bairomot ünnepelték,
azonban a lakosság oly szegény, hogy alig kaphattunk kenyeret, husra
vagy más egyéb élelmi szerekre pedig gondolnunk sem lehet. Másnap
(Junius 10.) Dize Halilba mentünk, jobbadán sóboritotta vidéken át.
Köröskörül a természet igen szegény s a szemnek nem igen van más mi
egyében gyönyörködnie, mint a távoli Urumia-tóban. 11-kén reggel végre
mocsáros csatornák által szegdelt tájon haladtunk át Majinon keresztül
Tebriz felé, Azerbajdzsannak fő-, Irannak pedig legnagyobb kereskedő
városa felé, mely most egyszersmind az én utamnak is legalább egy ideig,
végczélját képezé.
Tebriz, Irannak a középkorban oly nevezetes városa, a helagidak s más
egyéb tatárfejedelmek székhelye, távolról ép oly kevéssé vala meglepő,
mint Khoi. Kertekkel gazdagon megrakott területén, itt-ott látszott
egy-egy keresztül döledezett mecset kék kupja, vagy valami hajdan pompás
épület puszta romja, s ha nincsen az a gőzkör, mely a levegőt a város
fölött megsüríti, ugy az utazót semmi sem figyelmezteti arra, hogy
Persia második városához közelít. Minél közelebb jutottunk, a levegő
annál nyomasztóbb, forróbb lett, s bárha persa utitársaim a Tebriz szó
(láz-üző) etymologiai magyarázatával a város rendkivül egészséges
éghajlatáról akartak is meggyőzni, mégis komoly aggodalom szállta meg
lelkemet, midőn a kertek és romok magas agyagkerítései között, hol a
melegség már kiállhatatlanná kezde válni, mintegy másfél óráig kellett
vonulnunk, míg a város belsejébe juthatánk.

IV.
Midőn a tömkelegszerű, keskeny, görbe utczákon a bazár felé vettük
utunkat, képzelőtehetségem minden élénksége daczára, sem valék képes
ezen roppant romhalomban a régi Tebriz legparányibb képecskéjét is magam
elé varázsolni, melyet állitólag a hires Harun el Rasid hitvese
alapitott volna, mely a maga idejében Rhageszszel versenyzett; s melynek
szépitésére Gazan Khan oly sok gondot fordított. A mogul főváros hajdani
pompájának legkisebb nyomát sem találtam s csakis – már az ős
hajdankorban magasra emelkedett kereskedelmi fontosságáról szereztem
magamnak némi fogalmat, midőn a még mindig tekintélyes bazárokon
halkléptetve keresztüllovagoltam. A mit Khoiban találtam, az a tebrizi
bazárélethez képest még csak miniatur-képecske. Itt százszorta oly nagy
a lárma, a zajongás, a kiáltozás, nem hiába hogy mind e napiglan
legnagyobb kereskedő városa egész Irannak, mit a bazárok is
megbizonyitanak, melyek az egész ország e fajta épületeihez hasonlítva,
kétségtelenül a legnagyobbak. Miután azt ajánlották, hogy az Emir
karavanszerajban, mint a legszebben és tágasabban, vegyek szállást, majd
egy órahosszat kellett a bazáron végigvonulnom, mig oda juthaték. Mint
az eféle látványokhoz szokatlan ujoncz, majdnem roszul éreztem már
magamat, az itt-ott túlságosan sürű tömeg, a keresztül-kasul vonuló,
hosszú sort képező megrakott öszvérek között, minden lépten-nyomon
veszedelmes összeütközéstől féltem, hogy vagy engem üt meg valaki, vagy
én ütök meg mást, s ha visszagondolok rá, hogy a vadul üvöltő dervisek
hogy szökdelének előttem e roppant zűrzavarban, s hogyan hajigálták a
levegőbe éles fejszéiket, meg ujra elkapva azokat: még most is valóságos
csodának tartom, hogy én mint tapasztalatlan, minden ámulásom és
bámészkodásom daczára, hogyan juthattam oda sértetlenül a fenebb
emlitett szép karavanszerajhoz.
Örmény utitársaim szerény czellát rendeltek számomra, s minthogy ők
rendeltetésök czélját immár elérték, csakhamar megváltak tőlem azzal az
igérettel, hogy másnap felkeresnek és szülővárosukban ők maguk lesznek
vezetőim. Az elválás nehezemre esett, mert a kik keleten huzamosb ideig
együtt utaznak, azok végre egészen rokonok gyanánt tekintik egymást, s
engem a válás annyival is inkább fájdalmasan hatott meg, minthogy e
becsületes jó emberekben, nemcsak utitársakat, hanem jóakaratú
Mentorokat is találtam ázsiai utam első szakaszában. Mikor ők
eltávoztak, késő estig ott ültem szobácskám ajtajában, – részint
fáradság által visszatartóztatva, részint pedig a végett, hogy a
körülöttem zsibongó életet bámulhassam. A helyi szokáshoz hiven,
csakhamar kiváncsi csoport gyülöngött körém, egyik kereskedőnek tartott
s árúczikkeit ajánlá fel, másik pénzváltónak nézett s azt kérdezé,
vannak-e beváltani való imperialjaim vagy kopekeim, a harmadik,
ruházatomról itélve, a teherani követséghez tartozónak gondolt s
szolgálatát kinálá, s valóban fárasztó, a mennyit ki kell az ujonnan
érkezettnek állnia egy ilyen persa karavanszerajban ez örökké éber
spekulansok ostromától. Csak késő este, midőn lassankint minden
elcsendesült, élvezheték nyugodolmat. Minthogy eddigelé örményekkel
utaztam együtt, még csak a mai volt az első est, midőn vacsorám
elkészitésével tulajdon magamnak kellett foglalkoznom. Ettől a
fáradságtól meg akartam kimélni magamat, s az egész Persiában oly hires
tebrizi csilau-t (ris-étel) kóstolám meg, egy adag Lule-Kebab-bal
(nádpecsenye), vagyis vékony vesszőre felszúrt, zsirból kisütött vágott
hussal, de ezeket az eledeleket igen nehezeknek találám s már másodnapon
saját kezemmel fogtam hozzá a magammal hozott főzőeszköz használatához,
azonban bárha a szakács-müvészet első próbái nem sükerültek is valami
nagyon szerencsésen, mégis a tulajdon magam által készitett ételek
izletesebbek s egészségesebbek valának. Sokkal nyomasztóbb volt azonban
rám nézve az esti órák magányossága, de persa szomszédaim nyájassága
ezen is segített, s az ország szokásainak és nyelvének ismerete
csakhamar mindenütt barátokat szerzett.
Tebrizben két hetet tölték, először azért, hogy a megtett út kiállott
fáradalmait egészen kipihenjem, másodszor pedig azért, hogy Persia ezen
második fővárosában huzamosabb tartózkodásom folytán mind az
azerbajdzsani tájszólás sajátságait, mind a siíta felekezet
legszembetünőbb speczialitásait, a mennyire csak lehetséges, megismerjem
s hogy e tekintetben igen sok ujat és érdekeset tapasztaltam, az könnyen
érthető. Huzamosb évekig szakadatlanul szunnita körökben élvén,
mindenekelőtt az itt talált vallási viszonyok különbözése vonta magára
figyelmemet. A siíták az Iszlam protestansai, igy hallottam s olvastam
gyakran, s iparuk és szellemi fensőbbségük hire csakugyan ilyest
sejtetett is velem, de mily nagy volt bámulásom, midőn már a legelső
napon minden lépten-nyomon sokkal vadabb fanatismust, sokkal kirivóbb
álszenteskedést találtam itt, semmint Törökországban. A koran eltérő
magyarázata, s az a körülmény, hogy Persia Iszlamja sokkal
elválasztottabb maradt minden nyugati elem befolyásától, mint a
törökországi, ezekben keresendő annak oka, hogy a siíta felekezet sokkal
inkább fentartotta a kegyesség magamagának ellenmondó számos fogalmát, s
igy itt minden színlelt szenteskedés mellett sokkal kevesebb benső
vallásosság létezik, mint az Iszlam akármely egyéb követőinél. Nagyon
meglepett mindenekelőtt a persák azon tartózkodása, melylyel az
európaiakat kerülik, s az a törvény, hogy ha netalán az ő ruháik csúcsa,
az európaiét érintené véletlenül, már ezáltal is nedzsisz-szé
(tisztátalanná) lesznek, s haladéktalanul fürdőbe kell menniök, nekik,
kikben a többi között, mindjárt másnap e következő vonásokat
tapasztaltam: A karavanszeraj közepén itt is, mint mindenütt,
vizmedencze áll, eredetileg kegyes mosdások czéljából, – s ime, míg az
egyik a kut egyik sarkánál szennyesét mosta ki, a másik félig cserzett
bőreit áztatá, a harmadik egy csecsemőt mosdatott teste különböző
részein: a másik oldalon emberek álltak, kik nagy áhitattal fogtak hozzá
vallásos mosdásukhoz ugyanezen vízben, sőt egy szomjazó leguggolt az
egyik sarokban s a zöldes setét nedvet, nagy ihlettséggel szürcsölé két
marokra. Meg nem állhatám, hogy hatalmas „Pfui“-t ne kiáltsak feléje; de
a persa oda fordult hozzám, tudatlannak nevezett s kérdé, vajon nem
tudom-e, hogy a Seriat szerint (szent törvény) a 120 itczénél többet
tartalmazó viz vak, – azaz olyan, mely nem lehet szennyessé és
tisztátalanná. S ezek az emberek azon véleményben vannak, hogy még a
legeslegtisztább európainak illetése is, nagy mértékben be fogná őket
szennyezni!
S ha fanatismusról szólok, vajon hogy ne emliteném azt a csodálatraméltó
Dervist, ki esetlegesen épen akkor utazott itt keresztül, az egész
bazart bámulatra ragadta, s mint eredeti tünemény, előttem is örökké
feledhetetlen marad. Ez az ember, teljesen meg levén győződve Alinak az
első khalifaságra tartott jogos igényéről, már, a mint hallám, harmincz
esztendővel azelőtt azt a fogadást tette, hogy beszédszerveit egész
életén át mi egyébre sem használja, mint az „Ali, Ali“ névnek
kiejtésére, mi által több mint 1000 évvel azelőtt elhalt Khalif
legbuzgóbb párthive gyanánt fogja magát megbizonyitani. Odahaza, nős
lévén, nejéhez, gyermekeihez, barátaihoz, rokonaihoz semmi egyéb szót
nem intézett, csak azt: „Ali, Ali“, ha ételre, italra, vagy bármi más
egyébre volt szüksége, megint csak: „Ali, Ali“, ha a bazáron valamit
venni vagy kéregetni akart, megint csak: „Ali, Ali“, ha valaki
bántalmazá vagy megjutalmazá, ismét csak az „Ali, Ali“ név hangzott
ajkairól.
Buzgóságában az utóbbi időkben annyira ment, hogy lóháton ülve,
eszeveszettként egész nap az utczákon rohant fel s alá, a levegőbe
magasan botot dobált fel s vadul kiáltozá: „Ali, Ali“; hogy ezt az
embert fél szent gyanánt tisztelék, könnyen elgondolhatja mindenki. Egy
városba érkezvén, a legelőkelőbb s leggazdagabb ember istállójába ment,
s kétszeres „Ali, Ali“ kiáltására, gyönyörű, felnyergelt lovat kapott
ajándékba, rögtön felpattant rá, s rohant utczáról utczára, vadul
üvöltve szokott mondását: „Ali, Ali!“ Öltönye vagy egészen fehér, vagy
zöld vala, s még botja is ezen szinek szerint változott. S mintha még
most is látnám, hogyan állt meg az Emir karavanszeraj kapuja előtt, s a
rettenetes bazári sürgés-forgásba villogó szemekkel, olyan erővel bele
kiáltott, hogy fején és nyakán erei megdagadtak: „Ali, Ali!“
Leirhatatlan csodálkozással ültem egykor valami öt perczig e különös
férfiúval szemközt. Hallgatott ugyan, de a harmincz évi megszokás
olyanokká alakitá ajkait, hogy még némaságában is „Ali, Ali“ nevét vélte
az ember szájából kihangzani.
Csak akkor, miután nehány napot töltöttem Tebrizben, lőn világossá
előttem, milyen igazi keleti elem között élek, s hogy a távoli Stambul,
a keleti világ ezen tarkára festett függönye a keletnek csupán
hamisított, s félig-meddig európaivá tett képét mutatja. A kelet minden
meglepetéseivel, tetszett ugyan az első pillanatra, de csakhamar
visszakivántam a nyugati életet, s igen nagy volt örömöm, midőn a
karavanszerajban, Würth és Hanhardt urak személyében, derék sveiczi
németeket s müvelt európaikat találtam. Erővel azt akarák, tegyem át
szállásomat hozzájuk, de ezt megköszöntem, s csak asztaluk szives
felajánlását vettem gyakrabban igénybe. Általuk megismerkedtem egyéb,
itt lakó európaiakkal is, s kimondhatlanul jól esett, ha a nyugati
czivilizáczióról, nyugati nyelven folytatott hosszas társalgás után,
valami persa társaságban, ismét effendivé alakulhattam át. Ez az
átmenet, egyik társaságból a másikba, már Stambulban is igen kedves volt
előttem, de kivált itt, különösen sok élvet nyujtott. A persa világ
csodálta ugyan azt a benső viszonyt, melyben az európaiakhoz állok, de
tudták, hogy a szunniták, mint a kikhez tartozónak véltek engem is, nem
olyan nagyon szigorúak a más hitűekkel való érintkezést illetőleg,
legalább senki sem tett ezért soha valami szemrehányást. Míg európai
barátaim, némely helyi viszonyt és erkölcsöt, az ő felfogásuk szerint
közlöttek velem, ezeket azután a benszülöttek világánál is megtekintém,
s ha az olvasó kétszinű szerepemet talán hibának mondja is, be kell
vallanom, hogy e gáncsot szivesen elviselem azon élvezetért, melyet az
itteni szokások és életre való helyes belátás nyujtott, tapasztalataim
azon tömegeért, melyeket a keleti népek felől, a Bosporustól mind egész
Szamarkandig szereztem magamnak.
Sok érdekes adatot hallottam Bokharáról s egypár európai utazóról, kik
odamentükben ezt a várost útbaejtették. Az akkori angol konzul, Mr.
Abbot, testvére azon hires Abbot kapitánynak, ki Herattól Khiváig
utazott, ennek sok nevezetes kalandját elmondá nekem, s általában
mindenek leplezetlenül kijelenték, kételkednek tervem kivihetőségén. Az
ő állitásuk szerint ily nagy nehézségekkel járt a Közép-Ázsián való
átutazás. Az eredeti doctor Wolf Józseftől – vagy, mint egy gunyoros
kritikus nevezé: a baireuthi pápáról – is sok furcsa történetet
hallottam. Ezen Wolf József ugyanis, mint ezt a hazai olvasó már ismeri,
nemcsak kétszer utazta be Bokharát, hanem saját állitása szerint az
ottani Khant, és minden kegyes Őzbeget, valóságos apostoli buzgósággal a
keresztyén vallásra is akart téríteni. Ez utóbbit azonban, mit anglikán
barátai hisznek ugyan, én részemről bátor vagyok kétségbe vonni, hogy
azonban kétszer volt Bokharában, az való igaz, s annyival is inkább
csodálatos, mivel ő a legfélénkebb emberek egyike, s még e mellett a
szükségesebb nyelvekben is járatlan volt. A mi azonban a fanatikus
mohamedanokkal szemközt leginkább hasznára vált, az, öltözetének
hihetetlen elhanyagolása s különös hajlama a szennyességre, egyszóval
azon körülmény volt, hogy ő a dervisek hűséges képmása. Nem is nevezték
sehol másnak, csak dervisi frengi (európai dervis)-nek, s minthogy
keleten az e fajta emberektől igen sokat eltür mindenki, mit másnak
ugyan nem volna tanácsos mondania, ugy Dr. Wolf Józsefet is, vagy a mint
ott nevezék, Mollah Juszufot, türelmesen hallgatták mindenütt. A többi
között azt mondják róla, hogy az angol követet, Sh… ezredest nem csekély
zavarba hozta, midőn ez őt Persia királyának bemutatá, s a doktor alig
lépett be a minden siíták fejének elfogadási termébe, s ez hogylétéről
tudakozódnék, ő azzal felelt, hogy haladéktalanul keresztyén hitre
akarta a királyt tériteni. Apostoli buzgalma – melylyel maga dicsekszik
legjobban – még akkor sem hagyta el, mikor Khoraszszanban, tél közepén
egy kurd csoport megrabolta, s minden ruhájától megfosztván, órákhosszat
ott állatá a szabad sivatagon, a vadul süvöltő őszi szélnek közepette.
Az ihlett missionarius, saját szavai szerint, vaczogva nem
könyörületességért esedezett, hanem még fél fagyottan is a holy Gospel-t
(a szent Irást) prédikálá – természetesen angol nyelven – a vad
kurdoknak. S oh csodák csodája! azok megtértek, sőt útnak ereszték.
Hasonló csodákat tett a Turkomanok között is. Egyszer egy régi nadrágért
adták el, máskor béna szamárért cserélték be, de gazdáját mindig jó útra
térité (ismételve mondom – a nélkül, hogy annak nyelvét tudta volna –)
visszanyerte szabadságát s Bokharába ért. Itt teljes papi ornatusban,
nyitott bibliával tartá bevonulását s az ép oly fanatikus, mint
kényurilag vad Naszvullah khan nem tett neki egyebet, csakhogy
szörnyűképen ráijesztett, tisztjei pedig tetemes pénzösszeget csikarván
ki tőle – világnak bocsáták. A mint tebrizi barátaim beszélték, egy
kegyes nőegylet (mert Anglia hölgyeinek kiváltképen kedvencze volt)
egész ládára való finom fehérneműt küldött ide számára, a mire nagy
szüksége is volt. Mindazáltal azon apró állatkáktól, miket
Közép-Ázsiából magával hozott, alig lehetett őt megszabadítani.
Csodálatos szórakozottságáról is eredeti történeteket beszélnek. Ha sok
rábeszélés után végre szobájába ment, hogy inget váltson, valami félóra
mulva egészen az előbbi állapotban jelent meg ujolag, s az inget,
feledékenységből zsebkendő gyanánt zsebébe dugta s használta. Máskor
megint vasárnapi alkalommal a gyülekezet szine előtt szószékre lépvén,
papi palást helyett, szórakozottságból, női köpönyeget kerített nyakába.
Sokat irtak már róla, de még többet lehetne elmondani, mert dr. Wolf,
valóban minden tekintetben eredeti és ritka ember volt.
E nagy persa kereskedő városban eltöltött első napjaim igen gyorsan s
kellemesen folyának, s társaságom majd európaiak, majd ázsiaiak között
váltakozván, elegendő szórakozást nyujtott. Ehez még két más körülmény
is járult, nevezetesen az első, hogy épen ittlétem alkalmával rendkivüli
ünnepélyek tartattak, s a második, hogy azokban én is részt vehettem. Az
ujonan kinevezett Veli Ahd (trónörökös) első ünnepélyes bevezettetése
teljes mértékben feltárta előttem a persa etiquettet és fényüzést.
Muzaffar-ed-din Mirza, a király kilencz éves fia, ki az itteni szokás
szerint kora ifjuságától kezdve trónörökösnek választatván, e gazdag
tartomány kormányzójaként szerepelt, épen e napokban vala nyilvánosan
feldiszítendő a khalattal, a királyi diszöltözettel. Az egész város
talpon volt. Az ünnepélyek több napig tartának, s igazán felettébb
kiváncsi voltam, midőn a legelső napon a nagy tömegtől környezett Ala
konak (fejedelmi lak, magas palota) kapuin át, a benső udvarokba
hatoltam, mint a hol az ünnepélyes szertartásnak véghez kelle mennie.
Milyen tarka vegyülék, mennyi szenny és mennyi gazdagság, milyen
büszkeség és milyen nyomor tárul itt fel a szem előtt! A bejárással
szemközt álló fedett teremben ott ültek a nagyok: a herczeg, a papok s a
herczegi háztartás főtisztjei. Mind valamennyinek arczán kimondhatlan
komolyság ült, a redős öltönyökbe burkolt testek magatartása, a kezek
fontos mozdulata, a fejek büszke hajtogatása, mindez azt mutatá, hogy
keleten nem egyedül az ozmanlik azok, a kik ünnepet tudnak ülni. Az
udvarban köröskörül két sor szerbaz (katona) volt felállitva,
szomoruságos alakok s európai egyenruhában, persa prémes süveggel.
Mintha csak vasvillával hányták volna rájuk a ruhákat, – de
legnevetségesebbek nyakravalóik voltak; egyik elől, másik féloldalt, a
harmadik épen hátul kötötte meg, – s hát még a gombok, kegyelmes
Istenség! Az egyik alul feledett ki hármat, a másik felül. Nem lehet