Vándorlásaim és élményeim Persiában - 10

ingecskéjében, melynek a hasat szabadon kell hagynia. Ezt az illetlen
öltözetet ifjú s vén egyaránt viseli, s ki még meg nem szokta, lehetlen
hogy ne botránkozzék meg rajta.
Az utczai élet is sokkal kirivóbb ellentétben mutatja fel az egymással
mereven szemben álló pompát és szegénységet, mint a Bosporus partjain.
Emitt, még a nagyvezir is legfölebb hat ember kiséretében megy a
portára, más magasrangú tiszteknek is, ha két szolgájuk és egy
csibukdzsijuk van, s akárhányszor lehet látni, hogy a miniszterek gyalog
mennek hivatalukba; Teheranban mindez egészen máskép van. Míg
egyik-másik zugutczában egypár félmeztelen dervis vagy koldus ténfereg,
a másik utcza-sarkon egyszerre csak egy-egy khan törtet elő lóháton,
roppant kisérettel. Hosszú botokkal fegyverzett szolgák vonulnak körötte
kétsorban, néha 40–60 is egyszerre, kiknek közepette maga a khan,
gazdagon diszített paripáján, fontos arczczal, fejét és szakállát
kellemteljesen lengetve. Kisérői lármás fellépte, szemtelen
magukviselete mindazok irányában, a kik velük szemben jönnek, azt
hitetné el az emberrel, hogy urok legalább is miniszter. Pedig távol
legyen! sokszor semmi egyéb, mint valami fülig eladósodott khan, ki a
fővárosban hónapok hosszat kunyorál hivatalért, s még csak kisérői sem
tartoznak háztartásához, hanem a megnyerendő hivatal reményében egy
csoport éhenkórász csatlakozik hozzá, kik pompáját puszta risikóra
emelendők, nyilvános megjelenésénél előtte s körötte mennek. Csupa
szemfényvesztés, csupa csuszás-mászás!
Épen oly mértékben volt rám nézve meglepő az a teljes loyalitás-hiány,
mit a persákban tapasztaltam; a persákban, ismétlem, kik fejedelmükkel
szemben oly túlzott tiszteletet tanúsitanak, hogy egy udvaroncz egykor,
kit a Sah magához közelebb intett, rögtön befogta szemeit s igy kiálta
fel: „Oh uram, kimélj meg engemet, nem léphetek közelebb hozzád,
fenséges pompád sugártengere vaksággal veri meg szemeimet!“ Tudva levő
dolog, hogy az egyes tartományokban a Sah parancsolatait annál kevésbbé
szokás teljesiteni, kérelmeire vagy fenyegetéseire annál kevésbé
hajtani, minél távolabban esik az a tartomány a fővárostól, mint a
tulajdonképi hatalom központjától, sőt hogy többet mondjunk, a fejedelem
legközelebbi környezete, legmegbizhatóbb szolgái vagy hivatalnokai is,
kiket ő tett gazdagokká, félik talán urokat, de nem ragaszkodnak hozzá
szeretettel. Házi körükben a legundokabb hireket hordják ajkukon az
uralkodó magánéletéről, nejei tiltott viszonyairól, s általában minden
cselekedetéről, legyen az helyes vagy helytelen. Ezen hirek
szétszóródnak aztán a nép között, a népköltők satyrákká dolgozzák fel, s
hogy az uralkodó meg nem becsülése valóban már is tetőfokra hágott, mi
sem bizonyitja meg jobban, mint az a körülmény, hogy a midőn nyilvános
helyen megjelen, kénytelen a tömeget szolgái töméntelen csoportjának
„berin, berin“ (félre, félre) kiáltásaival szétoszlattatni, hogy királyi
szemeit a közönyösség szégyenétől megkimélje. A török fővárosban ez
egészen másképen van. Itt, még a hivatalából rég elbocsátott hivatalnok
is bizonyos tisztelettel szokta kiejteni az Efendimiz (Urunk)
kifejezést. A szultán személyéről (Zati Sahanie) mind Stambulban, mind
minden egyéb török tartományban a legnagyobb tisztelettel beszélnek, s a
császári harem viszonyairól, melyek néha, mint például Abdul Medzsid
idejében, igen sok kivánni valót hagytak, legfölebb a titok zárt
pecsétje alatt szokás egyet-mást fülbe sugni. Igaz, hogy az ottoman
dynastiák uralkodói is sokszor a legfeketébb hálátlansággal viszonozták
szolgáik hűségét, de a loyalitás érzelme egyik fő jellemvonása a
töröknek, az ozmanliban úgy, mint az özbégben s az uralkodó kénye amott
soha sem szerezhet magának annyi ellenséget, mint Persiában.
Bárha a persák az élet örömeit inkább kedvelik, mint a törökök, bárha
itt a háremélet kötelékei sokkal lazábbak, mint ott, mégis mind
Teheranban, mind általában Iran minden nagyobb városában teljesen
nélkülöznöm kellett a nyilvános felderülés és mulatozás azon szép képét,
mi a nyugati utazót oly kellemesen lepi meg Törökországban. Azon
sétányok (szejrjeri), minőkkel Kiatkhane, Kandilli, Csamlidzsia, Fener
és Modaburnu ékeskedik, hogy a mindkétnemű török beau monde csendes
harmoniában legfölebb jelek által társalog egymással, azok a kis
csalitok a Boszporusz partjain, melyek alatt a török vagy töröknő
csibukja felgyürüző kék füstgomolya mellett, a tenger még kékebb
hullámain órák hosszat legelteti szemeit az édes Kejfben, a
megelégedettség e merengő, de mégis derült hangulata, mindez sehol,
sehol nincs Persiában. Itt abból áll a nyilvános szórakozás, hogy az
emberek csoportosan kilovagolnak a szent Sah Abdul Azim sirjához.
Világiasak akarnának lenni s vallásos szemfényvesztést gyakorolnak. Az
odavezető széles uton nem egy ifju Mirzát láthatni, ki arra lovagló
szépét vászonredőinek csokráról felismervén, egypár bókot mond neki, még
a szentélyben is udvarolni szokás egymásnak, az utmentén imitt-amott egy
csésze theát is iszik az ember frisitőül, természetesen nyeregben, de
mindez messze elmarad, a török mulatság vonzó képének mögötte.
Igy a házi mulatságok képe is sokkal erkölcsösebb Konstantinápolyban,
semmint a persáknál. Az Efendi-osztály, melynek minden tagja, kevés
kivétellel, egy-egy pohárka rakit (pálinkát) szokott élvezni estenden,
kisebb-nagyobb csoportokban néha iddogálásra is egybegyül. Soká, igen
soká kell a kis pohárkáknak körben járniok, hogy a társaság a
hagyományos bonton-ról megfeledkezzék, s a mámorban túlboldogok még
akkor is csak annyiban térnek el a józan állapottól, hogy az ülés,
felkelés stb. illemszabályait kevesebb figyelemre méltatjak, a halk
beszéd helyett fesztelenebbül kezdenek társalogni, vagy a sarokban
elvonult zenészek müvészetétől elragadva, némelyik élénken veri az
ütenyt térdein, a másik pedig – ez azonban nagy ritkaság – a dallamot is
énekli. Az ilyes ivás Törökországban rendesen vacsora előtt szokott
történni, s valóban alig láttam egyet is, a kit azután az asztalnál való
megjelenésben netalán az ittasság megakadályoztatott volna. A persa
fővárosban az e fajta mulatság sokkal zajosabban szokott véghezmenni, s
nemcsak az illem határait lépi át, hanem valóban orgiának is nevezhető,
az ilyen tobzódásnál ritkán hiányzanak a tánczosnők, kiknek müvészete,
mint alább majd elmondandjuk, a legrikitóbb erkölcstelenségen alapul. S
e dorbézolásban nemcsak ifjak és vének vesznek részt együtt, hanem, a mi
Konstantinápolyban soha sem történik meg, itt nem egyszer még a nők is
megjelennek. Ezen erkölcsi állapotok fölött annyival inkább is
csodálkozhatunk, mert hiszen a persák, kora ifjuságuktól fogva az iszlam
világ legelső moralistainak olvasásával foglalkoznak s minden
cselekedetük a kiváló finomság szinét akarván magán hordani.
Ha már most a társadalmi élet különbségeinek ezen néhány halvány vonása
után párhuzamot akarunk vonni a két főváros épitészeti müvei között:
bizonyára nem lephet meg senkit sem, ha azt állítjuk, hogy Stambul, a a
byzanti császárok e régi székhelye, méltán sértve érezheti magát, midőn
mi a régi Rhagesz romjaira csak az ujabb időkben ráépitett nyomorúságos
Teherannal akarjuk összehasonlítani. Rhagesz, az ős hajdankor, sőt még a
középkornak is nevezetes régi városa, valóban óriási volt mind
terjedelmére, mind pompás épületeinek számára nézve, de mindezekből
egypár romon kivül (s pedig ezek is már csak az arab korszakhoz
tartoznak) semmi fenn nem maradt, s a mije a mai Teherannak van, az csak
a Kadzsarok harczias turkdynasztiájának müve, kiktől a szép müvészetek
kedvelése, nagy bajjal tudott egypár fillért kicsalogatni. A belvárosban
álló királyi palota, melyen a szél kénye-kedve szerint átfütyörész:
falai minden arabeszkje és aranyozása daczára, igen szomorú benyomást
tesz a látogatóra, sőt még a persák által oly fennen magasztalt azon
részek is, hová az Európából hozott müvészeti és fényüzési czikkeket
helyezték el összevissza, ezek is inkább valami díszáruraktárra
emlékeztetnek, semmint királyi palotára. Hogy ez nem csak Dolma
Bagcseval egybe nem hasonlítható, mely tündéri fényben emelkedik a
Boszporus partján, s nemcsak Begler-Beg Szeraillal nem, mely bárha fából
van is csak, de belülről gyönyörűen el van látva mindennel, sem
általában a szultán legkisebb palotájával sem, – sőt még azon jalik-kal
(nyaralók) sem versenyezhet, miket az előkelő török főméltóságok szoktak
maguknak épittetni, ezt, ugy hiszem, mondani is felesleges. Ha a persa a
Nizamieh, Nigarisztan vagy a Kaszri Kadzsar (Kadzsar Kioszk) palotákat,
mely utóbbi a várostól mintegy félórányira fekvő kisded halmon áll, az ő
szokott nagymondhatóságával leirja, az ember valóban azt hinné, hogy
mindezek igazán keleti fényben úszó nyaralók, – azonban távol legyen! az
ember vajmi nagyon csalódik, az uj persa épitészet szót sem érdemel,
diszitései kiáltók, feltünők ugyan, de nem szépek, a kertek vagy
elhanyagoltak, vagy mind valahány a legkezdetlegesebb állapotban, a
szökőkutak csak igen csekélyek és mind régi szabásuak, egy szóval a
királyi palotákat Persiában csak azért magasztalják oly nagyon, mert
épitésük, realis értéküket rendkivül tulhaladó összegbe került, melynek
– természetesen – fele is a vállalkozók és magasabb hivatalnokok zsebébe
vándorolt.
[Illustration: Kaszri Kadzsar, a sah egyik nyári palotája közel
Teheranhoz.]
Egyébiránt a szunnita főváros roppant fölényét maguk a persák is
elismerik s ezt legjobban a következő adoma bizonyíthatja: „Egy persa
sah, ki előtt a boszporusz-parti palota nagyon magasztaltaték, előhivatá
udvari főépitészét, s megparancsolta neki, utazzék haladéktalanul
Stambulba, vegye szemügyre az ottani épületeket s azután Iranba
visszatérvén, emeljen ott hasonlókat. Az épitész elutazott. Vissza is
tért azután nem sokára, megjelent a fejedelem előtt s így szólott:
„Uram, trónod zsámolyára teszem le fejemet, mert lehetetlen
parancsolatodat teljesítenem, a konstantinápolyi palota utánzása
felülmulja minden én tehetségemet.“ „S vajon miért?“ dörgé feléje
haraggal a fejedelem. „Uram – viszonzá amaz – benső szépségeit még nem
volna nehéz utánozni, de falai aljához naponkint két világfejedelem
dörzsöli oda homlokát hódolata jeleül, – és ezt nem lehet utánozni!“ A
persa müvész ugyanis a szerail falainál zsongó fekete és márvány
tengerek habjait értette. Fejedelmeknek mondja azokat, melyek a
szultanilak előtt hódolatukat mutatják be, s valóban jóformán igaza is
van, mert olyan tulajdonokat, minők Konstantinápoly körül egyesülnek,
más egyebütt a természet sehol sem tud felmutatni.
Épen oly roppant nagy a különbség a két főváros éghajlata között is.
Stambulban is van hideg, mely a faházakban nagyon is érezhető, s van
meleg is, mely a nyári hónapokban némely városrészekben, mint például
Akszerajban, meglehetősen nyomasztóvá válik. De van e mellett két
hatalmas mérsékelője is, télen a déli szél, s nyáron az éjszaki, melyek
az éghajlati kellemetlenségeket jóformán mérsékelik. Teheranban a tél
elég enyhe ugyan, de annyival borzasztóbb a hőség, a nyári nap nyomasztó
forrósága, s bárha a házak szelelőkkel vannak is ellátva, mégis a város
bensejében nyaranta forró időjáráskor, még maguk a pinczék is
kiállhatatlanok.

VII. A király és udvara.
Naszr-ed-din Sah, Iran mostani uralkodója, még csak 16 éves volt, midőn
az 1848-ik szept. 6. atyja, Mohammed Sahnak haláláról értesült. Nem,
mintha talán az valami nagyon szerette volna, hanem más egyéb
vetélytársa nem lévén, Veli Ahd-dá (trónörökös) neveztetett ki, s mint
ilyennek, át kellett venni törvényes szokás szerint Azerbaidzsan
tartományának kormányzatát. A trónváltozás Iranban rendesen
zűrzavarokkal, küzdelmekkel, sőt véres polgárháborúkkal szokott
egybekötve lenni. Az uj uralkodónak kiváltképen teli erszénynyel kell
ellátva lennie, hogy az egyéb követelőket eltehesse láb alól, –
Naszr-ed-din Sahnál azonban épen ez hiányzott legjobban. Az egész
piszkosságig zsugori Hadzsi Mirza Agaszi, atyjának vezirje, soha sem
juttatta pénzhez, s midőn most Teheranba akart menni, a trónt
elfoglalandó, minden szükséges, sőt nélkülözhetlen eszköznek hiányával
volt. Kölcsönt akart kieszközölni a tebrizi kereskedőknél; de a persák
nem merték pénzüket neki adni, s csak is a görög Ralli és társa
kereskedő-háznak köszönheté, hogy az attól nyert pár ezer aranynyal
útnak indulhatott. Naszr-ed-din Sah nem is feledkezett meg ezen
szivességről, s fél év mulva gazdag ajándék kiséretében küldé meg
tartozását. Az első csomagra ez volt irva: „Ezt Naszr-ed-din herczeg
küldi“, a másikra „Ezt Naszr-ed-din király.“
A tizennyolcz éves uralkodó, ki e fölött annakelőtte még a legnagyobb
elvonultságban és félelemben is élt, nem tarthatta volna kezében
sükeresen a kormány-gyeplőt, ha olyan férfiú nem állt volna oldalánál,
mint Mirza Taki Khan, kivel Tebrizben ismerkedett meg, s ki őt veziri
minőségben követé Teheranba. Ezen férfiú, ki egyenesszivűségére, hazája
szeretetére, ritka belátására és statusbölcseségére nézve, nem Persia
történelmében, hanem az egész kelet ujabb korszakában valóban páratlan,
vaskézzel ragadta meg Iran regeneratiójának óriási munkáját. Igazán
csodálatra méltó, hogy rövid idő alatt mennyit tett a földmüvelés és
kereskedelem emelésére, azon terhek könnyitésére, melyek a földmüvelőt
már-már tönkre tették, s a Persa befolyásnak s tekintélynek az ország
határain tul való sokasbitására. Még az olyas meggyökerezett hibákat is,
minők a megvesztegethetés, a fényüzés s némely osztályok veszedelmes
kiváltságai, ezeket is meg akará semmisíteni s a szerénység példájával
maga járván elől, a Nagy-vezir czimet visszautasitá s helyébe Emiri
Nizan, rend-felügyelő, nevet vőn fel, s csakis utóbb, midőn tettei a
világot bámulatra ragadták, maga a nép, Emiri Kebir (nagy Emir)
dísznévvel tisztelé meg őt. Nem csoda tehát, hogy e férfiúnak a nagyok
elvetemedett és romlott körében sok és hatalmas ellensége támadt.
Ezeknek élén maga az anya-királynő állott. Az ifjú király sokáig siket
volt minden sugarlás ellen, s midőn e féfiút legjobban vádolnák előtte,
épen akkor adta neki nőül tulajdon testvérét, – de végre gyenge jelleme
mégis eltérité az igaz utról. A tevékeny vezir kegyvesztetté lőn, a
városból száműzeték s utóbb halálra is itéltetett. A nagy férfiú, ki a
halál nemét maga választhatá, fürdőjében életerét nyitotta meg, Fin
kastélyában, Kasanhoz közel. Elvérzett s vére nyomai a most nevezett
helyiségben mind e mai napig láthatók, de kora halálának nyomait, az
egész ország még sokáig fogja viselni; mert ha Emiri Kebir még nehány
évig a kormány élén állhat, Iran ma bizonyára tekintélyes állam keleten.
A mint Polak mondja, s én magam is hallám Teheranban, a király utóbb
megbánta volna elhamarkodott itéletét. Ügyes vezirjének elhunyta óta az
országnak igen sok veszedelmet kellett viselnie, s a Turkomanokkal való
szakadatlan küzdelmeken kivül, kivált Oroszország ösztönzésére Iran
gyakran háborúba bonyolult Herattal, a mi hosszas küzdelmekre
szolgáltatott okot mind az Afghanok, sőt még az angolok ellen is. A
király, minden tekintet nélkül országának zilált állapotára, leginkább
hóditási tervekkel, kedvencz eszméivel, foglalkozott, s minthogy a
pénzvágyó miniszterek a hadjáratokban gazdagodhatnak meg leginkább, a
fiatal fejedelem hiú óhajtásai minden oldalról pártfogoltattak. Ezer meg
ezer aranyat s még több vért pazaroltak el hiába, sőt azon szakadatlan
támadási kisérletek folytán, melyeket a szent pétervári udvar az indiai
és közép-ázsiai britt uralom ellen intézett, Persia Oroszországnak
egészen közönséges eszközévé alacsonyult, s annak korlátlan befolyása
alatt áll mind e mai napiglan.
Ennyit a király politikájáról. A mi személyiségét illeti, Naszr-ed-din
Sah, ki sokkal idősebbnek néz ki, semmint a mily koros, közép termetű
férfiú, igen kellemes külsővel, szabályos arczvonásokkal, szép
szemekkel, ajkai körül nyájas mosolylyal, gyönyörű bajuszszal s egészen
kurtára nyirt szakállal. Magatartása valóban fejedelmi, ugyszinte
társalgási modora is, csak beszéde gyors egy kissé, ugy hogy a ki
először beszél vele, nehezen fogja megérteni. A mi szellemi képzettségét
illeti, minden hizelgés nélkül mondva, – egész Iranban bizonyára ő a
legmüveltebb férfiú. Meglehetősen jártas mind az arabok, mind tulajdon
országának irodalmában, folyékony, jó irálya van, kalligraphicus irása,
meglehetősen rajzol is[14], e mellett a franczia nyelvben is jártassága,
de különös bámulatos földirati ismeretei, a miről saját magamnak is volt
alkalmam meggyőződni. Senkit sem találtam egész Iranban, a ki
Közép-Ázsiáról oly alaposan tudott volna beszélni, mint ő, de e mellett
a többi világrészek földrajzát is tökéletesen ismeri s tulajdonképen ez
képezi kiválólag kedvencz tanulmányát.
Minthogy szellemi képzettségének fensőbbsége folytán sem udvaránál, sem
miniszterei között nem igen talál olyanokat, kikkel hasznos mulatságban
tölthetné idejét, nem is csoda, ha udvari környezetét unalmas
etiquettjével nem szereti valami nagyon, s inkább Teheran környékén tesz
kirándulásokat, vagy, ha csak szerét teheti, vadászni megy. Az évnek
legalább is háromnegyed részét ezen szenvedélye kielégitésének szenteli,
a mi kitünő vadászszá tette, s minthogy az idő minden viszontagságával
daczolni megtanult, testileg sokkal edzettebb, mint sokan nagyjai közül,
kikre nézve nem lehet gyötrelmesebb kötelesség, mint urokat fagyban s
hőségben a szabadba követni. A mily jól érzi magát annakokáért a király
e kirándulások alkalmával, ép oly kellemetlen neki palotája benseje,
nagyjai ármánykodásai, nejei cselszövényei, az őt környező tisztek
csúszás-mászásai, kikben egyébiránt oly kevéssé bízik, hogy magán
kincseit nem egyszer még vadászataira s egyéb utazásai alkalmával is
magával viszi.
Nagyon meglepett engem általában az a különbség is, mely a török és
persa birodalom uralkodóinak mind személye, mind általában egész udvari
élete között létezik. Azt a nymbust, mely Oszman régi dynastiáját mind e
napiglan dicsőséggel és hódolattal környezi a Boszporusz partinál, az
oly sokszor előfordult trónváltozások folytán hiában keresnők Iranban.
Igy az udvari etiquette, bárha külsőleg modernizálva van is, alapjában
véve most is a régi még, a mi Persiában lehetetlenné lett,
Törökországban nemcsak magát az uralkodót, hanem még rokonait is a
legnagyobb tisztelet illeti. Ezek a külvilágtól egészen elzártan élnek,
s bárha több évig laktam Konstantinápolyban, ritkán találkoztam egy-egy
olyan pasával, ki az uralkodó testvéreivel érintkezhetett volna. A
Kadzsar dynasztiában épen ellenkezőleg áll az eset. Minthogy itt a
fejedelmek, alatvalóik közül is házasodhatnak, a királyi rokonság
aránytalanul jobban el van terjedve. Különös például kivált Fethali
sahot emlegetik, ki, a mint mondják, száznál több törvényes gyermeket
hagyott maga után. Testvérei hasonlóképen nem csekélyebb számú utódoknak
örvendhetének, s így nem csoda, ha a királyi család tagjai annyira
megszaporodtak, hogy az uralkodó fejedelemnek csak legközelebbi
atyjafiaira lehet gondja, s ha az államkincstárt nem akarja nagyon
igénybe venni, mi egyébiránt Iranban nem is jut eszébe senkinek sem, –
kénytelen egy egész csomó királyi herczeget minden figyelem nélkül
hagyni. Ezek annakokáért, hogy megélhessenek, kénytelenek sokszor minden
osztályba bevegyülni, mindenféle életmódot megragadni, s képzelhető,
milyen csodálkozva néz itt az olyan utazó, ki Konstantinápolyban
huzamosb időt töltött, egy-egy asztalosra, szakácsra vagy
lovászlegényre, ki neve után oda teszi a Mirza czimet, mi ebben az
esetben herczeget jelent, s mostani alacsony állása daczára, az ereiben
folyó királyi vérre utal.
Természetesen az irani királyi család magán vagyona is sokkal kevesebb,
mint a törökországi oszman dynastiáé, mely utóbbinak minden tagja a szép
és gazdag birtokokon, vám-jövedelmeken, s bizonyos városokon és
tartományokon kivül, miket mindjárt születése után mintegy zsebpénzül
kap, az állampénztárból azonkivül még busás havi pénzben is részesül. A
kadzsarok gazdagsága kiváltképen a király magán kincstárából áll, mely
pénzül a legjobb időkben sem igen megy többre öt-hat millió aranynál,
drága ékszerekben azonban valósággal gazdag. Oly szerencsés voltam, hogy
ezt egykor a török követ kiséretében megláthatám, s azon rövid jegyzetek
után, miket magamnak hamarjában tehettem, némelyeket közölni is akarok
felőle. Első s legszebb darabja e kincstárnak a nagy Derjai-nur-gyémánt
(világosság tengere), melyet Nadir Sah hozott Indiából, s melynek
egyedüli vetélytársa csupán az angol kincstárban létező Kuhinur
(világosság hegye.) Mikor én láttam, egy övbe volt foglalva, s a nagy,
hosszúdad s közepén emelt drága kő valóban csak olyannak látszék
előttem, mint valami közönséges hegyjegecz. Van itt azután egy értékes
rubin, melyet Tavernier a hires franczia utazó adott el, s úgy szinte
van több más gyémánt s három nagy smaragd, melyeket Nadir Sah hozott
Indiából. Mondják, hogy azon igaz gyöngyök is igen nagy értéküek,
melyeket közbe-közbe egy-egy smaragddal füzötten, nagy ünnepélyek
alkalmával a király mellén szokott hordani. A gyémántok közül, az előbb
emlitett nagyon kivül, leghiresebbnek mondják azon másik tizet, miket a
király egy díszruháján gombok gyanánt szokott viselni ötösével egy-egy
oldalon. Van ezeken kivül még számos öltönydarab, melyek a leggazdagabb
drágakövekkel egészen elborítvák, – ilyenek például: egy küledzse
(felöltöny), kiválólag szép sawlból, melynek nyaka, hajtókája s melle
tele vannak gyémántokkal. Ilyen a Tadzsi kejvan (korona alakú kucsma),
melynek csúcsán kis tojás nagyságú smaragd van, több gömbölyű vánkos,
szőnyeg s más egyéb ruhaneműek, mik drága ékességeikkel a szemet majd
hogy meg nem vakitják. Van ezeken kivül hat vagy nyolcz királyi pálcza
több gazdagon diszített fogantyús kama, nagyszámú drága öv s más egyéb
sulyos arany és ezüstneműek.
A dynasztia ezen magán birtoka fölött mindig maga az uralkodó
rendelkezik korlátlanul s a család egyéb tagjainak, valamint tulajdon
nejeinek is be kell érniök azzal, mit az ő nagylelkűsége nekik ajándékul
juttat. A herczegek ennek folytán csak úgy lehetnek gazdagokká, ha
maguknak vagy szorgalmuk, vagy valami zsiros hivatal által szereznek
birtokot, s a király nejeiről tudva levő dolog, hogy ezek zsebpénze
gyakran oly csekély, hogy toilettejük legszükségesebb kellékeit is alig
tudják megszerezni. Már maga e most emlitett körülmény is elegendő ok
arra, hogy Iran előkelő leányai nem tartják különös szerencséjüknek, ha
a királyi kegy őket tiszteli meg, sőt van akarhány olyan szülő, a kit
egészen boldogtalanná tesz az a körülmény, ha a király az ő gyermeküket
akarja nőül venni, minthogy szülöttüket nem örömest teszik ki az udvari
ármányoknak, s az uralkodó változékony szeszélyének.
Senki előtt sem lehet tehát feltünő, ha azt mondjuk, hogy a teheráni
királyi harem nagyban különbözik a boszporusz-parti gynaczeatól. Bárha
ez utóbbinak tagjai egyesegyedül pénzen vett csirkaszi leányokból
állanak (mert a török szultánok alattvalóik családjából nem
házasodhatnak), a mi a szabadságot, pompát, fényt és befolyást illeti, a
konstantinápolyi hárem-hölgyek állapota sokkal fényesebb, mint irani
hasonfeleiké. Emlékezem, hogy Abdul Medzsid szultánsága korában, több,
bárha pénzen vásárolt Kadin, hihetlen mértékben uralkodott mind a
szultán, mind az egész ország fölött. A többi között csak az egy
Szerfiraz Hanimot akarom például felhozni, ki fejedelmi urát oly
rettegésben tartotta, hogy ennek a nő tulajdon kértére bele kellett
egyeznie a Tewfik bey-el, titkos kedvesével, kötendő házasságába, miután
a szultán magát tőle törvényesen elválasztatta. Ilyesmi Persiában
hallatlan. A király egészen kénye-kedve szerint rendelkezik nővérei,
nagynénjei s tulajdon leánya keze és szive fölött, s testvéreinek egyike
semmi kifogást sem tehetett ellene, midőn nem nagyon rég, a király három
olyan magasb rangú hivatalnoknak jegyezte el egymásután, kiket ezen
kitüntetésre méltóknak itélt. Egyébiránt azon körülménynek is igen sokat
lehet tulajdonítani, hogy Naszr-ed-din sah, a mi a keletieknél vajmi
nagy ritkaság, nem kedveli különösen az asszonyokat, s igy a haremet
elhanyagolja. Nagyon ingatag lévén szerelmében, a király néha mindent el
szokott követni, hogy egyik-másik irani szépséget, kinek tekintete
királyi szivét véletlenül megsebezte, hatalmába kerithessen. A legkisebb
bú nélkül elvál egyiktől, hogy a másikat elvehesse, de a kegyencznők
szerencsecsillaga rendesen csak igen rövid ideig szokott tündökleni;
mert a király rabja lévén a vadászatnak és a katonai életnek, csakhamar
megunja a haremet és annak bájos lakóit, s örül, ha tőlük
megszabadulhat.
A teherani királyi család körében tehát teljesen hiányzik a bensőség és
bizalmasság azon köteléke, mely Konstantinápolyban mind a kegyencznőt,
mind az exkadin-eket urokkal egybefűzi. A teherani királyi család minden
tagja arra törekszik, hogy egyik a másik rovására meggazdaguljon. Minden
egyesnek lelkében bizalmatlanság és vak önzés honol. A szigorú, erélyes
fejedelem félelmet gerjeszthet ugyan személye iránt, de szeretetet soha
sem, s ennél fogva könnyen érthető, hogy a fiatal Naszr-ed-din sah, ki
bárha nem mutatja is, keresztül lát családi életének nyomorult
viszonyain, csak akkor érzi egészen jól magát, ha távol a palota
dögleletes légkörétől, távol az őt körüldongó tömeg ármánykodásaitól,
künn a szabad természet ölén magán élvezeteit felkeresheti. Hogy a
királyi nőkre térjünk vissza, ezekről meg kell jegyeznünk, miszerint
eltekintve azon eszközök korlátoltságától, melyek szolgálatukra állanak,
személyes szabadságuk is sokkal lebilincseltebb, mint a konstantinápolyi
császári urhölgyeké. A ki e most emlitett városban ünnepnapokon a
császári fogatok gyakran nagyon is hosszú menetét látja, a legszebb
lovak által vont díszkocsikat, melyekből gazdagon öltözött, drága kövek
és más ékszerek fényében uszó hölgyek, minden őket környező eunuchok
daczára, egészen fesztelenül űzik szerelmi tréfáikat, a ki tudja, hogy
Göttsuban vagy az édes vizeknél hogyan enyelegnek és tréfálnak ezek az
őket körülzsibongó ifju efendi-világgal, azt bizonyára igen meg fogja
lepni, ha Teheranban egy kék zsákba öltözött királyi hölgygyel
találkozik. Állása fényét semmi sem mutatja, ha csak azon ütések nem,
melyeket az őt környező ferrasok osztogatnak a tömegnek, hogy minden
tekintetet elfordítsanak róla. S még az ilyen kalitkában való sétálás is
igen nagy ritkaság, mert az egyiknek vagy nincs meg szükséges
ruhaneműje, a másik talán ékszereit zálogosította el, s valóban e nők
sorsa egyáltalában nem irigylésre méltó, s hogy rangjuk mily
jelentéktelen, semmi sem bizonyítja meg jobban, mint azon kettőnek
példája, kikről Polak azon tudósitást közli, hogy a királytól elválván,
egyik egy könyvkötőhöz ment utóbb nőül, a másik pedig a királyi
kollegium valamely növendékéhez.
Valamint az egész persa nemzet sokal távolabb van Európától, semhogy a
mi institutióinkkal közelebbről megismerkedhetnék, vagy az európai
politika ostoraitól annálinkább félhetne, ép ugy a Teherani udvar is
sokkal fesztelenebbül megtarthatja keleti jellemét, mint a török udvar
szerailja, mely az európai diplomatia tekíntetének s az odavaló és
külföldi ujságirók argus-szemeinek szakadatlanul ki van tétetve. Azon
időben, midőn Morier közzé tette csipős satyráját Persiáról, a teherani
udvar, nehogy olyannak láttassék, kiben semmi önérzet nincs, erélyes
tiltakozást bocsátott közre a hajdani angol követségi tagnak tolla
ellen. Mondják, hogy Naszr-ed-din Sah ujabb időben is nagyon felgerjedt
Gobineau Persiáról szóló legujabb könyve ellen, minthogy a franczia
gróf, ki a teherani udvarnál a legnagyobb tiszteletben állott, némely
viszonynak fátyolát nem a leggyengédebben lebegteté. Azt is mondják,
hogy a király felgerjedésében valamennyi franczia tisztet el akart
bocsátani szolgálatából, de én azt hiszem, hogy mind ez csak prima furia
történhetett, s mindenki azzal a gondolattal nyugtatá meg magát: „Páris
sokkal távolabbra van mi tőlünk, semhogy az a rosz hir, melyet felőlünk
ott költenek, minekünk valami komoly aggodalmakat okozhatna.“ S valóban,
nemcsak Páris, hanem az egész európai szellem is nagyon távol van a
teherani udvari élettől. S valamint a Boszporus mellett azon mértékben
csökken a háremélet histoire scandaleuse-e, a mily mértékben a nyugati
befolyás terjed, ép úgy a teherani udvar visszaélései is csak akkor
fognak megszünni, ha ez Európával közelebbi érintkezésbe jövend. Ez
azonban aligha fog egyhamar megtörténni.


KIRÁNDULÁSOM DÉLPERSIÁBA.