Vándorlásaim és élményeim Persiában - 03

A feltámadás képzi Ormuzd és az őt imádóknak tulajdonképi diadalát. Ezen
napon először Kajomersz, utána Masia és Masiana fognak feltámadni. Az
elemek védszellemei átadják nekik mindazokat, miket egykoron az elhalók
az ő gondviselésükre biztak, a lélek ujra feltalálja egykori földi
társait, s a jó, végképen csak most választatik el igazán a gonosztól.
Azon bűnösök, kik bűneikért elegendőkép még nem lakoltak, ujra poklokra
küldetnek, bárha nem is örök büntetésre; a három rémitő nap és
éjszakának irtózatait kell kiállaniok, melyek a pokol kinjainak 3000
évig tartó gyötrelméhez hasonlók, de végre könyörgő és rimánkodó szavuk
meglágyítja Ormuzd szivét, s megszabadítja őket kinjaiktól. A világot
gyujtó hőség és ömlő láng fogja megtisztítani, mely tűzkeresztség az
igazaknak kellemes langy fürdő gyanánt fog tetszeni, de a gonoszokat
iszonyú kinokkal gyötrendi. Megtisztul Ahriman is Div-jeivel és
Dämonaival egyetemben, s megtér, és akkor kezdődik a vég nélküli
békességnek és üdvösségnek országa.
Az ó persáknál – röviden előadva – ezekben állottak a zoroaszterféle
Kosmogonianak főtanai; a gebrek tanai és szokásai – mint a kik azon
ősfelekezet végmaradványát képezik – igen kevésben különböznek a most
elmondottaktól. Ők is Ormuzdban imádják a minden áldások kútfejét, s
kivált a tüzet és világosságot tekintik ama főlény legnemesb jelvényei
gyanánt. Meghajolnak az égi testek, csillagok, hold és nap előtt is, és
esti s reggeli imájukat ez utóbbi égi világosságok felé fordulva végzik.
Templomaikban a szent tüzet imádják, s a papok, nehogy nyálukkal
beszennyezzék a tiszta elemet, fehér kendőcskét tartanak szájuk előtt, a
mig a liturgiát végzik. E papok két csoportra osztatnak: 1) Főbbekre,
minők a Desztur, Mobed és Ferbed; 2) alárendeltekre, kiknek a tűzre való
felvigyázás tétetik kötelességükké.
A gebreknél, sem a sok-nejüség, sem az ágyas-tartás nincs megengedve.
Más vallások követőivel együtt enniök és inniok tilalmas, sőt rájuk
nézve még az is tisztátalanná lesz, mit amazok megérintettek. Vallásuk
általános emberszeretetre int, becsületességre az élet minden
cselekedetében, jóságra a teherhordó állatok iránt, s hűségre a
felebbvalókhoz. A kutyákat és kakasokat a gonosz szellemek elüzői
gyanánt tisztelik; azonban a kigyókat és békákat, mint Ahrimán
teremtményeit – pusztítani érdem. Az elemek iránti tiszteletből sem
tűzbe, sem vizbe soha szemetet nem szórnak; még kovács mesterséget sem
üznek, s ha a lángok tulajdon birtokukat emésztenék is már, azokat még
akkor sem szabad oltani; ezen utóbbi törvényre azonban ujabb időkben már
kevésbé ügyelnek. A haldokló ágyához közel kutyát szokás tartani, hogy a
gonosz szellemeket elűzze. A halál után a holttesteket nem takarítják el
a földbe, hanem kiteszik valamely magaslatra a madarak ragadmányául; sőt
még jót vagy roszat is jóslanak belőle, a szerint, a mint a keselyűk az
igy kitettnek előbb jobb vagy balszemét vágják ki.
Ez volt a régi persák vallása egész az arab próféta megjelenéseig. A
harczot – mely még Mohammed életében kezdeték – utódai szerencsésen be
is fejezték. Az uj tan erőszakkal terjeszteték, s félszázad multával
egész Persia mohammedánná lőn. Minthogy azonban az Izlam általában
ismeretes, itt csak a siíta felekezetről akarunk tűzetesebben emlékezni,
mint a mely a mai Persiának uralkodó vallása.
b) Siíták és szunniták.
Az Iszlam ezen két főfelekezetének története tulajdonképen Mohammed
halálával veszi kezdetét, mint a ki határozottan senkit utódául ki nem
nevezvén, a meghasonlásnak főokozója volt. Egyik rész, s ez volt a
nagyobb számu, azt állitá, hogy az örökösödés joga Abubekr-et illeti,
mint a próféta legrégibb pályatársát; a másik felekezet ellenben, a
próféta vejét, Alit, mint az uj vallás legnagyobb hősét akarta a trónra
emelni, a maga állitását az üdvözültnek azon szavaival akarván
támogatni, melyeket állitólag eképen mondott volna: „Makuntu Moula ve
Aliun Moula“, azaz: „Valamint én ur vagyok, ugy Ali is ur.“ Azonban
megbuktak. Abubekr után Oszman következék, ez után pedig Omer; Ali hivei
minden alkalommal próbát tettek követelésüket érvényesíteni, azonban
csak ez utóbb említettnek halála után foglalhatá el Ali, mint negyedik
Khalifa, az őt rég megillető méltóságot. Az ő uralkodása, számos
ellenségének ármánykodása folytán, igen nehéz és rövid idő volt;
elleneinek élén maga a próféta özvegye állt. Ali végre is orgyilkos
kéztől esett el, s ezen tragikus vég, előbbi szenvedéseinek
kapcsolatában csak arra szolgáltatott alkalmat, hogy pártja, mely őt
majdnem isteníté, súlyosan megpróbált vértanú gyanánt tekintse és
sirassa. A balszerencse, mely élete folytán őt magát üldözé, halála után
ugy látszék, számos tagból álló családját látogatta meg. Kilencz neje
volt; de a siíták mindig csak Fatimát, a próféta legkedvesb leányát
említik, kitől két fia maradt Haszán és Huszein (minthogy legkisebb
gyermeke Mohaszan még kisded korán meghalálozott). A két fiú közül
kiváltképen Huszein akarta örökösödési jogát érvényre juttatni, s a
kufaiak (hajdani város Bagdad mellett) nem nagy számu pártjának
meghivását elfogadván, midőn Mekkából oda utaznék, a Tigris partján, a
puszta közepén hiveivel s a vele együtt kivándorlók kis csapatával
együtt, a Jezid által ellenükbe küldött hadcsapattól felkonczoltatott.
Ezt a katasztrófát a mai Persáknál számtalan gyászdal (Rouze) és
szinpadias előadás (Sebih) tartja emlékezetben, s még pedig oly élénken,
mintha az egész esemény csak a legközelebb lemúlt napokban történt
volna.
Huszein halálával Ali utódjainak nyilvános fellépése majdnem vépképen
megszűnik. Azonban a hivek szivében, kik legnagyobb számmal épen
Persiában éltek, a szerencsétlen család iránt, bárha rejtetten is, a
rokonszenv lángja lobogott; s épen ezen ország volt az, mely Buidák
nemzeti dynasztiája alatt, a sokáig titkolt vallásos érzelmekkel nyilván
fellépett, s az Iszlam világban szétszórtan élő siítáknak menhelyévé és
összegyülekezési pontjává vált. Egyébiránt akkor még sem a siíták tanai
nem valának formulázva, sem a szunniták s köztük élő gyülölség nem volt
még annyira elkeserülve, mint napjainkban. A szertartásokban, a kórán
magyarázatában, s kiváltképen az iszlam történelmének felfogásában
lehettek ugyan különbségek, de a végszakadás tulajdonképen csak akkor
jött létre, midőn Iran hatalomra vágyó fejedelmei a persa nép vallásos
érzelmeit a maguk világias czéljaik előmozdítására akarák felhasználni.
A „Siísmus“ örve alatt először is a bagdadi Khalifaság alól lehetett
megszabadulni, utóbb pedig a török szultánok fenhatósága alól, kik a
„Khalife“ czimmel minden igaz hivő fölött uralkodni akartak, s minthogy
a persák, az ő függetlenségüket a nélkül sem tudták elfelejteni, a
Siísmus csakhamar azonossá lett „Iran önállóságának“ eszméjével. A
szunniták elleni gyülöletben azon méltó harag keresett magának
kifejezést, melyet a szivek az arabok ellen érzettek, mint a kiknek vad
csordái az ó-irani müvelt világ annyi nevezetes emlékét romba döntötték.
Ezen politikát elsőben is a Szefevidák követék, s a szakadás csak is
akkor kezdett egészen határozott jellemet ölteni, midőn ezek hatalma
emelkedett Iran trónjára. A szefevidák tekintélyének növekedésével
együtt növekedett a két felekezet közötti gyülölség is, mely azután nem
egyszer a mi Bertalan-éjünkhez hasonló rettenetes mészárlásokra
szolgáltatott okot; s bárha Nadir sah, a kiegyenlités legelső óhajtója,
több kisérletet tett is a felek megbékéltetésére: mindazáltal a
kölcsönös elkeseredettség csak igen kevéssé hagyott alább. Az ujabb
időkben, midőn e két iszlam kormány az európai államokkal
összeköttetésbe lépett, a konstantinápolyi és teherani udvarok között
létezik ugyan a diplomatikai bensőség egy bizonyos foka, melyre az
európai túlsuly elhatalmasodásának félelme ösztönzé az illetőket, s
bárha ezek az Iszlam egységes birodalmát megszilárdítani törekesznek is:
mindazáltal a teherani udvar most is mindent elkövet, hogy a két
felekezetet egymástól elkülönítő válaszfalat, a mennyire csak
lehetséges, fenntarthassa.
Törökországban nép és kormány meglehetősen engedékenyek a siíta
felekezet irányában; azonban Persiában a gyülölség eddigelé csak igen
keveset csökkent. A számos Molla a régi hévvel működik a szunnitismus
ellen; sőt maga a király is – bárha tán csak kényszerűségből – pártolja
törekvéseiket; s csak nem igen rég is Alinak egy állitólagos arczképét
fogadá el Indiából, s alapítá ennek tiszteletére az ország legmagasabb
rendjelét. Igen nevezetes, hogy a török szultán a szent helyek védelmi
jogát épen most osztá meg a persa sah-hal, megengedvén neki, hogy a
mekkai szent sir fenntartására évenkint adatni szokott összeghez ő is
járulhasson egy részlettel, a miről hajdanában szó sem lehetett volna.
Sőt a siíta persák minden irányban bejárhatják szabadon a szunnita
Török-birodalmat, mig a szunnitának nem igen tanácsos magát a fanatikus
Persiában mutatnia.
Ha azon pontokat mint fel akarnók sorolni, melyekben e két felekezet
istentiszteletére és világi szokásaira nézve egymástól különbözik: egész
hosszú sorozatot, sőt többet mondunk: egész könyvet kellene irnunk. Ez,
nem birván általános érdekkel, olvasóinkat bizonyára kifárasztaná. Csak
a legfőbb pontokra akarunk szorítkozni, nevezetesen:
a) Ali rendkivüli bálványoztatására; s azon kárhoztatásra és átokra,
melyet a három trónbitorló Khalifára, azok kortársaira és utóbb
czimboráira, névszerint Ajesára, a próféta nejére Muavie-, Jezid-, és
Seikh Abdulkader-i-Gilanira mondanak, kiket még a keresztyéneknél is
jobban gyülölnek;
b) a szunnita hit négy oszlopának elátkozására, kik névszerint ezen
törvényhozók, u. m.: Hanife, Malek, Saafi és Hanbal. Ezek, Imam Mehdit,
a mohammedán Antikrisztust élőnek, s elrejtettek állitották, mig a
szunniták azt tanítják, hogy az csak a feltámadás napján születendik;
c) azon nagyszámu ünnep- és gyásznapokra, melyeket a szunniták nem
tartanak, minthogy azokon Ali és családjának örömei és szenvedései
ünnepeltetnek.
d) arra, hogy a keresztyéneket tisztátalanoknak tartják (Nedsisz) velük
együtt nem esznek sem nem isznak, sőt még ha csak ruháik érintkeznek is
egymással, tisztító fürdőt kell venniök.
e) Rájuk nézve nem kötelező, hogy valamely Imam előmondolására
végezhessék imádságukat; ők nem használnak szőnyeget, hanem a helyett
nyolczszögletű téglácskát tesznek maguk elé, mely Huszein Kerbelában
fekvő sirjának földéből készült, s térdüket meghajtván, ezt érintik meg
homlokukkal; imádságuk közben sem fordulnak Mekka felé, mint a
szunniták, hanem mindig Kerbela felé, keletirányban, mint a hol Huszein
először eltemettetett.
f) Polgári törvényeik különbségénél megemlítendő a többi között: az
ideiglenes házassági szerződés (Sziga), mely szerint valamely férfiú
bizonyos határidőre, de a melynél három nap a legkevesebb, nősülhet; a
meghatározott idő eltelte után az elválás egészen törvényesen minden
akadály nélkül megtörténik. Lényeges különbség van az egyházi
hatóságokat illetőleg is a két felekezet között. Törökországban Imamokat
és Kadikat, gyülekezetek és községek számára maga a kormány nevez ki;
mig ellenben itt Mucstehid-ek léteznek, azaz olyan férfiakból álló
egyházi hatóságok, kiket a nép tömege kegyes életük és a vallás
dolgaiban való jártasságuk és bölcseségük miatt választott a vallási
dolgok vezetésére.
g) A határtalan bucsujárási vágy, nemcsak Mekkába, hanem Meshedbe,
Kumba, Kerbelába s más – az ő felekezetük által – szenteknek tartott
helyekre; s ugy látszik, ezen szenvedélynek még haláluk után is akarnak
hódolni, minthogy sokan végrendeletképen hagyják meg utódaiknak, hogy az
ő holttesteiket, e vagy ama szent helyre vigyék.
h) A törvény engedélyezte szinlelés, melynek folytán szabad a siítának
szunnitát játszani, ha élete vagy birtokának biztonsága épen ugy
kivánják.
Tagadhatatlan, hogy a persa-iszlam sokkal több fanatismust foglal
magában, mint a törökországi, s egyáltalában nem méltó arra, hogy a
mohammedán vallás protestantismusának neveztessék.
De a fanatismussal rendesen álszenteskedés és vallástalanság szokott
karöltve járni, mely utóbbi épenséggel nem ritka Persiában. Azok, kik az
uralkodó elvekhez hűtlenekké váltak, nem egyszer a szufismus vagy más
egyéb dervis-rend öltönyét öltik magukra, de szívük mélyében – én
legalább sokszor ugy tapasztaltam – gyakran a leghiresebb Szufik, igazi
vallásosságot épenséggel nem hordanak.
Miután az uralkodó vallásról, vagy felekezetről szólottunk volna: még
nehány, bárha nyilvánosan el nem ismert, de azért mégis nem üldözött
felekezetről kell megemlékeznünk. Ilyenek:
1. A seikhik, kiknek főszékhelye tulajdonképen Kirmansah, azonban
nyilvános mecseteket birnak Teheranban, Kazvinban s más egyéb helyeken
is. Hitvallásuk néhány szőrszálhasogató kérdésnek különös felfogása
által válik el egyéb felekezetektől, minő kérdés például az Imam
Mehdiről szóló; a test feltámadásának dogmáját elvetik; ezen vallás
követői, kiknek alapitója Hadzsi Seikh-Ahmed volt, különösen merev
fanatismusról ismeretesek.
2. Az akhbarik, kik mind a próféta-, mind az Imamoktól származott
hagyományokat teljes hittel fogadják ugyan, de ugy a török, mint az arab
tudósok interpretatióját elvetik, melyeknél fogva az ő felekezetüket
tisztán nemzetinek tartják.
3. Az Ali-Allah felekezet, a kik Ali Khalifát, emberré vállt istenképen
tekintik, sőt a legelső próféták sorába helyezik. Tagadják a korán
érvényességét, s ennek étel- s italt illető törvényeit nem is
teljesítik.
4. A Babi-k, kikről Mazendran-i utunkban fogunk szólani.

Ünnepek.
Azon ünnepek közül, melyeket a siíták a szunnitáktól különvállva
tartanak, e következőket akarjuk említeni: Mehdi születés napja, mely
csak nem igen régen szereztetett, épen a szunniták daczára, kik ezen
Imamot, csak a feltámadás után állitják születendőnek; ez, Saaban
15-dikén tartatik. Gadir-i-Chom Dzsemazi ül akhir 17-dikén, mikor
ugyanis Mohammed Mekkából Medinah-ba utazván, Alit, Khom völgyében
helytartójává nevezte ki. A 27-dik Ramazan, örömnap, minthogy Ibni
Muldzsem, Ali gyilkosa ezen napon halt meg. Épen igy Omer halálának
évfordulata is örömünnep gyanánt ünnepeltetik. Ezen napot Omer
szuzani-nak nevezik, a mi „Omer-égetőt“ jelent; ugyanis e nap estén egy
szalmából fonott, Omert képviselő bábot hordoznak végig a városon minden
kigondolható gúny és becsmérlés között; utóbb aztán lőporral töltik meg,
s egy belé helyezet röppentyű segélyével, a gyülölt Khalifát légbe
röpítik. E gyalázó-ünnep ellen a török követség több izben tiltakozott,
s bárha ennek folytán az a fővárosban betiltaték is, a vidéken annál
több illetlenséggel ünnepeltetik[3].
A szunnitákkal közösen, ezen következő, maga Mohammed által rendelt s az
ő személyét illető ünnepeket tartják a persák: a Mevlud-ot, a próféta
születésnapját; a Kurban-t, áldozat ünnepet; a Ramazan bőjt-hónapját, s
a rákövetkező Bajram öröm hónapot, mely utóbbiak azonban itt nem
tartatnak meg oly lelkiismeretesen, mint Törökországban. Némi ünnepszerű
hagyományos szokások maradtak fenn még az iszlam előtti korból is;
ilyenek: a katonai zene azon kábitó harsogásai (nakara), melyekkel a
kelő és leáldozó nap üdvözöltetik; ugy szinte a még sok helyen, de csak
is a parasztság által ünnepelt: Ates-bazi, mely alkalommal ugyanis
tavaszszal a szabad mezőn tüzet gyujtanak és körülszökdelik.
Végül még a Noruz-ról (ujév napja) akarunk említést tenni, mint a melyet
méltán a legnagyobb ünnepélyességgel megülött persa-ünnepnek tarthatunk.
Az ó persák ezen újév napja, a tavaszi nap-éjegyenség szakaszára esik,
midőn az egész természet mintegy varázsütésre hirtelen ébred fel téli
álmából, (mert sehol gyorsabban és kellemesebben a tél nyárrá át nem
megyen, mint Persiában) s a fák virághimes ruháikba öltöznek. Ezen ünnep
alkalmával minden persa uj ruhát szerez magának, kölcsönös ajándékok
küldetnek, minden munka és foglalkozás napok hosszat szünetel, s kivált
pedig a királyi udvar egészen ünnepi pompában uszik. A király nyilvános
audiencziát ád az első napon, az ország minden nagyjai diszöltönyben
jelennek meg s ritka fényben állják el az elfogadási terem három
oldalát; a negyediken a trón emelkedik, melyre a király teljes
diszöltönyben lép, a fény és ragyogás egész árjában uszva, minthogy
öltönye csupa igaz gyöngyöktől, gyémánt, arany és ezüsttől csillámlik.
Miután megjelent volna: a csillagászok egy adott jellel kijelentik, hogy
imé az év fordult, egy ágyu dördül el, az ujév megkezdődik, s mig kivül
a lövések dörögnek, s mig benn mindenek ajkai ezt harsogtatják: Mubarek
bad (áldott legyen!), a király ujonan vert pénzt szór az egybegyültek
közé. Az ország nagyjainak elfogadása után, a jelenlevő követek is
bemutattatnak a királynak, a ki azután ezeket is megajándékozza.
Másodnapon nagy népünnep rendeztetik, mely alkalommal a király
nyilvánosan megjelen népe között, melynek ekkor mindenféle édesség, és
mulatságára mindenféle látványosság nyujtatik. Igy, e tizenhárom napig
tartó ünnepélynek minden napja lakomák, mulatságok s nyilvános játékok
között mulik. Egyébiránt a Noruz-t, mely eredetileg Persiából veszi
származását, az egész Közép-Ázsia nagy ünnepélyességgel ünnepli, sőt még
magában Konstantinápolyban is van némi nyoma, mert a gyógyszerészek
legelőkelőbb fogyasztóik számára mindenféle édességeket és serbét-eket e
napon szoktak ajándékba küldözgetni.

III. Történelem.

a) Az ó-kor történelme.
Persia történelme mondákkal, de remek-mondákkal kezdődik. A történetiró,
Firduszi remekmüvéből „A királyok könyvéből“ meríti az ó-persa
történelem első korszakának ritka költői szépséggel s igazi
lelkesedéssel megirt eseményeit. A későbbi chronisták, ugy mint: a
Rauzat esz Szefa (élv-kertje) a „Khulaszet ül Akhbar“ (ujdonságok
kivonata) és a „Zinet et-tevarikh“ (a történelem disze) szerzői, e fent
nevezett művet használtak fel kútforrás gyanánt, s mi is ugyanazt
akarjuk követni, s azon királyokat, kik az ó-parsz vallás
leromboltatásáig uralkodtak: a Pisdadidák, Kejjanidák, Eskanidák és
Szaszanidák négy dynastiájára osztani.
A pisdadida, vagyis legelső dynasztia Kajomerszszel kezdődik, ki a
királyi család alapítója; neki földfeletti szellemekkel kellett
küzdenie; az ő tettei, melyekben a sivatag oroszlánai és tigrisei
szolgáltak segítségére, csodákká emeltettek. Fényes sükerrel koronázott
vállalatainak hosszú sora után, fővárosába, Belkh-be vonult vissza, s
uralkodása – állitólag – negyven évig tartott. Őt fia Husenk követte az
uralkodásban, egy erényes fejedelem, ki atyjának viharos kormányzása
után, mint szelid esőt csepegtető felhő lépett fel, s az országban
hasznos mesterségeket terjesztett. Ő találta fel a tüzet, midőn a
kovaköveket széttörné, ő készitteté az első vizvezetékeket, s harmincz
évig uralkodott. Ugyanannyi ideig ült a trónon fia is, Tahmuraz; ennek
Divbend (ördögszelidítő) lőn a mellékneve, azon sükeres harczai folytán,
melyeket a varázslók ellen folytatott. Utána Dzsemsid következék, az
irani mondák legünnepeltebb hőse: „a fenséges.“
A „Takht-i-dzsemsid“ (Dzsemsid trónja) és Persepolis pompás romjai, mind
megannyi emlék, mely az ő fényét hirdeti. Csodakelyhének mondája,
melyből először itta az ő általa feltalált bort, mind e napiglan az
allegoria gyöngye gyanánt él a költészetben, s ezen királyt általában, a
„persa Salamon“nak nevezhetnők. Száz évig tartó uralkodása hiúvá és
elbizottá tette; de a büntetés nem is maradt el, mert Zohak, a vad
zsarnok országára ütött, elpusztítá birodalmát s őt magát is kegyetlenül
kivégezte. Ezen Zohak, ki minden zsarnokok legembertelenebbjének
vázoltatik, teste körül csavarodott éhes kigyókat hordott magával mind
szüntelen, melyeket naponkint embervérrel kellett táplálnia; az
áldozatok száma minden képzelmet felülmúlt, s a nép egy Iszfahani kovács
vezetése alatt fellázadt, ki bőrkötényét póznára tüzvén, ezt használta a
támadó sereg zászlójául, mely sereg lelkesedése csakugyan legyőzte és
megsemmisíté a kegyetlen trónbitorlót. Némelyek szerint agyonveretett,
mások szerint még ma is megvan, a Demawend-ormára odalánczoltan. Elég az
hozzá, a nemzet Feridunt, Tahmuraz egyik rokonát emelé a trónra, ki a
bátor kovácsot gazdagon megjutalmazta, bőrkötényét drágakövekkel
himezteté ki, s ezt „Dirafsi Kejvani“ név alatt drága ereklye gyanánt
hagyta az utókorra[4]. Feridun, ki még ma is az igazság, bölcseség és
hirnév mintaképe gyanánt szolgál, 500 évig uralkodott, életét azonban
sok családi szomoruság keserité meg. Legifjabb gyermeke, Erics,
megyilkoltaték, s igy a király halála után, ennek unokája Minucsehr
lépett a trónra. Ez, kit sokan a görög Mandaoces-nek tartanak, igen
igazságszerető fejedelem volt, s kivált arról lett nevezetessé, hogy az
ő uralkodása alatt lépett fel a legünnepeltebb persa nemzeti hős,
Rusztem, kinek csodákkal teljes születése, neveltetése és csodás
munkássága, a Sahnahme legkedvenczebb tárgyait képezik.
A most említett királynak fia és utódja Nozer, meglehetősen gyengének
tartatik. Ez alatt tört Persiába Efrasziab, Turannak, vagyis
Tatárországnak hatalmas feje, s a birodalmat tizenkét esztendeig magának
hódoltatta. Zal, Rusztem atyja, elűzte ezt, s Zu-t, vagy más néven
Zav-ot emelte a trónra; a háború sebeit ennek kellett behegesztenie, ki
hét esztendeig adót sem szedett népétől, s általában tizenegy évig tartó
egész uralkodását szelidsége teszi emlékezetessé. Ezután Kirsaszp
következik, a kit Ktesias Arbianes-ének, vagy Chorenei Moses:
Kardicias-ának tartanak. Ezt azonban a mindenható Zal, mint a trónra
méltatlant, végre megfosztotta uralkodásától, s igy ezzel vége szakad a
Pisdadidák uralmának, mely Persa számitás szerint 2450 évig tartott.
„Ezen családból – mondja Malcolm – csupán tizenkét királynév maradt
fenn, Kaveh lázadásán kivül pedig, egyetlen egy esemény sincs olyan, a
mely történelmi hitelességre tarthatna számot.“
A kejjanidák, kikben mind a régibb, mind ujabb történészek a
Méd-dynasztiát vélik felismerhetni, Kej Kuba-al, (Herodot és Chorenei
Moses Dejoces-ével) kezdődnek, a ki Kr. e. 710-ben választatott
királylyá, midőn Persia a fejetlenség átkát nyögte. Ez a Jaxartes
partvidékén sokat hadakozott volna Efrasziab ellen[5] s fővezére Rusztem
volt, kinek hirneves hőstettei épen az ő korára esnek. Őt fia Kej Kausz
(I. Cyaxares?) követte az uralkodásban, egy ingerlékeny fejedelem, ki a
harczot szenvedélyesen szereté. A Div-ek elleni csatájában Mazendranban,
Rusztem menté meg a haláltól egy párszor, s a mint Firduszi elbeszéli,
hadserege egyszer egészen megvakult. Ezen természettüneményt sokan a Kr.
e 601-ben történt teljes napfogyatkozásra magyarázzák, mikor a Médek
harczban álltak a Lydiaiak ellenében, s épen ezt hozzák fel azon állitás
alapjául, hogy I. Cyaxares és Astyages egymásra következő uralkodása,
Kej Kausz idejére esik. Ugyanezen korban történt azon persa eredetű tiz
hegyi néptörzsnek egyesülése is, kik előbb egészen nomad életet éltek, s
kiket Cyrus (a keletieknél Kej Khoszrew) ezen új korszak alapítója
egyesített. Ő a méd birodalom romjain alapítá uralkodását, s még pedig
oly nagy terjedelemben, hogy ez a Földközi tengertől, egész az Indusig
és Oxusig terjedt[6]. A haláláról szóló tudósitásokban, mely igen sokáig
tartó uralkodása után következett be, a történetirók nagyon eltérnek
egymástól. Herodot, Jusztin és szicziliai Diodor ugy adják elő, hogy
elfogatott és a Massageták királynőjének, Tomirisnak parancsolatára
megöletett; ellenben Xenophon és utána mások azt állitják, hogy
nyugodtan halt meg ágyában s Pasargadeban temetteték el, mely állitás
valósága mellett az tanuskodik, hogy Nagy Sándor, kétszáz évvel azután,
sirját még a fenebb nevezett helyen látta. Utána fia, Kambyses
következék, a szentirás Ahasverus-a, kegyetlen, kéjencz fejedelem, ki
éjszaki Afrikában folytatott hadjárata alkalmával tulajdon fegyvere
által veszett el, nevezetesen ugy, hogy a midőn lovára akarna ülni,
kardja halálos sebet ejtett czombján. Az ál-Szmerdisz csak igen kevés
ideig tarthatá fenn magát a trónon őutána pártja segedelmével; ugyanis
felfedeztetett s a persa nagyok legyőzték s meg is ölték. Minthogy
kettük között annak igérték a trónt, kinek lova a jövő reggel
napkeletkor első nyerítene: Darius volt a szerencsés, ki lovászának
kézre játszása következtében, a koronát elnyerheté. Ő ép oly szerencsés
törvényhozó volt, mint hóditó; Persiát 12 szatrapiára osztotta, a
földmüvelést elősegité, hadseregét szervezé, s nem elégedvén meg azon
hadjáratokkal, melyeket elődei az afrikai és ázsiai országok ellen
viseltek: 7000 emberből álló seregével Görögországba tört. Ezen
hadviselés eredménye ismeretes; azonban a szenvedett vereség nem
csüggeszté el a fejedelmet. Egy igen ügyes görög hajósnak Indiáról adott
tudósitására, nagy sereggel rontott ezen országra, s már is roppant
birodalmának, itt huszadik szatrapiáját alapitá. Mikor azonban a
marathoni vereséget megboszulandó, ujabb hadjáratra készülne Görögország
ellenében: a halál hirtelen meglepte, s igy trónját azon parancsolattal
adta át fiának Xerxes-nek, hogy az athenieken boszút állana. A persa
történelmi kútfőkben Kej Khosrev (az állitólagos Cyrus) után Lohraszb,
ezután pedig Gustaszb következnek, mely utóbbit sokan Darius
Hystaspesnek gondolnak, a mi nem is lehetetlen. Erről itt különösen
azért tétetik emlités, minthogy a nemzeti hagyomány szerint, Zoroaszter
a nagy bölcsész és vallásalapitó épen Gustaszb uralkodása alatt lépett
fel, – s kinek első tanítványai közé, maga a király is tartozék. Nem
csodálkozhatunk rajta eléggé, hogy a görög történészek azon nevezetes
eseményt épenséggel nem említik. Xerxes azon kegyetlenségéről hires,
melyet testvéröcscse Achämenes által hajtatott végre Görögországban, s
az ugyancsak itt oly szerencsétlenül végződött harczáról; életének vége
is igen tragikus volt, a mennyiben Szerailjának kiadásai ármány folytán
veszett el, uralkodásának 12-dik, mások szerint – 20-dik esztendejében.
Gustaszb után Bahman következik az uralkodásban, ki az: Ardesir,
dirazdeszt (hosszúkezű) melléknevet nyerte, a görög irók Artaxerxes
Longimanus-a. Uralkodása olyan volt mint a könnyed álom, hatalma olyan
mint a tünékeny árnyék, s a pusztulás jelei fiának II. Xerxesnek
uralkodása alatt nyilván láthatókká lettenek; s csakugyan a Kejjanidák
hatalmát csak egyetlen lökésnek kellett már érnie, hogy Darius
Codamannus alatt összeroskadjon; ezen haláldöfést pedig – a mint tudva
lévő dolog – nagy Sándor adta meg, a ki Iszkender néven szerepelvén a
keletiek hagyományaiban, csodatevő erejü hősnek mondatik és ismertetik.
A mint a görög kútfőkből tudjuk, Darius, Sándor által üldöztetvén,
gyilkosok által megöleték, s vérében ázva hordszékében magára hagyaték.
A macedon Polystrates végvonaglások között találta; még vizet kért, s
ajka utolsó lehellete is áldást mondott Nagy Sándorra, mért hogy oly
nemesen viselteték neje, anyja és gyermekei iránt. „Nyujtsd kezedet
Sándornak, mint a hogy én nyujtom neked – mondá Polystratesnek – ez
hálám és szeretetem egyetlen záloga, melyet jelen helyzetemben néki
nyujthatok.“ Ezen szavakkal megszünt élni, s egyszersmind ő zárja be a
Cyrus által alapított uralkodó családból származott fejedelmek sorát,
kik szám szerint 13-an, 206 évig uralkodtak Persia fölött.
Eskanidák. Ezeket a belföldi történészek Muluk-i-tevaif (a törzsek
királyainak) is nevezik; a nyugatiak által azonban dynasztiájuk a
Seleucida és Arsacida-uralomnak mondatik. Kezdetüket jóval Nagy Sándor
halála után vették, midőn Seleucus, Kr. e. 323-ban az Euphrat, Indus és
Oxus között lévő összes tartományok urává tette magát; még a Gangest is
átlépte s az ind Sandracottesz-szel kötött szövetsége, sok éven át
tartott. Halála után a Seleucidák uralmát Kr. e. 250-ig senki sem támadá
meg, mig végre a parth-ok, a maguk törzsének egyik fejét, Arsacest
választván vezérökül, ki a Macedonok hatalmát megtörte, s az ő tulajdon
családját Iran trónjára juttatá. Ő, Hircania kormányzója, Seleucus
Callimachus ellen küzdött egyik csatájában halálosan megsebesíttetvén, a
koronát testvéröcscsére, Tiridadeszre hagyá, kit azután II. Arsaces,
Praepacius és Phraates követének, mig végre a parth-birodalom legnagyobb
fényét, ezen család hatodik uralkodója, I. Mithridatesz alatt érte el,
ki Iran határait az Eufrattól egész az Indusig terjeszté és Syriát
Demetrius Nicatortól elvevé; egy szóval, fegyverét még távolabbra
villogtatá diadalmasan, mint egykor maga Nagy Sándor. Mithridatesz után
II-dik Phraates, I. Artabanes és Pacorus következének, mely legutóbbi