Vándorlásaim és élményeim Persiában - 03

  A feltámadás képzi Ormuzd és az őt imádóknak tulajdonképi diadalát. Ezen
  napon először Kajomersz, utána Masia és Masiana fognak feltámadni. Az
  elemek védszellemei átadják nekik mindazokat, miket egykoron az elhalók
  az ő gondviselésükre biztak, a lélek ujra feltalálja egykori földi
  társait, s a jó, végképen csak most választatik el igazán a gonosztól.
  Azon bűnösök, kik bűneikért elegendőkép még nem lakoltak, ujra poklokra
  küldetnek, bárha nem is örök büntetésre; a három rémitő nap és
  éjszakának irtózatait kell kiállaniok, melyek a pokol kinjainak 3000
  évig tartó gyötrelméhez hasonlók, de végre könyörgő és rimánkodó szavuk
  meglágyítja Ormuzd szivét, s megszabadítja őket kinjaiktól. A világot
  gyujtó hőség és ömlő láng fogja megtisztítani, mely tűzkeresztség az
  igazaknak kellemes langy fürdő gyanánt fog tetszeni, de a gonoszokat
  iszonyú kinokkal gyötrendi. Megtisztul Ahriman is Div-jeivel és
  Dämonaival egyetemben, s megtér, és akkor kezdődik a vég nélküli
  békességnek és üdvösségnek országa.
  Az ó persáknál – röviden előadva – ezekben állottak a zoroaszterféle
  Kosmogonianak főtanai; a gebrek tanai és szokásai – mint a kik azon
  ősfelekezet végmaradványát képezik – igen kevésben különböznek a most
  elmondottaktól. Ők is Ormuzdban imádják a minden áldások kútfejét, s
  kivált a tüzet és világosságot tekintik ama főlény legnemesb jelvényei
  gyanánt. Meghajolnak az égi testek, csillagok, hold és nap előtt is, és
  esti s reggeli imájukat ez utóbbi égi világosságok felé fordulva végzik.
  Templomaikban a szent tüzet imádják, s a papok, nehogy nyálukkal
  beszennyezzék a tiszta elemet, fehér kendőcskét tartanak szájuk előtt, a
  mig a liturgiát végzik. E papok két csoportra osztatnak: 1) Főbbekre,
  minők a Desztur, Mobed és Ferbed; 2) alárendeltekre, kiknek a tűzre való
  felvigyázás tétetik kötelességükké.
  A gebreknél, sem a sok-nejüség, sem az ágyas-tartás nincs megengedve.
  Más vallások követőivel együtt enniök és inniok tilalmas, sőt rájuk
  nézve még az is tisztátalanná lesz, mit amazok megérintettek. Vallásuk
  általános emberszeretetre int, becsületességre az élet minden
  cselekedetében, jóságra a teherhordó állatok iránt, s hűségre a
  felebbvalókhoz. A kutyákat és kakasokat a gonosz szellemek elüzői
  gyanánt tisztelik; azonban a kigyókat és békákat, mint Ahrimán
  teremtményeit – pusztítani érdem. Az elemek iránti tiszteletből sem
  tűzbe, sem vizbe soha szemetet nem szórnak; még kovács mesterséget sem
  üznek, s ha a lángok tulajdon birtokukat emésztenék is már, azokat még
  akkor sem szabad oltani; ezen utóbbi törvényre azonban ujabb időkben már
  kevésbé ügyelnek. A haldokló ágyához közel kutyát szokás tartani, hogy a
  gonosz szellemeket elűzze. A halál után a holttesteket nem takarítják el
  a földbe, hanem kiteszik valamely magaslatra a madarak ragadmányául; sőt
  még jót vagy roszat is jóslanak belőle, a szerint, a mint a keselyűk az
  igy kitettnek előbb jobb vagy balszemét vágják ki.
  Ez volt a régi persák vallása egész az arab próféta megjelenéseig. A
  harczot – mely még Mohammed életében kezdeték – utódai szerencsésen be
  is fejezték. Az uj tan erőszakkal terjeszteték, s félszázad multával
  egész Persia mohammedánná lőn. Minthogy azonban az Izlam általában
  ismeretes, itt csak a siíta felekezetről akarunk tűzetesebben emlékezni,
  mint a mely a mai Persiának uralkodó vallása.
  b) Siíták és szunniták.
  Az Iszlam ezen két főfelekezetének története tulajdonképen Mohammed
  halálával veszi kezdetét, mint a ki határozottan senkit utódául ki nem
  nevezvén, a meghasonlásnak főokozója volt. Egyik rész, s ez volt a
  nagyobb számu, azt állitá, hogy az örökösödés joga Abubekr-et illeti,
  mint a próféta legrégibb pályatársát; a másik felekezet ellenben, a
  próféta vejét, Alit, mint az uj vallás legnagyobb hősét akarta a trónra
  emelni, a maga állitását az üdvözültnek azon szavaival akarván
  támogatni, melyeket állitólag eképen mondott volna: „Makuntu Moula ve
  Aliun Moula“, azaz: „Valamint én ur vagyok, ugy Ali is ur.“ Azonban
  megbuktak. Abubekr után Oszman következék, ez után pedig Omer; Ali hivei
  minden alkalommal próbát tettek követelésüket érvényesíteni, azonban
  csak ez utóbb említettnek halála után foglalhatá el Ali, mint negyedik
  Khalifa, az őt rég megillető méltóságot. Az ő uralkodása, számos
  ellenségének ármánykodása folytán, igen nehéz és rövid idő volt;
  elleneinek élén maga a próféta özvegye állt. Ali végre is orgyilkos
  kéztől esett el, s ezen tragikus vég, előbbi szenvedéseinek
  kapcsolatában csak arra szolgáltatott alkalmat, hogy pártja, mely őt
  majdnem isteníté, súlyosan megpróbált vértanú gyanánt tekintse és
  sirassa. A balszerencse, mely élete folytán őt magát üldözé, halála után
  ugy látszék, számos tagból álló családját látogatta meg. Kilencz neje
  volt; de a siíták mindig csak Fatimát, a próféta legkedvesb leányát
  említik, kitől két fia maradt Haszán és Huszein (minthogy legkisebb
  gyermeke Mohaszan még kisded korán meghalálozott). A két fiú közül
  kiváltképen Huszein akarta örökösödési jogát érvényre juttatni, s a
  kufaiak (hajdani város Bagdad mellett) nem nagy számu pártjának
  meghivását elfogadván, midőn Mekkából oda utaznék, a Tigris partján, a
  puszta közepén hiveivel s a vele együtt kivándorlók kis csapatával
  együtt, a Jezid által ellenükbe küldött hadcsapattól felkonczoltatott.
  Ezt a katasztrófát a mai Persáknál számtalan gyászdal (Rouze) és
  szinpadias előadás (Sebih) tartja emlékezetben, s még pedig oly élénken,
  mintha az egész esemény csak a legközelebb lemúlt napokban történt
  volna.
  Huszein halálával Ali utódjainak nyilvános fellépése majdnem vépképen
  megszűnik. Azonban a hivek szivében, kik legnagyobb számmal épen
  Persiában éltek, a szerencsétlen család iránt, bárha rejtetten is, a
  rokonszenv lángja lobogott; s épen ezen ország volt az, mely Buidák
  nemzeti dynasztiája alatt, a sokáig titkolt vallásos érzelmekkel nyilván
  fellépett, s az Iszlam világban szétszórtan élő siítáknak menhelyévé és
  összegyülekezési pontjává vált. Egyébiránt akkor még sem a siíták tanai
  nem valának formulázva, sem a szunniták s köztük élő gyülölség nem volt
  még annyira elkeserülve, mint napjainkban. A szertartásokban, a kórán
  magyarázatában, s kiváltképen az iszlam történelmének felfogásában
  lehettek ugyan különbségek, de a végszakadás tulajdonképen csak akkor
  jött létre, midőn Iran hatalomra vágyó fejedelmei a persa nép vallásos
  érzelmeit a maguk világias czéljaik előmozdítására akarák felhasználni.
  A „Siísmus“ örve alatt először is a bagdadi Khalifaság alól lehetett
  megszabadulni, utóbb pedig a török szultánok fenhatósága alól, kik a
  „Khalife“ czimmel minden igaz hivő fölött uralkodni akartak, s minthogy
  a persák, az ő függetlenségüket a nélkül sem tudták elfelejteni, a
  Siísmus csakhamar azonossá lett „Iran önállóságának“ eszméjével. A
  szunniták elleni gyülöletben azon méltó harag keresett magának
  kifejezést, melyet a szivek az arabok ellen érzettek, mint a kiknek vad
  csordái az ó-irani müvelt világ annyi nevezetes emlékét romba döntötték.
  Ezen politikát elsőben is a Szefevidák követék, s a szakadás csak is
  akkor kezdett egészen határozott jellemet ölteni, midőn ezek hatalma
  emelkedett Iran trónjára. A szefevidák tekintélyének növekedésével
  együtt növekedett a két felekezet közötti gyülölség is, mely azután nem
  egyszer a mi Bertalan-éjünkhez hasonló rettenetes mészárlásokra
  szolgáltatott okot; s bárha Nadir sah, a kiegyenlités legelső óhajtója,
  több kisérletet tett is a felek megbékéltetésére: mindazáltal a
  kölcsönös elkeseredettség csak igen kevéssé hagyott alább. Az ujabb
  időkben, midőn e két iszlam kormány az európai államokkal
  összeköttetésbe lépett, a konstantinápolyi és teherani udvarok között
  létezik ugyan a diplomatikai bensőség egy bizonyos foka, melyre az
  európai túlsuly elhatalmasodásának félelme ösztönzé az illetőket, s
  bárha ezek az Iszlam egységes birodalmát megszilárdítani törekesznek is:
  mindazáltal a teherani udvar most is mindent elkövet, hogy a két
  felekezetet egymástól elkülönítő válaszfalat, a mennyire csak
  lehetséges, fenntarthassa.
  Törökországban nép és kormány meglehetősen engedékenyek a siíta
  felekezet irányában; azonban Persiában a gyülölség eddigelé csak igen
  keveset csökkent. A számos Molla a régi hévvel működik a szunnitismus
  ellen; sőt maga a király is – bárha tán csak kényszerűségből – pártolja
  törekvéseiket; s csak nem igen rég is Alinak egy állitólagos arczképét
  fogadá el Indiából, s alapítá ennek tiszteletére az ország legmagasabb
  rendjelét. Igen nevezetes, hogy a török szultán a szent helyek védelmi
  jogát épen most osztá meg a persa sah-hal, megengedvén neki, hogy a
  mekkai szent sir fenntartására évenkint adatni szokott összeghez ő is
  járulhasson egy részlettel, a miről hajdanában szó sem lehetett volna.
  Sőt a siíta persák minden irányban bejárhatják szabadon a szunnita
  Török-birodalmat, mig a szunnitának nem igen tanácsos magát a fanatikus
  Persiában mutatnia.
  Ha azon pontokat mint fel akarnók sorolni, melyekben e két felekezet
  istentiszteletére és világi szokásaira nézve egymástól különbözik: egész
  hosszú sorozatot, sőt többet mondunk: egész könyvet kellene irnunk. Ez,
  nem birván általános érdekkel, olvasóinkat bizonyára kifárasztaná. Csak
  a legfőbb pontokra akarunk szorítkozni, nevezetesen:
  a) Ali rendkivüli bálványoztatására; s azon kárhoztatásra és átokra,
  melyet a három trónbitorló Khalifára, azok kortársaira és utóbb
  czimboráira, névszerint Ajesára, a próféta nejére Muavie-, Jezid-, és
  Seikh Abdulkader-i-Gilanira mondanak, kiket még a keresztyéneknél is
  jobban gyülölnek;
  b) a szunnita hit négy oszlopának elátkozására, kik névszerint ezen
  törvényhozók, u. m.: Hanife, Malek, Saafi és Hanbal. Ezek, Imam Mehdit,
  a mohammedán Antikrisztust élőnek, s elrejtettek állitották, mig a
  szunniták azt tanítják, hogy az csak a feltámadás napján születendik;
  c) azon nagyszámu ünnep- és gyásznapokra, melyeket a szunniták nem
  tartanak, minthogy azokon Ali és családjának örömei és szenvedései
  ünnepeltetnek.
  d) arra, hogy a keresztyéneket tisztátalanoknak tartják (Nedsisz) velük
  együtt nem esznek sem nem isznak, sőt még ha csak ruháik érintkeznek is
  egymással, tisztító fürdőt kell venniök.
  e) Rájuk nézve nem kötelező, hogy valamely Imam előmondolására
  végezhessék imádságukat; ők nem használnak szőnyeget, hanem a helyett
  nyolczszögletű téglácskát tesznek maguk elé, mely Huszein Kerbelában
  fekvő sirjának földéből készült, s térdüket meghajtván, ezt érintik meg
  homlokukkal; imádságuk közben sem fordulnak Mekka felé, mint a
  szunniták, hanem mindig Kerbela felé, keletirányban, mint a hol Huszein
  először eltemettetett.
  f) Polgári törvényeik különbségénél megemlítendő a többi között: az
  ideiglenes házassági szerződés (Sziga), mely szerint valamely férfiú
  bizonyos határidőre, de a melynél három nap a legkevesebb, nősülhet; a
  meghatározott idő eltelte után az elválás egészen törvényesen minden
  akadály nélkül megtörténik. Lényeges különbség van az egyházi
  hatóságokat illetőleg is a két felekezet között. Törökországban Imamokat
  és Kadikat, gyülekezetek és községek számára maga a kormány nevez ki;
  mig ellenben itt Mucstehid-ek léteznek, azaz olyan férfiakból álló
  egyházi hatóságok, kiket a nép tömege kegyes életük és a vallás
  dolgaiban való jártasságuk és bölcseségük miatt választott a vallási
  dolgok vezetésére.
  g) A határtalan bucsujárási vágy, nemcsak Mekkába, hanem Meshedbe,
  Kumba, Kerbelába s más – az ő felekezetük által – szenteknek tartott
  helyekre; s ugy látszik, ezen szenvedélynek még haláluk után is akarnak
  hódolni, minthogy sokan végrendeletképen hagyják meg utódaiknak, hogy az
  ő holttesteiket, e vagy ama szent helyre vigyék.
  h) A törvény engedélyezte szinlelés, melynek folytán szabad a siítának
  szunnitát játszani, ha élete vagy birtokának biztonsága épen ugy
  kivánják.
  Tagadhatatlan, hogy a persa-iszlam sokkal több fanatismust foglal
  magában, mint a törökországi, s egyáltalában nem méltó arra, hogy a
  mohammedán vallás protestantismusának neveztessék.
  De a fanatismussal rendesen álszenteskedés és vallástalanság szokott
  karöltve járni, mely utóbbi épenséggel nem ritka Persiában. Azok, kik az
  uralkodó elvekhez hűtlenekké váltak, nem egyszer a szufismus vagy más
  egyéb dervis-rend öltönyét öltik magukra, de szívük mélyében – én
  legalább sokszor ugy tapasztaltam – gyakran a leghiresebb Szufik, igazi
  vallásosságot épenséggel nem hordanak.
  Miután az uralkodó vallásról, vagy felekezetről szólottunk volna: még
  nehány, bárha nyilvánosan el nem ismert, de azért mégis nem üldözött
  felekezetről kell megemlékeznünk. Ilyenek:
  1. A seikhik, kiknek főszékhelye tulajdonképen Kirmansah, azonban
  nyilvános mecseteket birnak Teheranban, Kazvinban s más egyéb helyeken
  is. Hitvallásuk néhány szőrszálhasogató kérdésnek különös felfogása
  által válik el egyéb felekezetektől, minő kérdés például az Imam
  Mehdiről szóló; a test feltámadásának dogmáját elvetik; ezen vallás
  követői, kiknek alapitója Hadzsi Seikh-Ahmed volt, különösen merev
  fanatismusról ismeretesek.
  2. Az akhbarik, kik mind a próféta-, mind az Imamoktól származott
  hagyományokat teljes hittel fogadják ugyan, de ugy a török, mint az arab
  tudósok interpretatióját elvetik, melyeknél fogva az ő felekezetüket
  tisztán nemzetinek tartják.
  3. Az Ali-Allah felekezet, a kik Ali Khalifát, emberré vállt istenképen
  tekintik, sőt a legelső próféták sorába helyezik. Tagadják a korán
  érvényességét, s ennek étel- s italt illető törvényeit nem is
  teljesítik.
  4. A Babi-k, kikről Mazendran-i utunkban fogunk szólani.
  
  Ünnepek.
  Azon ünnepek közül, melyeket a siíták a szunnitáktól különvállva
  tartanak, e következőket akarjuk említeni: Mehdi születés napja, mely
  csak nem igen régen szereztetett, épen a szunniták daczára, kik ezen
  Imamot, csak a feltámadás után állitják születendőnek; ez, Saaban
  15-dikén tartatik. Gadir-i-Chom Dzsemazi ül akhir 17-dikén, mikor
  ugyanis Mohammed Mekkából Medinah-ba utazván, Alit, Khom völgyében
  helytartójává nevezte ki. A 27-dik Ramazan, örömnap, minthogy Ibni
  Muldzsem, Ali gyilkosa ezen napon halt meg. Épen igy Omer halálának
  évfordulata is örömünnep gyanánt ünnepeltetik. Ezen napot Omer
  szuzani-nak nevezik, a mi „Omer-égetőt“ jelent; ugyanis e nap estén egy
  szalmából fonott, Omert képviselő bábot hordoznak végig a városon minden
  kigondolható gúny és becsmérlés között; utóbb aztán lőporral töltik meg,
  s egy belé helyezet röppentyű segélyével, a gyülölt Khalifát légbe
  röpítik. E gyalázó-ünnep ellen a török követség több izben tiltakozott,
  s bárha ennek folytán az a fővárosban betiltaték is, a vidéken annál
  több illetlenséggel ünnepeltetik[3].
  A szunnitákkal közösen, ezen következő, maga Mohammed által rendelt s az
  ő személyét illető ünnepeket tartják a persák: a Mevlud-ot, a próféta
  születésnapját; a Kurban-t, áldozat ünnepet; a Ramazan bőjt-hónapját, s
  a rákövetkező Bajram öröm hónapot, mely utóbbiak azonban itt nem
  tartatnak meg oly lelkiismeretesen, mint Törökországban. Némi ünnepszerű
  hagyományos szokások maradtak fenn még az iszlam előtti korból is;
  ilyenek: a katonai zene azon kábitó harsogásai (nakara), melyekkel a
  kelő és leáldozó nap üdvözöltetik; ugy szinte a még sok helyen, de csak
  is a parasztság által ünnepelt: Ates-bazi, mely alkalommal ugyanis
  tavaszszal a szabad mezőn tüzet gyujtanak és körülszökdelik.
  Végül még a Noruz-ról (ujév napja) akarunk említést tenni, mint a melyet
  méltán a legnagyobb ünnepélyességgel megülött persa-ünnepnek tarthatunk.
  Az ó persák ezen újév napja, a tavaszi nap-éjegyenség szakaszára esik,
  midőn az egész természet mintegy varázsütésre hirtelen ébred fel téli
  álmából, (mert sehol gyorsabban és kellemesebben a tél nyárrá át nem
  megyen, mint Persiában) s a fák virághimes ruháikba öltöznek. Ezen ünnep
  alkalmával minden persa uj ruhát szerez magának, kölcsönös ajándékok
  küldetnek, minden munka és foglalkozás napok hosszat szünetel, s kivált
  pedig a királyi udvar egészen ünnepi pompában uszik. A király nyilvános
  audiencziát ád az első napon, az ország minden nagyjai diszöltönyben
  jelennek meg s ritka fényben állják el az elfogadási terem három
  oldalát; a negyediken a trón emelkedik, melyre a király teljes
  diszöltönyben lép, a fény és ragyogás egész árjában uszva, minthogy
  öltönye csupa igaz gyöngyöktől, gyémánt, arany és ezüsttől csillámlik.
  Miután megjelent volna: a csillagászok egy adott jellel kijelentik, hogy
  imé az év fordult, egy ágyu dördül el, az ujév megkezdődik, s mig kivül
  a lövések dörögnek, s mig benn mindenek ajkai ezt harsogtatják: Mubarek
  bad (áldott legyen!), a király ujonan vert pénzt szór az egybegyültek
  közé. Az ország nagyjainak elfogadása után, a jelenlevő követek is
  bemutattatnak a királynak, a ki azután ezeket is megajándékozza.
  Másodnapon nagy népünnep rendeztetik, mely alkalommal a király
  nyilvánosan megjelen népe között, melynek ekkor mindenféle édesség, és
  mulatságára mindenféle látványosság nyujtatik. Igy, e tizenhárom napig
  tartó ünnepélynek minden napja lakomák, mulatságok s nyilvános játékok
  között mulik. Egyébiránt a Noruz-t, mely eredetileg Persiából veszi
  származását, az egész Közép-Ázsia nagy ünnepélyességgel ünnepli, sőt még
  magában Konstantinápolyban is van némi nyoma, mert a gyógyszerészek
  legelőkelőbb fogyasztóik számára mindenféle édességeket és serbét-eket e
  napon szoktak ajándékba küldözgetni.
  
  III. Történelem.
  
  a) Az ó-kor történelme.
  Persia történelme mondákkal, de remek-mondákkal kezdődik. A történetiró,
  Firduszi remekmüvéből „A királyok könyvéből“ meríti az ó-persa
  történelem első korszakának ritka költői szépséggel s igazi
  lelkesedéssel megirt eseményeit. A későbbi chronisták, ugy mint: a
  Rauzat esz Szefa (élv-kertje) a „Khulaszet ül Akhbar“ (ujdonságok
  kivonata) és a „Zinet et-tevarikh“ (a történelem disze) szerzői, e fent
  nevezett művet használtak fel kútforrás gyanánt, s mi is ugyanazt
  akarjuk követni, s azon királyokat, kik az ó-parsz vallás
  leromboltatásáig uralkodtak: a Pisdadidák, Kejjanidák, Eskanidák és
  Szaszanidák négy dynastiájára osztani.
  A pisdadida, vagyis legelső dynasztia Kajomerszszel kezdődik, ki a
  királyi család alapítója; neki földfeletti szellemekkel kellett
  küzdenie; az ő tettei, melyekben a sivatag oroszlánai és tigrisei
  szolgáltak segítségére, csodákká emeltettek. Fényes sükerrel koronázott
  vállalatainak hosszú sora után, fővárosába, Belkh-be vonult vissza, s
  uralkodása – állitólag – negyven évig tartott. Őt fia Husenk követte az
  uralkodásban, egy erényes fejedelem, ki atyjának viharos kormányzása
  után, mint szelid esőt csepegtető felhő lépett fel, s az országban
  hasznos mesterségeket terjesztett. Ő találta fel a tüzet, midőn a
  kovaköveket széttörné, ő készitteté az első vizvezetékeket, s harmincz
  évig uralkodott. Ugyanannyi ideig ült a trónon fia is, Tahmuraz; ennek
  Divbend (ördögszelidítő) lőn a mellékneve, azon sükeres harczai folytán,
  melyeket a varázslók ellen folytatott. Utána Dzsemsid következék, az
  irani mondák legünnepeltebb hőse: „a fenséges.“
  A „Takht-i-dzsemsid“ (Dzsemsid trónja) és Persepolis pompás romjai, mind
  megannyi emlék, mely az ő fényét hirdeti. Csodakelyhének mondája,
  melyből először itta az ő általa feltalált bort, mind e napiglan az
  allegoria gyöngye gyanánt él a költészetben, s ezen királyt általában, a
  „persa Salamon“nak nevezhetnők. Száz évig tartó uralkodása hiúvá és
  elbizottá tette; de a büntetés nem is maradt el, mert Zohak, a vad
  zsarnok országára ütött, elpusztítá birodalmát s őt magát is kegyetlenül
  kivégezte. Ezen Zohak, ki minden zsarnokok legembertelenebbjének
  vázoltatik, teste körül csavarodott éhes kigyókat hordott magával mind
  szüntelen, melyeket naponkint embervérrel kellett táplálnia; az
  áldozatok száma minden képzelmet felülmúlt, s a nép egy Iszfahani kovács
  vezetése alatt fellázadt, ki bőrkötényét póznára tüzvén, ezt használta a
  támadó sereg zászlójául, mely sereg lelkesedése csakugyan legyőzte és
  megsemmisíté a kegyetlen trónbitorlót. Némelyek szerint agyonveretett,
  mások szerint még ma is megvan, a Demawend-ormára odalánczoltan. Elég az
  hozzá, a nemzet Feridunt, Tahmuraz egyik rokonát emelé a trónra, ki a
  bátor kovácsot gazdagon megjutalmazta, bőrkötényét drágakövekkel
  himezteté ki, s ezt „Dirafsi Kejvani“ név alatt drága ereklye gyanánt
  hagyta az utókorra[4]. Feridun, ki még ma is az igazság, bölcseség és
  hirnév mintaképe gyanánt szolgál, 500 évig uralkodott, életét azonban
  sok családi szomoruság keserité meg. Legifjabb gyermeke, Erics,
  megyilkoltaték, s igy a király halála után, ennek unokája Minucsehr
  lépett a trónra. Ez, kit sokan a görög Mandaoces-nek tartanak, igen
  igazságszerető fejedelem volt, s kivált arról lett nevezetessé, hogy az
  ő uralkodása alatt lépett fel a legünnepeltebb persa nemzeti hős,
  Rusztem, kinek csodákkal teljes születése, neveltetése és csodás
  munkássága, a Sahnahme legkedvenczebb tárgyait képezik.
  A most említett királynak fia és utódja Nozer, meglehetősen gyengének
  tartatik. Ez alatt tört Persiába Efrasziab, Turannak, vagyis
  Tatárországnak hatalmas feje, s a birodalmat tizenkét esztendeig magának
  hódoltatta. Zal, Rusztem atyja, elűzte ezt, s Zu-t, vagy más néven
  Zav-ot emelte a trónra; a háború sebeit ennek kellett behegesztenie, ki
  hét esztendeig adót sem szedett népétől, s általában tizenegy évig tartó
  egész uralkodását szelidsége teszi emlékezetessé. Ezután Kirsaszp
  következik, a kit Ktesias Arbianes-ének, vagy Chorenei Moses:
  Kardicias-ának tartanak. Ezt azonban a mindenható Zal, mint a trónra
  méltatlant, végre megfosztotta uralkodásától, s igy ezzel vége szakad a
  Pisdadidák uralmának, mely Persa számitás szerint 2450 évig tartott.
  „Ezen családból – mondja Malcolm – csupán tizenkét királynév maradt
  fenn, Kaveh lázadásán kivül pedig, egyetlen egy esemény sincs olyan, a
  mely történelmi hitelességre tarthatna számot.“
  A kejjanidák, kikben mind a régibb, mind ujabb történészek a
  Méd-dynasztiát vélik felismerhetni, Kej Kuba-al, (Herodot és Chorenei
  Moses Dejoces-ével) kezdődnek, a ki Kr. e. 710-ben választatott
  királylyá, midőn Persia a fejetlenség átkát nyögte. Ez a Jaxartes
  partvidékén sokat hadakozott volna Efrasziab ellen[5] s fővezére Rusztem
  volt, kinek hirneves hőstettei épen az ő korára esnek. Őt fia Kej Kausz
  (I. Cyaxares?) követte az uralkodásban, egy ingerlékeny fejedelem, ki a
  harczot szenvedélyesen szereté. A Div-ek elleni csatájában Mazendranban,
  Rusztem menté meg a haláltól egy párszor, s a mint Firduszi elbeszéli,
  hadserege egyszer egészen megvakult. Ezen természettüneményt sokan a Kr.
  e 601-ben történt teljes napfogyatkozásra magyarázzák, mikor a Médek
  harczban álltak a Lydiaiak ellenében, s épen ezt hozzák fel azon állitás
  alapjául, hogy I. Cyaxares és Astyages egymásra következő uralkodása,
  Kej Kausz idejére esik. Ugyanezen korban történt azon persa eredetű tiz
  hegyi néptörzsnek egyesülése is, kik előbb egészen nomad életet éltek, s
  kiket Cyrus (a keletieknél Kej Khoszrew) ezen új korszak alapítója
  egyesített. Ő a méd birodalom romjain alapítá uralkodását, s még pedig
  oly nagy terjedelemben, hogy ez a Földközi tengertől, egész az Indusig
  és Oxusig terjedt[6]. A haláláról szóló tudósitásokban, mely igen sokáig
  tartó uralkodása után következett be, a történetirók nagyon eltérnek
  egymástól. Herodot, Jusztin és szicziliai Diodor ugy adják elő, hogy
  elfogatott és a Massageták királynőjének, Tomirisnak parancsolatára
  megöletett; ellenben Xenophon és utána mások azt állitják, hogy
  nyugodtan halt meg ágyában s Pasargadeban temetteték el, mely állitás
  valósága mellett az tanuskodik, hogy Nagy Sándor, kétszáz évvel azután,
  sirját még a fenebb nevezett helyen látta. Utána fia, Kambyses
  következék, a szentirás Ahasverus-a, kegyetlen, kéjencz fejedelem, ki
  éjszaki Afrikában folytatott hadjárata alkalmával tulajdon fegyvere
  által veszett el, nevezetesen ugy, hogy a midőn lovára akarna ülni,
  kardja halálos sebet ejtett czombján. Az ál-Szmerdisz csak igen kevés
  ideig tarthatá fenn magát a trónon őutána pártja segedelmével; ugyanis
  felfedeztetett s a persa nagyok legyőzték s meg is ölték. Minthogy
  kettük között annak igérték a trónt, kinek lova a jövő reggel
  napkeletkor első nyerítene: Darius volt a szerencsés, ki lovászának
  kézre játszása következtében, a koronát elnyerheté. Ő ép oly szerencsés
  törvényhozó volt, mint hóditó; Persiát 12 szatrapiára osztotta, a
  földmüvelést elősegité, hadseregét szervezé, s nem elégedvén meg azon
  hadjáratokkal, melyeket elődei az afrikai és ázsiai országok ellen
  viseltek: 7000 emberből álló seregével Görögországba tört. Ezen
  hadviselés eredménye ismeretes; azonban a szenvedett vereség nem
  csüggeszté el a fejedelmet. Egy igen ügyes görög hajósnak Indiáról adott
  tudósitására, nagy sereggel rontott ezen országra, s már is roppant
  birodalmának, itt huszadik szatrapiáját alapitá. Mikor azonban a
  marathoni vereséget megboszulandó, ujabb hadjáratra készülne Görögország
  ellenében: a halál hirtelen meglepte, s igy trónját azon parancsolattal
  adta át fiának Xerxes-nek, hogy az athenieken boszút állana. A persa
  történelmi kútfőkben Kej Khosrev (az állitólagos Cyrus) után Lohraszb,
  ezután pedig Gustaszb következnek, mely utóbbit sokan Darius
  Hystaspesnek gondolnak, a mi nem is lehetetlen. Erről itt különösen
  azért tétetik emlités, minthogy a nemzeti hagyomány szerint, Zoroaszter
  a nagy bölcsész és vallásalapitó épen Gustaszb uralkodása alatt lépett
  fel, – s kinek első tanítványai közé, maga a király is tartozék. Nem
  csodálkozhatunk rajta eléggé, hogy a görög történészek azon nevezetes
  eseményt épenséggel nem említik. Xerxes azon kegyetlenségéről hires,
  melyet testvéröcscse Achämenes által hajtatott végre Görögországban, s
  az ugyancsak itt oly szerencsétlenül végződött harczáról; életének vége
  is igen tragikus volt, a mennyiben Szerailjának kiadásai ármány folytán
  veszett el, uralkodásának 12-dik, mások szerint – 20-dik esztendejében.
  Gustaszb után Bahman következik az uralkodásban, ki az: Ardesir,
  dirazdeszt (hosszúkezű) melléknevet nyerte, a görög irók Artaxerxes
  Longimanus-a. Uralkodása olyan volt mint a könnyed álom, hatalma olyan
  mint a tünékeny árnyék, s a pusztulás jelei fiának II. Xerxesnek
  uralkodása alatt nyilván láthatókká lettenek; s csakugyan a Kejjanidák
  hatalmát csak egyetlen lökésnek kellett már érnie, hogy Darius
  Codamannus alatt összeroskadjon; ezen haláldöfést pedig – a mint tudva
  lévő dolog – nagy Sándor adta meg, a ki Iszkender néven szerepelvén a
  keletiek hagyományaiban, csodatevő erejü hősnek mondatik és ismertetik.
  A mint a görög kútfőkből tudjuk, Darius, Sándor által üldöztetvén,
  gyilkosok által megöleték, s vérében ázva hordszékében magára hagyaték.
  A macedon Polystrates végvonaglások között találta; még vizet kért, s
  ajka utolsó lehellete is áldást mondott Nagy Sándorra, mért hogy oly
  nemesen viselteték neje, anyja és gyermekei iránt. „Nyujtsd kezedet
  Sándornak, mint a hogy én nyujtom neked – mondá Polystratesnek – ez
  hálám és szeretetem egyetlen záloga, melyet jelen helyzetemben néki
  nyujthatok.“ Ezen szavakkal megszünt élni, s egyszersmind ő zárja be a
  Cyrus által alapított uralkodó családból származott fejedelmek sorát,
  kik szám szerint 13-an, 206 évig uralkodtak Persia fölött.
  Eskanidák. Ezeket a belföldi történészek Muluk-i-tevaif (a törzsek
  királyainak) is nevezik; a nyugatiak által azonban dynasztiájuk a
  Seleucida és Arsacida-uralomnak mondatik. Kezdetüket jóval Nagy Sándor
  halála után vették, midőn Seleucus, Kr. e. 323-ban az Euphrat, Indus és
  Oxus között lévő összes tartományok urává tette magát; még a Gangest is
  átlépte s az ind Sandracottesz-szel kötött szövetsége, sok éven át
  tartott. Halála után a Seleucidák uralmát Kr. e. 250-ig senki sem támadá
  meg, mig végre a parth-ok, a maguk törzsének egyik fejét, Arsacest
  választván vezérökül, ki a Macedonok hatalmát megtörte, s az ő tulajdon
  családját Iran trónjára juttatá. Ő, Hircania kormányzója, Seleucus
  Callimachus ellen küzdött egyik csatájában halálosan megsebesíttetvén, a
  koronát testvéröcscsére, Tiridadeszre hagyá, kit azután II. Arsaces,
  Praepacius és Phraates követének, mig végre a parth-birodalom legnagyobb
  fényét, ezen család hatodik uralkodója, I. Mithridatesz alatt érte el,
  ki Iran határait az Eufrattól egész az Indusig terjeszté és Syriát
  Demetrius Nicatortól elvevé; egy szóval, fegyverét még távolabbra
  villogtatá diadalmasan, mint egykor maga Nagy Sándor. Mithridatesz után
  II-dik Phraates, I. Artabanes és Pacorus következének, mely legutóbbi