Vándorlásaim és élményeim Persiában - 15

erőt vett rajtam, s bizonyára alá is hajtom vala fejemet, ha eszembe nem
jut, hogy a hideg kő azon vékony szőnyeg mellett, mely tulajdonom vala,
káros lehet egészségemnek. Leszálltam azért, s valami húsz lépésnyi
távolban puha gyeppázsitot találván, ott lefeküdtem. De nem pihentem még
tiz perczig, s minden oldalról oly rémitő tömeg bolha boritott el, hogy
mérges csipésüket lehetetlen levén kiállanom, haladéktalanul fel kelle
kelnem. Másutt teritém le aztán szőnyegemet, de itt sem lőn egyébként.
Mint valami eszeveszett, futkostam fel s alá a romok körül valami egy
negyedóráig, lefeküdtem itt is, ott is, de mind nem használt semmit.
Most jutott már eszembe, miért volt a mi karavanunk oly tartózkodó! Az
egyik közeli sátorhoz mentem, hogy a nomadoktól tanácsot kérjek a támadó
rovarok ellen; de ezek azt válaszolák, hogy számomra, mint idegen
számára, nincsen semmi mentő eszköz. Az odavalókat megkimélik, de a
vándornak drága áron kell fizetnie az álmot, e történelmileg oly
nevezetes térségen. Szerencsémre már csak két óra kellett a karavan
indulásához. Ezen egesz időt talpon kelle töltenem, s a legunalmasabb
régiségbuvárnak sem kivánnám, hogy e könnyelmű, barnaruhás
állatocskáktól annyira kinoztassék, mint a mennyire, fájdalom, én
gyötrettem.
Innen Szivend felé folytatók utunkat, egy több óráig tartó
hegyszakadékon át, melynek phantasztikus kőszirtjei, s az azok lábainál
vadul alárohanó patak a csendes éjben igen szép regényes képet mutattak.
Magát Szivendet, a falut, nem látogattuk meg, hanem a helyett a lakosok
nyárilakához mentük, mely egy magaslaton két sorban sürűen egymásmellé
helyezett mintegy 120 nádgunyhóból áll. Az egész valamely Bazarhoz
hasonlít, s minthogy minden gunyhó csak három oldalról van zárva, a
negyedikről pedig sem ajtó, sem függöny nem csukja, a bennük levő
holmikhez oly szabadon hozzájuk férhet mindenki, mintha az egész gyarmat
egyetlen egy házat képezne. 120 család él itt ilyen viszonyban
egymással, vannak közöttük szegények és gazdagok s mégis igen ritkán
fordul elő valami tolvajlás. Egyébiránt azt mondják, hogy ezen emberek
egyetlen egy férfiúi ivadékai a legszorosabb rokonságban élnek egymással
s a család mostani fejének is, egy fehér sátra vala felvonva a sornak
élén. Ő az egész község birája, papja és családfője.
Október másodika volt, midőn innen útra keltem, hogy Persiában tett
minden állomásaim legérdekesbikére induljak. A karavan ugyanis Kenare
felé tartott, mely ide négy ferszakh távolságra van. Kenare felé,
melynek közelében Persepolis hires romjai fekszenek. Azt gondolám
magamban, minek menjek én ezekkel az emberekkel, hiszen az út eléggé
biztos, s igy megkérvén nehányat utitársaim közül, mutatnák meg azon
pontot utunkon, honnan a romokat leghamarább érhetem, elhatározám
magamban minden kiséret nélkül látogatni e nevezetes régiségeket, melyek
kiváncsiságomat oly régtől fogva ingerlék. A karavan éjfél előtt indult
útnak Szivendből, s midőn azon hegyfokot elértük volna, hol a mardesti
nagy sikság kezdődik, nehány persa utitársam jelenté, hogy csak balra a
hegynek mentén haladjak mindenütt, s rövid félóra mulva vágyaim czélját
érendem.
A karavan, délirányban szelve át a sikságot, tovavonult. A csengők
egyhangú szólása a csendes éjben sokáig felém hangzott még a távolból, s
ki irhatná le azon érzelmeket, melyeket ekkor éreztem, midőn alázatos
állatkámon csendesen ügetve a kelet felé terjedő alacsony hegység
aljában, vizsgaszemekkel körültekintgetve, tova haladtam. Nem félelem
volt ez, hogy netalán kiraboltatom, hiszen összes birtokom legfölebb
négy aranyat tett, utikészleteim és paripácskám alig két annyit; a mit
én kerestem, azok Persepolis oly sokat emlegetett romjai valának; az ős
hajdankor e nevezetes műemlékei. Nevezetes, hogy a sziklák, nekem
legalább úgy látszott, itt oly imposans külalaknak s ugy körvonalzottak,
hogy az ember, a nélkül hogy valami rendkivülit keresne, nagyszerű
látványok előérzetére buzdul. Alig haladtam egy óranegyedet, s im a
legelső regkorányban, magas, igen magas alakok merültek fel egyszerre
szemeim előtt, melyek mindannyi kisértet gyanánt, az első pillanatban
borzalomra gerjesztettek. Egészen egyesegyedül lévén, állatocskám piczi
patkója messze, messze visszhangzott a vidéken. Már jó közel valék s
bárha tökéletes jól tudám, hol járok, nem tagadhatom, hogy a hires
lépcsőfeljáratnál leirhatatlan meghatottsággal állottam meg nehány
perczig, mielőtt tovább haladni merészeltem volna.
Leirhatatlan a tiszteletnek, a határtalan tiszteletnek azon érzete,
melylyel a lépcsőn fel, az óriási kapun át az oszlopzatos részhez
jutottam. Itt az imposans tünemény kifejezése annyira meghatott, hogy
egy kődarabra leülvén, mind az oszlopokat, mind a körülfekvő romokat
néma csodálattal szemlélve, egy óranegyednél tovább oly nyugodtan, oly
mozdulatlanul ültem, mintha e homályos alakok megpillantása engem
magamat is szoborrá változtatott volna. Akár a délről, akár az éjszakról
jőjön is az utazó, ki Persepolis romjait nappal látja is meg először,
nem kevésbbé lesz meglepetve e régi emlékek fenséges benyomása által.
Elképzelhető, mennyivel inkább az, ki ezeket túlkifeszített érzelmekkel,
a homályosság kisérteties világában egészen hirtelen látja maga előtt
felmerülni. A mint igy ültömben a magas oszlopokra bámulnék, valóban
olyanokul látszának előttem, mintha óriási alakok volnának, melyek 4000
éves multnak sirlakából a végett keltek ki, hogy a távoli nyugat utazója
előtt kelet multjának csodáit bárha néma, de mégis oly beszédes
szavakban tárják fel. Azt mondám: egy óranegyedig ültem ott, de őszintén
megvallva, csendes bámulásom idejére igen kevéssé emlékezem. Azt tudom
azonban mégis, hogy a hideg levegő daczára, mely a hajnal keltével
éjszakkeletről áramlott, csak akkor ébredtem föl álmodozásaimból, midőn
a setét árnyak lassankint tünedezni kezdének a romok közül és Phoebus
felemelkedvén a hegyek fölé, a nagy oszlopok mesterileg készült
fejezeteit első sugaraival megvilágositá. Ugy lászott, mintha a
csodálatos szinmű függönye egyszerre felemelkedett volna, uj jelenet
tárult fel előttem: Persepolis, a fénytengerbe fürödve. Más szine lőn
mindennek. Ott, hol előbb komor tekintetű márványkövek, magas oszlopok
vagy falak bámultak le reám, most bájoló, müvészileg faragott idomokat
láttam, melyek 1 vagy 1½ hüvelyk magas domborműbe vésve, oly hiveknek,
oly friseknek és oly élénkeknek látszának, mintha a véső-hangok csak
tegnap némultak volna el. Itt egy hosszú ünnepi menet látható, melynek
egyes tagjai kimért léptekben haladnak, amott egy csoport fogoly, kik
nyakukon egymáshoz lánczolva, a kevély győző előtt lépdelnek, másutt
megint egy szörnyeteggel athletai bajvivás, a magasságban pedig több
helyen valamely királyi alak foglal helyet a trónon, előtte a szent tűz
lobog, mögötte két szolga áll, kiknek egyike hosszú botot, másika ernyőt
tart. Nemcsak a ruházat, a tagok, hanem az arczvonások is oly müvészileg
vésettek, a képek ajkai körül oly báj ömlik el, hogy az ember azt hiszi,
hogy a hideg márvány azonnal meg fog szólalni. Különös! ezen emlékek
4000 évesek, s mégis az idő ott, hol az emberek vandalismusa nem
dulongott, mindent oly hiven megőrizett, mint másutt sehol a világon.
Nyájas olvasóm bizonyára mosolyogni fog elragadtatásom és ábrándozásom
fölött. Igaz, nehéz az embernek magát kimentenie, s nehéz még csak
távolról is képét adni azon benyomásnak, melyet ezen hideg márványkövek
reánk gyakorolnak. Nem költői ábránd, nem túlheves véralkat szükséges,
hogy Persepolis elragadjon bennünket. Láttam egyszerű keletieket, kik
előtt a történelem merőben ismeretlen s mégis e romok alatt nem kevésbbé
valának meghatottak. Hát még a nyugati mit mondjon, ki a mult század
egy-egy érmét is csodálja, mit mondjon akkor, midőn a müvészet és pompa
ily páratlanul szép emlékeit látja maga előtt.
Valóban, Persepolis igazán nagyszerű, s épen azért igen vakmerőnek
nevezhető azon tervünk, hogy annyi utazó kimeritő és alapos tudósitása
után, kik Persepolist előttünk láttánk, mégis leirni szándékozunk. Nem,
ezen munka fölötte áll a mi képességünkön, s hogy csak halavány vázlatot
adhassak is, a hazai olvasót azon vezérfonalon akarom e nevezetes helyen
átvezetni, melyet egyik itten járt elődöm[16] nyujtott.

X. Persepolis romjai.
Azon térségnek, melyen ez épitészeti maradványok nyugosznak,
szabálytalan alakja van, mint ez a mellékelt illustratióból világosan
látható. A nyugati oldal, honnan a sikra beláthatni, 1425 láb széles, az
éjszaki 926 és a déli 802. Magassága, az alap egyenetlensége folytán,
úgy látszik 25–50 láb között változott. Felszinét a futó homok és a
leomlott romok igen egyenetlenné tették. Ezen sík-magaslathoz csupán egy
feljárás vezet, még pedig pompás lépcsőzeten, mely két szakaszból áll, s
oly széles, hogy hat lovas egy sorjában igen könnyen fellovagolhat
rajta. A legalsó, mely 55 lépcsőből áll, melyek 22 láb hosszuak s
mindegyik 3½, hüvelyk magas, egy fenlapon végződik, melynek mindegyik
oldala 37, a másik kettő 44 láb. Ezen pontnál kezdődik a második, kettős
lépcsőzet, hasonló terjedelmű 48 lépcsővel, melyek a magaslat tetején
ugyanolyan 64 láb hosszú négyszögben végződnek. Az emelkedés oly
csekély, hogy az utasok rendesen úgy szoktak fellovagolni, s a
márványdarabok oly nagyok, hogy egyből 10–14 lépcsőfok van kivágva.
Csodálatos, mily kevéssé viselik magukon e lépcsők a használat nyomait;
alig vannak egy kicsit is elkoptatva, holott kétségtelenül egészen
máskép kellene lennie, ha valamely templomhoz vezettek volna, vagy a
királyhoz közelitő seregek használják vala.
[Illustration: Persepolis romjai.]
A második emelvényre érkezvén, óriás portalét lát az ember maga előtt, a
mely két massiv falból áll, s ezek kül és beloldala két kolossalis állat
képét viseli faragványban. A portale hossza 21 láb, magassága 30, a
falak pedig 12 lábnyira állanak távol egymástól, padlózatát pedig
simított márvány képezi. Az állatok olyan talapzaton állanak, mely
szobraikat öt lábnyival magasabbra emeli. Fejük annyira meg van
csonkítva, hogy nem lehet kitalálni, mit ábrázolhattak. Nyakukat
rózsakoszorú köríti; kurta, bodor haj, de a melyet pánczél-pikkelyeknek
is lehetne mondani – fedi mellüket, hátukat és oldalaikat, s maga
rendkivül correct és jól kidolgozott. Ezen portale, mint első tárgy,
legjobban is ki van téve a látogatók véső-kedvének. A mily magasan csak
emberi kar felnyulhat, minden tele van a látogató persák, arabok,
francziák, angolok németek nevével; itt mindenki megörökíti magát. A
többi között még Malcolm neve is kétszer látható. Egyszer, mint Cap.
Malcolm Envoy 1800., s a másik helyen mint Gen. Malcolm, 1810.
E portaletól 20 lábnyi távolságban kelet felé négy rovátkolt oszlop
állott, szép koronázatú, körülbelül 45 láb magas, s mintegy 22 lábnyi
közzel egymás között, de mai napság már csak kettő áll belőlük, a
többiekből még csak rom sem maradt. Ezen oszlopokat más térköz választja
el egy másik portaletól, mely az elsőhez hasonlít ugyan, csakhogy falai
nem magasabb 18 lábnál, mig a keleti oldalon kivésett alakok emberi
ábrázatoknak látszanak, diademekkel; szakálluk még kivehető, s
vállaikról magas szárnyak emelkednek, melyek tollazata kitünő szépen van
vésve.
Ezen portalék jobb oldala, s azon terrasse között, melyen az
oszlopcsoport áll, 162 lábnyi térköz van. E térségen, a sziklába vésett
csatorna szemlélhető. A terassehoz kettős lépcső vezet, melynek egész
hossza 212, s mindakét fokozat magasan tulhaladja éjszaki homlokzatát.
Mindakét végén, a keletin ugy mint a nyugat felé, lépcsősor emelkedik,
valamint a középen is, 18 lábnyira elényomuló két kisebb lépcsőzet; ez
egész terjedelem 86 lábnyi, beleszámitva a 20 lábnyi fordulót is.
Valamint a nagy bejárásnál, úgy itt is igen csekély a feljárat, mert
minden lépcső 14 hüvelyk széles, 16 hosszú és 4 magas. A homlokzat
annyira túl van halmozva alakokkal, hogy a szemet szinte kápráztatja.
Ezen alakok, melyek aként vannak csoportositva, hogy a lépcsőzet
falaihoz illjenek, különböző ruházatot hordanak s mással és mással
vannak elfoglalva. Némelyek királyi testőröknek s kiséretnek látszanak,
hosszú öltönyt viselnek, faczipő alakú bakancscsal s rovátkolt sima
alapú süvegekkel, tegzekkel, nyilakkal, dárdákkal és pajzsokkal; mások
ismét hosszú sort képeznek s úgy látszik, több nemzetek egy felvonulását
ábrázolják, különböző ruhában és különbözőleg felszereltetve.
Ajándékokat és áldozatokat hoznak különféle faju állatok számára. Harcz
is van itt ábrázolva egy oroszlán és bika között, vagy a mint némelyek
vélik, egyszarvú ellenében: de mindenesetre olyan állattal, mely a
portale megcsonkitott alakjához hasonlit. Mind e dombormüveket csak nem
rég szabaditották meg az azokat környező földsáncz alól s bárha az
utolsó kiásás, mely, egy angol által 1854-ben eredményeztetett, tetemes
volt is, én látogatásom alkalmával ugy találtam, hogy a legalsó
alakokat, már ismét három ujjnyi homokréteg boritja.
Sir. Robert Ker Porter azt hiszi, hogy e müvészeti remekmüveknek az volt
rendeltetésük, megörökiteni Cyrus vallásos nagy proczessioinak emlékét,
mint a hogy ezekről Xenophon szól, vagy talán Dariuséit, ki a Noruzt,
vagyis a tavaszi nap-éjegyenlőséget ünnepli, mely alkalommal országa
szám nélküli nemzeteinek ajándékait fogadja.
Azonban siessünk e romok legrendkivülibb részéhez, a bámulatra méltó
oszlopcsoportozathoz, mely a terrasseot foglalja el. A képzelem,
bizonyára, semmi nagyobbszerűt nem képzelhet, mint e magánosan álló,
óriási, megcsonkított oszlopok, melyek olyan időkből valók, mik még a
mondánál is régiebbek, mely számtalan nemzedék fel és letüntének valának
tanui, láttak dynastiákat és országokat támadni, virágzani és
hanyatlani, mig ők maguk, szürke fejeiket mind ez ideig változatlanul
fennhordozzák.
A terrasse-on, mely keletről nyugat felé 380, éjszakról dél felé 350
lábnyi tért foglal el, hajdan négy oszlopcsoport állott, melyek
mindegyike 36 darabot számitó közép-csoportozatot képezett, melyek
mindkét oldalon, valamint szembeeső részükön is, hatával, kétsorosan
valának keritve s összesen 72-őt képezének. Az előtérben álltak közül,
mely a lépcsőzethez 20 lábnyi távolságban létezik, ma már csak egyetlen
egy áll. E között és a közép-oszlopok első sora között nagy szirtdarabok
vannak, melyek valami portale falainak romjai. Valami 38 lábnyira a
terrasse nyugati szélétől (mely ugyancsak azonos a főtérsikéval) két
oszlopsor emelkedék, melyből ma már csak öt áll fenn. Az ennek megfelelő
keleti sorokból csupán négy. A keleti és nyugati sortól 60 lábnyi
távolságban emelkedett a központi 36 oszlop, s ezen közben vizvezetékek
nyomai is láthatók, melyek imitt-amott a sziklába valának vésve. Ezen
oszlopok közül ez idő szerint már csak 13 van épségben, mik még mindig
régi helyükön állanak. Minthogy a keletiek e romokat Tsil-Szutun-nak (40
oszlop) nevezik, igen hihető, hogy habár nem ez volt is az eredeti szám,
mindamellett igen régi száma az egykor létezett oszlopzatnak, melyet
azonban ily terjedelműnek már egyetlen európai utazó sem talált. Igy azt
találjuk, hogy Del la Valle 1621-ben 25 oszlopot látott még; Herbert
1627, 19; Orlarius 1638, 19; Kämpfer 1696 és Niebuhr 1765, 17; Franklin
s egész Sir R. K. Porterig minden utazó 15; Lieutenant Alexander 1826.
13 oszlopot, melyeket én magam is láttam. A többiek ott porlanak az
évszázadok összehalmozódott porhüvelye alatt, s a talapzatok közül is
nem egy össze van rombolva és halomba döntve.
Ezen fenséges oszlopcsoportozat két külön sorból áll; azok, melyek a
három külső kettős sorozatot képezik, épitészetükre nézve egyen
modorúak, mig a központi csoportulat, melynek minden oszlopa hasonló
egymáshoz, az őt környezőktől különbözik.
Sir. R. K. Porter mindakét sort leirja, s azt mondja az elsőről: Minden
oszlop egész magassága 60 lábat tesz, a törzsnek körülete 16 láb s a
talp tetejétől egész az oromzatig 44 láb. A törzs, öt szakaszban igen
szépen van rovatolva, alján egy öv s egy Torus, amaz két hüvelyknyi,
emez egy lábnyi mély. Innen a talapzat képződik alább, csüggő levelű
lotus virág kelyhének alakjában. Nyolcz hüvelyknyi talplapon nyugszik, s
kerülete 24 láb, 6 hüvelyk. Az oromzatok, bármennyire megcsonkítottak
legyenek is, elegendőkép megmutatják, hogy rajtuk egykor a kettős
félbika állott.
Közvetlenül délre ezen csoportozat mellett s valami 6–7 lábnyira a
terrasse fölött, melyen áll, különféle faju romcsoport található, melyek
között bőmértékben vehetők észre azon alakok mássai, mik a lépcsőzetet
diszítik. E romok, ugy látszik, legalább is három helyiséget foglaltak
magukban, melyek finoman csiszolt, fekete márvány kapualjai és
ablakpárkányai számos fülkét és különféle dombormüvet mutatnak; a többi
között egy fejedelmet, ki hosszú, uszály-ruhába van öltözve, s ki fölött
két szolga napernyőt és legyezőt tart, mig ismét más dombormüvek emberek
és különféle csoda-állatok viaskodását tüntetik elő. Ezen épület nyugati
homlokzata s a nagy terrasse ugyanazon homlokzata között, kettős
oszlopsor romjai látszanak.
Még távolabbra, dél felé ismét más romhalmaz látható, melyben finoman
vésett szobormüvek és oszlopok nyomára találhatni. Sir Robert Ker Porter
tiz oszlop állványát találta, melyek mindegyike 3 láb és 3 hüvelyk
átmérőjű volt, s azt véli róluk, hogy közülök a legnagyobbak, magának a
fejedelemnek lakához tartoztak. A fő kapunyilások és ablakpárkányok,
mind megannyian óriási mérvüek s kiváló müvészettel készültek, helyükön
állnak még ugyan, azonban a körülöttük romokban heverő szobordarabok és
oszloptalplapok nyilván mutatják, mily hatalma van a kornak és
időjárásnak még a legerősebb épületek fölött is. A királyi alak, két
szolgájával, gyakran előfordul a bejáratok dombormüvein, s a romok egyéb
részében is vannak amazokhoz hasonló alakok; úgyszinte feliratok
ékjegyekben. E romok alatt földalatti vízvezeték vonul át, mely az egész
epületet vízzel láthatá el azon tóból, mely a sziklák aljánál maiglan
látható; Chardin sokat barangolt e setét tömkelegben, Morier is szinte
eltévedt benne. Második látogatásom alkalmával engem is bevitt oda a
kiváncsiság, azonban meg nem foghatám, hogyan tévedhetett el benne
Chardin; mert alig tettem körülbelől 20 lépést, a mindig keskenyebbé
váló utat már is oly szűknek találtam, hogy a tovább menetel, úgy
szólván, lehetetlen volt.
A térsikon más két épület romjainak nyoma is létezik: egyik éjszak felé,
a most emlitett romé, a másik délkeleten. Itt is ugyanolynemű
dombormüvek találhatók, mint a minőkről már szólottunk. De az épület
legtetemesb részét egy 210 lábnyi négyszög képezi, mely a szobroktól
éjszak felé fekszik. Két kapu vezet hozzá minden oldalról, de a nagy
portalék éjszaki felén vannak. Ezek tizenhárom láb szélesek, a többiek
csak hét lábnyiak, azonban mind valamennyi gazdagon ékitve, a már leirt
vésmüvekkel, s Brun e romok ember és állat alakjait – beleszámitva a
siremlékeken levőket is, 1300-ra teszi, mit Niebuhr sem tart tulzásnak.
Most a sirokra szándékozunk átmenni, e pompás nyughelyekre, melyeket
jogosan Persia hajdani királyai sirjainak tarthatunk. A hegyek
homlokzatában, körülbelől ötszáz ölnyire a szoborcsarnoktól 72 láb
széles és 130 láb magas lap látható, mely Chardin szerint magába a
hegybe van belevésve, s melynek homlokzata két szakaszra oszlik, s ezek
mindegyike ismét nagy mértékben vésmüvekkel ékesitve. Az alsó osztályban
négy kőoszlopnak kétfejű egyszarvúkat ábrázoló fejezetein nyugszik
gerendákon a párkányhordó, a képszék és a párkánykoszorú. A főoszlopok
közötti térséget a sziklába vésett vakajtó foglalja el, melynek alján
valami nyilást ütöttek, hihetőleg a kincskeresők. A felső osztály
dombormüve valami szekrényfélét mutat (majdnem olyat, mint a zsidó
frigyláda) s mely végein csodaformájú állatokban vegződik, melyek
griffszerű lábai tartják az egészet. E szekrény alá két sor alak van
vésve, tizennégyével mindegyik. Az egyik csúcson tűzoltár látható, mig
ezzel szemközt, három lépcsőnyi magas emelvényen királyi alak áll,
jobbját mintegy imára emelve, baljában pedig ivet tartva; a király és az
oltár fölött jelvényes alak lebeg, melyet a király várakozó
védangyalának tartanak.
Ha az ember a betört kapunak nyilásán átmegy, szobaszerű helyiségre
akad, mely 30 láb széles, 15–16 mély, 10–12 magas, s hátterében három
mélyedés van, mintegy a holttestek számára. Minthogy mind üresek, a
kutatni vágyók előtt régtől fogva tárva-nyitva vannak, sőt nemegyszer
szalma- és gabonatár gyanánt is szolgálnak, midőn egy-egy csoport Iliat
(nomadok) épen itt sátorozik.
E sirokat illetőleg egyik legámitóbb körülmény, azon nagy gond, melylyel
az épitők bejáratukat a szemlélők elől el akarták rejteni; mert a kapu
tulajdonkép csak látszólagos bejárás lévén, azt hiszi az ember, hogy más
nyilásnak is kellett lennie, már csak a benső kivéshetésére nézve is.
Három napiglan időztem e nevezetes romokban, melyek nemcsak ifjonti
utazók heves képzelmét, hanem még mélyen gondolkozó, tapasztalás és
tudomány-gazdag régiségbuvárainkat is fellelkesitették. Az ember nem
tudja, a roppant mechanikus ügyességet, vagy a válogatott izlést
bámulja-e, mely ez épületekben nyilvánul, vagy az a gondolat ragadja-e
el az embert, hogy a régi hajdankorban is létezett oly müveltség, mely
ily tekintélyes, tudományos ismereteket vala képes megbizonyitani. –
Valamint Egyiptomban, úgy itt is 40–50 láb hosszú kőtömegeket látunk
egymásra helyezve, melyek képzelhetlen sulyok daczára oly pontosan
egybeillesztvék, hogy az összekötési pont észre sem vehető.
Három napot mondtam, de alig látszott az többnek nehány óránál. Annyival
is könnyebb volt ott maradásom, minthogy Persepolis közvetlen
szomszédságában nehány ott nomadizaló török-sátort találtam. Törökök
voltak, tehát incognito szerepem törzsrokonai, s bárha szunnitaságomat
el nem titkolám is, mégis a legbarátságosabban fogadtak. Farszban nem
nagyon otthonos a török nyelv, s ezen jó embereknek valóságos élvezet
volt a velem való társalgás, gondját viselték szamárkámnak, s egész ott
létem alatt, engem magamat is elegendő kenyérrel és sajttal láttak el.
Voltak ugyan közöttük, a kik azt tanácsolták, ne maradjak éjelen át a
tiszteletre gerjesztő romok borzalmas helyiségeiben, minthogy állitásuk
szerint ott száz meg száz alvilági szellem tanyáz éjjelen át, s valóban
borzasztók azon mondák, melyek a Divek és Dzsinek pokoli lármájáról
szólanak. Takhti Dzemsid (Dzsemsid trónja) – mint a hogy a benszülöttek
Persepolist nevezik – állitólag a hasonnevű regekirály munkája volna.
Dzsemsidnek – a hogy a monda beszéli – hires kehely volt birtokában – a
Dzsami Dzsemsid – melyet csak ajkaihoz kellett emelnie s nem volt
szivének olyan vágya, a mely azonnal ne teljesült volna. Nem csoda
tehát, ha e remek palotát annyi fénynyel és pompával halmozhatá el; mert
a kehely egyetlen érintésére, szintúgy repültek a kövek keletről; a
müvészek nyugatról (hihetőleg assyriai vagy egyptomi épitészek, mint a
kiknek ezen müvek felállitása tulajdoníttatik.) Hogy a mai persák is
mily nagy tiszteletben tartják Persepolist, elegendőkép megbizonyitja
azon számos vers és felirás a falak minden oldalán. Soká, soká
illetetlenül és háborítlanul álltak ezen épületek – szól a monda. Persia
boldog volt akkor, semmi szerencsétlenség sem látogatá meg, mig végre az
arabok, ezek a szunnita ebek, kik a siítáktól irigyelték e remek
épületeket, eljöttek, az alakokat megcsonkiták, a szobrokat, oszlopokat
ledöntögeték s a pusztulás nyomait hagyták hátra mindenütt. Az arabok
után – folytatja a monda – a frengik valának azok, kik hogy
kincs-szomjukat kielégíthessék, Bender Busir felől idejöttek, mindent
átkutattak, s találtak is még roppant mennyiségű aranyat és gyémántot. A
frengik ezen kivül még nagy köveket is vittek magukkal, mind megannyi
talizmánt, miután a megvesztegethető kadzsarok beleegyezését
megvásárolták volna. Azon idők óta azután Persiát egyre-másra látogatja
a nyomorúság, Sirázra jött a nagy földrengés, a cholera, a mult évi
éhség stb., egyszóval a persa nagyság ezen büszke maradványainak
dulóiban csak halálos ellenséget lát mindenki, s valamint a frengiket
méltán kelet elnyomóinak lehet tekinteni, ép ugy az arabokat a hajdani
nemzeti nagyság legveszedelmesebb pusztitóinak állitják, s a siíták és
szunniták közti gyűlöletnek talán ez is egyik lényeges főoka.
Ezek leginkább a persa lakosság mondái, a török nomádok, hajdani
szeldzsuk seregek maradványai egészen másképen gondolkoznak. Rájuk nézve
a szobrászat és épitészet müvei egészen közönyös tárgyak, s egy-két lat
ólom végett, melylyel az óriási oszlopok egyes darabjai összeragasztvák,
sokszor ledöntetik a legbüszkébb monumentum is, sőt a gyermekek még
annak is örülnek, ha valamely oszlop magától összedől, mert akkor
nyomban mindenki ott terem, a kő csak egy ujjnyi mélyedéséből is kivájni
az óhajtott fémet. Egy-egy ilyen zsákmány csak két, három golyót
szolgáltathat, de a törökök vandaldühe mitsem gondol azért a kárral,
melyet okozott.
Felettébb érdekesek, az ujabb és régibb utazók már többször emlitett
felirásai. A mint mondók, mindenféle nyelvű és irású jegyzések vannak
itt a falakba vésve. Ezek nemcsak az ujabb idők emlékei, hanem vannak
még Pehlevi és régi héber feliratok is, és ezen utóbbiakról, melyek – ha
jól tudom – még eddigelé le nem másoltattak, azt állitják, hogy azok az
első héberfogság rabjaitól származtak.
A mult századok hírneves utazói közül itt találjuk Kempfner, De la
Valle, Niebuhr 1765. – neveit, az ujabbak közül kiemelendők: Jones,
Morier, Texier, Ferguson, Loftus, Kinnier, Minutoli és Gobineau, kik
mindnyájan leirták mind e romokat, mind Persiát. A legnagyobb rész
angol. Németet aránylag igen keveset találtam, s alig fojthatám el
lehangoltságomat, midőn két napi kutatás után egyetlen magyar nevet sem
találtam itt. Én volnék tehát a legelső nemzetem fiai közül, ki e
romokat s e nevezetes vidéket meglátogattam, – gondolám magamban; – de a
midőn harmadnapon, épen azon rész alatt őgyelegnék, mely fekete
márványból van, nagy örömemre egy ablakmélyedésben ezen szavakra
akadtam: „Maróthi István 1839.“ Gyermekded örömmel vizsgáltam földimnek
irását, s bárha ő elrabolta is tőlem azon jogot, hogy magamat azon első
magyarnak nevezhessem, ki Persepolist meglátogatta: meg nem állhatám,
hogy neve alá egy „éljen“-t ne véssek, s hogy a jövendőben ne állana oly
egészen egyedül, az én nevemet is társul jegyzém oda. Az egészet vastag
vonallal vettem körül s fölibe e szavakat véstem: „éljen a magyar!“
Mi volt e büszke épületek eredeti czélja; mit akartak alapitói általa
elérni? – olyan kérdés, mely minden eddigi utazónkat foglalkoztatá ugyan
eddigelé, azonban mindez ideig, minden alapos kutatások és értekezések
daczára, eldönthetlen maradt. Persepolis egy hegynek lábánál, mely alatt
a nagy mardest-i sikság nyulik el, hihetőleg hajdani fejedelmek palotája
volt, kik innen tartottak szemlét ama büszke sikságon egybegyült
seregeik, de Ázsia minden népeiből egybegyült seregeik fölött.
Mardest-et ma kietlen, mocsáros térséget, délirányban a Kur folyó szegi,
mely annak idejében, a mint mondják, egy maga 100 vízvezetéket látott
volna el nedvességgel. Hogy e vidék annakokáért igen nagyon virágzó
lehetett, alig kétséges, s hogy éjszaki ormán e pompás fejedelmi szék
felséges fekvésénél és helyzeténél fogva messzire tündöklő korona
gyanánt ragyogott, az igen könnyen képzelhető. A hely fekvésében Chardin
legalább Arrian, Strabo és Szicziliai Diodor tudósitásai nyomán azon
palotát véli feltalálhatónak, melyben Indiából való visszatérte után egy
ideig Nagy Sándor lakott s a Makkabeusok I. könyve 6-ik részében azt
olvassuk, hogy Antiochus Epiphanes 160 évvel azután, ezen helyet meg
akarta rabolni.
Mindazáltal sokak nézete – kik a mai napra fennmaradt romokban a hajdani
lakóhelynek nyomát is alig találják – oda megy ki, hogy Persepolis a nap
ünnepélyes temploma volt, melyben a Noruz-ünnep első napján (uj-év)
valamint ez ma is szokás Persiában, a királyok különböző alattvalóik
ajándokait és hódolatát fogadták. Ezen hypothesis védelmére azon nézetek
hozatnak fel, melyekben csakugyan vagy ünnepélyes menetek, vagy más
egyéb vallásos mythoszokkól vett képletek ábrázolvák. Ilyes alkalmakkal
a király, hihetőleg ott foglalt helyet trónján a nagy oszlop csoportozat
alatt, melyen hajdan tetőzet állt, s a feldiszített lovagcsapatok a
kényelmes lépcsőfeljáraton ott vonulhattak el előtte, az éjszak-keleti
másik lépcsőn pedig visszatérhetének a sikságra.