Vándorlásaim és élményeim Persiában - 12

szőnyeggel van fedve. Már a legalsó lépcsőn le szokták venni a zarándok
saruját, el fegyverét vagy botját, s ha az ember azután meglehetősen
meggörbült állásban felmegy, mindenekelőtt meg kell csókolnia a küszöb
hideg márványát s csak azután lehet belépnie. Az épület benseje még
sokkal meglepőbb, mint a most emlitett rész. Itt az arabeszkek és
kasi-müvek közé tükrök s gazdagon megaranyozott virágok vegyülnek, s
bárha egészen gömb is, mind a kupola mélyedése, mind a fal annyira túl
van halmozva száz meg száz prismával, dombormüvekkel, fülkékkel s más
egyéb épitészeti czifraságokkal, hogy pompásnak igen, de csinosnak és
izlésteljesnek bizonyára nem mondható. A koporsó, melyet massiv
ezüst-rácsozat kerít, s mely mindig drága szőnyeggel van boritva, épen
középen áll a nagy csillár alatt, a boritékot évenkint csak egyszer
veszik le a szent hulláról s a kegyes zarándokoknak rendesen csak egy
kis részecskéjét szokták megmutatni. Mint másutt mindenütt, ugy itt is
imatáblák függenek alá a kerités rácsairól, némelyek maguk olvassák
ezeket, mások úgy olvastatják, mások ismét az itt nyüzsgő szeideknek
fizetnek, hogy a korán egy némely mondatát ezek reczitálják el
helyettük. Van itt kiáltás, ének, sirás-rivás, szeidek szemtelen hangú
ajándék-követelése, – de mindez az áhitatoskodókat nem zavarja, mert a
kiállhatatlan lármának közepette nem egyet lehet látni, ki, homlokát a
kerités hideg érczéhez nyomva, ott ül órákhosszat, merően bámulja a
koporsót, magát semmi által sem zavartatva. Beléptünkkor engem a falakra
s a rácsokra aggatott drágaságoknak nem annyira tarka vegyülete, mint
inkább roppant tömege lepett meg kiváltképen. A persa igen szereti a
drága köveket és nemes érczeket. Azt hiszik annálfogva, hogy ezekben a
szenteknek is nagy kedvük telik, s innen van, hogy ez utóbbiak
nyughelyét igen meglepő nagyszámú ékszer diszesíti. Minden gyémántnak,
minden aranynyal vert fegyvernek meg van a maga története, vagyis azon
oka, mely az adományozót arra ösztönzé, hogy idehozza. Előttem egy igen
szembeötlő ezüst-tű vala különösen feltünő, s midőn e felől
tudakozódnám, azt nyertem válaszúl, hogy ezt egy férj hozá ide
ajándékul. Ez ugyanis hűtlenné lett nejéhez s utóbb azt el is adta a
Turkomannoknak. A nő évek hosszat epedt a turkesztani rabságban, s midőn
onnan a szentnek sirjához ajándékot küldene, – férjét annyira előfogta a
lelkiismeret mardosása, hogy hét egész esztendeig mind szünet nélkül
kereste aztán, s midőn végre feltalálta, kiváltotta s hazavitte, akkor
adá a most emlitett hálaáldozatot a szent Fatimának. Bárha bagdadi
öltözetem a siíták fanatikus gyülekezetében nem egy előtt szemet szúrt
is, hála utitársaimnak, nem ért semmi kellemetlenség. Ha az ember
meglátogatta már ezen szentnek koporsóját, szokás a közelében nyugvó
földi nagyokról is megemlékezni. Ezen oknál fogva én is velük mentem
azon utitársakkal, kik Feth Ali Sah és két fia sirját keresék fel, s kik
gyönyörű alabastrom koporsókban fekszenek, melyek külsején, az egyszerű
feliraton kivül, meglehetősen hűn talált képük is oda van vésve. Feth
Ali Sah, bárha Kadzsar, ha egyébért nem is, de legalább személyiségeért
nagy kedvességben állott a persák előtt. Az egész országban neki volt
leghosszabb szakálla, mindig ő öltözött a legszebben, korának legnagyobb
hölgykedvelője, s a legügyesebb és legdélczegebb lovasok egyike.
Uralkodása méltatlankodásait csakhamar elfeledték, de ezen tulajdonai
sokáig fennmaradtak még a hiú persák emlékezetében.

IV.
A kegyes kötelességeknek eleget tévén, neki indultam a városnak,
nevezetességeit megszemlélendő. S mint rendesen, itt is a bazáron
kezdém, mely épen most a gyümölcsérés ideje alkalmával, telve volt az
egész Persiában oly hires görög-dinnyével. Ezen gyümölcs jóformán egész
Persiában otthonos, s az őszi hónapokban a népség nagy részének
kizárólagos eledele, nedvét pedig (Abi Hinduvana) – a mi elég különös –
számos betegségnél orvosság gyanánt szokás használni. S mi több, még
héját is felhasználják. Előbb megszáritják, aztán megfőzik s ha már most
ennek forró levébe valami vászondarabot áztatnak, ezt a növény
phosphortartalma használható taplóvá változtatja. A dinnyén kivül itt
igen jó őszi baraczk és gránátalma is található. Leghiresebbek azonban
az itteni cserép-neműek, kivált egy bizonyos fajta hosszú nyakú korsók,
miket a szent város földéből gyártanak. Mikor igy a bazárban andalognék,
a többi között egy karton-festő egyszerű bódéja tünt fel előttem
kiváltképen. Az iparos persa hatalmasan nyomkodá kék festékbe
mártogatott nyomómintáival az előtte fekvő durva vászondarabot, s mikor
hosszasan nézném munkáját, felkaczagott s engem frenginek tartván,
odakiálta hozzám nyeggetve: „Megszabadulunk nem sokára a ti drága és
furfangos kartonszöveteitektől, eltanulunk tőletek nem sokára mindent, s
ha a persáknak nem lesz már szükségük frengisztan mesterségére,
bizonyosan tudom, idejöttök koldulni valamennyien.
Épületek dolgában Kum, bárha már az ős hajdankorban is hires város, ma
igen szegény. Környékét páratlan zöld virányúnak szokás emlegetni, a mi
természetesen csakis a sivár Persiára nézve állhat, s mi egyedül azon
gazdag vízvezetéknek köszönhető, mely e becses nedvességet a szomszéd
hegyekről idehozza. Mindamellett a szabadon merített víz némileg sós
izű, de a mi a kutakból jön, az ment ettől, okát kérdezvén, azt nyertem
egy persától válaszul, hogy a szent Fatime kiséretében egy arab jött ide
hajdan, ki a várost bizonyos agyagvegyülék készitésére tanitá meg,
melylyel ha a kutakat és vízmedenczéket kisározzák, a víz lassankint
minden sós izétől megszabadul. S bárha itt ezen hatást tisztán
természetfeletti erőknek tulajdonítják is, meg nem állhatom, hogy a
netalán itt megforduló európai szakértőnek a most említett agyag
vegybontását ne ajánljam.
Jó darabig időzvén a városban és környékén, visszatértem a
karavanszeraiba s itt egy sarokban szegényesen öltözött, félénk
tekintetű persákat láttam gubbasztani. Feléjük mentem, s épen meg akarom
őket szólítani, midőn egyik utitársam odakiált: „Efendi, mit cselekszel?
Csak imént jártál bucsút s már is be akarod szennyezni magadat ezekkel a
tisztátalan zsidókkal?“ Zsidók, gondolám magamban, akkor ugyan
kiáltozhatsz, persa barátom! S midőn Izrael e szegény fiai észrevették
nyájasságomat, kijöttek többen czelláikból, a szó szoros értelmében
körben fogtak, s mindig félénken körültekintgetve, elmondák, hogy ma
(pénteken) készítik el a holnapi szombatra való eledelüket, minthogy
akkor semmi olyassal sem szabad foglalkozniok, a mi netalán a dolog
szinét viselné magán. Az idősbek egyike meg nem állhatá, hogy könyezve
ne szóljon azon sanyargattatásokról, miket az ő hitsorsosai itt
szenvednek, s mily öröm ragyogott szemében, midőn előttem, a vélt
ozmanli előtt a szultán szelid kormányát magasztalá. A szultánt nem
tudta eléggé áldani; de az Izraelitának sejtelme sem volt arról, hogy az
ottani nemes cselekedetek rugója egyedül a mi felvilágosodott
nyugotunkban keresendő.
Kumot harmadnap mulva hagytuk el, s a mintegy négy óra hosszat tartó
kietlen, sivár út után Lenkiran faluba érkezénk. A karavan benn a
faluban települt le, de én kellemesebbnek tartám a napot egy közeli
kertben tölteni, melynek közepén egy Imamzade (Imam utód) kápolnácskája
áll. Ezen Imamzadek sirjai nagy számmal vannak Persiában, s bizonyára
nem élt hajdan egy tizedrésze sem e szenteknek, kiket mai napság
tisztelnek. Nem csoda; minden falu, legyen az bármily kicsiny, külön
szentet akar birni. Kapják magukat, hevenyésznek egyet, kigondolnak róla
valami mesét, a költött hős csontjai fölé kápolnát emelnek, melyet
nyomban zöld cserép alá fognak. Zöld vala azon szín, melyet a szent
sarjadék élete folytán fején hordott, zöldnek kell lenni sirjuk
fedelének is. A mint a fák árnyékában ott pihennék nyugalmasan, oda
settenkedett nem sokára a sirnak őre is. Csodadolgokat beszélt az
üdvözült szentnek hatalmáról, s csak épen tegnap történt, mondá, hogy
egy persa khan, ki ugyanazon helyen pihent, melyen most én ülök, midőn
utóbb ittas állapotban akarna a kápolna belsejébe menni, a guta abban a
nyomban megütötte. „Igen, efendi – mondá – a szentekkel nem lehet
tréfálni.“ Arcza a beszéd folyama alatt a lehető legkomolyabb vala, de
csakhamar úgy sejtém, hogy egypár fillér volt tulajdonképen szive igaz
ohajtása, s mikor ezt átadtam neki, el is tisztult onnan azonnal.
A magánosság sokszor igen jól esik az embernek, a különben mindig pezsgő
karavan-életnek közepette, kiváltképen állt ez az eset rám nézve, kinek
a fanatikus siíták társaságában örökké csak a legfurcsább felekezeti
vallásos kérdésekre kellett felelgetnem. Magányomban képzeletem a
legcsodálatosabb képeket festette oda maga elé. Gondolataim Persiából el
a messze nyugatra repültek, s visszagondoltam mindazon alakokra,
melyekben a keletet, kivált pedig a régi persiát, egykor képzelém. Igaz,
sok másként állt azokban, sokkal költőiebben, mint a mit a valóság
nyujtott, s még sem fojthatám el magamban a mély meghatottságot, midőn
tekintetem egyik-másik falusi lakosra esett, kiben a med typusz itt
különösen észrevehető. Arczélük körvonalai azon illustratiókat juttaták
eszembe, melyeket syr és méd dombormüvek nyomán Layard, Rawlinson s más
utazók müveiben láttam, s hogyan dobogott szivem, midőn az előbbi
másolatok helyett, most maguk az eredetiek állottak előttem.
A nap rég leáldozott már, midőn Szengszeng, úgymint a legközelebbi
állomás felé utra keltünk. Rendesen Surab és Paszingan felé szokás
járni, de a jelen esetben a táj egészen viztelen levén, ezt az irányt
mellőztük. Az út a legborzasztóbb sivatagok egyike. Az egész környéken
nincs egyetlen egy vízcsepp, nincs a földmivelésnek semmi nyoma sem, s
pedig e hely Persia szivében fekszik. Miután elfeledtem vizzel ellátnom
magamat, sokat kelle a szomjuságtól szenvednem, s Szeng-szengbe érvén, a
csatorna kellemetlen szagú vize nem sok enyhülést adott, miért is nagyon
örültem, mikor a jövő éjjel utunknak a pusztán átvezető legutolsó
darabját is megtettük, s szemeink előtt Kasannak, Persia másodrangú
városának kupjai tüntek fel a távolban. A persák társaságában utazó
európait mindig a kiváncsiság egy bizonyos foka tölti el, valahányszor
egy-egy városhoz közelít, mert utitársai igen sokat beszélnek annak
fényéről, pompájáról s ritka érdekességéről. Kasan szépségeit három
órával a kapun való bementünk előtt, már a legdagályosabb kifejezésekben
hallám magasztaltatni. De ezek puszta szavak jobbára, melyek egyébiránt
egy keleti tudós földirati munkájában is találhatók, ki Kasant
kertjeire, szántóföldjei- és vizére nézve páratlannak mondja az egész
világban. De mind e magasztalt tárgyak közül, engem csak egy lepett meg
igazán, s ez a rézművesek bazárja, kik a hires kasani üstöket készitik.
A Miskaran bazarban valami 180 műhely áll egymás tőszomszédságában,
melyekben izmos kezek kolompolnak egész napon át, s s holott a zaj már
jó messziről is hallható, el lehet képzelni, hogy veszi ki magát ez a
pokoli lárma, a bazárnak kellő közepén.
Feltünő volt előttem, hogy e pokoli zajban hogyan értik meg egymást ezen
emberek; azonban nem hangjai a szájnak, hanem csupán mozgása közli a
gondolatokat, s az idegen csak úgy vehet ki valamit, ha fülét egész
közel tartja oda a kiáltóhoz. Bárha a nyers érczet a távoli
Oroszországból hozzák is ide, a gyártás mégis a kasaniaké kizárólagosan,
kiknek müvei szilárdságra és csinra nézve páratlanoknak tartatnak.
Mondják, hogy a hires fényezett téglákat, melyek világos szineik
tündöklő fényét évszázadokon keresztül megtartják, – ezen városban
találták volna fel. Hajdan kasani-nak neveztettek, ma azonban csab
kasi-nak hivják s egész Közép-Ázsia épitészeti emlékeinél, fődiszítmény
gyanánt találhatók. Gyakran egész homlokzatok, kivált portalék, a
legszebb arabeszk-alakban ilyen fényezett téglákkal rakvák ki, másutt
ismét, mint például Szamarkandban és Heratban ilyes téglamozaikból a
legszebb virágok láthatók. Minden egyes levélke más és más földdarab,
mely ugy van mesterségesen egymásba illesztve, zománcza oly erős és
tartós, hogy a tégla maga hamarább eltörik, semmint boritékja
megsérülne.
Ezen müvészet állitólag Timur korában volt Kasanban a legvirágzóbb
állapotban, űzetik ugyan még ma is, de az elsőség hajdani dicsőségét, ma
már egyéb városok is kétségessé teszik.
Kasan ezen kivül nem csak selyem- és bársonygyártmányairól hanem
skorpióiról is hires, melyek a bennszülöttek állitása szerint az idegen
utazót csupa vendégszeretetből nem bántják. Azonban ez is ép oly
költöttnek látszik előttem, mint a mianei poloskákról szóló ellenkező
tudósitás, s bizonyára mind e rovaroknál sokkal gyötrelmesebb az a
tömérdek Luti (csavargó komediások), kik Kasanban minden idegent
megrohannak, s nem mennek addig nyakáról, mig nyugodalmát valami
adománynyal meg nem vásárolja. Mikor a karavanszeraiban megérkeztem, már
valami tíz darab várakozott reám, kik síppal, dobbal, trombitával
éktelen lármát ütöttek, s míg az egyik medvét tánczoltatott, egy másik
szemközt állt velem s magasztaló költeményeket szavalt, melyekbe nagy
csodálkozásomra az én nevemet is beleszőtte, melyet előlegesen,
természetesen az utitársaságtól tudakolt ki. Valami félóráig eléggé
nyugtalan hallgatója voltam e fülsértő zajnak, mit a persák mulatságnak
neveznek, s mihelyt visszavonultam, azonnal megjelent a banda feje, ki
minden tiltakozásom daczára, melylyel bizonyítani ügyekvém, hogy én
magam is koldus volnék, s hogy egészen közönyösen hallgattam
előadásukat, nem tágított mindaddig, mig valamit nem fizettem neki.
Kasanból az út jobbra egy falu romjai mellett visz el, melyet
Gebrabadnak (Tüzimádók helyének) neveznek, s átvezet a hegyen, melytől a
sík és pusztaság balkéz felé maradnak el. Ha a holdvilágos éj a
Desti-Kuvir már elhagyott részeit is regényes szinbe öltözteté, még
inkább cselekvé ezt most, mikor a keskeny hegyi uton haladánk, óriási
sziklaszirtek s a legbizarrabb alakú hegyek között. Minden tíz
lépésnyire mássá lett a táj, többé-kevésbbé regényes, a szépség főfokát
azonban akkor érte el, midőn azon nagy Bend vagyis vízmedencze alá
érkezénk, melyet Sah Abbasz a sziklákba vágatott, hogy a hegyi hólevet,
a nem messze fekvő kopár sikságra vezesse. Bár az idő késő őszre járt, a
hosszú, tojásdad medencze, melyet az elzárt völgy képez, szinig telve
volt vizzel s az ötven láb magas sziklafalról alá ömlő vizzuhatag a
holdvilágitott éjjelen – mint a persák mondák – gyémánt vagy drágakő
folyóhoz hasonlított, s bizonyára nem hiányzott szépsége. A zuhatag
tompa moraja messze elhangzik a néma éjszakában a hegyek között, s a ki
ide a sivatag puszta felől érkezik s szomját egy enyhitő itallal
csillapíthatja, ezt a vizet nem adná a legfelségesebb tokajiért.
Nekem igen tetszett a vidék, s midőn utitársaim csodálkozásomat
hallanák, azt mondák: „Ez még mind semmi Kuhrudhoz, jövő reggeli
állomásunkhoz képest; az valóságos paradicsom. Olyan tágas kerteket, oly
gazdag gyümölcs-áldást, s olyan jó levegőt, bizonyára sehol a világon
nem találsz.“ S ahoz képest, a mit utam eddigelé nyujtott, Kuhrud a maga
kerteinek tömegével, messzeterjedő, gondosan müvelt szántóföldeivel
csakugyan igen kellemes tekintetet nyujtott, s valóban méltó Persia
egyik legszebb helyének nevére. Ezen nyájas völgyben esett volna el,
mondják, Darius orgyilkos kezektől, a nagy Sándorral küzdött
szerencsétlen kimenetelű csata végeztével, legalább Chardin s utána más
európai utazók ezt állitják.
A mintegy 300 házból álló Kuhrud falucskában igen vidáman töltők a
pihenés idejét. A karavan a Csaparkhane-val (postaház) szemközt települt
le, mely itt is, mint Persiában mindenütt, emeletes épületből állott,
melynek emelete azonban (Balakhane)[15] csak egy szobát foglalt magában
előkelő utasok számára. Miután derült utitársaimmal együtt theámat
elköltöttem volna, körülnéztem kissé a faluban, s végül a most emlitett
póstaházat is meglátogattam, melynek fenső vendégszobájában egy csomó,
európai nyelven s irónnal irt karczolás vonta magára figyelmemet. Az
egyik sarokban kettős franczia pársor áll. Gallia valami heves vérű fia,
ki a fárasztó lovaglás után itt nehány pillanatig enyhet akart találni,
az első két sorban epedő szavakban fejezi ki honvágyát, mely a „belle
France“ után sovárog, a másik kettőben pedig keserű evődését azon
csalódás felett, mit az oly költőileg rajzolt Persia költe benne. Közel
ehez, hegyes hosszúlábú betűket fedeztem fel a falon, mikkel itt egy
derék Teuton akarta nevét megörökíteni. S mit hisz a nyájas olvasó, mit
irt ez a falra? Kritikát a francziának négy sora fölött, kritikát,
mondom, s még pedig ugyancsak éleset. Szegény, becsületes német! A persa
póstalovak, ezek a valóságos gebék összetörték minden csontját! Ki
akarja magát pihenni, de azért van mégis annyi ideje, hogy a távol
Iránban nyomát hagyja nemzete hires alapos tudásvágyának. A fal egyéb
részén hieroglyphszerű vonásokban különböző neveket láttam felirva,
közel az ajtóhoz pedig angol nyelven e következő különös felirást:
„Sokkal fáradtabb vagyok, semhogy valamit irhatnék, tehát nem is irok
semmit. J. L.“ Egyébiránt e kezdőbetűk viselőjét személyesen is ismerem
s emléke kivált egy felelete folytán nyomódott lelkembe. Egyszer ugyanis
azt a kérdést intézém hozzá, miért alszik ő tíz óra folyásáig, holott
más ember hattal vagy héttel is megelégszik, britt stoicismussal azt
felelé: „Igen uram, ön és a többi szárazföldiek heves vérüek és gyorsan
alusznak; de én lassan alszom át álmomat.“
Majd el is feledém felhozni azon kölcsönös szerződést, melyet itt a
karavan nehány tagjával kötöttem. A mint tudva levő dolog, Teherantól
egész idáig sokat kelle kiállanom siíta utitársaimtól pseudoszunnita
voltomért; mert minden kinálkozó alkalmat megragadtak, hogy az oly
kedvelt, előttem azonban annyira gyűlöletes diskussiókba bocsátkozzanak,
s ha visszavonultam, a legkeserűebb sarkasmusok nyilzápora kisért
mindenüvé. Egyik Omert kezdé szidni, másik Oszman és Abu-Bekr khalifák
ellen fakadt ki, a harmadik, a legilletlenebb kifejezésekben
nyilatkozott Ajesa, a próféta neje, mint a sziíták legfőbb ellensége
ellen, s bárha ezen urak és urhölgyek gyalázása, in petto nem okozott is
nekem valami nagy keserűséget, nem volt szabad hivatalos haragomat
valami mormogással ki nem fejeznem, vagy, a mi természetesen még
veszedelmesebb volt, egyik vagy másik megjegyzést nem tennem. Minthogy
ezen szóvita nem egyszer igen szenvedélyessé fajult, s száműzött minden
nyájasabb társalgást, Kuhrudban azt határoztuk és állapítottuk meg, hogy
ezután a siítismusról és szunnitismusról naponkint csak egyszer fogunk
beszélni, s ekkor is a reggeli imádság után. A ki ezen tárgyat a nap
egyéb részén szőnyegre hozza, egy görög-dinnyét fizet büntetésül. Mind
beleegyeztek, csupán egy agg Sirazi, ki a bitorló Omar elleni
gyülöletből ennek nevét saru-talpa bensejére irá, hogy egész napon azon
tapodjon, csak ennek volt kifogása ellene s azt mondá: „Ha 100 hold
dinnyét kell is fizetnem, még sem szünöm meg Omart, azt a rühes kutyát
szidalmazni!“
Kuhrudtól az út még egy darabig hegynek fel vezet, s azután meglehetős
meredeken hajlik alá a tuloldali sikságra, melyen Szof falu, következő
állomásunk fekvék. Minthogy utunk legnagyobb része hegyes vidékeken
vezetett át, a kora reggel nem csak hüvös, hanem meglehetősen dermesztő
és hideg volt. Az utazók imitt-amott leszállottak s egy köteg Bute-t
szedtek, egy fajta mézgás cserjét, mely nyers korán is ég, száraz
állapotban azonban hangos ropogással lángol. Rendesen egy nagy rakást
szokás meggyujtani, melyhez mindenki egy-két darabot szolgáltat, a láng
vidoran lobog, s ha az ember felmelegült, tovább folytatja utját ujolag.
Midőn e reggel körülbelül mintegy másodizben álltunk az ilyen tűz előtt,
élénk czivódás hangzott fel mögöttünk, melybe néha-néha vad kiáltás
vegyült, s mikor mind figyelni kezdénk, két lövés dördült el, szörnyű
jajkiáltással nyomában, mi a karavant egészen megrémitette. Mindazon
irányban szaladtunk, honnan a lövés hangzott, s egyik utitársunkat ott
találtuk zúzott karral a földre terülve. Az egész esetnek ez volt az
oka: Néhány lovas, kik Sirazból a kormányzó által évenkint küldetni
szokott adót vitték volt Teheranba, észrevették azon zsidó-kalmárokat,
kik Kuhrudban hozzánk csatlakozának, s elébb gunyolni, utóbb pedig
tettleg bántalmazni is kezdék őket. Egy persa, ki a bántalmazottak
iránti rokonszenvből védelmezni akará utitársait, keményen feddőzve
dorgálá a hetyke siraziakat. Ez utóbbiak egyik heves ifjú tagját az még
jobban felingerlé. Fenyegetőzött, s midőn a mieink nehány lépést tettek
feléje, ő – mint mondá – ártatlan tréfából, golyót akart keresztül
röpíteni ez egyik zsidó magas prémes süvegén. Lőtt. De Allah pártfogása
alá vette Ábrahám fiait, s a golyó, a zsidónak süvege helyett, a
persának karját találá. A földön, vérében fekvőnek megpillantása
felbőszité egész karavanunkat, s bárha a gonosztevő megiramlott is, a
mint csak lova birta, mégis utoléretett, s mindjárt abban a nyomban
irtózatosan elverték, s előbb leköpdösvén és szidalmazván, megkötözték
irgalmatlanul s odahozták karavanunkba. Minthogy sem a félholtra vert
sirazi, sem a megsebzett iszfahani sem gyalog, sem lóháton nem mehettek,
egy öszvérre tették őket kosarakba, s már fél óra mulva a
legbizalmasabban beszélgettek egymással. Egymás sebeit kötözgették,
vigasztalák egymást és összecsókolództak, mert keleti felfogás szerint
egyik sem volt oka semminek. A sors akarta igy s ennek végzetébe bele
kell nyugodnia mindenkinek.
Ott, hol a hegység végződik, a vidék egész Iszfahanig, bárha a mi
fogalmaink szerint távolról sincs még jól kimüvelve, mégis sokkal
nagyobb gond van a földekre fordítva, mint bárhol egyebütt. Szof felé, a
szefevik egykori fővárosa előtt, utolsó állomásunk Murcsekhar nevű falu
vala. Itt a falusi biró, a sirazi kormányzóhoz való ragaszkodásából meg
akarta szabadítani a foglyot; de a karaván határozottan ellene szegült s
másnap reggel tovább folytatta utját, hogy a gonosztevőt az iszfahani
törvényszék kezébe szolgáltassa.
Midőn szeptember 13-kán reggel azon az uton voltam, mely nem sokára a
nagy Abbasz hajdani fővárosába vezet vala, minden azelőtti olvasmányom
daczára Iszfahan pusztulása, szegénysége és romhalmaza felől, nem
fojthatám el növekvő kiváncsiságomat. Valami három órányira a régi
fővárostól már észrevehetők egykori nagyságának nyomai, melyek között a
Maderi Sah karavanszerai (a sah anyjának karavanszeraija) a
legnevezetesebb. A maga idejében kétségtelenül ez volt a legpompásabb e
fajta épület, mely oly pazar fénynyel vala épitve, mi nem egy királyi
palotának méltán diszére válhatnék. Minthogy a várost a kora őszi
reggelen ködszerű homály boritá, csak a jobbra s balra álló egypár
minaretet vehettem ki, s azon magas, gömbölyű tornyokat, melyek
galambfészkekül szolgálnak. Feltünő, hogy ezek Herat, Nisabur és egyéb
városok környékén is mutatkoznak, mi arra látszik utalni, hogy egész
Közép-Ázsiában szokás volt a keletiek ezen kedvencz madarainak a
városokon kivül ilyen diszes galambduczokat emelni.
Végre a köd felemelkedett s szemeim előtt ott terült a valóban óriási
terjedelmű Iszfahan. A persa, kiváltképen az iszfahani, mindig
felszokott kiáltani, ha szülővárosáról beszél:
„Iszfahan niszf dzsihan
Ger Lahur nebased.“
„Iszfahan a fél világ, ha Lahur nem volna.“ Azaz:
„Lahora után Iszfahan a legnagyobb város a világon.“
Hogy terjedelméről fogalmat nyujtson, azzal a kifejezéssel szokott élni:
hogy a legderekabb lovasnak is két nap kellene, a míg a várost
körül-lovagolja. Ez körülbelől 16–20 farsakh lenne. Azonban a város
körfala, midőn Chardin látta, virágzása idejében sem tett többet hat
német mértföld kerületnél, s ha a városon kivül létező, terjedelmes
kertekkel környezett lakházakat hozzá veszszük is, a persák mondása
mégis csak keleti, azaz túlzott marad, Iszfahan, a mint így először
merül fel az utazó szemei előtt, csakugyan imposans. Kelettől nyugatig
lakások és kertek végtelen lánczolata vonul a szemlélő előtt, melyek
között imitt-amott egypár kupola, torony vagy egyéb magas épület
emelkedik. A szem semmerre sem találhat valami véghatárt. „Iszfahan
környékének szépségét és termékenységét semmi sem mulhatja felül –
mondja Malcolm – s a város első megpillantása meglepő. A mit a szem lát,
az mind elragadó, a ligetek, a fasorok, a terjedelmes kertek, melyek
száma ki nem mondható, s melyek, az egykor oly nevezetes város romjait
eltakarják. De a közelebbi megszemlélés eloszlatja a csalódást, azonban
mindamellett, ha tán fénynek nem is, de gazdagságnak nem egy maradványa
található még e helyeken.“
Keleten minden csak kivülről szép, minden csak a távolban csillog; s
épen ez oknál fogva egy cseppet sem voltam meglepetve, midőn a városba
lépvén, ugyanazon görbe utczákat, nyomorúlt viskókat, szennyet és
mocskot, s az utczákon ugyanazon gödröket találtam, mint Teheranban s
Persia minden eddig látott városában. Minthogy Iszfahanon szélességében
kell vala áthatolnunk, majdnem egy órába telt, midőn a tágas, hosszú
bazárokon, mik most jobbadán elhagyatvák, a város azon részébe
jutottunk, mely a mai tulajdonképi központot képezi, s aránylag
meglehetősen sok lakost számlál. A legközpontibb karavanszeraiok
egyikében szerény szállást fogadtam, egy napi nyugovással kedveztem
magamnak s aztán másnap reggel azonnal neki indultam a pusztulása
daczára is még mindig nagyon nevezetes várost megtekinteni.

V. Iszfahan nevezetességei.
Az első, a mi Iszfahanban az idegent meglepi, ezek, a még mindig
imposansoknak látszó bazárok. Órák hosszat lehet bolyongani e magas,
fedett utczákon, melyek a város minden részében tömkelegszerűn nyomulnak
s melyekben, nehogy az ember eltévedjen, ügyes vezetőre van szüksége. A
város fénykorában ez valóban a legnagyszerűbb látványok egyike lehetett.
Iszfahan akkor fél Ázsiának központja volt. E boltok zsufolva valának
kelet és nyugat mindenféle áruczikkével, s körülöttük annyi külön nemzet
tarka vegyüléke hemzsegett. Iszfahan, a nagy birodalom középpontja nem
csak persáknak és araboknak, hanem indok, afghanok, középázsiaiak,
georgiaiaknak, örmény és néha európai kereskedőknek is gyűlhelyül
szolgált. Milyen pompa és fényüzés tárulhatott fel itt egy Abbasz
idejében a szemlélő előtt! Ma, a mint már emlitém, a bazár nagy része
jóformán puszta. Az igazi persa bazár-élet csak egy igen kis darabon
terjed, más felé sok pompás, tágas áruhelyen csak egy-egy dinnyeárus
lézeng, ki óriási gyümölcseit mindenütt szétteríti, hogy raktára
belterét valamiképen betöltse. Más helyiségekben szegényes kis
kereskedők találhatók, kik tulságos nagy térben minden portékástul
majdnem egészen elvesznek. A bazar nagy része, jóformán, azt mondhatnám,
egész utczák részint romba dőltek, részint teljesen elhagyatvák, vagy a
használhatóbbak istállókká alakíttattak át, – másfelé ismét az egyhangú
síricsendet legfelebb egy a falak mellett félénken elsompolygó eb
zavarja meg. Roppant ellentét a hajdan oly nagy Iszfahanhoz képest, s az
európai utazónak, ki ezen ellentétet szemléli, mintegy önkénytelenül
azon versek jutnak eszébe, melyet a hóditó Mohammed mondott volna, midőn
a pókhálólepte konstantinápolyi Caesar-palotába lépett:
„A Caesarok büszke trónján ime hálót sző a pók,
S Efrasziab kupoláján a zordon bagoly huhog.“
Nem szándékom az olvasót Iszfahannak már oly sokszor adott leirásával
untatni. A pompás maradványokról én részemről már semmi ujat, semmi
ismeretlent nem mondhatok, s csakis futó tekintet vetésére hivom meg a
nyájas olvasót. A bazárból egy út vezet a hires Mejdani Sahra (a Sah
főtere). E körülbelől 700 öl hosszú 200 öl széles Hippodrom szabályos
négyszöget képez, melyek minden oldalán két sor boltozott fülke áll,
mikben hajdan a legdrágább fényüzési czikkek árultattak, ma azonban
részint pusztuló félben vannak, részint egypár szegényes Szerbaznak
szolgálnak tartózkodási helyül. Azon részén léptem be, mely fölött
hajdan Abbasz Sah óriási zenekara állott, melyet a persák Nakara
Khanenak neveznek, s mely annak idejében 500 trombitásból állott (relata
refero), hogy ős persa szokás szerint mind a kelő nap első, mind a
lenyugvónak utósó sugarait üdvözöljék, vagy ünnepélyes menetek
alkalmával a tömeg örömét zengő harsogásban repitsék a levegőégbe. Ezen
részszel szemközt áll a Meszdzsidi Sah (Sah mecsetje), mely bárha
pusztulásnak indult is, még mindig fenséges épület, s nyilásánál most is
ott van még egypár azon büszke fák közül, melyek hajdan az egész tért