Tündérkert: Szépasszonyok hosszú farsangja - 05

A fejedelemasszony hirtelen, erőszakosan felállott s előre lépett a
világosba. Bethlen vele együtt emelkedett fel.
– Mondja kegyelmed, – mondta az asszony remegő ajakkal, szót alig bírva
kirebegni, – kegyelmed, fejedelem lévén… ott hagyná a feleségét első
nap?…
Könnyben izzó szemmel meredt rá a férfi fekete arcára, de nem látta azt,
mert messzebb nézett, mert egy más arcot akart látni, egy rózsás és
ragyogó fiatal arcot…
Bethlen komolyan szólott:
– Ha az ország parancsolja: minden bizonnyal…
Az asszony megütődött, aztán könnyei gyorsan elszikkadtak, szeme
hidegebb lett…
Indulattal mondta:
– Maguk, emberek, mind együtt tartanak… De én nem törődöm a maguk
országjával!… Adják vissza az uramat!… Követelem ettől az országtól az
uramat!…
Bethlen halk és szelid volt:
– Nagyságodnak igaza van emberek és isten előtt, de Nagyságod nem tudja:
mi az, az ország szolgája lenni!…
A fejedelemasszony hevülten kiáltott:
– Száz ország és ezer ország sem pótolja nekem a boldogságot. Mint s
hogyan?… Az én szerencsétlenségemen kell felépülni az ország örömének?…
Hát ha én boldog lettem volna ebben az esztendőben, az az országnak
kárára lett volna?…
Bethlen szomorúan nézett maga elé:
– Nagyságod figyeljen reám: csak két szót szólok s Nagyságod maga fogja
mondani, hogy ne vigasztaljam meg többé… el fog küldeni innen s nem
kívánja, hogy megnyugtassam… inkább akar a legnagyobb
szerencsétlenségben lenni itt tovább, egyedül s megrendült hittel,
minthogy visszatartson…
A fejedelemasszony megtorpadva nézett rá s nem értette:
Bethlen szárazon ezt mondta:
– Éhes és nyomorult emberek gyilkolják egymást, – s arra felé mutatott,
amerre imént elvonult a zajgó tömeg, – Én megakadályozhatom… Kívánja
Nagyságod, hogy ne menjek oda?
A fejedelemasszony halántékához kapott, lágy, hosszú fehér ujjaival
végigsimította arcát, hátrafelé hárítva hajait, aztán kinyújtotta kezét
Bethlen elé s azt mondta:
– Menjen.
Bethlen lehajolt s megcsókolta a kezét.
A fejedelemasszony megborzongott, férficsók nem érintette testét oly
régi, régi idő óta…
Mintha szűzi szemérmében sértődött volna meg, riadtan menekült
hidegségének rejtekébe s fagyosan, keményen, elutasítva ismételte:
– Menjen kegyelmed.
Bethlen még egyszer meghajlott s az arca komoly volt, sötét:
– Látja Nagyságod: ez az ország… Unodalom az a fejnek, ha a sajgó sebre
figyel a test bármely részin?… Ha Nagyságod hallani fogja a népet, mint
egy beteg sebet, beteg gyermeket, feléje jajgatni, aztán hálálkodni, ha
jót kapott… akkor nem fogja sajnálni eladni magát, örömeivel,
fájdalmaival együtt azért: amit az ország szolgálata jelent…
Meghajtotta fejét s gyorsan elment.
A fejedelemasszony magában maradt s szédelegve ment az ablakhoz,
megtámaszkodott annak az oszlopában s mielőtt zokogva fakadt volna,
rémülten hallotta meg a félrevert harangok iszonyú muzsikáját, amelytől
megfagyott szívében a vér.
Bethlen poroszlója vígan beszélgetett több katonákkal s a Főkapitány
hallotta, hogy nevettek:
– Melegük van a szászéknak… Perzselik a tűzrevalókat…
– Fegyverbe, – kiáltotta a Főkapitány, – fussatok a városkapitányhoz,
parancsolom: minden katona fegyverbe!
Vágtában ment lefelé, a Szentjób-út felé, ahonnan a tömeg üvöltése
hallatszott.
Egy keresztutcán lovascsapat jött, maga után rendelte őket.
Mikor meglátta a tömeg a lovasokat, azonnal eszeveszetten futásnak
indult s egy perc mulva sehol egy lélek sem volt. De a nagy szürke szász
ház, amelynek nagy kőlábai alatt bazárok voltak, eltakarta a bent dúlók
elől a katonákat s bentről ordítva, visítva, szűkölve, vad s veszett
módon hányták ki az ablakokon át a bútorokat, ruhákat, lisztes zsákokat,
embereket az utcára.
Bethlen harsányan kiáltott artikulálatlan hangon s az ablakban levők
rémülten húzódtak vissza…
Mire odaértek, sehol senki sem látszott a támadókból, egy pillanat alatt
eltakarodott a csőcselék.
Más oldalról a városi előljáróság futott a rombolás helyére, gyalog s
fekete darabontjaik élén.
– Mi történt itt? – kérdezte Bethlen a bírót, – kendet teszem felelőssé
az egészért.
A bíró ebben a pillanatban jajveszékelve rogyott le a földre: egy
hullára, egy asszony hullájára borult, akit a tömeg a kőlábas ház
ablakán vetett ki…
– Testvéröcsém ez asszony, – kiáltotta a bíró s két kezét az égnek
emelte… – Engem tesz felelőssé Nagyságod? – mellét verte s arca kék lett
a vértódulástól. – Engem tesz felelőssé Nagyságod?… Kérem alázatosan
Nagyságodat, tegye felelőssé azt, hogy statutumaink ellenére egy
esztendő óta már hatodszor száll meg nálunk a fejedelem őnagysága. S
most is két napra kívánta a várostól a vendéglátást és immár hatod napja
vagyon ezerkétszáz katona az városon. A raktárak üresek, a népnek
ennivalója nincs, a szegénységtől, mióta a katonaság bent vagyon, minden
segítést el kellett húzni, a szegénység éhezik, a tavalyi szertelen szűk
esztendő után mindenfelé éhség… Ezt tegye Nagyságod felelőssé a
lázadásért… és most vágassa le Nagyságod a fejem, úgyis agyonvágták már
a dúlók az egy testvéröcsémet, szegény Wajszpurgerné asszonyomat.
S kezeit összekulcsolva állott a halott nő felett.
Bethlen kemény s hangos szóval mondta:
– Kolozsvár városának tanácsát bizonyossá teszem felőle, hogy a
katonaság hajnalban mind egy lábig kitakarodik a városból. De
felszólítom a város tanácsát, hogy ami liszt raktáraiban vagyon, írja
egybe s még a mai napon nekem summába adja: s rögtön és nagy sietséggel
kenyereket süssön. S doboltassa ki a város szerin szerte, hogy minden
városi szegény naponta egy cipót kap a fejedelemasszonytól, a
fejedelemasszony palotájának kapuján. Hitemet s becsületemet kötöm
hozzá, hogy az elhasznált lisztet tetejésen fogom én magam a székelység
gránáriumából megtéríteni.
A katonák némán hallgatták, aztán vivátba csaptak.
Bethlen azonban megfordította lovát s visszafelé ügetett. Nehány
tanácsúr jött elkésve, Imreffy vágtatott szembe az élükön.
Bethlen rákiáltott:
– Kancellárius uram, kegyelmednek tudnia kellett az város állapotját:
fejedelem távollétében kegyelmednek kellett kiküldeni a katonaságot a
városról…
Imreffy setéten nézett vissza.
– Hová az essez odvába küdtem vón, – mondta hányiveti komiszkodással… –
A fejedelem nincs oly távol; ebbe a percbe kaptam épen, üzenetjét s
parancsát, – s felmutatta a kis pecsétet, amit most hozott meg a vén
Sárkány.
– Hol a fejedelem?
– Nincs parancsom rá, hogy kijelentsem.
Bethlen ingerülten mondta:
– A katonaság hajnalban kitakarodik a városról, s ma este még
kenyérosztás lesz a fejedelemasszony kapuján.
Imreffy elszörnyedt, aztán sunyin morogta:
– Nem kommendálom, hogy Nagyságod a fejedelmi jussokat frekventálja.
– Nagy dolgok követelik, – mondta Bethlen s a kardjára ütött. – Nagy
dolgok lesznek külömben.
– Nagy dolgok? – ismételte Imreffy. – Kegyelmed nem is álmodja messmijen
nagy dolgok készülnek!
Evvel hátat adott s elvágtatott a kancellária felé.
Bethlen az uraktól hallotta aztán, hogy valami idegen követek jöttek,
olájok, vagy moldvák, nem lehet tudni, mert Imreffy uram rögtön
lecsukatta őket a setét udvarban, s rajta kívül senki se beszélt velek.
Bethlen a városházára ment s maga nyittatta fel a lisztkamarákat.
Mikor délután a fejedelemasszony háza felé indult, hogy referáljon a
történtekről, már csődület volt a palota előtt, szegény asszonyok álltak
ott hosszú sorral s templomi énekeket énekeltek s közben a
fejedelemasszony nevét dicsőítették, zokogások s áldások végtelen
litániájával.
Bethlen megállott a palota előtt. Imreffy uram akkor fordult ki a
kancellária kapuján, kis szánnal, amely meg volt rakva ládákkal s
zsákokkal s tizenkét lovas kísérte.
Behúzta a fejét a nagy hósapkájába, hogy úgy tehessen, nem vette észre,
a Főkapitányt, aki lóhátról nézi végig az ő elvonulását.
Az asszonyok állhatatosan zengték:
– Istennek áldása szálljon a mi fényességes fejedelemasszonyunkra…
A fehér asszony fent a palota ablakában csüggedten hallgatta az
áldásokat, miket egy idegen férfi ajándékozott neki.

V.
Mikor a fejedelem az istállóból befelé indult a házba, az udvaron Évuska
szaladt keresztül a hóban. A fejedelem utána nézett a lánynak, aki
frissen s nagy kendőbe burkolózva szaladt a konyhaház felé. Kereki Feri
odahúzódott hozzá s csendesen azt mondta:
– Nagyságos uram, mán feljedzettem az Évuskát.
A fejedelem csodálkozva nézett rá.
– Hova te bolond?
– Hát a lisztába.
A fejedelem lisztát iratott mindazon asszonyokról s fejércselédekről,
akikkel dolga volt s most meghomályosodott a szeme, hogy a kislányt
ártatlanul gyanuba vették; kajánul mosolygott, a lányka épp eltűnt az
alsó házban, aztán gorombán mondta:
– Ó te baromállat… vakard ki…
A köpönyegét jobban magára húzta s most, hogy tele volt az iménti
háborús tűzzel, röstelt kerülni a hátulsó ajtóra, amerre kijött, mert a
szűk házban nem akart a vendégek előtt megjelenni; első hely s első út
kell a harchoz… A nagytornácon ment föl.
Kereki Feri fejcsóválva ballagott utána: akkor mér volt a nagy
encsenbencs… Ej, gondolta, ami késik, nem múlik… tudom én amit tudok:
mér gyütt vissza a fejedelem…
Míg ők a legények közt voltak, a vendégek megvacsoráztak. Arcuk
kivörösödött a kemény hideg után a forró szobában s az evés, a forralt
bor is fűtötte őket. A három komor hajdu, Nagy András, félszemű Csonka
Bálint s az örökké lázas szemű Foktűi Máté hallgatva éltek, de Géczy
András eleven és beszédes kedvű volt.
– Hogy utaztak kegyelmetek, – kérdezte Imreffyné háziasszonyi
nyájassággal.
Géczy András felnevetett:
– Jól, csak majd megettek a farkasok. Ugructól Kis-Esküllőig űztek, csak
a falunál maradtak el. Vót vagy kétszáz farkas, huj de vonítottak
utánunk, úgy gyüttek le a hegyekbül, mint egy tatárfalka. Szerencse,
hogy még nappal vót, egy-egy puskalövéssel messze lehetett tartani…
Az asszony tágra nyilt szemmel nézett rá. A férfi ahogy beszélt, valami
gyönyörű ember volt, a hangja szinte dalolt, kis barna bajusza volt s a
szeme apró, de úgy csillog, mint a bogár: áradt belőle valami rendkívüli
életvidámság s ez őt csiklandozta, ingerelte: egy pompás férfi, egy
messziről jött, messze menő dalia, akinek a hangja a szívig bizserél s
úgy néz, átnéz az asszonyi szíven…
– Csak ott láttam ennyi farkast, – mesélt egyszerűen, kedvesen, vidáman
tovább Géczy, – mikor Konstancinápolyba jártam. Most öt esztendeje
Trautmannsdorf urammal Viennábul… No, mikor Belgrádot elhattuk, a fekete
hegyekbe valami kétezer farkas támadott meg. Szerencsére volt százötven
jó muskétásunk, úgy megháborúskodtunk velek, hogy avval a törököt is ki
lehetett volna vetni Tömösvárábul. Adta farkasa, van ám annak esze, nem
is hagytak békén, követeket küldtek utánunk, hogy addig el nem hagynak,
míg legalább a becsület kedvéért adót nem fizetünk nekik.
Imreffyné felnevetett.
– A farkasok?
Géczy boldog lett, hogy az asszonynál hatása van s még elevenebben
mondta:
– Nem is hinné asszony nagyságod, hogy értenek a farkasok az háborúhoz,
jobban mint sok német generál. Örsöket állítanak, segítőcsapatokat
rendelnek, bekeríteni, ostromolni, ravaszul visszahúzódni senki jobban
nem tud. Hitemre, csak az érti meg a farkassereg mozdulásit, aki maga is
jó hadiember.
Igy beszélgetett, nagyon érdekesen, csakúgy csergedezett a szó a
szájából, de az asszony mégsem a szavai értelmére figyelt, de régesrégen
nem találkozott férfiemberrel, ennyire szíve szerint valóval, tudták már
mind a ketten, hogy szólanak, beszélnek, de nem szavakkal: szemmel,
úgy-úgy egymásba akadt tekintetük; egyik próbálgatta, másik engedgette:
két, ereje javában levő fiatal került íme össze…
A fejedelem belépett s egy pillantással mindent látott.
Az asszonyt látta, aki ragyogó arccal nevetett s az ő beléptére
idegesen, árulóan hamis figyelmetességgel pattant fel. A férfit nem
látta, az háttal volt felé, nem is kereste, hogy lássa, de hiszen már
ismerte Géczyt s érezte az asszonyon át.
Nagy András nehézkesen, mint nagy test, megmozdult, ahogy őt megismerte,
felállott s a többi is.
Jól ismerte őket; Ecsedből; abból az időből, mikor velük füstöltette ki
az öreg fejedelmet, Rákóczy Zsigmondot, de még régebbről is, a Bocskai
udvarából, Kassáról. Akkor ő még siheder úrfi volt s ezek már ép ilyen
szörnyűséges komondorok: de ma ő a fejedelem s nem adott kezet másnak,
csak Nagy András uramnak, a többinek csupáncsak bólintott s tovább ment,
be a belső házba.
Mindenki erősen megzavarodott a fejedelem megjelenésén, Imreffyné egész
odavolt, hajába nyúlt, kontyát lapogatta s hirtelen suhogó lépésekkel,
mint háziasszony, utána sietett a fejedelemnek.
A hajduk azonban zörögve visszaültek.
– Igyanak kegyelmetek, – mondta elmenőben a háziasszony s ők csakugyan
mindnyájan a nehéz ónkupákra néztek.
Ahogy Imreffyné belépett, a fejedelem a kandallónál állott. A tűz
parázsban, pernyében hamvadozott, vörösen izzott.
– De legény Nagyságod, – billent be Imreffyné, – be hegyesen jár kint,
megveszi az isten hidege a lelkét a lelkemnek, amijen frissen kijár…
A fejedelem nem szólt, csak nézte a tüzet, jó vón menekülni ettől a
bestiától, de ő rúgja ki! nem úgy hogy elüssék az ember keziről…
Az asszony megcirógatta a vállát, aztán az asztalon fogta a serleget,
belepillantott, megtöltötte a nagy zöld korsóból, s italra vitte a
fejedelemhez.
– Szeressen Nagyságod, – mondta, megemelve a serleget; kicsit beleivott,
hogy az ajka nedves lett, úgy adta oda.
A fejedelem ránézett, a szeme fenekéig nézett, farkasnézéssel, még a
szája is harapásra vicsorodott, aztán csak elvette a poharat, kissé
megnyugtatta a kezében s inni kezdett.
Az asszony beszorított szájjal, halk mosollyal számlálta a kortyokat:
így, így, igyál, vessz meg, mosolygott: míg így iszol, az én emberem
vagy. A fejedelem szörnyű ivó volt. Nem időtöltésnek kellett neki a bor,
nem is testi kívánságra, örömre; úgy ivott, mintha minden italnál csatát
állana, pokolt inna… Egy-ejteles kortya vagyon, mondták róla s még száz
év mulva is úgy emlegették a Báthory Gábor kortyát: egy korty, egy icce…
Nem adta vissza a serleget, letette a kandalló párkányára, tudta, az
asszony szót vár, érzi, nem fog elmulni szó nélkül a dolog, hát váratta…
– Megforr, – mondta az asszony s mosolyogván, el akarta venni a kancsót.
De a fejedelem egy ujjal elhárította a kezét.
– Csak azt akarom mondani, – mondta dürrögve, félrehajtott fejjel, a
torka fenekéből, szerelem érdes boros hangon – csak azt Katya… hogy az
frantzuz betegség legszebb, mikor az orra mász… – Kicsit hallgatott,
kivárta, hogy az asszony megértse: az este beszélgettek róla, hogy a
külföldről jött, a nyugatról jött urak mind tele vannak a rettentő
betegséggel, ami Sigmond fejedelmet elvesztette s hogy az erdélyi urak
ezért vannak megnyugodva, hogy a nyugatról jött gavallérok nem hódítják
el a hölgyeiket: nem mernek az asszonyok… – Én láttam olyat, kinek feje,
pofája, nyaka mind fekete varral volt színültig, a tőgyfa kérge síma vót
hozzá képest… csupa szemőcső, meg pattogzás, meg kelés, mindig
vakaródznak…
Az asszony jól tudta, hogy ez az egész: féltékenység, gusztusrontás,
Géczy ellen s öntelten mosolygott. Olyan jól ismerte már, félszóból is
értette, veséjébe látott.
Kényesen elfordította a fejét, nem felelt, félt, hogy a hangja csakugyan
elárulja, hogy a vére megpezsdült s nagy szívcsiklandás vagyon… A
kandallóhoz dült, két puha fejér kezével a kandalló oszlopát megfogta s
mint párnára fektette rá az arcát. A tűz kicsit fellobbant s megfestette
vörös lánggal, sárga fénnyel karcsú, groteszkül meghajlott, kívánatos,
sárló kanca alakját, élves, kéjes tekintetét, ahogy kacéran, izgatóan,
csalogatósan nézett vissza fordított arccal a fejedelemre.
Ez grimászolt s tíz körmét horgasra görbítve, így lihegett, feléje
hajolva:
– Igy kell aztán kaparódzni… tudode… kis bestia… mind a tíz körömmel…
Felvette a korsót s kiitta, ami még benne volt.
– A füled, orrod tele lesz gennyedtséggel, csak a szemed marad ki
belőle…
Az asszony tiszta nagy boszorkányszemeit ráfeszítette.
– Pedig jobb vón neked: egész tested fejér tiszta maradna, de erre a két
cudar látóra vakulnál meg…
Evvel hirtelen hátulról, mohón, vadul átkapta az asszonyt, aki nem s nem
szólt s nem mozdult, csak markolta a kandalló oszlopját; szemét
lehúnyta, mint aki nem bánja ott hátul mi történik az éjben, ő gondol,
amire vágy…
A vénasszony jött be, hogy a tűzre tegyen, mikor meglátta őket, ördögi
vigyorgásra torzult az arca: azokat egy csöppet sem zavarta az ő bent
léte s ő rekedten virnyogta:
– Csókúd csak, csókúd csak, Nagyságos uram, az én jó nagyságos
asszonyomat…
A fejedelem csókolta az asszonyt, aztán eltaszította, hirtelen durván
ellódította:
– Küldd be a hajdukat!
Az asszony kiegyenesedett és sóhajtva, fáradtan, remegő térdekkel,
szétzúzottan, párás, nedves mosollyal, nagy szemeit lehúnyva, szédelgett
tova.
– Nagyságodhoz nem lehet szólani, – duruzsolt, – mindjárt… goromba zsák…
– Lódulj, – kiáltott a fejedelem. – Országos dolgok vagynak!…
Az asszony szédelegve, mosolyogva, hallatlanul megszépülve imbolygott az
ajtó felé, hogy a hajdukat behívja… Szemét lecsukva és álmodva járt: a
fejedelem megborzongott: ezt meg kell égettetni, ezt a boszorkányt,
ettől máskép meg nem szabadul…

VI.
A vendégek bejöttek.
A fejedelem a kandallónál állott. Nem lépett feléjük, mereven állott,
érezte a közeledő szédülést. Mereven állott s vigyázott magára… A hajduk
odamentek elébe. A gyengén világos, mély boltozatos szobában, ahol a tűz
volt a legerősebb világító, komor, bozontos alakok voltak ezek a nagy
bundás, nagy csizmás emberek; Nagy András még a szűrforma nagy fekete
mentéjét is magán hagyta a tekintély kedvéért. A fejedelem sorra kezet
fogott velek s lassan, mámorosan jártatta rajtuk a szemét, aztán Géczyt
nézte, óriási szemeit rámeresztve; tetszett neki, szerette volna
megölelni, megpofozni, vagy megkorbácsolni: olyan szálegyenes, sugárzóan
ifjú férfi volt, lehetett huszonnyolc-harminc éves, de fiatalabbnak
látszott.
– Hogy gondolkodnak az mi dolgunk felől felföldi uraimék? – kérdezte
tőle kissé megbicsakló nyelvvel, imbolygó lábain állva, lengő árnyék
formán.
Géczy elmosolyodott s hátrább ereszkedett, a kardjára támaszkodott.
– Azt mondják, hogy Bocskai uram a Tiszába ejtette a kalapácsot!…
A fejedelem úgy kapott a szón, mint hal a horgon, nagy szemeit
kidüllesztette s előrehajlott Géczy felé, aki úgy állott, kitárva magát
a nézésnek, de világért szembe nem pillantva, a tekintete valahol fent
kalandozott a kandalló ormán.
– Ugyanugyé, – mondta a fejedelem.
– Illésházy uram maga mondta, – szólt Géczy s egy villanásra odanézett a
fejedelemre, s aztán vidáman s fecsegve hazudozni kezdett: – még akkor
nádor se vót, még szüretkor, Turzó György uraméknál voltunk Bicsén, ott
volt Pálffy Kata asszony, az Illésházy felesége, Czobor Erzse asszony, a
Turzó felesége, nagy politikadámák: mind aszonták, hogy Bocskai uram jó
magyar vót, jó szerencséje vót: de nem a török ellen csinált békességet,
hanem a török mellé: ez a baj.
Nagy András, a hajduvezér, nagy deres bajszát, mely szinte a melléig
lógott, fekete öklével félreigazította s azt mondta dörmögve:
– Montam én Bucskaj uramnak előre, de nem hallgatott a jószóra…
A fejedelemnek dagadt a szíve. Ime itt az igazság: fölibe kerül
Bocskainak. Kárörömmel lebbent meg a lelke, a nagy fejedelem először őt
jelölte ki maga után örökösének, de mikor felismerte, hogy mennyire
törökgyűlölő, akkor Homonnai Bálintot… Nagy elégtételt érzett: hol van
Homonnai s lám ő a fejedelem!… És hol a Bocskai nagy becsülete, ha az
egész világ így beszél…
Csonka Bálint, a hajdualkapitány tódítani akart:
– Akkor lehetett vón megtörni az kégyó fejit, de űkeme eemulatta!
Nagy András egyet köhintett. Látta már, hányadán vagyunk, ha már így
lehet beszélni szegény Bocskai fej fejedelemrül, hogy űkeme s nem
űnagyságja…
– Kígyó fejit!… – mondta. – Embernek attul sose kell megretirálni!… –
Kardjára csapott s felhördült: – Meg van még az vén vaskó, aki akkor
vót!… – s csúful beleköpött a tűzbe.
A fejedelem mámora egyre nőtt, hamar, hamar hallani akarta, mire
számíthat, mert az ő ezer főnyi testőrsége csak arra jó, hogy a
kolozsváriakat egy kicsit felpaprikázza: evvel még nem mehet harcba.
– Egy szál karrddal rámenni? gondolja kend? – mondta nyersen Nagy
Andrásnak.
Ez egyet rántott a mentéjén, úgyhogy félszárnya a földre csúszott s
bunkós öklét megemelte:
– Egy szál kard! – mordult fel, – egy szál kard!… Az a bökkenője, hogy
kijé az a kard!… Mer ha az erdéji fejedelem űnagysága húzza ki, nem egy
szál az uram, hanem erdő… Még a mezei sás is vérre áhít akkor!… Az én
vasam, csak egy rossz görbe nyeső: de ha én kihúzom, osztán felemelem,
oszt előre mutatom, – s kihúzta tenyérnyi széles, rettentő pallosát s
lassan a kandalló párkányára tette, – hát e mellé uram, hatvanezer
hajdukard szegődik…
A fejedelem tudta, hogy túlnagy szó, de nem üres szó s a melle tágult.
Foktűi Máté, a pap, tisztességgel vetette utána:
– Az megajjasodott szegíny hazájír…
Géczy nem tűrhette, hogy olyan sokáig háttérbe szoruljon.
– Nagyságos fejedelem: az egész plánum tenyeremen fekszik…
Konstancinápolyban a török meg van dögölve, magam szemével láttam…
Áhmed, a győzhetetlen padisáh, asszonyruhába táncol a
rabszolgalányokkal: ez? nagyságod! ez egy kész Sardanapal! ez nem fog
kardot! iszonyodik még a nevétől is: ha ezt megtámadják, ez nem is
védekezik: máglyára hordatja a kincset s elégeti, de meg nem védelmezi…
Vége van a törökségnek, már az előttevaló szultán Muhammed, tizenkilenc
testvérit, rokonját ölette le, hogy trónra kerüljön, s azóta minden
héten egy főember zsákba, s bé a tengerbe… A janicsárok: voltak; a
katonavirtusnak: vége; a nagyvezértül, az utolsó muzdurgánig: mindenki
csal, lop; adjon nekik Nagyságod egy jó lovat s eladja érte az országát;
vállalkozok rá, hogy elég baksisajándékkal kieszközlöm, amit akar
Nagyságod: tíz évi adómentességet, vagy a lengyel koronát: itt vágassa
le a fejem Nagyságod, ha nem…
Úgy hallgatták, azzal a hevüléssel, amely a pillanat vágyától
felgyújtva, akarja a hangulat-erősítő dolgokat.
– Ezt csinálja a bécsi udvar is, pénzen veszi a békét: a töröknek már
csak az árnyéka ijesztő: annyi becsülete van, amit szegény Bocskai
fejedelem szerzett nekik a Zsitvahátán kötött békességgel.
Géczy az ujján kezdte számlálni s oly egyszerűen, oly természetes
hangon, hogy nem lehetett benne kételkedni:
– Ha Nagyságod felemeli az ujját: mindjárt maga mellé számlálhatja a
magyarokat, meg a prágai imperiumot, azután a lengyeleket, azután a
persákot, ürményeket, ázsiabelieket: csak eccer vesse neki egy szelindek
a torkának a fogát, jön a többi mind… Ha Nagyságodnak jó lova vagyon,
itt abrakol s a Mármara tengeren itat rá…
A fejedelem megmozdult, sok volt a tűz egyszerre: s bentről a bor pokoli
kínokkal marta, nem tudta már melyikre figyeljen a két gyötrelem közül.
– Azt mondom Nagyságodnak: Úgy szakadjon le rullam a testi ruhám: hogy a
korona még bent vagyon az országban, akit Bocskai uram elszalajtott: Nem
a török cifra tehemtelen koronája, hanem a régi magyarok szentséges
szent koronája: azt mondta nekem Szklabinyán Révay Péter uram: öcsém, ha
korona kelletik az magyarnak: a korona az én őrizetem alatt vagyon!…
Akinek esze van: értse!
A fejedelem nem bírt tovább egy helybe maradni, nagy léptekkel lépkedett
az asztalhoz, tétovázó ujjakkal fogta a tele kupát s hosszú kortyokkal
fenékig kiitta.
Akkor, érezte, megtántorodik; lassú, téveteg, óvatos kézzel tette le a
kupát, de az erősen az asztalhoz koccant s felborult; úgy nézett utána
merev szemekkel. Rátámaszkodott az asztalra s úgy maradt: minden
mozdulat hosszú, hosszú időbe került, míg véget ért.
Géczy még nem vette észre a fejedelem színe változását s előbbi hangon
folytatta:
– Csak két hely van, ahol megfeneklik, ha előre nem vigyáz az ország,
minden dolog. Egyik hely kívül van a határon s ez az olá vajda, Serbán
Radul; ez az ajjas fickó, ez keresztet vethet a tervekre. A másik pedig
idebelül van, az ország belsejébe…
A fejedelem úgy, maga elé meredve, dadogva szólt: a bor elrontotta s ő
ezt jól tudta már, de őrizte magát, sötéten szólt:
– Monddki… monddki: ha tulajdon vérünk is: kivetjük… az útból.
Géczy nagy szemet meresztett, csak most látta meg a részegségét. Ebben a
percben bejött Imreffyné, aki ijedten rögtön látta, hogy a fejedelem ily
váratlan s hirtelen levitézlett. A többiek még nem jöttek rá a titokra.
Géczy nagy hangon, ahogy süketeknek s gyerekeknek szokás beszélni,
mondta:
– Én megnevezem, ha Nagyságod akarja!… A fejedelem dolga a parancsolás:
a szolgáé az engedelmesség… Én kimondom ápertén: én nem féltem a fejem…
Pedig nagy bökkenő: mert még a római pápa is arrafelé int keresztet
először, ahunnan a pénz nevet feléje… Úgy-e tiszteletes uram?
Foktűi Máté, akit váratlanul aposztrofált, kihúzta magát s szónoki
bólintással helyeselt, de a fejedelem nem hallotta, nem figyelte, nem
értette meg őket, nagy erővel tartotta fenn magát, balkarjára
támaszkodva az asztalon, s jobb kezét kidobta ingatag, merev
mozdulattal:
– A szászok… A szászokat gondolod?…
Géczy előbbi módján folytatta:
– Nem én mondtam!… Nagyságod mondja!…
– A szászok?! – ismételte a fejedelem.
– Ha Nagyságod mondja: úgy vagyon: a szászok!
– A száászok, – károgta Báthory s az ujjával megfenyegette a távolt, – a
szászok csak várjanak!… Tudjátok? – s széthúzott szájjal, nevetésre
ferdült ajakkal, vad kárörömmel dadogta: – Tudjátok, mért dugta zsebre
István vajda Szeben kulcsát?… Tudjátok?… Mer aszonta: aki Szebent bírja:
az bírja Erdélyt!…
Lassan, lötyögve, elfordította a fejét, mert még ebben a setét
éjszakában is ami ráborult, a hirtelen részegségnek ebben a
rázúdulásában is őrizte titkát s fejedelmi méltóságát. Intett, hogy
elmehetnek.
Most már mindnyájan látták, mi történt. A hajduk, akik még seholse
voltak a borral, fiatal még az idő, nagy csodálkozással vették, hogy a
fejedelem máris elázott légyen… Imreffyné már ott állott az asztalnál,
készen rá, hogy szükség esetén segítsen. Báthory újra intett, széles,
heves intéssel nyögte:
– Kegyelemben… elbocsátjuk… kegyelmeteket…
Elferdült szája már értelmetlenül csemcsegte a szavakat s a haja mind az
arca előtt hullt, olyan volt, a kondor fekete hajával, mint egy
cigányvajda.
Az urak összenéztek. Imreffyné megszólalt:
– Terítve a másik házban kegyelmetek számára nagyjóuramék.
Erre döngő, nehéz lépésekkel kimentek a másik szobába…
A fejedelem addig nem ült le, míg bent voltak, úgy rémlett neki, ez
méltóságosabb. De az utolsó percekben elszédült, Imreffyné hamar
átölelte, de a rettentő nagy ifjú mellett ő egy vékony támaszka lett s
Géczy visszaszökött az ajtóból egy ugrással s az asszonyon keresztül
fogta el a fejedelem karját, hogy el ne zuhanjon: átölelte az ittast,
nem ravaszság nélkül ölelvén át hosszú karjai közt az ott maradt
asszonyt, aki csak sokára tudott kibújni az öleléséből.
A fejedelem álmosan feltámasztotta a fejét, óriási álmos szemét s
belebámult a Géczy arcába, Géczy egész közel volt hozzá, most már maga
ölelte a hóna alatt a beteg fejedelmet s arcuk csaknem egymást érte.
– Nyugodjon le Nagyságod, heverjen le Nagyságod… hozza ide kegyelmed, –
mondta becéző s erélyes hangon Imreffyné. Géczy a medvebőrrel letakart
heverő felé cipelte a fejedelmet, »nehezebb két bécsi mázsánál«, mondta
a fiatal testre, mely minden erejét úgy elvesztette, hogy egy sártömeggé
vált.
Géczy a nehéz tölgyasztalt félrenyomta, a széket felrúgta, amint
cipekedett vele.
A fejedelem mosolygott, szemét félig leejtette mint a haldokló s a szája
szélén elfolyt a nyála. Végre Géczy lefektette a heverőre. Egész
belevörösödött a munkába, halántékán az erek vastagra dagadtak.