Tündérkert: Szépasszonyok hosszú farsangja - 14

elcsavartak… de nem vagy te se kálomista, se pápista, csak tarisznyahitű
s tudd meg, egyformán utálnak s megvetnek úgy pápisták, mint kálomisták…
– Pápista tajték: csak egy nevet se tudsz mondani!
– Bátor vagy, vitézebb a hóhérannál, akit akaszt! de ha szemedbe köp az
akasztott, mit csinálsz!… Kérdezd csak meg publicus direktorodat,
Kolosváry urat, nem azt mondta-é, hogy aki csákányát a te lator fejedben
szakasztaná, azt ő el nem itélné, de isten nevére méltatná!…
A fejedelemnek eszébe jutott mikor Fejérváron reggel, ahogy kinéz, ez a
két úr fenyeget a palota felé s elhitte. Ordítva parancsolta, hozzák elő
Kolosváry nagyságos urat.
A jóúr a tanácsurak közt ült, mikor a hadnagy térde-feje hajtásával
köszöntve, a fejedelem elé hívta. Ingyen se vélte volna, mi lesz.
Elhalt a színe, mikor Kornis elé állatták s szavát ismételték.
– Vigyétek, – rikácsolt a fejedelem, – akasszátok a besztercei kapura,
amerre bejöttünk, hogy ha majd kimegyünk, utánunk köszönhessen.
– Törvényt nagyságos uram! – kiáltott esdekelve a főbíró.
– Törvényt a népekre tartok! Ha a törvény urai esnek bűnben: kívül
vagynak minden törvényen! menjen Nagyságod odafel az istenéhez törvényt
kérni.
Kolosváry se holt, se eleven nem volt, s azonnal elhurcolták s egy óra
mulva már iszonyú időktől reszketett a nép, mik jönnek! Hogy ily
dolgokat értek! A legfőbb bíró! Kihallgattatás nélkül lóg a kapu sarkán,
mint egy eb a kúton… Géczy, az átkozott, még fűzfacsákányt is adatott
kezébe s kikiáltatta, hogy így jár aki csákányt emel ura s fejedelme
személyire…
Maga az országgyűlés meg volt halva a rémülettől s mindent szó nélkül
megvoksoltak, amit Imreffy kancellár elébük tett: határozatba ment, hogy
a hadak felkészüljenek Oláországra s amint a fejedelem a nádorral a
találkozót megteszi, egy ujjbillentésre meginduljon az ország…
Mindazoknak vagyona, kik a fejedelemgyilkosság bűnébe kerültek,
elkoboztattak, s mindazoknak a közlegényeknek, kik Széken az éjszakán
jelen voltak, országul nemeslevél s telekbirtok adományoztatott.
Iszonyú érzésekkel borzongott végig az emberek teste: rettentő volt,
hogy a fejedelem ellen gyilkosságot építettek, de szörnyű volt a
megtorlás és mindenek közt legjobban az utolsó pont, a nemtelenek
fölemelése ijesztette meg a rendeket; mintha a nemesi privilegiumok
sziklavára egy pillanat alatt tiszta híg vizzé válik vala.

IV.
Imreffynének megvolt az az elégtétele, hogy a fejedelem mégis minden
este nála vacsorázott.
E célból eszébe jutott testvérnénje Ifju Benigna, besztercei gombkötő
Sebestyén uram felesége. Számos szekérrel jelent azért meg az
országgyűlés idejére Besztercén s már itt volt, mikor a fejedelem
megérkezett; Imreffy már első este vitte a fejedelmet házához enni. A
fejedelem örült, hogy eldughatja magát az emberek elől, s minden
tartózkodás nélkül fogadta az invitálást, elrugott szeretője házához s
minden estve itt vacsorált s ivott a részegségig.
Sohasem voltak az asztalnál, csak öten-hatan; asszony csak Imreffyné, a
testvére első estve megjelent, de azonnal eltünt háziasszonyi dolgai
miatt s üresen állt a helye, gombkötő Sebestyén egyáltalán meg sem volt
híva az asztalhoz, ő mintha nem is lenne, szász és mester létére
örvendett, hogy nem kell az urak körül szerencsétlenkednie.
Rendesen ott ült Bethlen Gábor, akit a fejedelem most nagyon pártolt s
Géczy, az elragadó cimbora. A kancellár szokott helyén ült az asztal
alsó végén, s fanyar képpel leste a fejedelem kegyét.
Ma az utolsó este volt, holnap indulóban voltak mindnyájan s Imreffyné
már napok óta igérte, hogy e vacsorára egy olyan terítékkel fog
szolgálni, amit ingyen sem vél a fejedelem őnagysága.
Az urak persze politizáltak; a hajdukkal nagy baj volt, mert már
felkészülve várták a parancsot az indulásra; hogy azonban közbe jött a
nádorral való találkozás, szó sem lehetett addig harcról s a hajduknak
türelemmel s éhezve kellett bevárniok a hónap végét. Közben folyton
jöttek, mentek a követek s hozták a vérforraló híreket, hogy Forgács
Zsigmond, a kassai főkapitány is ugyancsak gyűjti a hadakat s ő is
tárgyal a hajdukkal.
Szörnyű izgatottságok: minden egy kockán, hatot vagy vakot: néha úgy
látszik, csak meg kell indítani s megy minden a maga útján, majd, hogy
visszafordul minden.
Ez az öt ember úgy össze volt tanulva, hogy fél szóból értették egymást,
s mégis mind külön részében élt a dolgoknak, s mind tudta, mit nem
szabad a többiek előtt meg sem pendítenie.
Bethlen hálás volt ez egyszer Csuthy Emerentiának a vacsorákért, mert
így a fejedelem sehol másutt nem volt látható, csak a gyűlésben, pedig
ha asszony nem lett volna, akkor könnyen nagy és nyilvános skandalumok
eshettek volna.
Legtöbbet az összeesküvésről s Kornis Boldizsárról beszéltek.
Imreffyné tajtékzott a dühtől s kárörömtől, föltétlen fővételét
óhajtotta. Az ura s Géczy tódították, Bethlen hallgatott s a fejedelem a
kutyájával játszott. Sok örömet szerzett neki ez a kutya, »ezért magáért
nem sajnálom a széki éjszakát, – mondta – mert végre egy hűséges szolgát
találtam«.
Bethlen csodálkozva el-elnézte, szerette s csak valamikor, Ecsedben,
volt ilyen közel Báthory Gáborhoz, akkor tudott így elgyönyörködni
benne, gyermekes vidámságában s duzzadó erejében. Már az utóbbi években
a fejedelem nagyon elvadult s igen kevély lett, de ez a szörnyű éjszaka
visszatérítette a józanságra, enyhébb lett s emberibb.
Az egész társaságban valami gyermekes jókedv kapott lábra, a fejedelem
ártatlansága mindenkire ragadt s Géczy ellenállhatatlan volt a dalokkal,
amik csakúgy dűltek belőle s a tréfákkal, amiket a világ minden részéből
gyűjtött össze; nagy kobzos is volt s ha hozzáfogott pengetni a
hangszert, mindnyájan elandalodtak, Bethlen néha ámulva ébredt holmi
szörnyű gondolatokra: iszonyú idők előtt állanak, kiüt a háború, ki
tudja, mire végzi…
– Kegyelmed csakugyan annyira a háború ellen van, – kérdezte Imreffyné
váratlanul Bethlentől.
Bethlen gondolkozva szólt:
– Én a háborútól nem félek, én már tizenhat esztendős koromban sereget
vezettem Zsigmond fejedelemnek kapitányságában… Lovon ülni szeretek,
éhségtől, fáradságtól meg nem ijedek s vágyok a vitézi életre, mert
legfőbb öröm, karddal kézben, kis csapattal a nagyobbat megtáncoltatni…
Egyszerre összehajoltak, mindnyájan csataedzett emberek voltak; minden
vadászásnak ez a legkülönb neme, emberekre vadászni, ez jobban forralta
őket, mint minden más hecc s harc. Jól ismerték a más-más fajta népek
harcimódját, török, tatár s anatóliai, a jancsárok és a szpáhik, a török
lovasok s a haramiák, valamint a magyarokról, hajdukról, felvidéki s
alföldi népekről, dunántúliakról, végekről, a német hadakról,
vallonokról, svájciakról, sok beszélni valója volt az embereknek, akik
annyit forogtak a világ dolgaiban.
– Mégis kegyelmedet had ellen valónak ismerik, – mondta Imreffyné, aki
szívesen kipiszkálta volna Bethlent a fejedelem közelségiből, kivált ma
estve.
A fejedelem nem igen ügyelt rájuk, a kutyáját ugratta s nagyokat
kacagott vele, Bethlen elkomolyodott, így szólt:
– Nem a hadért vagyon az ember, hanem a had vagyon az ember szükségire…
Szép a tűz a kandallóban, de senki se gyujtja fel a házát, hogy a szép
lobogó lángba sütkérezzék… Ha már itt van s elkerülni nem lehet, akkor
én szeretem minél jobban végezni a had dolgát, de azért nem csinálnék
háborút, hogy a tagjaimból kirázzam a poshadtságot… Én úgy tapasztaltam,
hogy a háborúban, jó lovon, jó szablyával s jó katonákkal igen jól lehet
vigadni s örül az ember szíve a győzedelemnek: de a halottakat s
tönkrementeket nézni a csata után s a had alatt… Ezt nem szereti a
magyar s székely s szász.
– A jó ló szereti az igavonást, – szólt bele a fejedelem – de nem kell
tőle megkérdezni, hogy édes lovam hordjunk-e követ?
Szörnyen nevettek, de Bethlen elkomolyodott:
– Ha nagyságod várépítéshez fogja be, meglátandja, örvend-e vagy se… De
követ cipelni s beteríteni vele a szántóföldeket s ledibolni a szőlőket
és vetéseket…
A fejedelem az ellenmondástól hirtelen ingerült lett:
– Nem a ló dolga meglátni, mi lesz; az övé: húzni.
– Az ember nem ló.
– Ló! – kiáltotta a fejedelem s az asztalra vágott, – s ha ki szembe
fordul, azt fustéllyal vágom agyba, hogy szeme szikrát hány s majd von
tovább.
Bethlen elhallgatott, hogy a fejedelem ne forrjon tovább.
– Vivát, – kiáltotta Géczy, – úgy vagyon, a fejedelem az ország feje s
egy fej elég egy testnek.
Bethlen hallgatott, ivott is, nevetett is a nevetőkkel, nem találta
jónak ezeket a napokat, hogy ellenmondjon.
Örült, hogy a székelyek hajnalban indulnak Besztercéből s őtet
elhivatták s mehetett.
A fejedelem hátravetette magát a széken s nagyot emelt a poharán:
– Ez nagy lovat még hámba fogjuk, – kiáltotta mintha felszabadult volna
– maga se vélné, mit fog húzni s vonni mind székelyivel egyetemben:
Erdély egy nagy szekér, tele kanpajtásokkal s lotyókkal, rimákkal s
őkeme húzni s vonni fogja, vagy belégebed.
– Jaj de nagyon jó, – kacagott Imreffyné – ezért hozok valamit
nagyságodnak, ami jóízű, mint a muskatálykörtvély s puha mint a
selyemdunna s édes, mint a törökméz s tudom kedves lesz nagyságodnak!
A fejedelem összehúzott szemmel nézett az asszonyra, akit a szenvedély
egész megaszalt e hónap alatt, le volt fogyva, fekete lett, az orra
megnyúlt s egy pillanatra sem tudta benne felébreszteni a régi vágyat,
most már úgy nézte, mint egy boszorkányt s nem tudta mit kell várjon
tőle.
Imreffyné felállt s elsietett, szederszín szoknyája volt, egész ruhája
öreges, egyszerű, ujjai is csuklókig értek, most nem volt kacér s
testemutató, mint máskor, olyan volt, mint egy templomos asszony, aki
minden hívságról letett.
Egy pillanat mulva egy fiatal lánnyal jött vissza.
A lány gyönyörű török selyemruhába volt öltöztetve, arca piros volt,
piros csíkok libegtek a fehér ruha színén s fekete hajába is piros
szalag volt kötve: Évuska volt, az Imreffyné huga, ijedten, nagy
szemekkel s kétségbeesve.
– Itt a nagyságod kis tündérje, – mondta Imreffyné, a lányt prezentálva
a fejedelem elé.
Az urak nagy, mohó szemekkel nézték a lányt, akinek karja, válla mélyen
ki volt vágva s fejér bőre jól megmosva, de az arcán a fehér s piros
szín az ijedségtől egyre változott.
A fejedelem összehúzott szemmel nézte a lányt, nézte, nézte s eszébe
jutott, hogy ez hogy aludt nála egy éjszakán, megverve, letörve, véres
csíkokkal a hátán és ő szíve szerint szánta, szerette, az egyetlen lány,
akit úgy eresztett ki kezéből szűzen s édes ártatlanul s most lassan,
bentről valami düh és indulat undorodott fel. Míg az asszony szemtelen
arccal kinálta, ő hosszan nézte a lányt, aki közel volt az elájuláshoz,
se holt, se eleven nem volt.
– Tündér? – mondta aztán gúnnyal – patvar látott tündéreket ily
maskarádéban: le rulla!
Az asszony meghökkent.
– Húzzátok le rulla a ruhát! – ordított a fejedelem.
Imreffy kushadt, Géczy félig felállt, ijedten, most mi lesz!
A fejedelem saját hangjától felgyújtva, magát belelovalva, dühöngött:
– Le rulla, le rulla! – s korbácsát felragadta.
Imreffyné szörnyedezve szállt szembe:
– Nagyságos uram! – s azzal a mozdulattal állt elébe, mint régen, mikor
még az övé volt, s minden dühét egy mosollyal tudta leszerelni.
A fejedelem ellökte. Nem hagyta magát.
– Nagyságos uram, térjen észre nagyságod!
– Észre?… Becstelen dög!… eszemen vagyok! Jól tudod, e gyermeket
kedvelem bitang s korbáccsal verted, mikor a náladi piszokban
megsajnáltam, nekem akarod most feltálalni, hogy elégtételem legyen?
Legyen hát no, elégtétel! – s ezzel korbácsával végigvágott az
asszonyon, ahol érte.
Imreffyné mint egy furia egyenesedett ki:
– Engem?… megütni!… Óóóó… – ordított, – veresse, aki vétett ellene,
akasztassa fel Kornis Boldizsárt, de engem hagyjon…
– Kornis Boldizsár?… – kiáltotta a fejedelem, – neked Kornis Boldizsáron
jár az eszed?… És ha én azt kieresztem és ha téged agyonveretlek, kinek
mi szava benne: Ringyó?… nyelvedet kivonatom!… Testvéremre pletykálsz?…
Báthory Annára mersz szájat tátni? – ordította s korbáccsal verte az
asszonyt.
Imreffy elfordult, hogy ne lássa, Géczy odaugrott s hátulról átölelte a
fejedelmet, aki erősen ittas volt:
– Kimélje magát nagyságod!
A fejedelem toporzékolt s őrjöngött, csapkodott a nagy, erős ember karja
közt, mint egy hal:
– Tanizsd jóra a feleségedet, – kiáltozott Imreffyre s Géczy
eleresztette, hogy így az asszonyt már elhagyta, – vagy lovakkal
szakgattatom szét!… Hugomra pletykál ország-világ előtt? veszett hírét
költi? mit rekkentett el az én hugom Ecsedben?…
Imreffy felkelt s iszonyatos rútul szitkolni kezdte az asszonyt.
– Te merted a nagyságos asszonyt undok szádba venni? ahelyett hogy
csókolnád a lábuk nyomát is, akik a piszokbul kivettek?!…
Most ő ordított s dühöngött, mint egy őrült s nekiment, hogy a falnak
dőlt, elnémult, megtört asszonyt meggázolja.
Évuska, aki eddig megdermedve nézett, sikoltva kifutott.
A fejedelemnek elsavanyodott, elízetlenedett a szája, fogta süvegét,
fejébe nyomta s kutyájának füttyentve elment, otthagyta a családi
veszekedést.
Kint a szabadban megállt s lassan józanodott.
– Ocsmány, alacsony dögök, – mondta morogva, háta megett ott állott
Géczy egy kutya alázatosságával… – Géczy uram!…
– Parancsoljon Nagyságod!
– Én téged küldelek bé Konstantinápolyban…
Géczy felragyogó szemmel hallgatott.
Győzött Bethlenen!…
– Aranyat, ezüstöt adok, amit kívánsz, s te nékem megszerzed a lengyel
háborúra való athnamet, jobban, mint akárki.
Géczy hallgatott.
– Igen?
– Igen, Nagyságos uram.
Lassan, járkálva mentek az utcán, amelyen fagyott a nappali olvadás, de
a hidegen át is érzett, hogy itt a tavasz.
A fejedelem csizmája sarkával vágta a vékony jégpillét.
– A találkozásra elmegyünk, – mondta, – a nádorral való beszélgetésre…
De neked arra semmi gondod, te ki fogod mívelni, hogy nekünk hadra s
háborúra fermánunk legyen. Majd meglátjuk aztán, mit kell a magyarokkal
kezdeni…
Felvitte hálóházába Géczyt s órák hosszáig beszéltek s tárgyaltak a
török tervekről, az oláh háborúról, melynek mindenki előtt, még Imreffy
előtt is titkosnak kellett maradnia…
Mikor Géczyt elküldte s egymaga maradt, nehezet, nagyot sóhajtott: sűrű
s nehéz volt itt a levegő, a nagyon élő emberek halálérzése támadt fel
benne, s elbujni szeretett volna, kicsi lenni és gyermek, réten futkosó
s Török Kata után vágyott a szíve, felvillant előtte annak szőke haja s
fitoskája, melyen valami forradás volt, olyan fius sérülés, bizonyára
gyerekkorában megütte magát; nem volt kedve, ereje, vetköződni, csak
dolmányát tette le s úgy dobta magát az ágyba, Kereky Feri apró álmos
szemekkel jött be s lehúzta csizmáját…
Boldog volt, mikor másnap reggel kivonult ebből a nehéz városból, a
kapun még ott lógott a Kolosváry direktor teste, fűzfacsákánnyal
kezében, de nem szerette ezt a tréfát, mintha jelentene valamit: utána
fenyeget?… ostoba dolog… ez a Géczy csupa ostobaságokat tett, az az
érzése volt, hogy Géczyt kellett volna odaköttetni, mert mit tehetett
ama nehéz testű s vastag nyelvű paraszt: de ez, ha módját teszi, ez
friss és fiatal s alávaló…
Elűzte a gondolatot; szüksége van reá, mert nincs senkije, akit a
portára küldhetne ily titokkal…
Csak akkor üdült fel, mikor Almásra beért; hogy Sólyomkő határát
meghaladták, azontúl mintha az ég is kitisztult volna s a tavasz csupa
zölden virítva s napsugarasan nyilt ki előtte a völgyeken.
Török Katánál egy boldog hetet töltött, messze voltak mind az alávalók s
szörnyű emlékek s az asszonyka oly kicsi volt s hegyes nyelvű s üdítő,
fiú lett nála, kacagó s játszó kisfiú. Nem volt itt sem fejedelem, sem
vadkan, sem politikumok nem kínozták, hevert s hagyta hogy játsszon a
szívébe fészkelődve egy kismacska asszony.
Gyönyörű tavasz volt, arany és rubint, smaragd és az ég kék, kék, mint a
szafirus…
Megjöttek a fecskék, fészket raktak az ereszbe, ez jó jel: élni akarnak
s élni fognak, itt nem lészen veszedelem.
De egy hét mulva megjöttek Kolozsvárról, Fejérvárról az országkövetek,
jött az átkozott Imreffy, hozta az ország gondjait: a nádor elindult
Trencsénbül Kassára, onnan ezer főnyi kisérettel jő Szatmárra; úgy van
elrendezve, hogy a fejedelem Tasnádon száll meg s közbül majd valahol
találkoznak. Török csauszok is jöttek s Imreffy aggódott, hogy a
nádorral szólni nem lehet majd… A török nagy szigorúsággal faggat s les,
mire végzik a római császárral: szagolja a török, hogy nem egy olyan
szövetkezés-e ez megint, mint a Báthory Zsigmondé volt, aki Rudolfussal
Erdélyre szerződést kötött…
Mikor a fejedelem elhagyta a Török Kata puha, színes, meleg kis fészkét,
gyűlölettel s dühvel gondolt Thurzóra, aki így útjába állt minden
tervének… Csak az vigasztalta, hogy meg fogja neki mutatni, ki a
fejedelem: ha ezer főnyi kísérettel jő, ő ezrekkel fog menni; Tasnádra
voltak rendelve a székelyek, a bihariak, a hajduk, legalább 5000 lovas s
meg annyi gyalognak kellett összejönni: lássák a magyar urak, hogy nem
lehet a fejedelem ellen csak úgy ringy-rongy praktikákkal felállni… Soha
nem merte volna szarvát felemelni se Kendy, se Kornis, ha ezek onnan fel
nem bátorítják…
A goroszlói csatatéren szállottak meg délre, a rongy kis faluban.
Nem volt egyetlen ház, amely a föld felett állott volna, csupa félig
földbeásott veremputrik, a füst ott gomolygott ki az ajtaján, úgyhogy
benézni nem lehetett; baglyas, soha ollót nem látott gyerek s
asszonyfejek kandikáltak ki belőle ijedten, mint a vadállatok. A malac,
a tehén ott lakott lent velük, csak a visítása hallatszott a malacnak,
amit ő előlük dugtak el a nyomorult népek.
A fejedelem soká nézte őket, csodálkozva s idegenül:
– Emberek ezek, vagy réti farkasok?
– Farkas ebben a piszokban, büdösségben mind elhullana, nagyságos uram,
– mondta Kamuthy Farkas röhögve, – embereknek kell nekik lenni.
A fejedelem soká hallgatott:
– Hány napig tartott a Thurzó uram lányának a lakodalma, – fordult a
magyarországi követekhez.
– Hány hónapig, nagyságos uram! – szólt Ostrosith uram, a főkövet.
A másik követ, Pozsgay Orbán, fiatal legény, cifra lovon s atlasz
mentében hencegni kezdett:
– Külön lakodalmas palotát építettenek. Én is tisztviselő voltam a nagy
lakodalmon, étek előtt járó főgazda.
– Nálunk nagy lakodalmak vagynak, – magyarázta Ostrosith úr, – 1000
asztalkendők, aranymívek s mindennemű ruhák ládákkal. Hadseregekre ment
a vendégek számok, az esztergami primás, a kalocsai érsek, az Erdődy,
Zrinyi, nyitrai püspök, Ostrosithok, Czobor, Jakusit, Thurzó, Pálffy,
Révay, Nádasdy, Balassa, Dóczy, Zay, Perényi, Szunyog, Forgács,
Ujfalussy, Illésházy, Nyáry, Lórántfi urak mind feleségestül, nagy
kísérettel, bandériumokkal, nagy szépségű főnépek voltak mind, nagyságos
uram, felséged örvendett volna, ha látja.
A fejedelem hidegen hallgatta a kiáradó dicsekedést:
– És mit ettenek, ittanak ott ez sok rendbéli népek?
– Eleget öttek, ittanak, nagyságos uram, – szólt Pozsgay uram. – Csak
pástétomnak való fejér liszt elfogyott 150 köböl. Hús, hal, ökör, borjú,
bárány csordaszám, csak az idegen szakácsok számja harminchárom vala.
– S hol vötték az sok ételbélit?
– Ó, nagyságos uram, nagy tartományok azok a trencsényi, árvai,
rózsahegyi urodalmok.
– S oly bőséges a nép állapotja?
Pozsgay uram nem képzelte, hová visz a fejedelem kérdezése s kacagott:
– Bizony, az nem igen bőséges, mert ott meg nem terem egyéb az haricskán
s zabon kívül.
– S mégis be tudták szolgáltatni a sok bő élelmet?
– Égették az bestyéket; beszéllették, hogy a tiszttartók nagy tüzeket
rakattak, s ahol a paraszt elvonta a beszolgáltatni parancsolt holmit,
mind azon fenyegették, hogy gyerekiket nyársra vonják, úgy sütik meg, ha
essez órára meg nem lesz a kvantum.
A fiatalabb emberek nevettek a jó trufán s volt, aki megjegyezte ezt
magának a jövőre, ha majd szolga-bíró lészen.
A fejedelem így szólt:
– Mikor az én istenben bóldogult bátyámuram, Báthory István országbíró
uram, az én nevelő jó apám, testamentumot tött, pénzül meghatta a
temetésnek minden költségit, még a deákok számára is s azt írta a
testamentumába: »az szegénységen még egy tyukfiat, vagy tyuktojást is ne
vonjanak, mert nem akarom, hogy a koporsómnál a szegénység sírjon«.
Ezzel sarkantyúba kapta a lovát s elugratott.
Gyönyörű úton mentek, a hegyek elmaradtak s a Kraszna völgyére jutottak,
a fejedelem megállt s a tündöklő tavaszban elnézte a zöldellő oldalakat,
az aranyosan csillogó vizeket, a kék eget s buborodó fehér fellegeket s
azt mondta:
– Istenemre, szép ez a világ, szépek a füvek, meg a hegyek, meg a tavak,
meg folyások, meg a mezők, meg a föllegek: csak egy csúf van benne, az
emberi állat…
Mikor Tasnádra beértek, már ott volt a sereg nagyobb része, Imreffy már
itt fogadta a fejedelmet s beszámolt a dolgokról. A nádort is várták
Szatmárra s még az estve folytán megjött a nádor követe, hogy ő is
megérkezett, s azt üzeni, hogy a fejedelem menne elébe Zsadányig.
A fejedelem épen asztal mellett ült s a jó érmelléki meszes bort
szopogatta:
– Hol az a Zsadány? – kérdezte mámorosan.
Megmagyarázták, hogy az Szatmár alatt van.
– Én ebbűl a megyébül ki nem megyek, – mondta a fejedelem; ha valaki
akarja, jöjjön ide hozzám, avagy visszamégyek.
A magyarok nagyon megijedtek, mert Thurzó is így fogadkozott, hogy
tovább Zsadánynál nem hajlandó elébe menni a fejedelemnek, öregebb is,
mondta, fáradtabb is a hosszú úttól.
A fejedelem napokig kötötte magát, hogy legfeljebb Érmindszentig, vagy
Szentkirályig megy, végre rábírták, hogy menjen át a határon a legelső
helyig s a nádor is belement, hogy a megye legutolsó városáig eljő,
Királydarócig.
A mezőn voltak felvonva a sátorok, csudálatos nagy tavasz lett
egyszerre, eső egyszer sem volt a hóesések elmaradása óta s por volt,
mint a kánikulában.
Báthory Gábor gyönyörűen volt öltözve, sose volt szebb legény, mint e
napokban, egyik oldalán Bethlen Gábor lovagolt, másikon a hajdukapitány
Nagy András. Mögötte Imreffy, körülte az erdélyi rendek legfőbbjei, s a
szászok részéről a brassai s szebeni bírók.
Szentkirályon ették a fröstököt, jó szenensült malacpecsenyét s ittak rá
bő szilágyi bort s nevettek a két török főcsauszon, akik egyforma
borzadással nézték mind a kettőt, s maguk tarsolyából eddegéltek valami
piláfot.
A Bocskay budai útjáról volt a szó, mikor a szegény fejedelem nem tudta
mire végzi, koronát kap-e, vagy fővétele lesz…
– Sokat is szenvedött ez a szegény ország, – mondta a fejedelem; s akár
töröktül, akár némettül, szenvedett: mindig csak messziről nézték a
magyarországi urak.
Bethlen valami fontos szót mondott ki:
– Igaz, nagyságos uram, úgy vagyon, de megtanuld édes atyámfia, hogy
nekünk mindenkor veszedelmünk Magyarországból volt, mikor egymást nem
értettük… De viszont igen szép csendességünk, nekünk is, nekik is, akkor
volt, mikor egymás szeretetében voltunk. Csak addig lesz a magyar
nemzetnek becsülete, békessége, míg együtt tart: de mihelyt veszi észre
a két nagy szomszéd, hogy ennek vége: akkor várhatjuk a veszedelmet!
A sátorok a daróci mezőn feltűntek, fehérek voltak és sárga dísszel
ragyogtak a napfényben. Már a nádor serege fel volt állítva szép
rendben, lovasok hosszan a mezőn, gyalogok tömötten.
A fejedelem is megérkezvén, a maga sátoriba szállt s tömérdek lovasa két
felől felállott készen, lovon. Egy jó parittyavetésre volt a két sereg
szemben egymással s szeretettel köszöntek egymásnak a magyarok
süveglengetéssel.
A fejedelem is, a nádor is a sátorban megtisztogatták magukat a portól s
egy kürtjelre mindketten kiléptek a sátorból, egyfelől ő, szemben a
nádor.
Csak ők ketten ültek lóra, a főemberek mindkét felől gyalog kísérték
őket s a had mozdulatlanul állott hátul.
Báthory vigyázott, hogy a nádor hogy léptet, s az is nagyon ideügyelt.
Lassú lépésben közelítettek egymáshoz, a fejedelem nagyon gőgös volt,
várta, hogy a nádor feléje mosolyitson, utóvégre, ő egy ország ura, s az
pedig csak szolga…
De a nádor komor volt s olyan merev, mint Imreffy uram, de nem hóka,
mint ez, hanem szakállas és barna, de Báthory folyton csak úgy gondolta,
hogy ő most a római császár Imreffyjével jön össze…
Már a lovak egész összeértek, akkor mind a ketten mosolyodás nélkül főt
hajtottak, egyszerre s leszálltak a lóról, de nagyon vigyáztak, hogy
egyik a másiknál hamarább ne lépjen.
Lassan szembe mentek s kezet fogtak.
A kézfogás soká tartott s most végre mind a két arc elnyájasodott,
mosolyogtak egymás szemébe s a fejedelem így szólt:
– Isten hozta, istenáldotta kegyelmedet Nagyságos uram.
A nádor így felelt:
– Isten tartsa, Isten áldja Nagyságodat, Felséges uram.
A fejedelem fellélekzett s kissé hegyesebb lett, hogy a nádor megadta a
felséges címet; még egyszer megrázta annak a kezét, azzal vissza, újra
felültek a lóra s most már egymás mellett léptettek a fejedelem sátora
felé.
A sátor előtt leszálltak s a fejedelem előre bocsátotta Thurzót, aki
komolyan s mereven ment be.
Odabent nagyon szép volt, a vászonház falán átaltűzött a nap, csak meleg
volt nagyon, nagy török szőnyegek voltak a földön s az asztalon s ülés
volt csinálva kettő az asztal mellett s deszkából rótt lóca, selyem
pokrócokkal leterítve a tanácsuraknak.
Thurzó bemutatta a maga kíséretét s a fejedelem is tanácsosit,
kölcsönösen sorra kezet fogtak.
Leültek s Thurzó kezdett beszélni:
Latinul s nagy körmondatokban adta elő, hogy a magyar nemzetre legjobb s
istentől legszebben rendelt a békességes szeretet: Erdély s Magyarország
testvér s kell hogy egy test s egy vér legyen. Szövetséget ajánlott fel
azért, úgy, hogy mind a kettő minden ellenség ellen együtt álljon fel s
jóban-rosszban összetartson mindaddig, míg az isten megadja, hogy egybe
szerkesztessenek a határok…
A beszéd hosszú nem volt, értelmes is volt, világos, meg lehetett
érteni. De Thurzó nagyon szűk orátor vala s nyögve beszélt.
A fejedelem magyarul szólt bele:
– Minden ellenség ellen?
– Igen, – mondta Thurzó nádor s hangsúlyozta: – minden ellenség ellen:
akár keresztény az ellenség, akár pogány s újra latinra fordította: mert
milyen szövetség volna az, amelyikben kivételek vannak? hogy az egyik
fél a másikra nem ügyel s a maga szövetségesivel külön traktál s talán
szembe száll…
A fejedelem újra magyarul szólt:
– Ha minden ellenség ellen s ez jól van: akkor az belső ellenségek ellen
is?
Thurzó kicsit hallgatott:
– Minden háznak megvan a maga háztartási állapotja, – mondta, – ha én
szerződést kötök akár harcra, akár munkára felebarátommal: nem kötök
szegődést arra, hogy ő feleségivel s gyerekivel ha hajvonásba jut, akkor
is vele tartok.
A fejedelem fellobbant:
– S arra sem köt kegyelmed szerződést, hogy szerződött barátjának
feleségit s gyermekit fel nem izgatja a gazda fejére?
Thurzó jól értette, hogy ez a Kornis, Kendy összeesküvésre vonatkozik s
mivel el volt szánva rá, hogy ebben semmit nem enged, idegesen szólt:
– Nagyságos uram! Mindezidáig ha a magyar királyok s bécsi fejedelmek
Erdély felé pillantottak, csak azzal a gondolattal tették, hogy Erdély a
magyar korona része, Erdély az övék s Erdélyt meg kell vegyék,
barátsággal vagy fegyverrel… Én jövök először Nagyságodhoz azzal a
kéznyujtással, hogy: Magyarország is egy test, Erdély is egy test, a két
test nyujtsa ki a kezét s fogjon össze, mint két egyrendű respublika…
Nem akarom azt mondani, hogy Nagyságod nem vette szívére ezt a nagy
konceptumot…
Báthory belevágott:
– Értettem s megértettem s szívem szerint vettem; a jövendőnek nincs is
más útja, csak ez az egy: Magyarország eddig nagyon fennyen bánt velünk,
s csak vesszőcskét tartott a számunkra, mint egy megszökött kölyöknek…
Immár azonban mink vagyunk annyi emberek, mint kegyelmetek: helyesen:
Erdély egy ember s Magyarország is egy ember, s fogjunk kezet s ha