Tündérkert: Szépasszonyok hosszú farsangja - 22

megháláljuk Nagyságod tetteit: mért alázná nagyságod magát e hitehagyott
s szerencsétlen őrültnek szolgálatjába?… Mért vinné nagyságod az
országnak kincseit a portára, hogy ennek az isten nélküli gyilkos
fejedelemnek erőt és segítséget szerezzen?… Mink itt ezennel felhívjuk s
felszólítjuk nagyságodat: hogy mi, akik itt jelen vagyunk, úgy szász
nemzetbeliek, mint magyar nemzetbeliek: arra instálljuk nagyságodat,
hogy nemcsak hogy ne arra sürgesse a győzhetetlen császárt, hogy
megengedjen ennek az alávaló ebcsontnak, Báthorynak, hanem saját maga
számára kérje a fejedelmi süveget s botot!…
Mély csend lett a szóra.
Géczy megdobbant, szeme elfakult: titkos vágya volt, éjjeli órákban,
részegen ápolt gondolata, hogy az országot magának szerezze meg: de hogy
így kívülről s minden akadály nélkül pottyanjon az ölébe, ez annyira
boldoggá tette, hogy ezzel a dicsőséges ideával szemben egyetlen
ellenkező gondolata sem volt.

IX.
Mióta Géczy elment, a fejedelem súlyos átváltozáson ment át, egyre
komorabb s egyre sötétebb lett, már nem nevetett oly vígan s ártatlanul:
jól tudta, abban a pillanatban, mikor kipattan, hogy saját hazáját a
töröknek felajánlotta, senki sem fog oldala mellett maradni. De utálta
már ezt a tespedő, heverő életet, az örökös vitákat apró mindennapi
dolgokon; a nemesek privilegiomit, amit naponta újra vitattak: hogy pl.
a »vámmegállításnál hogyan kell igazolni azt, hogy a nemes a marháját
maga nevelte s így vám nélkül viheti tovább«; hogy »a malmok mennyi
vámot tartozzanak adni a földesuraknak«; hogy »a parasztság akármicsoda
földeket használ is, ha dézmaadással tartozó falu határában él, akkor
ezentúl a földje után mindenkor dézmával tartozzék«, hogy »ha oly szűk
termés volna, hogy a dézma ki nem telne belőle, akkor abban az évben a
dézma felére vagy harmadára szállíttassék, a termés szerint, ellenben az
a rész, ami a cséplőknek szokott kijárni ebéd véka néven: ilyenkor
egyáltalján ki ne adattassék«… stb., stb.
Mintha méreg esett a mézbe, az egész hordó megkeseredik: olyan volt az
élete.
Nem érezte jól magát többé az élet szűk határiban, amely ellen
feltámadhatott, lázadhatott, de amin semmiképen fordítani, változtatni
nem tudott: olyan volt, mint aki nagy út előtt áll, sietnie kell s
muszály a rozzant, rázós szekéren utaznia, mert sem gyalog nem bírja,
sem jobb alkalmatossága az utazásra nincs: arra vár, hogy ha majd a
célnál lesz, elcsapja a rossz szekeret: ott majd minden lesz s minden jó
lesz s ha nem lesz is: de legalább ott leszünk…
Számba vette a megpusztított haza erőit s hadait. Az összes főispánokat
berendelte, jegyzéket csináltatott a vármegyék állapotáról, az
elszenvedett károkról s a megmaradt vagyonról, az elholt emberekről s a
hadképes élőkről…
Az eredmény szomorú volt, az ország anélkül is csupa kár s panasz volt
már a tavaszon is: de a két hadjárat, amit ő viselt külföldön s amit a
külföldiek vittek végbe felettük, tönkre tette az országot: nem baj,
mondta, nem baj, biztatta magát, csak a magyarországi had sikerüljön,
akkor Erdély örökre boldog lesz, akkor Erdély uralkodni fog az egész
Magyarországon, mint most Bihar, Szatmár vármegyéken…
Homályosan izzott a félelem a lelkében, hogy a török lesz majd az úr: de
feszült az ökle s válla, hogy csak ott legyünk, belső harc által majd
megrepesztjük a bilincset: ha a némettel nem kell harcolni, majd
megbírunk a pogány sárkánnyal, majd belőlről vágjuk fel a hasát, mint
Jónás a cethalnak… a mesében… s nem a bibliában, mert ott a cethal
irgalmából kerül a szárazföldre a szegény fráter: ez nem ő… ez nem neki
való: ő senkitől irgalmat nem kér s nem vár…
Egy nap megjött Prépostvári a Nagy András üzenetjével, hogy nem jön be a
hajdugenerális a fejedelemhez: érzi a pecsenyeszagot.
Éktelen dühödött lett: parancsolta, hogy Biharmegye megostromolja
Kállót… a magyarországi részek hadait mind a hajduk ellen rendelte.
Őrjöngött dühében, a szeme égett s nem volt körülötte senki bátorságban.
S a napok átkozottul rohantak, fenyegetett az ősz s még semmi sem
történt, egyik postát a másik után küldte Bethlenhez: mi lesz már
Brassóval, meddig lopják a napot a város alatt?…
Bethlen semmit sem tehetett, ekkora kőfalakat ostromágyúk nélkül meg nem
vehetett s népe sem volt, a törököt maga elküldte, a székelységet, amely
úgyis a szomszédban lakott s három nap alatt mindenkor berendelhette:
hazabocsátotta mezei munkára, a hajduk hiányoztak, a magyarországi
részek hadai eltávoztak: csak a kis erdélyi bandériumokkal állt a kapuk
előtt s a török végbeliekkel, de ez csak arra volt jó, hogy lezárja a
várost, hogy az semmi közlekedést fenn ne tarthasson a világgal…
A várnak volt két esztendőre való élelme, de ígyis szörnyű volt az
állapota: nem volt senki, aki a falakon kívül levő földjeit, erdeit, s
főleg kereskedelmi összeköttetéseit ne siratta volna. Sok volt köztük az
idegen, a bennszorult s bemenekült magyarság is, akiket munka nélkül
élelmezni kellett. Weiss Mihály minden tréfája s bölcsessége kevés volt
hozzá, hogy jókedvben s nyugalomban tartsa a várost. Bátorság, az nem
hiányzott, mert a védelem fanatikussá tette őket, a templomok minden
istentiszteleten zsufolva voltak, a lelkek rémületükben ott kerestek
erőt és segélyt, a jó istennél, akinek hatalma végtelen; a fantáziánál,
amely csodákat teremt…
Egy nap a fejedelem Bethlent berendelte Szebenbe.
Már tűrhetetlen volt neki a nyugtalanság, minden nap egy esztendő s
minden éjszaka az örökkévalóság volt: kellett a Bethlen higgadt s
nyugodt lénye, hogy attól lenyugodjon a lelke.
Bethlen nem értette ez izgalmat: hiszen voltaképen ma nincs sehol semmi
baj: mért emészti magát?… Brassótól eltekintve, ahol egy jelentéktelen,
néhány ezer emberből álló sereg áll, az ország élhet s dolgozhat s
építheti magát?…
A fejedelem hallgatott: azért hivatta Bethlent, hogy a portai követséget
megmondja neki, de elhallgatta, csak arról beszélt, hogy mindenki
ellensége, mindenki keresztülhúzza számítását…
Elunta Prépostvárinét egész társaságával s Géczyt kívánta: Szilassy
halála óta nem szerette az asszonyokat s Géczyhez úgy vonzódott, mint a
mágneskőhöz: testi-lelki kielégítetlenségében, untalan izgalmakban s
lelki nyomorúságokban hánykolódott.
Akkor megjött a huga, Báthory Anna.
Ezzel szörnyen összeveszett az első pillanatban: de az vére volt s
fajtája: nem hagyta magát s egyik a másikat tette felelőssé mindenért,
ami történt: egy ízben már azon a ponton volt, hogy megfojtja s nekiment
karral, körömmel, de a nő birkózott vele s pofozta s a birok vége csók
lett, a fejedelem szinte önkívületi őrjöngésében úgy kezdte csókolni a
hugát, oly vadul s szenvedélyesen, ahogy még nőt soha…
Bethlen rajta kapta őket s megmentette egymástól a két embert, de ő maga
csaknem örvénybe sodródott, mert a féktelen és szenvedélyes Báthory lány
belé veszett, ami ellen csak morális és vallásos fékkel tudott
védekezni, önmarcangolással a szép teremtés ellen.
Kínosan nézte ezeknek a dolgait, mint őrültek tetteit. Szeretett volna
hazamenni a feleségéhez, de a fejedelem nem engedte, bár helyette Brassó
alá Prépostvárit küldte ki. Bethlen fájóan látta, hogy az ostoba
ostromolni kezdte és sorra elfoglalta a Brassó körüli apró kastélyokat,
amelyeket bevenni nem volt virtus, de a fejedelem bosszúját enyhítette.
Bethlen ezekhez hozzá sem nyúlt, mert nem az volt a célja, hogy minél
többet pusztítson, hanem az, hogy amit lehet, mentsen s épségben
megtartson a jövőre. Feketehalom ostromát hozták hirül: a brassaiak
segítséget küldtek Feketehalomnak, 35 brassai deákot, s mikor a kis
városkát elfoglalták, ezek még tovább védték a kastély tornyát. Végre a
lőporuk elfogyott s kénytelenek voltak feladni magukat.
A fejedelem dühe nem ismert határt, hogy oly sokáig dacoltak s hogy a
kapitányt, egy bizonyos Kurzák Dömét agyonlőtték: huszat közülök
felakasztatott, tizenegyet agyonlövetett, kettőt, akik magyarok voltak,
lábánál fogva akasztatott fel, hogy tovább szenvedjenek… s a
harmincötödiket, aki a hóhéri tisztet végezte, beküldte Brassóba, hogy
ott mondja el.
Napok mulva jött a hír, hogy ez pedig a hóhérságért Weiss Mihálytul
megöleték…
Ellenben a vidombáki s keresztyénfalvi lakosság tanult a példán s
deputációval küldte ki a város kulcsait a fejedelemnek.
Egy éjjel Bethlen, mint rendesen, sokáig fenn volt a fejedelemmel. Még
mindig nem tudott semmit a Géczy megbizatásáról, de a fejedelem tudni
akarta véleményét s arról beszélt, mi lenne, ha török hadakkal venné be
Pozsonyt?
Bethlen nagyon elkomolyodott:
– Egyebet nem mondhatok felségednek, – szólt, – csak azt, hogy ahol a
török egyszer fegyverét beküldi, ott mindjárt imát tartanak
napfeljövetelre, s ahol a török dervis egyszer imát mondott: az a helyet
a próféta zászlaja védi… Azt a helyet többet kiadni a győzhetetlen
császár birodalmából nem szabad, ha az egész birodalom minden ereje
rámegy is…
A fejedelem erősen hallgatott s azt mondta a pohárnoknak:
– Hozzatok más bort, vereset. Utálom ezt a rossz, penyészes, hordószagú
lőrét.
– Abizigaz, – mondta Bethlen ártatlanul, mert kedves akart lenni a
fejedelemhez.
Aztán tovább ismertette a török szokásokat, hogy elijessze a fejedelmet
a törökkel való fraternizálástól.
– Hogy tudott akkor kegyelmed oly jó barátságba lenni a törökkel, ha
azok ily fene népek? – kérdezte gúnyosan a fejedelem.
Bethlen elborult:
– A török is ember, nagyságos uram s bizony nem rosszabb ember másmilyen
embereknél: aki ért a nyelvükön, az inget is leszedheti róluk s én csak
hálával gondolhatok vissza török portai jóbarátimra, akik most is
nagyságod szolgálatában úgy-e bátor, minden haladék nélkül adtak hadat s
el is vitték, mikor nem kellett: ezt semmiféle keresztény fejedelem
semmiféle testvérének, avagy attyafiának meg nem tette volna… S én
számítok is rá, hogy mindenkor készséges segítségre találok náluk… De
azt, felséges uram, hogy én az ő szárnyuk alatt végezzek keresztény
földön foglalást: azt kétszer is meggondolom, míg egyszer előttük
szájamon kiejtem valaha…
A fejedelem sötét arccal hallgatta s ivott a veres borból, amit a
pohármester töltött neki.
Bethlen maga is kissé ivottas volt s várta, hogy neki is töltsenek, de a
pohártöltő nem adott az ő kupájába. Megemelte a kupát s intett, hogy
adjon. A bortöltő legény fogta az előbbeni fehérboros korsót s abbul
akart önteni.
– Adj nekem öcsém veres bort, – mondta kissé fölpattanva, kissé
féltréfával, – talán megérdemlem!
– Ugyan mivel! – kiáltott a fejedelem, – hogy Brassót én ellenem
védelmezte kegyelmed?!…
Bethlen elsápadt: a fejedelem szeméből ily gyűlölködő vad hullám még nem
csapott felé.
A fejedelem sem szólt többet, ő sem válaszolt, ellenben kevés hallgatás
után felállott s elment. Szállásán a kaput jól elzáratta, gerendával
eltorlaszolta s reggelig le nem feküdt, csak egy székben szunnyadt,
várta a fejedelem hajduit, most már mindenre el volt készülve.
Reggel azonban a fejedelem maga jött hozzá, egyedül, megölelte,
megcsókolta s egy szót sem szólt az éjjeli esetről, azonban ily szíves,
jóságos és testvéries nem volt hozzá mult ősz óta, mint ez napon.
De egy rettenetes dolog ezt a napot is elrontotta. A fejedelem egész
délelőtt Bethlennel volt, a lóistállókat látogatták meg s minden lóról
valami mesét mondott a fejedelem, aki valamennyit személy szerint
ismerte. Volt a többi közt egy öreg csődör, amely már annyira
elgyengült, hogy a két első lábán járni is alig bírt, ha a jászol előtt
állott, úgy rogyadozott a térde, mint ha rángatózna, minden pillanatban
becsuklott; ott állott mellettük Török János, a főlovászmester s ez
megszólal könnyű tréfával, hogy »de a két hátulsó lába még nagyon jó,
nagyságos uram, azért a fedezésre igen megfelelő: mint felséged…«
A fejedelem elveresedett s ököllel váratlan belevágott a Török arcába,
aki beleesett a ló lába alá. Az megijedt, kirugott s szerencsétlenül
fejbe rúgta az embert, aki felfelé tápászkodott, a fejedelem a kezében
levő ostorral megvágta a ló szügyit, az kínjában táncolni kezdett s
halálra taposta Török Jánost…
Bethlen megdermedve állt, nem mert moccanni, nem merte visszafogni a
fejedelmet.
Ez szédült a vérmámortól s nevetett; a rémülten álló lovászok s hajduk
közt hetykén kiáltott fel:
– Ebbül tanulhattok!… Nem volt ennél kedvesebb legényem: de az istent se
nézem, ha ellenem fordul.
Bethlen igen elgondolkozott. A fejedelem ideges volt az esettől,
Bethlenbe belekarolt s egész várnépe szemeláttára hizelegve beszélt
vele:
– Szánom, amit tettem, – mondta, – de ez egy gyilkos átkozott eb volt:
ez ölte meg a széki éjszaka mind az urakat s ez mindnyájunknak életére
fenekedett, ez már nem ismert sem istent, sem embert: ez volt az, aki az
én kedves Szilassy Palkómat Tergovistyében megmetszette, levágta.
Később mintegy bocsánatkérésül mondta Bethlennek:
– Nem akartam s szánom, de hidd meg, jó testvérem, ennek így kellett
lenni…
Nem szóltak többet a dologról, a fejedelem egész nap arról beszélt, hogy
most már letesz a hadakozásról s a jövő esztendőben, csak ezt az egy
évet úgy tudja végezni, ahogy gondolja, megtér lelkében, barátcsuhát
vesz magára s vezekelni fog: csak még ez egy esztendőben sikerüljön
neki:
– Istenem, ifjú sem voltam, – mondta, – még az én hősi cselekedetem hol
vagyon?… Én abba nőttem bátyámnál az ecsedi várba, hogy elindul a kis
királyfi s levágja a sárkány hét fejit, országokat szerez az ősi
országhoz s hol vagyok én ettől…
Bethlen szeretett volna, de nem mert szólani.
– Te vagy az én egyetlen barátom, – mondta a fejedelem a várfokon,
ahonnan lenéztek az alattuk levő városra s a körülfekvő alacsony
hegyekre s az égre, – te vagy nekem már mindenem, gondold fel, milyen
árva vagyok: soha nem volt sem apám, sem anyám, senki, aki megverjen, ha
rossz vagyok…
– Országja van nagyságodnak, édes nagyságos uram, – mondta Bethlen.
– Mit csináljak vele, – kiáltott a fejedelem, – játéknak túlságos nehéz,
alattvalónak túlságos ostoba: semmit vele mívelni nem lehet, se az én
jómra, se az övére…
– Felséges uram, – mondta Bethlen, – jegyezze meg kérem e szómat: nem
kell az országgal semmit se mívelni:… hagyni kell, hogy történjen,
aminek meg kell lennie… Nagyságos uram: nem az a fejedelem dolga, hogy
az országot kergesse, mint a négylovat: hanem az, hogy pásztorkodjon a
ménes mellett s hagyja azt a jó legelőre menni…
– Ha hagyod, szétszalad, – mondta a fejedelem, – bizony kettő nem marad
együtt.
– Azér van pásztor felette, hogy együtt maradjon: mert bizony ha
szétszalad, egyenként megeszik a farkasok, de ha együtt van, szép
békességben gyarapodhatnak…
A fejedelem nem szólt.
– Ilyen ostobák, – mondta, váratlan Szeben környékét vizsgálva, – itt
építették ezt a várat a laposon, ahelyett, hogy ama hegynek tetejére
rakták volna…
Bethlen ma keményebb volt, mint szokott: mintha jogot érzett volna…
– A szász okos nép, nagyságos uram: itt kellett nekik, mert nem urat
akartak maguk felibe állatni, hanem ők maguk akarták magukat védeni: s
ha a vár itt volt körülttük, akkor a műhelyből nem kellett messze
szaladni a bástyára…
A fejedelem azt mondta:
– Igazad van.
Megfordultak s visszamentek a tanácsházba.
Ott várt a szász városi tanács.
– Mit kívántok? – kérdezte a fejedelem.
A tanács csupa öreg ember volt s azzal az alázatos kéréssel jött, hogy
engedje el a fejedelem a mai bált nekik… az ő szörnyű nyomorúságukban s
bánatukban papjaik tiltják a táncolást, isten ellen valónak tartván.
A fejedelem megharagudott:
– Mondjátok meg a papotoknak, hogy az istent nem a hamuban üléssel
dicséritek, hanem sokkal jobban a csinos tánccal… Hát azt hiszitek, hogy
a jó isten arra teremtett bennünket, hogy megpenészedjünk s
megsavanyodjunk?… Fiatalság is van öregatyám! s higyjétek el, hogy a
fiatalság nem sírásra és jajgatásra való, hanem dalolásra és kacagásra…
Elvárom, hogy minden leány s minden fiatal asszony ott legyen: ti ő
helyettük is imádkozhattok otthon eleget…
– Hiszen épen ez, – mondta egy szenátor, – ez épen a mi nagy félelmünk,
felséges uram…
A fejedelem mosolygott:
– No ne féljetek, – mondta, – száz esztendővel öregebb vagyok, mint
mikor legutóbb bál volt Szebenben…
A mult télen, mint vendég volt jelen s a polgárok elgondolták, hogy ha
már akkor úgy táncolt s ölelgetőzött: mit fog most tenni, mint a vár
ura…
Bethlen a fejedelem hangjában valami őszinte érzést, valami bűnbánatot
érzett s közbelépett:
– Menjenek kegyelmetek haza, nagy jó uraim, – mondta, – én, Bethlen
Gábor, jótállok, hogy feleségeiteket, lányaitokat bátorsággal
ereszthetitek a táncba.
Báthory nem szólt, csak odapillantott Bethlenre. A szenátus meghajtotta
fejét s csöndesen, bánatosan eltávozott.
Éjszakára az egész tanácsház ki volt világítva, zászlókkal díszítve, s a
szász szépek anyai, apai kísérettel jelentek meg.
Jó ideig rendesen ment a vigalom, a fejedelem csak éjfél után jött be,
bizony, kissé kapatosan.
Karra vette a legszebbet s táncolni kezdett vele. Aztán másikat,
harmadikat, gyönyörűség volt nézni, mert gyönyörűségesen táncolt.
Hanem a végén mégis csak elvesztette a fejét s egy gusztusa szerint való
vidám és szép asszonnyal, aki kellettébb igen adta magát nagy
táncrepüléssel, a rájuk már nem figyelő tömegből a terem sarkába ment,
ahol a tanácsszékek s pamlagok fel voltak halmozva s egészen sötét volt
a zug…
Az asszony megrémült s hiába akart menekülni a fejedelem karjából, kissé
felsikoltott; a muzsika tovább szólt; a tánc parancsszóra tovább ment,
de a tanácsbeliek halálsápadtan s remegve előléptek s Bethlen későn s
kétségbeesve vette észre a fejedelem merényletét az egész nyilvánosság
előtt.
Ekkor fogott egy gyertyát s mintha eltévedteknek világítana, sietett a
sarok felé:
– Nagyságos uram, – mondta, – kérem felségedet, világítok a sötétben…
A fejedelem dühödötten megfordult, ugyanazzal az őrült pillantással,
ahogy reggel levágta a lovászt a ló alá, kikapta a gyertyát a Bethlen
kezéből s így kiáltott:
– Nohát világíts!
Avval a gyertyát belenyomta a Bethlen szakállába, hogy felgyujtsa.
A gyertya elaludt, de megperzselte a főkapitány arcát: ezt mindenki
látta.
A nagy fekete ember merev lett, nagy szemeit rávetette a fejedelemre,
aki lobogó s gyűlöletes tekintettel állt szembe vele, egy pillanatig úgy
volt, most egymásnak mennek, akkor Bethlen megfordult s elment.
Rögtön lóra ült s egy szolgája kíséretében haza vágtatott még ez éjjel
Szebenből Dévára, a feleségéhez.

X.
Bethlen boldog volt, hogy szerencsésen megszabadult a fejedelemtől s
haza mehet, de a lelke mélyén mégis szorította a gond, most mi lesz.
Két óra járást ügettek az éjszakában s csak Szelistye táján csendesedtek
meg, mikor a rossz útra értek.
Kísérője, Mikó Ferenc s szolgája, Zerecsen János beérték s tisztelettel
csatlakoztak melléje, mert szólította őket.
– Lássátok fiaim, – mondta, – most megtanulhatjátok a világi becsület
hiábanvalóságát s veszedelmes voltát. Mint az Ezópus kuvasza: mikor a
szájában levő konc árnyékához kapdos, magát a valóságos becsületet
veszti el. Lássátok Ádám és Éva istenné akart lenni s az ördög rabja
lőn, »bölcsességét akará nevelni, szól a zsoltáríró s a baromnál
alábbvaló lőn«…
Tünődve léptettek a derengő ég alatt a lombos fák közt, visszafelé azon
az úton, melyen a török-tatár hadakkal jöttek volt nemrég s most
egyedül, bujdosva kifelé a hazából…
– Ehhez kapdosnak s kapdostak a világi hatalmasok ma is, régen is, kik
fegyver által kívánnak maguknak dicsőséget szerezni. S mit nyertek?… Azt
nyerték, hogy mikor e világot gázolták, akkor csak sok átkot mondtak
reájok s a késő maradékok azt mondják: nagy tolvajok, nagy hóhérok
voltak, amit ha hallanának, örvendenének-e neki?…
– Igazságos háború is van: – folytatta, – de az nem dicsőségért indul,
hanem védelemért: nem öldöklés a célja, hanem az életet oltalmazza…
– Minden világi dicsőség elmulik: elmult Apelles, Pheidias, Praxtiles
dicsősége is, munkájukkal egyben: de az emberi szív ennek emlékére azt
mondja: mily nagy s szép erők lehetnek az emberi lélekben, nosza
kísértsétek meg, nem tudna-e, a mai is, hasonlót mívelni: míg a Nagy
Sándor, Batu khán dicsőségétől iszonyodik az ép szív.
– Mi lehetne nagyobb bolondság, mint aki jeget akarna függőben viselni
gyémánt helyett: ilyen, aki mulandó, romlandó dologban keresi a
dicsőséget.
Mikó Ferenc megszólalt:
– Nagyságos uram, ne vegye zokon szómat nagyságod, az oskolában tanultam
egy igen szép mondást a frigiai emberről, aki fülemülét sosem látott s
az énekléséről azt gondolta, hogy az valami igen nagy és szép állat
legyen: no mikor lássa, hogy egy semmi kis szürke madárka, összecsapja a
két tenyerét s felkiált: ez a madárka merő csak hang! semmi egyéb! Vox
est praetereaque nihil…
– Nagyon bölcs, – szólt Bethlen, – ez az igaz dicsőség, amely nem kíván
testi pompát s embereknek, állatoknak, világnak kárt és szomorúságot:
magának semmit, másoknak ad mindent.
Mikó Ferenc elhallgatott s szívére vette a magyarázatot, mert ő
ellenkezőleg úgy gondolta, hogy ez jó példa lesz arra, hogy milyen
hiábavaló a dicsőség: de most megérezte a Főkapitányt, annak a nagy
lelkét: hogy nem akar saját magának semmit s mindent csak másoknak s még
szorosabban hozzásimult szívében.
Reggelre Szászsebesre értek. Ennek a várnak kapitánya volt Toldi Márk,
nagy, robusztus ember, de olyan jó, mint egy falat kenyér. Kordiális
szívességgel fogadta Bethlent, aki semmit se szólt neki útjáról, csak
lovakat s kíséretet kért. Reggeli után mindjárt tovább készültek.
– Hova igyekszik urad? – kérdezte Toldi uram Mikó Ferencet.
– Rossz hireket hallott otthonrul asszonyunktul, – hazudta ez.
Toldi uram bólintott, nagy borvirágos arcán értelem gyúlt ki: bizony,
ahol gyerek van, gond is elég van: nála is van épen egy tucat s a
felesége már tizenhét éve egy éjszakát se tudott végigaludni. Ő maga is,
ha nyugodni akar, kinn hál az istállóban a lovak farkánál.
Huszonnégy lovast rendeltetett maga mellé Bethlen.
– Nem hivságból, meghigyje kegyelmed, de hogy az utonjárók azt ne
mondják, hogy mezételen megy az ember… – tréfált, mert egy főúrnak illő
kiséret nélkül menni olyan volt, mintha ruha nélkül járna.
– Okosan, nagyságos uram, – mondta a kapitány, – mert mióta a fejedelem
efféle Istentől nem félő csodakóborlókkal vette körül magát, azóta
bizony sok baj vagyon az utakon.
Toldi Márk már tizennyolc esztendeje kapitánya e várnak s neki nem sokat
számít ez a sűrűn változó fejedelemség s ha lehet, szívesen kimondja a
véleményét:
– Én uram, Főkapitány uram, én cseléd vagyok, régi cseléd, én minden
fejedelemhez egyaránt hűséggel tartozom, – de mióltától fogva őfelsége
Báthory Gábor az erdélyi fejedelem, azóltától fogva senki semmiféle
marháját övének nem mondhatja, mert semmi sem az övé, hanem mind másé,
az gonoszság pedig uram, a sok dúló, fosztó, koppasztó, országunk
pusztító latrok és hajduság miatt meg nem szünt soha… Én kimondtam,
isten legyen irgalmas, kegyelmes az én lelkemnek…
Egész belevörösödött a bátorságba, de Bethlen megveregette a vállát:
– Bizony, bátyám, jól tudjuk mink, hogy a huzás-vonás, dulás, fosztás,
kóborlás, emberöldöklés és tolvajlás, erőszak, paráznaság és
fertelmesség országunkban nagyon eláradott: de lesz ez még máskép is.
A becsületes ember kezdett valamit érteni a hajnali vendég magános
jöveteléből s kardjára csapott:
– Nagyságos uram! Egy istenem, egy becsületem! tizenkét élő gyerekem!…
De életemet, véremet ráteszem: ha a becsület szólít, ott lesz a vén
Toldi Márk!
Megfogták egymás kezét s keményen megrázták.
A Bethlen szemében egy parányi könnycsepp volt: ez az első híve…
Útközben nem is látta a gyönyörűséges szép tájat, el sem pillantott a
jólismert csodálatos kudzsiri havasok felé: mély gondban volt, elől
ügetett egyedül, utána két legénye, aztán jött a huszonnégy szászsebesi
lovas.
Csak akkor ébredt fel, mikor a dévai várhegy kúpja feltünt.
Felemelte fejét, süvegét levette s nézték a kísérők messziről: mintha
imádkozna.
A felesége kialvatlan szemmel, fáradt, meghervadt arccal fogadta, sírva
borult a keblére:
– Beteg a kicsi.
Szunyoghálóval volt ajtó-ablak lefüggönyözve, ott feküdt a pici gyermek
a bölcsőben, egész teste vörös, kezecskéivel csapkod, szájacskája
kicserepesedve, forró lehellet jön s rossz szagú, oly kínosan néz, úgy
szenved a tehetetlen kis jószág: az apának elfacsarodott a szíve…
Soká nézte, akkor kérdezte:
– Küldtél a borbélyért?
Az asszony zokogva fakadt:
– Mindig itt vannak, borbély, bába, már minden javasasszonyt, az
oláasszonyokat is mind elhivattam: rontás, rontás… mind azt mondta:
megrontották.
Az apa tehetetlenül hallgatott: nincs szörnyűbb a beteg gyermeknél.
– Dehogy rontás; vérben megbetegedett s mióta?
– Tegnap estve óta.
Az apa egyet fordult, kiment, szólította Mikót:
– Mégy rögtön a szászsebesi lovasokkal vissza s Fejérvárból kihozod a
medicust, Sárvári pap János urat. Rendelj magad után hintót, aki
utánatok menjen s ha csak bír, jöjjön a medicus uram rögtön lóháton,
semmit nem késve s ha a hintóval találkoztok béülhet, ha törődött, mert
nem fiatal ember.
Mikó elment s apa, anya a gyermek mellett virrasztott egész nap s egész
éjjel.
Nagy forrósága volt egész nap s estére sem szünt; lent laktak a vár
alatt az udvarházban s annak a szobái nem oly hüvösek, mint fent a vár,
kint a kutyák ugattak, néha tehénbőgés hallatszott, kútnyikorgás,
itattak…
– Kegyelmed hogy jött meg ily hirtelen?
Bethlen hallgatott. Rendkívül fáradt volt, most ütött ki rajta az utolsó
napok izgalma.
– Baj van? – suttogta az asszony.
Soká hallgattak: akkor így szólt:
– Zsuzsannám… nincs kitérés előle: kezembe kell vennem Erdély dolgát.
Az asszony felijedt, nem értette, de a szíve verése szinte elállt.
– Mit vél kegyelmed?
– Bujdosóban vagyok, – mondta egyszerűen.
Az asszony hallgatott, de a szíve vert, mint a madár…
– Mi történt, mi történt, – kezdett lassan sírni, jól tudta már, mi az a
bujdosás…
– Immár vége, vége Erdélynek, – mondta Bethlen – s benne mindeneknek…
– Jaj, – kiáltott az asszony, – hogy mire ez, mire ez! Hogy mért kell
neked mindig a tűznél perzselődni, mért kell neked mindig a legnagyobb
bajt fejedre venni…
Bethlen az asszonyt saját szíve felének érezvén, egy pillanatig sem
gondolt arra, hogy a felesége ellent fog mondani… Most hirtelen
rácsapott az élet rettentő magánossága: egyedül érezte magát az egész
világon, egyedül, társ, barát, lelkirokon nélkül…
Az asszony kétségbeesve folytatta:
– Óh én szerencsétlen, szerencsétlen, legszerencsétlenebb minden
asszonyok között: nincsen nekem uram, nincsen nekem senkim: itt kell
nekem harcolni a lehetetlenséggel, az én gyenge fejemen van egy ekkora
teher s nincs aki benne osztozzon: rab vagyok, rab vagyok, mi vagyon én
itt? se gazda, se cseléd! az én szegény fejem szakad ezerfelé a gondba…
Erre neveltek engem, erre szültek engem, hogy egy napi nyugodalmam ebben
az életben ne legyen… öt esztendős házasságomban öt hetet össze lehet-é
számlálni, hogy együtt töltöttünk, mit öt hetet, öt napot öt év alatt
adott-e nekem…
Bethlen hallgatott.
Sóhajtott. Az asszony, mint a zuhogó eső folytatta:
– Más asszony békességben él az ősöktől örökölt birtokon, tudja mit
csinál, tudja, hogy az a malac ami az udvarában ellett, az ő malaca, azt
neki kell felnevelni, mert azt ő fogja megenni cselédivel, tudja, hogy a
gyereke ott fog születni, ahol ő született s az unokáját is ott fogja
ringatni ölében, ahol őt a dédanyja rengette: de mit tudok én: kellett
nekem dévai nagyasszony lenni, vágytam én erre? én az illyei pusztaházba
mentem, az is jó volt: nem vágytam én uradalmakra, szerencsétlenségre,
mit érek én a gazdasággal, mikor érte kell adni uramat: özvegy vagyok
elevenen, élő a kriptába, mindenki irígysége: hallom eleget: a te urad
az első, a te urad a legjobb férj Erdélyben: éltél vele?… Csak ennyit