Tündérkert: Szépasszonyok hosszú farsangja - 15

együtt maradunk, ketten egymásnak vetve hátunkot, keletre s nyugatra
megverekedhetünk…
– Úgyvan nagyságod, – mondta Thurzó örömmel.
– De addig nem adhatok hátot kegyelmednek, míg azt kell éreznem, hogy
abba a percenetbe, ahogy nem vigyázok, a szerződött társom oldalán való
gyilok, nem ellenségimre van, hanem hogy belém döfje.
– Hogy érti ezt Nagyságod, – pattant fel ingerülten Thurzó.
– Kegyelmed ellen nincs panaszom, Nagyságos uram, – mondta a fejedelem
felsőbbséggel, – Thurzó György úr jó kálomista s jó magyar, de vagynak
ott uraimék, az pápistások, akik beledöftek Erdély belső életibe, nálunk
lázadást csináltak, megszökött veszett ebeinket magukhoz vették s isten
tudja miféle reménységeket plántálnak velük: beláthatja kegyelmed, hogy
ilyen állapotok mellett a két testvér meg nem szerződhet életre-halálra.
– A bosszú rossz tanácsadó, felséges uram, én is kálvinista ember vagyok
s a nehéz időkben oszlopa voltam s akarok lenni, hitemnek s pajzsa az
Úristen igaz igéinek. De ami Erdélyben történt, az semmi volt, nehány
embernek magányos praktikája; mert ha nem az lett volna, akkor most nem
volnának itt ennyien s ily dicsőséges színnel Felséged mellett.
Kicsit leckéztető módon tette hozzá:
– Ha a tüzet piszkáljuk, akkor felszítjuk s kis szikrából nagy égések
keletkezhetnek. Ez a dolog, Felségednek, mint ifjú embernek…
Báthory felförmedt:
– Nem vagyunk ifjú emberek! s nem vagyunk kiszikkadt elmék! – kiáltotta
sértően, – Erdély fejedelme tanácskozik Magyarország nádorával.
Thurzó beharapta a szájaszélét s fejet hajtott.
– Távol vagyon tőlem, hogy felségedet szavaimmal megbántsam, de meg kell
mondjam, hogy ez a dolog felségednek magányos sebje, de ha nem
vigyázunk, egész országnak égedelme s veszedelme lehet belőle.
– Ha oly nagy dolog lehet, akkor annál inkább s rögtön el kell rendezni.
Thurzó gondolkozott:
– S mit vélne Nagyságod?
– Mi azt óhajtjuk erdélyi fejedelmül, hogy: a lázadásnak még csirája is
eltapostassék: nekünk kezünkben vagynak a levelezések s hites
vallomások, kik s mely módon vettek részt odaátról a lázadás
csinálásában. Kívánjuk, hogy a mi megszökött jobbágyinkat nekünk
beküldjék s saját híveik közül mindazokat, akikre rábizonyosodott: a
szövetségnek s barátságnak megfelelő büntetéssel büntessék, hogy
egyszersmindenkorra kedvüket elvegyék az embereknek hasonló
praktikáktul.
A nádor hallgatott: tudta, hogy benne van maga Forgács Ferenc, a prímás,
a főkapitány s a legfőbb urak; itt semmit tenni nem lehet: neki volt
parancsa, hogy a szerződés alapja a Kornis Boldizsár szabadonbocsátása
legyen.
– Nagyságos uram, – mondta higgadtan, – kérem Felségedet, én tudomásomra
veszem ebbéli kívánságát s uram elé fogom terjeszteni. Kérem azonban,
hogy addig is a magammal hozott pontok meritumára térjünk…
Báthory legyintett:
– Minden tanácskozásnak alapja a fődolgokban való egyetértés: míg
kegyelmed szavát nem adja, hogy panaszomat s kívánságomat magáévá teszi,
addig nincs értelme a bő tanácskozásoknak. Kegyelmed az én haragomat
semmibe veszi s gyerekes duzzogásnak nézi: de én mondom kegyelmednek,
hogyha olyan vasláncokkal volna megkötve a szövetség, mint a Kraszna
folyó s olyan pecsét volna rátéve, mint a tokaji hegy: akkor is
kettészakasztanám, ha ebben nekem eleget nem tesznek.
Thurzó felállott:
– Immár akkor más hátra nincs Nagyságos uram, minthogy békességgel
elváljunk s megvárjuk az időt, mikor megérik a szeretet s a testvérség s
a hitbéli vonszódás…
A fejedelem megbánta hevességét, de most már vissza nem vonult volna, ha
mindjárt kopjatörésre kerül is a sor ebbe a minutumba.
– Annál is inkább, – folytatta Thurzó, – mert az én Felséges uramnak
szoros kívánsága, hogy Felséged kegyelmébe fogadja az megtévelyült
Kornis Boldizsárt.
– Semmi külömb? – kiáltott a fejedelem s kardjára csapott, – semmi
nagyobbat nem kíván a Felség? – s búcsúzóra nyujtotta kezét a nádornak,
aki azt alig fogadta el.
A tanácsurak hallgatva s komoran álltak, senki sem szólt bele sem
jobbról, sem balról.
A fejedelem kikísérte vendégét s mikor a seregek látták, hogy a nádor
egyedül ül lóra s ő is, a fejedelem is hideg, komor s kimért, attól a
perctől kezdve semmit nem mozdultak, csak egymás szemére vigyáztak nagy
szorgalmatossággal.
Előbb a nádori seregek távoztak el, azután a fejedelem fordított Tasnád
felé s mindenki suttogott, hogy ebből nem haszon, hanem gyűlölség s kár
lészen, hogy az urak étel ital nélkül s ebéd előtt úgy eloszlának.
A fejedelem Tasnádon ebédelt s Nagy Andrást magához rendelé, egymagát s
minden tanácsa nélkül megadta neki a parancsot, hogy sietten sietve s
lóhalálában ültesse fel seregét s induljon meg Lugos felé s onnan bé
Erdélybe a Vaskapun Brassó iránt Szeben alá: Meghagyta azonban, hogy a
szászokra nagyon ügyeljen, egy hajaszáluk meg ne görbüljön, mert velük
másképen akar végezni.
Egy hét mulva Kolozsváron volt, s a fejedelmi palota ablakai alatt
ácsoltatta meg a vesztőhelyet s a kiugró tornácról nézte végig Kornis
Boldizsár lefejeztetését.


HARMADIK KÖNYV.

I.
A fejedelem megállott a kapu előtt s az olasz sípos sikoltó szerszámán
fujni kezdte, hogy »Lóra hajdu, lóra«. A fejedelem kívánta, hogy harsona
szóljon s a falakról mind ide néztek a várőrizők.
– Pompásan van építve – szólt a fejedelem s a bástyát tisztelettel
nézte.
Mindnyájan felnéztek a kapuboltra, mit a fejedelem megcsodált.
A biró s a tanácsurak lassan, méltóságosan néztek fel, gőgösen a
magukéra, a menet, mely a fejedelmet kikísérte a városból, megtorlódott.
– Mikor rakták ez falakat? – kérdezte a fejedelem.
A főbíró, mint akinek derogál, hogy ő maga feleljen nem szakjába vágó
kérdésre, így szólt:
– Felséged parancsolatjára Scharffeneck uram, városi Schreiber úr
megfelel:
Intésére előlépett a város főjegyzője, hosszú sovány meggörbült nyakú
ember s latinul szólott:
– Ezt a kapuboltot felséges fejedelem épen százhúsz esztendőknek előtte
rakták az mi atyáink, a régi nagyszebeni polgárok.
– Mennyütő kő se fogna rajta, – szólt a fejedelem.
A kapu maga is impozáns volt, nehéz nagy tölgyfakapu, melyet csigákkal s
láncon lehetett felvonni, de még félelmesebb ahogy védve volt.
Börtönszabású fekete alaguton kellett a városba bejönni a kapuról s
annak minden oldala lőrésekkel volt tele, s azon belől fegyveresek
állottak most is s végül egy kerek csarnokba ért a bejövő, amelyben
ismét lőrések többszörös ablaksorából halomra lőhették a támadókat.
– Bevehetetlen egy kapu, – ismételte a fejedelem bólintva.
A gőgös szebeni polgárok, akik oly merevek voltak s fagyosak, mintha egy
parányit elmosolyodtak volna.
– Ha isten ne adja, – magyarázott a Schreiber, – az ellenség a kapuig
érne, annak kell útjokat állni, mert száz mázsás súlyával várfalnál
erősebb, kívül-belül öreg vaspáncéllal burítva, sem tűz, sem ágyúgolyó
nem fog rajta. Kívülről az előre kiugró bástyák védik, bent, ha isten ne
adja, az ellenség beszakítaná, a tornác s a csarnok. A hetvennégy ablak
rakva a szabócéh fegyvereivel.
A magyar urak szinte megiszonyodtak, ezek egy perc alatt halomra
lőhetnék őket. A jegyző szavaiban szinte mintha valami fenyegetés s
megfélemlítés lett volna, válasz arra, hogy a fejedelem seregeit
beeresztették ugyan a külső városba, de hiába vagyon neki ott húszezer
főnyi serege: nem fog tudni a várba bejutni s ne is próbálja!
– S ha még mind ezeken által jutnának is, – magyarázta a városi jegyző,
– maga a vár piaca úgy van készítve, hogy a kapufeljárást emeletes házak
veszik körül s annak az ablakaiból, a legnagyobb seregeket is meg lehet
semmisíteni.
A fejedelem gondolkozva nézett vissza:
– Látni kívánom.
A főbíró sietség nélkül, de engedelmesen meghajolt s a fejedelmet, aki
visszafordult s a hat lépcsőfokon a vár udvarára ment, visszakísérte.
– Megmérhetetlen! – kiáltott fel a fejedelem körülnézve, – ennyi
bölcsesség oly nagy régi üdőkbe!
– Felséges fejedelem, – szólt a főbíró sóhajtással, – atyáink idejében
volt az aurea aetas!
A fejedelem bólintott:
– Főbíró uram, az aurea Aetas, az aranykor elmult minden népeknek:
nyomorú világot értünk… De tik még mindig bölcsebb s jobb módon vagytok,
mint mink: hiszen úgy vagyok én itt, mint egy madárfogó kalitkában,
hiába akarnék el, kirepülni, s hiába vagyok ország fejedelme, ha a ti
vendégszeretetek itt szánna tartani, mit tehetnék?
A főbíró megijedt: ennek foga van; ez valami fenyegetés.
– A fejedelmeket isten vezérli, nagyságos uram! – mondta alázattal.
– És a polgárok szeretete oltalmazza, – mondta a fejedelem szinte
rendreutasítóan.
– Igenis felséges uram.
A fejedelem tünődve nézett körül a falakon, melyek csupa drágán
megfaragott kövekből voltak rakva.
– Valóságos csudamívek, – kiáltott. – De nem azt csudálom főképpen, hogy
a házak ily nagy szépséggel vagynak építve, hanem azt, hogy tik, szász
uraimék, oly maréknyi kevesed magatokkal ebben az idegen világban ily
nagy és hatalmas városokat s várakat tudtatok szerkeszteni magatoknak,
amit mink magyarokul meg nem tudtunk szerezni a tulajdon hazánkban
lévén…
– Nagyságod nagy jóságú hozzánk, – mondta a főbíró s nem hiányzott
belőle az önérzet és a gőg, sem a harag, hogy a fejedelem még mindig itt
bent vagyon, volna inkább kívül a kapukon; sokkal jobb szeretné, ha
minden dicséret nélkül immár eltávozott volna.
– De mondd csak bíró uram, hogy is tettetek tik szert ennyi s ily erős
privilegiomokra? Mégis érthetetlen, hogy a fejedelmek az ország kárára s
a többi hazafiak rovására hogyan adhattak ennyit nektek?
A főbíró megkomorult s hallgatott, aztán lassan szólt:
– Azok a privilegiomok a nagy és dicső királyok idejiből valók felséges
uram, mikor még az ország minden határostul egy vala s nagy és bölcs
királyok ültek Szent István király trónusán, s Erdély is a szent korona
alatt feküdött.
– Cur, quomodo, quando? – mondta a fejedelem, – miért, mimódon s mikor?
A bíró hosszú, ezüstmíves botját megemelve, intett a jegyzőnek:
– A fejedelem úr őfelsége hallani parancsolja.
A jegyző latinul s szónokolva beszélt, ahogy a hivatalos szónoklatok
számára már gyakorta elkészült e feleletre.
– Illustrissime Princeps, mindnyájunk nagyhatalmú fejedelme s ura. Mikor
Szent István első magyar királynak ükunokája II. Geica király azmi régi
atyáinkat, a Rajna tartományokból s Flandriából ez hazába béhivatá, az
1149. esztendőben, négyszáz és ötven esztendőkkel ezelőtt itt: a mi
atyáink sűrű mocsarakat találtak s irtatlan rengetegeket, amikbe
iszonyúság volt csak bele is hatolni: akkor a király azt felelte nekik:
fiaim, maradjatok itt nálam s irtsátok ki az erdőségeket s tegyetek a
helyére réteket és szántóföldeket, szárasszátok ki a vizeket s
mocsarakat, s ültessetek a helyére kerteket: én pedig adok nektek hazát
e hazában és nyugodalmat e hánytorgó világban, hogy munkáitok gyümölcsét
élvezhessétek.
A fejedelem kíváncsian figyelt:
– Folytasd.
– És a mi atyáink négyszázötven esztendők alatt megmívelték ezeken a
helyeken a csodát: vad népek köröskörül s fosztogatók, akik
Oláországból, Moldvából s a hegyeken tulról csaknem minden éven
betörtek, rákényszerítették őket a várépítésre, s a vad természet,
amellyel nyomról-nyomra s lépésről-lépésre kellett harcolni, rá a
munkára. De ők legyőzték az akadályok toronymagasságú gátjait, s virágzó
világot teremtettek Isten segedelmével, amilyet nálunknál ezerszerte
hatalmasabb népek sem tudtak külömbül megcselekedni a messze nyugaton.
Első bíránk és építőnk levén ama Hermann bíró, kiről nevezzük a várost a
Kis Szeben vize mellett, melyről a ti nyelveteken, Felséges Uram,
neveztetünk Nagy Szebennek.
Valami hivatalos önérzet és gőg volt a jegyző szavaiban, amely
föllázította a magyarokat.
– Mégis nektek valami titkotoknak kell lenni, – mondta a fejedelem, –
nektek van valami boszorkány tudománytok, hogy meg tudtátok tenni s mi
magyarok, székelyek s több mások koldusúl tengődünk környöskörül.
– Nagyságos uram, – szólt a bíró, – környöskörül, mindenfelől vész
üldözi a szegény szászokat, akik oly kevesen vagynak és oly sokan
gyűlölik, nem azért, mert gonoszak, hanem mert szorgalommal gyüjtenek,
óh felséges fejedelem, a szegény szászok annyi század alatt megtanulták,
hogy ez országban csak a munka teszi őket hasznossá a boldog urak
között, ezért dolgoznak oly telhetetlen buzgósággal, de isten óvjon
bennünket attól a gyanútól, hogy nekünk jobb dolgunk vagyon, mint a
Nagyságod többi dicső népeinek.
– Fejemre veted? – kiáltott indulatosan a fejedelem, – ilyen vár
belsejében pörzsölöd orrom alá!… s ha én hazamegyek Fejérvárra, az én
fővárosom egy romlott patkányfészek és sasrúgta viskó, mellettetek!
– Nagyságos uram, kézcsókoló alázattal könyörgök, mink polgárok vagyunk,
nem fegyverforgatók; jámbor népek; mink a suton ülünk s a kalapács és a
szerszám mellett maradva, vagyon időnk babrálni ily semmiségeken, de
Nagyságod vitézi, ami irigységünk s félelmünk és országunkra nézvést
dicsőségünk, lovon és gyalog, fegyverrel nőtt hősök, akikre mi még
árnyékát sem merjük nézni magunknak…
– Azt akarod mondani, hogy nem vagytok jó fegyverforgató emberek? –
kiáltott a fejedelem. – Hát hova menjek még vitézebb katonákat látni,
mint a polgárságnak az a vitéz ezrede, amely köztetek vagyon?
– Felséged nem ismeri a mi elnyűtt testvéreinket, akik elnehezedett
testtel, munkában kifáradva, vékony lábszárakon vonszolják magukat s
törődött karral, vállal cipelik a pajzsot és a dárdát…
– Szó sincs róla, – kiáltott a fejedelem, – tik vagytok az én
országomnak legkülömb vitézi, s én aki egész életemet lóhátán töltöttem
s katonák között, én mondom nektek, hogy büszke volnék, ha e polgársereg
velem jönne az én oláországi utamra.
– Nagyságos uram, – szólt rémülten a főbíró, – isten áldja meg
nagyságodat e szépséges szavaiért, de hogy lehetne az, hogy ezek a
szegény polgárok és törött testek oly hosszú útra elinduljanak?
A fejedelem nevetett:
– Oláország nektek oly messze vagyon s portékákkal elmenni bé
Konstantinápolyig s Arábföldig s Muszkováig, vagy Brünnig, s
Amsterdamig, az semmiség?… No de nem is kivánom tőletek, titőletek csak
azt kivánom, hogy azalatt, míg mink kint az ország javáért s erőjéért
vérünket ontjuk, tik itthon míhelyeitekben munkálkodván, fegyvert s más
szükségest cselekedjetek nekünk.
– Nagyságod a legbölcsebb fejedelem, – mondta mélyen meghajolva a
főbíró, – s mi gyermekeink szívébe iktatjuk nagyságod nevét.
A fejedelem nevetett s a főbírónak sunyin bekacsintott a szemébe s
megbökte tréfásan az oldalát:
– Meg van hozzá minden módotok!… erős váratok, gazdag szántóföldjeitek,
erős törvényeitek, azt csináltok, amit akartok: ez az egész város
különös egy község, bíró uram! – s az oldala mellett álló brassai
bíróhoz, Weiss Miályhoz fordult, – nemdenem a ti várostok minden civise
csak a városban egyes, tehát a város: a nemes személy s úgy gondolom, a
hét szász város hét nemest jelent a hazának.
– A hazának felséges uram, – mondta óvatosan a brassai bíró, – minden
város ezer és ezer hű polgárt jelent.
– De egy kommunitás: egyben egy nemes ember személy, nem úgy van-e?
A főbíró szól nélkül meghajlott.
A fejedelem türelmetlen volt a hosszú beszélgetés miatt már, mintha
valami fenyegetné.
– No isten velünk főbíró uram!
Hirtelen valami jutott eszébe:
– De valamit óhajtanék tőletek, míg elmennék: sohasem láttam még
polgársereget s én az embert, katona lévén, csak mint katonát esmérem:
akarnám látni a szebenieket, hogyan tudják a katonarendet, mustrát hogy
állanak, főbíró uram!
A bíró gondterhes arccal nézett maga elé:
– Felséges uram, – mondta, – városunk statutumai szerént a fegyvereket a
fegyverhelyekről elvinni vagy elmozdítani is nem szabados.
– Távol legyen! – kiáltott a fejedelem, – kivánom is maradjon minden
úgy, amint tik szoktátok. Én nem megváltoztatni akarván az tik szokásit,
csak megismernem. Doboltasd fel az népeket s csak így puszta kézzel
támadjanak fel a szemem előtt.
A főbíró gondolkozott s engedelmet kért, hogy tanácsnoktársaival
szólhasson.
Már mikor a fejedelem váratlanul országgyűlést hirdetett Szebenbe s a
tanácsban arról volt tárgyalás, hogy illik a fejedelmet formálisan
meghívni, természetesen nem a várba, csak az alsó városba, ő ennek is
ellene volt, ő már akkor azt mondta, inkább fegyverbe szálljanak, mint
beeresszék a fejedelem seregeit a városba. De akkor leszavazták, mert a
többség félt a következményektől, a fejedelem bosszújától, most aztán
itt van: húszezer fegyveres van a külső városon s már csak a vár az
övék… Az alatt a pár pillanat alatt, míg társaival külön lépett,
felviharzott benne minden rémület: mikor a fejedelmet ötöd- vagy
tizedmagával hijták meg éjjeli szállásra a várba, a fejedelem ravasz
módon harminc fegyveresét küldte előre a társzekerekkel, melyben
állítólag kincsei vannak s melyeket félt kint hagyni a saját táborában.
Igaz, harminc kísérő jár a fejedelemnek, de azonkívül a társzekerek
kocsisai és kísérői újabb huszonhét emberszám volt. Nem lehetett azonban
semmit sem tenni, mégis nem hívhatták ki a seregek dühét. A kapunál
állók ugyan megijedtek, le akarták ereszteni a kaput, de azok nevetve
kiáltották, hogy: »Megálljatok komé, még hátra van a fejedelem!«
Nem tetszett neki most ez a hosszú diskurálás elmenetel előtt s szapora
szóval emlegette isten nevét, mentse meg őket minden veszedelemtől.
A tanácsnokok gyávák voltak s azonnal beleegyeztek a fejedelem
kívánságába; a főbíró néhány pillanat mulva alázatos és szomorú arccal
tért vissza:
– Nagyságos uram, Felséged parancsolatjára megveretem a dobokat.
A fejedelem nagy szeme nagy fekete lobbot vetett, de hamar lehunyta s
nem szólt, mert a torka el volt fulladva az izgatottságtól.
Dobosok verni kezdték a szépmívű rézdobokat s arra mint egy méhkas,
megmozdult az egész vár s mindenfelől polgárok rohantak elő a piacra.
A céhmesterek előléptek s az ő intésükre minden céh külön állott fel.
Egyenes sorokban egymás mellett, hogy bámulat volt nézni, mily gyorsan,
szabályosan s szó nélkül, úgy ment, mint az álom, mint a boszorkányság.
A főbíró valami borzasztótól félt, nem mert a fejedelemre nézni, ahogy
nem mer az ember a fenyegető veszedelemre, a fejedelem nyugtalan volt és
ideges, izzadt s az arca borzasztóan rángatódzott.
A főbíró száraz, rekedt hangon, mereven mutatta be neki a csoportokat:
– A céhek, rend szerént, felséges uram; itt vannak a mészárosok, elől,
mellette a pékek s csizmadiák, timárok. Másfelől a kovácsok, szűcsök,
keztyüsök, szűrszabók, késmívesek. Hátul állnak, szemben a kalaposok,
kötélverők, gyapjuszövők, takácsok, kádárok. Kétfelől az utca merevén a
fazekasok, nyílcsinálók, szabók s zacskókészítők.
– Hány céh van összesen?
– Tizenkilenc, felséges uram.
– Mondd meg a céheknek, hogy meg vagyok elégedve a renddel s fegyelemmel
s katonai szerrel. Ha kézmíves polgárok ily katonaságot tudnak mutatni,
csodálom is, mért kell az egész életet katonaságban tölteni, holott a
rendes katonanépekkel ilyen kemény regulákat elviseltetni nem lehet…
Mondd meg a polgároknak, hogy örülnék, ha céhetekben egy helyet
ülhetnék.
A főbíró meghajlott.
– Parancsolatjára felségednek.
Németül szólani kezdett a néphez. Szavaira a céhek hatalmas vivátot
csaptak, a polgárok felemelték a két karjukat s levegőbe nyújtották s
boldogan kiáltottak. Éltették a fejedelmet tiszta szívükből.
Ebben a percben azonban a kapu felől valami szörnyű és félelmes robaj
hallatszott s a főbíró felnézvén a bástyákra, az őrök, kiknek semmi
körülmények közt sem szabad helyüket otthagyni, mind lebámulnak a
piacra, németül ordít rájuk:
– Nézzetek a kapura!
De már akkor hömpölyögve, egymás hegyin-hátán tódul fölfelé, a
kapucsarnok lépcsőin fel, fegyveresen a fejedelem hajdusága s azonnal a
bástyákat rohanják meg kétfelől s egy pillanat alatt mind a lőréseket a
fejedelem népe lepi el.
Az urak ugyanakkor kirántott karddal, életre-halálra készen a fejedelem
körül.
– Árulás! – üvöltnek a polgárok.
– Árulás! – zúg az ordítás a városon.
A főbíró a rémülettől elveszti fejét, neki kellene parancsot adni; a
polgárság rendei felbomlanak, de már el vannak vágva, fegyvertelenül, a
hajduk a várfalakon, a kapufalakon a fegyvereknél.
A főbíró felemeli két karját, senki se figyel rá, a céhek az utcákra
húzódnak.
Nagy András szörnyű alakja megjelenik s irtóztató hangon ordítja:
– Aki megmoccanik, halál fia.
A főbíró csak tartja, tartja, felemelve karját, szó nem jön a száján.
A fejedelem kacagva, boldogan, ujjongva nézi beözönlő hajduit, akik a
kapuról mint az áradat tódulnak, tarkán, szennyesen s dalolva.
– Ezt soha nem hittük volna, – kiált a főbíró felé harsonás kacagással s
a főbíró csak áll, áll megdermedve s fölemelt merev kezekkel.
Akkor egy lövés az emeletes házból balfelől s szíven lőve elbukik a
fejedelem oldala mellett, közvetlen közelében, kartávolságra, Kereky
Feri.
Oroszláni ordítás tör ki a fejedelem torkán.
Abban a pillanatban egy fiatal suhanc hajdu, egy rózsásképű gyermek
ráveti magát a főbíróra s markolatig döfi kardját bele.
– Egyet: egyért, – sivítja.
– Irtsátok ki! – üvölti a fejedelem s a hajduk megrohanják a ház
kapuját. – Kereky Feri, fiam, ölbe vegyétek, orvost, orvost!
– Aki férfi az utcán találtatik, megölessék! Hirdesd a népednek, kutya!
S a városi schreiber, Scharffeneck uram, nyitott szájjal, felemelt
karokkal, nehéz, kínos, lidérces álomban megfordul s hirdet, parancsot
hirdet, ő úgyis csak parancshirdető. Hogyan? a dobnak is fáj az, hogy ki
dobol rajta: ha halált dobolnak, halált, halált, élet helyett…
A magisztrátus körülveszi, mind feltartott kezekkel, a fejedelmet, int,
könyörög s parancsol nyugalmat az ablakok felé.
Több incidens sehol, a szászok rémülettől elhalva hagyták bevonulni a
hajduk tízezreit s hagyták az urakat felmenni a városuk házára, hol is
az országgyűlés azonnal megnyilott.
Megnyitotta maga a fejedelem:
– Nagyszeben e perctől fogván az ország fővárosa lett s elvétetvén a
szász nemzettől, a magyarságnak adatott. Kívánjuk kancellárunktól, hogy
ennek okait, magyarázatját s az törvénycikkelyt előtárni s terjeszteni
ne halassza.
A kancellár felállt s kivárhatatlan sokáig tartó hosszú latin beszédben
fejtegette a mai esetnek fontosságát s jelentőségét.
A rendek, akik semmit sem tudtak, mert Géczyn, Imreffyn s Nagy Andráson
kívül egyáltalán senkinek sejtelme sem volt az egész tervről, a rendek
megdöbbenve s maguk is halálos rémületben, még fel nem ocsudva ültek s
hallgatták a kancellár oratióját, amely a besztercei országgyűlésnek
folytatásaképen felsorolta mindazt, ami a Kendy–Kornis-féle összeesküvés
ügyeiből még elintézetlen volt az ország előtt.
Felolvasta Kornis tanuvallomásaiból azokat a részeket, amelyekből
kiderült, hogy a szászok is részesek voltak a lázadásban. A szebeni
tanács, mint maga a tanács némely tagja elárulta, mert a fejedelemnek
még a tanácsban is voltak titkos hivei, akiket Géczy vásárolt meg, – a
szebeni tanács 30.000 forintot igért Kendynek arra az esetre, ha beüt.
Szörnyű dolgok voltak ezek s a hallgatók egész teste lúdbőrözött s oly
némán hallgatták, mint a temetési beszédet.
»A szászok azonfelül szoros szövetségben voltak az olá vajdával, úgy
mint az elmult esztendőkben, mikor Mihály vajdának ők voltak készséges
hívei, segítői s protektorai, ugyane Sennyeyekkel s Kornisokkal
egyetemben, akik bevezették az oláhot a hazába. Megvannak a levelezések,
sőt megvannak az orosz nemzettel való összeszövetkezésüknek dolgai is,
mert nem röstellték a távoli Moszkovába küldni követeiket, s részük van
a lengyel-orosz háborúnak kitörésében, s nem rajtuk áll, hogy az Uristen
a maga kiszámíthatatlan bölcsességében mindezt épen ellenük fordította.
»De ha mindez nem volna is, akkor is a fejedelemtől ered minden polgári
jog s privilegium, s minden polgári munka annak a legfőbb jusnak alapján
épül, amit a fejedelem akarata teremt: ha tehát a fejedelem hűtelennek s
a közhazára károsnak tartja egy népség munkásságát s a hazában való
tartózkodását, joga van a privilegiumokat épen úgy megvonni, amint
megadta s e népet ugyanúgy száműzni, mintahogy behívta.
– Szászokra, csakhogy szászok legyenek, szükségünk nincs! – kiáltotta
Imreffy nagy oratori hangon, – szászokra csak addig van szükségünk, míg
azok megismervén jogaik s rendeltetésük határit, alázattal s hűséggel
minékünk dolgoznak, s iparbeli s kereskedésbeli tudományukat a közhaza
javára fordítják: de abban a percben, mikor ezt ellene fordítják a
hazának, mikor éket vernek a megromlott haza s külső szövetségesei közé,
mikor belső ellenségekké váltak a haza közepén s pedig birtokában levén
minden vagyonnak, amit ez a haza adott, minden erőnek, amit ez a haza
termett s minden eszköznek, amely a haza oltalmára kellene s ellenben a
haza legfőbb romlására leend szánva: akkor a fejedelemnek egy
kötelessége van, az, hogy bátran kitörje a nyakát.
– Vitézlő uraim, Erdély rendei s tagjai, – kiáltotta, – az nagy s dicső
Báthory nemzetség pajzsában három sárkányfogak vagynak írva, annak az
emlékezetére, hogy legelső őse Bátor, az rettenetes országszárasztó s
szűzlányemésztő sárkánykígyónak hét fejét lemetszette s ezzel az régi
honfoglaló magyarságnak Átilla, vagy Árpád, első királyaink idejükben,
megváltotta ezt az országot: most ime ennek a nemzetségnek ez idő
szerént való utolsó férfitagja, Báthory Gábor, esmét az sárkánykígyóval
kelt harcra s még pedig ugyancsak hétfejű sárkánnyal, amely minden
aranyat és értéket és erőt felfalt s magába szívott, hogy kövérségében
felpöffedve s megdagadva az egész hazának életét s jövendőjét
megszakassza: Báthory Gábor, a mi istentől adatott fejedelmünk a
hétvárosú szász sárkánynak egy fejét s pedig a legnagyobb,
leghatalmasabbat lemetszve a porba vetette s tik lábaitokkal tapodjátok!
Megdermedve hallgatták a rendek s egyetlen torokból éljenzés nem
hallatszott, kimeredt szemmel nézték a fonnyadt Imreffyt, aki száraz
hangján képtelen volt belső lelkesedés tüzét árasztani; szónoki figura
lett a képből, s ők iszonyú rémülettel látták, hogy itt egy olyan
kormányzati programmról hullott le a lepel előttük, amelyet soha nem
mert volna senki is elhinni… Az erdélyi urak, még Báthory leghívebbjei
is megrendülve gondoltak arra, hogy most fegyvert fogtak a saját
hazájuknak kiirtására, mert mire fog az vinni? hogy a három nemzet közül
kettő, a magyar és a székely, a harmadikat kiölje? s ki fog a szászok
helyett nekik ehhez fegyvert szolgáltatni s pénzt s szekereket s minden
egyebet, amit a szászokon kívül senki nem tud e hazában sem csinálni, se
szerezni?…
Imreffy hiába várta az éljent s hiába várta a fejedelem is a másik
szobában, a kancellár erre maga parancsolta el a vivátot:
– Nos enim universi Status et Ordines Inclyti Transsilvaniae: mink az
hires neves, dicséretes Erdélyországának státusai s rendjei, juramus per
Deum vivum et verum ac ipsam Sacra Sanctam Trinitatem: esküszünk a
felséges igaz élő istenre és a szentháromságra: hogy a mi fejedelmünket
ebben a harcában s háborújában s a nemzet javára való törekedésében,
soha el nem hagyjuk, segéljük s ha kell vele élünk, ha kell véle halunk
s mindenkinek, aki más gondolaton van, halálára esküszünk! Vivat Gabriel
Bathory Princeps Transsylvaniae!!!
Mint kígyóbűvölettől megdermedve állott fel az egész gyülekezet s vele
kiáltották s nem volt senki, aki ne kiáltotta volna a jurót, az
esküszömöt s a vivátot, mert mindenki érezte az Imreffy gyilkos szemét
magán, ha késve, vagy lassan, vagy nem elég erősen mondta…
A szász tanácsbeliek, akik ezt meghallgatni a terem sarkában állván,
jelen lehettek, halálos kétségbeeséssel, deliriumban hallgatták a
szavakat, halálos ítéletüket, arról a helyről, ahol még ma reggel ők
ültek, azokról a padokról, melyeket ők faragtak s építettek a maguk
számára s atyáik, őseik négyszázötven éven át…
Imreffy átadta a szót a fiskális direktornak, aki kezdte felsorolni a
szászoknak vétkeit pontonként s még a gyűlésből kívánta elfogatni s