Tündérkert: Szépasszonyok hosszú farsangja - 11

Kezet fogtak, leültek, bort ittak. A kancellár előadta a legújabb
dolgokból, amit szükségesnek látott.
– Reggel lemégyünk Fejérvárra, – metszette el a beszédet a fejedelem s
magunk meglássuk a nádor izenetjét… – Kamuthy uram? – fordult hirtelen a
házigazdához: – kegyelmed igyók űjjék lóra, vegyen magához legényben
eleget, Tordán valamelyes harminc szekér buzát visznek keresztül bé
Kolozsvárra. Ezt a buzát szállíttasd bé a tordai kamaránkba, így akarom
s így parancsolom, secus non facturus, külömben nem történvén…
– Igenis, – mondta Kamuthy s üstökvakarva gondolt arra, hogy mióta a
fejedelem itt van a házánál, egy éjszakát itthon nem tölthetett, ennek
mindig annyi s oly sürgetős parancsolatja levén.
A kancellár boldogan hallotta a parancsot s hosszú lisztájára mutatott:
– Kivántam én is Nagyságodat erről informálnom, – mutatott rá egy
pontra… A Betlehem uram buzája most nem elpocsékolni való, hanem ha
csakugyan háborúra kell készülni, akkor kamrába gyűjtendő…
– Hozzatok már gyertyát, – mondta kedvetlen pofával Kamuthy, aki látta,
hogy ez alól a gyalázatos éjszaka alól kibujni nem lehet, menni s menni
kell.
– Bort! – mondta a fejedelem, – egy ital bort!… – No megnézhedd
feleséged elébb, – vetette Kamuthynak.
De az süvegét feltette s kedvetlenül dünnyögte:
– Maj megnézem, ha meggyüvök, láthatom még eleget, míg minden foga
kihull, – s kiment, hogy a lovak felől rendelkezzen…
– Kell is hogy Nagyságod béjöjjön Fejérvárra, mert itt vannak a
legatusok, – mondta egyszerűen.
– Posonbul, – szólt a fejedelem kényelmesen.
De Imreffy fejét lógatta:
– Lengyelbül.
Mintha villám ütött volna le, a fejedelem megdöbbent, aztán
kiegyenesedett.
– Lengyelbül?!
– Jarosláv uram maga.
– Jarosláv! Itt!… – a fejedelem pillanatokig szinte bénán állt. – S mi
hír?
– Más nagyobbat nem szóltak, minthogy meghólt a móldvai tatár khán.
– Megdöglött a Kazi-Gerej?
A fejedelemnek minden izma lihegett s lángolt. Az asszony ijedten s
összehúzott szemmel nézte, tágas cimpákkal figyelte, mintha az illatot
ijedten inná fel, valami bősz illatot, a nagy vágyak, nagy indulatok
szagát.
– Béhozom az irásokat Nagyságodnak, a nyeregkápábul, – mondta Imreffy s
elment.
A fejedelem ott maradt állva, egyenesen, magasra emelt fejjel és izzó
lobogásban.
– Valamit mondanék Nagyságodnak, – szólt Török Kata s előre hajolt az
asztalon.
A fejedelem nedves szemeit rávetette.
– Mondja meg nekem, – az imént, – mikor én pogácsával kínálám, – mért
vött? s mért evett?…
A fejedelem nem felelt, csak tétován nézte.
– És ha vett, mért vette ki a legeslegfelsőt, ami magába volt legfelül.
A fejedelem megrázkódott. Büszkén mondta:
– Első vagyok, nekem az első dukál. Én vagyok a fej, az enyém mindennek
a színje…
– És ha méreg van benne készítve?
– Méreg?… – a fiatal ember elképedt, – s ki készítene énnekem mérget?
Valami hallatlan ártatlanság és büszkeség sugárzott belőle.
Az asszony kitérően felelt:
– S nagyságod nem készíttetne-é senkinek?
– Én?… – kiáltott Báthory s fölkacagott kurta száraz nevetéssel, – én
igen!
– S ha e Jarosláv méreget hoz?
– Nekem?!…
Hirtelen legyintett.
– Még Bocskay élt s én már kevertem a kártyát Lengyelbe!… már engem a
Stadnicki párt királylyá meghivott… taknyos kölyök voltam, tizenhat
éves… és megráztam a rohadt bordájú respublicát… De most fejedelem
vagyok, egyik papucsom Moldva, a másik Oláhország, úgy emelem fejszémet
Lengyelre. Lovam Erdély, csatlósom Magyarország, lakájom a bécsi
császár: birodalmam közepe a hét vár s környöskörül a lapos föld
tengerekig Dunáig… Azután a sárkány fejére, rá Konstantinápolyra, ott
töröm bárdommal, s a teteme magától megdöglik…
Nagyot sóhajtott, nevetett:
– Ejh, asszonyom, elsőknek első jár.
Az asszony bámulva, csodálva s szíve fenekén szomorúan nézte.

II.
A két boltíves teremben nem volt egyéb bútor, csak asztal s lócák, a
belsőben pohárszék is volt s a falon fogas, amire a kardokat, mentéket
rakhatták fel a kihevült urak. Ez a ház a »pogányház« volt
Gyulafejérváron, ahol a főurak borgazdája lakott, Maradék Bálint uram,
aki mindenkor szíveskedett borral a szomjú uraknak, jó komencióért.
A külső teremben most csak néhány jó családokból való ifjú ember volt, a
fejedelem s Bethlen Gábor udvarából, de a belsőben kilencen vagy tizen
ittak a pápista főurak.
Éjféltájban volt s már nagyon részegek voltak.
– Én töttem fejedelemmé, – verte az asztalt Kornis Boldizsár, – Kendy
István testvéremmel!
– S Bethlen magának vindikálja, hogy ű… – kiáltotta az öreg Kereszturi
György deák.
– Bethlennek mi szava volt Erdélyben? Semmi jószága nem volt itt neki az
egy puszta Illyén kűl, Rákóczy fejedelemtől megszökék s kimene szolgálni
Ecsedbe: mit tész egy szolga mást, mint szolgál? Itt én tettem s Kendy,
mi ketten, veszetthordta, eszünk elmentiben.
Újra ittak s ittak s megnyiltak a szívek s mindenki tartalék nélkül
kimondta a gondolatját. Az asztalfőn Kendy István ült s a szótalan
embert még szótlanabbá tette a bor. Fakó arca most egész sárga volt, s
bentről tüzelte a nagy indulat. Vékony száját összeszorította s kevés
fekete bajsza fényes volt.
– Ha tudtad volna, kedves komám, – nevetett Kornis Boldizsár, – hogy
majd még sógora leszel Homonnai Bálintnak, nem hoztad vón nyakunkra a
Báthory fattyat.
– S ki volt a hivatal előlmenője? – szólt élesen Kendy, aki sokallotta a
komázást még Kornis Boldizsártól is.
Mindenki nevetett; mikor meghijták a fiatal Báthoryt a fejedelemségre,
Kornis Boldizsár volt Ecsedben a követség vezetője.
Kornis felállt, a haja a homlokába hullt:
– Ha én voltam, én voltam: de akkor nem mondta űkeme, hogy neki
Erdélyország egyébre nem való, csak megennyi s meginnya… hogy más
birodalmakat kell keresni, hogy uralkodjunk rajta!… Majd más
birodalmakat szerzünk neki…
Mindenki kacagott s borosan zúgott; akik itt együtt voltak, egy sem
kívánt hadat, sem magának, sem az országnak. Birtokos emberek voltak,
akik sokat hányódtak, vetődtek az utolsó tíz évben s jobban szerettek
volna már itthon agarat nevelni, mint hadikutyák lenni. A két Kornis
mellett itt volt Sennyei Pongrác, különben a fejedelemnek közeli rokona,
ugyanaz a Sennyei, aki Mihály vajdát bevezette volt az országba; azután
az idősebb Kereszturi György deák, tudós ember, lelkes pápista, aki
minden percben meghalt volna a jezsuitákért, Sarmasághy főispán, tüzes
ifjú legény, nagy család nagyreményű fia, s két kurtanemes, Basa István,
meg Torma György, mindannyian bortól elázottan, indulataik
féktelenségében, hol sírva, hol üvöltve kiáltván a hazát s e percben
mind oly háborúellenesek, hogy szinte gyilkoltak…
– Majd szerzünk neki egy jó birodalmat, – harsogta Sarmasághy, – majd
egy jó birodalmat szerzünk üneki!…
Kendy István az asztalfőn felemelte a fejét:
– A mennyek birodalmát, – mondta egy pillanatnyi csöndben.
Még részegen is ijedten néztek oda rá. A Kendy névhez sok lenyakazás
emléke tapadt, a hátukba állt egy pillanatra a hideg; ennek az apja
fejét is hóhér bárdja csapta el, nagyapjáét szinte, de elmaradni nem
akartak:
– Korpázd az bestyét, – kiáltotta Basa István sivító hangon.
Kornis Boldizsár ebben a pillanatban nyitotta ki a másik terem ajtaját,
mert ki akart menni s hogy meglátta az ott ülő fejedelmi embereket, a
szíve elkezdett szorulni s hogy takarja a bent kitört indulatokat,
nevetősen nézett rájuk:
– Igazítsátok a ló száját, fiúk! – mondta.
Szédülve, tántorgásán uralkodva ment el mellettük, ő az udvari testőrség
főkapitánya, »marsalk« levén, mindnyájuknak főnöke volt.
Kornisnak inkább a hangja, mint a szavai, olyan fulladt s ideges volt,
hogy megijedtek s egészen másra, közönséges bajokra fordult a szó.
Kornis és Kendy sötéten nézték a sötét képet, a gyertyák füstölgő
világán, ahogy feketén folyt s bűzösen csillogott a bor az asztalon, a
vérbeborult szemű emberek, boráztatta bajsszal, komoran s révedezve
néztek maguk elé: Kornis soknak, Kendy kevésnek találta az állapotot.
– Gyerönk aludni, – mondta Kornis György.
Megindultak, felállottak; minden szem folyton Kendy Istvánra fordult s
minden szív feléje hajolt, mintha már meg is lett volna erdélyi
fejedelemmé s Kereszturi György, nem közönséges jelentőséggel ismételte
el a magyarországi urak izenetjét, hogy: »Kár az erdélyi fejedelemség
eretnek embernek!«
S ahogy a teremből kifelé omoltak, mindnyájan megérezték, hogy ez naptól
fogvást nem lesznek többet oly magukbiztában az országban, mint eddig.
Kendy István különösen köszönt el tőlük, száraz, kemény szóval mondván:
– Rakjátok az tüzet.
S mikor egymástól az utcán elköszöntek, ők is ezt dörmögték jónyugodalom
kívánás helyett az éjszakában, hogy:
– Rakjátok az tüzet.
Kornis Boldizsár a sok borital után alig érte, hogy álomba essen,
kábultan rögtön elaludt, mintha belezuhant volna, de alig aludt valami
két órát, ijedten felserkent s a szíve megdermedt arra, hogy publikussá
lett a szó.
Kendy napok óta folyton kapacitálja a fejedelemgyilkosságra.
Iszonyú ember ez a Kendy, mégis gyilkosok faja. Hiszen jó, jó, böcstelen
Báthoryja, Sennyei Bálintnak a feleségét, Kereszturinak a lányát, s ha a
fáma igaz, sok családot megszeplősite, igaz Sennyeiné maga ugrott a
tűzbe s a Kereszturi lány is amolyan legénypörzsi; de az Imreffy iszonyú
hatalma, amitől rettegni kell, hogy ez így felnyurguljon köztük s
székelyeknek, szászoknak, nemeseknek privilegiomi széjjel tapodása, s
külföldi praktikái, lengyelre, moldvára, olára törekedése, a pogány
megharagítása s a némettel való tanálcskozási: az embernek füstöt vet a
feje, hogy egy haszontalan éredetlen lurkó, mert mi egyéb még ez a
huszonhárom esztendős legény: apródnak kellene lennie még s hogy ez mi
mindent mert s tett már: de mégis, mégis! Mégis fejedelem s hogy lehet
kardot emelni a fejedelemre… Még csak a feddő ének is, akit
gyerekkorában tanított a mester, még az is azt mondja:
Isten szerzése az fejedelemség,
Fejedelmet illet azért minden hívség.
Pedig az egy eretnek mester volt és a fejedelemről minden rosszat
oktatott…
Álmatlan vergődve, hányta vetette magát a hosszú téli éjszakában s
szerette volna, ha már megvirrad, vagy szeretett volna álmot szemére… De
se nem aludni, se fel nem kelni: nem volt gazdasága itt Fejérváron, csak
üres szállása, még ha kimehetett volna cselédeket, kocsisokat,
lovászokat felabajgatni, hogy vetettek-e a lovak elé, akkor kicsit
megnyugszik, de így csak magát kínozta a sötét gondolatokkal.
Egy-egy kicsit elszunnyadt, meg újra felijedt:
Sicarius kezére adni: akkor ő is sicariussá lesz: gyilkos ember, titkos
öldöklő… Kendy elmondta, hogyan lehet valakinek végire járni, Homonnay
Bálintot a mult esztendőben úgy pusztították el, hogy nyergét megkenték
maró méreggel s mind az alfele megrothadott tülle. Lám, pedig most ennek
kellene fejedelemnek lenni Erdélyben, Bocskai ennek hagyta a
fejedelemséget… s nem fejedelem, hanem férgek azóta meg is ették… S a
Dóczy pohár, aminek híre vagyon, ki azt megissza, belehal… s magát
Bocskait is méreggel rontották meg, a beleit, etettek vele tudtán kivül
valamit: de Kátai kancellárt úgy-e darabokra is vágták, úgy hogy
felesége tarisznyába, lepedőbe szedette a dirib darabjait, hogy
eltemettetni valója legyen az urából… Hogy ő is ennyit hagyjon magából a
kedves jó feleségének, az istenfélő aranyos jó szerelmes asszonyának?
vaj ezt érdemli őtülle sok jóságáért, szelídségéért, okosságáért,
türödelméért…
Könny borította el a szemét s nagyokat sóhajtva fordult egyet a recsegő
ágyon, amelyen aludt, feje alatt gyürve a bársony párnát; ezt is a
felesége varrta, himezte őneki s soha nem feledte utána küldözni s
inasára ráparancsolni, hogy ágyat vessen, bár a táborban is vele… És a
gyermekei, három szép gyermeke, egyből papot, másból jézusfiát, s
harmadikból apácát csinál, mint ezt már régen megbeszélték, mivel nincs
ennél nagyobb jó a hazára s ne legyenek mint apjuk, ne legyenek olyan
nyomorúságos szolgái a világi bajoknak, mint ő…
Mondta valamely nap Kendy, hogy a szolnoki béget katonái úgy tették el,
hogy egy tonna puskaport ágya alá rekkentettek s azt harsogva, ropogva
elroppantották, még morzsája se maradt s… kinek lehetne belőle kára…
Azért mondta, hogy őtet persvadeálja, hogy hívja házához a fejedelmet s
tegye ezt vele!… de hogy?… hiszen soha el nem lehet titkolni… mit ér,
hogy a fejedelem a Báthory-nemzetség utolsó magva s nem volna, aki
bosszut álljon érte, ha csak valaha a Lengyelországba szakadt
Báthory-ágból nem jönne bosszuálló, – de hiszen, még ha nem ő mívelné
is, akkor is mind ez világ széles Európában, mind azt hirelné, ő tette s
gyermekei nevén tapadjon-e?
Rettenetes, ha megindul a dombról a hordó, meg nem állítja semmi soha
többet: úgy kínlódott máris, mintha része volna s meg is lött volna: a
nyelve a szájpadláshoz ragadt s vetette-hányta magát s fulladt a belső
hévtül.
Csak ő ne szólott volna: de szólt, azt vetette oda: legjobb reá menni
urakul s karddal… Ha nem kell, nem kell: mutassa meg az ország… Ő kész
az első csapásra, de csak, ha mindenki mellette van s nyitott szablyával
körülötte…
El fogják beszélni, itt is, ott is meg fogják mondani s akkor neki vége…
Csak feleségének hirével ne legyen.
Hajnalig vergődött, kínlódott, akkor aztán egy kicsit elszunnyadt.
Világossal ébredt, mikor a szolgája bejött a tiszta csizmával. Estve a
magáét le se hagyta húzni, most cserélte mindjárt.
Feje kábult volt és nehéz, el is határozta s el is ment a
borbélyműhelybe főt mosatni.
A szép tiszta téli reggel jót tett neki: még ma hazamegy, aztán ki nem
mozdul otthonról, az az egy szent, van neki otthul is elég dolga,
fogadkozott magában s Kendynek megmondja, vigyázzon az irhájára,
Erdélyben vagyunk s itt hamar lába kél a szónak s a főnek…
A borbélynál ott ült a fiscalis direktor, Kolosváry János deák. Ez is
isteni intésnek látszott, hogy legelső ember, akivel találkozik, a
közvádoló… Uristen, gondolta magában, míg a borbély a fején dolgozott s
egy-egy szót vetettek egymásnak át: milyen jó, hogy ember a más ember
gondolatiba belenézni nem tud: ha ez olvashatná az ő szívét: rögtön
perbe vinné s rögtön megírná a megnótáztatást: a fő- s jószágvesztésrül
való irást…
Még el is mosolyodott rá.
Egyszerre végeztek velük a borbélyok s mikor szép tiszta fővel,
megfésült, szárasztott hajjal, a borbélynak a négy krajcár taksát
letévén, elindultak ki az utcára, valahogy úgy voltak, mintha
összetartoznának, jóllehet Kolosváry úr vastag kálomista ember.
Ahogy a piacon keresztül mentek, s a fejedelmi palota szemükbe tünt,
megállottak s nézték a házat:
– Kiket tesz ország tanácsának! – mondta hirtelen, váratlan a direktor,
– szeretőjinek férjit, e Kurafi Jánosokat s most megint Kamuthy uram
ugrál…
Kornis megdöbbenve nézett a főfiskálisra.
A vénember nyers módján, kálomista őszinteséggel pattogott:
– A mezei hadak főgenerálisa is ez a bestye lett… Uramisten mire jutunk,
ha efféle emberek végzik Erdély sorsát…
– S várjon az ember békességet – mondta Kornis szokatlanul bánatosan.
– Ez mind így van Erdélyben, – dörmögött Kolosváry, – itt mindenkor
nagyobb keletje van a latorságnak, mint a jámborságnak…
Kornis morogva mondta régi, többször elismételt szavát:
– Mind országostul elveszt ez lator.
A fejedelmi palota előtt állottak s annak az ablakaira néztek fel. A ház
ütött-kopott volt, fala romladozott, vakolása mind lehullt, az ablakok
töröttek s pókhálósak, a tető a hó alatt besuvadott.
– Annyi gazda sincs Erdélyben, – mondta a fiscalis director – ki a házat
meggyógyítsa.
– Nincs gazda, nincs gazda – legyintett fel Kornis egyre kevesebb
óvatossággal s megvetően az ablakokra, nem tudván, hogy a fejedelem az
éjszaka megjött s most az ablakon át megütődve nézi őket.
– Nincs gazda, csak ivókapitány; pedig elkelne egy hű fejedelem, aki
poraiból megélemítse az Főnikszet.
Kolosváry direktor kimondta:
– Jó uram, annyi csákányt pusztítanak ez hazában a fickók, egymás
fejeszakgatásában: hogy hogy nem száll egyik jó helyre: nem érthetöm…
Kornis halálosan megdöbbent: hát igaza van Kendynek, mind a világ
halálára esküdött már ennek a fejedelemnek.
Csak ennyit mondott:
– Talám még az is meglösz…
De most elhallgattak mindketten, érezték, hogy tovább mentek a
kelleténél.
Ebben a percben az út kanyarodóján egy ernyős szán fordult be, négy jó
lóval s utána lovasok kis csapatja. Kiváncsian néztek oda, ki lehet az s
felismerték a Bethlen Gábor színeit.
A szánban ült orrahegyéig beburkolózva a Főkapitányné asszony. Nagy
süvegemeléssel köszöntek neki s ő fejbólintással fogadta.
– Bátor asszony, – nézett utána a direktor ahogy elment a szán s fejét
csóválgatta – éjszaka idején útnak indulni…
Kornis szíve elszorult: az imént már ép Kendyről akart szólni s
kitapintani az öreg vélekedését, de most egyszerre elhallgatott:
kálvinista ez s ki tudja, mi gondolatja van, hogy Bethlen Gáborné után
úgy néz… Homályosan valami szorította, hogy nem kezdődik a másik oldalon
is valami praktika…
Már egyik sem bízott a másikban: a zavarok tíz esztendejében, a
rettenetes években megszokta minden ember, hogy igaz szót senki emberfia
előtt, még saját maga előtt se merjen kimondani, mert nem lehet tudni,
mire virrad aztán. De ez a pár esztendő, amit Bocskay alatt s most
Báthory alatt töltöttek, mégis egy kicsit nyugodalmasabb s bátorságosabb
volt.
Fölmentek a palotába s az őrtálló katonáktól megdöbbenve hallották, hogy
itt a fejedelem.
Kornis komoran ment fel az emeletre a poros, tisztítatlan falépcsőkön.
Ma el fog dőlni, érezte, ma el fog dőlni! Szorongó szívében
visszavonulásra fordult, hátha mégis meg lehetne tartani a békét, az
életet, a nyugalmat, még semmi sem történt… meg fogja vizsgálni s máris
máskép nézte a dolgot, haraggal gondolt a Kendy István éjszakai
vakmerésére, hogy publikussá tette a titkos szavakat…
A nagy palotában már sokan ott voltak s ő szorongó érzéssel őgyeledett
bele a tanácsurak csoportjába.
A fejedelem hirtelen megjelent köztük s ő megütődve nézett rá: olyan
friss, fiatal, vidám, egészséges volt. Az arca sugárzott s nagy szemei
lobogtak, derű és szép jókedv ragyogott róla s mindenkinek kisütött az
arcán a nyugalom, amint megjelent köztük.
Sorra kezet fogott s az érintésével mintha megváltoztatta volna az
emberek belső állapotját, elmult mindenkiben az aggodalom, a háborútól
rettegés: »Minden jól megy főispán uramék«, »fenn jár a zászló, fennen
repül már« s más ilyeseket mondott s úgy eltörpültek mellette az aggódók
s úgy felsodorta őket a szilajságával.
Kornishoz különösen s szokatlanul szíves és jó volt, megölelte s azt
mondta mindenek előtt: »Boldizsár urammal ketten, elindulnék Indiákot
megvenni«.
Nem tudott rá felelni, nem bírt szót lelni, hazudni, csak igyekezett hű
arcot ölteni s érezte, hogy minden szem rajta függ s szörnyű kétség
háborgott belsejében, ki nem tudta volna mondani, mi…
Bethlen nem tudta, hogy a fejedelem megérkezett, de épen kész volt, hogy
felmegy a palotára, mikor jelentik, hogy a felesége itt van.
Süveg nélkül rohant le elébe, úristen, mikor kellett indulnia Tordáról,
egész éjszaka utazni, hogy már ilyen korán bejött, ebben a szörnyű
télben… Az asszonyt, aki összegubbaszkodva kuporgott a tömérdek bunda,
lábzsák, szőr és pokróc között, de mégis gémberedett volt, két hatalmas
karjába ölelte, úgy vette ki a szánból s boldogan csókolgatta
hidegkicsípte arcát:
– Eggyem, eggyem, édes eggyem, ilyen vakmerőséget! Éccaka utazni,
farkasok, medvék meg nem ettek…
Az asszony csak most fázott meg, a bundákban szinte kiizzadt, de most
didergett, gazdaasszonyi szeme körülfutott a házon, mert már esztendeje
nem látta s míg az ura csókolta és ölelte s ölben vitte, ő hátraejtett
fejjel meglátta a lépcső felett lógó téglákat, miket a veréb, vagy a
macska kimozgatott s azt mondta válaszul:
– Azt a téglákat csináltassa meg kegyelmed, baj lesz, még fejére esik
valakinek…
Bethlen felpillantott s meglátta a tető alatt bomlott falat, nevetett,
no nem olyan nagy a baj,
– Meg, meg, minden meglesz, csakhogy te itt vagy s nincs bajod
szivecském…
Ölelkezve vitte fel a lépcsőn, az asszony alig tudott lábán állani,
zsibbadt volt és didergett, Bethlen folyton nézte az arcát, be nem
tudott telni vele, de az asszony szomorú volt, vagy inkább kedvetlen s
ez átragadt lassan az urára is, mint valami gyötrő ismeretlen bajtól,
amit még nem tud.
– Hamar tüzet, tüzet – nem volt meleg a belső teremben, mert el készült
hazulról, a kandallóban kihamvadt a parázs, a szolga igyekezett
felszítani, füst is volt, az asszony csak belebujt egy nagy zsöllyébe a
kandalló előtt, lábait felrakta a kandalló párkányára s a fellobbanó
tüzben sütkérezett.
– Hamar borlevest, enni-innivalót, – rendelkezett az ura – minden
meglesz szivem, csakhogy te itt vagy s nincs semmi bajod, hogy van a
fejedelemasszony Görgényben?… Vessétek az ágyat, rakjatok a tüzre,
melegítsétek a vánkosokat…
Az asszony lassan elmosolyodott.
– Ez borzasztó volt, ez az éccakai utazás.
– Na ládd, ilyet senki más asszonyember meg nem tett volna, csak te,
kellett ez?… s nem féltél a vadaktól?…
– Féltem, – mondta az asszony s sírósnevetve dugta a fejét az ura
karjába, most egyszerre sírt is, nevetett is, fáradt volt és nyűgös,
mint a beteg gyerek s nevetett a saját bátorságán, jaj, csakhogy baj nem
lett belőle…
Oly fáradt lett s oly kimerült, hogy nem birt sem maradni, sem vetkezni,
az ura szedte le róla a ruhákat, mikor aztán ágyba került, párnák közé,
dunyhák közé, lankadtan s ernyedten eresztette el magát s fogta az ura
kezét.
Mikó Ferenc, a Bethlen deákja bedugta rőt furcsa fejét:
– Nagyságos uram, itt a fejedelem a palotán, – mondta suttogva.
– Ne menjen el kegyelmed ma hazul – szorította meg az asszony az ura
kezét.
Ha itt a fejedelem, már fent kellene lennie a palotán, de azt mondta:
– Dehogy megyek, dehogy megyek, egyetlen aranyom… Mondd meg a fejedelem
őnagyságának, hogy megjött a feleségem, kérem grátiáját, délelőtt nem
mehetek föl a palotára.
– Délután se, – suttogta az asszony – soha többet, soha, soha, soha
többet!…
Bethlen intett s a deák sietve elment.
Az asszony szemét könny borította el, a férje csókolta ezeket a
könnyeket.
– Rossz ember az, – rossz ember az nagyon, – mondta, – az a szegény
fejedelemné, az a szegény asszony…
A könnyei lefolytak finom bőrén, arcán a fehér párnára:
– Azért jöttem, mert az éccaka rajtaütöttek a kegyelmed harminc szekerén
s beszállították a tordai magtárakba a kolozsváriak buzáját…
Bethlen ijedten kapta föl a fejét:
– Az én buzámat! – kiáltotta.
– Igen.
– Az én becsületemet!
Az asszony indulatosan sírt.
– Amit oly keservesen s csak az én egész erőmmel tudtam a székelységtől
venni, ki merte azt…
– Ő… Ki más?… lefoglaltatta Kamuthyval a háború javára…
Bethlen nyöszörgött dühében s tehetetlenségében.
– A kolozsvári koldusok miatt az ember nem szakíthat a fejedelemmel… –
morogta aztán.
– Ilyen ember, lássa, ilyen ember! – szólt az asszony – most valahára
meglássa s maga még mostan se látja…
Bethlen már uralkodott magán, már egyensúlyba került, már beforrt a
váratlan seb: bármekkorát is ütött hiúságán s önérzetén a fejedelem
tette, mégis elismerte jogosságát: ha háború lesz s ebből immár
csalhatatlanul látni, hogy az lesz, akkor a fejedelemnek a maga
szempontjából igaza van, a kolozsvári koldusok majd csak eltengenek
tavaszig, fájdalommal gondolt rájuk s még nagyobb gonddal a háborúra…
– Báthory nagy ember – mondta csöndesen a feleségének, aki keserűen,
makacsul fordította el a fejét s erre a szóra megdermedtek arcvonásai.
– Az. Rabló.
Bethlen vastag szemöldökei megmozdultak:
– Urak fejedelme.
– Rablóké, – lihegte az asszony.
– Az urak tették fejedelemmé, nem az éhezők…
S lassan folytatta:
– Minden status egy unitas; minden egy úr magában bírja az összes
alattvalókat; a fejedelem azért az urakból való status egységét nézi… Ha
Erdély tizenkét emberé, akkor a fejedelemnek evvel a tizenkettővel kell
számolni… A fejedelemnek úgy kell nőnie, hogy e tizenkettők fölött
mindig elérhetetlen magasságban legyen… Báthory nagy politikáju ember,
nemcsak e kis ország véletlen lett feje, nagyobbakra s oly nagyokra tör,
hogy ha eléri, akkor mindazok, akik itt nyüzsögnek s forognak körülte,
messze elmaradnak és semmikké lesznek: e harminc szekér buza egy igen
komoly tett; megmutatta, hogy szava nem tréfa s akaratja nem szélfuvás.
Mert csakugyan, ha háborút épít, akkor gondolni kell a hadakra…
– És a Bethlen Gábor szava, amit a fejedelemnének adott?
– Én a szavamat oly gyorsan beváltottam, hamarább mint magam reméltem…
Még nincs két hete, hogy igértem s már Tordán van a buza…
– S mikor lesz Kolozsváron?
– Én a szavamat beváltottam: ezt tudni fogja a fejedelemasszony, ezt
tudják Kolozsváron, ezt tudni fogják az egész Erdélyben; tovább a
felelősség nem rajtam van, hanem azon aki a végrehajtást megakadályozta…
És a fejedelem mikor tette, bizonyára tudta mit cselekszik; tudta, hogy
a szegény népet maga ellen ingerli… A fejedelemasszony neve áldott marad
Kolozsváron, de a fejedelem magára vonta a haragot…
Az asszony megértette az ura gondolatát, vagy talán inkább a belőle
áradó nyugalom csillapította le: érezte, hogy nem fenyegeti őket veszély
a be nem váltott igéret miatt s lecsillapodott.
– Báthory ma csak arra gondol, hogy a háborút gyorsan és sikeresen
kiállíthassa, hogy holnap mi lesz, arra nem gondol: az mind az ő holnapi
lépésétől fog ugyis függeni. Mert vagy sikerül a had s akkor a győzelem
örömében mindenki meg fog elégedve lenni, vagy nem sikerül s akkor egy
ilyen parányi ok elvész… Függővé kell azért tenni maga alatt mindenkit s
az országban ma már nincs csak két fajta népség: akinek birtoka van és
úr: az mind az ő megadományozott fizetett cselédje, akinek semmije
sincs, járom alatti szolgája.
– Nincs neki annyija, hogy az egész világot megfizethesse, – szólt
fellobbanva az asszony – pedig könnyebb az étvágyat felkelteni, mint
annyi éhest jóllakatni.
– Erre kell a háború… Erdély romlott, szegény koldus, de sok benne az
éhes ember s az éles kard… Báthory keresi a háborút, hogy jóllakassa
saját dicsőségszomjúságát s jóllakassa az embereket… Máris sok a
katonája: annyi dologtalan éhesnek ki teremt élelmet?… majd a más
kamaráján megelégülnek…
– Úgy látom, kegyelmed is belenyugodott már a háborúba, – kiáltott az
asszony – ha valaki nem győzi elcsépelni az asztagját, gyujtsa fel?…
Bethlen lehajtotta a fejét.
– Igazad van édes lelkem, de nekem ma ebben az országban más dolgom nem
lehet, csak megérteni s amiben lehet minden erőmmel segíteni az
országot… Én a fejedelemnek nem parancsolhatok, rebellió nélkül ellene
nem szegülhetek: utána gondolom azért az ő gondolatait s megnézem, mi
fordulhat jóra… Én nem vagyok ellene annak, hogy az ország határain
kívül hadat ne viseljünk, mert annyi s oly nehéz ellenségeink vagynak,
hogy azokkal muszáj minden nap leszámolni, Oláhországnak Moldva elleni
cselekedete csak egy első lépés, utána jön ugyanez Brassó ellen, a
Székelyföld ellen s mi ellenünk, amint már láttuk az elmult esztendőkben
Mihály vajda alatt… Ha háborunk sikerül (és nem tudom miért ne
sikerülne), elég jó vitézink, vezérink s erőnk van hozzá s a
fejedelemnek mégcsak ez a harminc szekér buzáról való rendelkezése is
azt mutatja, hogy minden erejét összeszedve a leggyorsabban fogja
végrehajtani a dolgot… Egy ilyen lépés a portán sem lesz kedvetlen, mert
ott már torkig vannak Serbán Radullal s meg vagyok győződve, hogy igen
meg fogja erősíteni az erdélyi fejedelem nevét, hogy egy ily galád
cselekedetet a leggyorsabban megtorolt.
Az asszony megnyugodott: az urának higgadt hangja, békés és harmonikus
lelke lassan betöltötte őt, mint az isten igéje a templomot, de azért