Tündérkert: Szépasszonyok hosszú farsangja - 06

– Nem kell edény? – kérdezte, a természetes megkönnyebbülést várva a
részegnél.
– Nem, nem, nem, – mondta Imreffyné, – csudálatos nagy természetje van,
soha nem okádik.
– Sokat bevehetett.
– Többet egy akónál ez három napba; hatvan-hetven iccét bevedelt. És még
mennyi égett bort…
Ajkát szorította, hogy ne nevessen; nagyon furcsa volt, ahogy az előbb
Géczy úgy hozzá ölelte a fejedelemhez, majd megfojtotta…
Kint azonban nagy csörgés-zörgés volt, az asszony örült, hogy ablakhoz
futhatott, nagy csodálkozással ismerte fel, hogy az ura érkezett meg.
– Ó az alávaló, – mondta felindulva.
– Ki az, mi az? – kérdezte Géczy, de ő nem felelt rá, legyintett,
mosolygott s a fejedelemhez sietett, aki a dívánon hörgött.
– Mi az, kedvesem, mi az, gyönyörűségesem, – becézte az idegen férfi
előtt odaadó szerelmes hangon s a haját ujjaival elfésülte arcából.
Géczy utána ment, szintén feléje hajolt, szemtelen bátorsággal egyre
közelebb az asszonyhoz, úgyhogy végre arca érintette az asszony haját.
Az asszony úgy tett, mintha nem venné észre, bár az ereiben tűz
futkosott. A fejedelem felnyitotta a szemét s hályogos, megtört,
szenvedő pillantással mereven nézte őket. Akkor mintha valami gondolat
ébredt volna fel benne, lassan valami mozdulatot tett. A keze a mellén
volt s ujjai elkezdtek mozogni.
– Mi az virágom, – mondogatta az asszony legédesebb hangján.
Az ujjak egyre folytatták, szinte gépiesen a furcsa mozgást.
– Kaparódzik, – szólt Géczy halkan.
Az asszonynak felakadt a szeme. Megértette a fejedelmet, hogy az együtt
látva a kettejük arcát, öntudata utolsó szikrájával tréfál, félti s az
előbbire céloz: a frantzuz betegségre, amiről beszélt, hogy: vigyázzon…
Mintha nem is volna részeg, beteg, hanem egészséges és rendes állapotú,
asszonyi kacérsággal ráütött az ujjára:
– Ó a lelkem! – mondta s nevetve felpattant, – s én még itt ölöm magam
érte…
Az ura ebb a percbe belépett a szobába mogorván, havasan, jégbe fagyva
nagy bundájában.
– Éhes vagyok, – mondta szokott nyers módján.
– Ez a jó estét? – pattant fel az asszony. – Terítve várjuk! csak hozzá
kell ülni! Az ördög tudta, hogy jön… Nem elég, hogy egy hete száz embert
etetek itt: ha lélek volna benne, azt mondaná, mit hozott!
– No csak ne ugass, – morgott a férjeura, – tele van a szán… – Akkor
megismerte Géczyt s rendesebben tette hozzá: – Azért fordultunk fel a
diósi kaptatón… Servus humillimus, – s megörvendett neki, – no
kegyelmedet az isten küldte most.
Erősen megrázták egymás kezét s az asszony ott hagyta őket, ellenben
bejött a vénasszony a gazda holmijaiért.
– Hát az fejedelem? – kérdezte a kancellár s hozzá tette óvatosan –
őnagysága…
Géczy kajánul nézett a kanapén heverőre:
– Nem fejedelem ez, hanem részeg disznó.
Imreffy álnokul leste a szegény fejedelmet, aki vonaglott s nyöszörgött
öntudatlanságában.
– Nagy Sándor, a világbíró fejedelem is ivott, – mondta álnokul s
tettetett alázatossággal, – mégis az ő Párméniója meg nem vetette,
bétakargatta…
Avval odament a fejedelemhez s ráterítette a lecsúszott mentéjét.
De ott hagyta, s hogy meg ne haragudjanak odakint a hajduk, visszament
hozzájuk Géczyvel. Ott beszélgettek s ott ette meg a vacsoráját is.
Kitudakolta, hogy s mért jöttek ide. Azután elköszönt, jóccakát kívánt,
hogy neki még sok mindent kell, referatumot tenni a fejedelemnek.
Evvel bevonultak Géczyvel a fejedelem szobájába.
– Nagy dolog kegyelmednek, kancellár uram, – hízelgett Géczy neki, –
ilyen borbogárral vezetni az országot.
Imreffy leült az asztalhoz s botos csizmáját kezdte bontogatni. Jött a
vénasszony a tál meleg vízzel; Imreffy, míg a csizmával kínlódott,
nyögve kezdte:
– Hát bizony, azt csak a jóisten tudja, mit tesz az: részeges fejedelem
az ország élin… Nem ő diktál: a bor diktál belőle; s nem ő cselekszik: a
bor cselekszik benne… Sose lehet tudni, mire virrad az ember, – hagyta,
hogy a vénasszony a lábát a meleg vízben pacskolgassa, s hátradűlt a
székben, – csak egyet gondol, mán felfordult környöskörül minden… Nem
lehet a szaván építeni, nem lehet a gondolatát kiismerni: megszédül a
feje s eccerre felborít mindent…
Koccintás helyett csak megemelte a kupát s visszaemlékezett utolsó
együttlétükre, mikor Bécsben Rudolföccse Mátyás udvarában a fejedelem
acceptáltatásán dolgozott. Nem volt épp rossz emlék, mert súlyos
politikai engedmények árán nem csekély gazdagsággal jöttek meg
mindketten. A levegőbe meresztette szemét s komolyan mondta:
– Kegyelmed tudja legjobban, hogy mennyire nem akarták elismerni
Bécsben… ahogy hazajövök, bor közt lelem, fogja a kancsót; az isten ne
adja, ha el ne kapjam fejemet, úgy neki vág, hogy fordulok fel… Hogy
aszongya: ha nem esmerik, nem esmerik: ű nem fél az harctul… Jó
nagyságosuram: úgy véli részeg fővel, amit kimondott, már meg is
történt: pedig hosszú út van a lélekadtateremtettétől a győzedelmes
békekötésig…
Összenevettek, mint cimborák, akik egy húron pendülnek.
– Hat hétig nem s nem eresztett színje elébe, akkor megbékélt, hogy
Kendy Istvánt elcsapta a kancellárságból: nem szerette, visszafeleselt
neki… Azóta csak vagyunk, toszogatjuk egyik napot a más után… De most
isten küldte kendet, mert nagy idők kezdődnek s éppenséggel semmi
segítségem nincsen: az kutya átkos Bethlen uram, fejedelmet játszodik az
fejedelem mellett s minden számitást elront…
Hallgattak egyet, aztán csöndesen mondta Imreffy:
– Mit izen az nádorespány?
Géczy öntelten mosolygott:
– Hajlandóság van benne, hogy találkozzon a fejedelemmel s együtt
megbeszéljenek mindeneket…
Imreffy elborult:
– Tanálkozni?… Hát ez mi szélfuvás?… Mondta má neki?
– Isten őrízz, – nevetett Géczy s a fejedelemre pillantott.
Imreffy tünődve szólt:
– Ahogy borközibe találja: vagy aszongya, szívessen tanálkozik vele, de
csak seregek élén s kész a háború… Vagy azt, hogy »nyergeljetek« s lóra
ül s meg se áll Pozsonyig… Mit lehet tudni e borivók felől?… Mint
bátyja, Zsigmond fejedelem, ha veszedelmes kezdett lenni a
fejedelemkedés, farbarúgta s elment hercegnek Prágába: azután mesmeg
eszébe jutott, akkor hazalovagolt körül Nagylengyelországon s karácsony
éccakáján beizent az uraknak, hogy audientiára rendeli űket… De akkor
még lehetett, mer a még bolond világ vót: akkor még engedelmesek vótak
az alattvalók… Most próbálja Bethlen uramékkal…
– Pedig ott nagyon kötik az ebet a karóhoz, hogy szerződésük vagyon
Erdélyre, nem hagyják, meg kell kapják az országot.
Imreffy elgondolkozott:
– Bethlehem uram azt mondta tegnap, avagy tegnapelőtt: »Én nem bánom, ha
jön a római császár: de hozza magával a török szultán engedélyét, hogy
Erdélyt neki hagyja… a lengyelek egyességét, hogy nem difficultálják;
hozza magával az erdélyi szabadságot, hogy mink nem alávetett tartománya
leszünk Ausztriának, hanem magunk szabad gazdája; hozza magával az
iparbéli, kereskedésbéli szabadságot, hogy itt élni, dolgozni,
gyarapodni lehessen mindenkinek, s végtire hozza a vallásszabadságot…
Géczy felkacagott:
– Okos ember Bethlen uram, csak nem kérik tülle költsön az okosságát.
Imreffy bólogatva mondta:
– Felelém neki, hogy: az elsőket, ha nem hozza is, de megígéri: hanem
ezt az utolsót, ezt meg sem is ígéri soha… Erre azt mondja: így pedig
papucsunkat se kapja meg: esküszöm kegyelmednek!
Jó ideig beszélgettek s egyre fesztelenebbül őgyeledtek bele a
politikába, mikor a fejedelem szokatlan s váratlan dolgot mívelt:
felült, nagyot ásított s felkelt. Rendes szokása volt, hogy legnagyobb
részegségében is vissza-visszatért az öntudata: bikatermészete volt s
valami irgalmatlan elpusztíthatatlan ősereje.
– Á, istennek ajánlom Nagyságodat, – álmélkodott Imreffy s felugorva
köszöntötte a fejedelmet. – Nagyságod szunnyadott egy kicsit.
A fejedelem csak mosolygott s nyújtózkodott, mint egy diák.
– Kendyt! – mondta, – hol van most Kendy?
Imreffy s Géczy összenéztek, nem érették.
– Hijjátok Kendyt.
– Igen Nagyságos uram, – mondta Imreffy, – hé! Kereki fiú! – s kiáltani
kezdett Kereky Feri után a másik szobába, mert azt hitte, udvari inasát
akarja a fejedelem, de ez nevetett.
– Kendyt… Irjál levelet Kendynek, hogy holnap okvetlen itt legyék…
– Kendy István uramat?
– Igen, – bámészkodott el Imreffy s morogta: – bene, bene princeps
maximus.
A fejedelem felállott s mentéjét magára vette, hogy kimenjen az udvarra.
Géczy kész volt rá, hogy karon fogja ha kell s kísérje, de a fejedelem
elintette. Kereky Feri bejött, őt eresztette magához, vele ment.
– Mi a csudát akar a Kendyvel? – morogta Imreffy. – Vagyon itt a
fejedelemnek egy levele, amit az ősszel irott volt Kendynek, szüretkor,
de mire elküldtük volna, megharagudott rá s nem engedte. Ez a levél most
is itt van valahol az téntás ládába.
Sehogy se fért a fejébe, hogy a fejedelem csakúgy felébred mámorából s
éppen Kendyt, az ő megölő ellenségét kívánja…
Nagy léptekkel járt fel s alá a szobában, előszedte az írószeresládát s
csakugyan meglelte a fejedelem sajátkezű levelét, s azt el is olvasta
Géczynek.
A levél így szólt szóról-szóra, betűről-betűre:
»_Gabriel Bathory Dei Gratia Princeps Transsilvaniae, Partium Regni
Hungariae Dominus et Siculorum Comes._
– Még akkor nem volt Moldva fejedelme, – szúrta közbe Imreffy, – de hogy
az ősszel az olá vajda úgy szorította a moldvai vajdát ez hatalmunk alá
adta magát s felvettük ennek is a címjét azóta… No, majd felvesszük
úgylehet egy hét mulva, kettő mulván Olájország vajdaságát is! – s
titokzatosan mosolygott, aztán tovább olvasta a levelet:
»_Spectabilis ac magnifice domine, fidelis sincere nobis dilecte.
Salutem et favorem nostrum._
»_Sok jókkal aldia meg isten kgdet. Az kgd küvér teheneet megadtak
nekönk, melyet erdei vad gyanánt keöldeött, de inkabb hisszük, hogy
majorjában verette agyon kgd. mindazonaltal kgdteöl kegyelmessen vettök,
kivánjuk is, hogy erdőn mezeön és majoriban sokat verethessen. Az mi
ennek elötte való irását illeti, hogy minden jószágában se lesz több egy
ako boránál, kgdnek nem lesz több, de hisszök isteneönket, nekeönk több
lesz. Attul is vagyon talán, hogy mink jobban kapáljuk az szeölleöszemet
kgdnél. No, mindazáltal kgd meg nem fogyatkozik sem borunkban sem
zereteteönkben. Tartsa meg isten sokáig jo egessegben kglmedet Datum
Albae Juliae die octobris Anno 1608._
_Spect. ac magn. dom. nrae frater benevolus_
_Gabriel Báthory m. p._[7]
Mikor a fejedelem bejött, Imreffy látta, hogy a friss levegő egészen
rendbehozta az elmebéli állapotját.
– Nagyságod parancsolatjára abb a nyomba jöttem, – mondta Imreffy, –
ahogy pecsétjit vevém… – zavarodottan megállott, s úgy tett s úgy
forgatta szavát, mintha a fejedelem előtt valamit titkolni akarna.
De ez oly ártatlan volt s a hideg után olyan jókedvű, hogy nem vette
észre a mesterkedését. Erre ő magától folytatta:
– Hát iszen el is jöhettem könnyen… ami igaz, igaz… nem maradt hijunk
Kolozsvárott…
A fejedelem odapillantott rá.
Imreffy tovább szurkálódott, a papirosokkal motozva.
– Nagyon javallom magam is, hogy Nagyságod Kendyt hijtassa, mert ha az
ember egy tromfot elvesztett, másat szerez helyébe… Itt van az Nagyságod
őszi levele, evvel bizvást el lehet hivatni Kendy uramat.
– Őszi levél? – kérdezte Báthory, aki már régen elfelejtette azt a
levelet, de aztán ráismert a saját írására, – Irja meg neki kegyelmed,
hogy hozza magával feleségét, mert kegyelmednek szigorú parancsolatja
vagyon, hogy odaadja a donatios levelet az Katus nevű rézágyúról, amit
az ő felesége kapott meg, tűpénznek valónak.
Imreffy nagyon felmeresztette a szemét, visszaemlékezett arra a
fecsegésre, amit Szász Lóna felé folytatott a fejedelem az urakkal… Nem
szerette ezt az ajándékozást, mert ez nagy recenzust fog kelteni az
országban: de mit tegyen a cseléd… hallgat…
– Igenis… Jól is teszi Nagyságod, hogy fejedelmi jogaiban másokat is
osztoztat, úgyis mások is gyakorolják mán kéretlen…
A fejedelem megérezte, hogy valamin piszkálódik s rászólt:
– Mit zagyválsz? – avval poharat vett s egy kicsit szájöblítésformán
ivott.
– Betlehem uram!… – morogta Imreffy.
– Hugyan?
– Betlehem uram fejedelemnek képzi magát Kolozsvárott… Hogy épen
jöttemfele, nagy hangosan parancsolta ki a katonaságot a városbul…
– Megbolondult az ember? – hördült fel a fejedelem.
– Hogy: holnap reggel pitymallatra egy fia katonája a fejedelemnek bent
a várba ne legyen!
A fejedelem azt hitte álmodik:
– Ezt Bethlen tette vóna?…
– Valamit főznek a palotában…
A fejedelem lángvörös lett: a felesége!
Villámló szemmel ordított rá Imreffyre.
– De beszélj essez bestye lélekadta rossz bocskora, mert meglapítom az
agyad.
– Ha kettőbe metsz is Nagyságod, egyebet nem mondhatok, csak hogy a
fejedelemasszonyt az egész város népe a palota kapuja előtt
zsoltároskodva imádja, s térdreborulva, mint egy szentet s Bethlen uram
a katonaságot ki akarja tudni, mán hogy ki is rendelte a városból.
A fejedelem sötéten, vértódulásosan nézett rá, szinte a hév ütötte,
aztán hosszú léptekkel járkálni kezdett.
– A fejedelemasszony igenis megérdemli a dicséretet s dicsőséget, –
mondta fojtottan – s Bethlen uram is tudja mit csinál… Egyéb ujságja
nincs kegyelmednek Kolozsvárrul?
Imreffy hallgatott, aztán szólt vontatva:
– Nagyságodtul engedelmesen bocsánatot kérek, de igenis hogy van s pedig
nagy: ma reggel befutottak Brassóbul a moldvai vajda követei, hogy az
napra virradólag, mikor az erdélyi fejedelem fejedelemasszonyát várta
Szász Lónán: akkor éjcaka az olá vajda fegyverrel támadta meg… Ahelyett,
hogy követit ajándokkal küldte volna az ünnepségre, – haddal támadta meg
a moldovaiakat a fejedelem hív alattvalóját, s a moldvai
gyermekfejedelemnek, anyjával együtt, menekülnie kellett… Brassóig meg
sem álltak; ott éjszaka be nem eresztették őket s reggel Fejér Mihály
brassai bíró rögtön követeket küldött, moldvaiakkal együtt, hogy
jelentést tegyen…
– Bethlenhez?! – kérdezte ingerülten a fejedelem.
– Isten őrözz! – kiáltott Imreffy, – a követeket én fogadám s mindjárt
bezárattam őköt a setét udvarba. Rajtam kívül más még nem tudja a
dolgokat.
A fejedelem soká járkált, akkor így kiáltott:
– Bárhogy s mint, nekem reggelre ideteremtsétek Kendyt, Kornist s
Boncidáról, Bánffyt… A nagy isten küldi ez dolgot nekem…
Fogta a serleget, fenékig itta. Az urak érezték: itt valami nagy dolog
készül.
Egyéb azonban nem történt egyelőre, mint hogy a bor újra megtette
hatását. A fejedelem szemmel láthatóan elvesztette energiáját, ajka
félrefitult s a szavak hebetölve jöttek ki a száján.
Érezte maga is s asztal szélébe fogózva, székkarján araszolva átevezett
a pamlaghoz s nehéz fejét újra leejtette.
Imreffyné, aki közben házi dolgok után nézett, bejött hozzá:
A fejedelem intett:
– Ki, ki már… menjenek…
Géczy s Imreffy összenéztek.
A fejedelem már nem törődött velük. Imreffy fogta az írószeres holmikat
s átköltözött a nagy szobába, az ebédlőbe.
Imreffyné ott akart maradni, de a fejedelem észrevette, álmos nagy
szemeit rátámasztotta s azt mondta:
– Évuskát akarom…
Az asszony azt hitte, nem jól hall, s csitította:
– Elaltatjuk a fejedelem őnagyságát, lefektetjük a fejedelem őnagyságát…
– Évuskát akarom! – a fejedelem vastag, buja ajka, mint a litániában
duruzsolta: – Évuskát akarom…
– Jójójó, csak aludjon a nagyságos kisbaba…
– Évuskát akarom! – csikarította fogát az ittas s félő volt, hogy
botrányt csinál. Nem is nyugodott meg, míg be nem jött a lány. Csíkosan
szőtt, feketével tarka sávolyos abroszba volt burkolva, ijedt volt és
kócos.
Egyedül jött. A fejedelem intett neki, szinte maguktól mozgó ujjaival,
hogy dobja le a kendőt. A lányka szepegve leeresztette; véres kifakadt
vérhurkák voltak a vállán.
A fejedelem mintha csak ezt akarta volna látni, talán homályosan
visszaemlékezett a lány reggeli megkorbácsolására… mikor volt már az…
feltámasztotta fejét, úgy nézte dermedő pillákkal:
– Vér… – motyogta, – vvér…
Aztán valami káromkodó szavakat dadogott:
– E, boszorkány híres bestye… sánta koszos tipertes boszorkány… – aztán
intett – ereggy aludni…
Elkergette a lányt; aki nem ment messze, csak a kandallóig, onnan nézte
iszonyodva és keserű szerelemmel, hogy a kedves fejedelem fejét
elejtette, elbicsaklította s felfordult szemmel már aludt is…

VI.
Hajnalban, ahogy az ablakok elkezdtek kicsit világosra izzani, a
fejedelem iszonyodva, hörögve riadt fel.
Azt álmodta, hogy dulakodott, verekedett, vagy mi is volt… Irtóztató
rossz álma volt, meg akarták ölni. Átkozott kegyetlen álom, tüdejét
szorították s a kard hegye már torkán volt…
Érezte, mint hervadott színe, mint hidegült s merevedett lába, mint
kékült keze, mint béestek s nagy kínok miatt kifordultak szemei, mint
vonódott s keményedett homloka, mint feketült nyelve, mint röhögött
mellye, mint fakadoztak könnyei, mint folynak hideg izzadási, mint fárad
lélegzése… s akkor kiszakítja magát s mégis felszökik az életre mint a
sárkány tarajára…
Szörnyű nagy lélekzeteket vesz, hév örömmel issza magába újra az életet.
Géczy volt: érzi, tudja, Géczy volt: az álom… Géczy emelte rá a kardot s
döfködte, oldalába, tüdejébe, torkába s szorította hosszú karjaival,
hogy szinte beledöglött.
– Átkozott nyilvánvaló boszorkány, lidérces álomnyomás… inkább laknám
egy házban egy ebbel, mint mégegyszer itten megháljak…
Törölte a hideg tajtékot homlokáról, akkor az ő mozgolódásira s
sóhajtásira valaki elébe szökik s ő nagy markaival megmarkolja a vállát,
mire egy fojtott s iszonyú s fájdalmas sikoltás:
– Évuska!… te mit keresel itt…
A lány szipogva sír s térdre esik az ágy előtt; a fejedelem ujjai
maguktól eresztik el a pillanatban, ahogy felismeri a fájós testecskét.
Homályosan valami felverődik a fejedelem agyában: korbácsütésekről,
amelyek vérbarázdákat hagytak a lányka fejér vállán, s nem tudja hol s
honnan… mikor s mért látta volna… de elfelejti már az álmot s valami
annál kínosabbra, az éberlétre eszmél…
Nem, még egyszer itt meg nem hálal, ebbe a setét boszorkány bűvös
tanyába… s már Kolozsváron van s már Szebenben van, már hadak élén áll,
s szinte kiugrik az erős bundák közül, amelyekbe be van takarva… Csizma
is lehúzva lábáról, ugyan ki mívelte s mikor, ingujjba fekszik a
medvebőrön, nadrágja azonban rajta vagyon…
– Eregy ki innen, – mondja a lánynak nyersen, – erigy a jányszobába,
hagyj engem…
A kislány szepegve feláll, elmenne, akkor meggondolja, a kandallóhoz
megy, felszítja a tüzet, s fával jó megrakja, aztán visszakucorodik a
helyére, a kandallósarokba a tőcre, ahol ülve, szunyókálva húzta ki az
éccakát… valami öreg nagy décbundába fülig burkolózva.
A fejedelem észre sem veszi többet, feje fájdul, nagy gondban s nagy
tünődésben van.
Szeben várát ostrommal be nem veszi senki, de ha megveszi is, amiben nem
kétkedik, sok idő és sok veszteség… Mikor a mult esztendőben aratás után
először volt Szebenben, még ma is érzi az ütést, szíven találta az
irígység, mert a Székelyföldről jött s amerre járt, az az ország mind el
volt dúlva, pusztítva, egy falu nem volt leégetetlenül, kirablatlanul,
mindenütt sírással folyt a vivát, s minden arcon több volt a szomorúság,
mint az elevenség: de Szebennek nagy fekete várbástyái büszkén állottak
s mikor harmincad magával bément, mert az átkozott szászok törvénye
szerint még a fejedelem sem mehet be harmincnál több kísérettel a
városba, hol magyar embernek sem házat venni, sem vásárlani, sem eladni,
sem lábát csak be is tenni a városi tanács írásbeli engedelme nélkül
tilos: úgy érezte magát, mint egér a csapdában.
Hogy szét tudta volna rúgni azt a várost, mint kakas a szemétrakást s
látta a szászok arcán, hogy ezek félnek, reszketnek ezek, hogy felkeltik
az irígységet maguk ellen… koncukat féltő ebek voltak, éljenüket foguk
közül eresztették ki…
Átengedte magát a féktelen haragnak, amely elfolyt ereiben s mint a tűz
csörgött minden tagjaiban.
Bárhogy s mint, de úrnak kellett lenni e városon.
E pillanatban egy nagyszerű idea jutott eszébe.
A sipos!
Felpattant helyéből: Szeben be van véve.
A sipos! az olasz sipos!
Mikor először volt Szebenben, ahogy kifelé költözött hadaival a várból,
kedvetlen volt s már gyűlölködő: sértette a szászok szabadsága, magukba
zárkózottsága, bántotta, hogy ennyire szabad törvényeik s rendjük van:
mégis csak hallatlan, hogy magyar ember házat, földet nem vehet köztük,
s hogy a fejedelem maga is csak vendégképen mehet be hozzájuk. Sértette,
hogy: ez nem az övé! Ez nem az ő országa… Mi dolog az! Hát az erdélyi
fejedelem csak rongyos vitézein, égett házu parasztjain, vedlett, kopott
nemesein uralkodhatik s velük fog harcolni az egész világgal: de ím a
gazdag s jóruhás szászokkal nem bír? Ezek csak a maguk jószántából
járulhatnak hozzá az ő kiadásaihoz?… Forralta, égette a vérét, hogy az
országának egy-egy foltja ki van szakítva kezéből, s ép a kincsek, az
ékszerek! »Mit kezdjek ez nyűtt mentével, ha a forgókat s boglárokat fel
nem tehetem, csak ha az uzsorás egy avagy két napra kölcsön adja… Mit
csináljak kertemmel, ha csak a parlagok s tarlók enyéimek, de a
gyümölcsös kertek s a halastavak nem…« Az egész országot azért járta
volt be, hogy lássa, érezze, az egész testében feligya a birtoklás
gyönyörűségét; érezze, hogy ez az egész terület úgy az övé, mint maga a
teste, a karjai s lábai; ruhája s vagyonja… Nem fért a fejébe, hogy
nőtt, hogy történt ez, kik voltak ama balga fejedelmek, akik
együgyűségből, tehetetlenségből, baromságból, megengedték, hogy
kiszakítva maradjanak s magukban nőjenek, hízzanak, éljenek a szász
városok… De ahogy volt, volt, ezután ez másmint lesz: érezte minden
idegében, hogy ő véget fog szakítani ez dolognak.
És ha tönkre fog menni, menjen tönkre.
Ha az egész magyarságnak jó, koldusan, szegényen, s nyomorultan élni,
legyen akkor koldus, szegény, s nyomorult az egész lakosság: a szász is…
Már otthon, árvagyerekkorábban, Ecsedben, a parasztok csácsogása és
sápítása közben hozzáedződött, hogy nem igazság s nincs rendjén, hogy az
édes haza édes gyermekeit nyomorúságban, tudatlanságban s
rabbilincsekben tartja, de idegeneknek megengedi, hogy e bolond paraszt
nemzet fölött jóllétben, díszruhásan, vigadozó pofával tündököljön… Ő,
ha már nem tudja egy csapásra megszüntetni a nyomort s felemelni a
setétségből a maga véreit, akkor legalább eltörli ezt az ordító
ellenképét az ő életüknek: kimossa a szászság boldog hetvenkedését a
nyomorúságoknak e siralomvölgyéből…
Csak ügyesen… csak okosan…
Mikor először járt Szebenben, előbb körüljárt farsangos útján, körül az
országon, körül a székely hegyek völgyén, Csíkszéken, Udvarszéken,
Háromszéken húzott át s csak mikor a vígan indult s keserűen, fájó
szívvel végzett út után, haraggal csordultig volt, csak akkor ment be a
fényes Brassóba, ahol epével és méreggel telt meg; s a hatalmas és
komoly Szebenbe, ahol gyűlöletre s égő bosszúvágyra fordult minden
indulata…
Akkor történt, mikor Szebenből kifelé jőne, hogy észrevette, hogy a
város kapujából nem látszik a serege, a várfal alatti tíz öles lejtő
bokrai miatt… Ez mint egy tündéri villanás, egy fényes haditervet
keltett benne… S most farsangon azért látogatott el Szebenbe, hogy
bentről megnézze a kapukat: a felséges csel számára, a mesébevaló
cselcsinálás kedvéért, amelyről még a saját süvegének sem mer beszélni,
mert fél, hogy idő előtt elárulja…
Hiszen míg köztük volt, forrt az indulata, hogy megcsúfolja őket, hogy
szétüssön köztük s csak a jövő reménysége tartotta vissza, hogy
uralkodjék magán s tisztességesen hagyja el forró indulatai mellett is a
szászokat… Láncot vetett lázongó dühére s mosolygott, mikor harapni
szeretett volna, mert várt a holnapra: mikor mindenestől bekapja s
lenyeli ez várat, polgárostól, törvényestől, s úgy fogja megrágni, mint
a duránci barackot s mint a gyümölcs kemény magvát, kipöki majd a híres
szász statutumokat, privilégiumokat, törvényeket…
A sipos, a sipos!…
A sipos fog játszani a kapupiacon, míg az egész szász népség, s a
várfalakról a szász katonaság, mind odabámul: azalatt kint a magyar
sereg… No, de várjunk sorára… meg kell ezt gondolni, hátha kevés egy
trufa s még más is kell…
Végig se merte gondolni a gondolatot, annyira féltette; felpattant az
ágyból, ököllel dörgölte fejét, kábult nehéz agyát, aztán csizmát
húzott, bundáját vállára vette s kiment.
Az ebédelőházon kellett keresztülmennie; ismerte már az ajtózárakat s
kinyitotta a nagy kapcsokat s tolóreteszeket, amelyekkel éjszakára, mint
valami kis vár, el volt torlaszolva a ház bejárata…
– Hujhó, – kiáltott kint a virrasztó, mikor az ajtócsikorgást hallotta s
ő viszonozta a kiáltást: hujhó…
A reggel jobban itt volt, mint az apró ablakokon át gondolni lehetett,
az istállókban s a konyhaházban világosság volt s mozogtak az emberek. A
hó világosságát a felkelni készülő nap fénye már kavarta. Báthory tele
szíjta tüdejét hideg szúrós levegővel s nagyokat itt a szabadságból s a
közeli, távoli hegyeket felhabzsolta; úgy érezte, mintha most lett volna
az övé végre az országja…
Csak addig volt kint, míg jól át nem fázott; félmeztelen állott a
tornácon szétlógó bundaszárnyakkal, belőlről forralta az izgalom s a
tűz…
Aztán hirtelen ráérzett a kegyetlen fagyra, összeborzongott, összekapta
magán a bundát s visszafordult, visszament a házba.
Az ebédelőház büdös volt s a gyenge világosságban látta az alvókat. A
hajduk ott feküdtek a lócákon, a karos ládákon, csak úgy bundába,
csizmásan, fejükbe húzott süvegben s horkoltak.
– Csak aluggyatok, – mondta magában, – jó farkasim, majd fogtok még
paplanos ágyban nyugodni.
Mosolyogva gondolt a gazdag szászok szokásaira, akik este levetkeznek s
hálóimegben búnak be a pelyhes, paplanos ágyakba… Erre kell nekik az
erős várfal s a biztos törvény, hogy ilyen puhaságban fetrenghessenek…
Báthory férfibbnak, keményebbnek, emberebbnek érezte magát, hogy
elgondolta, hogy ő, mióta fejedelem, talán tízszer sem vetkőzött le este
az alvás kedveért: egy medvebőr, vagy egy láda elég, feje alá gyűrt
kisködmön s magára rántott mente a legnagyobb hidegben is…
Az ő szobája meleg volt, a kandallóban nagy fahasábok égtek s ez jó
volt… Körülnézett, s meglátta a kandalló-kuckóban a lányt.
Elmosolyodott: ez olyan ím, mint a jó kutya…
– Vigyázol a tűzre, kis szógám? – mondta neki.
A lány kicsire gubbaszkodott, hogy valahogy ki ne verjék innen…
A fejedelem nem törődött vele: nagyobb dolgok forralták most a vérét,
leült a kanapé szélén, s maga elé meredt…
Már szomjúsága is felébredt, balkézzel kutatva babrált az asztalkán s
meglelte előbb a kardját, azután a kupát…
– Az egész várost kipusztítani!… Minden szásznak menni kell!… Elég
sokáig éltek a jó hajlékokban s a gazdagságban, most menjenek ők szét a
csíki havasokba, a fakalyibákba s tanuljanak meg faragni, fát vontatni,
kecskét legeltetni s éhkoppot nyelni…
Visszafeküdt a fekvőhelyére, magára húzta a meleg bundát s elvetve magát
a kemény deszkán, a melegen gyűrődő nagy medvebőrön, dermedt testtel,
lehúnyt szemmel várt új gondolatot.
Hosszú-hosszú ideig feküdt így, míg csak meg nem világosodott. Közben
szunnyadásig elmerült gondolataiba, anélkül hogy aludt volna, de oly
mélyen belekábult a tervezgetésekbe, hogy alvással felért a kábultsága.
Haditervet csinált s végiggondolta az időt: a hajduk felkészüléséhez, az
országgyűlés összehívásához, a fegyveres felkelés kihirdetéséhez, a
katonaság, a vitézi rend egybegyűjtéséhez idő kell. Ma február 13 vagy
14; két hét, három hét kevés erre, március eleje előtt ki tudja, bent
tud-e lenni Szebenben?… Szeben annyira lekötötte, lenyűgözte, hogy
Brassóval nem is bírt törődni… Pedig arra is rá fog terülni a vizes
lepedő…
Kint csattogás, morgás, beszédek voltak. Visszahangozott a boltozatos
szobák fala, aztán ő is felkelt s álmélkodva látta, hogy a lány még