Tündérkert: Szépasszonyok hosszú farsangja - 01

MÓRICZ ZSIGMOND
TÜNDÉRKERT
SZÉPASSZONYOK HOSSZÚ FARSANGJA
TÖRTÉNELMI REGÉNY A XVII. SZÁZAD
ELEJÉRŐL. BÁTHORY GÁBOR
ERDÉLYI FEJEDELEMSÉGE,
BETHLEN GÁBOR
IFJÚKORA
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
1922
AZ ÍRÓ MINDEN JOGOT FENNTART
10978. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.


ELSŐ KÖNYV.

I.
Ragyogó téli nap volt odakinn, február tizedike, vasárnap.
Az ajtónálló úgy elbámészkodott az ablakban, a kint ácsorgó népen, hogy
maga is a fejét csóválta rá.
– De mi az ördögöt tudnak úgy csudálni ezeken az ablakokon, – mondta
magában. A Szent Mihály temploma körül vastagon állt a nép, bundásak,
meg darócosak vegyesen. Hidegnek kellett odakinn lenni, mer nagyon
dugták zsebre az öklüket, s asszonyok nagyon húzták nyakba a kerek
subácskákat, meg a posztó ujjasokat.
– Má pég csak déllére gyün meg a fiatal fejedelemasszony, – perelt velük
magában a hajdulegény, – azt igen, annak lesz látattya, ha az meggyün,
mer arra mindenki kiváncsi mien lehet, hogy a fejedelem mán egy
esztendeje nem ereszti be Erdélyországba…
Elmosolyodott, mert ő tudná az okát mér… Nagyon remek egy fiatal gyerek
a fejedelem őnagysága, az asszonynak áspisnak kell lenni, hogy annyira
nem kívánja…
De azér ezek a bámész városiak, a mégis csuda, hogy tudnak odale
fagyoskodni…
A nagy mélázásba észre se vette, hogy a háta megett elsillant s már a
kilincset fogja a szép kancellárné asszony…
– Nem szabad, – kiáltott rá olyan ijedten, hogy ő is megijedt, de az
asszonyság is megállt… – Nem szabad bemenni!
– Nekem se? – nevetett rá nagy szemmel a szép asszony, aki olyan szép
volt az arany ruhájában, bő arany szoknyájában, mint egy arany kemence.
A hajdulegény nagyot is nyelt, mer ennyi aranyat még sose látott egész
életibe s azt mondta:
– Még magának a magasságos jaó istennek, neki magának se!
A szép asszonyság felemelte a karját, s csókra nyújtotta azt a
drágalátos gyönyörűséges fejér kezét:
– Hagyd csak Lukcsi fiam, csak egy félpillantatra nézek be…
Avval bebillent a nehéz zöld ajtón.
A hajdulegény az üstökét vakarta: hű atyaisten, – mondta alföldi
szójárásával, – hogy micsoda ménkű pofontok lesznek ebbűl.
Az asszony azonban átsuhogott a két fegyverszobán s az ablakon besütő
nap amint aranyruhájára rávillant, kigyúltak a falak s hetykén
csillogtak fel a fekete, füstös boltívek alatt felaggatott fegyverek.
Be sem kopogtatott, kissé hallgatózott, s benyitott.
A fejedelem hálószobája fullasztó meleg volt. A fejedelem már teljesen
felöltözve készen állott, a tükör előtt nézte magát, az öltöztető
komornyikja olyan mosolygással gyönyörködött benne, mint a szakács a jól
sült kalácsában.
Habos selyem dolmány volt a fejedelmen, szederszín, sárga csizma
aranysarkantyúval, arany sarkantyúkötővel. Gyönyörű volt, kihajló
patyolatinge skófiumarannyal gazdagon kivarrva, az ingujja kilógott a
dolmányujj alól, dús aranyhímes volt s egész takarta a kézfejet. Nagy
fekete haja csimbókba volt kötve elől s kondorítva verte a nyakát, régi
magyarosan.
Most megrázta, hogy odanézett az ajtónyílásra, s egy cseppet sem
látszott rajta, hogy váratlan vagy kellemetlen lenne neki a vendég.
– Jó reggelt Imreffyné! – kiáltott rá, boldog nevetéssel.
– Jaj de gyönyörűséges, – csapta össze két kezét az asszony.
A fejedelem olyan fiatal volt, még huszonhárom évesnek sem látszott
(félesztendővel több), keselyűarca, fekete bőre csupaszra borotválva,
mintha kékkel volna bevonva nagy fekete szeme alatt s duzzadt, kicsit
ferde szája fölött. Vastag, nyaka közepéig érő hajat viselt, s telt és
ragyogó volt s valami drága és elbűvölő önérzet áradt róla…
– És te! – kiáltott hasonló elragadtatással s kinyújtva kezét, egy ujján
fogta az asszonyt s megperdítette, hogy körülgyönyörködje.
Pézsmaszag áradt az asszonyból, s aranyba borítva lágyan fordult körül.
Vontarany szoknyája, mint tündöklő kupola, fehér dús selyem ingujja ezer
ráncban a könyökéig, szemérmetlen bátorsággal ez időben, szabadon hagyta
könyöktől a kart, kihajló kis skófiummal hímezett gallérja, aranyszegett
cipellője: olyan volt, oly csiklandó szépségű, hogy a szem felsikoltott
örömében látásán.
Igy gyönyörködtek egymásban néhány pillanatig, akkor a túlsó ajtón
koppantás volt kettő, a fejedelem ráintett a komornyikra: hogy be ne
eresszen valakit.
A komornyik az ajtóhoz rohant: az udvari apród hangja hallatszott.
– Nagyságos fejedelem, a sereg előjárt.
– Jóvan, – kiáltott a fejedelem s legyintett, – fontosabb dolgaink
vagynak.
Nevetett s kibuggyant az ajka, úgy kínálta magát az asszonynak, aki
kacéran elvonta magát.
Komornyik, borbély vaknak, siketnek tették magukat és siettek elhordani
a szerszámaikat.
Az asszony kényes volt, féltette ruháját, de a fejedelem derékon
ragadta, de gyöngéden és pallérozottan, mint ahogy csak udvari ember
tudja; magasabb volt kissé az asszonynál, s úgy dőlt rá fekete kondor
feje az asszony bronzszőke hajba bokrozott s kissé kendőzötten fehér
arcára, mint egy fiatal mackó a sárga gidára…
– Hagyja csak, hagyja Nagyságod, kár elkoptatni… – lihegte forrón az
asszony.
A fejedelem csiklottan kacagott:
– Irigy vagy a holnapra!…
Távolról durranás hallatszott, ágyúlövés.
A fejedelem hirtelen felfigyelt, megijedt, eszébe jutott a felesége
kiszámíthatatlan makacssága, csak nem jött be Kolozsvárra az önfejű,
rend előtt…
– Brassóban örömet lőttek, – mondta az asszony titokzatos értelemmel.
A fejedelem szórakozottan figyelt, aztán ránevetett:
– Brassóba!… Brassót megvesszük, ha ármádia feleség érkezik is…
Brassót!… de elébb Szebent…
A kancellárné kényesen, csukott szájjal, ingerlően mosolygott.
– Aki reggel tüzel, estére elalszik.
– Ha megharagítasz, ellőttetem az összes ágyúkat s nem megyek elébe…
Kajánul s gonoszul kuncogott, mint egy rossz kölyök…
– Nagy parádé lenne! – azzal elvette a lakáj kezéből a serleget,
felemelte s fenékig itta.
Az asszony szeme villámlott. Nagy parádé lenne, az igaz: de ezzel az ő
sorsa be is volna fejezve: holott ő élni akar: a fejedelemnének első
udvarhölgye lenni… S a brassai bíró fejét mindenekelőtt…
Ezért komoly lett s elvárta, míg a fejedelem a hideg bortól
végigborzongva hozzá fordult.
Kint trombitajel volt.
– Nagyságos uram, – itt az óra…
– Ne cudarkodj, – mondta a fejedelem s megbökte egy ujjal.
– Én vagyok a cudar, én, – suttogott az asszony, – annyi veszedelem közt
jövök Nagyságodhoz.
A fejedelem nem bírta elfojtani mosolygását, képzelte, milyen nehezen
tudott bejutni a hajdutól, akinek a bitangnak (na megállj, ezért még
kivettetlek az ablakon), maga megmondta, hogy senki se jöjjön be…
– Estére várlak, – mondta hirtelen, vakmerő könnyelműséggel.
– Kit?
– Téged.
– S hol?
– Itt.
Az asszony álmélkodott, aztán elvonta a száját.
– Estére egész regement fog fegyverben állani – szólt s a háta megé
intett gúnyosan, az ajtóra, ahol bejött s a hátsó folyosóra, mely a
kancellária házát összekötötte a fejedelmi palotával s ahol ő naponta,
sőt minden órán átfutott a fejedelemhez.
A fejedelem nevetett, az ágy faragott bálványoszlopáról levett egy öreg
tarsolyt, abból egy bokor kulcsot, melyet az imént hozott be a
kolozsvári bíró, megmagyarázván, hogy a város ősi szokása, hogy e
kulcsot nász alkalmával adja át a fejedelemnek, mert ez titkos utat nyit
meg a fejedelemasszony lakosztályába s egyúttal az udvari folyosóra,
nem-szeretem dolgok esetére.
Egyet odaadott:
– Eljössz?
Az asszony tétovázva nézte.
A fejedelem feltárta a nagy állószekrényt az ágy mellett, annak a hátát
ajtóformán nyitni lehetett s mögötte lépcső volt. Az asszony rögtön
megértette, hogy ez egy titkos kijárat a fejedelem hálószobájából s már
tudta is, melyik ajtó nyílik e titkos lépcsőre az udvarról.
Fogta a kulcsot s becsusztatta a keblébe; a hideg vastól megrezzent, s
azt suttogta:
– Most el vagyunk jegyezve egymásnak: viselem a Nagyságod jegyét.
– Én is a tiedet, – mondta a fejedelem, – kék a helye…
Úgy dürrögtek és suttogtak, mint a tavaszi nyihogó csikók, foggal,
szóval mardosva egymást.
– Ha keresztet vetek: megérti Nagyságod?
– Én, meg! csak prédikátor uramék meg ne értsék, – nevetett a fejedelem
– s ha én török üdvözlést teszek, megérted? – Keresztbe tette törökösen
a karját s jobb tenyérrel tapogatta a bal karján a harapás helyét.
Az asszony a szemébe nézett, vad nézéssel:
– Ha keresztet vetek: Brassóra gondoljon Nagyságod.
– Ha szálem alejkumot teszek: az éjszakára gondolj.
Felharsant kint a trombita s az asszony elfutott.
A fejedelem utána akart menni, de amint elfordult tőle az asszony,
mintha rontásból szabadult volna… Elszorult a szíve: ezt mégse kellett
volna…
A szép asszony az ajtóból mégegyszer rá nevetett s ő is mosolygott, de
már tudta, hogy megteszi vele a tréfát: estére az udvarról nyíló ajtót
retesszel elzáratja… ha ugyan…
Káromkodott egyet magában s felcsapta a süvegét: adta boszorkánya, nem
tudom, mit csinál velem, legalább öt évvel vénebb nálamnál s azt
csinálja, amit akar véllem…
Hamar felkötötte kardját, s indult a tanácsterem felé…
Közben azonban megcsöndesedett: a felesége komoly szeme villant a
lelkébe valahonnan a távolból… Szörnyedt e találkozástól: inkább adta
volna fele Erdélyt, csak ezt elkerülhette vala…
Elkomolyodott. Csöndesebb lett s fejét leejtette, mintha a közeledő
Erény előtt akaratlan hódolna.
Eh, hirtelen intett a komornyiknak s az már hozta a teletöltött kupát s
ő behunyta szemét és nehéz kortyokban nyelte az italt.
A tanácsterem harmadik szoba volt, zsúfolásig urakkal, akik úgy
állottak, hogy önkénytelenül is rang szerinti csoportokban voltak közel
az ajtóhoz, amelyen a fejedelem beléphetett. Mindjárt elől a kolozsvári
bíró s a tanácstagok. Fekete, egyszerű mentékben, ők a vendéglátó
gazdák. A kövér, pedrett bajszú prédikátorok s a rendkívül magas, erős,
komor püspök, egyszerűen s idegenül állottak a bársonyok, selymek s
aranyékszerek tarkabarka vásárában, mereven állottak, fenkölt arccal,
lelkipásztori tisztük méltóságába öltöztek, hogy fenntartsák rangjuk
tekintélyét, a rangok és tekintélyek e nyomasztó sokadalmában.
Az ablakban annál fesztelenebbül, hányivetibben s kihívóbban álldogáltak
a katholikus főurak, Kornis Boldizsár, Segnyey Miklós, Kornis György és
a volt kancellár, a kedvetlen Kendy István; gúnyosan beszélgettek; a
kálvinista urak rossz szemmel is nézték s nehéz szívvel gondoltak arra,
hogy a fejedelem voltaképen a pápista vallásban született s vér nem
válik vízzé, hiába verte belé a vallást az árvába fogadott atyjaura,
Ecsedi Báthory István, az országbíró: »ismerjük az pápistaság kígyóját,
akkor bujik ki, mikor nem is várja az ember… Nincs istennel az, hogy a
pápista urak ilyen jókedvűek… Nem kell ahhoz sok bizonyság, hogy az
ember meglássa, kinek hogy áll a szénája a politikai viszonyok közt: aki
jókedvű, az messze hirdeti, hogy jó dolga vagyon…«
Az öreg Bánffy olyan szemeket is vetett az ablak felé, hogy agyonütötte
volna vele az ítélőmesteréket, Kamuthy Farkas nagyot nevetett s
cigányfekete képiből kivillantak nagy fehér fogai; mellbe taszította
Bánffy Pált s az öreg Bánffynak udvarolva kiáltotta: Ki hitte volna: egy
pápista az ítélőmester!…
– Egy új Mohács készül a világon, méltóságos uraim, – mondta
pathetikusan a püspök.
– Kegyelmed ne panaszkodjon Mohácsra, – kacagott hangosan Kamuthy
Farkas, – a magyaroknak nagyobb szerencséje se vót, mint Mohács, mer ott
vágták le a pápista papokat! Lehetett reformatizálni!
– Akkor még ott voltak a városok ispán uram, – mondta a püspök, – abba a
régi időbe az volt az újítás legnagyobb ellensége.
– Azt is kipusztította a török! Sose lesz maguknak olyan jó dóguk,
püspök uram, mint a tordai gyűléstül Zsigmondig, húsz esztendő alatt az
egész Erdély reformált.
– Ha ezek megeresztik a derékszíjjat, majd felfalnak öcsém téged is, –
morogta Bánffy György s a pápista urakra intett mérgesen, pedig azok nem
is őket rágták maguk közt, hanem brassai bíró. Weisz Mihály distichonján
nevettek, amelyet most hozott meg Kereszturi uram.
– Mondja el, mondja kegyelmed, – sürgette Kornis György puffadt, vastag
tokáját kidüllesztve.
– Nem lehet, nagy uraim, mert még megsejdítik.
De aztán mégse fért bele; összébb hajoltatta őket s elmondta:
»Hogyha zabál, ha leszopja magát s kedvére fecseghet Gábriel őkeme száz
Sardanapált lepipál.«
Fuldokolva nevettek. Ha a fejedelem megtudja valaha, lenyakaztatja a
brassai bírót.
– De hát még amit Imreffynére csinált!…
Akkor megnyílt a tömör ajtó, mindenki elhallgatott s az udvarmester
pálcáját nézte.
Ahogy a fejedelem a hosszú pálcás udvarmester után belépett, egyszerre
mindenki megmozdult, egyenesebbre húzta ki magát s csendes vivátot
mondott.
A fejedelem olyan üde, fiatal, boldog s szíves volt, hogy mindenkinek
betöltötte a szívét. Érezték az emberek, hogy ez a fejedelem, ez annyira
boldogságra született, hogy lehetetlen, hogy baj érje s vele mindannyian
valami szerencsés és megnyugtató jövő elé néztek.
A fejedelem kezet fogott legelőször a katholikus urakkal s a szemükbe
mosolygott, mintha titok volna köztük:
– Itt a feleséged? – kérdezte Kendy Istvántól.
– Itt, nagyságos uram, – felelte az s fanyarul mosolygott, sajnálta
voltakép, hogy a fejedelemasszony érkezését annyira megtisztelte, hogy a
feleségét behozta.
– Micsodás idő van, méltóságos apámuram? – szólt a fejedelem Bánffy
uramhoz.
– Jó, – bakkantott az öreg nagy borvirágos orra alól, – most fagy le a
csikónak a szarva.
Nevettek. A fejedelem kezet nyújtott a kolozsvári bírónak, aki
megcsókolta a kezét s alázattal hunyorgott, értvén, hogy mért e meleg
kézfogás s takarta mosollyal a nevetését: a titkos kulcsok felett…
– Megyünk-e már, nagytiszteletes uramék, – szólt a püspökhöz s feleletet
se várva, elindult az ajtó felé.
Lent az udvaron nagy vivátot kapott, a lovasok már fent ültek a lovakon,
mind nagy díszbe voltak öltözve, csupa bársony, selyem, de legalább is
színes posztómenték tarkázták az udvart.
Az utcán óriási tömeg volt. Aki csak épkézláb, az mind kint s tágasra
nyitotta a két látóját: úgy nézték, úgy bámulták, úgy szijták fel a
hirtelen megjelent lovas urirend tündöklő szépségét, mintha ezért
lettek, születtek, éltek volna, e látvány boldogságáért, mintha ezzel ki
volnának fizetve az elmult évek rettentő napjaiért, a leégett házakért,
az elpusztult vagyonokért, a tönkrement életekért, a rettentő sok
rettegésekért…
– Milyen jó kövérek az urak! – sóhajtott fel egy sovány kis mesterember,
mire nagy nevetés lett körülte. »Mit mondott, mit mondott?« tudakolták s
tovább adták a szót, amely egyszerre végigfutott s a legjobban kifejezte
mindannyiuk érzetét: »milyen jó kövérek az urak!«
Hosszú tíz éven át csak nyomor s szenvedés, tatárdúlás, pincében
rejtezés, barlangokba lappongás, s tatárrabság négy-öt évekig s odalevő
annyi számos testvérek és fiak és nők, és hire a feldúlt s láncrafűzött
falvak népének…
– Csinálhatnak háborút! – mondta egy hang, mire valaki keservesen
mondta:
– Csak ennivalónk legyen, nem háború!
– Bizony, ennivaló, – szólt oda fölényesen, helyeselve a városi
»polgár«, – de se bor, se gyümölcs, se kerti vetemény, se gabona, a
tavalyi májusi fagyok miatt. A Mezőségen sincs már széna egy szál se,
köles, zab kevés, vagy majd semmi…
Zúgó vivátozás futott végig a tömegen s erre ők abbahagyták a panaszt s
szintén ujjongani kezdtek.
Ez a pompa, ez a vígság, az a jó és boldog falka, amely itt szemük
láttára felvonul, feláll, s előttük és nekik ugratja a lovát, gyöngyét,
aranyát s kócsagos structollas süvegét: ez valahogy mintha feltétlen
biztosíték volna mindannyiuknak a jövőre. Ha ezeknek már jó, nekünk is
jó lesz, ha ezek már itt lobognak, mi is pislogni fogunk legalább, ha
ezek így virágoznak, meg is fogják védelmezni magukat s akkor nem
hagynak el minket sem. A nagy fák árnyékában húzódik meg vihar elől a
kis galagonyabokor… Ha ezek már elő merték szedni a befalazott
ékszereket, mi is kiáshatjuk a rézüstöt s a kis dénárocskákat…
Hogyne szakadt volna ki hát lelkükből a boldog vivát s hogyne köpték
volna ki a tüdejüket a rivalgó éljenben.
Az a gyönyörű fejedelem, azon a drága kócsagtollas főlovon, abba a csupa
arany, csupa prém bíborköpönyegben, ahogy kiveti az aranykengyelbe azt
az aranysarkantyús drága sárga csizmáját s kivillan a mente alól a
legdrágább vörös skarlát nadrág térde, ahogy kondor haja meglebben a
nyusztos süveg alatt, félrecsapva azon a gyönyörűséges magyar fején: az
emberek sírva fakadtak, az asszonyok egymás karjába ragadtak, úgy
mutogattanak felé, a gyerekek sivítottak, s míg ott táncolt előttük a
lovas csudamenet, mint egy tündérálom, úgy lelkendezett s úgy ájuldozott
a nép, s utána oly kimondhatatlan szent boldogságot érzett, hogy látta,
meglátta, s hogy újra fogja látni s hogy jön a feleség, a
fejedelemasszony… Nincs szó rá, mi ez a boldog érzés, az egész testüket
eltöltötte a gyönyör: mert e szépek és nagyok, ez urak és szentek, nekik
kell hogy nemzzenek csöndes boldogságot…
Dehogy adta volna oda bármelyik is helyét, dehogy fázott, dehogy akart
hazamenni…
De a fejedelem sem maradt volna el a mai nap ragyogásából.
Előlment a lovas testőrség, ötszáz legény, utána a tizenkét szántalpakra
szerkesztett hintó, tele negyvennyolc gyönyörű dámával, mellettük s
utánuk az urak lovon s végül a bandériumok, Bánffy György százötven
embert, Kendy István Ujvárból nyolcvanat hozott, Kornis Boldizsár
százat, s mind a többiek is ki ötvenet, ki legalább huszat s mind külön
kis zászlókkal. A fejedelmi gyalogosok is, ötszázan, felvonultak s az
útvonal mentén s a kapukon álltak.
Mit törődött a fejedelem a nézők suttogásával, míg repkedett s
parádézott a pompás téli napsütésben; minden tekintetet magán érzett s
nem tudta, hogy mennyi szem lesi a titkokat: Imreffynét, akit szóba
vettek vele, s az idegen követeket s kivált a hiányzó oláh küldöttséget;
nem hallotta, hogy jövendölték a háborút s hogy szidták a szászokat,
mert a szásznál van a pénz, a gazdagság, mert míg a magyar a háborúkban
tönkrement, a szász meggazdagodott; a városi polgárok hogy sokallták a
fejedelmi vendéglátást, hogy a tavalyi szertelen szűk esztendő miatt
üres magtárakból meg kellett vonni a városi szegénység segélyezését arra
az időre, míg idebenn van a fejedelmi udvar…
Nem gondolt most a jövőre, semmi búra, bajra, rosszra senki: szél
lengette a strucctollakat s a lovak viháncoltak, cikáztak a hosszú téli
istállózás után a friss ég alatt. De a néző nép, mikor elvonult a sereg,
nyögős és savanyú szavakat is ejtett: »Egyiptusban kilenc hete hó van,
pedig ott száz esztendőben eccer esik, – mondta a városi polgár, aki a
török követek szolgáitól tudja, – Taliánországba meg oly árvizek
vagynak, városokat pusztított el. Az Imperiumban karácsonkor rettenetes
mennydörgések és számtalan mennykövek, tűz és véreső.«
– És az egész esztendő igen dögös vót; égi csudák és szörnyűségek
voltanak…
Hallgatva hallgatták a nagytudományú beszédet.
– Szertelen kevés búza termett egész Erdélyben.
– Mégis pazarol a város.
– Dúlják a közöst.
– Ki dúlja! – kiáltott a városi polgár, – a fejedelemnek maga personalis
udvarán kívül ezer embere van a város nyakán, immár negyed napja. Nem
így csinálta Betlehem Gábor, mikor a török athnamét hozták; ezer lovas
jött a székelységről, mind jó lovas, jó ruhás, de elég abrakot hoztak
maguknak!…
– Hogy lehet annyi embernek hozni eleget?
– Hát a rákosi gyűlésen, – kiáltott az öreg nemes, aki vénségére
beállott szappanfőzőnek, – nyólcvanezer lovas is volt egy gyűlésbe, azok
min éltek? a rákosi homokot abrakolták?
– Mégis csak legszebb a sárkányos Báthory-zászlók!
– No gyerünk haza… itt nem tartanak jól…
– Majd jól tartanak a fejedelem konyháján…
– Majd jól tartanak Barassóba!
– Nocsak ne menjünk Brassóba, mer aki a Barcaságba elmén, meg se áll a
pokolig: nem kell háború…
– Nem látta keme merre álltak az oláhországi követek?
– Merre? semerre! Nem küldött követet Serbán Radul vajda. Küldött a
török, a moldvai vajda, a lengyel, vótak magyarok, de oláhországi egy se
vót.
Elhallgattak, dörmögtek: »mindig ez a békebontó, az oláh…«
Háborús szeleket éreztek a lelkek: »Ezek igen, ezek csinálhatják a
háborút« – sóhajtott valaki s utánaintett az úri rendnek, mely már kint
volt a városból s dörögtek az ágyúk…
Mikor a Mihály-kapun a menet kieredt, egyszerre megdördültek a
várfalakon az ágyúk, hogy meghallják Szász-Lónán is: most indulnak…
Az ágyúszótól a fejedelem almáspej török lova megbokrosodott, két hátsó
lábára állt s úgy táncolt. De a híres lovas ráfeküdt a ló nyakára, vele
táncolt, aztán kirugattatta s elvágtatott keresztbe, el a várfal alatt…
A menet ijedten, tétovázva állt meg, nem tudták, mit akar a fejedelem,
aki úgy otthagyta őket, mintha sose akarna visszajönni, a bástyánál el
is tűnt szem elől. Akkor a fejedelem udvari fiai, Kereki Ferenc, meg még
ketten megsarkantyúzták a lovukat s utána vágtattak.
Jó fertályóráig megkavarodva várták, míg a városból nagy vivátozás
hallatszott… Hinnétek-e, mesélték később sokat s még a histórikusok is
írásba tették: a fejedelem a középkapun kirúgván magát a seregből,
monostorkapun be, hidutcakapun ismét kiment…
Ömlött a tajték a lóról s gazdája is ki volt hevülve kegyetlen, aztán
nagy vivátmondás után mégis megindult a menet Lóna felé…
A fejedelem Kornis Boldizsárt vette maga mellé s másik oldalról Kendyt.
Még nagyon eleven volt a seb mindkét főúr lelkében; Kendit a
kancellárságtól fosztotta meg. Kornis Bold a székelyek főkapitánya volt,
elvette tőle s adta előbb Petki Jánosnak, aztán Bethlen Gábornak, holott
Kendi volt az igazi fejedelem-aspiráns idehaza Erdélyben, s hogy most a
volt fejedelemnek, Rákóczy Zsigmondnak leányát elvette, valóban
megraboltnak érezte magát s olajbarna epés arcán állandóan ott is volt a
hallgatás, ami sokat takar és sokat elárul. Kornis életvidámságához nem
illett ilyen merész és túlzó vágy, bár ő is, mint minden ifjabb főúr
Erdélyben, nemcsak főkapitányságra valónak tartotta magát, de szíve
fenekén fejedelemségre termettnek: s míg a fejedelem udvarlásában
érezte, hogy gyönyörködik ez a bosszúságukban, átsuhant benne a
gondolat, milyen bolondul tette, hogy ő maga vezette a küldöttséget
tavaly Ecsedbe ezért a fiatal úrért. Mily bolondság volt, hogy szegény
köszvényes Rákóczy Zsigmond szavát nem tartották meg, s idegenből hoztak
fejedelmet, pedig mondta neki az öreg úr, hogy: »Bódi fiam, alkudjatok
meg…« Nem lehetett, Kenditől féltek, őt nem vették komolyan, mindenki a
Királyhágón túlnézett s a Báthory-kincsekről és a Homonnay Bálint
seregéről beszélt… Jobban kellett volna szorítani, de hát az erdélyi
ember csak belekap mindenbe, semmit se csinál végig…
– Csak ezt az egy szokását irígylem az török kontyoséknak, – mondta a
fejedelem s tarkóját törölgette, mert a verejték a szélben ráhűlt a
bőrire.
– A hárem? – mondta nevetve Bold s a fejedelemmel a hintószánokat, az
asszonyokat nézte.
– Az ember nem únhatja meg az oldalbordát… – szólt a fejedelem – S
nemcsak, de még a hölgyét is el nem csaphatja, mikor kedve
szottyanik…[1]
– Ez nem jól van, – mondta Kornis Boldizsár – hogy nincs rá törvény az
erdélyi hármas nemzet statutumaiban.
Nagyon nevettek s kiki azt gondolta, amit akart.
– Ezek a törvények csak arra jók, az ember életét elkeseríteni.
Törvényben vagynak Erdélyben a magyarok s székelyek s szászok s
örmények, cigányok, zsidók, olájok, s kálomisták s pápisták s bestye
háromságvallók s mindenfélék: de lélekadta, e mind csak a kanját
válogatja széllyel: a nyőstinye közt nincs külömbség téve…
Az urak hangosan kacagtak s a fejedelem, aki a pompás tavasziasra
enyhült napsütésen úgy ringatta, himbálta magát a nyeregben, mint egy
mesebeli királyfi, tréfás őszinteséggel szólt:
– Én se látok külömbözést asszonyokba, lányokba… én testvér nem nézem,
török-e, vagy zsidó, szász-e, vagy oláj, mind egyformán szeretem, csak
asszonyruhás legyen… Vagy hát van külömbség a kálvinista s pápista
asszony közt?
Az urak mindketten házasemberek voltak s pláne Kendy István csak két
hete hozta haza a feleségét Szerencsről s a szeme féltő gonddal villant
oda a sárgán festett szánra, melyben felesége ült. Szemébe csillant a
Csáky Krisztinka aranyhajának egy bodra s megmelegedett a szíve.
Mennyire méltó volna az erdélyi fejedelemasszony rangjára!… Keserűen
hallgatta az urak vígságát, még nem ismerte a fejedelem feleségét, aki
elé mentek, de nyugodt volt felőle, hogy az ő felesége külömb asszony és
fejedelmibb teremtés.
Kornis Boldizsár azonban szokott nyers módon, kidagasztva tokáját, mint
egy pujkakakas, így csördült:
– Van…
– S mi? – kérdezte a fejedelem felütődve.
– Hát… a kálomista asszonynak mindnek szennyes a füle…
A fejedelem furcsán nézett a Kornis Boldizsár szemébe:
– Na ezt mindjárt meg fogjuk vizitálni, – mondta, – esküszöm
kegyelmednek Bold uram, hogy mire Lónára beérünk, minden asszonynak
belenézek a fülébe…
Kirúgtatta a lovát, aztán még visszaszólt:
– S tudja mit kegyelmed: akinek legszebb lesz a fülecskéje: annak az ura
kapja meg a Katus nevű rézágyút…
Kendy István még jobban elkomorodott: ezt az ágyút ő kérte volt a
fejedelemtől pénzverési joggal, hogy belőle újraépíthesse Szamosújvárt,
amelynek kapitánya volt…
Izzó szemmel nézett a fejedelem után, aki már a legközelebbi hintónál
udvarolt s ki tudja, mit sugdos az asszonyok fülébe, de azok nagyon
nevetnek s csillogó szemmel rázzák a fejüket…
A két főúr fejcsóválva s mogorva nevetéssel kísérte szemmel a fejedelmet
furcsa vizitjén, csak akkor ijedtek meg, mikor egyszerre csak egészen
elől a második hintónál volt s tovább maradt, mint a többinél… Abban a
hintóban Kornis Boldizsárné s Kendy Istvánné ültek, s szemben velük két
suhanclány; né csak né, a fejedelem ott ragadt, min lépen a rigó a két
asszonynál…
Kendy István nehéz szívvel gondolt felesége szőke szépségire: Uristen,
vajjon nem ennek a martalóc fejedelemnek házasodott-e?
Az aranyveretű csákányát hirtelen marékra kapta. Gondolatban odaszánta a
fejedelem fejébe…
Már itt voltak Szász-Lónán.
A fejedelemasszony az elsőemeleti üvegablakban állott, onnan nézte a
menet bevonulását.
Szívszorulva várta s mikor feltűnt a kanyarodónál a lovascsapat s mikor
a fejedelmet megpillantotta, könny gyűlt a szemébe, amitől mindjárt nem
látott semmit.
A bandérium a kastély előtt állott fel, úgy eresztették elő a hintósort,
amely felvonult s az ezernyi lovas a tágas udvaron rendeződött el.
– Éppen így álltak föl! – mondta a fejedelemasszony mögött mézédes
hangján az agg Kamuthy Ádámné, a kastély úrasszonya, – éppenségesen így
volt akkor is, mikor a Báthory Zsigmond fejedelem menyasszonya érkezett…
A jó angyali osztrák főhercegnő, ó istenem, istenem…
Asszonyok állottak a háttérben, akik lábujjhegyen ágaskodva igyekeztek
valamit ellopni a gyönyörű látványból. Mind ebbe az egy ablakba gyűltek,
mert a többi ablakon nem volt üvegtábla, csak lantorna-hólyag s azon nem
lehet átlátni; ahhoz pedig erős hideg van, hogy kinyissák az ablakokat.
Báthory Zsigmond feleségének említése a fejedelemasszony szívét mint
valami balsejtelemmel töltötte el… Egész Erdély tudta s sajnálta a »szűz
fejedelemasszony« sorsát… Még él valahol Grácban s apáca lett, de itt
maradt az emléke az erdélyiek szívében a boldogtalannak, aki
szerelemrokkant s különben ifjú férje mellett csak éppen a díszt és
pompát nyerte el, de pártáját el nem veszíthette. A kővári bércek még ma
is viszhangozzák a sóhajtásokat s a szomorú virgina-muzsikát, amellyel
gyászos fejedelemasszonyságát enyhítette szegény…
De a háziasszony a fényre emlékezett s a büszkeségre, hogy a kicsiny
Erdély a Habsburgok közől nyerte asszonyát. Odáig csak vajdák voltak az