Tündérkert: Szépasszonyok hosszú farsangja - 24

– Ez ám falat, – kiáltotta, – hát s már mind az egész világ fejedelem
lesz Erdélyben!
Tőrbe csalni, itt nincs más tennivaló, tőrbe kell Bethlent csalni s
végezni vele, ez a veszedelmes ellenség, nem Géczy.
Elhatározták, hogy a gyűlést Bethlen kívánsága szerint átteszik
Fejérvárra s a meghívólevelet aláiratták az egész gyűléssel, amelyben
Bethlent meginvitálták.
Egy hét mulva már meg is nyílt a gyűlés, amelyen Imreffy volt a praeses.
Ezen a gyűlésen tárgyalták le Géczynek és a brassaiaknak rendkívüli és
szörnyű hazaárulását.
Megjelentek a brassaiak követei is, hogy átadják a város feleletét.
Óvatos harc volt ez Géczy és a fejedelem közt, mert ha Géczy a markában
volt a fejedelemnek, aki a gyűléssel a legnagyobb felháborodással
ítéltethette halálra s nótáztathatta meg az országja vesztett csavargó
infámist: de Géczy is megfenyegette a fejedelmet, hogy leleplezi a török
portának tett hazaellenes ajánlatát.
A fejedelem a török ellen most már végkép eldühödött, soha, soha, soha
többet, esküdözött, a törökkel szóba nem áll s együtt nem dolgozik. E
hitetlen kutyáknak csalása, utálatos tette feledségbe nem megy s most
mind csak azon törte a fejét, hogy lehet megtromfolnia.
Nincs más mód, csak a Báthory Zsigmondé, aki szerződést kötött az
ausztriai udvarral és az egész kereszténységgel a török ellen fordult.
Hogy lehet ezzel az esküvel, hittel nem törődő néppel barátságban
maradni? hogy lehet a keresztyénnek a pogánnyal egy követ fujni.
Lelke már megint átcsapott egy más szárnyalásba, s úgy érezte, neki csak
ki kell nyujtania kezét s a bécsi udvar mohón kap rajta, hiszen ebben a
kézben kard van, amely villáma lesz a pogánynak…
Soha így nem tombolt még, őrjöngött, tajtékzott s alig várta a napot,
hogy visszaüthessen.
Géczy, hogy Géczy bánik így el vele!… az ő Géczyje: ez a fickó, akit ő
szedett ki a porból, piszokból, akinek senkije, semmije ebben az
országban nincs, akit senki ebben az országban nem tart, csak az ő
kedvezése… Hogy egy Géczy mer fejedelemségre aspirálni egy Báthoryval
szemben. S hogy a török oly együgyű, felteszi, hogy a verebet a sas
helyébe teheti: ez csakugyan merő rohadt és eszeveszett porta már s
ennek itt van a végítélete, itt az ideje, hogy elpusztítsák a földről
ezt az ostoba, felfuvalkodott s nyomorult fajzatot.
De minden oly lassan megy, hiába zajgatja s kergeti a dolgokat.
Végre elkészült a követség, hogy Kassára, Pozsonyba s Bécsbe menjen.
Nagy és fényes követség volt ez, amelynek mindjárt a legelső helyről
embert kellett visszabocsátania: mert a fejedelem megőrült a
türelmetlenségtől, hogy az egész hosszú utat végire várja.
A követség elmenetele után jött meg Bethlen Gábor.
Bethlent a családi csapás, két gyermekének eltemetése megőrölte: napokig
szórakozott s közönyös volt, nem lehetett belevonni a dolgokba.
Csudálkozva hallotta a hireket s nem tudott felettük ítéletet formálni,
minden percben mássá lettek azok s kavargott és zúgott, mint a
boszorkányüst füstje…
Az egész napot lakásán töltötte s azon gondolkodott, hogy kellene s hogy
lehetne a felesége kívánsága szerint élni: visszavonulni a közélettől s
valahol csöndes tuskulánumban meghúzódva, szántás-vetéssel s bánattal
tölteni hátralevő napjait.
Érezte, hogy körülötte is valamely titok lappang, s nem törődött vele:
este ha ágyába lefeküdt, egy pillantásig arra gondolt, hogy reggelt
ér-e? elővette a bibliát s tovább olvasta a zsidó népnek rettenetes és
szörnyűséges történetét, amely megvigasztalta a világ mai forgandósága
felől: már nyolcadikszor olvasta a bibliát, az egészet, sorra, elejétül
végig, s minden mondatban új meg új erőt nyert s új meg új bizodalmat,
hogy a mindenható isten útjai kiismerhetlenek, de bölcsek s minden
emberi elgondolásnál határtalanul bölcsebbek: milyen hegyeken s
völgyeken vezeti át választott népét, s hogy elvezéreli csatákon,
bujdosásokon, fogságokon s boldogságokon és boldogtalanságokon keresztül
valami ismeretlen cél felé: mért akkor beleavatkozni az isten dolgaiba,
mér törje, marja, szakítsa meg magát az ember, erején felüli
tülekedésekkel… S mi ez az élet is: ez az élet, amely olyan mint az
árnyék s az élet, ami úgy elszárad, miként a fű, mielőtt aratnák…
Kis gyermekeit siratta s a maga életét annyiba sem vette, mint az
elszálló füstöt…
Egyik napon váratlanul megérkezett Nagy András ötszáz hajduval.
A fejedelem még egyszer erőt vett magán, hogy kezet fogjon vele,
asztalához ültette s három napig ittak, mintha verseny volt volna
köztük, ki bírja tovább. Harmadnapon csúnyán összevesztek, a fejedelem
mindig oldalán függő kardjához kapott s leszúrta a vén embert. Mire az
észrevette volna, már darabokra volt vagdalva.
A hajduk meg akarták ostromolni a fejedelmi házat, de Imreffy a három
nap alatt részben eltávolította, részben megvesztegette, részben
megfélemlítette őket. Új vezért nevezett ki nekik a fejedelem s mert
úgyis gyűlölték az öreget, mint minden vén zsarnokot, nem lett nagyobb
baj a dologból, elmentek a hajduk Brassó alá.
Aznap a fejedelem megizente Bethlennek, hogy nála akar vacsorázni.
Bethlen nyugalommal vette a rendeletet s mindent megcsinált, hogy illőn
fogadhassa a fejedelmet: már nem tudta, nem arra készül-e, hogy őt saját
házában leölje…
Mióta itt volt, Bethlen semmit sem tett a fejedelem javára, mert ez nem
mert tőle tanácsot kérni. Mióta első ijedségében visszakönyörögte a
főkapitányt, azóta nagyot fordult érzése a törökkel szemben: már neki
Bethlen voltakép csak arra kellett, hogy túsz legyen: hogy a török
tudja, hogy udvarában van Bethlen s ha itt van, addig biztos, hogy
ellene mit sem tesz. De ismerve a Bethlen rendíthetetlen
törökpártiságát, mindennap rettegett attól, ha Bethlen tudomást vesz a
kassai s bécsi követség dolgáról, nyilt módon ellene szegül.
Kereste hát a nyelvét a szomorú embernek, akiről messze lesírt emberi
bánata, amely miatt csüggedten jár s mindennel szemben közönyös.
A vacsorán jelen voltak Imreffy, Török Kata, aki a napokban megérkezett
alvinci udvarházába s újra ápolni s civódni kezdett a fejedelem körül,
aki már odáig volt, hogy alig józanodott ki egy-egy órára, újra ágynak
esett, a vacsorán nem is volt semmi rend, a fejedelem már nem evett, nem
tudott ételt magába venni s minduntalan kidűlt. Sokat epéskedett,
tréfált, különösen nagy szeretettel mondott mindenkiről rosszakat,
különben kedves volt és szeszélyes, mint egy nagy gyerek.
Ha egy félórát aludt, elnyúlva, akkor megint felkelt s hallgatta a
zsivajt, amely szokásos boros társaság vidámsága volt.
Éjfél felé így szólt:
– Bort… de veres bort…
Bethlen felé nézett s nevetett.
A pohárnok jelentette, hogy nincs vörös bor.
Dühbe jött:
– Tanácslom, hogy legyen, mert ha veres bort nem adtok, véretekkel
mosatom fel a pallót.
Mindnyájan elhallgattak: rettenetes volt már, hogy a fejedelem minden
tartalék nélkül ölesse az embereket.
Török Kata a fejedelmet ölelgetni kezdte s mizserálni, színeskedni neki:
– Majd én hozok, hozok a nagy fejedelemnek, – mondta, – amilyen bort
akar a fejedelem, olyat adok s csókolni kezdte s visszavonta magával a
dívánra.
De a fejedelem, mintha fokonként menne a fejébe a düh, gyanakodó,
alattomos pillantással fogadta a tekintetét, halálosan ittas volt:
– Árulók vagytok mind! Mind árulók vattok! Áruló ebek!…
– Én is? Ugyan kinek árulom el nagyságodat, – hizelgett Török Kata, –
bizony hogy két garason eladom a brassai piacon, csak sokat beszéljen.
– Már senkibe se bízok: mind kutyák vagytok, – itt a levél: itt hordom a
levelet két hete kebelemben: nézzétek meg, ki az én Betlehem Gáborom!
Bethlen felismerte a levelet.
Elsápadt s nem szólott.
A fejedelem tajtékozva kiáltotta:
– Áruló kutyák vagytok mind: csak ez az egy van még, akiben nem
csalódtam! – s Imreffyt félkarral megölelte.
Bethlen hallgatott, szomorúan nézte a fiatal embert, aki átható nyugodt
pillantásától még jobban felindult s felállt, magát hányta-vetette s
kardját zörgette.
Kapi András és Rhédey Pál megölelték a fejedelmet s Török Kata Bethlent
kituszkolta.
A fejedelem újra ivott s ahogy Bethlen a szobából kiment, megint
elijedt, már azt hitte, Bethlen a hajdukhoz futott s jönnek rá, haját
kezdte tépni s követelte, hogy hozzák vissza az ő jó testvérét.
Bethlen nemsokára visszajött, a fejedelem bűnbánóan szorította meg a
kezét s úgy tett, mintha semmi sem történt volna.
Később arról beszéltek, hogy ki milyen jövőt kíván magának s Bethlen
megjegyezte, hogy legjobban szeretne világtól elvonulni s remete lenni…
Fent a hegyek közt egy bis birtokot s gazdálkodni…
A fejedelem nagy szemekkel hallgatta.
– Cincinnatus azért ment el szántani, – mondta, – mert csak a legnagyobb
dicsőséget bírta el: ha az nem volt, inkább a legaljasabb parasztságot.
Bethlen lehajtotta fejét: lelkében igazat adott a fejedelemnek, akinek
mindenkor elismerte szellemi fölényét, vagy inkább mindenkor meglepte s
új világításba helyezte előtte a dolgokat a Báthory gondolata: ő a
meglevő dolgokról tudott helyes és bölcs képet adni magának, Báthory a
jövőről… Neki haditervei erősek s készek voltak s az ország állapotát, a
pártok helyzetét pontosan érezte, sőt a távoli országokról is a
legtisztább képeket tudta felállítani, amelyeket aztán a bekövetkezett
események sorra igazoltak; a fejedelem azonban a jövőbe vetette nagy
lobogó tekintetét s mindaz, amit képzelőereje fölvetett, rendkívüli s
nagyarányú volt.
Bethlen sajnálattal látta, de mindig mint második ember állott Báthory
mellett: ennek ragyogó fantáziájától ő is kigyúlt s szíve mély
fájdalommal érezte, hogy milyen kár, hogy ez az ember energia híján
sohasem fogja egyetlen koncepcióját sem végrehajtani.
Ő nem tud tévedni: ez nem tud nem tévedni. S ez a saját biztosságában
való meggyőződés szegényesnek s másodrendűnek tűnt fel előtte; a saját
józanságának terhét szívesen odaadta volna a repülő szédületnek ama
mámoros pillanataiért, amelyekben Báthory fölibe emelkedett az életnek.
Bethlen, szegény, becsületességében ezt nem is titkolta s hogy a
fejedelmet kibékítse, most meg is akarta mondani:
– Nagyságos uram, – szólott a maga higgadt s meg nem indult hangján, –
nagyságod engem ellenségének néz, de én istennel mondom, hogy sok-sok
fejedelem sok-sok évek alatt nem fog annyi s oly nagy dolgokat mívelni,
mint amit Nagyságod cselekedett.
A társaság csodálkozva hallgatta ezt a beszédet, mert ha volt valaha
fejedelem, akinek egy-egy pillanatban holt pontra jutott az élete,
mindnyájan érezték, hogy Báthory Gábor ma ott volt.
– Nagyságod volt az első, aki a csekély Erdélyország fontosságát oly
nagyra növelte, hogy ebből e kis tartomány sok száz esztendeig megélhet:
a nagy Báthory István elfutott a gyönge erdélyi trónusról lengyel
királyi székére: de Báthory Gábor gondolataiban Erdélyt a magyarság
királyi székévé tette s körül lába alá hajtotta mint egy vár alá a
környülfekvő tartományokat, Magyarországot, Lengyelországot,
Moldvaországot, Oláországot: ha elgondolom, hogy ez végrehajtatik vala:
akkor egész Európa legnagyobb s legszilárdabb birodalma az erdélyi
birodalom.
A fejedelem fejét mellére ejtette s hallgatta régi hősi gondolatának
tárgyalását.
– Még meg nem történhetett: de maga ennek a tervezetnek földobása
fölemelte Erdélyt abból a szegénységből és félretaszított szolgaságból,
amelyben eleddig volt. Ehhez képest még Bocskay fejedelem tette is
csekély: mert Bocskay nagy férfiú volt, azonban a régi szűk
elgondolásban semmit is nem tudott újat teremteni: Valóban, a Báthory
Gábor akarata méltó volna rá, hogy életek nőjjenek érte s egyik
generatio a másik után, vallásává tegye annak végrehajtatását…
Báthory megszólalt:
– Volt néha egy s más, ami szívünket megdobogtatta, főkapitány uram.
– Volt, nagyságos uram, – mondta Bethlen, – ha fölgondolom annak a belső
cselekedetnek nagyságát is: hogy Báthory Gábor volt az első a fejedelmek
között, talán mind közönségesen, aki egyetlen szóval megváltoztatta az
ország belső életének minéműségét: mikor az úri s főúri hatalom
birtokosaival szembe állította a fölszabadított jobbágyságot, akkor
megint egy olyan rendkívüli s csodálatos lehetőségre kell rápillantanom,
amelyre csak az isten adta legnagyobb szívek találhatnak reá… Amily
egyszerű volt, egyre több s több erőt és hatalmat adni annak, akinek már
van ereje s hatalma: oly rendkívüli s lélekzetet megállító cselekedet
volt, erőforrást nyitni az erőtlenek és a jog nélküliek nagy tömegének
fölemelésével… A kevés hatalmas széttagolja a birodalmat, a hatalmas
tömeg megerősíti s összekovácsolja…
Báthory szomjasan itta a beszédet, amit senki mástól meg nem kaphatott,
mert akik körülötte voltak dicsőítették arcának, alakjának szépségét,
adonisi tökéletességét s hatalmának, erejének érzését fokozhatták, de a
bírálásnak ezt az őszinte s nagy arányát meg nem nyerhette.
– Ha magát amaz ítéletét nézem nagyságodnak: ahogyan a szász nemzet
ellen síkra szállott, kell hogy megismerjem abban is a nagy gondolatot:
mert az a birodalom, amely a Báthory Gábor elméjében megszületett, belső
ellenségektől megszakgatottan fel nem születhetett. Kell, hogy egy
ország népe egységes legyen mindaddig, amíg mindenek között meg nem
szünik a távolság s minden népek egy akol s egy pásztor alá nem
kerülnek… Amit én nem tartok gondolatban lehetetlennek: mert hisz minden
ember istennek teremtménye, kell tehát, hogy minden ember megtalálja
istenben s e világban egymással való szoros egyességét… Ebben a
gondolatban, amit szent vallásunk a másvilágról vet elénk: nincsenek
nagyok és nincsenek kicsinyek, nincsenek bölcsek s nincsenek együgyüek:
mindazok tehát, akik ennek az egyenlő együttvalóságnak útját építik,
nagyok és áldottak: akik a túlságos hatalom lándzsáját összetörik s
túlságos szegénység bilincseit feloldják: azok az isten angyalai a
földön.
A fejedelem hizelgetten, öntelten szívta a szavak boldogságát: most ő is
szerette ezt az embert, akihez hasonlóan senki soha őt meg nem érthette.
Szokott gúnyjával azonban packázott a jóságnak e nyugodt áramlatával s a
legutóbbi portai tervére célozva, mondta:
– Angyali tettekre majd még ördögiek is jönnek, csak soká firtasd…
Bethlen hallgatott, már hallotta, hogy Géczy követei megfenyegették a
fejedelmet, hogy leleplezik, miként ajánlotta fel a portának, hogy ha a
török hadakat alája adják, elfoglalja számára az egész magyar vidéket,
amit csaknem száz éves harcaival sem tudott maga a török meghódítani.
– Nagyságos uram, – mondta, – nem tudom, igaz, avagy nem: de ha az a
gondolat feltámadott, hogy a török erejével az egész magyar földet egy
testbe kanyarítani: ez a gondolat mástól ki nem tellett, csak Báthory
Gábortól… S ha felgondolom, hogy a megosztott magyarság így
szegénységében s bajában hamarább harcol egymás ellen, mint erőit
összetéve a török ellen: akkor azt kell mondanom, hogy ez ép olyan nagy
és szerencsés idea lehet, mint volna az ellenkezője: a keresztény
hatalmak szövetségében, egyesült erővel támadni meg a török birodalmat.
Abban az esetben egy ekkora erejű tartomány alkalmas vezetés mellett
épen olyan bontó lehet a túlpuffadt nagy tetemre, a török hatalomra,
amilyen döntő csapást mérhet kívülről ugyanarra a közös erő…
Báthory tágranyilt szemmel nézett Bethlenre: ez bizonyára tud a pozsonyi
követségről s annak az utasításairól, leste, hol fog kibukkanni, hol
támad fel a fenyegető a szavak mélyén.
– Azonban nagyságod: amilyen nagy az elgondolásban, olyan nagy hatalom
is kellene a végrehajtásra: úgy gondolom, Báthory Gábor csak azon a
módon tudná végighajtani tervét s gondolatit, amely módon azokat
megteremti: támad benne a nagy idea isteni mód, isten: _légyen_
szavával. Igy kellene jönni a végrehajtásnak is: _légyen s
megtörténjék_…
Báthory kínosan értette, hogy ő semmit sem tudott végrehajtani s már
látta, hogy soha kiegyenlítődni kettejük közt a távolság nem fog: a tűz
s a víz távolsága ez, egyik a másikat el kell pusztítsa.
Lehunyt szemmel, eltorzult arccal hallgatta tovább Bethlent, aki a
gondolatokat végiggondolók kegyetlenségével folytatta:
– A nagyságod akaratja mind lehetőség, semmi lehetetlenség abban
nincsen: csupán a szívós és nehéz munka kell hozzá, amely lassan,
csöndesen, mint az árvíz, nyomról-nyomra végigvigye…
Maga is meghökkent s elhallgatott. Még ennyire dicsőítéssel nem hódolt s
ennyire keményen nem támadott Báthoryra, mint most; de ma túl van a
gyönge emberi korlátokon, amelyek a lelkek közé a szolgai távolságot
vetik: ma emberi létének mély völgyében, gyermekei sírja fölött túl van
félelmen s ambición: könyörtelen keresi az igazságot s a késő éjjeli
órán csupán hangosan gondolkozik. És mégis megijedt, mert a fejedelem
szemébe nézett s abban újra felgyúlni látta azt az őrült lángot, amely
már szeme láttára annyi életet megemésztett.
– Szóval az okosság hibádzik belőlünk, – mondta Báthory gőgösen. – Az
bizony igen, főkapitány uram: de ha az nem hibádzanék, akkor mink nem
Báthoryak volnánk, hanem Bethlenek s akkor a címerünkben nem
sárkányfogak volnának, hanem koppasztott ludak…
Bethlen elhalványodott.
Ez a vég kezdete?…
Mindenki ijedten hallotta a durva tréfát: a Bethlenek címerében két
hattyu van egymással szembe fordulva s nyíllal átszúrva a torkukon: ez a
két koppasztott lúd!…
– No de késő van, okos emberek ilyenkor már ágyban hevernek, hogy erejük
legyen a holnapi okosságra, – szólt nyersen a fejedelem s felállt az
asztaltól.
Hiába tartóztatták, meg nem maradt tovább, mindenki remegve gondolt
arra, nincsen-é a fejedelem kísérő hajduinak kiadva parancs a Bethlen
letartóztatására, vagy még rosszabbra odakinn, s mind a férfiak
kardjukat szorították.
De nem volt semmi. Mikor a fejedelem a lépcsőkön lefelé ment, oldalán a
házigazdával, aki hajadonfővel lépkedett baloldalán: hirtelen a nagy
mozgástól, rengéstől a sok ember léptének súlyától-e, a lépcső tetejéről
leesett egy kő s a fejedelem mellett zuhant le.
Mindenkiben meghűlt a vér.
A fejedelem halottsápadt lett s darabig nem jött szóhoz, csak nézte soká
a követ lábánál, kardjának markolatát görcsösen ragadva.
Végre megszólalt:
– Ez nem volt elég bölcsen: főkapitány uram. Úgy gondolom: _mellé_
esett…
Bethlen erősen, komolyan mondta:
– Isten látja lelkemet, nagyságos uram: ezt nem szabad nagyságodnak
felrónia…
A fejedelem gúnyosan mosolygott:
– Csak szemben, főkapitány uram! csak szemben!
Nem fogott vele kezet, elment.
Bethlen a kapukat eltorlaszoltatta, s minden cselédségét, fegyveresit
lábra állította s amit lehetett, megtett arra, hogy ostrom ellen
védhesse magát.
Az éjszakai órái kínosan teltek el, amint hajnalodott, lóra ült s összes
kísérőivel kiindult a városból.
Csak akkor hallotta, hogy Báthory nem töltötte az éjszakát a városban,
nem mert bent maradni, félt, Alvincre futott még az éjjel s ott hált
Török Katalinnál.
Átment ő is a Maroson s Borbereknél, Alvinccal szemben óvatosan ügetett
el a hajnalban s lóhalálában sietett még egyszer Dévának.

XII.
Mikor feleségéhez jutott, fáradtan, törődötten, szorongó lélekkel,
mintha egy egész világ minden bánata rajtuk lett volna: az asszony
rögtön látta, érezte, hogy mindennek vége… s hogy egész életük szedett
szőlőág… Fonnyadó levelekkel, az életkedv hervadt lombjával lebbent az
ura felé, hogy annak még mélyebb s még fájdalmasabb sorsát enyhítse.
– Vége? – mondta s megcsókolta a szomorú embert.
Ez szó nélkül hajtotta fejét, fáradt nagy fejét az asszony vállára s az
simogatni kezdte, mint egy kis gyermeket.
– Jöjjön kegyelmed, uram, édes uram, – mondta csöndesen s a szeme tele
lett könnyel, – együtt elviseljük ezt is, ha a jó isten adta…
A férfi forrón karolta, mert érezte, e szóval immár magára vette minden
gondját s bánatát, holott eddig mind csak tiltakozott ellenük:
tiltakozott szegény s viselte, hordta, eddig is.
Magához ölelte, belső forrósággal s hálával: íme most is ő fordul, ő
folyamodik az asszonyhoz erőért s újulásért: a gyermekevesztett szegény
gyönge teremtéshez, aki nem nyerhet elég vigaszt és lelki segítséget: az
asszonyi lélek minden sziklánál erősebb: nincs a bajoknak s
nyomorúságoknak felhője, amelyet el ne viselne.
Föl, föl a várba. Minden percen várta az üldözőket, lent az udvarházban
meg nem nyughatott, csak fönt, mikor a vár dübörgő kapuján belől
kiszállottak a könnyű szekérből.
A hűvös szobában Bethlen beleroskadt egy sarokba, az asszony feszülten
nézett rá, várta a szót s hogy az ura nem szólt: zokogásban tört ki.
– Az őrült, az őrült: hát van ember, aki őt rajtad kívül tartsa…
– Meg akart öletni…
– Óh az átkozott, az átkozott: ez kell Erdélynek.
– Küzd, – mondta Bethlen, – küszködik… egy este kétszer támadott rám, s
mindjárt visszafordult…
– Nem mer: hiszen ha elveszed karodat, meghalt; lezuhan a fekete
semmibe: hogy eddig is bírta igazi ember mellette! Hát mit tett a
feleségével, mért nem kell neki Palotsay Anna? Kell neki tisztességes
lélek? neki csak az oly cafatok kellenek, aki előtt parádézhat; hogy ne
szégyellje magát, még nagyobb bünösöket keres, már csak útszéli
csavargók s orgyilkos latrok maradnak meg körülötte, akik azelőtt az
erdőket és pusztákat lakták: de így kell, így kell Erdélynek!
– Igen, – sóhajtott Bethlen, – éjjel-nappal iszik, vendégeskedik,
paráználkodik.
Elmondta az esti jelenetet, a vacsorát, hogy újra a vörösbor-komédia
volt, hogy a Kamuthynak írott levél hozzá jutott…
– Odaadta neki, tőled kicsalta, neki odaadta…
Bethlen az emberre gondolt, Kamuthyra, a széles nagy fogai felvillantak
előtte, ahogy nevet, s kurjogat: nem római jellem, székely góbé, de a
fejedelmet már elhagyta, egész szívvel elfordult tőle, meg is van az
oka: felesége… a leendő gyerek… s nem nyert semmit a fejedelmen; mit
kapott tőle? a Weiss Mihály meggyesi birtokát, amiket ez maga pénzén
vásárolt, ez az egész s egyáltalán, egy Prépostvárit emelt elibe, ezt a
pöffedt, szeplős durva embert: ehhez képest Kamuthy egy kedves, derék
kölyök… Nem, az semmiképen nem lehet: azt a levelet csak Imreffy
szerezte meg… Imreffy bizonnyal észrevette a Kamuthy lovászát, hogy az
Dévában járt, rálesetett, elfogatta, talán meg is ölette, vagy börtönben
van, vagy megvesztegette…
A legkisebb részleteket is meghányták-vetették; Bethlen nem szokott
beszélni a saját dolgairól, de a feleségével úgy beszélt, mintha
hangosan gondolkodnék; összebujtak, mint a viharban a két árva madár a
gyenge fészek fenekén, pityegtek, suttogtak, a fejük majd szétszakadt a
fáradtságtól.
Estére feljött Bethlen István a gazdaságból. A cséplésnél volt, csak az
udvarban hallotta, hogy a bátyja megjött s rohanva rohant fel a várba.
Bethlen fáradtan ülve maradt s félkarral magához ölelte az öccsét, másik
térdén felesége ült:
– Ti vagytok nekem az én kedveseim, – mondta, – senki más, senki más a
földön, csak a mennybéli jóisten az égben felettünk.
Bethlennét is elfutotta a szeretet, most ő is megölelte Istvánt s
megcsókolta annak az izzadt meleg arcát:
– Látod, – mondta, – látod… – s nem tudott egyebet mondani.
István el volt lágyulva s szintén sírt.
– Három árvák, – mondta az asszony.
Bethlen előtt fölvillant gyermekkora, annak a szenvedései, az árvaság
keserű kenyere.
– Emlékszel-é István, – mondta, – mikor tizenhárom éves voltam… te csak
hét… mikor bátyáméknál láttam, hogy nem lesz belőlünk semmi, csak béres
az udvarban, semmit nem tanultunk, se ruhánk, se csizmánk, se
tudományunk, igazi árva módra neveltek s birtokunkból is kiforgattak,
írtam egyszer aztán Puky István bátyámnak Borsodba, hogy édes anyámra
való szeretetbül jöjjön értünk s vigyen el, mert mink nem tudunk
megmaradni abba a gyalázatos tudatlanságba, mert mi itt semmit se
tanulunk és semmit se tudunk, bátyánk se oskolába nem ád, se rendes
vitézi életre nem nevel, oláh cseléd lesz így belőlünk… Akkor voltam
ilyen állapotban mint ma: se kint, se bent, de bennem volt a nagy
törekvés a jóra!… Vót ennivaló, innyavaló, nem mondhatom, nem sajnálták
tőlünk, de mit ér, vad parasztnak hagytak. Igy kerültem osztán magam
erejébül, szomszédok, atyám volt barátihoz való titkos rimánkodások után
apródnak a fejedelmi udvarba… Ott is, mit tanultam, csak amit éccaka
lopton loptam, gyertya mellett, semmi jó oskola, egy mesterem volt, az
isten megáldja haló poraiban szegény Kolosváry uramat, a fejedelem
oskolamesterét, akitül egy kis latint tanulhattam, Cicero nevét: ajj, s
verekedni az életért… nem csak a magaméért, hármónkért és a többiekért,
százakért, ezrekért, az egész országért. Már tizenhat esztendős koromban
Báthory Zsigmond fejedelem mellett, az olá háboruba nekem kellett a
vezetést egyízben felvenni, s nem veszett oda csak egy ember a
csapatbul; az is azért, mert ostoba volt, s önfejü… Nem sok vér szárad a
nevemen, pedig szinte soha csatát el nem kerülhettem, mindig jelen
kellett lennem, ha valaha volt s milyen csaták, hadak, háborúságok,
istenem…
Nem bírt ülni, felállott, levegőt kellett szednie, s nagy tagjait
megnyújtóztatni.
A szív eláradott rajta, nem bírt magával.
– Már húsz esztendős koromba bujdosóba kellett nekem menni a nagy nehéz
világba, törökök földjére, menekülni az ittvaló nagy setét öldöklések
elől… Ha meg kellett halnom, mért nem akkor talált meg a kés… mér
kellett hiában ez időket érni… Ha most is csak ott vagyok, ahol akkor…
István konokul buffogta:
– Már akkor fejedelemmé választották kegyelmedet.
Bethlen előtt feltűnt a temesvári bujdosók kis tábora: ő volt a
legifjabb, s mikor Székely Mózes is elesett s üres volt Erdély, csak az
oláh vajda uraskodott rajta: őt választották meg a bujdosók, el is
vállalta vón, de mindjárt kiütött az irígykedés… fiatal volt még nagyon,
hiába… Elkomolyodott:
– Azt jól tettem, – mondta, – azt istennel tettem, hogy el nem
vállaltam: – s mosolyodott, – gyenge volt még Bethlen Gábor a
fejedelemségre; az ország akkori megdúlt állapotjában mit tehettem
volna: de kiláttam, hogy kit kell fejedelemmé hoznunk; hoztam azt, aki
mindnyájunkat bujdosásba kergetett, aki levágatta szegény bolond
Zsigmond fiatal kezével, Báthory Boldizsárékat, aki a németesek feje
volt Prágában odáig, a császár oldalánál: Bocskayt…
Mosolygott, mint valami gyermekes boldog emléken:
– Volt egy jó fickó a kezem alatt, azóta elesett az is, szegény Gáspár…
ez jó török volt és nagyon ügyes futó, csenő fickó: ez örménynek öltözve
elvitte levelemet Bocskayhoz… Épen jókor, mert azt meg akkor szorította
legjobban Castaldó, már ki volt tűzve a napja, hogy nótába fogják s
konfiskálják birtokait: s hogy a maga bőrén érezte a német hálát, nagyon
elkeseredett a szegény megromlott haza állapotján: s elfogadta a voxot…
Volt neki egy török jóravaló foglya, emir vót, a Bocskay emirje, az
jöttment aztán s csinálta a traktát, azon a színen, hogy a tulajdon
váltságába jár…
Bethlen nem szokott magáról beszélni s szinte röstellte, ha
belemelegedett, de most ernyedt volt s lelke lazán húrzott, mint sírás
után a gyermeki lélek, a más kettő áhitattal hallgatta s szomjasan,
Istvánnak égett a szeme a büszkeségtől, Zsuzsánnának csorgott a
meghatottsága a szeretettől, az ő édes küzdő, szegény kis embere
ifjúsága fölött…
– S milyen igazam lett, milyen szép lett: milyen nagy fejedelem lett
Bocskay uram…
István morogva mondta:
– S mikor haldoklott, másra testálta az országot…
Bethlen:
– Még nem volt itt az én időm.
István:
– És mámma?
Zsuzsánna:
– Oh istenem, istenem segíts meg…
Visszazökkentek a mai nap, pillanatra elfeledett szerencsétlenségébe.
Bethlen:
– István fiam, vigyáztasd a fejérvári utat. Ha jelt vesznek észre
Szászváros felől, a lovak nyergelve álljanak: nem hiszem, soká késsen a
fejedelem lovasa, vagy könyörgést hoz, vagy halált.
Erre a szóra megborzongtak s az asszony rémülten sürgette a sógort,
menjen, menjen.
István felcsapta süvegét s kiment.
Hogy újra együtt maradtak s egyszerre megint rájuk szakadt a csönd, a
gyermekvesztett családi szoba minden kriptánál kínosabb csendje…