Tündérkert: Szépasszonyok hosszú farsangja - 12

hidegen visszhangzott benne az idegen szó: az egész gondolatmenet oly
távol volt az ő életfelfogásától, asszonylelke iszonyodott a
nyugtalanságoktól és félelmektől és a váratlan fordulatoktól, egy
rendületlen élet nyugalmát áhította, ahol megszabott s biztos
tevékenység folyik s jólét, gyarapodás, emberek tisztelete, az elvetett
mag biztos megaratása s a gyermekek boldog fölnevekedése… Már látta,
látta már, hogy az ura újra készen van harcra, háborúra, el fognak
szakadni s hosszú idők telnek, míg magára hagyva él s csak epedni fog s
dühöngeni ura távolléte miatt, valami kínos jövő előreérezése kongott
ott a háttérben és izzadott, mint a nyirkos falak, melyek a víz áradását
érzik már, hiába predikál a pap oly bölcsen és oly igazakat…
– Kegyelmed mindig a legjobbat látja s mindig a legrosszabb jut énnekem…
Bethlen gondterhesen s szomorúan nézte az asszony eres kezecskéit,
ezeket a dolgos, fáradhatatlan kezeket, amelyek lehetővé teszik neki az
életet, mert teljesen ráhagyhatja a házat, az életet, a gyerekeket, a
gazdaságot: de őt magasabb erők kötik le s nagyobb rendeltetés, mint egy
család sorsáról gondoskodni s már félt, félt a kitörő vihartól, mely
minden percben fenyegette életüket… Igaz, az asszony ezt az életet
jobban elvégezi, mint bármely asszony tenné Erdélyben, akit ismer, de
bizony teljes joggal elégedetlenül s hiába látja be jogát a panaszra és
keserűségre, nem segíthet rajta… Gondolatai részesévé, belső tagjává nem
teheti s ez az egyetlen, ami kínozza, hogy az asszony nem látja be az ő
koncepcióinak nagyságát, nem érzi lázát s nem veszi magába a
szenvedélyt, amely őt minden rostján, lelke minden rezdülésén át fűti…
– És nem kell ez az élet! – kiáltotta az asszony – nem leszek özvegy!
élő ember özvegye! hogy olyan dolgokkal harcoljak, ami férfinak való,
minden asszonynak megvan a férje, aki részt vesz az életében, csak nekem
nincs. Ha özvegy vagyok, akkor tudjam, hogy az vagyok, biztosítom, hogy
nem fogok senkire szorulni, de hogy én belőlem éljen egy férfi s ő csak
kint parádézzon a világ előtt és okosabb legyen az országnál,
hatalmasabb a fejedelemnél és mégis egy senki, mindenki cselédje és
mégis learat mindent, mindenkit szolgál, csak engem nem és senkitől se
kap semmit, csak én tőlem…
Bethlen szomorúan nézte az asszony éles arcvonásait, úgy feküdt ott az
ágyban keményen s mereven, mint egy szobor, bronz, kő, hideg s ellenség.
– Nézd kedvesem, – mondta csöndesen – mikor elindultam az életre, semmim
sem volt, még szüleim, testvéreim, rokonaim sem, mikor megesküdtünk, mik
voltunk?… Egy nagy cifra füst vett körül s ma mégis a mienk az dévai
uradalom s a szép dévai völgység, melynél szebb uradalom nincs egész
hazában… Nem mondhatod, hogy elfelejtem a magam dolgát, nem
panaszkodhatsz, hogy…
– Hogy dolgom ne legyen, arra nem panaszkodhatom. Más asszonyok
mulatnak, parádéznak, vigadnak, táncolnak, udvarlókkal szórakoznak s én
itt szenvedek és nyomorgok és dolgozom, ez az enyém és semmi egyéb… – a
szemében könnyek voltak s nehéz levegő telepedett a szobára…
A férfi ráfektette fejét az asszony mellére, fáradt volt és nehéz ez a
fej: mindent elbírt, mindenütt feltalálta magát, de itt, ha az asszonyán
erőt vett a csüggedés, akkor itt elvesztette minden erejét és
rugalmasságát…
Az asszony csak nagy sokára emelte fel kezét, lágyan átölelte a nagy
bozontos fejet:
– Rossz ember ez, Bethlen, mondom kegyelmednek, rossz ember… evvel az
életét össze ne kösse, boszorkány a testvérje is, az az Anna, rossz
lelkek ezek… Aki igy fél a feleségitől, így el tudott vele bánni…
Bethlen megenyhült, örült, hogy másokra fordul a felesége gondolata s
kész volt belemenni idegen lelkek megrágalmazásába, hogy meneküljön
saját bajától.
– Báthory vér, azt csinálja, amit Zsigmond fejedelem csinált… – mondta
megvetően az asszony, férje fejét simogatva.
– Zsigmond titkos beteg volt, – mondta az ura – Zsigmond szerette volna
a feleségét, de nem tudta…
– Ez is titkos beteg, egy titkos nyomorult, hitvány, ennek a becsülete
beteg: ez nem mer az asszonya szemébe nézni… Ez, attól fél, annak a
becsületes, hűséges jó szemétől!…
Bethlenben felvillant a fejedelemasszony rendkívüli tisztasága, kövér
fehérsége s gőgös hidegsége. Mikor Kolozsváron szolgálta, megvillant
benne némi buja kívánság e rendkívüli asszony felé, de annak jégszirtjén
még ő is ellene szegülő hullámokba csapott, hogyne a fejedelem, aki még
ezerszerte kevésbbé bírja megérteni az idegen lényeket… Szép és ostoba
nő az erény tornya, de az Erény toronyőre a korlátoltság… Most azonban
nem törődött vele, felesége meleg és illatos teste már föltüzelte s
óvatos kis mozdulatokkal, nézéssel és apró csókokkal tapasztalgatta az
asszony hajlandóságát, amit mindig csak a legnagyobb erőfeszítéssel
tudott kiérdemelni…
Felállott, az ajtó závárát rátolta, s visszajött:
– Az estve Dévából lovaslegény jött, a gyerekecskék jól vannak…
Az asszony energiátlanul feküdt s egyszerre két, fészken ülő,
szerelembúgó lett belőlük: az asszony lassan cirógatta az ember fejét s
párázott belőle a kivántató jóság…
Ezalatt a fejedelmi palotában egyre jobban kialakult a Kornis szeme
előtt a fejedelmi tanácskozások sok csudálatossága.
A fejedelem senkit sem szokott dolgaiba avatni, mindenkor külön
tanácskozik minden követekkel, úgyhogy még kancellárja is, ezt az ügyet
ismeri s azt nem. De ma Kornist folyvást maga mellett tartja s
legbelsőbb dolgai tudójává teszi. Imreffyt is folyton elszalasztotta,
Géczyt is minduntalan postának használta, úgyhogy a legfontosabb
dolgoknál nem lehettek ott, Bethlent felhivatni sem engedte, Kornis
megérezte, hogy tart Bethlentől s talán azért siet annyira, hogy addig
mindeneket megcsináljon, mire a főkapitány feleségétől feljöhet… Kornis
nem értette a dolgot, mért vagyon őreá ennyi szükség máma: igaz,
lengyelül elég jól tudott s németül, oláhul is: de a fejedelem is
tudott; előtte ma mindennek mélyebb, izgatóbb s titkosabb értelme van…
Ijedten figyelte ennek a fiatal fejedelemnek tudományát: hogy ismeri ez
Thurzó nádort s mi mindent akar tudni róla, még a köntöse színét is… A
királyi udvarnak minden pletykáját s a zászlósuraknak minden szavát…
Mért gyüjt sereget Forgács Zsigmond Kassán fejül s Thurzó Szaniszló: mit
akarnak a portai követséggel s mit vittek ajándékba a nagyvezirnek,
kajmekámnak mit s a kapitihák kik s mit mívelnek… Csakúgy ömlött a
kérdés s olyan tisztán kialakult még Kornis előtt is az odaátvaló
vélemények sora, jobban, mintha ő maga ott járt volna… Most megértette,
milyen nagy dolog, benne lenni abban a társaságban, amely az uralkodókat
körülveszi, az uralkodás minden dolgát, akaratját, tervét fontra s latra
vetik s a környülálló családok asztalán, mint száz részgyülésbe vitatják
s őrlik meg s visszafelé is irányítják, ha közhelyesléssel nem
találkozik az uralkodás dolga…
Ha ez idegenek innen elmennek, bizonnyal ők is époly biztos módon tudják
az ittvaló dolgokat, csak legyen, aki őket így kifaggassa…
És a tanácsurak, főispánok, össze-vissza mint egy kavarodás: referatumot
tenni, mit, mennyi katonát, élelmet, szénabelit lehet nála szedni, ezt
mind tudni, fejben tartani, Kornis már rég elfelejtette a Dobokamegyeiek
szavát, mikor a Háromszékiek jöttek, de a fejedelem, az nem: déllére az
egész ország állapotát tudta, s tíz, húsz embernek dolgot adott, annyi
írásbélit, hogy füstöt vetett a feje, csak aki hallgatta is. S a lengyel
s a módvai követekkel közbe-közbe s siránkozó vénasszonyok, akik
panasszal jönnek szomszéd urak rablásiról, megvert jobbágyokról,
elhajtott barmokról, s osztályos atyafiak istentelenségéről s mind
meghallgatja, mind megnyugtatja, felbiztatja, s boldog arccal ereszti el
s aztán a lengyelekkel pihenés nélkül úgy diskurál Zolkiewsky terveiről
s a mi zendülőink praktikáiról, mintha nem is erdélyi s magyar, de nekik
is fejedelmük s lengyel volna… Moldva, Oláország, mind ki vannak terítve
s már belső háborúk támadnak távoli országokban, már idehallik a
védtelenek ordítása, felgyujtott falvak füstölgése…
Kornis nem volt képes tiszta aggyal figyelni, mert mindenuntalan közbe
tolódott valami, ami őt megrémítette: a pozsonyi követek elmondták, hogy
Forgács Zsigmond korrespondentiát tart fenn valamely erdélyi urakkal, a
lengyelek ugyanezt mondják s a moldvaiak is: de a fejedelem elhallgatja,
elsiklik felette, ezt most nem faggatja, csak az ő szíve dobogása
erősbödik, vagy csendesedik, ha ráfordul a szó, vagy másfelé terelődik…
Átkozott Kendy, milyen jó, hogy őtet eddig még semmibe bele nem vitte,
ezer szerencse, hogy oly messze van Radnóth Szamosújvártól, ezt mind a
felsőországiak csinálják…
De mért? mért nem vallat a fejedelem? ez nem bántja, mit írt Zolkiewsky
Szaniszló, a lengyel királyi fővezér Erdélybe s kinek? S kinek másnak,
hisz azt minden gyermek tudhatja, hogy ha valakinek ír, az csak a sógora
lehet, a Csáky Krisztina anyja lengyel lány s Kendy így egész
lengyelségnek sógora…
S Kendy milyen bátran jön megy, a fejedelem minduntalan hivatja,
tanácskozik vele, rábízza a főkapitányra tartozó dolgok rendbeszedését,
a katonai mustrák registromainak vezetését, a prebenda, az országos
kamarák, élelemrekvirátiók számadásit s ez úgy jőmegy, az ember nem
hinné, hogy gyilok van az övében, Kornis nem egyszer érzi kezének ideges
mozdulását: hogy ő csak kirántsa most kardját s az első csapással
behasítsa ennek a fejedelemnek a fejét.
Iszonyodott attól, hogy az ő füle hallatára faggassák a titkos praktikák
dolgát s végre is szólt:
– De ugyan micsoda dolog az, Nagyságos Uram, kik írnak és hová
leveleket?
A fejedelem egyszerűen, nyilt szemmel nézett rá:
– Ugyan hová gondolsz, ki van itt, aki ellenem praktikába menne?…
Olyan bátran, egyszerűen s nyiltan állt, Kornis hitt neki, hogy ez
semmit sem tud, bár nem mert hinni, de azért jól esett ez a nyugodalom,
s esküdött magában, hogy véget vet, vagy elhalasztja a Kendy dolgát.
– No Bold uram, eredj s csináltass ebédet, mert krudeliter megehültünk,
– mondta a fejedelem nevetve.
Kornis máskor halálosan megharagudott volna, hogy effélére használják,
inasnak, egy Báthory, őt; de most boldog volt, patvar nézze az ebédet,
csak hogy kimehet.
– Az ebédnél két asszony is lesz, – csapott vállára a fejedelem, – két
szép asszonyok s főasszonyok pedig!
Ki lehet az, tünődött magában Kornis s ahogy kiszabadult a fejedelem
boszorkánygyűrűjéből, nagyot lélekzett, szitkozódott, nyújtózkodott;
legjobb volna jó messze lenni innen. S ahogy a csarnokon átment, érezte,
tudta, hogy minden szem rajta van, irígykednek s feléje húzódnak az
emberek; mi ördög ez? de hizelgett neki, hogy őt vélik a fejedelem
legtitkosabb kedves emberének.
Kendyvel a grádicson találkozott.
– Rakjátok a tüzet, – morogta halkan Kendy.
A vér a fejébe s az ijedség a lábába szállt:
– Eszeveszett bolond, hallgass, – mondta neki nyersen, – jól vigyázz,
mert alattad a máglya!…
Kendy különösen s gyanusan nézett rá:
– Ma estve még szólunk egymással, Bold!
– Nekem haza kell siessek Radnótra, feleségemhez.
– Magadban?! – mondta Kendy s szúrósan nézett a szemébe.
Kornis elértette, hogy a fejedelmet kellene magával vinnie s ott leölni…
Megborzadt:
– Vidd magadnak Újvárba, – morogta s elfordította szemét; a fényes
nappal józanságában iszonyú rágondolni is.
Kendy kicsit gondolkozott:
– Jól van, én vállalom; elhívom Újvárba… de jössz te is.
– Mit faggatsz engem! – pattant fel Kornis szokott hetyke hangján, –
nekem haza kell mennem az asszonyomhoz: veletek nem megyek, de ott
leszek… Kornis Boldizsár még megéri a tulajdon szavát…
Elváltak s ő titkon reménykedett, hogy majd az asszony megszabadítja,
majd valami közbejön s nem kell részt vennie… Mikor kijött a
fejedelemtől, eszébe se volt, hogy csakugyan az ebéd után nézzen, de
most a konyha felé ment s úgy dolgozott, úgy törtetett, úgy igyekezett a
fejedelem kedvét megnyernie, mintha tanukat szaporított volna maga
mellett, hűsége mellett. Ó, de jó volna lóra ülni, ebédre se menni, de
haza, haza Radnótra, a maga drága, tisztaságszerető hív és becsületes
feleségéhez…
Kendy azonban folyton szemmel tartotta s mikor az ebédre gyültek, Kornis
egyre érezte a Kendy szúrós, gyilkos szemét magán égni…
Beteg volt s forró a teste, semmivel se törődött, az is csak most jutott
eszébe, kik lesznek a két asszonyok, mikor már itt is voltak s látta
Bethlennét és Dengeleghynét.
A fejedelem nagyon udvarolt a két főasszonynak, akik sógorasszonyok
levén, egész nyiltan gyűlölték egymást.
A fejedelem Bethlennét a jobb oldalára, s Török Katalint a baloldalára
vette. Bethlenné mellett ült az ura, s Kata mellett Kendy István. Csak
kis asztal volt, az urak mind a más szobában voltak, itt velük még csak
hárman ettek, Imreffy, Géczy s Kornis.
Géczy nagyon kedves volt, de hiába, itt nem törődött vele senki,
visszavonult, mindenki a fejedelemmel volt elfoglalva. Az asszonyok nem
is hallották a bókolásit s ő éles szimattal megérezve az új fejedelmi
hölgyet, buja vággyal vetette utána magát s leste messziről.
De a fejedelem nem tudott egy pillanatra sem alázatos, vagy hódoló
lenni, szórta sugarait s csipkedését is, mindenkire, az asszonyokra is.
– Hiába gőgösködsz, – mondta Bethlennének, – nem vagy Károli Zsuzsánna,
csak Bethlen Gáborné! Akkor születtél, mikor Bethlenné lettél s ezt nem
szabad elfelejtened.
– Palotsay Anna is akkor született? – vágott vissza Bethlenné.
Török Kata ingerkedve felnevetett, Bethlen Gáborné előtt elszántan jó
kis lány akart maradni, s oly rendes volt, síma volt a haja is, mint egy
kislányé, még pingálva is csak ép egy parányit: de most elárulta magát e
nevetéssel.
A fejedelem nem haragudott meg:
– Palotsay Anna? – mondta, bort ivott s elnézett messze, tünődve s
furcsán, – Palotsay Anna kivirított, mint a tündérvirág a tündérkertben,
mikor Báthory Gábor meglátta: addig setét volt, lucskos volt, kis
piszokfentő volt, akkor pedig kisütött a hajnal, ráhullott a harmat,
kivirított a virág… Csakhogy Palotsay Annának nem kellett a hajnalnóta,
nem adta a szerelmet szerelemért: Palotsay Annának ostoba rossz vére
van: nekie diadémum kellett…
Lehunyta a szemét borbódultan, nagy szemére nagy sötét szemhéja szinte
betegen húzódott, vastag ajkát nyelvével nyalogatta, az arca elbágyadt,
fáradt lett, idegesen rángatózott, fanyar ízek gyűltek az ínyében, újra
ivott, Bethlenné komolyan, megilletődve nézte.
Rángatott szájjal, eltorzulva mondta a fiatal férfi:
– Nem jött velem lóháton vágtatni a nap elébe… neki csillogó korona
kellett, nem csattogó csók… megkapta: örüljön neki… még mit akar, ő a
fejedelemné!…
Bethlenné hallgatott, aztán így szólt:
– És ha nincsen hámja, kötőfékje, hanem együtt vágtat a vágtatóval,
akkor most mi volna? hogy volna? akkor valaki _csak_ az övé volna?…
A fejedelem kajánul felnevetett s egészen Károlyi Zsuzsa arcába hajolt:
– Ha én egy virágot szerelemből megszeretek, száráról leszakasztom,
illatját felszívom…
– S elvetem a porba.
– Igen… – húzta a nyakát mint egy rossz fiú, – de ha egy drága forgót
pénzemen veszek: akkor azt bezárom a görgényi kincstárba, registromba
iratom, s kincstartómat felakasztatom, ha elvész…
– Értem: azt kérdezi Nagyságod, ki akar virág lenni s ki diadémum.
A fejedelem mélyen, erősen s huncutul nézett az asszony szemébe.
– Igen…
Bethlen gyönyörködve nézte a feleségét, aki kicsit kipirult, üde s friss
volt s az összetüzés kivirágoztatta, de gyönyörű íves metszésű szája
gúnytól, asszonyisága örök bújától remegett s azt mondta:
– Az asszonyember is tud olyasokat gondolni, mint a férfiember: csak nem
teheti meg… Az asszony csak megkívánja, kivágyja, kigondolja: de el se
kezdheti, már elfárad, azért lesz ő jámbor asszony, szegény.
A fejedelem galád kárörömmel nevetett:
– Azt mondja a biblia, a kegyelmed ura jól megolvassa, bizonyíthassa, az
asszony nem ember, de asszonyi-állat!… – s a Kornis szemébe kacsintott,
amitől ez mint bűntárs megszédült, maga sem tudta mért.
– De bezzeg a férfi, az aztán ember, – szólt Bethlenné csöndesen, – s a
férfi, pláne egy fejedelem, végrehajtja, amit gondol! vagy sikerül, vagy
nem: de mit tegyen egy asszony?
– Mért lett asszony? – kuncogott Török Kata, némbertársát a férfiak
szájára kiadva s ezen a vad és nyers emberek fel is kacagtak.
– Én sokszor szeretnék asszony lenni, – mondta a fejedelem: – folyton
égni, égni, rohanni, űzni, hajtani?!… Jó volna megülni, várni,
ellágyulni… Kapni, zsarolni, kínozni…
Bethlenné ránézett; most olyan kócos és jó kis fiú volt s egyszerre úgy
érezte a kettő közül ez inkább a sajnálni való, a maga rákényszerített
vad élethajszájában… E pillanatban közelebb érezte ezt a szerencsétlen
bolond fiút, mint azt a hideg, magán uralkodni biró kemény embert:
kisujja megmozdult, ahogy nézte, úgy szerette volna baglyas nagy puha
haját megsimítani, bolond részeg fejét ölbe venni: s talán ő, ő meg is
tudná fordítani sorsát…
Még tán sose vesztette el életének biztos alapjait, de most megbillent,
imbolygott, mint ködvár lengett előtte az élet…
Báthory ivott s újra ivott, aztán dúdolt, borongott, végre fölpattant:
– Kornis uram, most pedig megyünk hozzád Radnótra!
Kornis belesápadt; ez váratlan!
– Szombaton Besztercén kell legyünk. Nem megyünk Torda, Vásárhely felé,
inkább árkon-bokron át Radnót, Széken át… Kancellár uram velünk jő,
Bethlen uram, ti mentek a sereggel Kolozsvárnak, Ujvári kapitányékkal.
Nem törődött az asszonyokkal, azok menjenek a merre akarnak, Bethlenné
megérezte, milyen más az ő ura s már sajnálta percnyi szerelmét, mit
rávesztegetett: ez nem ember, ez egy égen tündöklő csillag, tesz s
mível, mit akar: nincs ennek a lelkében senki más, csak ő saját maga…

III.
Éjfél után két órakor felharsant a kürtszó, felugrott s útra készült
mindenki.
Nagyon jó volt az esti vacsora, s a fejedelem, álomból tisztulva, de még
egyre bódultan, fütyörészve rendezgette magát. Örült ennek a napnak és
éjszakának, amit itt töltött Radnóton.
Kornis kijött a belső kisszobából, ahol feleségével hált, az arca derült
volt, oly melegen s hálásan nézett a fejedelemre, soha, soha hűnek s
igaznak nem érezte magát hozzá, de ma igen.
– Hogy aludott Nagyságod? – kérdezte szeretettel.
A fejedelem kezet adott neki s jó erősen megszorították egymás kezét,
mintha messze útról jöttek, most végre találkoztak volna…
A fejedelem olyan erősnek, keménynek, győzőnek érezte magát, most úgy
tele volt az élettel: örömmel gondolt a hosszú útra, a hó hátán föl
Besztercéig havas erdők s hepehupás dombokon, nem is bírt már házban
maradni, a tüdeje tágult s egyre csak nyújtózkodott.
– Jókat álmodtam, – mondta vidáman s Kornis boldog volt, hogy az ő
házánál a fejedelem oly jókat álmodott.
Bejött Imreffy; savanyúan s fonnyadtabban mint valaha, írásai nagy
bőrtokját cipelte hóna alatt, utána jött Géczy, ez is álmosan s
fáradtan, mint olyan ember, aki jobb szeretne ágyban heverni virradtig,
mert semmi célja az úttal.
Kornis mosolygott s azt mondta:
– Megyek, körülnézek odakivel, szétverek a legények közt.
Süvegét fejébe nyomta, bundáját vállára kanyarította s kiment.
A fejedelem még egyet nyújtózott, Géczy hangosan ásított:
– Hej, teremtette! – kiáltotta, – Bethlen uramék azóta Besztercén
alusznak.
– Pszt, – mondta a fejedelem s a szomszéd szoba ajtajára mutatott vissza
ujjal, – még alszik a házi görlice.
Hirtelen valami ütötte, láng lobbant fel benne, a szeme vérbe borult s
azt mondta:
– Búcsúvétlen… – a torka elfúlt a hirteleni vérlobbanástól, – ki oly
paraszt, hogy búcsúvétlen menjen el? – s a belső szoba felé nézett.
Imreffy egyszerre szörnyen kijózanodott, Géczy olyan lett, mint a nyárs:
megdermedve értették meg a fejedelem gondolatát.
Ez azonban már süvegét letette, egy szökéssel az ajtón volt, s lassan
benyitott. Bentről meleg és sötétség és jóillat csapott ki, a két úr
egymásra nézett: ez a két ember, a régi és az új kegyelt, most együtt
lőn tudó és cinkos, iszonyodva nézték egymás arcán a félelem
színváltozását.
Imreffy kiterítette táskáját, reszkető ujjakkal írásokat szedett elő:
– Menjen kegyelmed az kivülre, – mordult Géczyre. – Senki emberfia is be
nem jöhet: az moldvaiaknak írja a fejedelem az felelíst.
Géczy abban a pillanatban kisietett. Jó is volt, mert Kornis jött
mindjárást visszafelé nagy vidám jókedvével:
– Készen vannak a legények, – mondta, – lehet indulni.
Géczy kedvetlenül mondta:
– Még a fejedelem belefogott valami munkába.
Kornis nagy szemet meresztett.
– Munkába?
– Igen, – morogta Géczy, – pedig jobb lett vón elhalasztani: ír…
Elővette az pennát s ír…
– Mit ír?
– Felelíst az lengyeleknek, vagy móldovaiaknak. A kancelláriussal.
Kornis megcsóválta a fejét. Távolrul, e pillanatban, mintha valami
asszonyi sikoltás lett volna, de nem lehetett kivenni, honnan s merrül.
A házigazda mindenfelé fülelt, s tünődve és szimatolva kiment a
szobából, Géczy ott maradt, s az ablakba állt, meg visszafordult, nagy
lépésekkel járkált.
Kint semmit sem vett észre Kornis, aki újra visszament a lovasokhoz;
ezek lóhátán várták az indulást, csillagos, de holdvilágtalan éjszaka
volt s nem volt felettébb hideg.
– Indulunk-e már, Nagyságos uram? – kérdezték.
– Mindjárt, csak a fejedelem még dolgozik, – mondta s tovább ment.
Csudálkozva hallották s nevetni kezdtek.
– Dolgozik? – mondta egy hadnagy, – nincs egy szép menyecske a közelbe,
früstökre?
Kornis ezt félfüllel meghallotta.
– Országos levelet ír űfelsége, – szólt vissza ingerülten.
De az a szó valahogy a szívében maradt, mint egy tövis. Az udvaros gazda
abrakot kért s az ispán az itthoni munkákrul kezdett még szólani; míg
ezekkel tárgyalt, egyre szorította valami.
– Te Mihály, micsoda asszonysikítást hallottatok tik az elébb?
Senki sem hallott semmit.
Kornis egyre rémültebb s félelmesebb lett; idekint akárhol lett volna az
a sikoltás, azt hallani kellett, ha még ő bent a nagy palotán is
meghallotta…
Egyszerre felugrott s rohanva föl a házba.
Ajtókon át, mint a fenevad tombolt végig; Géczy még most is ott volt,
ahol hagyta.
– Még mindig! – riadt rá, rekedten, szörnyű felindulással, – még most se
lehet bemenni?…
Géczy oly sápadt volt s annyira zavarba jött, hogy Kornis
félretaszította az útból s nekivetette magát az ajtónak.
– Udvari marsalk vagyok én, – kiáltotta, – nekem éjjel-nappal szabad a
bejárás a fejedelemhez.
Ahogy azonban képéből kikelve, feldúlva s sarkaiból kivetett lélekkel
benyitott, odabent Imreffy az asztal mellett ült, írt s a fejedelem
fölötte állott, ráhajolva s nézte az írását.
Ettől egyszerre, mintha hideg vizet öntöttek volna rá, elmult a hősége.
– Mi az? – kérdezte Imreffy szigorúan.
Kornis nem tudott felelni, csak tátogott s egyre nagyobbakat lélekzett.
– Indulni… indulásra… – hebegte, – hogy nem indulunk-e még, Nagyságos
uram, kérem felségedet.
A fejedelem azt mondta:
– Hagyjuk ezt no, kancellár uram, ugyse tudjuk egy ülésre megszerzeni.
Imreffy engedelmesen s nagy nyugalommal fogta az írást, megszórta a
portartóból homokkal, aztán kényelmesen összetekerve, a tokba dugta.
Kornis ijesztően meg volt nyugodva, de nézte, nézte a fejedelmet, azért
úgy nézte, mintha egy sárkánykígyót nézne, nem tudta mért, de iszonyúság
volt néznie…
– Köszönjük a szállást, a vacsorát, hálást, – mondta a fejedelem s
vállára csapott Kornisnak.
Úgy térítette, előre akarta tolni, hogy előtte lépjen ki.
Kornis öntudatlan megfeszítette a lábait s nem mozdult:
– Még én asszonyámnak köszönnék, Nagyságos uram, – mondta, de mintha úgy
érezné, nem kellene bemennie, hogy lopás, ha bemegy, mintha a fejedelem
ellen való cselekedet volna, amit tesz…
A fejedelem hangosan, de erőltetetten felkacagott, aztán előre indult,
kiment az ajtón, utána Imreffy.
Kornis úgy vette észre, mindaketten kardjuk markolatára tették a
kezüket…
Géczy is az ajtóban állott, ez is kardra készen s mind oly különös volt…
A fejedelem ahogy lóra ült, rögtön indult. Az urak ott voltak körülötte,
Kamuthy, Kornis György, Sarmasághy, kivált a pápista urak s kicsit
vivátoztak.
– Van-e töltésetek? – kérdezte a legényeket Géczy.
– Igenis.
– No, puffantsatok csak egyet a levegőbe, – kiáltott a fejedelem. – Hadd
emlegessék meg a búcsúzást a lányok!
Tizen, huszan felkapták a puskájukat, szerelni kezdték, s kevés idő
mulva a hadnagy parancsszavára egyszerre elsütötték a fegyvereket.
Iszonyú durranás volt a nagy éjszakában; az egész falu rémülten ijedt
fel álmából, a legények hatalmasan kacagtak s ebben a percben megjelent
a tornácon Kornis Boldizsár.
Arca nem látszott a setétben, megölelte a tornác oszlopát, csatlósa ott
állt a lóval, ő kis habozás után felvetette magát a nyeregbe s a csapat
kilovagolt a parasztok, az álmos fejércselédek vivátozása közben az
udvarból.
A fegyverdurranás megdöbbentette. Érezte, hogy ez az ő megfélemlítésére
való s most már biztos, egészen biztos volt s szörnyű, szörnyű… Oh, ha a
föld megnyílna, hogy elmuljon a jövő iszonyúsága…
Most már mindent tudott: a felesége bódultan feküdt, álomból ébredett:
de ki hinné el, hogy aludni tudott e reggelen: feláldozta magát uráért,
magáért: gyermekeit említette, akik a gondviselőasszonnyal háltak ez
éjjel az épület más részében: mért mondta gyermekei nevét?… Kornis
kábult volt, sűrű vértódulások döngették az agyát, nem láthat, nem
láthat tisztán, s mind igaz…
De azok már kiszáguldottak az udvarból s ő egyedül, itt maradt:
megragadta az öröm, hogy el fog maradni tőlük: de megrohanta a rémület,
hogy így soha többet, többet soha közelébe sem férhet: s ha igaz,
Erdélyben megállása nem lesz: ma még, talán ma még lehet: bősz düh
elragadta, lóra ugrott s utánuk vágtatott…
A Marosháton érte be őket, a sereg vígan ügetett az éjszakában, a
csillagok alatt s ő egyedül utánuk, mint az átok, a hegyek környöskörül
gubbasztottak s csúfondárosan terültek el, mind reá nyúltak, neki
fordultak s széles vigyori pofával lesték a vágtató dühöt.
S újra meg újra beleszédült rémületébe.
Hát ezért, ezért jött hozzája Radnótra a gaz, s ezért, ezért, már előre
tudta, így kicsinálni, szörnyű: egy pillanat alatt megfosztani
mindenétől, elvenni vagyonát, birtokát, becsületét, életét, egy kincse
volt, egy értéke, amit legtöbbre becsült; vette volna el, koboztassa
szét minden vagyonát, de így kivágni, kimetszeni a legbelsőbb lelkét, a
szíve szívét, magját, töviben vágni ki a fát… Rá a rablóra, rá, rávágni,
sujtani, aki ilyen deli módra, üresen s vígan száll előtte s mégis
elrabolta s magával viszi minden kincsét.
Mikor utólérte őket s berugtatott közéjük tajtékos lován, bátyja
mellett, Kornis György mellett mégis megnyugodott. Magába gubbadva
hagyta, hogy kipárologjon dühe és fájdalma s oszlott s tisztult kissé a
vad iramlás.
Körülnézett s kieresztette hálóit, hogy társakra szálljon, elől ügetett
a fejedelem a cinkosai közt, Imreffy, Géczy, Kamuthy, e három lator,
krisztusi latrok, keresztre valók, micsoda népek az ország élin: elszánt
gazemberek, akiknek egy íze nincs jó, világcsavargó bestiák, akiknek itt
ép olyan jó, mint bárhol a világon s mind ebből élnek, mint a gomba a
fán, ki kell vágni már csak azért is a reves fát, hogy ettől
szabaduljunk: mik lesznek ezek, ha nem ez a fejedelmük… Hát arra való
Erdély, hogy ilyen sehonnai haramják prédája legyen…
Szíve szerint húzódott most bátyjához, Kornis Györgyhöz, aki kövéren,
pöffedten ült lován, gőgös, de nem csoda, oly sokat dudálta neki
haragját s gyűlöletét mindezek ellen… tőlük félt a galád, csak most is
Fejérváron: reggeltől estig maga mellett hordta: egyszerre ez is
felgyúlt előtte: szüksége volt rá: az ő becsületes nevével akarta
takarni, amiket csinált: az ország előtt kell neki, hogy Kornis
Boldizsár jelen legyen mindenben, hogy világ szerint szerte hírrel
legyen, hogy Kornis Boldizsár főfőtanácsúr míve ez…
Uristenisten, már minden tiszta és kész: Kendy nem kell, Kendytől fél…