Tündérkert: Szépasszonyok hosszú farsangja - 19

kívánta:
»megemlékezvén róla, hogy Erdélyország a mi boldog emlékezetű ősünk
ideitől fogva, az mi fényes székünk zsámolyához ragaszkodván, az hűséget
mindezideig megtartotta vala… az szerént amint az mi boldog emlékezetű
atyáink oltalmazták és őrizték, mi is hasonlóképen oltalmaznók, őriznők
és megtartanók a ti kis országotokat:
»megértvén azért micsoda módon akarván tikteket Havaselvének vajdája
Raduly, háborgatni s szabadságotokban sérteni, mely miatt barátságos
viszonyban s bátorságos állapotban velek nem élhettetek volna, sőt az
nektek tött fogadás kötését meg nem állotta és be nem teljesítette
volna, mely nyomoruságos állapot a ti szíveteket, lelketeket
elkeserítvén s eszetekben vévén azt, az mi fényességes székünknek
zsámolyához folyamodván, találtátok meg az mi hatalmasságunkat, hogy
ahhoz ragaszkodván, minden oltalmat és segítséget mi hatalmasságunktól
várnátok… valakik az mi fényes portánkra igaz hűséggel jőnek, az mi
fényes kapunk mindeneknek nyitva vagyon, senki ki nem rekesztetik,… ugy
a mi hatalmas császári méltóságunk is tinéktek segítséggel és oltalommal
lenni bizonyossággal köteleztetik…
»_Térjetek meg azért békességgel hazátokba:_ ez országnak gondját
hagyván Michnere, akinek a mi győzhetetlen hatalmasságunk ez vajdaságot
adja: elvévén azt az érdemetlen ebtől, Radulytól…
A fejedelem elhalt, lassan megértette, hogy a szultán elvette tőle
Havaselvét… hogy eltiltja a további hadviseléstől… s hogy bezárja
országa határai közé, mint oroszlánt a ketrecbe…
»Kirendelvén az győzhetelen császár, – folytatta a csausz a szultáni
fermán felolvasása után a maga szavaival – a tekintetes és nagyságos
bégeknek beglerbégjét, isten kegyelméből a szilisztret és akirnat
arpalogult, azki bírja a szerdárságot minden bégek s beglerbégek felett,
hogy felvevén az szilisztrai szandsákságnak zaimit és oszpájait, minden
hadakat a szandsákságbul, mind mazulokat s mind Akirman, Bender, Kili,
Izmail népeit s a besliakot s tatárokat, hogy ezekkel mindjárást
mindjárt meginduljon az erdélyi határok mentén, hol Ibrahim pasával
egymást hírrel értvén találtassanak százezernyi seregeikkel, az
győzhetetlen hatalmasság szolgálatában, hogy fejér orcával és dicséretes
vigyázásban meg ne fogyatkozzanak…
A fejedelem megtörött, megzúzott lelkiállapotában tudtára kellett hogy
jöjjön kicsiségének, szegénységének s tehetetlenségének… hadai
szétbomolva, emberei elkeseredve, népei egymás ellen dühödve: érezte,
hogy harc nélkül és csata nélkül szétomlott az egész, mint a vitorlás s
elterült a világon a semmiben a sorsa…
Mégis megkeményítette magát s szívét s méltósággal mondta:
– Értettük a hatalmas császár akaratját s illendő válaszunkat illendő
időben megadandjuk reá.
Elbocsátotta a törököket.
– Ki tette ezt? – kiáltotta magánkívül, mikor hívei közt magában maradt…
– Géczy, Géczy! átkozott kutya: ez az, amit nekem igértél?!…
Mindenki hallgatott: megértették a fejedelem kétségbeesését, de nem volt
köztük senki, akit meg ne nyugtatott volna a dolgok ilyen fordulása.
Mit akar s hová, micsoda hadakat tervelt a fejedelem: bölcs a török,
bölcsebb mindnyájunknál:
»Ne bolondoskodjatok, – fülükbe csengett, hogy is mondta a csausz az
imént.
A fejedelem mintha feneketlen mélységbe zuhant volna.
El, el, elküldte a tanácsot, hogy magában maradjon s levetette magát a
heverőre; szédülő kétségbeeséssel hullott a semmibe.
Hangosan nyögött kétségbeesésében s ijedt vacogással kuporodott össze.
Most mindennek vége, vége, vége… Óh ez a szerencsétlen nap: ó, ez az
átkozott ház: még az ebédet hallatlan vidámságban s reménységben érte s
most már összedőlt az egész világ… A szíve úgy reszketett: gyötrelmes,
szörnyű félelem fogta el, a hideg rázta s verejték öntötte el, meg
forróság, minden pillanatban.
Kint a hajduk kiabálása: felijedt, keze kardja után meredt: jönnek
Szilassyért bosszút állani… Török, Török! mozgott hangtalanul a szája:
de belefult a szó, nem bírta elviselni, hogy lássa a gyilkost… Haját
tépte, marta: most mi lesz s mi lesz…
– Imreffy, Imreffy!…
Ha! még ez egy megvan a régiekből, még ez egyben bízhat: Imreffy,
Imreffy! küldjétek a kancellárt.
– Már csak te vagy meg nekem az én barátom, – ragadta meg a kezét s a
szeme könnyel tele, – vége, vége, nincs nekem más, csak kardomba dőljek,
mint Antonius!
– Távol legyen nagyságos uram! – mondta Imreffy. –
A fejedelem már ez egy szótól fellélekzett: van, aki nem tör halálára?…
– Mit csináljunk, mit csináljunk, – mondta s haját marta.
– Inkább isten kezét kell lássam!
– Isten kezét!
A fejedelem lélekzetfojtottan figyelt.
– Csak nagyságod gondolja el, mi lett vala, ha a hatalmas szultán a had
folytatására megadja a fermánt?… Mondja meg nagyságod, mi lesz vala?… Az
engedelem: parancs: hát hova megy nagyságod evvel a paranccsal?…
elgazultak a hajduk s elszöktek: nincs is hajduseregünk!… a székelyek s
az urak együtt már meg nem lehetnek: odáig fajult a gyűlölködés;
szászaink, kovácsaink nincsenek, s szekereink, lovaink alig… Hova menne
az isten szerelmiért nagyságod, ha a szultán nagy szerencsénkre el nem
tilt a bolondoskodástul…
A fejedelem térdére könyökölve, szégyenbe sülve hallgatott: ez utolsó
héten már nem mert kimenni a seregbe, mint a gazda, aki iszonyodik látni
tönkrement szőlejét, amin úgyse segíthet; persze első héten eszébe se
jutott: akkor még éhes és szomjas és mohó volt: no, Szilassy Palkó s az
oláh asszonyok beadtak neki: méreg volt ez, ami megemésztette a támadók
seregét… mint az eb, éhesen kap a konc után s belefal s bedöglik…
– A szultán küldi az új vajdát, Michnét, de Raduly Bécsbe szaladt,
Lengyelbe szaladt s ki tudja nem jön-e már a sereg Moldván keresztül?…
Ez még a kisebb baj s nem is biztos: bizonyos azonban, ami hírt Zilajról
hoznak…
– Zilaj? – támadt fel a fejedelem.
– A kassai kapitány Forgács, átjött a meszesi kapun… Kendy vele van s
hátba támadnak…
A fejedelem tátott szájjal nézett maga elé.
– Én nem féltem nagyságodat, se Moldvába, se Lengyelbe, jól tudom én,
hogy Nagy Sándor háromszáz göröggel átfutott a persák millióinak
seregén… de nem volt a hátában a magyar had, hogy otthon megtörje a
fészkét… Ha minden egyes görög vitézének azt kellett volna tudni, hogy
otthon családját, anyját, hugát azóta felkoncolták: akkor nem megy
Sándorral… De Nagyságod ezt el nem takarhatja egy katonája elől sem s
akkor pedig, mint a varjak fognak felszállani minden barázdáról s mennek
át a hegyeken, haza…
A fejedelem tántorogva állott talpra: ha hátba szorítják, vége… s ez
országban semmi erősség, a víz átfut s lecsorog, sehol megállása nincs:
Szeben, Szeben! Otthon is csak ez egy sziklavár: úgy beleérzi már magát,
mint csiga a házába…
– Ha Nagyságod meghódítja bár az egész világot, s otthon Kendyék a
fejedelemséget…
– Szebenbe! Szebenbe! – kiáltotta a fejedelem.
– Igen, – mondta Imreffy, – Szeben az egyetlen hely, mit meg nem vesz az
ellenség Erdélyben soha… Ez igen: ha ott van Nagyságod: otthon van, mint
méhek királya a köpüben.
A fejedelem nagy léptekkel járt fel s alá…
– Nyergelni. Nyergelni, – mondta.
Imreffy megijedt:
– Talán nem oly sürgős!… Hivassa be Nagyságod a tanácsát s…
– Azt te nálam jobban elintézed…
– Hogy Nagyságod elmenjen!… Szökés: akkor itt én semmit se vállalok, itt
akkor mindennek vége… A szultán is választ meg nem kapta… A Főkapitány
is már egy hete nem jelentkezett az udvarnál… Mert aztán mindegy: akár
odahaza veszett el a távollevő sereg mögött az ország: akár a
hazaszökött s várbazárt fejedelem mögött tesz mást maga felé a
távolmaradt sereg…
A fejedelem őrjöngeni kezdett:
– Te is eb vagy s kutya s béledet ontom!
Kardot vont, hogy rögtön átverje Imreffyt.
Ez sápadtan húzódott az asztal megé:
– Nagyságod megölhet, de ha Nagy Sándornak volt Parméniója: nem volt
hívebb s jobb neki, mint Báthory Gábornak az ő Imreffyje.
A fejedelem lecsillapodott.
Néhány lépést tett.
– Nagy András, – mondta, – Nagy Andrást… Hivasd Nagy Andrást…
Imreffy habozott:
– Testőreit kívánja Nagyságod? Törököt?
– Nem, nem, nem, ez egyet nem akarom! – kiáltotta s nem is maga, de Nagy
András miatt, akit ez ember látása felbőszítene.
Bort ivott s hatalmas léptekkel vágtatott a terem egyik sarkától a
másikig: Nagy Andrást lefegyverezni, Szilvássyért: s mivel lehet a
hajdut: prédával…
Fáklyákat hoztak be, gyertya nem volt, csak füstölgő fáklyák, a terem
egyik sarkában a fegyveres válogatott székely testőrség állott be, a
kancellár utasítása szerint mind markolaton tartott kézzel.
A fejedelem mintha észre se vette volna őket, csak járt le s fel magába
merülve.
– Nagy András uram, – mondta komoran, a vadul betámadó hajduvezérnek: –
én kegyelmedet s mind az egész hajduságot az én szerelmes fiam, Szilassy
Pál uram véletlen s szerencsétlen haláláért megkövetem… Nyugosztalja
isten: mindenható kedvében ő tudja mit tett vele s velem: én ő érte a
hajduságnak isten után mindenkor főistápja leszek: hallotta kegyelmed a
hatalmas szultán fermánját, hogy menten vissza kell hazánkba fordulnunk,
és azonfelül…
Itt megállott: hirtelen megijedt, hogyha megmondta Nagy Andrásnak, hogy
Forgács Zsigmond bejött Erdélybe, az mindjárt a hajduföldet félti s
akkor egy napot se várva megy vissza otthonába, pedig még nagy dolgot
szánt a hajduknak…
– Mit csűrjök, csavarjuk, – szólt s megállt a vén hajdu előtt: – isten
elvette eszünket, de isten azt ostorozza, akit szeret… Nagy András uram:
én kegyelmednek adom, a hajduságnak adom Brassó városát…
Nagy András mereven nézett maga elé. Soká hallgatott.
– Hát a hóldat kinek adi nagyságod, – dörmögte keserűen.
A fejedelem máris felibe kerekedett: goromba szó volt, de válasz s
érezte, hogy a kapzsi rablót megütötte, a szívét…
– Én azt, fejedelmi szavamra jelentem, hogyha a hajduság Brassót nekem
beveszi: akkor én a várost mindenestül, ahogy van, kegyelmednek s a
hajduságnak adom s körül mind az egész Barcaságot: akkor kegyelmetek nem
fognak ország hasában németnek, vallonnak, magyarnak fegyvere alatt
szenvedni, hanem ez nyugodalmas fészekben lesz otthonotok…
Nagy András mélyen eltünődött: a vér zuborgott benne le s fel: a
hajduság mai lakása, amit Bocskay fejedelemtül kapott, a szikes legelős
Hortobágy körül, jó marhatartó hely, de szegény s kerítéstelen: a
Barcaság azonban Erdély gyöngye, hegyek közt virágzó paradicsomkert s
Brassó vára külömb Szebennél s odaát a magyaroknál sincs egy se amékkel
elcserélni lehetne… Kállóért harcolnak már mennyi ideje s nem adják,
német őrség tartja, pedig micsoda nyomorult sárfészek az Brassó mellett…
– Adja ide a kulcsát Nagyságod, – mondta durva gúnnyal.
A fejedelem fölvetette a fejét:
– Ha a kulcsa markomban volna, akkor…
Mégis nem mondta ki, ami a nyelvén volt, hogy akkor kendet nem a vár
trónjára, de a pincéjébe invitálnám!…
– … akkor a hajduságnak nem kellene megmutatni mit tud… Brassó kulcsát
vegye el kegyelmed s viselje a nemes haza előtt…
Nagy András nem szólt, gondolatban méregette Brassó falait:
– Kű! Csak kűbűl ne vón a fala, – morogta.
– Én Szebent harmincad magammal megvettem.
– Hm, de nekem nem nyilik meg a kapu…
– Megnyilik a szekereknek… Ha a hajdu szekerek úgy, ahogy vannak
bekérezkednek, mind bemehetnek kendtek véle.
– Be: be! de: ki?
A fejedelem hallgatott: az megtörténhetik, hogy a szászok nem adják ki a
rablott kincseket, pláne a szövetségesüktől rablottakat…
– No én nem úgy esmerem a hajdut… Ha ki nem adják: akkor végük: akkor a
hajduk elevenen megeszik várastul, kövestül…
Nagy András tünődött.
– Hajnal előtt indulni! – mondta a fejedelem. – Itt a kezem, csapjon
belé kend.
Nagy András nézte azt a kezet… Homályosan még feltünt benne, hogy mért
jött ide… karddal az oldalán, mit gondolt… de aztán elhessentette: az
egy taknyos kölyök vérivel fizette talán az adót: mert hátha mind az
egész hajduságnak bódogságot szerzett…
– Irásba kék ez nékem, – morogta.
– Meglesz az is, van még ténta, van még hártya s kancellárius, meglesz
az írás…
Kezet fogtak. Mikor a két kéz megérintette egymást, még egyszer átfutott
rajtuk a vér dühe… hogy léket szakasszanak…
A hajduk két nap alatt mind szekerestül, hadastul átkeltek a hegyeken s
Brassó alatt voltak.
Nagy András jónak találta a fejedelem által ajánlott cselt s jóformán
kísérő nélkül küldte előre a szekereket, a fejedelem írásával, hogy
azokat beeresszék a kapukon s éjjeli biztosságot adjanak nekik. Minden
szekérrel négy ember ment be, így csaknem háromszáz embert sikerült
bevinni a városba.
Weiss Mihály Nagy Andrást szívesen látta, parolázott vele:
– Hát a kötélre való hol van? – kérdezte.
A hajduvezér nagy szemet meresztett.
– A fejedelem? – gondolja kigyelmed?
– Az a kötélrevaló, – izzott a szeme a bírónak, de nevetett, –
elébb-utóbb megkapja.
Nagy András ühmgetett, a kaput, a falakat vizsgálta, kemény dió s vajjon
hogy lehetne meglelni a csapját, hogy a bicsakot beleeressze.
– Hozzák is már ezüst tálcán neki, – mondta a brassai bíró, – Forgács
uram elindult Kassáról.
A hajduvezér megijedt.
– Forgács?
– A felföldi főkapitány.
A hajdu az otthonra gondolt, fegyvertelen kiszolgáltatva a hajduföld az
ellenségnek.
– S kegyelmed ezt ne tudta volna? – álmélkodott a szász, – hm, akkor én
nekem ugyan rossz helyen járt el a szám, most kendnek uram, sürgetősebb
dolga se lesz, mint megizenni ezt a kurafi gazdájának…
De Nagy Andrásnak ennél sürgősebb gondja is volt, kiment a várból,
béjött a várba és látta, hogy itt semmit se lehet csinálni.
Weiss Mihály érezte, hogy feszül benne valami s hogy leszerelje és a
fejedelemtől gyors elpártolásra bírja, egyezséget kötött vele, hogy a
rozzant szekereit kicseréli vadonatujakra, megtoldja a zsákmányt pár
ezer arannyal, s megmutatta neki a bizonyságait, hogy Forgács csakugyan
fölkészült s Tokajt már elérte.
Nagy András nem sokat szólt gondolatairól, aláírta, hogy békésen
eltávozik Erdélyből a Szamos mentén, de azért nem felejtkezett el a
Báthory Gábor gondolatáról s mikor szekereit kivárta a várból, seregét
titokban, bokrokba húzódva a kapu közelébe helyezte el s csákányt adott
a kezükbe, mer nincs a jó kurtanyelű csákánynál jobb szerszám a közeli
harcban, kézitusában.
De a sereg hiába várta a szekereket, se a kapu fel nem nyilott, se a
szekerek megjelenni nem akartak.
Végre Nagy András nagy dühre dühülve a kapu elé rugtatott s felkiabált,
mi dolog ez, mit spekulálnak odabent a szekerekkel, mért nem bocsátják
ki?…
A kapunálló felelt: hogy már ki is bocsátották mind valamennyit, de nem
a főkapun, amerre bementek s ahol visszavárták őket, hanem a hátulsón.
Nagy András ühmgetett: átkozott brassai bíró! rókafiadzotta a lelkit is:
ez is megemlékezett a szebeni tréfárul…
Erre osztán nekikeseredve azt mondta, eb vigye a Barcaságot, ami biztos,
biztos, vitte szekereit a marhák után haza a hajdukerületbe, Debrecen
felé…

V.
Minthogy pedig semmi vágya nem volt, hogy Forgách Zsigmond hadával
találkozzék, szerényen elkerült Lugos felé, pedig sajnálta, hogy a
Mezőségen végig nem sétálhat. No de, ami késik, nem múlik s már azon
törte a fejét, hogy lehetne a hátulsó kapun kerülni a házba; ha Báthory
Gábor be nem eresztette, majd beereszti Forgách!…
A fejedelem nem bírta ki már ez utolsó éjszakát: kétségbeesésében egyik
rémületből a másikba esett, repülni, repülni előre, gondolta, mondogatta
magában s hagyta, hogy folyjanak a parancsok a visszafordításra… Szégyen
és gyalázat kínozta s minden pillanatban nagy lélekzetet vett, mint a
vízben fuldokló, aki nagy vizet akar átúszni s már a torkán van a halál.
Embereit sorra zaklatta, ezer munkát adott nekik, mindent tudni akart,
minden emberről hallani, a hajdukat várta, hogy Brassó elestének híre
jöjjön, csodát várt, hogy valami a végin megfordít még mindent, minden
percen jönni kell a követeknek Lengyelország felől, s közben hallotta az
utcai hűhót, szekerek nyikorgását, a sárban elakadt marhák rúddal
püfölését: az istennel kell megharcolni, aki sarat adott s esőt s
belefojtja a földbe a nyomorult hernyót, aki ember.
Ez az utolsó éjszaka szörnyű nehezen mult.
Éjféltájban megjött Bethlen Gábor nyakig sárosan, a fejedelem mint egy
gyermek borult a mellére:
– Eszemet kell vesztenem, – kiáltotta, – eszemet kell veszejtenem… –
jajgatott s káromkodott: – Mért vagyok én ily szerencsétlen! – s ököllel
fenyegette a sorsot.
Bethlen csöndesen, komolyan s szomorúan nézett rá:
– Ha a jó sorsot vidáman el tudjuk fogadni, – mondta, – akkor a
balsorsot is el kell viselnünk.
– Nincs már ember, sehol és senki, aki engem szeressen!
– Szeretet!… Egy fejedelmet annyian szeretnek, ahányan várnak tőle… A
fejedelmet senki sem szereti azért, mert a szíve megmozdul, ha reája
fordítja: a fejedelmet nem emberek szeretik s neki nem egyesekre kell
fordítani érzéseit: a fejedelmet népek s tömegek nézik s szeretik vagy
gyűlölik… Mert az egyes embert is csak az szereti, aki valami
boldogságot vár tőle: még a feleséged is elhagy abban a pillanatban,
mikor neki nem vagy javára… Hát még a fejedelmet, aki a maga személyében
az ország közjavát testesíti meg!… A fejedelem minden jog forrása,
minden előhaladás, minden javulás az ő kezében van… Úgy kell tehát
megállania s magát viselnie, hogy mindenek érezzék, hogy ez az ő sorsuk
jó kezekben van… A legszeretettebb fejedelem az: akit senki magáért
külön nem szeret: a legnagyobb fejedelemnek nincsenek kegyencei,
nincsenek bizalmasai, akikkel a törvényeket is áthágja: neki a
legtávolabbi alattvalója épen annyit ér, mint aki oldala mellett áll…
Nagyságodnak éreznie kell a magasságot, ahol van s nem saját személye
szerint bírálni meg az eseményeket, hogy azok nagyságodnak jók-e avagy
rosszak: hanem az egész ország jóvoltából. És nem úgy, hogy e
pillanatban mi a legkönnyebb s jó, de mi válik javára a hazának még száz
esztendő mulva is.
– No és az országnak jó az, ami most történik velem? – kiáltott Báthory.
Bethlen elgondolkozott, aztán határozottan mondta:
– Ha én abban a helyben volnék, hogy nekem az egész ország javára kell
gondolnom, akkor én most ezt gondolnám: Nagyságod zokon ne vegye
szavamat…
Nagy fekete szemeit a fejedelemre függesztette:
– Hadat gyorsan állítani éppen olyan dicsőség, mint hamar visszafordulni
vele. Nagyságod még a tavaszon semmit nem is gondolt a háborúval s ime
nyár elejére akkora hadai voltak, ez megtörött szegény országból, amit a
legjobb időkben a legnagyobb fejedelmek, még a nagy Báthory István sem
tudott összehozni… Ezt a népek el nem felejtik, s azt mondják, hogy:
Báthory Gábor nagy fejedelem, akinek kezében a kormánybot jól tud
mívelkedni… Ettől a fejedelemtől félni lehet s erre a fejedelemre bízni
lehet… ez ellenségein erőt tud venni s akkor áll meg s fordul, mikor
szükségesnek látja: a lovak el nem ragadják… A nép a titkos okokat soha
nem ismeri: mindig olyan okokat mond, amik az ő gondolatát megerősítik:
ha nagyságod hadait megtéríti az ország javára, akkor soha nem fogják
azt mondani, hogy a török parancsából tette… Lehet-e valami bölcsebb,
mint ma épen arra bírni s venni rá a törököt, hogy abban segítsen, hogy
saját hazánkat megmenthessük… Nagyságodnak gondoskodni kell arról, hogy
fényes török kísérete legyen, hogy a népek lássák, hogy a török nem
ellensége, de jóbarátja a hazának…
A fejedelem e bátor s kemény beszéd alatt felocsudni kezdett mély,
sülyedt lelkiállapotából. Csüggedését harag kezdette felváltani,
sértette, hogy valaki felette maradhat:
– Az egész ország romlott, felfordult s ellenem van, – morogta.
– Nagyságod az ország gondolatát nem jól ismeri. Még minden jóra
fordulhat, ami a rossz úton van… Három nagy cselekedete volt eddig a
hazával nagyságodnak: a szászok dolga, a székelyek dolga s az oláhok
dolga… Az oláhok dolgában nincs senki, aki pálcát törne nagyságod tette
fölött: tíz éves harag, fájdalom s bosszúérzés elégedett meg az egész
hazában, hogy végre Mihály vajda sok istentelen és szerencsétlen
dúlásáért bosszút állhattunk: s ha a história fogja megvizsgálni
Nagyságod tetteit, ezt a természetes, jogos és isten törvények szerint
való cselekedetet soha senki is nem fogja Nagyságodnak szemére hányni…
Másik a székelyek dolga: itt nem szabad elfeledni, hogy a székely
nemzettel boldogtalan s szerencsétlen igaztalanság történt, mikor ősi
szabadságaikat elvették s a székely nemzet azt el nem is feledte soha.
Igaz, a mai meglevő jogokat megtámadta s felfordította nagyságod
cselekedete, hogy elvette a kevesektől s a sokaknak adta a szabadságot:
de ez a cselekedet, ha szerencsével s békességgel kiépülhet, úgyhogy a
vesztesek is megtarthassanak valamit régi állapotukból s a
felszabadultak is megnyerjenek valamit abból, amit meg kell kapniok,
akkor Nagyságodnak a neve áldott lesz még a maradékaiban is, mert az a
nagy fejedelem, aki a sokakat ki tudja elégíteni… Még a szászok dolga a
legnehezebb: igaz itt is, a közfelfogás és közönséges ítélet, ellene van
a szász nemzetnek s az első percben jóvá hagyja a szebeni dolgot… Ez
azonban leghamarabb visszaüt a felemelt botra… Máris azért kell itt
megállanunk, mert a szász kézmíveseket kivetettük magunk közül…
Nincsenek fegyverkovácsaink: a magyar, kardot forgatni, a székely
fejszét emelni bír, de ki tud csak egy vasszeget is kikalapálni… Ez az
oka, hogy a régi s az újabb királyok minden privilegiommal kedveskedtek
a szászoknak: reájuk szorultukban… Meg kell becsülni azt a nemzetet,
amely köztünk szétszórva az életnek főirányítóját, a pénzt s a munkát
úgy tudja vezetni… Talán a mi fiaink is képesek volnának rá: de mennyi
idő kell még ahhoz, hogy megértse egy vitézlő nemzet, hogy a piszkos
öklű kalapáló munka s a száraz markú számító kereskedés épolyan hasznos
emberi foglalkozás, mint a hadi élet… Én nem látok semmi nagyobb bajt: a
fejedelem szava öl s gyógyít: a kegyelem a fejedelem szájában minden
erőnek legnagyobb forrása: senki sem akar elveszni, de mindenki élni
akar s ha a fejedelem megnyitja a kegyelem szaruját azokra, akiket
legjobban levert előbb keménységében: mohón s áhitattal s rohanva
rohannak lába elé a lesujtott népek… mert azt mondják, hogy: íme nem
kell nekünk semmit tennünk, s ingyen megkapjuk a mi életünket…
A fejedelem sötéten hallgatott: ez az ember hasznos, de gyűlöletes…
Aztán nem birta elviselni az oskolamesteres leckéztetést, a szeme nagy
lobbot vetett s lángolva fakadt ki:
– Mit tudsz te arról: mi volt az én álmom: a szabad s független Erdély,
amely mint egy vár áll a világ közepén s szövetségese minden szomszéd
hatalom: Oláhország, Moldva, Lengyelország s Magyarország. Környöskörül
sík országok, s közepén a büszke vár, az erdélyi hegyek belsejében a
magyar fajtának boldog tündérkertje…
Bethlen ilyen tisztán soha nem értette még a fejedelem terveit.
Kissé hallgatott, akkor azt mondta:
– A terv, a cél nagy és méltó a legnagyobb fejedelemhez. Ha
végrehajtatik, századokra biztosíthatja a magyarság sorsát. De hogy
lehet megcselekedni.
Újra csönd lett. Folytatta:
– Országokat egybehódoltatni, vagy fegyverrel lehet, vagy haszonnal. Ha
Erdély oly erős és fegyverben dús volna, mint egy vár, amelybe katonaság
van egybeseregeltetve: akkor uralkodhatna köröskörül az ellenséges
népeken, akaratuk ellen is… De Erdély üres: íme most is a hajduknak
seregeivel s a saját fejünkre zúdított székely miliciával léphettük át
csak egyszer is az ország határát…
– Nem tűröm fejedelmi akaratom rostálását! – kiáltott a fejedelem, aki
behúnyta szemét s nem akart szenvedni a szomorú igazság beismerésétől.
Bethlen elhallgatott:
– Nagyságodat én nem bírálom, én számolni akarok nagyságod gondolataival
s segítséget keresni ott, ahol megvan a segítség lehetősége.
A fejedelem annyira el volt roncsolva lelke fenekén, hogy nem bírt vele,
komoran, mogorván hagyta, hogy a főkapitány tovább vizsgálja:
– Pedig ha arra nem számíthatok, hogy kopjám szárnyával beterítem mind e
területet: akkor arra kell gondolnom, hogy akarják ők is, szeressék s
vágyják ők is ezt a tervet… Szép volna és nagy és dicső, ha volna egy
ország, amely méltóságos hatalommal az egész terület közepét elfoglalná,
mint a szív a testnek közepét s innen áradna ki a vér, ami harcol, s
táplál, az egész nagy testbe… De ezt emberi erő hogyan tudja elérni… ha
az isten elmulasztotta… Mindazok a népek, amelyek körülvesznek, máskép
születtek, máskép gondolkoznak, másat akarnak mint mi: se az olá nem
látja, hogy Erdély uralmából neki csak haszna volna, se a moldvai, se a
lengyel, és a magyar sem, holott ez nekünk egyetlen vérünk. Az oláh nem
látja, mert íme most is balsorsát nyerte bennünk… a lengyel nem látja,
mert soha nem is gondolt rá, hogy valaha ez bekövetkezzék: a magyar? íme
még a magyar sem látja, mert hisz ő jön reánk testvérháborúval… s ő akar
bennünket meghódítani s nem is magának, de másnak, idegennek, a távoli
német császárnak…
A fejedelem izzadt s nem mert szólani.
– A fejedelemnek, nagyságos uram, nem lehet olyan álmot álmodni, amilyet
akar: csak amit lehet… Nem is csak amit lehet: de amit _kell_… S itt
nincs más álom, csak az az igazság, hogy szegények vagyunk, kicsinyek
vagyunk, tudatlanok vagyunk s mi vagyunk másoknak rabszolgája… Jönnek
értünk a magyarországi urak? Bizony mondom, hogy a török soha nem fogja
engedni Erdélyt: Maga javáért nem engedi, nem miérettünk.
– Ha nekem sikerül, – kiáltott Báthory: – ott töröm a kígyó fejit…
Bethlen ránézett… Mégis nagyon, nagyon fiatal legény ez…
A fejedelem az ablakhoz állt, könyet törölt ki a szeméből: úgy lelkéhez
nőtt a gondolat, hogy most, mikor le kellett mondani róla, elfacsarodott
a szíve s ordítani tudott volna, mint a megsebzett oroszlánkölyök.
Reggelig vitatkoztak.
Bethlen boldog volt, mert oly közel még soha nem jutott a fejedelemhez,
mint ez éjszakán.
Másnap a fejedelem megadta a választ a török követeknek: bölcs volt s
méltóságos s nemcsak, hogy késznek nyilatkozott arra, hogy azonnal
visszatérjen hazájába, de török kíséretet kért s nyert az Omar pasa
emberiből…
Két nap mulva Brassó alatt állt, személyes csapatával s mögötte, érezte,
a Bethlen lelkét: meg volt nyugodva, hogy a visszatérülés a legjobb
rendben fog megtörténni.
Brassó alatt azonban nagy meglepetés érte.
Küldöttjét, Prépostvárit a városba csak másodmagával eresztették be s a
bíró, arra a kívánságra, hogy a fejedelem háromszáz lovassal jöhessen
be: azt a választ adta, hogy még egyedül sem.
A fejedelem nem akart hinni a fülének: most, mikor valóban engesztelődve
tér vissza, mikor a szebenieknek is bocsánatot hoz tarsolyában, mikor
egész új lapra akarja fordítani az eddigieket: most köt ki véle a
brassai bíró?
Nevetett dühében, annyira váratlan volt.
Azonnal saját kezével írott hadüzenetet küldött: ha rögtön elébe nem
jönnek: a bírót az ő kényére-kedvére ki nem szolgáltatják; százezer
arany forintnyi sarcot le nem tesznek s egész népével be nem eresztik:
Brassó leromboltatik s helye sóval bevettetik…
A brassaiak azt felelték: nekik a római császártól levő privilegiomjok
van arra, hogy hadi időkben még a fejedelmet sem szabad a városba
befogadni s még vendégül sem: különben elég volt a hajdupróba, az
megmutatta a fejedelem szándékait.
A fejedelem nem szólt, tovább ment.
Mikor Fogaras alá értek, a városi tanács három küldöttje mély alázattal
jött elébe:
– No te veres szakállú, – kiáltott rá a reszkető s hebegő emberre, aki
vezette a küldöttséget, – beeresztetek-é?…
Ez úgy meg volt ijedve, hogy azt mondta: »igen« – holott ép azért
küldték ki, hogy az ellenkezőjét jelentse be a fejedelemnek.
A fejedelem nevetett, de mikor a vár alá közeledtek, a falakról lőni
kezdtek rájuk…
Nem volt mit tenni, a szabadban háltak sátor alatt s a fogarasi
uradalmat, ami úgyis csak zálogban volt a szászoknál, már száz éve,
felprédálták s másnap bevonultak Szebenbe.
A vár csodálatos hatással volt a fejedelem idegeire: a hatalmas falak,
bástyák, a pihent katonák s a jó fegyverek visszaadták erejét: már nem