Tündérkert: Szépasszonyok hosszú farsangja - 23

mondok: éltél vele?… akkor megtudod… De hát én éltem vele? én éltem
vele?… öt napot öt esztendőben…
A férfi hallgatott, kábultan, elernyedten omlott el ültében: most, mikor
a legnagyobb energiakifejtésre volna szüksége, most az asszonnyal
küzdeni…
– Mért tett engem szerencsétlenné, mért szakított el engem az én
világomtól, mért tett engem árvává az emberek közt…
A férfi hallgatott: e pillanatban valóban üresnek, hidegnek,
tartalmatlannak tünt fel előtte az élet: mi is az, amit csinál:
szakadatlan, férfiak, idegenek között, folyton lóháton, szalmán hálva
vagy nyeregben, mások gondjával terhelve, idegenek, akik soha meg nem
értik s fel nem fogják, mit mért cselekszik; hiányzik a csönd, a
megnyugovás, hiányozik életéből a meleg béke, az elpuhulás, a
gondtalanság, hiányzik a csöndes otthon, a színes esték: a gyermekkel
játszó komondor vidámsága… Pedig úgy vágyik rá, olyan kimondhatatlan jó
volna…
S míg a felesége patakzó bánatát, végeérhetetlen keserűségét hallgatja,
ugyanaz benne is elfakad s átkozza a sorsot, amely őt az országfutó
bitang sorsára juttatta:
– Eleget fáj az nékem, – mondja csöndesen, bánatosan, – mit tegyek, az
emberek szeme rajtam függ: az éhesek tőlem várják a kenyeret, a
szomjasok az italt, a szenvedők az igazságot, a kétségbeesett haza a
vigasztalást…
– Hát kicsoda maga! – kiáltotta az asszony, – isten maga? Isten?…
Mindenkinek juttat magából? s hol vagyok én?… Mindenkinek: csak nekem
nem?… Akit soha nem látott, annak is ád, azt is kifizeti azért a
kívánságért, amit nem is várt, nem is gondolt: csak én nekem nem adja
meg, amire hittel az atyaisten színe előtt esküdött…
A férfi igazat adott a feleségének s csüggedtsége határtalan lett.
– Én áldozata vagyok a nagy dolgoknak s te dicsőséged, hogy velem együtt
áldozod fel magad.
– Nem áldozom fel magam!… – kiáltott az asszony. – Soha!… Miért?… Én
áldozzam fel magamat másnak a gyönyörüségeért?… Én feláldozom magam
azért, amit én akarok tenni: de azért nem, amit más akar!… Én feláldozom
magam a férjemért, a gyermekeimért, a jövőmért, az enyéimért: de nem
áldozom fel magam azért, hogy az őrült uram őrült dolgokat tehessen!…
Másokért… Hogy másokért tehesse, akiket ismer, nem ismer: csak nem én
vagyok!… Ezért nem… Nem, nem!…
– Érdemes…
– Azt nekem ne mondja!… Ha érdemes volna, akkor azt énnekem éreznem
kellene: akkor jönni kellene a népeknek processzióval hozzám, hogy ez az
a szent asszony, aki az életet adta nekünk: mert én adtam! vegye
tudomásul, hogy én: én. Mert belőlem él s az én erőm tartja fenn magát:
vagy ha nem: engem hagyjon az én szegénységemben és az én
ismeretlenségemben… Én meg fogok élni kegyelmed nélkül, csak kegyelmed
is éljen meg nálam nélkül… Soha sem fogok egy darab kenyérért senkire
szorulni: mindig el fogom tudni tartani magamat a magam munkájával:
bizonyosan nem ölöm magam bele a dévai uradalomba, de meg fogok
könnyebbülni, ha nem kell a hátamon viselni a várat ágyustól,
katonástul, török, tatár tízezerekkel, akik egy nap alatt felprédálják,
amit én három keserves esztendő alatt építettem… Majd lesz nekem egy kis
házam csendes helyen, ahol virítani fog a kert s tyukok kotkodálnak
körülöttem: nem fegyvercsörgés, ágyúdörgés…
Bethlen elmosolyodott:
– Édes kis szívem, – mondta igaz részvéttel, de az asszony zokogásba
tört ki s eltaszította:
– Hagyjon engem békességben, azért, ha maga elveszítette az eszét: én
nem fogom: csak küldjön engem oly helyre, ahol én jól el leszek dugva a
világ elől…
– Nem küldelek: viszlek…
– Hova…
– Erdély fejedelmi székébe.
– Nem, nem, nem!… Nem kell, nem kell!… Nem és nem! – kiáltotta vergődő
kétségbeeséssel, görcsös sikoltással az asszony, – nem kell, nem, soha!
Soha, tudja, soha!… Hogy énnekem ott kelljen az egész világ színe előtt
vergődni és csapkodni mint egy kalickamadárnak, soha!
– Tündökölni és ragyogni, – mondta Bethlen.
– Véremmel itatni egy egész országot: hogy ne csak egy birtok, ne csak
egy uradalom, ne csak egy vár, ne csak egy hadsereg, de mind az egész
ország én rajtam hízzon s én belőlem táplálkozzék: soha!
– Zsámolyod lesz az egész ország…
– Nem lesz: jól tudom már: az uram, az a világ bálványa s én a világ
utálatának tárgya: ezt mindenki szereti s rajong érte s engem mindenki
gyűlöl és lenéz. Ez mindenkinek odaadja magát s felhízlalja a világot s
engem, akitől ezt mind elrabolják, engem, aki megteremtem őt s akiből
minden származik: engem félnek, gyűlölnek s rágalmaznak…
– Tárd ki te is a lelked…
– Én? Jó ember!… Én is szétszórjam magam?… ha én nem gyűjtök, akkor te
mit fogsz adni?… Ha az egyik kéz nem dolgozik, mit szór szét a másik?…
No, olyan sok az, ami itt van, hogy versenyezve prédálhatjuk ketten is?…
Ha én is azt teszem: akkor maga meghalt: akkor magának nem jut, mit
adni!… Csak azért olyan gazdag maga: mert én szegény vagyok…
– Ó, áldott asszonyom…
– Próbáljuk csak meg: majd én fogom adni magam: majd én terítem ki
magamat: azoknak, akik nekem volnának kedvesek: majd meglátom, mit fog
kegyelmed akkor csinálni!… Óh, hogy? Hát én csak arra való vagyok, hogy
itthon üljek egy zugban, egy szurdikban, ócska ruhában s dolgozzak,
gyűjtsek, gyarapítsak, hogy legyen egy fészek, amire mindig számíthat;
hogy legyen egy boldog hely, ahol rendbe szedhesse az életét s a
szétpusztult reményeit, ahol mint a főniksz mindig felújithassa magát?…
Nem! tudok én más életet is elképzelni magamnak: tudok én oly szép s
virágzó lenni, mint akárki s tudok én is nevetni, dalolni s boldog lenni
azok közt, akik nekem kedvesek: akik az én hiuságomat legyezgetik s az
én cifra ruháimat körülcirógatják… De maga mellett?… Maga mellett soha:
maga énnekem rabtartóm s börtönőröm: maga engem élnem nem enged: csak
egy pillanatnyit adjak el a maga jussaiból, mit fog ahhoz szólani s majd
meglátom, akkor is oly nyugodt lesz-e s hogy akkor is a haza s az ország
s a szegénység s az egész emberi világ lesz-e a szerelme, ha majd én
kirepülök a ragyogó napfényre…
Bethlen lehajtotta a fejét: hirtelen megvénült s megöregedett:
– Én láncot a te szívedre nem tettem s én a te szerelmedet erővel meg
nem vettem: – akkor hirtelen felcsattant: – és én, jól tudod, szeretlek,
csak téged szeretlek, soha rajtad kívül más asszony nem volt szívemben:
amilyen vagyok, olyan vagyok: neked vagyok, amit teszek: teszem: neked
cselekszem.
– S ha én erre fütyülök?
– Akkor megölsz…
Az asszony elhallgatott, majd hirtelen fölvillant:
– S aki megszabadít magától?…
– Azt én ölöm meg… – mondta tompán Bethlen.
Az asszony felállt, betakargatta a kicsit, aki csöndesebben feküdt, mint
nappal.
– Jajjaj, – sóhajtott, – minden férfi eszeveszett bolond.
Bethlen kábultan hallgatott:
– De én ezt nem engedem tovább! – kiáltott az asszony, – vegye
tudomásul, hogy: nem tűröm tovább, hogy az uram a gaz emberiségért
feláldozza magát…
– Krisztus urunk is feláldozta magát, – mondta Bethlen.
– Én nem akarok Krisztusné lenni!
Bethlen megdöbbent, csak most, csak ebben a pillanatban vette halálosan
s értette meg az asszony ellenszegülését, aki sikoltott:
– Én ember vagyok s emberi módon akarok élni…
Bethlen felállott, meggörnyedt testtel, önmagában összeomolva:
– Óh, sajnos: én is csak ember vagyok: bocsássa meg az isten, hogy
egyszer magamat az ő egyszülött fiához vetettem: aki királyságát nem e
világból kérte s aki koronát tövisből nyert s királyi pálcája nádszálból
vala: én gyarló ember vagyok, aki beláttam, hogy magam feláldozásával
testvéreimen, az embereken, segíteni nem tudok: avval azonban, ha
kezembe veszem a sorsuk vezetését s nem szolgájuk, megrugdosott,
leköpködött rabjuk, hanem fejük fölé emelt fejedelmük leszek: avval
legalább is ezen az elveszett szegény kis országon segíteni tudok…
Az asszony felé fordult:
– És neked azt mondom: szíved szerint igazad van: senkihez sem
méltatlanabb a világ, mint hozzád s a jó és építő asszonyi lelkekhez; de
el fog jönni az idő, mikor a te dicsőséged is kivirul s az egész világ
érteni fogja, hogy a férfiélet az asszonyi élet kertjében való virág s
az egész ország látni fogja, hogy az a Károlyi Zsuzsanna, aki egy
senkifiát, egy árva bogarat ölébe vett s felistápolt, s aki minden
szegletet, ahová áldott életével elért: megvidámított, meghízlalt s
életre elevenített: az egész országnak anyja…
– Azt nem fogja megtudni soha senki, – mondta az asszony feljajongva, –
mert azt se Károlyi Zsuzsanna nem fogja hirdetni, se Bethlen Gábor…
– És mégis úgy lesz! – szólt Bethlen s a feleségét hatalmas karjaival
átölelve, átfonva, magához szorította, magába temette s forrón,
szerelembe olvadva csókolta…
Reggel megjött a medicus, a szülők alig várták, lesték, mint a
megváltót: a kicsike egy csöppet sem változott, se jobbra, se balra,
egyformán volt, nem lehetett rajta egyebet látni, csak a rettentő
forróságot s hogy aludni nem tud, csak mozgatja piciny testét a belső
kíntól, már sírni sem bírt, csak nyöszörgött.
Bethlen kiment a lovasok elé, ingujjban, kialvatlan nagy szemekkel:
– Isten hozta kegyelmedet, professzor uram, – fogadta az öreg tudóst,
aki a theologia professzora volt.
– Mi baj, mi baj? – kérdezte az szapora pislogással: nem szerette, ha
nagy urakhoz hijták, mert ott nem lehet az ember elég szabad a
tudományával: azok meg is akarnak gyógyulni.
– Két kis lányocskánk közül a kisebbik vérben megbetegedett, – mondta
Bethlen.
Nem tudott beszélni, a könny szorította a torkát.
– No, no, minden betegség a vérben van, – mondta a professzor; – no majd
megnézzük, ej de istentől elvesztett rossz utazás volt, nagyságos uram…
Bethlen látta, hogy Mikó Ferenc valamire akarja figyelmeztetni, s
észrevett egy idegen embert a saját népe közt, nézte, nézte
szórakozottan s csak nem akarta felismerni, honnan való, de zavarta s
kellemetlen volt a látása.
– Portól, szennytől nem akar-e professzor uram megtisztálkodni?
– Isten ments, – mondta a professzor, – tilos! csak gyerünk a beteghez,
míg a rontás meg nem akadályozza a javítást.
Felemelte az ujját, csendre intett:
– Mely szobában vagyon az betegecske?
A szoba ajtajában megállt, ujját újra felemelte s mielőtt a küszöböt
átlépte volna, mondani kezdte:
»Természet ellen vagyon,
hogy valaki vétek nélkül légyen!
És egy igaz sem találtattatik
Isten előtt az élőknek sorában.
Uristen idvezíts engemet a te irgalmasságodért, nem az én érdememért!
Mert az örök élet fellyül haladja az embernek tehetségit, azt ember el
nem veheti csak az Isten irgalmasságábul. Ámen.
Szent, szent, szent, seregeknek istene,
légy őrizőm, oltalmazóm
és légy kegyes gondviselőm, amen.«
Ezt az egészet monoton hangon elmondva, két kezét felemelte s erősebb
hangon szólt:
– Istennek nevében, ámen.
Azzal belépett.
A gyermek felett ünnepélyesen, mereven tartotta karját s némán
imádkozott, akkor kérdezősködni kezdett a betegség eredete felől.
Az anya sírva válaszolt.
– Békességgel, nagyságos asszonyom, – szólt rá, – sírás nem orvosság.
Az anya erőt vett a szívén: ez a komoly s méltóságos ember, aki hosszú
fekete ruhát viselt, amilyet csak temetéseken s a szószékben szokott
látni az ember: megfélemlítette.
A pap most nekigyürkőzött és orvossá alakult át s egész egy hosszú óráig
dolgozott a kis gyermeken, hogy szinte csoda volt látni, hányszor
kivette, letette, tenyerében tartotta, megáldotta, megmosta, a vizet
szénnel s szerekkel készítette, gyolcsba takarta, akkor megpurgálta,
végre eret vágott rajta, szóval mindent megtett, úgy hogy izzadt belé.
Bethlen a laikus ember tehetetlenségével tűrte az orvos munkáját: nézte,
nézte és sajnálta a szegény csöppséget, akinek ezt szenvednie kell…
Fáradt fejében hirtelen fölvillant annak az idegennek az arca, akit a
lovasai közt látott: vajjon nem a fejedelem kémje-e, vajjon nem ő ellene
jött-e, rögtön beszélnie kellett volna vele: most a becsület s az ösztön
küzdöttek: vajjon ha menekülnie kell, itt hagyja-e feleségét a beteg
gyerekkel, vagy hagyja elfogatni magát s leöletni… Ha kint valami nesz
volt, már az érkező fejedelmi embereket hallja s ennek a ceremóniának
csak nem akar vége lenni, s addig az orvos parancsa szerint elmenni nem
lehet a házból a szülőknek, míg vége nincs: különösen hatott rá, amire
sohase gondol az ember, hogy titkos szellemekkel van telve az egyszerű
ház, amelyben élnek, jönnek, mennek s nem gondolnak soha a test felett
való dolgokra: kísértetek, boszorkányok láthatatlan serege tanyáz talán
itt felettük s dermedten emelte föl pillantását s az átlátszó levegőben
szárnyas és szarvas tetemeket keresett, borzongott, de uralkodott magán;
igaz, még ő sohasem látott efféléket, de talán mert nincs rá tudománya:
hiszen titokzatos igazságokkal van telve az élet, amiket aki nem ismeri
törvényüket, soha észre sem vesz s az ember vakon él a különös borzalmak
között s jó ha nem gondol rá, mert különben meg lehet bolondulni…
Kimondhatatlan mély hatással volt rá ennek a theologusnak a medicinális
munkája: felizgatott s üldözött lelke száz s százféle veszélyt képzelt
el: talán a lovas azért jött, hogy kikémlelje itthon van-e, talán már
meg is kerülték a várat, talán már az utak el vannak állva s loppal
közeledik az ellenség, mint a rossz szellemek, betegségek, az egészséges
test felé, aki még nem tudja, de már reá csap a rontás, mint héja a
csirkére… Vagy szabadulást hoz a lovas: s ő nem veszi fel, előre
vágtatott, de most a betegség félelmes ereje visszatartja a tudást:
mintha nagy setét fellegek kóvályogva közelednének…
Igy kerülgette az országot a háború szelleme, még a tavaszon ki tudott
felőle: ki hitte, ki merte volna hinni, mi lesz tavasztól nyárig: óh
mennyi hadak, mennyi halottak, mennyi csonkabonkák, mennyi leégett
házak, mennyi elhajtott jószágok, mennyi kifosztott gazdaságok, mennyi
megtört s megszünt boldogság: s mért? ki tette? ki adta? ha nem a
gonoszság szellemei lepték meg ezt a szegény világot: valóban két élet
folyik, egyik itt a földön, szemmel láthatóan s érthetően, a másik fenn
az égben, amely ha leereszkedik a fejünk felé, akkor mindent tőből s
fenekestől felkavar, összezördít, ami itt addig nyugalomban vala…
Ki fogja valaha megfejteni titkát az életnek: ki fog valaha
szembeszállani a titkokkal, melyek előtt a legerősebb elme is iszonyodva
hátrál…
Mintha felszabadult volna: úgy hatott rá az orvos szava, hogy most
mindenki távozzon el a szobából.
Kitámolygott s vitte magával feleségét: mert azt hitte, már megful…
Az asszony semmire sem gondolt, csak nézte az orvos munkáját s
egyszerűen, józanon azt mondta odakinn:
– Nagyon kínozza a szegény gyermeket: ennél jobb lett volna, ha hozzája
sem nyúl.
Bethlen felocsudott s elszégyelte magát. Hálásan nézett a feleségére,
aki visszatérítette a józanságát, megcsókolta homlokát, úgy érezte, most
ő is valami rontástól szabadult, de szomorú maradt, mert mégis titkok
vagynak földben, fűben, fában, a levegőégben s az egész életben, amiket
nem lehet megfejteni.
Mikó Ferenc csak alig várta, hogy kilépjen, titkos arccal jött hozzá:
– Nagyságos uram, levélposta jött Brassó alól.
Brassó alól!… Bethlen nagyot nézett: hogy jön Brassó alól posta?…
Kiment a tornácra s ott vette át a levelet az idegen lovastól; most már
emlékezett is rá, Kamuthy Farkas lovásza volt. Csakugyan Kamuthy írta,
keserves panasz volt a levélben, istenre kéri Bethlent, jöjjön vissza,
vagy mindnyájan ott hagyják Brassót, »az fejedelem által ideküldött
Prépostvári egy hét alatt mindent elvesztegetett, amit annyi nehéz
munkával építettek volt, a kapukról a hadat a szászok elszórták s a
kevés nép, mind a körülfekvő falvakon kóborol, mint a hajduk…«
Bethlen gúnyosan nézte a dolgot: örült is neki: mi köze neki már hozzá,
csak annál jobb, ha ily hamar megérzik távollétét… A levél végén volt
egy sor, amely mintha villám csapott volna le mellette, úgy hatott rá:
»Gyerőffy urammal azon kérjük Nagyságodat, vegye a megromlott országot
gondjába s istenünkre esküszünk, mi mind Nagyságodéi vagyunk!«
Mi ez, ha nem a lázadás?
Felgyúlt benne a lélek: óh, már Kamuthy is. Kamuthy neki sógora volt a
felesége révén, de csak az utolsó időben melegedtek össze, mert addig a
fejedelemnek volt benfentese, még a felesége meggyalázását sem szánta…
De ime most ez az első ember, aki nyiltan mellette pártot ver, ez mélyen
a szívébe hatott s ezt el nem felejti néki soha.
Az asszony most az ő arcát nézte azzal a figyelemmel, ahogy bent a beteg
gyermeket, kezét a levél után nyújtotta s a férfi szó nélkül adta oda.
Lassan elolvasta, nézte, szomorúsága még mélyebb lett s visszaadta.
Bethlen szorongva nézte feleségét: értette-e az utolsó szókat?…
Az asszony nem szólt, nagyon csöndes volt, akkor a medicus professzor
hívta őket s gyötrődő félelemmel mentek a szobába.
Az orvos imádkozott, hosszú imát mondott istenhez s feloldotta az egész
házat, minden istentelen hatások alól.
Már Bethlen elvesztette az előbbi varázslást, amit érzett: már nyugodt
volt s nem bízott ebben az egész orvosi dologban: csak nem merte
kimondani önmagának sem.
Akkor kimentek az ebédelő házba, ahol már terítve volt s ott nyugodtan s
szépen beszélgetni kezdtek. A professzor derék, okos ember volt, helyes
gondolatai voltak mindenről az életben, amiről beszéltek, elmondta
mennyit szenvedtek a Forgács-hadaktól s mily csodálatos, hogy a jó isten
a magyart mindig a magyarral bünteti legjobban… Nála volt megszállva
valamely felsőmagyarországi nemes úr, aki maga semmi rosszat se mívelt,
de eleget emlegette, hogy bezzeg a Bocskay idejébe az erdélyiek épen így
bántak el az ő vidékeikkel…
Felhozták a cselédházból a nagyobbik leánykát, aki nagyon gyönyörű,
piros arcú, nyelves, futosó, hároméves leányka volt.
A professzor kezébe vette, megnézte, arcát csipkedte:
– Szép gyermek, – mondta, – de sok geleszta van benne, ehol adok egy
kenőcsöt, csak kívül kenjék a köldökit véle, elvész a geleszta.
Bethlen hirtelen megijedt:
– Professzor uram, nem kell orvosság az egészségesnek…
A professzor, ha a saját mesterségére került a szó, mindjárt elvesztette
józan eszét: megharagudott.
Bethlen érezte, hogy doktori tudományát akarja fitogtatni s nem volt
ereje, hogy ellenálljon, a kislány táncolt, nevetett, ölébe bujt
apjának, akit oly régen látott, ez mohó szeretettel fonta át a karjával:
ti vagytok nekem az egyetlenem, – mondta, egy kezével a gyermeket,
másikkal a feleségét ölelve át.
– Ehol meg is vagyon, – mondta a doktor s megkente a kislány
pupocskáját.
A gyermek ijedt kiváncsisággal nézte, mit csinálnak vele. Aztán
elfeledkeztek a dologról, Bethlen levelet írt; Kamuthynak írta, hogy a
székelység kapitányival értsék meg a dolgot, ő most bujdosóban van,
ahonnan vagy jön vissza, vagy se, de ha jön, akkor seregekkel jön s
elvárja, hogy számíthat reájuk.
Másik levelet a temesvári pasának írt s jelentette, hogy rövid időn
belül érkezik és hogy Erdély dolgaiban a legnagyobb fordulások lesznek.
Kéri azért a pasát, mint szerelmes atyját, hogy úgy gondoljon reá, hogy
az ő pártja fogását kéri a jövendőre.
Alig kerültek el a levelek, jöttek mondani, hogy a kisleánynak szaladnia
kell, a doktor örömmel mondta: »Ehol már purgálódik.«
De kis idő mulva újra szaladt a gyermek s attól kezdve minden percen,
estig ötvenszer is.
Szörnyű ijedtség lett, a gyermek estvére már épen úgy feküdt a
forróságban, mint a kisebbik, a professzor törte-marta a kezét, eleget
mesterkedék, de meg nem állíthatta a bajt, akkor beteg lett a gyermekek
mellett való kis pesztra lány is, azt levitték az alházba, a felső
házban a két gyerek ott volt s mellette egy pillanatra sem mozdult el
sem az anyjuk, sem az apjuk, sem a doktor, sem a vénasszony, a
házgondviselő.
Iszonyú éjszaka következett, a forró testtel fetrengő s nyöszörgő két
gyermek s a kezét tördelő kétségbeesett anya, aki hősiesen viselte a
szörnyű megpróbáltatást s rakta a vizes ruhákat a gyermekek testére,
mert már egyébbel hűteni a doktor nem tudta s a vénasszony egész hadi
karával, az a temérdek imádkozás, amit ez éjszakán míveltek.
Az egész udvarban senki sem aludt, lent az alházban is már három beteg
gyermek lett s a professzor egyiktől a másikhoz ment, de már ott
megelégedett kurta imádkozásokkal s a könnyű purgálással.
Másnap délre a betegség úgy elhatalmasodott, hogy már alig volt
fentjáró, mindenki beleesett.
Délben lovasok jöttek. Bethlen apatikusan vette tudomásul, hogy a
fejedelemtől jönnek: már azt se bánta volna, ha elviszik, vagy az
ajtósarkára felakasztják: az isten keze úgy ránehezedett.
A fejedelem levelet küldött, kettőt, egyiket ő maga írta, másikat az ő
rendeletéből a kancellár.
A levél megrendítő volt: »az istenre kérte, hogy egyetlen testvére
megbocsássa neki borbeli dühét s gonoszságát, mit mívelni soha nem fog:
imé már is bekövetkezett az isten büntetése, mert ime ma hírt kapott s
leveleket, hogy Géczy András, az átkozott kutya, hűtelen és áruló módon,
a portán nem ura s az ország dolgában járt el, ahogy meg volt neki
hagyva, hanem saját magának fejedelemséget keresett«.
Bethlen elámult: Géczy fejedelem?…
»A szebeni háznak nagy fittyel levelet írtanak, hogy Géczyt vallják
fejedelemnek a brassai országgyűlésében levők s hogy a szultán fermánja
s kísérete Géczynél vagyon s ő már közeledik is az ország határihoz.
Ebbül láthatja kegyelmed az áruló Géczy ott mint viselte magát és minémű
hitetlen árulóul cselekedett magunk személye és országunk ellen… A
brassaiak és a több hozzájuk beszorult latrok már is csinyt tettek nagy
maguk bátorságában, mert kijüttek a várbul s Földváron a székely nőket s
gyermekeket mind felkoncolták s megprédálták a kösséget s Höltvényt,
Hidvéget detto, ahol öreg Mikó Ferenc feleséginek temetésit széjjel
zavarták s a koporsóval csunyán bántak igen istentelenül, mindezért a
fejedelem maga saját személyében készül a Barcaságra, de nagyságodnak
választját várja, hogy mit gondol s vél ez nyomoruság felől, vagy már
Nagyságod is örvend a megfogyatkozott és szerencsétlen haza állapotján…«
Bethlen sóhajtott: úgy tűnt fel, mintha ég-föld, minden összeomlani
készülne…
A felesége jött be ájuldozva s szédelegve:
– Gábor, én is oda vagyok, – mondta s az egész teste egy tűz volt…
Két nap alatt huszonnyolc cseléd feküdt a vérbetegségben, Bethlenné
félrebeszélt, de mikor megtudta, hogy a fejedelem levelet írt,
könyörgött az urának, hogy forduljon vissza erről az útról s el ne
hagyja, lázadásba ne lépjen…
Már úgy látszott, mindenki beteg lesz s mindenki elhal ez nyomorúságban,
akkor Bethlen levelet írt a fejedelemnek s abban arra kérte, hogy ha a
hazának sorsát szívében viseli, ő még egyszer visszafordul s oldala
mellé áll, de az a kívánsága, hogy az országgyűlést az ország igaz
székes helyén, Gyulafejérváron hívja s tartsa: ő mihelyt házárul az
isten nehéz ostora eltávozik, azonnal elmegy s ott megjelenik.
Ettől a levéltől az asszony megnyugodott. S mintha ez éjszakán
megfordult volna a betegség, másnapra csakugyan meg is könnyebbültek a
betegek, nem halt bele több, csak a két gyermekecske s az öreg dajka.
Soha szomorúbb temetést, mint ez volt, soha megtöröttebb embert, mint ez
az apa. Kemény természete, elpusztíthatatlan szervezete megbirkózott
minden vésszel, de a lelke meg volt zúzva, s szerencsétlen volt
végtelenül…

XI.
A fejedelem egyszerre összeszedte magát.
Minden energiáját föllobbantotta a brassaiak arcátlan üzenete, hogy: már
nem tekintik fejedelemnek, minthogy azt tőle, mint érdemetlentől a
győzhetetlen császár elvette s érdemesebbnek adta.
Megjött a saját követe Kőrösy István is, aki elmondta az egész dolgot, a
Géczy mesterkedését s alattomosságát, hogy tartotta vissza minden
lépéstől s hogy idegenítette el tőle a portát. Meg is akarta őt öletni s
csak nagy nehezen tudott megmenekedni.
A fejedelem határtalanul dühödött volt.
Szebenben csak annyi sereget hagyott Kákonyi alatt, amit okvetlen ott
kellett hagynia, mert ugyancsak vigyázni kellett, hogy a szászok itt is
vérszemet ne kapjanak: a többit vitte Brassó alá. A székelyekre
parancsot küldött, hogy kaszát, csépet azonnal ott hagyjanak s gyűljenek
mind a város alá, de ez még mind nehezen s kevéssé használható sereg
volt, a hajduk hiányoztak neki nagyon, ezért nem szégyelte, még egyszer
levelet küldött Nagy Andrásnak: ha meg nem hajol s be nem jön, minden
haragjával s bosszujával fenyegetve; ellenben ha megjő, minden jutalmat
s kitüntetést felajánlva.
Ő maga augusztus 20-án érkezett néhány száz főnyi sereggel Hermány alá,
amely már egy ízben meghódolt, de aztán szép szót adván, megtréfálá s
elpártola.
A kastélyt őrző porkolábokat felszólította a vár átadására.
Ezek rögtön Brassóba küldtek segítségért.
Weiss Mihály önkéntes vállalkozókat szólított s annyian jelentkeztek,
hogy felét sem lehetett elbocsátani. Vezérüknek a cseh Jánost, a festőt
tette, aki a hadi tudományokban jártas volt s az ágyúkat is tudta
kezelni.
Báthory az engedelmesség megtagadásán felbőszült s bár egy óra
időveszteség nélkül akart Brassó alá menni, kitért, hogy trombitaszóval
bevegye a nyomorult varjufészket.
Három napig volt falai alatt, s két ízben is felszólította a kastélyt,
hogy adja meg magát, de azok gúnyolódtak a falakról.
Két ágyúja volt, két régi ágyú, ezzel lövette a falakat, de naponta
húsz-huszonöt lövésnél többet nem tudtak csinálni. Hanem a falak még
ennyi ágyú ellen is gyengék voltak, s mikor akkora rés látszott, hogy az
emberekbe bizalom támadhatott az ostromban, rohamot parancsolt.
A székelyföldiek azonban még nem érkeztek meg, csak a brassai seregből
idegyűlt székely csapat volt jelen, ez pedig éhes volt, fáradt, mert nem
volt már a szegény Barcaságon még fű sem, nem ennivaló.
Azért nekimentek a kastélynak a fejedelem kedveért; mikor valamelyik
megállt s nézte, hogy is kell felmászni, a másik góbé oldalba bökte: »Ne
gondolkozz olyan nagyon komé, mer megbolondulsz!«
Ahogy a réshez értek, a cseh frissen sütött kenyereket dobáltatott
közéjük. Mohón nekiestek s falni kezdték a cipókat, de azokba rakéták
voltak s ezek nagy mesterséggel úgy csinálva, hogy csak akkor pattantak
el, mikor megtörték a kenyeret, sok szegény székely legény fűbe harapott
e cseltől s a többi visszafordult, nem akarta fogát törni a pukkanós
kenyérben.
23-án gyalázattal kellett tovább menni, azzal kellett megelégednie, hogy
Prázsmár magától befogadta a hadakat, gyenge volt s nem mert
ellentállani.
Dühöngött: ahol csak hozzányúl, mindenütt ilyen akadály. Hiányzott benne
a nyugalom s a higgadtság: még mindig azt hitte, valamit elképzelni, az
már végre is van hajtva.
Bosszúságában leült megint a boros kupához s alvezérire parancsolt rá,
hogy sorra menjenek a város körüli helységeken.
Ezek aztán, ami még nem volt tönkre dúlva, elpusztították, s egy hét
mulva Brassó egymaga állott, még Törcsvárát is bevette Gyerőffy s ezzel
elvágta Brassót Oláhország felől is.
A brassaiak megijedtek, de mikor legnagyobb volt a veszedelem, megjött a
Géczy postája, hogy immár Tergovistyén van a győzhetetlen császár
kajmekámjával s hozták a nagy fermánt, amely megfenyegeti mindazokat,
akik a szultán akaratának ellent szegülnek, hogy: »ha többször ellenünk
pártot üttek, nyugodjatok meg abban, hogy magatokat kicsinytől fogva
nagyig fegyverre hányatlak, országotokat porrá tétetem s akik utánatok
megmaradnak, átkoznak benneteket a világ végeig«.
A fejedelem látva Brassó hatalmas falait s hallva a közeledő törökséget,
elkeseredett haraggal újra Prépostvárira bízta a fővezérséget s kevés
dicsőséggel visszament Szebenbe.
Ott Imreffy két levéllel várta. Az egyik Bethlen hozzája irott levele
volt. Örömmel olvasta s mikor kellően fölmelegedett Bethlen iránti
szeretete, akkor átadta a kancellár a másikat: az is Bethlen sajátkezű
hosszú fűszálas írása volt, melyet véletlen elfogott, az a levél, amit
Kamuthyhoz s a székelyekhez írt a Főkapitány, amelyben előkészíti azt az
időt, hogy ő maga lesz a fejedelem…
Báthory a másik végletbe zuhant.