Tündérkert: Szépasszonyok hosszú farsangja - 25

– Ó én árvám, – mondta Bethlen s keblére ölelte, forrón szorította a
feleségét, aki mély és ájult zokogásba tört ki.
Reggelig semmi sem történt, hajnalban azonban megjött a fejedelem
lovasa. Csakugyan könyörgést hozott, kéremést, hogy isten a bizonyság,
nem volt szabad rosszat gondolni: hisz soha még így testvérét nem
szerette, s míg él, meg nem hálálhatja, hogy egész életéről oly
igazságosan s bölcsen beszélt s hogy ahhoz fogja alkalmaztatni magát s
imé a török Brassó alatt és senkije sincs, s kéri, vállalja el a
követséget Brassóhoz a törökhöz, megmondani, hogy ki s mi az a hitvány
áruló Géczy… s hogy pénz nem levén a kincstárban, ezer aranyban
inscribálja neki Szászvárost s a szászvárosi uradalmait mind örökül…
A levélre nagyon elgondolkoztak mind a hárman.
Hunyad megyét a Maros keresztben szeli át, s a Maros mellett szűk, de
gyönyörű völgység. Ez a völgy három uradalomé: nyugaton a legszegényebb
Illye, ez volt a Bethlen-család öröksége, amit még az ősapja kapott
Mátyás királytól, az is Bethlen Gábor, az első, akit nagynak hívnak a
családi krónikák, budai parancsnok volt Mátyás király alatt; itt épített
a második Bethlen Gábor is, akinek Kinizsi-lány volt a felesége s a
mohácsi csatában esett el: de azóta a többiek kezén elpusztult,
elromlott volt az uradalom, úgyhogy az árvák már csaknem a kis romlott
házat is elveszítették. S isten segítségével neki sikerült jókarba
hozni, a felesége kezén hogy kiépült s felvirult ez a szép róna határ…
Másik uradalom a dévai váré. S íme ezt is megkapta, még Bocskaytól, s e
pár év alatt, ez is mint egy boldog világ virult fel, most már felesége
mellett fölférfiasodott öccse levén benne a gazda, mikor ő is hadakban
nem jár: s így ez is a szegény asszony tündéri kezében virágozott fel.
A völgységnek harmadik uradalma keleten a szászvárosi s ezt kínálja fel
most egyezer aranyért Báthory…
Igy az egész vármegye boldog s termő síkja kezükre szállana: békés
időkben lehet-e szebb s boldogabb jövő, mint itt gazdáskodni, a
magyarságnak ezen a drága útján úr lenni s kiviríttatni az élőfákat s
paradicsomot szerezni a népeknek, kicsinyeknek s nagyoknak…
Mintha e pillanatban teljesedett volna be a gyermekkori álom: Bethlen
mélyen megrendült s ez sokszorosan áthatott feleségére.
– Mit vél kegyelmed, – mondta az asszony, – nem lehetne-é megvenni? s
elmaradni a fejedelem barátságábul… Hisz itt úgy kiesünk az erdélyi
udvartul, ha akarom közel, ha akarom sehol nincs…
Bethlen feleségével s öccsével kiállott a várbástyára s végignézett a
völgyön keletre, nyugatra, szívét szorította a boldogság: ha ezt mind
magáénak mondhassa: akkor nem volt drága semmi, s nem volt sok a
szenvedés és fáradság s türelem… nem drága a jövő… apró falvak fekete
tetői, virultak körül a lombos erdők, s kanyargott a drága Maros
ezüstje; a két ember újra összeborult: mire ez, ha nincs kiért, kinek…
ha elmentek a kedves kis angyalok…
Sűrűn omlott a könnyük: ó, de talán jó a jó isten s mélyen néztek egymás
szemébe…
Tünődve, habozva, délre mégis csak arra fordult; hogy feleségével
összerakatta az ezer aranyat.
– Most jön a brassai csata! – mondta Bethlen István, – majd csak ránéz a
jó isten erre a szegény országra s csak ott marad az eb fejedelme!
Elmosolyodtak, még maga Bethlen is, az öccse szép reményén s az asszony
azt mondta:
– Én nem tudom, édes uram: ahogy maga jónak gondolja, nekem mindenkép
jó, csak maga, maga legyen meg nekem…
Ebédre új lovas jött, Török Kata levelével, aki azt írta sebtiben, hogy
az istenért valamikép a fejedelemnek, bármit írna, ne higgyen, mert az
éjjel mondta, »oly koncot vetettem, belefal a kuvasz s akkor fejét
vétetem, hogy több baj ne legyen vélle«…
Még fel sem ocsudtak a rémületből, estélig három lovas legény is jött,
Retteghy, Rhédey, Kapy írtak, hogy el ne hagyja magát fordíttatni, mert
a fejedelem megesküdött halálára s száz ház jobbágyos birtokot tűzött ki
a fejére, alighanem a szászvárosit.
Ez mindent eldöntött.
Bethlen mintha megszabadult volna, felszabadult volna, visszakapta
erélyét s bátorságát: itt már nem volt habozni való:
– Szívem feleségem, – mondta, – én csak azon kérlek: itt a várban
maradj. Ezt a várat soha senki bevenni nem fogja, pláne ez a fattyú, aki
még egy szász kastéllyal sem bír meg minden székelyivel. István
melletted marad s most ebben a percben hozzá fog minden élelmet,
karácsonyig elégségest, felgyüjteni. Éjjel-nappal mind vizet hordjatok s
megtöltsétek a kutakat s amikor lehet, lentről igyatok: engem itt
bevárhattok… Én most megyek a temesvári pasához, onnan bé a portára s
isten minden segítségével lehet, hogy egy hónap alatt, de az ünnepig
minden bizonnyal megjövök.
Maga elé rendelte a várkapitányt, porkolábot s kioktatta őket, aztán az
egész cselédséget, katonaságot s feleskette asszonyuk hűségére.
Mikor Bethlenné magában maradt, összeroskadt; mi lett belőle, a vidám,
hatalmas asszonyból: elveszett minden gyermeke, eltünt szeme elől ura,
semmije többé, csak a szíve, a szerelem, a remény…
Mikor a fejedelem megtudta, hogy Bethlen megszökött s kiment az
országból, őrjöngött a dühtől s kétségbeeséstől, az országgyűlés már
eloszlott, s hogy megelőzze a Bethlen praktikáit, Brassó alá indult,
hogy a várost, törik-szakad, beledöglik, vagy nem, de mindenáron
megvegye.

XIII.
Közben megjöttek a hajduk is, s az Imreffy erélye s gyorsasága,
pontossága az egész ország minden hadierejét még egyszer mozgósította
ebben az esztendőben.
Weyrauch Dávid, kőhalmi királybíró meg is írta Brassóba idejében, hogy
egyezkedjenek ki, mert a fejedelem nagy hadi készülődéseket tesz s isten
ne adja, hogy a szászság második fővárosát is elveszítse.
Weiss Mihály azt válaszolta rá: »Ha az egész ország ránk jön is, sebaj,
van mivel megvendégelnünk, szállások bőven vannak a falakon kívül, a
fejedelmi konyha készen jön a lakomákra s a bors hozzá a mi ágyuinkban
van…«
A városban a hangulat harcias volt s mindenki bízott, hogy most aztán
végeznek, hiszen még eddig nem is érte őket semmi veszteség s velük a
magyar nemesség egy része, velük Géczy s a porta kegyelme, s odaát
hiányzik Bethlen Gábor; kitől féljenek? Imreffytől, vagy a részeg
kandurtól?
Weyrauch Dávid újra írt, hogy a fejedelem kész a kegyelemre.
– »No, ami a fejedelem kegyelmét illeti, abban nemcsak én vagyok Tamás,
hanem mind az egész város s nem is hiszünk benne, míg itt nem lesz ő
maga köztünk, hogy kezünket oldalába tehessük… Ha pedig te azt akarod,
hogy mindnyájan Dávidok legyünk, küldd be hozzánk a magyarság Saulját s
megláthatja, milyen vígan várjuk…«
Vígabban is tudtak volna azért lenni Brassóban s Weiss Mihály írta is a
levelet egyre-másra a portára, hogy: »Nem hagyhatjuk s nem is hagyjuk
magunkat megtréfálni, mint a szebeniek, pedig Báthory Gábor ugyancsak
hozza ránk a hajdut, katonát, székelyt s ölik, vágják, pusztítják az
hatalmas császár juhait, a portának nem kicsiny kárára… Pedig neki is
észbe kellene venni, hogy Báthory Gábor nem a maga erejéből lett erdélyi
fejedelem, hanem a győzhetetlen császár kegyelméből: ezért nem kellene
neki a hatalmas császár juhait megnyúzni, csak a gyapját venni… Nem is
félünk mi ettől a híres fejedelemtől, aki még egy romlott kastélyt sem
tudott soha megvenni, csak az hatalmas császár köntösihez tartjuk
magunkat s ő hatalmasságától várjuk az mi sorsunkat.«
Weiss azonban már egyre többet gondolt csöndes éjszakai órákban, mikor a
város számadásait rendezte, arra, hogy a török csupán fermánt adott
Géczynek s a hadsereg egyre késik. Néhány nap mulva meg is jött futva
Mehemed bég, azzal a hírrel, hogy a brassaiak miatt őt a nagyvezér
csaknem megölette: mert a brassaiak olyan lelkes izeneteket írtak, hogy
a portán mind azt vélték, hogy az egész ország alig várja a szultán új
fejedelmét s most még sereget is kívánnak hozzá. Őneki kellett szegény
fejének megszenvedni amiatt, hogy a »bolondkirály«, ahogy Báthoryt a
portán csúfolják, nem esett térdre s nem csókolta meg a Géczy kezébe
adott szultáni írást.
Weiss fanyarul hallgatta a jó béget. No nem baj, mondta: a magunk erején
is megleszünk s szállást és prebendát rendelt a bégnek.
Géczy folyton a sarkában volt s lelkesítette őket: Báthoryról oly
rosszakat beszélt, hogy ez maga felért egy segédcsapattal s a fogoly
hajdukat felbérelte s megfogadta a város számára. Ezekkel egy hajnalon
ki is ütött s a feketehalmi erősségbe besétált; a székely őrség
hajduknak, magyaroknak nézte őket s beeresztették, ők aztán az egész
őrséget lekenyerezték: akik még úgy virradtak, hogy Báthorynak védték a
bástyákat, délre már Géczynek lesték az ellenséget: egy sem akart fára
kerülni.
A brassóiakat fellelkesítette ez a kis siker, s egyre-másra kitörtek,
egymással versenyeztek s Géczy vezérlete alatt Törcsvárt isten tudja
hányadszor újra elfoglalták.
Csak azt sajnálta Weiss, hogy a régi fegyvertárs, Raduly nincs, hírek
jöttek róla, hogy családjával együtt Bécsben van, ahol minden vagyonát s
hitelét elvesztette, lányai varrással keresik kenyerüket.
Mehemed bég azonban vállalkozott rá, hogy az új vajdával is megköti a
szövetséget s kiderült, hogy Michne vajda ép olyan Raduly, mint volt
Serbán: a véd- és dacszövetség egyszerre nagyra emelte a brassaiak
önérzetét, s most aztán maga Weiss Mihály rettegett attól, hogy Báthory
meggondolja s nem jön ide helybe.
Géczy biztatta:
– Ha nem jön az ebellette, majd elmegyünk mi utána Kolozsvárig.
Weiss a fejét csóválta:
– Tudod-e nagyságos fejedelem, – mondta Géczynek, – mennyit adott ki a
város ez esztendőben?… Csak követségre 2000 forint, a katonák zsoldja
négy hónap alatt 12.000 forint… A brassaiak se vájnak könyökig a
tallérban…
Géczy nevetett:
– Tudod-e bíró, – mondta, – hogy mikor odaát voltam, jöttek a katonák a
hópénzért, rendelte a fejedelem, hogy fizessék meg nekik, mit mondott a
kincstartó: azt hogy: felséges uram, akit _monétának_ hijnak, olyan
valamink nincsen…
– Mégis visszautasította az én 4500 talléromat, – mondta gúnyosan Weiss.
– Lehetetlen, – csodálkozott Géczy.
– Őkeme visszautasította, – sóhajtott a bíró, – Imreffy uram azonban
elvötte duflán…
Nevettek.
E napokban már az egész város lázba gyulladott.
Minden házban s minden ajkon ének volt, zengett a dicséret, anyák
gyerekekkel a karjukon futkostak az utcán s a brassai nagy templom
szakadásig tele volt egész nap imádkozóval s három pap felváltva folyton
prédikált.
Mintha nem hadba, hanem lakodalomba készülnének, oly nagy volt az öröm.
Minden készen volt, zsoldosaik már szinte kiélték a várost s csupán
becsületből is jól kellett dolgozniok, az oláh csapatok Törcsvárán
voltak; volt ezernyolcszáz oláh, nyolcszáz magyar s székely, kétszáz
oláh lovas, a többi gyalog és némi török, tatár, akik azonban csak
rettegtetésre valók voltak s 22 deák kísérte a háromszáz szász polgár
kemény seregét.
Elhatározták, hogy kimennek a Székelyföldre, hogy azt fellázítsák, onnan
Segesvárra, hogy a többi szász nemzet népeit magukhoz vegyék s onnan föl
Gyulafejérvárra, hogy ott Géczyt a fejedelmi székbe ültessék.
Szeptember 18-án indult ki Brassóból a had, a nép zokogva s ujjongva
kísérte a külső falakig s messziről kendőket lobogtattak utánuk.
Egyenesen mentek a Székelyföld felé, s mikor a szekerek símán repültek
az úton, a lovak oly nyugodtan ügettek, a gyalogosok oly vidáman
énekeltek: akkor Weiss Mihály fölemelte szemét az égre s visszagondolt
arra a szegény kis mesterlegényre, aki a nagypestis után gyalog ment
vissza azon az úton, amelyen atyja bejött, Csehország felé… Milyen
vígan, könnyen s mily egyedül gyalogolt az uttalan utakon, fütyörészve s
zsoltárokat énekelve a porban s friss vízbe áztatta kiégett, forró
lábát… Rendes kis árva legényke volt, írástudó s lelkes, aki jól
kinyitotta a szemét s nem ijedt meg a maga árnyékától: s most íme egy
hadsereggel megy, ő a vezér, egy fejedelem is büszkén nézhetne: »No te
Weiss Mihály, – mondta magában, – neked ugyan fölvitte az isten a
dolgodat.«
Ma már nem volt rossz kedve, mint tegnap s mosolygott magában, hogy a
végrendeletét is megírta: mért? a jó isten sokkal nagyobb veszedelmekből
mentette ki már őt: most ijedjen, mikor ennyi lelkes, bátor, kardos,
sisakos ágyus katona van mellette, alatta… Ej, bizony nem, ha akkor meg
nem ijedt, midőn a Sajó mellett egy vén hajdu megtámadta, hogy őt a
vékony szász legénykét agyonüsse a megnyűtt csizmájáért: most ijedni,
mikor az övé Brassó városa?…
Büszkeségében könnyes szemmel nézett vissza a drága Brassóra, annyi
munkájának, örömének, aggodalmának, reménységének tanyájára, ahol oly
híven, annyi ragaszkodással, szeretettel kapcsolódott hozzá a nép s nem
volt a városban egy gyermek sem, aki ne kiáltotta volna az ő nevét s ne
nézett volna rá, mint egy istenre…
De mikor elmúlt a város, a dombok kanyarodóin eltűnt a vár s egyre
messzebb értek, lassan mély bánat kezdett benne feltámadni: hová, hová e
háromezer emberrel?… mintha kiindulnának a világból…
Egy kis vízen kellett átlépniök estére, ez a határ Brassó földje s
Székelyország között; a hidat épen találták rajta.
Géczy mondta, háljanak meg ezen a parton, de őneki kellett, neki ki
kellett lépni a szász föld határiból, őneki a testében kellett éreznie,
hogy túl vannak a kétségen s hogy nem haboznak és nem tétováznak, hogy
vége a fecsegésnek, a tervezgetésnek, várakozásnak: ő meghódított
területen akarta tölteni már az első éjszakát…
A szekerek megindultak s szépen mentek, ráhajtott az első ágyú, az alatt
beszakadt a híd…
Nagy hűhó, nagy lárma, beszéd, az ágyút kivenni, kiszedni: közbelépett,
parancsolt, rendelkezett, erő kellett s akarat s kötél, saraglyafa s
csapórudak…
Megijedt ettől a kis balesettől: ha a legelső percben ennyi bajt csinál
egy ágyú beragadása, még mi következhetik…
Géczy nevetve nézte felháborodását s kétségbeesését:
– Mit kínlódsz vele, – mondta, – van elég léhűtő gazember, majd kiszedik
tavaszra!
A bíró fel volt háborodva: magyar könnyelműségnek mondta s mélyen
megvetette Géczyt: e miatt veszítik el a háborúkat, – gondolta:
elpotyázni mindent, ez az egész életük.
Belemelegedett, végül már ő maga is megfogta a kötelet: ettől tette
függővé, hogy sikerül-e a vállalat vagy nem s boldog volt, mikor az ágyú
a holdvilág mellett mégis szabadon s mozgó állapotban volt a túlsó
parton.
Másnap egész nap azzal telt el, hogy a sereget átszállították a kis
vizen.
A nép hamar megette a tarisznyában hozottat s egyszerre csak
jelentkeztek és sürgették a szekerekre rakottakat.
A bíró még el sem csodálkozott ezen, mikor tűz verte fel az ég alját, a
sereg előre elkalandozott s a környéken levő falvakat kezdte rabolni.
Mélyen felháborodott, humánus nevelése eddig folyton csak azért zúgott,
hogy ők szenvedték a rablásokat: s most azt kellett látnia, hogy a saját
népe, amint Brassóból kilépett s a várfalak által megszabott fegyelmet s
a törvényeket áthágták, épen olyan vidám s vad csürhe lett, mint bármely
martalóccsapat.
Ő nem lett volna képes rá, hogy a szegény asszony malacát elrabolja s el
kellett néznie, hogy legjobb emberei a vad oláh segítőkkel versenyt
fosztogattak, ahol kit megfogtak, lehúzták róla a ruhát, a falu házai
mind üresen álltak, s valóságos kéjjel cipeltek ki minden
megmozdíthatót, mit ottben találtak.
Neki a szekerekre, podgyászokra, fegyverekre kellett gondolni, nem
lehetett mindenütt jelen, s kapitányai, hadnagyai, tizedesei,
porkolábjai nem bírtak a jókedvű fickókkal, a deákok a toronyból
ledobták a harangot azzal a kiáltással, hogy: a mienket is elrabolták s
pőrölyökkel darabokra zúzták.
– Megvesztek, megvesztek, – mondta Weiss Mihály s agyonlövetett két
oláhot, akik egy székely asszonyt az ő szeme láttára hasítottak ki.
Valahogy rendbe szedte, sorra állította őket, s egy újabb nap megint
azzal telt, el, hogy most meg Illyefalvánál az Olton keltek át.
Ott is üres volt már az egész teremtett község, a magyarság mind futton
futott s menekült fölfelé, csak a templomkastélyt védték, s a kiküldött
kémek azzal jöttek vissza, hogy az egész Háromszék üres, menekül a nép
az utolsó csecsszopókkal, mennek Csik felé, a hegyekbe…
– De hisz nem azért jöttünk, hogy mi a székelyeket megpusztítsuk, –
kiáltotta Weiss Mihály, magából kikelve, hanem azért, hogy őket
pártunkra vonjuk s fellázítsuk a fejedelem ellen.
A katonasága azonban mit törődött azzal, hogy a brassói bíró hogy
képzelte el odahaza Brassóban a sétát: ez rabolni jött s minél előbb
megszedni magát, hogy loppal, szökve elillanhasson át a hegyeken a saját
otthona felé…
Weiss Mihály nem értette Géczyt, aki mit sem törődött ezekkel a
dolgokkal, semmiségnek mondta s egyre csak arról beszélt, hogy kutatni,
tudakozni kell a fejedelem hadai felől.
Illyefalvát háromnapi ostrom után feladták, a kastélyból Weiss Mihály
elnézett Sepsiszentgyörgy felé: a népe sürgette s követelte, hogy
Szentgyörgyöt azonnal megtámadják, de ő úgy érezte, ezzel örökre
eljátszaná a székelységgel való megegyezést s elhatározta, hogy egy
tapodtat sem megy beljebb a székely földre s reggel elrendelte, hogy az
egész sereg fordul vissza a szász földre, Botfalunak, Földvárnak…
Mindenki nevetett rajta: ezt ugyan könnyebben is megtalálhatták volna,
kár volt ily kerülőt tenni, Földvárra egyenes úton is mehettek… Soha nem
hitte senki, ha maga szemével nem látja, mennyi kár, baj tud történni
ily kevés utazással. Mire még egyszer átkeltek az Olton, egy kerekük nem
volt épségben.
– Hova tettem a szememet, – kesergett Weiss Mihály, hogy e gyülevész
népséget hadseregnek néztem, mi közük ezeknek hozzám s az én ügyemhez,
mindenféle csavargó tatárok, rácok, oláhok, hajduk, s mezítlábas
székelyek…
Megbujt nehány száz főnyi brassai testvére közt s most bánta, hogy
sajnállotta a jó brassai polgárokat kihozni a városból erre a nehéz
útra… De sajnálta őket szíve szerint: úgy érezte: erre jók lesznek e
csordabeliek is…
Géczy el is vált Weisstól, s maga mellett tartotta Nemes Balázst,
Horváth Györgyöt, Kálnoki Jánost, a székely kapitányokat.
Mikor Weiss elrendelte, hogy Botfaluval szemben újra keljenek át az
Olton, Géczy méregbe jött s addig veszekedett, míg a bíró bele nem
nyugodott, hogy maradjanak csak a túlsó parton s húzódjanak lassan
Hidvég felé.
De Weiss nem tudta visszahozni a már átkelt népet s azok a túlsó parton
mentek felfelé, ha ugyan mentek s nem cserkészni szóródtak szét s tovább
rabolni a szász síkon…
Egy egész hét eltelt s Weiss kezét-lábát majd megette, hogy még sehol
sincsenek s mit se tettek: nem lett volna jobb ezalatt a városban ülni?…
Szeptember 24-én kapták a hírt, hogy a fejedelem az Olt túlsó partján
Földvárhoz közeledik.
Weiss Mihály rögtön imát mondott s kardjára esküdött, de Géczy gyanusan
nézte lóhátról a reggeli ködben a túlsó partot, ahol a kék darabontokat
ismerte meg.
– Ezekkel akarsz te megütközni, mondta Weissnak s a hátuk megett s
körülöttük rendetlenül álló seregre mutatott, jobb lesz gyerünk vissza a
legsebesebben Brassóba.
– A husos fazekak mellé! – mondta Weiss mérgesen, – még nem ültél ott
eleget!
Géczy vállat vont: nojsz neki ugyan mindegy.
De napközben is előhozta, hogy jobb lesz legalább is a hermányi
kastélyba húzódni.
– Ej, ilyen parádé után vissza nem megyek csata hijján, – mondta Weiss,
aki már egészen elvesztette otthoni kedélyességét s nyugalmát, epévé
keseredett benne a lélek… Sírni tudott volna, ez is háboru: nem térek
vissza többet, nem látom én Brassót soha, – mondogatta Fronius
Mihálynak.
Rögtön hozzáfogtak az átszállításhoz s az egész sereget sikerült Földvár
alatt a Brassó felé eső réten felállítani.
Még készen sem voltak, a fejedelmi hadak megrohanták őket, csupa
lovasok, s szilajok, frissek, vadak s legázolták a rusnya előcsapatokat.
De a szászok helyt álltak s azt kiáltották: árulás, az olá vajda eladta
őket…
Géczy karddal vágta, Weiss puskával lövette, de az oláhok futottak s
egyszerre eltűntek, mint a disznó csürhe a bozótban.
Imreffy vezette a szemköztieket s némán nézte a földvári dombról a lába
alatt s szeme előtt kavargó csatát. A nap ekkor kibomlott a fellegek
közül s Géczy felismerte Imreffyt.
– No szász, mondta, azt ott lövesd le, akkor ha elvesztetted is a
csatát: megnyerted Brassót.
Weiss Mihály a szász puskásokkal célba vétette a kancellárt, aki nem
vette észre, hogy reá fordulnak, oly fáradt s rezignált volt: Az éjjel a
fejedelem egy pillanatra sem engedte el magától, folyton őrséget kell
váltani körülötte, mert minden bokorban Géczyt s Bethlent várja.
Ebben a pillanatban fordult be a fejedelem maga, testőrsége élén
Veresmart felől s hujjahóval hajtott rá a szászságra, nem nézve maga
embere-e vagy sem.
Ő maga vezetett, lovon ült s lova táncolt, neki a tömegnek, ami még
tartotta magát, Géczy már messze vágtatott, egyenest Brassó iránt, meg
sem állt a város kapujáig.
Nevetett az egész dolgon, egy szikrát nem fájt neki.
A fejedelem is nevetett: az ilyen csatát szereti, amely csak egy
rohamból áll: mint a pozdorját szórta szét a szászságot; ő maga három
szászt vágott le s csak azért nem többet, mert már a többit előtte
ellőtték, vagy ki tudott futott, hogy lóval sem érték utól.
Soha még ily boldogságot nem érzett mint most, mikor a halottakkal
borított csatamezőn táncoltatta lovát.
– Weiss Mihályt, Weiss Mihályt! – kiáltotta, hozzátok nekem a brassai
bíró fejét, amennyit nyom, annyi aranyat adok érte.
Weiss Mihályt nem hozták el, mert azt ismeretlenül vágta le a Barca
vizénél Tunyogi Gergely nevű hajdu a csizmájáért, amit mindjárt le is
húzott róla; de elhozták az Imreffy tetemét, amelyet a szászok golyói
lyukgattak át…
A fejedelem győzelmi mámorából valami határtalan rémületre ocsudott:
– Az utolsó emberem! – kiáltotta, – az én utolsó emberem!…
Fölemelte a két karját az égre, s megfenyegette az eget, aztán zokogva
fakadt:
– Átkozott legyen ez a nap, ez a győzelem!


NEGYEDIK KÖNYV.

I.
Mint a megfélemlett madár addig verdesi magát a kalitban, míg összetöri
minden szárnyát: a fejedelem vergődött s hajszolódott élete szűk
karámjában.
Most, hogy magára maradt, feltűnt még egyszer előtte élete nagy célja:
nagy ember s erős és világbiró lenni.
A földvári csatamezőn kijózanodott s a halottak halmai felett megrémült
kisded lett: im itt a győzelem, amivel nem tud mit kezdeni.
Első nagy győzelme. S itt az ország belsejében, saját népe között,
holott indulásakor úgy képzelte, őszre már övé lesz környöskörül minden
világ s legalább is Krakkóban fog a koronázó Vavel felé
ellenállhatatlanul közeledni…
Katonái száguldoztak, ujjongtak, jöttek-mentek, szép és duhaj
száguldásokban mulatott a tekintete: de ő komolyan állt egy helyben az
Imreffy holtteste felett s szótalanul nézett a távolba: úgy járt, mint
az árván maradt gyermek: csak most érett az élet nehéz voltára.
Nincs más mit tenni: most aztán hajtani tovább s Brassóra rá, az
ellenség futó csapatai már régen eltűntek arra délen s érezte, tudta,
hogy hiába volt e csürhe felett a könnyű győzelem, ha a város kapui meg
nem nyílnak.
– Mondjatok egy imádságot felette, – szólt a körülötte állóknak.
Zavar lett s kapkodás: papot elfelejtettek hozni a csatába, vagy csak
Imreffy hiányzott, aki mindent el tudott intézni…
Már türelmetlen kezdett lenni s szeme villámlott: nem bírta elviselni,
hogy kimondott kívánsága máris ne teljesült légyen s mindjárt felforrt
ereiben a vér, akkor előlépett egy magas fiatalember, az Imreffy
íródeákja, Pécsi Simon, süvegét levette s szólt:
– Legyen dicsőség és hála a mindenható Istennek s testvéreim, mondjuk el
a Dávid imádságát.
A fejedelemnek jól esett, hogy nem pap, csak közvitéz s hogy nem
szónokol oly könnyen, de rebeg. A fiatalember mégis bátor lett, a hangja
is megemelkedett:
– Uram isten, – kiáltotta a Dávid igéit, – hajtsd hozzám füleidet és
felelj meg énnékem: mert nálad nélkül igen szegény és gyönge vagyok én.
Mintha a szavakban valami titkos erő volna, megütötték a lelkét a szavak
s fejét lehajtotta.
»Irgalmazz Uram isten énnékem: mert én minden napon csak tehozzád
kiáltok.
»Mert te Uram isten, jó és bűnbocsátó isten vagy: igen irgalmas
mindenekhez, akik tehozzád kiáltanak…
»Megszorulásom napján is hozzád kiáltok: tudván, hogy megfelelsz
énnékem.
»Mert nagyságos vagy te Uristen: és úgy dicsőittetik a te neved…
A fejedelem egészen megborzadt: úgy tűnt fel neki, mintha ő volna az
isten, akihez kiáltanak s íme semmi hatalma megcselekedni ez naptól
fogva; úgy érezte magát, mint egy ereje vesztett isten s a lélek úgy
folyt, úgy csordogált vissza ereiben, mintha eltűnne s elmulna belőle az
élet…
A fiatalember hallgatott, aztán nagy boldog bánattal kiáltotta a zsoltár
mondásait, kielégült és fölemelkedett:
»Uristen, sok kevélyek támadtak én reám: kik csak szemek eleibe se
vöttek tégedet és a te félelmedet.
»De te Uristen, ki hozzájuk is igen irgalmas vagy: késedelmes vagy a
haragra s kész az irgalmazásra.
»Tégy csudát rajtam, könyörülj rajtam, tekints én reám: szabadítsd meg a
te szolgálódnak fiát, hogy lássák az emberek.
»Hadd lássák az én gyűlölőim és pironkodjanak és megtudják, hogy te Uram
megsegítettél és megvigasztaltál engemet…
A fejedelem felvetette a szemét az égre, most jó volt s ez halálosan jól
esett… ez a szíve fenekéről jött, e szavak: úgy érezte, mintha otthon
volna Ecseden, s hallaná messziről még bátyjának, Báthory Istvánnak
hangját, amint rekedten dübörög s mennyet ostromolva parancsolja a
szentséget és az istennek félelmét a félelemtelen úr… Hát jöjjön is az
Isten, most, most jöjjön s segítsen, ha tud… Hadd lássák az irígyek és
gyűlölködők, a Bethlen Gáborok, a Géczyk, a szászok, a magyarok, a
pogányok, az egész világ, hogy van isten odafenn s az oda hajtja az ő
lába alá a fejüket…
Ez jó ima volt: ez jól esett, ez az imádkozás…
A katonák énekelni kezdtek, s ő kábultan és ellankadva hallotta az
éneket: azóta sem volt szívvel jelen semmiféle istentiszteleten: mióta
hazulról, Ecsedből erre a nagy világi égésre és gyötrelemre eljött…
Megrázta s lecsillapította, szerencsétlenné s boldoggá tette ez az
egyszerű istentisztelet, óh, ha most leomolhatna s elfeküdhetne a fűben,
de pillantását felnyitni nem meri: körülötte környöskörül szemek, akik
reá néznek s parancsát lesik, a jövőt: s arcok, akik már a füvekkel
hajolnak össze s akiknek már mindegy a vérzuborgás az ő ereiben…
S ahogy nem tud e holtakkal mit tenni: fel nem támaszthatja, hogy újra
megölhesse őket: nem tud azoknak sem mit mondani, akik parancsát várják:
hová, hová, miért, mire…
S mégis csak meg kellett indulni egyszer, s mégis csak rendelkezni
kellett: óh, parancsolni afelől, aki annyi s minden parancsot
végrehajtott…
Most, most fakadt fel a könny a szemében: magát siratta, ő szegény
önmagát, aki elveszítette a kezét, szavát, a parancsot ejtette ki a
szájából, s a mindenhatóság illúzióját…
– Tegyétek, – mondta, – saraglyára s bévisszük temetni Brassóba.
Brassóba!… Megrémült… Oda sem gondolt, s csak mondta: Brassóban
temetjük…
Összeszorította fogát s lóra ült s nem szólt többet s előre vágtatott,
el Brassó felé. Bizonyára az isten szava szólott belőle…
A fellegvár setéten tűnt fel a völgytekenőben, mögötte roppant hegyek,
előtte nagyszerű térség s a síkság torkolatában a szédítő magas ormon a
vár, körötte lent a város, magas és sötét bástyákkal körülövedzve.
Aggodalom szorította szívét, de habozás nélkül rendelt ostromot ellene s
népe alig összeszedelőzködve vágtatott a város alá.
Ágyúlövésekkel fogadták.
Pukkanás volt, magja alig, de hökkenve állott meg a lovas sereg.
Szétszórt sorokban állottak s a fejedelem farkasszemet nézett a
várossal: lelkében a tehetetlen düh duzzadt s lobogott:
Hát így mutatja meg az isten?…
Orrcimpái tágultak s lüktettek s csak nézte, nézte vad s fanyar képpel a
fekete falakat s a nagy köríves páncélkaput. Az ágyúk egyre sürjebben
szóltak a falakon, füstfellegek csaptak fel itt-ott a bástya lőrésein,