Tündérkert: Szépasszonyok hosszú farsangja - 20

ijedt meg, mikor jelentették, hogy átkeltek a Meszesen a Forgács hadai s
valami bolond vidámság vett rajta erőt: kihirdette a szebenieknek, hogy
visszaadja a szabadságot, ezentúl mindenki szabadon jöhet s mehet,
dolgozhat s kereskedhet, az eltávozottak visszatérhetnek: csupán a vár
az egyetlen pont, ahová be nem eresztette őket.

VI.
Hogy hajnalban felkelt, kiment a kapunyitásra: a vár kulcsát minden
éjszakára hozzá kellett behozni.
Közönséges ruhájában nem látszott másnak, csak egy várbeli vitéznek, a
kapu előtt szekerek sora látszott s szomorú népcsődületfoltokban
szanaszerte a városon.
– Mit akarnak ezek?
– Menekülők, uram.
– Honnan menekülnek?
– Az éjszaka kezdtek jönni s mind csak futnak.
Lement közéjük, hallgatta a jajgatást és panaszt. Felpakolt szekerek;
úri renden levő menekültek; bőrládák, pincetokok, ruhás zsákok, dunnákba
pakolt asszonyok s gyermekek.
– Vége, vége Erdélynek, – jajgatták, – olyan Erdélyország megint, mint a
megszedett szőlő.
A fejedelem komoran hallgatta a szűnni nem akaró siránkozást.
– Mért hagytátok el házatokat, birtokotokat, marhátokat: hiszen azok is
magyarok! – mondta ingerülten.
– Bizony magyarok: de az csak annyi, hogy épen meg tudják mondani, mit
akarnak elrablani, Gyulafejérváron praesidium nem volt, nem volt őrízés,
csak az ottlakók s a nehány bennszorult nemesség, pusztán volt a vár,
mit tehettek, feladták: no el is kezdtek prédálni, a fejedelmi házra
rámentek, beleköltöztek, egy szeg a helyén nem maradott, csinálni nekik
a kenyeret; ami ételbéli volt, azt mind felhordani, különben ők sütik,
égetik a népet…
– Jaj az ország lakosinak, ki merre futhat, fut, még ahol erősségecske
van, ott megmaradhatnak, de a kerti házakbul mehet a lakosság, amerre s
ahogy tud, pusztán kell hagyni a lakóhelyeket s az istentelen pápisták
dúlják, pusztítják, égetik az országot; ahol mit kaphatnak, az az övék,
lakodalom nekik Erdély s abba örvendenek, ha itt mindent fel tudnak
prédálni…
– No majd lesz még máskép is, – morogta a fejedelem.
Végigment a menekülőkön, rémült, sápadt arcok, tűrő, szenvedő asszonyok,
beteg férfiak, mert az erősek s egészségesek mind odavannak még a
fejedelem hadában a Havaselvén. Szomorú szerencsétlen népség, jönnek a
gyalogosok, tarisznyával vállukon, s gyerekekkel a hátukon, apró
gyerekecskék halódó sápadt arcokkal, éhesen s némán, szivetfacsaró
siránkozással s nincs nekik mit adni enniek, mint egy lábra kelt
lazaretum, beteg s kórosok háza, amely feketén, sárosan vonszolja
erőtlen testét, de hová…
A fejedelem nem bírt megválni tőlük, magát mardosta a szenvedések
látásával.
– Két tehenem volt, bornyúm, üszőm, tinóm, malacom, tyúkom, libám s itt
kell éhen halnom, verje meg az isten, aki újra ezt a pogány kort
indította ránk…
A fejedelem magára vette az átkot…
A szebeni szászok kijöttek hozzájuk s egy kis kenyeret, egy bögre
ételkét adtak a betegeknek, gyerekeknek, akik mohón itták a vékony
rántott leveseket, a barna cibereételeket. A fejedelem mintha a húsát
rágnák, úgy nézte a szomorú reggelt.
Serege még nem jött meg, erőtelen volt s jól tudta, ha megjött volna is,
arra ugyan nem lehet számítani. Az épenoly szerencsétlen és szomorú,
mint ezek s a hajduk, a hajduk hova lettek?
Elfogott egy lovaskatonát, leszállította a lóról s visszavágtatott a
várba.
Feldúlva rohant a tanácsházba s a hajduk után tudakozódott.
Már Imreffy tudta: biztos volt a hajduk árulásáról Brassóban, semmiben
haszonra nem voltak, az egy Szeben bevételén kívül, s ott is mit tettek
mást, a rabláson kívül?… Rablás és rablás… Szomorú napok, gyászos hetek
lettek, csak a híre jött Forgács lassú közeledésének. Menekülő urak,
tanácsbeliek, akik Kolozsvárról jöttek, néhány hét mulva már hozták a
hírt a hajdukról, hogy Nagy András már Forgácsnál van, a kassai gróf
mellett látták a táborban:
A hazatérő hajduk Váradnál szétverték a Forgács alföldi seregét, erre
Forgács nagy igéretekkel megvásárolta magukat a hajdukat.
A fejedelem ordított kínjában: Sólyomkőn ő nem engedte be az országba a
hajdukat s most Forgács behozza a farkasfajt, aki csak maga kezére
dolgozik… Úristen, ezeknek minden lehet: bent a hajduk az éhes és
nyomorult s szegény Erdélyben s jól látta, hogy amint végeztek
Havaselvével, most azt teszik Erdéllyel: letarolják, kiüresítik, hajtják
azóta a seregek háta megett a marhacsordákat, viszik az özvegy asszony
tehénkéjét s malacát… Mert a többi had csak kóborol és prédál, de a
hajdu gyüjt és takarít…
Sasszárnyakon szállt a rémhír végig, végig az országon s egyik izgalom a
másikat kergeti, valóságos csodának látszik, hogy megéri az ember még az
estét, a reggelt. A menekülők, mint ijesztő setét földár jönnek, jönnek
s lassan újra eltűnnek, isten tudja hova, mintha titokzatos korbács
űzné, vagy titokzatos remény csalogatná őket, láthatatlan fonal után
egyre beljebb vánszorognak a háború rémítő labirinthusában. Boldog,
akinek most eszébe jut egy rokon a távoli Csíkban, valami messzi
házasság révén, vagy csak egy név, akivel találkozott valaha az
országgyűlésen, lakodalomban, vásáron… Kéretlen s hivatlan vendégek
zúdulnak a rémülten meglapuló családok nyakára s a gazda s az asszony
epés szívességgel, kétségbeesett keserves vendéglátással fogadja a
szerencsétlenségben irgalomra szorulókat s farkasmosolygással kölcsönöz
ruhát s dunnát s élelmet s lelke mélyén gyűlöli őket a
szerencsétlenségért s fél tőlük, csak maga nyugalmára gondol s nem
vállalja a nemzeti szerencsétlenségben a baj felét…
És akkor megint egy újabb és még iszonyúbb kiáltás:
– Itt vannak az oláhok!
Mint a felrugott méhkas, egész Erdély zúg és sikolt s az üvegcserepeken
fetrengő Jób másik oldalára veti magát iszonyodásában.
Hideg verejték és halálos görcs áll a tagjaiba, aki hallja, óh annyi vér
s annyi tűz, annyi szenvedés és pusztulás fűződik e névhez s amilyen
féktelen örömmel s kielégüléssel töltötte ki ez utolsó tíz év keserű
dühét rajtuk a nép, hogy még az is boldog volt, aki hallotta, hogy most
fizetnek a mieink Mihály vajdáért: olyan szörnyűséges rémület,
kísértettől való éjféli görcsfogta merev iszonyat állította meg, aki ezt
a kiáltást hallotta, hogy újra itt az oláhok! És most újra megindult az
áradat délről északnak, akik még tegnap házigazdák voltak s némi
kuporisággal segítettek kikergette vendégeiken, most velük futottak
éjjel és esőben, szélben, gyermekeikkel a hátukon a minden pokolnál
iszonyúbb szenvedés elől… Óh, ha most újra ezek fizetnek… Hol van a
Főkapitány, hol van Bethlen Gábor, hol a havaselvi hadsereg, amely
lassan szivárog vissza, hol a feketepuskások, akik a szászok fegyverével
hetykén mentek el s most sehol egyetlen lélek a védtelenek oltalmára, de
elől hátul tűz és özönvíz, s nincs egyetlen zug az országban, ahol
sírástalan telne egy délelőtt a ragyogó nyárelején.
A fejedelem tébolyultabb volt az őrülteknél, minden órán új követet
küldött utána, minden vészhírt újonnan izent meg.
Rettenetes napok voltak ezek: minden összeomlott, minden a nyakába
szakadt; nem bírta el a nyomorúságnak e gyászviharát, már ki se mert
lépni a házból, borba s búsulásba ölte magát, csak várt, várt és fogát
csikorgatta: hol volt az ő ereje a körülötte egyre szörnyebben
feltornyosuló bajokkal szemben.
S a hióbhíreknek se vége, se hossza:
Forgács országgyűlést hirdet, fejedelmet akar tenni.
Kendy István vele van s a pápista urakat mind maga mellé hivatja.
Hidy György alkancellár, akit parasztból tett úrrá, Imreffy mellől
elszökött, ott hagyta a feldúlt s zavaros életet s átállott Forgácshoz,
Kendyhez.
Meghozták a király kiáltványát, amely tizenkét pontban sorolja fel a
Báthory Gábor bűneit.
Brassó nyíltan paktál, fegyvert, pénzt küld Forgácsnak.
A fejedelem csak hallgatott, bentről forrt s egyre nőtt benne az
elkeseredés, meg volt kötve keze-lába, s vissza akart, vissza kellett
ütni… Kötél volt a nyakán, amely egyre jobban szorított s mégsem akarta
ezt mind elhinni: Még szájában az íze az álmoknak, mikor Sólyomkőben
Nagy Andrást hivatta: álmokat álmodott: s már egy ilyen szörnyű
lidércnyomás: ó be hamar vissza fordította az isten…
Minden órában új követ.
Radul megjelent Oláországban, Michnét elkergette, az országot kardcsapás
nélkül elfoglalta.
Forgács Dévát ostromolja, Bethlen Gáborné maga védi…
A fejedelem sírt kínjában: Károlyi Zsuzsánna!…
Régi emlékek újultak: látta a Zsuzsánna arcát, hallotta szavát, előtte
voltak finom kemény vonásai s lassan körötte mind kialakult, ami
hozzáfűződött, asszonyok hosszú sora vibrált föl benne: hetek óta útálta
s nem tűrte az asszonynépet… Kereky Feri elesett s véle eltemették a
lisztát:
– Régi szép üdőnk, – mondta ivó cimbora társaknak: – fiatalkorunkban
irattuk a szerencsés némberek nevét, akiket szerettünk: már kilencszázon
fejjül volt a száma s azt mondtuk, ha ezerig való lesz, akkor megtérünk…
no, az isten elébb megjobbított…
Asztala mindig tele volt népekkel, mert szűk volt az élelem Szebenben s
mindenütt takarékoskodtak vele, csak az egy fejedelmi asztal volt
bőséges, hát orcátlanok mindent elkövettek, hogy oda csak egy falásra is
bejussanak. Nem is volt már más az asztal körül e napokban, csak alávaló
s becstelen emberek, csalók, kapzsiak fajja, akik a fejedelemnek minden
szavát megröhögték, megéljenezték s szájatátva hallották, s közben
bendőjüket rakták… A fejedelem, aki a legsúlyosabb válságban szenvedett,
felütötte fejét s elcsodálkozott, kik s mik ezek, akik vele egy
asztalnál ülnek… De Imreffy nem bánta most, mert így legalább neki
szabad keze volt: s ő könyörtelenül elűzte mindazokat, akik fölöslegesek
voltak a városban, hogy az ostromra előkészülhessen…
– Török Kata, – sóhajtott a fejedelem, – a kis személy, a szívem
kedvese… s az a másik Kata!… – s eszébe villant a Kamuthyné
almavirágszépségű arca: ugyan megellett-é?… de hogy? hiszen még nincs
ideje… Úristen: még egy gyerekkihordási idő se telt el, talán csak
harmada s ekkora fordulás…
Úgy ásott vissza emlékébe, a multba, mintha századok mélyébe túrna:
Imreffyné… drága Imreffyné… öreg boszorkányné… nem forr a fazék?…
Feje napokon át ki nem józanodott a mámorból s már megutálta az
emberfajt, csak kutyájával játszott.
Az urak pedig ittak és reggeltől estig és estétől alvásig mind csak
ittak, aki orcátlan dolgot tudott, mind felhordta az asztalra s volt
köztük egy Prépostvári nevű, aki megesküdött, hogy a saját feleségét a
föld alól is előteremti a fejedelem számára…
Már úgy tettek, hogy aki a fejedelem kegyébe jut, csak akkor teljes a
dicsőség, ha asszonyát csókjaval tiszteli az úr…
De míg hallgatta az üres és röhejes szavakat, folyton fülében volt a
kint jajgatók s a távolban futók síráma: ült s ivott, bután és komoran,
de egy pillanatra sem feledte a szomorúság nótáját, amely a lelkét
hasította, szíve folyton szorult s fejét akárhányszor tenyerébe hajtotta
és sírva fakadt.
– Szomorú nép, – mondta, – szomorú ország: megindultam előtted s nem
jöttél utánam, láttam és nem láttatok velem, kinyujtottam a karomat s
nem rohantatok a szó után… nyomorultak vagytok, megérdemlitek: bitangok
vagytok, baromállatok, csordás kell nektek: a jót meg nem értitek.
Vége van a magyarságnak, mert a magyarságnak vége, mulatni tud s mást
semmit: ülni tud az asztal mellett és napot lopni s káromkodni tud s még
rabolni se tud: a hajduk elveszik az orruk elől a prédát, a szászok
elveszik a kezükből a pénzt, az oláhok elveszik a lábukról a bocskort:
ők nem tudnak egyebet, csak káromkodni s inni.
Minden keserűsége visszafelé fordult: bárkit szidott, csak magára vette:
Forgács hadai körülvették Szebent.
– Hagyjatok el, – mondta, – temessetek el: huszonhárom esztendős vagyok,
vén vagyok: nagyot emeltem, megroppant a derekam…
Napokig fantáziált:
– Mindenki elhagyott: mindenki meghalt, megszökött: senkim sincs…
Kornis Boldizsárt siratta, asszonyokat hoztak neki, kiverte:
»piszkosnyakú kálomista asszonyok«…
Június másodikán egész nap nem tért magához: deliriumban volt, forrósága
volt, hányt, szenvedett.
Jött Imreffy s azt mondta:
– Gyógyuljon meg Nagyságod, jó híreink vannak: Bethlen megjött a Zsily
mellett, Déváról elszorította a Forgács hadát. Szerdahelyen alkudott
velek s megesküdött, hogy kimegy Tömösvárra, behozza a tömösvári basát.
Hallgatta, hallgatta s azt kérdezte:
– Mi van a székelyekkel?
Most Imreffy hallgatott.
A székelyekkel baj van: Bethlen a székelyeket haza küldte tavaszi
munkára, kapálni, hogyha parancsot kapnak, meg kell jelenniök a táboron.
De otthon a székelyeket az urak jobbágyul vetették s robotra
kényszerítették.
Ezek nem akartak betörni, lázítók s vezetők támadtak, akik fegyverben
tartották a székely parasztokat s a fekete puskások sorra felgyujtották
a kastélyokat, ebből támadt a hír, hogy az oláhok itt vannak, de hisz ők
is csak úgy harcot vívtak az urakkal. Minden falu egy kis országgá lett,
maga tett magának bírót, elfoglalta az uri birtokokat, a jószágot,
marhát közös tulajdonba vette, erdők, határok, falu birtoka lett, a
munkát közösen cselekszik s az urak családostól menekülnek, mind itt
vannak, vagy Bethlennél. Szerencse, hogy a Forgács országhódítása még
gyűlöletesebb, az országgyűlésére senki se ment s elő se mertek
hozakodni a fejedelemletevéssel.
– Bizony, nagyságod nagy szeretetben vagyon mind ország-világ előtt, –
mondta Imreffy, – nincs senki, aki ne szánná boldogtalanságát… s nincs
senki, aki ne Báthory Gáborra apellálna a szerencsétlenségben…
A fejedelem e szavakra csakugyan meggyógyult.
Felkelt hevertéből, lerázta betegségét, visszanyerte erejét s azt
mondta:
– Kihúzzuk a mi szablyánkat s torkát metsszük az alacsony rablóknak…
Mustrát tartott fegyvereseiről a vár udvarán, már kétezeren voltak, mind
jó egészségben s jó ruhásan, jó fegyveresen: a szíve dagadt s erői
felvirultak, hogy is rémíthette úgy el fejét…
– Most három tűz közé fogjuk Forgács uramat, – mondta.
A vár bástyájáról körülnézett a síkon, a távoli hegyekig füstölögtek az
ellenség tüzei, a Forgács tábora Szeben körül ökröt sütött minden
bokorban…
– Csak süssétek, – mondta, – csak süssétek a makkot: Nagy Andrást
mindenáron vissza kell hozni pártunkra.
Imreffy megértette: ha a hajduk visszaállanak, most az egyszer nagy
szolgálatot tehetnének: ha a Forgács-sereg hátában ellenségül támadnak…
Prépostvárit küldte hozzájuk követségbe, ez mindig jó ivó cimborája volt
a hajduknak: ennek meg fogják hinni, hogy a fejedelem megbocsátotta a
dupla árulást…
– Fentrül a hajduk, napnyugatról Bethlen hadai, középen mink: ezt nem
fogják elviselni: délrül a székelyek!… Vége van a plundrának!…
Hivatta a szebeni tanácsot.
Reszketve, lehajtott fővel jelentek meg a várban.
– Megadtam nektek, – mondta, – a testi szabadságot, ha emberségesen
viselitek magatokat, meg fogtok kapni mindent fokról-fokra, mit eddig
élveztetek: ma azonban segítséggel kell lennetek! megválik azután,
kicsoda jött bajra? kicsoda gyújt tüzet a másikra!…
Tízezer forintot követelt tőlük, a tanács rémülten bizonygatta, hogy
mindnyájan koldusok.
– Menjetek Brassóba, s a többi szász székre, kérjetek kölcsön: vagy
minden kegyelmességet visszaveszek.
A pénzt is előteremtették s úgy oldódott minden, mint a karikacsapás: a
várat Forgács ostromolni nem bírta, még a külváros falait sem támadta
meg, ellenben a várból nap-nap után kirohantak a táborozókra s a félig
sült pecsenyéjüket ők ették meg orruk elől…
A fejedelem egy hét mulva nem is az az ember volt, aki előbb: megint
tele tűzzel, vérrel s akarattal, megint maga tárgyalt, tervelt s
rendelkezett.
Prépostvári meghozta Csonka Bálintot.
A fejedelem ölelését küldte Nagy András bátyjának, »érti ő mi történt,
nem is rójja fel, ő sem tett volna mást« s még aznap parancsot írt a
székelységre, hogy felüljenek, Bethlennek, hogy támadjon.
Forgács pedig csak vesztegette a napokat s heteket s mit sem csinált:
ugyanúgy járt Erdélyben a seregével, mint Havaselvén kint a fejedelem.
Mintha megnyertek volna mindent, a sereg felbomlott s szétoszlott, mint
a varjak a pusztán, rabolt és mulatott s nem volt semmi hatalom, amely
össze tudta volna őket fogni.
Ennyi volt a hadviselés rendje. Azt még meg lehetett csinálni, hogy
ilyen olyan sereget összetoboroz valaki s azzal megindul s jól-rosszul
meg is érkezik egy bizonyos pontra, a megtámadott ország közepébe, ahol
senki sem várta, senki sem szegült ellene, de hogy a sereget valaki
azontúl is együtt tartsa s készen vigye szükség esetén akcióra, azt sem
magyar, sem német, sem erdélyi, sem oláh, sem lengyel haddal
megcselekedni nem lehetett. Forgács épúgy nem volt ura hadának, mint
ahogy terve sem volt, célja sem volt, mit kell cselekedni. Ott állott
hetekig Szeben nagy falai alatt, s egyetlen ágyuja sem volt, a
kolozsvári vár ágyuit hozatta le, azok azonban hasznavehetetlenek voltak
s a szállításuk is oly nehézkes, hogy egy lövést sem tudott velük
leadni. Nem volt tehát mit tennie, várt. Várta, hogy majd csak eldől
vagy jobbra, vagy balra, várta, hogy az erdélyi urak beteljesítsék, amit
igértek, de az országos rémület hatása alatt s Báthory Gábornak még meg
nem tépett nimbusza miatt Kendy valóban semmit sem tudott elérni.
Ettek tehát s ittak a fővezér asztalánál s a legcsodálatosabb dolgot
mívelték: egy olyan országban, ahol a bennszülött lakosság az éhhalállal
küzdött az évekig tartó háborúk, a rossz termés és a nagy állatdög
miatt: a hódító sereg duskálkodva s vígan tudott lakni. A háború szörnyű
módja.
S csakugyan addig s addig, míg az idő meghozta a fordulatot. Forgács
hamarább megtudta, hogy három hadsereg gyűl ellene, vagy csak vaklárma
ijesztette meg, de egy reggel felszedte sátrait s eltűnt Szenterzsébet s
Bongárd hegyein át. A fejedelem épen a nagy közös támadást várta már s
im Péter Pál napján reggel nincs ellenség sehol, ellenben helyettük
megjött s leszállt három hadsereg.
Kiscsűr felől, északon a hajduság, mely nyomon követte Forgács hadait,
mint a kóbor ebek csordája a nyájat s estére nyugaton, Kistorony felől
török kopják erdeje setétedett. Bethlen Gábor Zülfikár temesvári pasát
tízezer törökkel hozta s mivel útban kapták Omer pasát, aki az
oláhországi hadak hírére ült fel a nagyvezér parancsára, ahogy őrjáratot
küldenek a város utcáira a békebontó elemek megijesztésére, őt is
magukkal hozták. A törökök szörnyű áradata, mint sáskahad vonult végig a
gyönyörű völgyön, iszonyú emléket hagyva mindenkiben, aki látta, hogy
ime, csak egy kiáltást merészeljen valaki tenni s már itt van a pogány
sáskányi hadával, hogy megfojtson minden életet és minden gondolatot.
Csak Báthory nem számította így: ő erejének teljét érezte meg e hadak
ily gyors megjelenésével. Hogy a dicsőséget olcsón megszerezze, várbeli
ezreit utána eresztette már reggel a Forgács szökött seregének, Medgyes
felé utol is érték, megverték szekereseit, elszakasztották podgyászát s
lakodalmas menetben hozták meg másnapra a hetyke dicsőséget.
– Most, most volna ideje valami szépet és nagyot cselekedni, – kiáltott
a fejedelem, de nem tudta, hogy mit lehetne.
Űzni Forgácsot, nem sokat ért, az már egérutat nyert s majd csak
kerüljön be Oláhországba, ott végez vele a nyomorúság. Brassót
elfoglalni, jó volna, de ennek még titkát sem akarta elárulni, hogy mint
Szebent a hajduknak, ezt a törököknek ajándékozza?
Bethlennel most találkozott Tergovistye óta, megölelték, megcsókolták
egymást.
– Átkozott dolgok, – kiáltotta előtte, – ötvenezer török, cigány
rondaságba, cafatos, tipertes rothadt piócák.
Vad keleti nyüzsgésben zsibongott, éhesen, vadul a török sereg
köröskörül a vár alatt.
Volt esze, hogy egyet sem bocsátott be belőlük a várba, hanem nagy
lakodalmat indított a vezérek tiszteletire, a szebeni mezőkön.
– Köszönöm neked, testvérem, hogy behoztad és soha el nem felejtem ez
dicsőségedet, csak egyet, egyet még! – ölelte Bethlent.
– Mit, felséges uram?
– Küldd ki, küldd ki minél előbb őket…
Bethlennek kétnapi okos munkájába került, míg kibeszélhette a törököt az
országból. Előbb elment Zülfikár rendes szép hadával, aztán lassan
húzódott el Omer, akinek népe még a török vad fegyelem mellett is a
magyar hadak módján terült el a vidéken. S csak azért lehetett
elvonultatni, mert Forgács népe úgy letarolta a világot, hogy még a
török sem lelt többet legelni valót…
Amennyire várta a fejedelem e hadakat, oly nyugodt lett s boldog, mikor
eltüntek s tiszta lett Szeben környéke.
– Most a magunk dolgára, – mondta s Brassó alá eresztette a népet, de
hamar, míg Bethlen meg nem jön, aki Omer basát maga kísérte el, máskép
soha ki nem lehetett tudni az országból.

VII.
Remélte, hogy Forgácsot még befogja Brassónál, de mire odaért, az már
mind kitakarodott az országból a szorosokon, nagyon meleg volt neki s
most ő nem bírt uralkodni a seregén, hogy ne olyan gyorsan előre.
Ellenben Sorbán Ráduly, aki a brassaiak hívására jött be, hogy
Forgáccsal egyesülve megismételje ugyanazt a tréfát, amit néhány éve
Mihály vajda csinált, aki Bástával együtt lepte s igázta meg Erdélyt,
nem akarta feladni a harcot ily olcsón s Weiss Mihály tanácsára megbujt
a brassai külvárosokban népével s mozdulatlanul várta, hogy a fejedelmi
hadak gyanutlanul közeledjenek a városhoz.
Voltak derék székelyek, akik ezt a hírt meghozták a fejedelemnek, de ez
semmibe sem vette, sőt vágyott a harcra:
Imreffy tanácsolta, várják be Bethlent, aki pár nap mulva utánuk jön, de
a fejedelem nevetett:
– Azt a lélekadta, csak nem ijedtek meg egy pár fejszés oláhtól!
Minden idege forrt, soha még csatát nem állott s a kard nem akart
megmaradni a markolatjában az oldalán.
Dél elmult, mikor a sereg Brassóval szemben föl érkezett, Kamuthy is
mondta, hogy jó lenne visszább húzódni s bátorságosabb helyet keresni,
mert a sereg nagyon rendetlen… A fejedelem a napra nézett, mely már
lefelé indult s azt mondta:
– Semmi baj, ma már a ravasz nem búvik ki a lukból, maradjatok csak itt,
mutassátok meg, hogy kacagtok rajta!
S még közelebb, a hóstát alá vitte a sereget.
Szó sincs róla, senki sem félt, hogy a nagy hadaktól oly játszva
megmenekültek; ahogy a ködöt sem cséppel, sem hadaróval el nem
oszlathatja az ember, de a nap egy pillanat alatt felszíjja, most
semmibe sem vették a dolgot, az ellenséget, amelynek nyoma se látszott,
sokan is voltak, jó lovon, jó fegyverrel, segítséget is vártak, reggelre
a hajdukat, pár nap mulva Bethlent, másfelől a székelyeket, biztos volt
benne mindenki, hogy Brassó úgy megroppan a markukban, mint a dió.
Csak a hajduk, azok nagyon hiányoztak. Együtt indultak el Szebentől, de
azok az utak rosszasága miatt külön szakadtak Ósinkánál, hogy két
falkában ereszkedjenek le a Barcaságra; a fejedelmi seregek a zernyesti
úton jöttek, ők felkerültek a Feketehegy felé. Ez bosszantotta a
fejedelmet: ezek a gazok már megint spekulálnak, kivárják, hogy mi lesz,
még soha meg nem jöttek idejére, még soha harcban részt nem vettek s
persze, minden zsákmány az övék…
Mikó Ferenc, a Bethlen Gábor fiatal deákja ott volt a fejedelem
közelében s mikor látta, hogy hol akarják megszállatni éjszakára a
sereget, Szentpéter felé a nagy árok és part előtt, ijedten szaladott
Imreffyhez:
– Nagyságos uram, meg ne álljunk itt, – mondta neki, – mert én
gyerekségemtül ismerem ezt a helyet, itt ugyan nem lesz bátorságos a
megállás.
Imreffy gondolkozva nézett a fiúra, a fejedelemnek szólt:
– Felséges uram, ez a gyerek beszéli, hogy itt nem bátorság a megszállás
a nagy árok s víz miá, s igaza ne legyen!
De a fejedelem nevetett:
– Inába szállt kegyelmednek a vitézség, hogy gyerekek szavára így
megijed.
Imreffy vállat vont: no hiszen reggelig csak nem lesz baj.
De alighogy leszállottak, kezdenek a vár felől mozogni a seregek. Egyik
sereg a másik után jő kifelé Óbrassóból. Ugy délután három-négy óra
tájban egyre több sereg kezd kitorlódni s végre az egész had megmutatja
magát.
A fejedelem Imreffyvel, Kamuthyval egy bokros helyen állott a dombon s
nézték az első fegyvereseket.
Rögtön parancsot adott a fejedelem a harc elébe állásra.
Imreffynek kivörösödött az arca, mert hiába volt legfőbb generális,
mégse volt igazi katona. Kamuthy nevetett:
– Ezekkel a koszosokkal, – mondta, – ez a bocskoros, mezitlábas olá
had?… ha ráordítok, meg se áll az anyja kínjáig.
Harsány hangon parancsolták a katonákat, hogy szembe álljanak, a lovagok
lóra szálltak, sátorokat összehányták, szekereket útnak indították, nagy
kavargás, futkosás volt, a fejedelem egy kis izgatottságot érzett,
boldog volt, most végre harcra kerül. Szinte csodálkozott, hogy szembe
mernek vele szállani, már beleélte magát, hogy hírével, nevével
elkergeti az ellenséget.
Mikó Ferenc újra előbujt s dadogva mondta, mert egy kicsit hebetelt,
hogy:
– Nagyságos uram, alázatosan instállom nagyságodat, a fellegvárbul
minden mozdulásunkat lássák: azért támadnak meg, mert az ördögárok előtt
vagyunk, csináljanak valamit, hogy elébe menjünk szabadabb helyre.
– No né, a tojás okosabb a kakasnál, – mondta Kamuthy harsány
nevetéssel, – majd holnap mondd meg szép öcsém, mi bajod.
Mikó Ferenc, aki csúnya kis vereshajú ifjú ember volt, szeplős is,
lángvörös lett s gondolta magában, ennek fele se tréfa, jó lesz itt
vigyázni magára, s azt nézte, merre jut közelebb szükség esetén a
Bethlen Gábor felé vivő úthoz… Utóvégre őneki nem az a parancsa, hogy
megharcoljon, hanem hogy a gazdájához menjen. Olyan helyet keresett hát,
ahonnan futni is lehet.
A fejedelem folyton félt, hogy egyszer csak mégis visszafordulnak amazok
s megállanak, vagy elfutnak, vagy eltűnnek, mint az éjjeli kísértet,
csak nem bolondok, hogy szemtől-szembe belejöjjenek a kard élibe s a
kopják hegyibe.
De azok csak jöttek rendületlenül s minden pillanatban közelebb tűnt fel
a barna condra s a fekete süveg bőrtömege.
Már az ordításuk iszonyúan hallatszott, tele torokból üvöltöttek, mint a
csikaszok, az ember gerincébe állott a hideg, akármilyen bátor is volt
különben. Magukra várták a támadást, s ez az ellenséget még jobban
megbátorítá s veszekedett dühvel vágtak neki a magyar seregnek.
Egy pillanat alatt eszeveszett gombolyagba kavarodott az egész sor,
végig a hajláson, az árok mentén. A fejedelem kivont szablyával állt
almás török lován, csillogó arany sisakkal, rajta drágaköves kócsagforgó
s csodálkozott: Ez volt a legnagyobb érzése, hogy csodálkozott: valami
lelkesedés dagasztotta a szívét, szerette az ordításnak azt a szörnyű
zsivajgását: így kutyák! így emberek! vágjatok! öljetek! értem!!… Üsd,
vágd, szúrd, ordította maga is.
Csak egynehány percig tartott, akkor valami érthetetlen dolog történt:
épen azt figyelte, hogy a balszárnya előre hajlik; a magyarság az
oláhokat betörte, beszakította s ráhajlik ott alól s sarlóformán vág be
az ellenség hátába, mikor azt látja, hogy mellette köröskörül
eszeveszett futás kerekedik s fejszés oláhok a szeme láttára vágják a
meghátráló vitézeket, őt magát is elkapja a rémület, amin uralkodni nem
lehet, lovát hátráltatja, akkor nekiugrik egy kis szász ember s hosszú
kopjával feléje szúr, ő a nyeregből kihajlik s karddal nyakon vágja a
támadót, hogy az lebukik véresen, de a lova már fordul s futni kezd
felfelé a part mellett, akkor lövés éri a lovat, kidől s ő messze
elrepül, be a cserjék közé, hirtelen meggondolja, fogja a forgós arany
sisakját, messze ledobja a fejéről s vége a fejedelemségnek, vége a
parancsnak, uraságnak, bele a sárba, keresztül az árkon, mellette,
körülte futó legények, utánuk az oláhok, szászok szörnyű ordítása s ő
mászik mint a vidra, fut mint a farkas s hallgat mint a nyúl…
Lélekzetfulásig szalad s kapaszkodik fel az átkozott part túlsó felén s
a golyók csak úgy repkednek körülötte s nincs senki mellette, hova
lettek a vezérek, a kapitányok, hadnagyok s feneketlen mocsár
köröskörül, amiben nem lehet mászni előre s egyre több, iszonyú, sárba
csavart magyar katonája körülötte:
– Erre, erre, nagyságos uram, – kiáltja egy hang, jó inasa kiáltja,
Lónyay Farkas s kezét nyújtja, – erre, erre, nagyságos uram!