Tündérkert: Szépasszonyok hosszú farsangja - 04

Mindenki látta, hogy kardos főember, nagy úr s alázatosan köszöntötték,
azzal az alázatossággal, ahogy a tigrisnek köszönhet a bárány: fél s nem
tudja, mely percben kapja be.
Egy szász polgár jött szembe, megállította:
– Halljad csak; – mondta neki, – mért nem építettétek fel még a várost?
A szász összehúzta magát ahogy tudta s alázattal mondta:
– Nem tud, nem tud…
A főkapitány németül ismételte el a kérdést, de erre a szász még nagyobb
zavarba jött s egészen belesápadva ismételte, hogy: Iweesznit,
iweesznit…
A főkapitány összehúzta bozontos fekete szemöldökét… Megharagudott,
érezte, hogy a szász nem akar szólani s inkább süketnek s bolondnak
tetteti magát.
Szegény nép kezdett összegyűlni körülöttük s kíváncsian lesték az urat,
aki a szásszal megállt.
A főkapitány egy asszonyra nézett, aki ijesztő sovány volt, s a karján
piszkos kis gyereket tartott. Éhes, fakó arccal vizslatott, a gyerek
iszonyodva meredt a feketementés úrra.
– Gyere csak ide, – intett az asszonynak a főkapitány.
Az asszony úgy megijedt, majd összeesett, s a gyerek éktelenül elkezdett
sivalkodni, oly iszonyú visítással, mintha betegség fogná ki rögtön.
A főkapitány látta, hogy ezekkel semmire se megy s körülnézett, gyerekek
futottak össze és az üszkös udvarok égett gerendáit fedezékül véve
bátorságos távolból, mint a kuvaszok, lesték az uraságot.
– Hol van egy értelmes, becsületes magyar ember itt? – kiáltott
felindulva.
A csoportból kiállott egy kékkezű öreg ember, a süvegét kihúzta a
fejéből s két lépést közelebb jött:
– Csókolom a nagyságos uram kegyes kezeit, – dörmögte félnyakkal, az
egész állát betakaró nagy bajusza alól.
– Mondsza csak öreg, mért nem építették itt még fel ezeket a leégett
házakat?
Az öreg keserűen legyintett.
– Mán aztat nagyságos uram, csókolom a kegyes kezeit nagyságodnak, azt
mán csak a könyörülő jó isten tudná, kezit csókolom…
– Mikor volt az, hogy leégett a város! azóta fel kellett volna
halottaiból is támasztani.
Az asszonyok, akik egyre nagyobb csoportban gyűltek össze, bátrabbak
voltak, mindjárt megérezték, hogy itt segítség jött s egyszerre többen
is elkezdtek kiabálni, úgy hogy nem lehetett érteni:
– Isten ellen való… égi fődi zsiványság… sok a latorság… nem hagyták
megrakatni… ólba kell nekünk a teleken át kucorogni… – s más efféle
szavakat hallott.
Tudta, ha sürgeti, csak elijeszti őket, hagyta, hogy magától kijöjjön a
szó az emberekből.
A nagybajuszú timár csendesítette volna a zajongókat, de azok mind
arcátlanabbak lettek s a nagy gyávaság után vérszemet kapva, most már
egyszerre tizen, huszan is beszéltek, s nagy csődület volt a kardos úr
körül, mégis oly távolságban, hogy se illetlen, se veszedelmes ne legyen
a közeledés.
A főkapitány lassan megértette, hogy a városi előljáróság bizonyára új
utcarendezést akart csinálni s nem engedte, hogy az emberek a maguk régi
telkén, a régi módon felépítsék apró s tűzveszedelmes házacskáikat,
mivel pedig bizonyára a város szegénysége s a közdolgok miatt, arra nem
volt sem erő, sem idő, hogy nagyszabású építkezésbe kezdjenek, csak
haladt, maradt s a régi leégett házak lakói sötét s szomorú zugolyokban
töltötték az éveket…
A népek elkeseredése érthető volt:
– Jöjjön ükeme lakjon itt, tessen megnézni nagyságos uram, mien helyen
kell nekünk lakni, a sertésdisznó is jobb ólba lakik a szászoknál, de a
szásztanácsúr ijen helyet ad minekünk…
A főkapitány lassú léptekkel tovább ment, de most már mint az üstökös
farka, húzódott utána a népség. Az emberek, asszonyok, gyerekek, látva,
hogy ez a jó úr, nem olyan, mint a többi kardos nemes, aki csak
átszáguld közöttük s épenúgy nem veszi észre a szegény emberek koldus
raját, mint az utca porában hempergő kuvaszokat s békákat és hangyákat,
legfeljebb kardját megzörgetve ijeszti el őket magától, vagy ragyogó
csizmájával rátapod… Hanem ez az úr, ez megnyitja szívét a bajoknak s
panaszoknak s ki tudja, hátha ennek a segítségével egyszerre minden jó
lesz, jön a szép ház, jó koszt, pénz, gazdagság, becsület… Most már
valamennyien beszéltek s hogy még hathatósabbá tegyék a szót, sírtak s
jajgattak…
– Megfúlunk a füsttől… meghalunk a büdösségtül… nincsen tüzelőfánk…
nincsen ennivalónk… ebeket s macskákat rágnak a gyerekeink… kenyeret nem
láttunk ősztül óta… fakéregből csinálják a sütők a lepényt… A
szegénységnek siralmas verítékéből lakodalmaskodnak s menyegzősködnek a
tanácsbéliek… elfogyván a tehénhús, lóhúsra szorulánk… elfogyván a
lóhús, ebhúsra s valamennyi eb leve az városon, mind megevők… az macskát
is mind megevők már… már az egerek, patkányok vagynak becsben nagyuram…
az a főbb mester, ki hamarább s több egeret foghat, mert az lakik
hamarabb jól… a puszta város helyen, ami leégett, az udvarhelyeken régi
hitván megrothadott bőröket ha találunk, megmossuk nagyságos uram,
bévisszük, szárasztjuk, vagdaljuk, őrjük s esszük… Boldog ki ökörbőrt,
lóbőrt, juhbőrt, kecskebőrt megfőzhet s megöhet… a lenyírott szőr ihon
repül nagyságos uram… Van már, aki hitvány sarujokat s cipellőjüket
megfőzték s megötték… kiszedjük a ganéjból nagyságos uram a hitván
sarutalpat és dirib-darab régi hitván rohadt falat bőröcskéket,
megmossuk, megfőzzük s esszük… még jó aki kap, nagyságos uram, ökör
szarvát, juh szarvát, kecske szarvát megpörköljük a tűzön s meglágyítjuk
s a gyerekecskék azt öszik, rágják szegények…
Mint az őrülteknek kisértetes vonítása, hangos jajveszéklés, sírás,
üvöltés töltötte be a levegőt s a főkapitány sápadtan s kétségbeesve
hallgatott…
– Nem vagytok talán ostromlott várban… – kiáltotta.
– Dehogy nem vagyunk, dehogynem vagyunk, bizony ostromlott várban
vagyunk nagyságos uram, a mi szegénységünk a vár, amibe bele vagyunk
szorítva, nagyságos uram…
Mint kísértetes rossz álomból, ki akarta magát szakítani ebből az
iszonyú csoportból, amely egyre dagadt s egyre szörnyűbb lett. Nyomorult
alakok, beteg, kiéhezett, kelésekkel borított testek, fekete, soha vizet
nem látott arcok, kezek, a hóban mezítláb járó, meztelen térdű, hasú,
didergő nyomorultak…
– Vétkezett Izráel s lopott, azért nem állhat meg, ellensége előtt –
kiáltotta egy őrjöngő, aki aztán számtalanszor ismételte ezt a szót…
– Egy igaz sem találtatik Isten előtt az élők közt, – kiáltotta a másik.
– Kétszázezer aranyat küldött Mátyás az bécsi fejedelem, – harsogta a
harmadik, – huszonkilenc szekérrel, sok posztóval együtt, hogy avval
fizessenek annak, aki az Básta dúláskor szenvedett, kőházom volt s
kertem, udvarom volt, két tehenem volt s három fiatal csikóm volt s
disznóm, tyúkom, ruhám, mindenem volt s az Áchánok mind az aranyakat s
pénzeket ellopák…
A főkapitány a szemébe nézett az embernek, nagy, sovány, ősz ember volt,
mintha már látta volna valaha… Míg beszélt az ember s újra meg újra
elmondta a kétszázezer arany s a saját vesztesége lisztáját: egyszerre
föl villant előtte egy régi kép, mikor nyolc évvel ezelőtt ki bujdosni
indult, tejet kapott egy jóravaló embernél a Rézmálon…
– Rézmálon? – kérdezte.
Az embernek nagyra nyílt a szeme, fölemelte a két karját s felzokogva
ordította:
– Rézmálon bizony, kertem, kőházom, két tehenem, három fiatal csitkóm,
feleségem négy gyerekem halott, és én kalazsvári kaldus…
A főkapitány nehéz szívvel nézte az összetörötteknek s nyavalyásoknak
ezt a seregét, amely egyre fenyegetőbben vette körül…
Akkor trombitaszó hallatszott s egy csapat lovas darabant vágtatott be
az utcába, mire eszeveszetten futott szét a rongyosok pokolbeli serege.
A darabontok csaknem elgázolták magát a főkapitányt is.
– Ájjon meg kend! – szólt rá a vezetőjökre.
A lovasok megálltak.
– Kik vagytok?
– A fejedelem őnagysága hajdui.
– Hová mentek?
– Takarítunk a községbe, – mondta a porkoláb, – nagyon cudarzavargós
aljasnép lakik itt nagyságos uram, ha egy nap kétszer-háromszor be nem
járjuk a várost, könnyen vérszemet kapnak s bajt kezdenek.
A főkapitány intett, hogy menjenek. Azok elléptettek, a lovak csattogó
körmökkel vágták a keményre fagyott utcát, a katonák rendetlenül,
tolongva félelmesen, vadul mentek tova.
A főkapitány gyalog ment tovább s érezte, hogy az előbbi alakok újra
kibujnak az égett házak falai megül, de nem mernek többet feléje
közelíteni.
Fájt a szíve: a fejedelem számára ötszáz gyalogos s ötszáz lovas
testőrséget szavazott meg az országgyűlés. E katonák jóllakottsága
ijesztő volt az éhhalálba dűlt szegénység nyomorával szemben.
Már tegnap deputatióban volt nála a városi tanács s könyörgött, hogy
vigyék ki a sereget a városból, mert zendülés tör ki, a mult évi
nyomorúság után itt nincs semmi s a szegények élelmét is meg kellett
vonni már két hete, hogy a fejedelmi udvar számára élelmet takarítsanak
meg. Még így is már napról-napra rekvirálni kell a polgároktól, akik
zúgnak s már épúgy el vannak keseredve, mint a szegénység, mert a
kamarákat felkutatják a rekvirálók a pincétől a padlásig s akinél
szalonna van, annyit nem hagynak meg, ami egy egérnek elég… Nem bírja a
város a vendégséget…
A főkapitány érezte a rettenetességet: a leigázottak nyomorát s a
leigázók erejét… Érezte a bajt, ami fenyeget, hogy kell segíteni e
nyomorult városon, amely egy ostromlott vár éhinségét szenvedi… Mit
segíthet rajtuk a katonaság egyebet, mint azt, hogy kivonuljon belőle s
hagyja magukra őket, hogy annyival is kevesebb szájat kelljen táplálni a
városnak…
Most a másik utcán új népcsődületet talált: az előbbi rongyosok hada
ömlött újra elébe, egy házat vettek körül, amely magas, szigorú falaival
egyedül állott az égett város rossz putrijai közt.
Kövekkel döngették a kapukat s szitkok s éktelen üvöltések hangzottak.
– Törjétek be a kapuját, – vonították asszonyok s gyerekek, – odabenn
minden van. Kihordjátok-e má a szászok pincéjébül a kenyeret?… A
szászoknak minden, a magyaroknak semmi?…
A nagyúr megjelenésére eszeveszetten futottak el. Bethlen még
szomorúbban ment tovább, föl a Piac felé, a templom irányában, a
fejedelmi palota elé. Csatlósa a ház előtt állott a lóval, intett neki,
hogy várjon rá s fölment reggeli látogatásra, mint minden nap, a
fejedelemasszonyhoz.
Eddig egy nap sem fogadta.
A fehér asszony ma is úgy ült az árnyékos, bolthajtásos szoba mélyén,
mint aki a fény elől rejtőzik.
Az éjféli érzés még reggel is tartott s e délelőtti órán, fényes és
csillogó szemmel ül:
Hol van hát? hova lett? mért hagyta itt? mit akar? meddig kell várni s
mire végzi? mire végzi?
Nem lehet ezt egy emberi szívvel felérni, nem lehet egy magános lélekkel
kibogozni…
Ezért lassan, mégis, lankadni kezd a lelke s egyre azt mondogatja
magában, hogy: majd, majd… majd az isteni gondviselés megmutatja,
megsegíti…
Ekkor nyílik az ajtó s bejön rajta a vénasszony, a csöndes és jóságos
lélek, aki valahogy elviselhetővé teszi az életet, mert levesz a
válláról minden házi terhet, gondoskodik és figyelmes és nem-alkalmatlan
tud lenni…
– Bethlen uram esmég itt vagyon, – mondja csöndesen.
A fejedelemasszony összerezzen, megrázkódik. Mondják, a tündérlányok egy
rázkódással le tudják vetni hattyúbőrüket s egy rázkódással újra fel
tudják ölteni: ez ilyen rázkódás volt: a fejedelemasszony most felölti a
hattyútollakat s azzal elfedi sebesült szűz lelkét… De ma már meg tudja
tenni, tegnap, tegnapelőtt bizony nem bírta még: most elfogadja a
látogatót…
– Ereszd be Kegyes… várj… nézd meg, kócos vagyok-é?
A vénasszony gyöngéden körülrendezgeti, de ő világért fel nem állana ott
a sarokban, a homályban levő öreg székből; mint egy beteg, lábbadozó ül
ott, törődötten, gyengén.
Aztán várja, míg bejön a fekete nagy ember.
Úgy fél tőle s mikor meglátja, úgy megörül…
A Főkapitány komolyan, nyugodtan, lelki zavar nélkül lép be s jő előre.
Körül kell néznie, hogy meglássa őt a sötét zugolyban, de tétova nélkül
jön felé, de oly megnyugtató a bátorsága s a férfias deréksége. Latinul
köszönti, a szokásos hivatalos cerimóniával, aztán elmosolyodik kicsit,
kedvesen s bátorítóan, mint a felnőtt ember, ha a beteg gyerekhez jön a
betegágyhoz:
– Nagy szép s jó üdőnk van. Éjszakai fagyok járnak, de ahogy a nap
feljő, úgy kisüt s oly kellemetes, hogy még a csap is megcsordul az
ereszben.
– Vegyen széket kegyelmed, – s üljön le kegyelmed.
Bethlen szeme szék után mozdul s a fejedelemasszony szemét elfutja a
könny: már látja, érzi, nincs mondanivalója: őróla… Csak vigasztalni
jött.
Bethlen széket fog, közelebb hozza s csak azért is úgy ül, hogy szembe
legyen az ablak világosságával. Érzi, hogy mutatnia kell arcát,
bátorságát, nyugalmát…
– Semmi különös? – szól a fejedelemasszony.
– Semmi különös, – mondja Bethlen s fejét valóban tétován oldalra ejti…
Aztán így beszél, ilyeneket mond.
– Asszonyok nehezen értik meg az férfiui dolgokat… Igaz, sokszor férfi
is nehezen érti… Isten adja, hogy a tavalyi derék esztendő tovább
haladjon… Nagy és szép esztendőnk vala… Erdély az elmult esztendőkben
olyan volt, mint a felperzselt mező: de csak egy tavaszi újulást érjen,
mind benövi a fű a fekete torzsákat s még annál kövérebben virágzik az
erdő… Nem kellene untatnom Nagyságodat ilyenekkel, nem gyenge
asszonyoknak valók az kormányzási dolgok: de én nem tudok jobbat s
szebbet mondani Nagyságodnak, mint azt: hogy a tavalyi esztendőben a
fejedelem olyan volt, mint egy orvos, aki a beteget síppal, nótával s jó
kedvvel gyógyítja… Mikor bejött az országba virágvasárnapján, senkinek
háztűzhelye békén nem volt, senkinek egészsége, bátorsága nem volt,
sehol vetés nem volt, az aratás emiatt nagyon szomorú is lett. De mit
kívánhat első évtől az ember… Tíz rettenetes esztendő háborúsága alatt
egy udvarház épen nem maradott: ember csudálta, hogy valaki ura akar
lenni ennek a romlott világnak, az öreg fejedelem örvendett, hogy
lemondhatott s kitakarodhatott…
A fejedelemasszony lágyan nézett a beszélőre, annak inkább a hangja
hatott rá, mint a szavai: érezte, hogy ez meg akarja s hogy meg is fogja
őt nyugtatni…
Eleinte nem is figyelte a szavak értelmét, túlnehéz, idegen volt neki az
ország dolgainak ez a magyarázása, de megtisztelve érezte magát,
fölemelkedetten, hogy ez a komoly ember ilyen komolyan veszi őt.
Aztán mégis kialakult a gyöngéd és értelmes beszédből valami határozott
felfogás benne, csodálatosan rájött valamire, amit eddig nem értett s
nem hitt volna: arra, hogy az ország dolgai, felülről nézve semmivel sem
nehezebbek s megérthetetlenebbek, mint egy háztartásnak a dolgai… Erdély
egy nagy kert, egy uradalom lett a Bethlen szavaiban, amelynek megvannak
a fődolgai s minden egyes dolog ezer s tízezer embernek a dolga, de az ő
szájában mégis csak egy idea s egy szám…
Mikor azt mondta Bethlen, hogy: »a tavalyi év farsangos esztendő volt…«
már nem volt az neki az a távolról irígyelt mulatós dorbézolás:
megértette, mit jelent a Bethlen szájában az a szó, hogy »ország
farsangja«…
Már látta a végén, ő maga is, Erdélyt, a tönkrement s megijedt népet,
amely tíz éven keresztül nem tudta, mi vár rá holnap, hogy nem lesz-e
újra itt a török, a német: borzasztó zavarok voltak ezek…
– Gondolja csak el Nagyságod, – mondta Bethlen közvetlen egyszerű
módján, – Báthory Zsigmondtól kezdődik az egész. Őnagysága úr volt,
gavallér, azért vett a felséges osztrákházból való lányt: s folyton
törökkel, harccal kellett bajoskodni: pedig ő tanulni, mulatni,
csellengeni, idegen országokban utazni szeretett volna. Le is mondott
egyszer a fejedelemségről is, hogy megy idegen földeket látni. Tordán
elbúcsúzott az országtól, de aztán Szamosújváron megijesztették, hogy ha
elmegy, elveszti az országot, világ koldusa lesz s a bátyja, Boldizsár
lesz a fejedelem… Erre elfutotta a sárga irígység, megfordult,
visszaüzent, hogy nem megy Olaszföldre, fejedelem akar maradni… Bizony
kár volt; Boldizsár külömb legény volt, erős, okos, szép ember!
megirígyelte… Kolozsváron a rendek nagy viváttal fogadták vissza… elébe
mentek Szamosfalvára s nagy lakodalommal hozták be… Most tizennégy
esztendeje… Én akkor mint árvafiú, (a nevelőatyám nagy mostohám volt,
nem taníttatott bennünket István öcsémmel, s én, meggondolván, mint
gyermek, hogy így csak vad leszek, tudatlan: beszereztettem magam a
fejedelemhez apródnak) s ezidőbe már agarak komiszáriusa voltam… Láttam
a fejedelmet eleget, sovány sápadt ember volt, hirtelen dühű, fiatal,
nálam hét vagy nyolc esztendővel volt üdősebb, de nem látszott meg
rajta; nagyon bántotta, hogy itthon kellett maradni s gyűlölte Báthory
Boldizsárt… Akkor rájöttek egy nagy praktikára! Kendy Sándor, ennek a
mai Kendy Istvánnak az atyja, azután Kendy Ferenc, Kendy Gábor,
Kovacsóczy Farkas, s többek; Gergely deák, fiscalis direktor; mind nagy
hivatalbéliek, valami praktikát kezdtek… Azt beszélték, hogy meg akarták
a fejedelmet fojtani.
A fejedelemasszony fölrémült e szótól, ez egyszerű szótól, mely mint a
puskalövés csapott reá.
Bethlen nyugodtan magyarázott: (Ettől nem szabad Nagyságodnak megijedni,
ez az erdélyi udvarnál mindig így volt, aki útjában állt a másiknak, azt
mindjárt el kellett ótani, mint a gyertyát)…
Az asszony üres szemekkel bámult a Főkapitányra, aki ezt oly egyszerűen
mondta, mintha tréfát mondana, amin mosolyogni kell. A hideg borzongatta
a kegyetlen jövőtől…
– Bocskay István uram akkor németes lelkű volt. Mert Prágába nőtt, s
Rudolf császárnak titkos tanácsosa volt, hát ő vigyázott az öccsére s a
praktikásokat, (így hívják nálunk, aki a fejedelem ellen konspirál,
ellene esküszik…) mondom, a praktikásokat ügyességgel mind összefogatta:
Boldizsárt Újvárba vitték, ott megfojtották, Kendy Sándort, Kendy
Gábort, Ifjú Jánost, Forró Jánost és Gergely deákot itt az ablak alatt
levágták…
A fejedelemasszony az ablakra nézett s kicsit borzongott, de megnyugodva
a sors kérlelhetetlenségén.
Bethlen halkan folytatta:
– Ez volt a mi édes hazánknak rettenetes veszedelme, ezeknek a
törvénytelen s ártatlanul való megöletése, nem konspirátorok voltak ők,
szegények, hanem a két nagy monarcha közt a békességet akarták… akkor
volt az aurea aetas vége Erdélyben, azután kezdett elromlani; soha
többet nem jő elő Báthory István boldog ideje.
A fejedelemasszony hallgatott.
A fejedelemasszony valami kényelmetlent érzett: Bethlen, aki előbb
lecsillapította s elhallgattatta, oly rideg-egyszerűen szólván a
fejedelem-gyilkosságról, most a megölt fejedelem-gyilkosok iránt
részvétet akart. Az asszony öntudatlan ellene szegült és ha ily
boldogtalan nem lett volna, nem is tűri szótalan…
– Akik ez ártatlan véreknek kiontásában tanácsosok voltanak, mind
egytől-egyig hasonló szomorú véggel végezték…, – mondta Bethlen.
De mintha ő maga is érezné, hogy e ponton az asszony lelkében
ellenmondásra talált, szinte harcosan, élesen, támadóan folytatta:
– No akkor felrugták a békességet a török császárral… Nem akarom mindet
végire beszélleni: Báthory Sigmond uram állhatatlan elméjű siheder
fejedelmecske volt; háromszor lemondott, el is ment, meg visszajött,
ránk hozta Básta hadát. Darabig itt fejedelmeskedett, akkor
társzekereket rakatott meg erdélyi kincsekkel, arany-ezüst marhával, s
elszökött véglegesen Prágába. Mehetett, Erdély immár el volt foglalva,
Básta generális kimondta, hogy egész Erdélyt egy kővárból,
Szamosújvárból, a császár markában bírja fogni… Lehetett is, mert a
vallon hadak Besztercétől Brassóig úgy sétáltak, mint a parádén, s
minden élőt kiöltek és minden házat felperzseltek, ki mert moccanni?…
Még rosszabb lett; Mihály vajda bejött az olájokkal a Básta segedelmére:
a megijedt, elaljasodott urak ijedtükbe megválasztották fejedelemnek,
Kornis Gáspár s Sennyey Pongrác addig hajták praktikával a dolgot, a
német gyomor s az olasz szív addig nyughatatlankodának, német császár
pénze s praktikák által, hogy a vajda levágta a kegyes Báthory Endre
fejedelmet, aki Zsigmond után következett s maga ült helyibe s
hazánkfiai dúltak, pusztítottak legjobban… Székely Mózes feltámadott,
elébb jól ment, azután elesett ő is, a székelység fellázadt, az urakat
ölték, a hajdukat behozták s azok hallatlan kegyetlenséggel túltettek az
idegeneken… Sok volna ezt mind elbeszélni: Erdély úgy elrontaték,
pusztíttaték, hogy azt mondták, soha vég nélkül többször meg nem épül,
soha előbbi állapotjára vissza nem megy…
Nagyot sóhajtott, fejét lehajtotta, a fejedelemasszony dermedten ült s
ereiben pezsgett a félelem, hogy: ha ez így megtörténhetett, akkor újra
bekövetkezhetik…
– Én magam akkor mind csak a bujdosás kenyerét ettem. Én a némettől
gyermekfővel iszonyodtam, hogy ennyi kegyetlenséget csinált, s a
temesvári pasánál laktam, Konstantinápolyban jártam s istennek legyen
hála, török uramékkal s a győzhetetlen császár vezérivel, basáival s hív
emberivel akkor történt ismerkedésem és barátságom, úgyhogy alig van
most már Konstantinápolyban vezető főember, akit személyszerint ne
ismernék s barátságába ne számíthatnám magam…
A fejedelemasszony összehúzott szemmel nézett Bethlenre: első eset volt
életében, hogy a törökről valaki ne iszonyattal, reszketéssel, s
gyűlölettel beszéljen, hanem ekkora megbecsüléssel, sőt meghajoló
barátsággal…
– Akkor hoztuk vissza a magyar ügyhöz Bocskai uramat, aki látva
szerelmes hazájának romlását, istentől visszanyerte magyar szívét s két
kis esztendő alatt a megpusztított s rombadőlt Erdélyből, amelyikből
Básta uram, mint főtudós katona, ezer főnyi állandó katonaságot se mert
várni: úgy megűzte a németet, hogy az Bástástul, vallonostul,
plundrástul mind Bécsig szaladott… Bocskai uram egész magyarság szívét
megvette, s akkora erejű békekötéseket csinált, hogy azokon lesz a
magyaroknak országos fundamentuma, míg csak a hitetlen törökkel s kemény
szivű Ausztriával kételen szövetkezésbe kell lennünk… És kivált ez: mert
a magyarnak Szent István óta más ellensége nincs, csak Ausztria, mert a
magyar országa határán kívül sose törekedett, ez is sok volt neki, ez a
kerek föld, ezt sem bírta teleszaporítani, de Ausztria mind a világgal
bírni akar és a magyar fajta állította meg a politikáját kelet felé.
A fejedelemasszony hallgatott, nehéz volt neki.
Bethlen komoly szavait azonban nem akarta könnyű beszédre fordítani.
– Minden ember ember, kegyelmes asszonyom, a legkisebb plebejus önnön
magának épp olyan bibliai ember, mint a római császár: de az emberek
csoportja közös dolgaiban mintha ismét egy emberré lenne: egy város,
mint város, egy ember és egy ország is, mint ország, egy ember… Igy
szemben állanak egymással az országok s a kis Erdély úgy áll a nagy
rettenetes török birodalom és a hatalmas, páncélos német birodalom
között, mint egy gyermek az öklöző, bajvívó, csatázó gladiátorok közt…
De a gyermek Dávid parittyája leterítette Góliátot és a kicsiny Erdély
lehet még a nagy birodalmak között valakivé… De csak akkor, ha nem
felejti gyermek voltát, erőinek vékonyságát és nem akar többre nézni,
mint amit Isten rábízott… Még Mátyás király is elvesztette birodalmát;
mihelyt meghalt, vége lett, összedőlt, mert nem volt egy test, egy
lélek, nem volt egyetlen corpus, amelynek minden tagja kívánja az egész
test tovább élését: szétugró, egymást gyűlölő népeket egyesített
vasvesszője alatt s amint kihalt a vezérlő gondolat, az agy: rögtön
megszünt az ágyúkkal kierőszakolt törvény… A magyarságnak ura és
fejedelme azon dolgozzék, hogy a magyar népét idebent erősítse, kifelé
való hódításra ha gondol, megőrli vele a belső erőt. István vajda, a
nagy Báthory István nagy volt mint erdélyi vajda s nagy volt, mint
lengyel király, de nehéz örökséget hagyott ivadékaiban, akik maguk is
lengyel királyok vágytak lenni s ezzel vesztegették el a gyermek
Erdélyt. Pedig Erdély szép és jó birtok, csak élni kell tudni vele.
Zsigmond éretlen nagyravágyása tíz esztendei nyomorúságot hozott ránk.
A fejedelemasszony lassan megértette a mindenfelől prédának nézett kis
Erdély sorsát. Egyfelől a török, másfelől a német: ezt nem érti meg más,
csak aki a magáét félti… S hiába volt magános asszony, elhagyott és
boldogtalan, fejedelemnek élte ki magát, birtoka volt neki Erdély s már
féltette, mint ládáját, kincsét.
– A Báthoryak rövid életűek… voltak… És akik nyomukba jöttek, szintén…
Bocskai meghalt, két év alatt, és gyermektelenül itt van a mi
szerencsétlenségünk, ez a mi legfőbb bajunk, hogy itt minden fejedelem
csak egy-két esztendeig él s egynek sincs gyermeke, akire szállhasson az
ország; mindig új, meg új családot kell keresni s az újdonnan költ
fejedelem tapasztalattalan, és nagyot merő…
A fejedelemasszony örvendett, hogy sötétben ül, lassan elpirult,
keményen, de fájdalmasan mosolygott… Neki sincs, neki sem lesz: ó, ne is
legyen gyermeke…
Bethlen lassan, bólogatva szólt:
– Csakhogy immár vége vagyon e rettenetes időknek! Most már úgy kell
fordítani a politikát, hogy száz esztendő mulva embernek való életet
élhessenek az emberek még Kolozsváron is…
Hallgattak; a férfi arcán látszott az átélt nehéz élet nyomora, fiatal
volt még, de mély barázdák voltak már az arcán s fekete szakálla
legalább tíz évvel öregebbnek mutatta.
– Isten adja, talán jobb idők jönnek még kopott fejünkre, – mondta enyhe
mosollyal s szeliden nézett a fejedelemasszonyra, aki kedvetlenül,
lehangoltan megérezte, hogy bármily nagy is az ő bánata: Erdélyt nagyobb
csapások érték már… a fejedelmi pár bajánál…
Bethlen szeliden, előzékenyen mondta:
– Feleségemért küldöttem Fejérvárra; úgy volt, hogy ő ott fogja
Nagyságodat tisztelni, de hogy a kolozsvári időzés látom hosszabb
leszen: kérettem asszonyomat feleségemet, se lovat, se fáradságot nem
sajnálva, jöjjön hamar…
A fejedelemasszony arcát könny lepte el: nagyon érzékeny volt most és
könnyen síró… Tudta, hogy ez a legnagyobb figyelem a főkapitánytól:
ismerte hírét boldog s szerelmes házaséletüknek: azzal akar íme
segítségére jönni, hogy asszonyát hozza segítségül, barátul…
Ebben a pillanatban azonban valami rettenetes történt, iszonyú ordítás,
sírás, üvöltés, vonítás robbant fel az utcán. Mintha vihar tört volna
ki, mintha az utolsó ítélet halálsivalkodása harsant volna fel,
megfagyott ereiben a vér: néptömeg rohant az ablak alatt, s égre kiáltó
üvöltés, fenyegető veszett kiabálás…
A Főkapitány fölállott:
– Nagyságod meg ne ijedjen, – mondta, – semmi baj: nincs itt sem a
török, sem a tatár.
A fejedelemasszony fel akart szökni, de a Bethlen lényéből valami
nyugalom áradt s ő visszalankadt.
Bethlen az ablakból nézte, hogy kitört a szász üldözés. A tömeg elrohant
s ő látta a katonákat, akik nevetve néztek utánuk.
Megcsóválta fejét s haragos arccal fordult vissza:
– Gaz fattyai! imhogy még örvendnek rajta.
A fejedelemasszony kutató szemmel várta. Tudatlanul e világ dolgaiban,
most egyszerre úgy nézett félve, ellenségesen, mégis bizalommal a
Főkapitányra, mintha valakije volna, férfinak, erősnek; sziklaszilárdnak
látta! már elmult a pillanatnyi rémülete, meg volt nyugodva: ennek az
embernek jelenléte talán a föld megrendülésekor is nyugalomban tudná
tartani.
– A régi időkben ez mindennapos volt, – mondta Bethlen s leült előbbi
helyére. – Inségek idején a szegénység nem tud mit tenni, hát
fel-felbuzdul s ész nélkül futkos… – aztán egyszerűbben tette hozzá,
hogy másra terelje a szót. – Gondolom, feleségem még a mai nap megjő…
Nincs Nagyságodnak semmiben hiányossága?
A fejedelemasszony sóhajtott. Ez is a feleségére gondol… csak ő nem
szólhat az uráról? Kinyújtotta kezét, önkéntelen Bethlen elé fehér
ujjait…
– Mondja kegyelmed… Róla semmit sem tud?…
Bethlen hallgatott.
– A fejedelem őnagyságát véli Nagyságod?
– Őtet.
– Minden percben megjöhet a hírhozója… Nyugodjék meg Nagyságod,
bizonnyal országos dologban kellett elmenjen…
A fejedelemasszony sóhajtott:
– Országos dolog!…
Könny borította el a szemét, ennyire üres és semmitmondó vigasztalás…
Országos dolog… Ezt hallja egy esztendő óta folyton… Ott kint még csak
megnyugodott benne, de itt… Itt is, hát folyton s ezután is szakadatlan
ettől kell szenvedni, ez érthetetlen országos dolgoktól…
– Meg kell benne nyugodnia Nagyságodnak, a fejedelemnek hitvese: az
országnak hitvese…