Tündérkert: Szépasszonyok hosszú farsangja - 02

erdélyi urak, akkor nyerték a császártól, a pápától s a spanyol háztól
az Illustrissime Princeps titulust: felséges Fejedelem! Nem engedhette
Rudolf császár, hogy az unokahuga valami barbár vajdáné legyen a világ
sötét végin: megméltóságosította Erdélyt…
Szemüket nagyra nyitották, hogy a ritka ünnepséget feledhetetlenül
magukba vegyék.
Karéjba állott fel a kastély feljáró tornáca előtt a közlovasok csapata:
az urak díszlovaikon, amelyek közt a főbbeknek zöldre, sárgára volt
festve a sörénye, s kócsag és strucctollakkal volt díszítve, mint a
rajtaülő levente forgója, szeszélyes csoportokban imbolyogtak, mint a
nyári szélben a kerti virágok.
A fejedelemasszony csak az urát nézte… ott az ő embere, az édes jó
emberkéje… óh, a fejedelem… Könnyei úgy peregtek, mint a gyöngy, ha
lefűződik a selyemfonálról… Borzasztó volt ez az év, amit eltöltött…
Erdély kapuján, Szilágysomlyón kellett vesztegelnie, mintegy kővárba
falazva s egész éven át sem levelet, sem hírt, sem követet… alig… óh,
alig kapva bármit is… Csak a szörnyű üzenetek, hogy: még nem lehet s még
nem lehet: most lesz az országgyűlés, most a székely zendülés, most a
szász bajok, oláh háború… s a pletykák, hogy: ez mind nem úgy… csak
farsang s mind csak farsang… mint a frantzuz király híres udvarában…[2]
Homlokát kezére hajtotta s az ablak belső oszlopához támaszkodott:
Milyen jó volt, mikor még nem volt fejedelem, csak egy szerelmetes
fiatal fiú… Már két esztendeje… egy édes árva fiú volt, egy édes,
szíves, figyelmetes jó angyali lélek… Hogy tudott kedvében járni, hetven
mérföldet lovagolni egy szál rózsáért… hogy mindene volt és mindenkije…
Igaz: kényes volt, gőgös volt, nagyon tudta, hogy ki ő: hogy a Báthoryak
utolsója, az ország leggazdagabb ura; meg merte mondani, ki tudta
mondani őelőtte: hogy »Magyarország harmadrésze az övé«… De az akkor más
volt: nem sértő volt, nevettetően boldog dicsekedés… mert amellett jó
volt s áldott s úgy lehetett bízni rá… S ő is… ő is volt valaki: nem
hitte volna, hogy valaha így…
Kis kendőjével törülgette arcát, a lányok, akik székeken állva lestek ki
a feje fölött, azt hitték, a boldogságtól sír…
Milyen büszke volt az ő jó mostohája, mostoha léttire, a kedves; nem
adta oly hirtelen, s meg is mondta: »ne is gondolják, hogy oly hirtelen
s postán adom a Palotsay-lányt! nem ahhoz való, hogy csak jöjjenek s
gyorsan elvigyék…« Ó, bár ne adta volna, bár egyáltalán ne adta volna
oda; most… Talán ezt a hosszú várakozást fizette vissza a hosszú
várakoztatással… Ó, asszonyi sors, innen nézni az ablakból, hogy
ficánkol lent a paripája, hogy csillámlik, mint a napban az aranyforgó
madár, ez a gyönyörű fejedelem… És nem néz fel, nem vonzza a szíve, hogy
idetekintsen az ablakra fel…
Hirtelen a lovasok vágtába erednek, kört futnak az udvaron s úgy
sorakoznak a tornác elé… megette kis boldog sikoltások:
– Be ékes, be édességes, ó be gyönyörűséges…
Az udvari asszony jelt ad; arra a fiatal nők egész csoportja gyorsan
visszavonul s halk zsizsegéssel mennek át a másik szobába… Akkor a
vénasszony megérinti az ő karját, s ő visszatér a szobába az ablakból:
tudja, kötelessége van, előkészíteni magát, hogy egy percenetig se
várjon lent a feldíszített nagyteremben a fejedelem…
Fájdalmas hidegség öntötte el a tagjait s engedte magát a nagy tükör elé
vitetni, de alig egy kis pillantást vetett belé. Csak akkor látta a
visszamaradt tükörképet, mikor már el is lépett előle, s oly fehérnek,
oly kísértetes haloványnak, oly márványkőből faragottnak… s
méltóságosnak, s fejedelminek… és büszke volt…
Ha a fejedelem kevély: ő büszke volt…
Az ő ereiben is volt fejedelmi vér: Szapolyai-lány volt egy őse s
atyjaura gőgben nem engedett a Báthoryaknak…
Ezalatt a földszinti nagy csarnokban a hosszúpálcás udvarmester rendezte
a társaságot.
A fejedelem azonban mielőtt belépett volna, egy ital bort kért a
vendéglátó házigazdától, az öreg Kamuthy Ádámtól.
Az öreg úr elnevette magát s helyeselte a dolgot: ő sem volt a jónak
ellensége.
A hölgyek egy része csoportban állott s fojtott nevetéssel beszélt
valamit.
Imreffyné intett az urának s a kancellár odasietett hozzá.
– Kérdezze meg a fejedelmet kegyelmed, micsoda fülbevaló-vizitációt
csinált az úton?…
Imreffy kedvetlenül mordult az asszonyra:
– Mindig bolondokon jár az eszed, – mondta neki gorombán.
Az asszony egy pillanatig hallgatott, aztán meggondolta s nem kezdett
civódást. Belevegyült az asszonyok csoportjába s bement a nagy
csarnokba, ahol az öreg méltóságos Vizkelethyné szigorú szemmel s nagy
méltósággal jelölte ki a helyét maga mellett.
A fejedelem megitta a kupa bort; rajta kívül senki sem ivott. Kornis
Boldizsár azt mondta mellette álló Kereszturi György deáknak:
– Borunk s fejedelmünk vagyon.
Az öreg főispán, sunyi, arcába húzott haja alól odapislantott:
– Komám uramnak szép felesége is van még azonfejül.
Kornis Boldizsár vörös lett.
– Van az komám uramnak is, csak várjon sorára.
Keservesen nevettek s kicsit megcsóválták fejüket a maguk baján.
A nagy csarnokba mentek a többi urakkal, a hetykén lépkedő fejedelem
után.
A csarnok, amely alkalmas nagy ebédlőház volt, most fel volt díszítve. A
falakra felvonták a »házruhát«, amely drága selyemlepedőkből állott s
mitológiai alakok voltak rajta szőve, ezzel volt szokás betakarni a
falak füstös sivárságát ünnepélyes alkalmakkor. Azonfelül zászlókkal,
fenyőgallyakkal volt ékesítve a terem. Trón is volt készítve az ablakok
mellett jobbról, két lépcsővel s nagy faragott karszékekkel. A trónnal
szemben volt az az alacsony vaskos zöld ajtó, amelyen a
fejedelemasszonynak be kellett jönnie.
A fejedelem vidáman s fesztelenül ment fel az emelvényre a pántlikás
udvarmester után s leült, ő volt az egyetlen, aki süvegét fenntartotta.
Köröskörül mindenki állott és pedig fedetlen fővel, a süveget az urak a
vállukig emelték s a dámák a drága hímes varrott kiskendőket az ajkukig.
Igy vártak néhány pillanatig. Az udvarmester elment a
fejedelemasszonyért s nem jött vissza. Nem jött, meghökkentően hosszú
ideig. A fejedelem, akiben a bor kezdett dolgozni, mert a Kamuthy uram
bora krudélisan erős bor volt, hirtelen megszédült; de nem az
ittasságtól, hanem attól a gondolattól, hogy: az asszony talán truccol…
Talán várakoztatja… talán bosszút akar állani ezzel az egész évért…
Hallatlan düh kezdett benne felzuborogni.
Fejedelmi s férfiúi méltósága lobbant fel: a konok és kemény lány, aki
vőlegénykorát is úgy elrontotta! Már akkor is csak azért vette el, hogy
megtanítsa: máskép nem lehetett legázolni, hát tizenkilenc éves fiú
léttére feleségül vette… De nem is volt ideje vele lenni, mennie kellett
Kassára, a megmérgezett Bocskay fejedelemhez,[3] mert már akkor égett a
vad vágytól: a fejedelmi süveg után nyúlt gondolatban… Az asszonyt
azonban mindig számon tartotta: úgy tartotta számon, ahogy az ember
folyton készül kidresszírozni egy külömben kedvére való ebét… Hisz ezért
nem hozatta még be Erdélybe!… ezért nem ment elébe Nagyváradig, ezért
nem akarta fogadni Kolozsváron… S most az asszony merné vele éreztetni!…
Hű, lélekadta! s feldühödött szemmel gyúlt ki: ha még egy percig nem jön
az asszony: isten az atyánk, de feláll, sarkon fordul, elmegy s akkor
mehet vissza a némber oda, ahonnan jött, Palotsára…
Ahogy a mámoros szeme végigbukdácsolt a tömegen, a szemeken: egyszer
csak beleütődött egy sűrű fekete éles pillantásba: csak lassan eszmélt
rá, hogy Imreffyné…
Az asszony igézve, boszorkányozva nézett rá s lekötötte a szemét:
felemelte az ujját, a kebléig emelte s senki másnak észre nem vehető kis
mozdulattal a keresztvetést jelezte.
A fejedelem kijózanodott, felvidámodott, megörült s szélesen elpillantva
a tömegen, két tenyerét, két hatalmas nagy tenyerét, amellyel a lópatkót
be tudja fogni s megroppantani, keresztbe vetette a két karjára.
Erre mindenki megörült s felnevetett kicsit. Érezték a feszültséget, az
izgatottság reájuk is átragadt. Most e törökös köszöntési mozdulat,
amely nem volt szokatlan, sőt meglehetősen divatos volt, úgy tűnt fel,
mint nekik szóló tréfa, hogy nem kell olyan nagyon megijedni: ha az
Asszony így váratja is magát!…
Csak Imreffyné értette s elfolyt az ereiben valami titkos kéj s
lankadtság…
Ebben a percben nyílt a szemközti ajtó: belépett az udvarmester, azután
két nemes apród, aztán a főkapitány s mellette maga a fejedelemasszony…
Halotti némaság, az egész terem pillantása reá dobbant.
Halotti némaság s halotti fehérség. Mindenki eldöbbenten nézte a
rendkívül magas és impozáns nőt, aki fehér volt, mint a ruhája, az arcán
semmi szín, csak kibeszélhetetlen fehérség s a ruhája csupa vontezüst és
fehérselyem tarcolán és mérhetetlen dús fehérgyöngy borítás…
Halotti csendben várta el a fejedelem; ülve várta el, hogy az asszony
lassan s gőgösen s megenyhíthetetlen arccal közeledjék… Talán ha ránéz,
kiengeszteli; talán ha elpirul, a szívéhez fér: de már ő tudta, hogy ma
éjjel nem fogja elreteszelni a titkos ajtót az idegen hölgy elől… Tudta,
hogy reggelre valami pokoli… valami szörnyű bosszút tesz… elmegy…
elutazik s maradjon most már Kolozsvárt az asszony a gőgjével.
Ez a gondolat meg is szelidítette s mikor az asszony már szinte a
trónnál volt s a halálos feszültségben, e nem várt, ez el nem képzelhető
sértéstől szinte eszét vesztve járt: akkor a fejedelem hirtelen, fiúsan
felpattant s fickós mozdulattal tárta ki a két karját a felesége előtt…
És az asszony oda omlott, belerogyott, szakadt a karja közé… És
elvesztette a gőgöt, a halálos végtelent, az élet rogyasztó súlyát s
lett egy elzokogó gyönge személy… ki odaborul a férje ölébe…
Ettől a csodálatos villanattól kitört a szívekből a tomboló felujjongás
s ágaskodva és rekedt vivátozva, tört ki belőlük a nyilvános rémület
után a kacagás és az éljen…
Hosszú, hosszú percekig tartott a tombolás: aki ott volt,
aggastyánkoráig sem feledte e percek különös elragadtatását s Kendi
István az éles fájdalmat, amit szívében az irígység vágott.
Aztán a fejedelem felvezette asszonyát a trónra s mikor leültek,
mindenki meglátta, hogy a halottfehér arcon nagy vörös rózsák virítottak
ki.
És erre új ujjongó hujjába tört ki a társaság.
A trón előtt azonban megállott a székelyek főkapitánya s most mindenki
ránézett.
Nagy, erős, termetes, szélesvállú, rövidnyakú fiatal ember volt, fekete
szakállal öregbítette magát, még nem volt harmincéves, de már egész
ország tisztelte s jól tudták róla, egyforma becsülete vagyon Bécsben s
a portánál.
Tisztelettel hallgattak el, s tudták, hogy ennek minden szava súlyos,
nagy boltos homlokában egész ország gondja nyugszik.
– Illustrissime Princeps, domine, domine nobis naturaliter
clementissime… – kezdte, – Nagyságos fejedelem, minékünk legkegyelmesebb
urunk…
A hangja vastag volt, kissé rekedt s oly nyugalommal s ritka fekete
szakállába eresztett fővel ejtette a szavakat, megérzett rajta, hogy
számtalanszor szólott már s a legveszélyesebb percekben is egyformán
higgadt, meggondolt s rendíthetetlen volt.
Megnyugtatóan hatottak a lelkekre a kerek, egészséges, megszokott
formájú mondatok, amelyek szinte hivatalos merevséggel sorolták fel az
ország minden rendeinek szerencsekívánatait az ifjú fejedelmi pár
számára… Csak akkor ijedtek föl a hallgatók, akik szinte elringatóztak a
szónoklatnak e biztos gályáján, mikor a főkapitány a fejedelemasszonyhoz
intézett szavakban a következő szirtekre s zátonyokra vezette a beszéd
hajóját:
– És Te Nagyságodnak, Nagyságos Fejedelemasszonyunk, lesz elhivattatása,
hogy a kisded ország dolgai jó rendben haladjanak…
Hirtelen, mint a távoli vihar előszele, sustorgó izgalom futott végig a
társaságon s tágranyílt szemmel, meghökkenve figyeltek.
– … mert ezen kisded országocskának tudnia kell magáról, hogy szűkek a
határai: igaz, való, kincsekkel rakott ország: de mennél aranyosabb a
kapca, annál jobban szorít, ha kicsi a saru… Okosan kell lépjen, aki
viselje: mert avagy a saru megyen szerte, avagy a láb nyomorodik el…
Mindenki tudta s a fejedelem arcát nézte: Bethlen most a fejedelem
háborús terveire vonatkozik. Az utca tele volt izgatással, egyre jobban
szidták az oláhot, aki követet sem küldött íme a fejedelemasszony
érkezésére s a szászokat, akiket a nép felelőssé tett a saját
szegénységeért s még a mult esztendei siralmas szűk termésért is…
A fejedelem méltósággal viselte magát: fiatal kora mellett híres arról,
hogy jól ért a politikumhoz… Túljárni jól tud öregek eszén is, pompás
volt, ahogy a vén fejedelmet kiugratta a fejedelemségből (megijesztette
a hajdukkal, hogy nemcsak Kolozsvár felé támad, hanem Szerencs felé is
és a fejedelem magyarországi birtokát még jobban féltette, mint a
fejedelmi süveget) s megnyerte maga számára a külföldi magyarokat, sőt a
cseheket, lengyeleket s lefegyverezte a porta ellenséges indulatát is…
Most a főkapitány, érezték, a legvelejére tapint: de ez az ő arcán nem
látszott meg. Nem látszott a főkapitányén sem. Ez úgy mondta a szavakat,
s az úgy hallgatta, mint a legártatlanabb igéket: csak a tömeg feszült
figyelme lett egy fokkal fojtottabb.
– … Bölcsességet és békességet vár e kisded ország hármas nemzete a
fejedelmektől, jól tudván, hogy embernek hazájáért úgy méltóságos
állapotban, mint barompásztor alacsonyságban, egyformán jól kell
szolgálnia: tehát nemcsak teherviseléssel és élete fogyatásával, hanem
főképen emberséges polgári munkával…
A háborúra való izgalomnak s a fejedelem farsangos kedvének e
pillanatában úgy hangzott ez a szó, mint valami nagy kő zuhanása az
éjjeli bálterem boltozatáról… Messzebb zúgó hang volt ez, mint hogy csak
e kis társaságnak szólt volna s e percnek: messze kellett e szavaknak
visszhangozni a lelkekben s új idők új akarata fundamentomául szolgálni…
– Polgáraitól két kar s egész lélek szorgalmas munkásságát kívánja a
haza s fejedelmétől, tudván, hogy minden hivatal istentől van:
bölcsességet kíván s békességet s munkára való lehetőséget… Mert kész e
hármas nemzet mind vérét s mind életét kiontani a hazáért, míg rációja
vagyon, de sajnálná ócska bocskorát is elnyűttetni hiábavaló
herce-harcokon…
A csönd még mélyebb s már kriptai lőn. A főkapitány hangja még lejebb
ereszkedett, szörnyű erejével még közvetlenebb módon járta át a csontok
velejét, mintha az örökítélet lüktetne bennük…
– Viselje azért Nagyságotok az ország békességét szívükön, a fejedelmi
hitlevél ötöd pontja szerint: amelyre Fejedelmünk őnagysága felesküdött
volt, de amelyet fejedelemasszonyunk őnagyságának is szabad legyen elébe
tárnunk:… »Ez felháborodott állapotban őnagysága mind a két császár
között hazánkat békességes állapotban megtartani igyekezzék, mivel mi a
hadakozásra akármelyik ellen is elégteleneknek ismerjük magunkat,
kiváltképen a törökkel, szegény hazánknak régi szokása szerint frigyet
tartson. A két Oláhországgal is a jó szomszédságot megtartsa«…[4]
Ez már sok volt.
A fejedelem megsokallotta, hogy a hitlevélt így fejéhez vagdossa a
főkapitány: jól látta, hogy az egész azt jelenti, hogy nyíltan
szembeszáll az ő brassói s oláhországi terveivel, pedig még semmi sincs
készen, még csak a lelke fenekén ég az indulat, a harag s a harcvágy:
még csak a vérében van s máris szembe mernek szállani. Hőség áramlott
fel testében s izzóan nézett a fekete emberre.
De az merev volt, mint a szikla s meggyőzhetetlen falként állott előtte
s tovább fejtegette higgadt cicerói mondatokban, hogy:
– … kis országot a nagyhatalmak egy szeszélyért, egy rossz percért
árvízként gázolhatnak keresztül… hogy: kisországnak más politikája nem
lehet, mint veszteg ülni s gyarapodni polgári mesterséggel, amiben
lehet… hogy: kis országnak csak egy főgondja lehet, az, hogy ellenséget
a határain be ne engedjen… s hogy: kis országnak különösen meg kell
becsülni a mestereket, a kalmárokat s a pénz csinálásához értőket… mert
kicsiny ország kardjának csak akkor van ereje, ha mögötte a polgárság
rakott szuszékjai s tömött erszényei állanak…
Emeltebb hangon, de kiáltás és kitörés nélkül, mint valami vallásos
igazságot mondta:
– … mert vajmi könnyű megrendíteni a békességnek fundusát: de azt újra
fölépíteni nehéz…
– … Jaj Erdélynek, ha mint a pusztában maradott kéve, a varjak és
seregélyek serege lepi meg s nem lesz őrizője s oltalmazója…
A fejedelem már nem izzott s nem tüzelt: egyre zártabb lett s fagyosabb.
Jól van. Azt véled, tavaly trónra ültettél s most le akarsz szállítani a
lóról?…
Szemhéja visszacsukódott s gondolatait úgy lezárta, hogy ő maga se
akadjon reájuk… Holnap izenni fog a hajdukapitányokért s megindítja a
hadszervezést… Ma senki sincs e teremben, aki érte háborút kiáltana: de
ő érezte az idegeiben, hogy Brassót mégis meg fogja ostromolni… Szebent
bevenni… az oláhot megzúzni… a moldvát kifüstölni… a lengyel koronát
feltenni… a bécsi császárral kezet fogni… s a törököt fészkiben,
magjában törni meg!…
Valami rettenetes, valami szörnyű, világokat rázó hőséget érzett
magában…
S érezte e mellette ülő nagy test, e Palotsay Anna előreborulását, hogy
ez hogy issza a setét főkapitány szavát: s ez az ő felesége?… Soha!…
Utálta, gyűlölte s máris megölte a gyilkos erkölcsöt és szentséget; a
feleséget; aki époly ellensége, mint a víz a tűznek, a tűz az aranynak,
arany a hűségnek… Hogyan? ő ezentúl otthonülő, szoknya mellett
sütkérező, virrasztó kontyos férj legyen; aki talán pálcával járjon az
utcán s nézze a timárok és vargák hasasodását…
Nagy és mély lélekzetet vett, mert lovat érzett maga alatt s kardot
kezében s harcot, harcot, harcot a fél világ, az egész kerek világ
ellen…
Ormótlan egy beszéd! utolsó szava is szíven vágta hiúságát, midőn azt
kívánta: »érje föl Nagyságod őseit: nagy tettekkel a nagy Báthory
Istvánt, kegyességgel Kristófot, hazaszeretetbe Endrét…«
Hogy? ez az ember az őseit hozza föl neki: s nem tudja, hogy ő meg
akarja haladni mindazokat, mint Nagy Sándor, Fülöpöt?…
Hosszú csönd után, felállás nélkül, méltósággal s önbizalommal felelt:
– Fidelibus nostris universis et singulis egregiis, nobilibus pariter et
ignobilibus ac alterius cuiusvis status… salutem et favorem nostrum!…
Köszöntjük az mi híveinket mindközönségesen…
Megállott, körülnézett s látta az asszonyok, a szép asszonyok szemét s
könnyelmű kedvesen elmosolyodott.
S a hangja fölcsengett és a szíveket megbirizgálta, mint a hajnali
szellő a virágokat:
– Úgyebizony látják kegyelmetek: meghoztuk a mi feleségünket… És immár
megújítjuk a mi fogadalmunkat, hogy bizony Erdélyországból tündérkertet
statuálunk.
Újra elmosolyodott s vele nevetett minden szív s úgy felragyogott minden
arc, mintha kisüt a nap nehéz felhők után…
– Imhogy ezért hoztuk be az mi kicsinded tündérkertünk
asszonyfejedelmévé az mi szerelmetes feleségünket…
Ma már harmadszor tört ki a torkokból s a szívekből a tomboló
lelkesedés, amit e teremben ő provokált.
Ó, hogy kitört az emberekből a vivát, az éljen… Be jó volt elfelejtkezni
a súlyos gondokról, miket a fekete Lófőszékely görgetett reájuk, be jó
volt ébredni a lélekharang kongása után lakodalmi ezüstcsengettyükre.
Aztán a fejedelem egyszerre befejezte a ceremoniát s odakérte a velejött
dámák közül Nagyságos és Méltóságos Vizkelethyné asszonyt, aki negyven
év óta minden erdélyi vajdáné s fejedelemasszony udvarmesternője s
rangját, címét az Imperiumról, a prágai udvartól kapta s féltékenyen
őrizte: mély bókkal közeledett a fejedelemasszony elé s megcsókolta
annak a kezét.
De ez átölelte a vénasszony fonnyadt nyakát, megcsókolta neki a
homlokát, utána visszacsókolta a kezét s ezzel örökre megvette az agg nő
szívét.
Megkezdődött a bemutatás sora.
De amint a legelső nagyságos asszonyt előléptette s néven nevezte az
öreg méltóságos asszony: Szeredahellyi Imreffy Jánosné, kancellárnét,
akkor egyszerre megfagyott a fejedelemasszony arca.
A kancellárné kecsesen és kacéran hajtott térdet s főt előtte, de amint
szemét fölemelte reá: halálig megsértve látta, hogy a fejedelemasszony
keresztülnéz rajta, mintha üres levegőbe nézne.

II.
Fiatal komondorkölyök módjára birkózott a lánnyal a medvebőrön.
Leteperte s ártatlan kedvvel gyúrta, marcangolta; nem szerelem volt ez,
két erős gyerek birkózása volt a szénában; hancúrozás, erős játék,
püfölték egymást, hogy csakúgy csattogott s a lány karmolt és
sikongatott, mikor túlerős ütést kapott.
Nagyon összeszoktak ez alatt a három nap alatt, ezzel a cselédformán
tartott erős, egészséges kislánnyal, az Imreffyné hugával. A fejedelem
különben állandóan morózus volt, bántotta az ostobasága, hogy akkor
éjjel, részeg fővel csakugyan nem zárta le a titkos ajtót. S hogy fél
magatudatlan csakugyan meg hagyta magát szöktetni e bitang hölggyel… Még
most, a lánnyal való viháncolásban is, szorult a szíve mélye s nem mert
a feleségére gondolni, aki ott él Kolozsvárt s mártír módra tűri a
magára maradottság titkát s mire véli, mire véli… Uhh, az a vad s
korhely s duhaj s mégis annyira üres részeg éjszaka…
Szól a kokas mán…
Majd megvirrad mán…
Uccú fickós… piros csizma…
Hej, ki patkol meg mán…
Ki patkol meg mán…
Ebbe a nótába felejtette bele három nap óta minden szívbeli gyötrődését.
Minden pillanatban csak megállott, elgondolkozott s busongóan
rágyújtott, hogy:
Szól a kokas mán…
Majd megvirrad mán…
Ez a nóta, meg ez a kacagó piros kislány volt az egyetlen üdülése. Ez a
gyerek, ez még ártatlan volt, mint egy tavaszi barka, s még nem tudott
semmiről semmit, gyerek volt s üdítően nem nőstény.
Jó volt, szórakozottságát s a nagy gondok feszültségét abba a csábult
nótába s borba, mindig tele kancsóba s ennek a lánynak a sikongató
dévajságába ölni… mintha otthon volna Ecseden, gyerekül, a csikászok,
pákászok lányaival a fonóban, orsót lesni a többi parasztfiú dühére… Aj
de bestia is ez a hölgy: … hanem lesz az még máskép is… mert:
Szól a kokas mán,
majd megvirrad mán!…
Uccú fickós piros kis lány,
Hej! ki csókol meg mán!
Ki csókol meg mán…
A lány végre egy túlgoromba markolásra úgy feltaszította, hogy hanyatt
esett s falba vágta a fejét. De ezért se haragudott el, kacagott
hangosan, mint egy lurkó, azon, hogy a lány is lezuhant a földre.
Abban a pillanatban belépett az asszony.
Belépett s vér öntötte el az agyát, ahogy látta a hugát feltápászkodni,
pirosan, kócosan s tőle megijedve sunyi pusmogósan.
Most először támadt fel benne féltékenység a lánnyal szemben, hiszen
napok óta ezt használta csemegének, csalogatónak, mert érezte a fiúban
az erkölcsi csömörlést. Folyton Évuskát küldte, Évuskával üzent, Évuskát
tolta előre; a hugát használta arra, hogy felébressze az étvágyát a
kedvre… De most, hogy ezt a nyers és jóízű dulakodást megérezte,
elsivította magát:
– Ki!… Ki!… Ki innen!…
S utat mutatott a lánynak, aki körülkerülte a szobát s nem mert mellette
az ajtón kimenni, mert félt a veréstől…
Az asszony hirtelen felvette a fejedelem kurta korbácsát az asztalról,
utána ment s egy pillanat mulva hallatszott a csattogás s a kislány
fojtott, fogaszorított nyögése…
A fejedelem felült s hallgatta, ahogy az asszony minden csattanás után
egy-egy szót vetett:
– Te eb… te eb… te kapca…
Most fel kellene állani, kimenni s egypár pofonnal igazságot tenni,
dehát… a gyereket úgyis verni szokás… s nem jó az asszonyt mérgesíteni.
Az asszony nem fért a bőrébe, ahelyett, hogy ment volna dolgára,
visszajött s dühvel kezdett lármázni:
– Nagyságod is jobb tenné, ha már felöltöznék rendesen, menne ki,
levegőre, lovagolni, megmoccanni, olyan büdös van itt mint egy
cigányputriba, három napja ajtó se nyílt… ez a fa is füstöl, mint a…
vesztés…
A fejedelem megérezte, hogy a szavak közt az asszony megbotlott, mint a
karókban, sövényben; elbotlott s amilyen fennyen kezdte, olyan csinnyán
végezte, erre ő is adott egy vágást:
– Én nem éreztem itt semmi büdösséget: a fiatalságnak jó szagja van.
Gyorsan elfordította a szemét.
Az asszony sápadt lett.
– Ó, a cafrang, – dünnyögte – nyár ótátul nem mosdott meg.
A fejedelem kibuggyanó komiszsággal folytatta:
– Lehet, hogy nem mosdott… de nem is vénült meg…
– S én megvénültem?! – csattant ki az asszonyból… – Ha megvénültem,
Nagyságod vénített meg.
A fejedelem felállott. Csizma volt a lábán, nadrág, selyeminge bőséges
volt, a nyakában nyitva volt, a kis piros selyem madzag, amivel meg
szokás kötni, el volt tépve s a nyaka szabadon volt s veres az előbbi
dulakodás után, mintha megmarkolászták volna.
– Mi vagyok én! – mondta hányivetien, – kapucinusbarát?… vezekelni
jöttem én a pusztába?…
De az asszonyból kitört:
– És én nem vénültem meg! – kiáltotta telitüdővel. – Nem vagyok vén!…
Tudja meg nagyságod!… Azt hiszem, megbizonyítottam itt csak most három
nap óta is… Nincs még egy asszony Erdélyben, aki ezt kibirta volna… ezt
a szekaturát…
A fejedelem mosolygott. Már jól vagyunk, mondta magában s únta, hogy jön
a nagy vihar, aminek se vége, se hossza… Éppen még ez kell, azt se
tudja, hol áll a feje, három napja nem tud se a feleségéről, se az
ország dolgáról s most patvarkodást…
– Hát nem gondol Nagyságod magára? Nem tudja Nagyságod, mi a Nagyságod
dolga? Ilyen rusnyácskákkal kell Nagyságodnak lealázni magát?
Már egészen úgy kiabált rá, mint egy gyerekre.
– Ezt várja Nagyságodtól az ország? ezt várja Nagyságodtól a világ? Ijen
cigányköjkökkel fogja Nagyságod elkápráztatni Erdélyt? ezek lesznek
tündérek az Nagyságod kertjében?…
Tombolásában fékezni nem bírta magát.
– Ilyen nagyságos úr, olyan nagyságos úr! hát külömb ez, mint valami
garádjaalatti martalóc?… Tudja meg Nagyságod, hogy mindenki annyit ér,
amennyit maga mellé állít…
– No akkor nekem ugyancsak nem nagy becsem fog lenni, mert én téged
állítottalak magam mellé.
Az asszony elnémult.
A fejedelem túlzott dühöngéssel:
– Hanem az a bestye lélekadta Lukácsa, az még kirepül az ablakon, ha
egyszer jókedvembe talál… – s hozzáfogott dühösen, öltözni.
Az asszony egyre sápadtabb lett: megértette, hogy a hajduról van szó,
aki öltözéskor az ajtót őtőle őrizte.
– Mert engem beeresztett ugye?… Nagyságodhoz… Mert énnekem csak akkor
szabad bemenni, Nagyságodhoz, mikor a hajduk cipelnek be? mikor jámbor
asszony voltam s Nagyságod Ecsedében járt utánam, akkor szabad lett
volna bemenni: de akkor Imreffyné asszony nem ment, hiába esküdözött a
nagyságos úrfi, hiába csúszott a térgyin, mint egy kis eb… Már akkor is
lehetett volna más után futni: mégis Imreffyné után futott valaki s nem
a nagykisasszony mátka után… Most kevesli Nagyságod, hova tette a
böcsületet? akkor nem kevesellette? akkor tudott falat átvágatni s
átbujkálni, tudta hajdukkal lefogatni az Imreffy úr jámbor feleségét,
tudta cédává tenni s tudná most megútálni s felhányni?…
Az asszony üvöltött, fakó volt, a fürtei szerte, mint egy boszorkány…
– Hát ha megvan, megvan s így is marad! tudja meg Nagyságod: nincsen
menekvés: Sólyomkőn van a fejedelem! s Kolozsváron az felesége!
– Hallgass, – ordította el magát a fejedelem, s megragadta az asszony
karját, megrázta, mint egy bábot, – a Fejedelemasszony Őnagysága nevét a
szádba ne vedd… mert kettészakasztalak… erdei farkasverem… piszkos nyakú
kálomista asszony… ahogy Kornis Boldizsár mondta… de jól mondta… itt
kell nekem elvesztegetni az időm…
– Kinek milyen a nyaka? – kiáltotta Imreffyné.
– Kérdezd meg Kornis uramat, milyen a református asszonyoké!
– Ó az ocsmány pápista! a festett arcú feleségével! három gyereke van,
de írja az orcáját! husvétkor beírja pirossal, pünkösdkor is tart rajta.
– Piros szín is szebb szín, mint a fekete retek színje.[5]
Felcsatolta kardját s csak azon félt, hogy valami okon el fog
csendesedni a veszedelem, s nem tud elmenekedni innen, pedig már örült,
hogy ma aztán igazán végez a hölggyel.
– Változik a gusztus, – szólt élesen Imreffyné – hallottuk s láttuk es,
mekkora patikaládával jöttek Somlyóról…
Ez a szemtelen célzás a feleségére, ismét kirobbantotta a fejedelemből a
dühöt.