Tündérkert: Szépasszonyok hosszú farsangja - 29

mert _fegyver alatt némák az lelkek_.
»Irjuk azért, hogy valaki ezentúl Báthoryt fejedelmének mondja, az az ő
hatalmassága ellensége, s büntetlen nem marad.
»Hogy azért mindnyájan jól megértsétek, ezennel meghagyjuk, hogy
Kolozsvárra menjen minden ember s ott mindjárt fejedelmet válasszon
kegyelmetek magoknak, mert mi innen addig ki nem megyünk.
»De mihelyt a fejedelemválasztás meglészen, az mi Istenünkre s hitünkre
eszküszünk, hogy mindjárt kimegyünk és kegyelmetekre s az országra oly
gondot viselünk, hogy Isten akaratjából egy tikmony el nem pusztul ez
országban.
»Itt késedelmesség nem lehet, mert az csak kegyelmeteknek árt: az
hadakat csak az Isten tudja, hogy tarthatjuk békén ez négy-öt nap alatt
a dúlástul: de ha el nem jő kegyelmetek, bizonyosan elhihetitek, hogy
hadainkot reátok bocsátjuk s akkor bizony uram, kivonsszák házatok népit
az erősségbül s ha ki levágattatik s elraboltatik, az Istennek szent
angyalai előtt, a kegyelmetek lelke adjon számot róla, mert bizony a
föld szinén lakni nem hagylak s bizony bizony eljött Erdélyországnak
utolsó veszedelme.«
Néma csöndben hallgatták a rendek a levelet, valaki azt kiáltotta:
– Éljen a fejedelem!
Erre valami csodálatos dolog történt: mindannyian felállottak s egy
szívvel, lélekkel kiáltották Báthory felé a vivátot.
Báthory vérködös szemmel nézett körül rajtuk.
Nos hát mégis, azok az emberek, akik annyi időn keresztül jóban,
rosszban vele voltak, akik oly szépen s vakon szavazták meg parancsait s
kísérték őt imbolygó, elromlott útjain: még egyszer mellette állanak
mint egy szív s egy test.
Felállott s érezte, most neki kell ezt a hűséget viszonoznia:
Soká nyugtatta szótlanúl, könnyfátyolos pillantását a tömegen s így
szólt:
– Mi Báthory Gábor, Erdély fejedelme Isten kegyelméből, s Oláhország,
Moldva vajdája, Magyarország kapcsolt részeinek ura s székelyek
főispánja, köszönjük kegyelmeteknek ezt a hűséget s böcsületet… Immár
csak azon kérjük kegyelmeteket, késérjenek le Nagyvárad felé, ország
határáig, Sebes váráig s ott hittel és emberséggel kegyelmeteket
elbocsátjuk s hitük alól feloldjuk…
Elfojtotta a szavát a könny.
Akkor tomboló lelkesedés vette körül, hozzá rohantak s vállukra vették s
nem volt vége a rajongásnak.
Amint a hadak megindultak, s Báthory lóhátról nézte, hogy olvadnak le
arra Lóna felé, felvillant előtte az a szép nap, mikor a felesége elé
ment így a hadakkal ezen az uton.
Milyen víg és boldog nap volt az… Elcsüggedve nézett a multba s ah, már
akkor is az volt, Bethlen volt a fő ellensége!… S mindenki, mint ma…
Felesége jéghideg arcát látta: talán ha más lett volna ez is! ha vele
tudott volna érezni! ha meghajtotta volna a fejét, ha egy kis áhitattal
néz fel ő reá!…
– Feleségemet nem sajnálom, – mondta hirtelen hangosan.
Géczy figyelmesen nézett reá, teljesen váratlan volt neki.
– Mindennek ő az oka. Nem lett volna szabad asszonnyá lennie, se
protestánssá… Neki apácának kellett beöltöznie: s világtól, emberektől
elvonulva pergetni az olvasót… Busuljon! keseregjen! csak hadd szidjon
engem: ez neki jó lesz: legalább nem érzi magát bünösnek s tisztán mehet
az istene elé…
Könny futott le az arcán s megsarkantyuzva lovát, visszafelé vágtatott,
mint akkor: mintha most is akaratlan, öntudatlan, valami gyermeki
szeszélybe akarná a kikerülhetetlen előre haladást fullasztani.
Körül kerülte Kolozsvárt s mikor az éjszaki oldalra ért, megállt.
Megnyilt előtte az a völgy, amely arra fölfelé vezet, ahova annyit
lovagolt hajdan, boldog ifjú éveiben.
Talán a ló is ugyanaz volt, beérték lassan, nehányan leghívebbjei közül,
akik aggódva lesték minden mozdulásit s valami egész váratlan szeszély
szerint elindult fel a völgyben a hegyekbe Sólyomkő felé az esős, ködös
alkonyatban…
Lassan, ügetve ment az őszi aranyat ontó, tar és vörös vágáson az őszre
újra zöldellő réteken s kis patakok mellett, a didergő éjszakán.
Énekszó ütötte meg a fülét, pápista ének.
Kis csapat nép ment a rossz úton, valamennyien kibontott nagy hajjal,
férfiak és nők s mezítláb. Utálatosan piszkosak voltak s amint utolérte
őket, nyeregből is érezte a büdösségüket.
– Kik vagytok?
– Mártirok.
A fejedelem elámult.
– Magyarok vagytok, vagy szászok?
– Mártirok.
– Miféle mártirok?
– A keresztyén hit mártirja, a számtalan mártirokból, akik ellepik e
kerek világot isten dicsőségére.
– Hova mentek?
– A keresztre.
A fejedelem megdöbbenve nézett a csoportra s a próféta szemébe, ki magas
fiatal ember volt, válláig érő hosszú hajjal, rozsdabarna ember, erős
fekete szemeit ráfüggesztette, fiatal arcát ritka kétágú szakáll s
testét vastag piszok borította. De a szeme félelmes volt s a
fejedelemnek el kellett fordítani tekintetét, mert úgy érezte le kell
mindjárt szállnia a lóról s ruháit elosztva, mezítláb beállani a
csoportba, óh, mert hova is megy, hol vár reá élet, van-e nála mártirabb
e bolyongó földön.
– Az sem ment meg semmitől, – mondta s legkisebb gyermekkorának érzései
villantak föl benne, a végtelen térdeplések, imák és litániák, melyeket
a csecsemőkorban, a beszéd első igéinek tanulása korában kellett
végeznie. Hároméves volt, mikor árván maradt s azóta kálvinista hiten
nevelték, de most úgy érezte, mintha a dajka emlőjének íze újult volna
fel ínye közt.
– Apage Satanas, – kiáltotta a próféta; – mi hozza meg a lélek
csendességét, ha nem a kínvallás? Mi vidámítja a szívet, ha nem a
sanyargatás. Nézd meg, soha gonosztevő nem szenvedte oly vidám
csendességgel az ő kinnyát, amily bátor és csendes lélekkel tűrték, sőt
ugyan szomjuhozták és keresték a gyenge szűzek is az hallatlan kínokat.
És ennyi számlálhatatlan sokaság meg nem utálhatta e világot és önnön
életét az Isten lelke nélkül. És a kínok is olyanok, hogy ember el nem
viselheti az martirok kínját az Isten ereje nélkül. Hogy mondhatod
akkor, hogy az sem segít az emberi szíven.
Oly különös volt ez a hajnal és ez az elragadtatott ember, aki mintha
fölötte állana a földnek, alakja beleolvad az égbe, míg ő összeroskadva
és reménytelenül ül a lován.
Egy fiatal nő áll a próféta mellett s csodálva emeli rá a nagy fekete
szemét, az üdvözültek elragadtatásával hallgatja, egy pillanatra el nem
néz róla s a boldogság reszket vonásain.
– Évuska! – kiált fel a fejedelem.
De a lány felemeli az ujját s int, hogy hallgasson, mintha a pacsirta
énekét figyelné s a próféta tovább beszél.
– Lássátok-e, mely természet fölött való dolog, hogy a martiromság kínja
szaporítja a híveket, a martiromság ugyan édesgetés az keresztyénségre,
a martirok vére vetőmag, s a földbe ásott martirok lelkéből fakadt a
keresztyénség dicsősége. És, miképen a zsidókrul mondja az Irás, hogy
annál inkább szaporodnak vala, mentül inkább nyomorgattatnak vala:
azonképen a keresztyénség is.
A fejedelem csak a leányt nézte és belesajgott szívébe, hogy soha ő ezt
az elragadtatást nőben, férfiban fel nem ébresztette.
– Ha isten előtt kedvesek volnátok, inkább jó dolgot adna, mint ilyen
szörnyű nyomorúságot, – vágta oda keserűen a prófétának.
– Pagane, pagane! – kiáltott újjongva a próféta, mintha kedvére való
alkalmat talált volna a replikára: – így szólnak a pogányok, de isten
megmutatta, hogy minden egyéb dologtul elijednek az emberek a kínnal, de
a keresztyén hitnek szerelmére a kínok gerjeszték fel a híveknek szívét.
Nincs szenvedés! akinek az isten elveszi a szenvedés érzését. Nincsen
éhség! nincsen fájdalom! nincsen fáradság! nincsen betegség! nincsen
félelem… Úgy-e soha szolgát nem kapsz, ha a szegődésnek napján az új
szolga szemeláttára felakasztatod a régi szolgádat és azt igéred az
újnak, hogy csak jól szolgáljon, ő velle is ezen formán bánsz: lásd,
mindazáltal a Krisztus szolgáinak kínja lőn a főeszköze a világ
megtérésének.
– Évuska, Évuska, – a fejedelem korbácsával cserdített s nézte a leányt,
s szeme könnyes lett: az egyetlen lány, az egyetlen teremtés, akit
mindenkor megkímélt vágyai s akarata zabolázatlan kitöltésétől; félő
borzadással nézte, mint titokzatos hatalom által elragadott prédáját,
mintha őrültet nézne, őrület tombolása volt előtte, a csoport térdre
vetette magát a próféta körül s várta annak a martiromságát s valami
lázas és kigyult elragadtatás volt, a foguk vacogott és testük
reszketett és a lány nagy volt és szép és idegen. Ezt most lóra kapni,
ölbe s elvinni és boldog lenni vele…
Ah, de hol, hová, minek?
– Midőn ama hittül szakadt Julianus üldözné a keresztyéneket, – kiáltott
a próféta, – egy Theodorus nevű ifjún ki akarva tölteni dühösségét,
minden kínokat megpróbála rajta, de az ifjú oly vígan volt, oly szép
énekszóval dicsérte az istent, mintha jól lakásban lett volna s akkor
szomorodott el, mikor a kínok megszüntek. És mikor kérdezték, mondotta:
hogy egy szép ifjú forgódott mellette a kinokban és ennek törölgetései
és vigasztalásai elfeledtették vele a fájdalmat.
– Hát csak vigasztald tovább e szegény leányt, – mondta keserűen a
fejedelem s megcsapkodta lovát és elvágtatott.
Messze utána zengett a hegyről az énekszó.
Most ismerte föl, hogy ez az a hely volt, ahol a télen Emir lova
belezuhant a hófuvásba. Óh, bár a lábát törte volna akkor, most nem
volna világ bujdosója… Hát mi volna?… Palotsay Anna férje?…
Hiszen nincs is helye, ahol éljen, se Kolozsvárt, se Fejérváron
fejedelmi palota… Előbb rakni kellett volna fészket? hogy aztán rajta
üljön…
Viharmadár volt, ezen segíteni már nem lehet.
Hajnalban Sólyomkő feltűnt, a kis udvarház tornácán mintha állana
valaki, szoruló szívvel nézett oda fel, de meg nem állt, be nem fordult,
gyötrődő szívvel tovább ügetett.
Még a farkasok ez időben nem vonítanak, még nincs hó, az idén későig
tart az ősz.
Egész reggelig mentek s csak mentek, mintha a lovak már nem is lovak, de
repülő madarak volnának.
Almásra értek.
Török Kata már hetekkel előbb előre jött s amint befordult a portára,
nagy komondorja előrohant, majd megbolondult, úgy járt, szűkölt s nyítt
a ló körül, lábát csókolta s hogy fáradt lábakkal leszállt, a nyakába
ugrott.
Könnyekig meghatotta ez a hűség; mert ez hűség, ez szeretet: megölelte,
megveregette a kutyát, mekkora lett a széki éjszaka óta s ez is végig
tanuja volt szomorú életének.
– Pogány, – kiáltott rá, – te még megesmersz, még szeretsz!… Pogány,
kutyám! Emlékszel még Székre, Tergovistyére, Szebenre, Fejérvárra, jó
szív.
A kutya földre feküdt s hempergett s a lába előtt fetrengett s majd
megbolondult a szeretettül.
– Többet el nem válok tőle. Meglássátok, – mondta a fejedelem, – ez lesz
az utolsó hívem!…
Török Kata sírva s boldogan fogadta a fejedelmet.
Ez teljesen összeomlott, elfeküdt a házban, ágyba került. Meleg dunnák
közt, fáradtan, hallatlanul kimerülten, szédelgő aggyal feküdt; s még
egyszer, egy kicsit, embernek érezte magát.
Vége volt a hajszának, a feszült gondolatoknak, az energiának, az
akaratnak, a bűnnek, a bolondságnak, vége volt mindennek…
Aludni azonban nem birt. Egy-egy percre elszunnyadt, meg újra felriadt,
a fáradtság, a kimerültség nem hagyta aludni…
Bort kért s bort ivott s jól esett, még egyszer jól esett s ott az
ágyban, reszkető kézzel döntötte magába az italt s szája félrefitult,
szenvedett, egy összetört beteg test.
Csak két napig bírt megmaradni, Kata ölelte és tartóztatta, de ő elment,
»visszajövök érted, – mondta, – s fejedelemasszonyt tészek belőled…«
De mikor mondta, maga sem hitte, mikor mondta, gonosz volt: hitegette s
csak áltatta, az asszony mélyen s fájdalmasan nézte, mint minden nő, aki
ezt a szegény fiút valaha megölelte s szíve szerint megérezte: fájó
keserűséggel nézte, »óh te szegény, te szegény, te szegény…«
Ez volt minden nő érzése, akkor is, mikor még gazdag volt s hatalmas és
egy ország ment szava s akarata után, mennyire szánta most ez az
asszony, aki elmulva és elenyészve látta…
A Szilágyságon keresztül ment Váradra.
Nem mehet sehol és semerre, hogy e rövid dicsőség nagy multjának emléke
ne kísérné: elnézett a zilahi hegyek felé, a hadadi mezőkre s feltűnt
előtte az a májusi nap, milyen hős és úr és valaki volt, mikor a
palatinust megleckéztette…
– Mit! egy öreg ember: emlékeimből élek! – mondta.
Géczy vigasztalta s víg volt mellette, mintha sétán járnának…
A fejedelem rávetette nagy, nagy, mély karikás szemét s úgy
elcsodálkozott: mért van? hogy van? minek itt ez az ember mellette?… Ugy
el tudta volna képzelni, hogy egyedül ballag ki a világból, az életből,
a végtelen mezőkön s nincsen sehol falu és nincs sehol város és nincs
élet és nincs halál, csak ez az egy: menni, menni, léptetni, lehajtott
fővel s jön a szél, felveri köpönyegét, jön a vihar, beleveri arcába az
ég bánatát, jön a nap, felszárítja s talán eltűnik a végin, mint a sár
felszárad az úton…
Váradon végre egy várkapu, amely megnyílik előtte s amely befogadja.
Váradon oly fejedelem volt, mintha misem jött volna közbe.

VI.
Már ott voltak a hajduk s udvari népe, akik Kolozsvár felől jöttek, a
főurak s az erdélyi hadak mind elmaradtak s már itt volt a staféta, aki
meghozta a kolozsvári gyűlés panasz- és vádlevelét a fejedelem ellen:
A fejedelem Géczynek adta s vele olvastatta a hosszú levelet.
»Felséges urunk és fejedelmünk volt eddig nekünk felséged – írták a
rendek, – s akartuk volna, hogy soha ez másmint ne lett volna. Hogy ne
hozta volna változását sem a terhes üdő, sem a hatalmas és győzhetetlen
császárnak erőszakos kényszerítése, mely eddig hazánknak iszonyu
romlásával fenyeget, se a felséged köztünk való magaviselete arra okot
ne adott volna.
»De hogy nézzük ezeket a keserves és siralommal teljes napokat? ennyi
tüzet, lángot? édes hazánknak porrá, hamuvá lételét? és sok ezer
lelkeknek örök rabságra vitelét? szivünk szakadásával hogyan szemléljük.
Magok akik cselekszik, a török hadak kérik a hatalmas istennek méltó
büntetését annak fejére, aki ezt nekünk okozta.
»Amit az üdők hoztak magukkal, arról mi nem tehetünk és az hatalmas
győzhetetlen császárnak éles fegyvere és kemény parancsa ellen semmit
nem rugódozhatván, hogy a hazát szörnyű veszedelméből, mint a tenger
habjaiban szinte elboruló hajót, kiragadjuk és megszabadítsuk:
kényteleníttetünk a felséged személyeitől elszakadnunk és eddig köztünk
való fejedelemségitől örökre bucsut vennünk.
»Nem akarjuk felségedre hárogatni; de meg kell gondolja felséged, hogy
bizony nem gondolván sem az Istennek rettentő sok csapásival, kik
rajtunk forgának: így a mult esztendei sáskajárással, a tavaszi szörnyű
árvizekkel, hallatlan kőesőkkel, s a mult esztendőbeli szörnyűséges
rossz terméssel; sem pedig a világbíró császároknak intésivel,
fenyegetésivel: Felséged a jó és boldog állapotot nem isten áldásának,
csak prédának és ragadománynak állítván, szófogadatlan vakmerőségeket
míveltünk s azt most későn, istennek sulyos ostorát látván, felségeddel
együtt siratjuk.
»Jóllehet felséged felől szomoru szivvel halljuk, hogy hazánknak ilyen
iszonyu romlását látván, felséged, mintha csak özvendezne rajta, most is
csak tánccal és vigadással mulatja.
A fejedelem felkacagott.
Géczy lassan s betüzve olvasta a nehéz olvasatú írást s úgy kellett
szájából kivárni a szavakat, amelyeknek értelme, mikor kialakult, csak
annál erősebb hatást váltott ki.
A jó erdélyiek, – mondta – s nekik fáj most a mulatság, hogy elmult;
fejük fáj tülle, s hogy nekünk még birja agyunk, irégylik.
Géczy nem folytatta. Az ajka mozgott, de csak magában sillabizálta az
írást.
– No csak olvasd, olvasd!
– »Noha pedig felséged saját maga felszabadított a Felséged, mint
fejedelmünk iránt való kötelességünk alól avval is, hogy semmi rendeket
az országban régi szabadságában s törvényiben meg nem tartván, sőt abban
megrontván s a szomszéd országokat maguk oka nélkül fegyverrel
háborítván s megrontván, s mi nagyobb, a felséges császárt követei előtt
szidalmazván s megmaradásunkért tulajdon maga kijelentvén, hogy még csak
»viseltes papucsát sem adná« érettünk! annak utána esedezésünkre s
kérésünkre nem ügyelvén, a fejérvári táborban _egy gonosz személynek
tanácsára_ mindnyájunk levágatását elhatározván…
A fejedelem álmélkodva nézett fel:
– No Géczy, ez te vagy.
Géczy nem szerette ezt a mondást, mely ellene irányult s nem nevetett
rajta; valóban ő gondolt erre, de nem került megbeszélésre a dolog s
most mint a szoruló róka izzadt, már nem volt hontalan Erdélyben s nem
szerette volna elveszíteni udvarházát, sem Fogaras várát…
A fejedelem azonban hangosan nevetett:
– Akkor adtátok volna ezt a tanácsot! istenemre, most negyven-ötven
nyelvvel kevesebb kukorékolna utánam…
Géczy nem szólt, tovább betüzte az írást:
– »Annak felette a Kolozsvár mellett való táborból estve sötétben való
indulásakor, Sebes vára felé mutatván utat, azt üzené az országnak, hogy
csak Sebes váráig késérjük felségedet, aztán kiki szabadon gondolhat
magára és hitünket felszabadítja. Az alatt pedig a seregeket maga
kalauzi által más bolygó utakra, sürü erdőkre tévelyesztvén, felséged
akikkel akarta, más utra szakadt, Almás és Somlyó felé és így hagyott el
bennünket veszedelmes állapotunkban…«
Géczy és Báthory egymásra néztek. Mi ez?…
– Talán hogy mikor látták felségedet Sólyomkő felé elmenni, utána indult
a sereg?… – mondta Géczy.
A fejedelem hangosan felkacagott.
– Nem véltem, hogy oly nyájjal vagyon dolgom, ki a szamár után s kolomp
után jár s nem a maga esze után… Ők nem tudták merre van Sebes vára?…
Hisz az ő országjuk…
Soká mulattak a baromállat népségen, amely jó helyen kereste Sebes várát
s a magyarországi utat, valahol fel éjszakra, mikor el sem lehet tévedni
annak, aki Kolozsvár felől Váradnak indul, hiszen csak egyetlen út vezet
a nagy völgységen végig Gyalu, Bánffy-Hunyad, Sebesvára felé…
– »Harmadik és főoka penig: – olvasta Géczy, – hogy ennek a mi szegény
hazánknak megmaradását mostan csak a győzhetetlen császár oltalma és
hűsége alatt esmerhetjük és aki tőle el akar bennünket szakítani, annak
mi hűséggel nem tartozunk.«
– Hej, de rájuk jött a hűség, bestye kurafi uraméknak!
– »Látjuk pedig, hogy felséged most is nyilván ő felsége hatalmassága
ellen igyekezik, ki miatt hazánknak megmaradt része is hamar semmivé
lenne.«
– Vesszetek el mind magvastul, – morogta a fejedelem. – Holnap itt lesz
a tokaji kapitány, Abaffy uram s rátok megyek. Szerdék nyomorék
gyülevész török hadaitokkal megbirok!
– »Hogy mely nagy idegensége vagyon a hatalmas császárnak felséged
fejedelemsége ellen: Szkender basának parancsaiból felséged igen tudja,
ki ellen nekünk több tusakodásunk, ennyi hadaknak rajtunk való szörnyű
pusztítása s utolsó veszedelmünktől való félelmünk vagyon…
– Utolsó ebek, gyáva kutyák… Ha visszagondolok rá, hogy egész idő alatt
egy csapatot nem lehetett bennük összeállítani, amelyik csak egyszer is
megállotta volna a helyét… Csürhe, hadhoz nem értő szennyes gyülevész
népség… Ezekből hadrendet?… Hogy ezek meg tudjanak állani korhely
sehonnaiak…
Géczy olvasni akart.
– Hagyd el, hagyd! Nekem nem szólanak, s nekem nem szólhatnak! Soha
ezeknek rendes serege nem lesz, soha ezekkel hadat vinni senki nem fog…
Az egész ország nem ér egy ütött-kopott tallért…
– Elbúcsúznak felségedtül, – mondta Géczy, – akiben nem fért a káröröm,
– s kérik, ne szidalmazza őket felséged, hanem alázza meg magát az isten
előtt s tűrje szerencsétlenségét csendesen.
– Hogyne, majd baráttá leszek, – mondta Báthory gőgösen s kardjára
csapott.
– »Lám, ez hatalmasabb uralkodókkal is megtörtént, sohase szégyen az
idők kénytelenségének engedni«, – mondta Géczy a levélből s azzal ő is
felállott.
Most ketten egy szobában, egymással szemben állottak, kardosan, elvágva
mindentől s Géczynek megfordult a fejében az a gondolat, hogy no most
egyrangúak vagyunk: »No Báthory, te ép olyan elcsapott fejedelme vagy
Erdélynek, mint jómagam.«
A fejedelem fordult s szó nélkül átment a vár másik termébe, Géczy ahogy
utána nézett, megvonaglott a karja: jó volna egy csapással végezni vele:
s így bebizonyítani, hogy minden mendemonda hazugság: Bethlen uram ezt
megköszönhetné…
De csak megállott az ökle: azt nem, maga kezivel soha…
Az udvaron valami zsivajgás volt.
Ahogy a fejedelem a nyilt ajtóba kilépett, nagy kiáltással, viváttal
fogadták.
– Mi az, porkoláb uram?
A porkoláb nagy varnyubajszát félretörlötte s széles kardjával
csörömpölve az udvar kövein, közelebb jött:
– Jenei kapitány uram, Petneházy uram holmi ragadománybul küldi
felségednek a legjavát: hét darab török nyőstyint.
A fejedelem nevetett.
Ahogy az őszi nap elöntötte arany fényivel, oly szép volt, olyan fiatal
s gondtalan s boldog, senki nem hitte volna, hogy országavesztett
bujdosó.
Felvezettette maga elé a török nőket, akik után hosszú sor török katona
jött, hatalmasan megvasalva s kőgolyókkal kezükön, lábukon.
A nők arca le volt fátyollal takarva, poros, nagy barna kámzsákban
voltak, de látszott, hogy szekéren hozták őket s ugyancsak megóvták a
nagy törődéstől.
– Mutassátok az arcát.
Egy vén katona nehéz, ügyetlen kézzel kezdett babrálni fejkendőjökön, de
az egyik nő látva, hogy úgy sincs menekülés, elszántan fogta s
felvetette fátyolát a fejére.
Csinos kis arcocska bámult ijedt szemmel, szepegve a szép fiúra s
mindjárt el is mosolyodott.
– Eggyem meg a lelkit! – kiáltott a fejedelem s gyengéden megcsípte a
leányka arcát.
– Vigyétek fel őket a palotába, adjatok nekik fürdőt, enni-innivalót s
gondoskodjatok róluk.
A vén katona irígy mogorván mondta nekik:
– No fenegyenkibenneteket, az anyátok hasába nem vót olyan jó dógotok,
mint itt lesz!
Avval elvitték.
A porkoláb azt mondta:
– Nagyságos uram, mit míveljünk ezekkel a kantörökökkel; Petneházy uram
azt izeni, ezek mind válogatott ebek s azon kéreti Nagyságodat,
legelsőbb is száz pálcát vágasson rájuk, mert megérdemlik.
A fejedelem elmosolyodott:
– No csak vágjátok meg üket. Früstökre hadd kapjanak valamit.
Ezeket is elvitték, szegények nem tudták, mi vár rájuk.
A fejedelem kiment a várudvaron keresztül az alsó várba, hivatta a
hajdukapitányokat.
Ladányi s Zámbó voltak a hajduk élén, meg Szilassy, de ez mindig kint
volt a mezei hadaknál.
Zámbó ujságolta, hogy mára megérkezik Abaffy, a tokaji kapitány.
A fejedelem hosszan nézett a hetyke hajdukapitány arcába:
– Mintha mán láttalak vóna.
– Ecseden, – mondta a hajdu.
A fejedelem ráismert s egy piros-pozsgás kis menyecskére gondolt, aki
nem haragudott úgy a pitykézésért, mint az ura.
– Zámbó Mátyás!
– Vónék! – morogta az sötéten.
A fejedelem a vállára ütött.
– Mit csinál a menyecske?
– Szoptat, – mondta Zámbó Mátyás és a fejedelem nevetett.
Vidám, rendes, megszokott hadi élet volt. A fejedelem a tokaji kapitány
hírére rendelte, hogy a fejedelmi kocsit készítsék már elő.
Azon harmadnapja dolgoztak az udvari mesterek, ez volt az a hintó,
amelyen Bocskay járt valaha s erősen megavitt szijjait s selyemeit,
lódingjait újitották.
Lovakat is festettek, mert a magyarországi nagydivat volt, a színesre
festett ló. Kettő-kettő sárgára s kékre s narancsszínre s fehérre s
lilára volt festve, nagy csótárokkal s drága hevederekkel, török kivert
rézdíszes nyereggel felszerelve fogták hintó elé. A fejedelem a bécsi
császár emberét fejedelmi dísszel kívánta fogadni.
Éjszakára értek be a tokaji hadak s másnap délelőttre volt téve a
parádés kivonulás a sereghez.
Mikor a fejedelem a városon végigment pompás hintóján és fényes
kíséretével, a nép szájtátva bámulta s egymáshoz hajolva suttogták, hogy
hiába a cifraság, Erdélyben már elveszett minden. De csak suttogva,
egy-egy szemmozdulattal, s nem volt ember, aki hangosan kimondani merte
volna; ellenben sötéten s félve gondoltak a jövőbe, ha megint ostromot
kell kiállani, mint már nehányszor… Úristen, iszonyú dolgok jönnek még
reánk…
Mikor a fejedelem a váradi síkon meglátta a tokaji kapitány seregét, a
nagy tágas rónán úgy elveszett az, hogy felállva a hintóban messzebb s
körül nézett.
– Mit néz nagyságod? – kérdezte Abaffy.
A fejedelem komolyan mondta:
– Keresem, merre van a had?
A kapitány elsötétedett.
– Nohát!… Debrecenig nincsen haddal beborítva a mező!…
A fejedelem élesen mondta:
– Azt hiszi kegyelmed, evvel a bandáriumocskával végig lehet sétálni
Erdélyt?…
– Kétezer válogatott legény.
A fejedelem hallgatott, most már aztán igazán le volt sujtva… Annyira,
hogy most először életében, nem bírt uralkodni magán: »Ez hát a német
császár?« kiáltotta. »Ez a nádorispán?« Ez a magyar segítség?… Kétezer
embert küldenek, mikor ekkora dologról van szó…« Mikor ő a nádor
fogadására ment, ötezer lovast vitt magával, a nádor serege kisebb volt,
de az is több volt kétezernél, legalább háromezerre becsülték még a
gúnyolódók is: és most az ország felszabadítására, a törökök kiverésére,
kétezer lovast bocsátanak alá…
Nem akarta elhinni, hogy ez minden, hogy nem jön több; hogy ez a
felsőmagyarországi hadak; hogy ez a nagy hadikészülődés, amit oly régen
hirdetnek.
Abaffy végre is kénytelen volt megmondani, hogy Kassán áll a derék
sereg, de várja, hogy Báthory új és erős kötést adjon s hogy új
feltételeket fogadjon el.
A fejedelem ki sem szállt a kocsiból, rögtön fordíttatta a lovakat s
vissza bement Váradra.
Az úton mindenki látta kedvetlen arcát, s találgatták, hogy összeveszett
a tokaji kapitánnyal.
Az ebéd még nem volt készen, mikor megjöttek, mert későbbre várták őket,
a fejedelem keresztülment a házon, fel a palotába. Az urakat mind
otthagyta, csupán Géczy ment kis tünődés után maga is utána.
– Hiszen ha én ezt tudom, – kiáltotta Báthory, – az Erdélybe jött török
hadak mind mellém állottak volna!… Ha én akkor Husszain csausznak
szájaíze szerént szólok!…
Géczy hallgatott.
– No! – kiáltott rá a fejedelem, – nyelvetlen tuskó lettél!… Te
legjobban tudhatod, te indítottál fel rájuk… Ha te nem vagy, akkor én
most Erdélyben élek boldogul! s a Bocskay fejedelemségénél nagyobb
királyságban vagyok, mert istenemre, avval a sereggel, aki bejött az
országba, Bécsig meg nem állottam vala!
Géczy így szólt:
– Én nem tagadom! Igaza van felségednek!
– Adjál nekem tollat s téntát, mert levelet irok a bécsi királynak, de
nem szegezi ki az palota kapujára! Majd irok én új kondiciókat neki!…
Géczy írószerszámokat szedett elő, s a fejedelem ledobva köpenyét s
dolmányát, nekiállott írni.
Géczy magában hagyta s lábujjhegyen távozott.
Hosszú, hosszú s nagy levelet írt Báthory, mégis nem magának a
császárnak írt, hanem Thurzónak, szíve nagy felzúdulásával:
»Minap írt vala Nagyságod nekünk levelet s Dóczy uram is mást; hogy
eddig nem válaszoltunk rá, sok dolgaink miatt haladott. De legelsőbben
is nemcsak mi, hanem minden jó itéletü emberek álmélkodással
csodálkoznak, nem is hisszük, hogy keresztények közt ilyen dolgok
történhettek: hogy egyszeri confoederatio meglévén s arról diploma
kelvén, annak utána ujabb irást kivánjon egyik a másiktul, mint
Nagyságod kiván most én tüllem…«
»Ha mi, uram, három várat eladtunk volna a töröknek, de nem is hármat,
csak kettőt s végül már eggyel is beérte volna: akkor ezt a két török
hadat is, ki most Erdélyben van, mind a moldovai s havaseli vajdákkal
egyetemben mindgyárást mellénk adják és ugyanazt a két országot,
Erdélynek alávetvén, minden utódinknak adják öröskös örökre. De mi ilyen
dolgokrul nem hogy tractálnánk, de még csak gondolkodni sem akarunk! Azt
itéljük, hogy a keresztyén fejedelmek ezt megértik s jó néven is veszik,
mert minékünk Uram, sem birodalmunktól elidegenítő várunk nincsen, sem
cserélni való tartományt nem bírunk, sem egy talpalatnyi földet is a
máséért, mit nem kivánunk, el nem adunk! Azért jöttünk ki ide Váradra
is, hogy birodalmunknak a legkisebb részére is gondot viseljünk. A
magunkéval uram megelégedettek vagyunk s vérünk hullásával halálig