Tündérkert: Szépasszonyok hosszú farsangja - 16

börtönbe vitetni azt a 147 személyt, akik fejenként részesek az ország
elleni praktikákban; ami meg is történt, maguknak a szász tanács
tagjainak kellvén vezetni az őröket, akik a 147 személy ellen elindult s
estvére csakugyan, nehányuk hijjával, kik véletlenül nem voltak a
városban, együtt is volt az a 147 személy, kiknek neveit Géczy listáján
találták. Minden elfogott polgár háza előtt fegyveres katona maradván,
aki senkit a világon sem ki, se bemenni nem engedett a kapun többé.
Míg az országgyűlés folyt, azalatt a fejedelem a nagy tanácsház melletti
kisteremben a sürgős dolgokkal foglalkozott, a vár megszállásának minden
dolgáról neki hoztak jelentést.
Kamuthy Farkas, akit már Kolozsváron kinevezett Szeben főispánjának, két
városi emberrel jött, s jelentette, hogy a bevonulás megtörtént s minden
rendzavarás nélkül perfectuáltatott. Az összes várfalak a magyar hadak
által vannak megszállva s a város minden tere s utcája őrséggel rakva.
– A város kulcsait akarom, – mondta a fejedelem. – Fegyvereket
beszolgáltatni, élethalál büntetés terhe alatt mindennemű fegyvereket a
város piacára egybehordass s a fegyvertárak kulcsait…
A két szász, a Markrichter s a Decimator remegve vette tudomásul a
parancsot s alázatos engedelmességgel jelezték készségüket.
A városban nem volt egy pisszenés sem. A lakosok a házakba húzódtak,
bent a családok egymás karjába borulva, reszketve várták a halálos
jövendőt. Ajtók, ablakok bezárolva, a félelem s rettegés minden kínjait
szenvedték.
Most Nagy András jelentkezett a fejedelemnél s meglehetősen kihívó
hangon követelte a szabad rablást. Nem bír a katonákkal, – úgymond, –
mert a hatalmas isten is látja, milyen igazság nélkül való volna
megvonni tőlük, mikor annyit koplaltak s szenvedtek a hazáért s a
fejedelemért, csak most is, harmadhete már, hogy főtt étel nem volt a
szájukban.
A fejedelem jól tudta, hogy az utolsó három napot már külső Szebenben
töltötték s nem kell félni, hogy éhen maradtak volna, belső dühvel
hallgatta a fenyegetést: markában volt a hajduknak, akik tízezren voltak
s velük szemben neki csak az az ötezer főnyi népe volt még ma is, akit a
nádori találkozóról hozott magával.
– Haggyuk ezt, Nagy András uram, – mondta kevélyen, – mink Erdély
fejedelmi vagyunk s nekünk az országra kell gondot viselnünk
mindközönségesen, nemcsak az hajduságra: éhel halni nem hagyjuk
emberinket meghigyje kegyelmed. De inkább: kend nekem harmincezer főnyi
népet igért, most már benne vagyunk a hadban s még mindig nincs itt alig
harmada. Ezzel menjek én nagy Oláországra?
– Vagyon Nagyságodnak nagyobb országja is a Hajdukerületnél, – vetette
gorombán Nagy András, – mégsem látom az népek százezerjét…
– Semmi köze kendnek tovább a maga dolgánál, kend a Hajduság generálissa
s nem Erdélyországé.
Nagy András egyet nyelt, szűrét megrázta magán.
– No iszen nem szóltam.
– Vagyon nékünk népünk ezerannyi, mint a hajduság magvastól s fejestül.
– Látom, ha csak az ablakon ki is tekéntek.
– Mink nemcsak az orrunkig látunk, – kiáltott a fejedelem, – hanem még
az erdélyi hegyeken s havasokon is túl: nekünk nemcsak a szebeni piacon
dolgoznak, hanem Karakkó s még Moszkuva piacán is… Nem egy napra kell az
ember Nagy Anderjás uram, s ha a hajduság meg nem felel szerződésinek,
lesz még idő, hogy melegebb lesz a holnap, mint ebnek a korc…
– Eb ura kurta, – káromkodta el magát Nagy András, – tízezeret lehoztam,
tízezeret felküldtem Kassára s tízezeret akkor parancsolok Nagyságod
alá, mikor nem kell féltenem otthon az asszonyok s gyerekek
fülit-farkát…
A fejedelem elhallgatott.
A hajduvezér mogorván a tarisznyába kutatott.
– Nem lehet ám csakúgy elindejtani az velágot: – morogta – eleget
szenvedtünk tavasz óta, lu hátán ellazsnakolni egy derága hónapot! Mibül
él a szegény hajdu, levegővel béllelt káposztát egyék s lova igéret
abrakot?
Egy levelet vett elő s odanyújtotta a fejedelemnek:
– Mi ez?… – dörmögte a fejedelem.
– Olvassa el, meglátja Nagyságod.
A fejedelem olvasni kezdte s amint értette, az orcája kezdett kiderülni,
mint a rét, ha kisüt a nap. A levelet Dóczy Orbán írta Mágócsy
Ferencnek, a munkácsi kapitánynak s bizonyára a hajduk fogták el, úgy
kerül ide s a levélben nagyon keservesen panaszkodik arra Dóczy uram,
hogy a hajduk nagy sereggel közelednek Kassa felé s az urak az egész
vidékről igen menekülnek a városra. Sőt az a hír tartja, hogy a hajduk
Lengyelországra készülnek s onnan a lázadó lengyelekkel Moldván
keresztül mennének Oláországra, ahova az erdélyi fejedelem épen most
készülődik betörni. Kéri azért Mágócsy nagyságos urat, hogy erősen
felkészüljön s jöjjön elébük s szorítsák meg Csapnál a hajdukat, ahol át
akarnak menni a Tiszán.
A fejedelem lázzal olvasta a levelet, amely igazolta a hajdukat s
vállára csapott Nagy Andrásnak:
– Jól van, Anderjás bátyám, – mondta – legyen kegyelmed megnyugodva, a
hajduknak semmi rövidsége nem leszen.
– Ihes ám a nip – morogta Nagy András.
– Jól van jó, mindjárt doboltatom az eleséget, – nevetett a fejedelem –
de azt megparancsolom, hogy esti hat óráig egy teremtett léleknek sem
szabad s még az atyaistennek se! érted-e, semmiféle házba belépni!
Mindjárt hivatta, a Nagy András jelenlétében, Kákoni Istvánt az új
városkapitányt, a Kamuthy öccsét, s kiadta a parancsot, hogy
gondoskodjék elegendő élelemről s italbéliről.
Nekünk is néminemű vacsorát, – tette hozzá – ahol kedvelt híveinkkel
megelégíthessük ez nehéz és dicsőséges nap után való éhségünket s
szomjuságinkat.
Nagy András megnyugodva elment, akkor Kákonit közelebb intette a
fejedelem:
– Estve hat órára rendben lesznek-e az összes salva porták s salva
gvardiák?
– Igen, felséges uram.
– Meglegyen, mert a te felelősségedre mén!
– Minden háznál, nagyságos uram, ahol a gazdát elfogják, őr marad, aki
senkit sem enged be, ha meg is indulna a szabad préda.
– Életével felel minden őr, – mondta a fejedelem s nevetett magában, ha
a hajduk rájönnek, hogy a leggazdagabbakat a fejedelem kivette a körmük
közül. Ebben a percben éljenzés volt a tanácsteremben, odafigyelt, aztán
így szólt:
– Megerősíteni minden őrséget a salva porták előtt.
– Igen. De nagy dolog vagyon, nagyságos uram, a szász házakban nemesi
portékákat leltünk; arany-ezüst marhát, kit a Bánffy, kit a Bocskay
címerrel, kit más magyar nemesekével.
A fejedelem felhördült:
– Óh, a bestye rablók.
Imreffy jött a tanácsteremből, maga helyett tiszttartót hagyván a gyűlés
élén.
– Mit szólnak az uraimék? – kérdezte a fejedelem.
– Áment felséges uram – mondta Imreffy, de szeme vörösen izzott.
Fulladtan s fojtottan tette hozzá:
– Minden ember jól tudja az életit!… Megmondtam s megizentem előre
mindeneknek, hogy aki szereti az életit, ellene ne merjen szólani a
Szeben dolgának s ne merjen őfelsége propositiója ellen reluctalni.
– Sic volo, sic jubeo, – morogta a fejedelem – sit pro ratione voluntas:
igy akarom s teszem, akaratom a törvényetek… Lódulj – szólt rá Kákonira,
aki sietve ment el.
– Ily szájatáti fajankókkal világot venni, akiknek soha egy gondolatuk
nincs. Ennél egyszerübb feladatot már nem bízhatok rájuk s erre sem
valók…
– Nagyságod szívén viseli a haza sorsát s a magyar nemzet jövendőjét: de
ők hol vannak, a magyar urak? – mondotta dühödötten Imreffy. – Még semmi
bandérium sehonnan be nem jött, ennyi emberrel induljunk-e az háborúba?
– Ha hajduim nem volnának, meg sem kezdhetem az egészet, ülök Kolosváron
s nyakamra várom, míg Forgács uram felkészül Kassán.
– Hol van Bethlen Gábor? – kiáltotta Imreffy – a székelyek meg se
mozdultak, a székelység urai közül még senki is nem jött be: s Szeben
mégis megvan!
A fejedelem mereven nézett rá:
– Szeben megvan, megvan, de még evvel nincs meg az egész világ: ez még
csak az első, de hol van még Brassó s az egész olá had: üres kézzel
menjek, egy nádvesszővel a százezrek ellen!
Hirtelen parancsolva mondta:
– A szebeniek lakásiban nemes-címeres szerszámokat leltek. Nótába fogni
őket rablásért s elkobozni minden kincsüket, Géczy holnap evvel indulhat
a portára… A brassai bírót megvallatni, rájuk is ki kell sütni a
hazaárulást. Jó, hogy még itt van… s a városra rögtön kiszabni százezer
forint bírságot…
– Ez mind lehetséges nagyságos uram, – mondta Imreffy kissé gúnyosan –
mert a madár kezünkben vagyon, de az ország még nincs jelen s nem tudjuk
Bethlen uram hogy véli a székely urak dolgát.
– A székely urak? – acsarkodott a fejedelem – azoknak megtöröm csontját:
ha holnapra bé nem jönnek…
Imreffy gondolkodva nézett a fejedelemre:
– Nagyságos uram, azok nincsenek egy városba begyűjtve – mondta élesen.
– Aki egy csomóban van, azt a méhet egy helyen kell megfüstölni; aki
szanaszét van, a medvéket, farkasokat, rókákat, azok megett fel kell
gyújtani az erdőt s mind odaég… futtában agyonverheted…
Közelebb lépett Imreffyhez s egészen fojtottan mondta:
– Ha a székely urak holnapig be nem jönnek, a holnapi országgyűlésen
kinyilváníttatom, hogy minden székely jobbágyok, kik a sereghez
bevonulnak, szabadok lesznek s nemesek.
Imreffy megtorpadt: parasztforradalom: a székelyeknél soha nem volt úr
és jobbágy, csak Mátyás király halála után indította ezt Báthory István
erdélyi vajda s ebből lett a nagy parasztrevolutió, mikor tüzes trónon
sütötték a székely királyt, Székely Györgyöt; Imreffy már látta az
ország e legtekintélyesebb s leggazdagabb sarkának tüzben s lángban
lobogó napjait, egy percig megiszonyodott a következményektől s életét
féltette: a fejedelem megérezte gyávaságát s nem adott időt sem vitára,
sem fontolgatásra:
– Az artikulust írd meg, – mondotta – s reggel a gyűlésbe bevisszük.
Imreffy sápadt lett: csak a mai dolgot is alig-alig tudta elfogadtatni a
rendekkel: nem, azt soha el nem érheti, hogy az urak és bárók a
parasztforradalmat megszavazzák.
– Nagyságos uram, mindent kockára tesz felséged.
Báthorynak szikrázott a szeme, keze ökölbe szorult s kardját markolta:
De ő is érezte a rettenetes ellenszegülést, amely egyszerre kifakadhatna
s talán a túlfeszített húr elpattanik s mindennek vége…
– Hagyján, – mondta – majd más végit fogjuk a botnak… Nyelvedre ügyelj:
ezt ki ne locsogd…
A fejedelem az ablakból nézett ki a városra.
Lent az ablak alatt a hajduk állottak s az idegen városban, ahol már
most negyedszer volt jelen s győzelmet érezett a sok és hosszú
elnyomatás, tűrés, hallgatás után, soká nézte a házakat, amelyek
idegenszerűek voltak, keskeny kis emeleteikkel, utcára néző háromablakos
homlokukkal, sehol egyetlen idegen, csak amott az a megkötözött,
hosszúkaftános három szebeni kereskedő, akiket nemes katonák kard alatt
kísérnek fel; a kezesek és túszok… Most ezek itt rabok saját városukban
s ő úr az idegenek felett… Nagy, nagy diadalérzés fogta el: nem látta
tisztán, mi lesz s hogy lesz, de érezte, hogy kezében van minden…
Egyetlen csapásra megtörte a szászság erejét s meg fogja törni a
nemességét is: s akkor a háta mögött lesz a néhány kiváltságos helyett a
tömeg, a Dsingiszkán s az Atilla tömege, amely felsodorja a tömegeket a
világ minden tájáról, az elnyomottak s megtöröttek, akikből hadsereg nő
egy csapásra s előtte, utána, szavára, parancsára, királyi botjának
intésire száguld el az Aldunára, el a fekete hegyekre, el
Konstantinápolyra, honnan mint valami rejtekben élő, iszonyatos sárkány
ül s les, vár s karmát hegyesen készíti a pogány török: s ha majd annak
dögteteméről visszafordul, utána az özönvíz és előtte tűztenger és új
képe lesz az egész világnak a tengerek között.
Mit neki gyűlés, országgyűlés, mit e néhány ember szavazatja, voksa, a
maga erejéből s a maga akaratjából fog cselekedni: ő, Báthory Gábor,
parancsolja s rendeli, hogy minden paraszt a székelységen nyerje vissza
ősi szabadságát s fegyvert fogván, a fejedelmi táborra siessen Brassó
alá.
Imreffyre fordította szemét, ez jól érti gondolatit;
– Ird meg ez parancsot kancellários uram s amely napon Bethlen Gábor
megjött, az ő híre s tudta nélkül megbízható népekkel a székelységre
publikálni kiküldd…
Imreffy értette.
– Isten előtt való bizonyságom, – mondta a fejedelem, – hogy ezt hasznos
és szent dolognak vélem.
Imreffy gondolkozva s alázattal szólott:
– Oly jó, hasznos és szent dolgot az ember nem indíthat, hogy ha nem
sikerül, az emberek ne szidalmazzák: viszont soha oly rossz dolgot nem
cselekedhet, hogy ha isten jó végét adja, az emberek ne dicsérjék
érette…
Báthory megértette: minden a sikerre megy: össze kell fogni erőit s
markába ragadni a szerencse üstökét, vagy mindennek vége.
De nagynak s erősnek érezte magát: a mai győzelem után nem érzett
lehetetlenséget tovább…
– Küldj hintót Dengeleghyné asszonyom után, – mondta, – osztoztatni kell
az én dicsőségemnek napjaiban, mert soha oly édes testű-lelkű asszonyt
szívem nem kivánt s ha isten engedi, senki más fejedelemasszonyom nem
lészen rajta kívül…
Imreffy meghajlott; a fiatal ember úgy állott előtte, magasra emelt
karral, hajába dúló ujjakkal, mámoros, szerelemvágyas, boldog, büszke
legény: már elfelejtette Imreffynét, nem is emlékezett, hogy annak az
embernek felesége szívéhez mily közel volt, aki előtt kitárja a szívét…
A kancellár elhidegülve nézett rá: ebben az egész forgatagban, amely itt
megindult, hirtelen ez a fiatal fejedelem oly magánosnak s egy ujjal
eltörhetőnek tűnt fel, hirtelen felgerjedt szerelmi forróságában, hogy ő
érezte, a saját fejére szakadni a veszedelmet: de most hová legyen,
nincs kibúvó s nincs menekvés ez alól már többet.
– Alea jacta est – gondolta magában – hozzá kötöttem magam, most mennem
kell az ördögök szekerén…
Fanyar nyál futott össze a szájában s halálos hideg verejték ömlött a
homlokán: akkor tett bolondot, mikor Kassán, a Bocskay halála után,
elszegődhetett volna Illésházynál a trencséni vár kapitányának, de ő
nagyobb jövőt látott a Báthory-gyerek mellett, hogy annak a feleségére
villanó fiatal arcát látta…
– Bort adjatok – kiáltott a fejedelem, aki még egy kortyot sem ivott,
mióta bejöttek a hajduk a várba.
Az ajtónálló mindjárt futott hozzá a tele kupával s ő hosszút, hosszút
ivott a szász fegyverkovácsok céhének, pogánypénzekkel ékes, drágán
kivert nagy kupájából…
Aztán mélységeset sóhajtott, mosolygott s lágyan, lazán, elborultan állt
az ablakhoz s a mérhetetlen magas égboltozatra nézett…
Ilyen boldog, ilyen diadalmas, ilyen győztes még nem volt soha: s oly
magánosnak, egyedülállónak, árvának érezte magát a nagy mindenségben.
– Ha ezt az atyus megérte volna, az ecsedi országbíró, a nevelőatyja,
akit gőgben s hatalomban szegényt soha utólérni nem fog, ha mind e
világgal bír is… amint szemét lehunyta, érezte magán, barna bogár
szemének forró pillantását, ahogy rajta megnyugodott s benne lelte meg
az életnek nagy reménységét és igazságát, mert ő is magányos vala
szegény, minden szolgái, birtokai s hatalmai közt is…
Apjára szállt vissza gondolata, apjára, a nagy testes emberre, aki
mindig jókedvű és tréfabeszédű volt, még halálos betegségiben is:
»Gábris vitéz, Gábris vitéz« csendül vissza a régmultból, a gyermeki
játékok korából a hangja… Ha megérte volna szegény, a Gábris vitéz mai
napját… Húgára gondolt, a bestiára: no a gyalázatos ma meglátja, hogy jó
lesz ügyelni magára… s felesége! óh a gonosz, gonosz asszony: ez előtt
nem merte szabadon kiérezni, még gondolatban sem merte, győzedelmét: ez
nem, Palotsay Anna nem jött volna véle, sírna most s nem örvendene, a
hideg szent, a szentségében kegyetlen némber, óh, ez inkább vetné a
gyehennára őt, mint a bakszász várost: soha ez, soha nem engedné, hogy
megtörtént légyen, ami történt, de ő mit törődik vele: egyszer élünk s
egyszer virágzik az ember ez földi életben; csákányosan szegül ellene a
ránéző szemeknek s kellett, muszály volt, ki kellett robbannia, mert
megfult volna, jaj, Bethlen Gábor nagy fekete szemeit látta már, mit fog
ez szólani, mit fog ez szólani…
– Imreffy, – kiáltotta – azt a fiút akarom!
– Igenis, – szólt Imreffy – Szilassy Pál.
– Azt a fiút akarom.
– Kéznél vagyon, kegyelmes uram. Felséged udvari hajduhadnagyának,
Szilassy Jánosnak öccse.
– Az én Kereky Ferimért.
Imreffy csöndített.
– A fiút! – szólt az ajtónállónak.
A fejedelem dagadt kebellel sóhajtott.
– Azér ezt megcsináltuk.
A kancellár érezte a fejedelem olthatatlan büszkeségét és a hízelgő
dicséret szomjúságát.
– Nagyságos uram, – mondta – ha volt valaha Nagy Sándor, az is bölcsebb
és nagyobb hódító nem volt nagyságodnál…
A fejedelem boldogan mosolygott s tudta, hogy korbácsot érdemel a
hízelgő szóért ez kutya, de jól esett.
Belépett a fiatal hajdu, Szilassy Pál. Szó nélkül megállt a terem
közepén a gyér világosságon.
A fejedelem megütött szívvel, meglökötten ismerte fel a Kereky Feri
bosszuállóját. Gyönyörű tizenhat éves fiú volt, magas, vállas, rózsás
arcú.
Odament hozzá. Vállára tette a kezét, a nyakára fonta a tenyerét; olyan
volt, mint egy lány, de nagy és frissen sarjadt, gyönyörűen férfias.
Olyan közel hajlott hozzá, szinte érintette arca az arcát, a fiú drága
komolyan állta.
Valami vágy, testi kívánság gerjedezett a fejedelemben, nem volt ura,
mintha magános életében most rátalált volna valamire, amit oly nagyon
áhított, öreg érzés gyulladt fel benne, öreg embernek, ifjú fiában
megnyugvó érzése, a szeméből könnycsepp lobbant elő s megcsókolta a
fiút.
Csak alig érintette meg ajkával annak puskaporszagú, hamvas arcát, de
tűzfolyamok folytak el testében s csak annyit mondott:
– Maradj itt, te leszel az én fiam Kereky Feri helyett.
A fiú nem szólt, zavarban volt s óvatosan kiment.
A fejedelem nem értette miért megy el és nem mert neki szólani és
féltékenység gyürüje gyult benne és a keze kardja felé villant, hogy a
vakul fellobbanó idegen érzésnek engedjen s levágja a fiut, de a karja
már a gondolattól elhalt s egész teste zavart kínban volt.
– Küldtetek-e már Török Katalinért? – mondta kiszáradt torokkal, mintegy
védekezve a fiú iránt fellobbant érzése ellen.
– Igen, nagyságos úr.
Nagy lakoma volt éjszakára a tanácsházban, száz meg száz terítékkel,
folyt a bor s a sültek kövéren illatoztak, ötven szűz szolgált fel a
hódítóknak, a szászok leányai, a fejedelem halálosan részeg lett, nem
kellett neki nő s odaajándékozta a szüzeket a nemes és vitézlő karoknak
és rendeknek.
Török Katalin megjött s idejében megmentette őket. A fejedelmet is
lefektette.

II.
Török Katalin kedvetlenül nézte a fetrengőt, mi köze van neki voltaképen
ehhez az emberhez s a kétségbeejtő csínyhez, holott épen külön sértette,
hogy előre semmit sem tudott róla… Nem méltatta arra, hogy elárulja a
titkot, amit forral… Ő nem volt viharmadár, aki a vészben sikoltva
csapkod, s ereit felfokozza a szélvész, ő csak egy olyan kis díszmadárka
volt, aki napon, melegben, a tavaszban tud csicseregni s gondtalanul,
igazi ártás nélkül gondoskodni… Hogy ne hallja a kívülről behallatszó
jajveszékelést, s ne gondoljon a város rémséges és szerencsétlen
képeire: azzal foglalta le magát, hogy a részeget ápolta s vele pörölt:
– Menjen, menjen innen mindenki, – kizavarta az elázott ember mellől a
férfiakat s egyedül maradt a »betegével«. – Lefekszik a kisbaba,
betakarózik a kisbaba, meg ne hűljön a kisbaba… – duruzsolta.
A fejedelem nevetett, széles buja ajkaival, ritkás fogaival nevetett,
máskor ha nevet, nem látszik a fogsora, inkább csak mozdulat, az
indulatos felmozdulás a nevetése, ajakszétnyitás, amely mint gesztus
tartozik a lelki mozduláshoz, most azonban nevetgél, lassan, szélesen és
halkan, mint a test, amely jóérzéseket nyer a gondolatoktól…
– Szeben: egy ember… – makogja, – egy város: egy nemes… Igaz?… – s
okoskodva, az ujjain számlálja: – a városi privilegium: megfelel a nemes
személy szabadságának… Ugy vagyon?…
– Aludjon, aludjon, ne hozzak vizes ruhát a fejére, nem fáj a
kisbabának?
A fejedelem nevetett:
– Ha egy nemes személy… árulásba esik:… leüttetem a fejét… Szeben…
árulásba esett:…
Egy kézlegyintéssel jelezte.
– Aludjon már s ne beszéljen bolondokat.
A fejedelem nevetett:
– Holnap reggel száznegyvenhét… fog lógni… Lógni… lógni fog… Fognak a
kutyák… – hirtelen felkiáltott: – Minden katonám csak egy szász fejet
szolgáltasson be: s megszünt a szász nemzet! Olyan nagy dolog?…
Török Katalin megiszonyodott, a háta lúdbőrözött:
– Ha még egy szót szól, úgy itt hagyom, hogy soha!…
De az nem törődött vele: hatalmában érezte őt, mindent, az egész
világot; soha ilyen teljesnek magát, ilyen nagynak, omnipotensnek nem
érezte: most nem volt az idegeiben a lehetetlenség, az akadály, a
meggondolnivaló, nem volt benne félelem a jövőtől, végrehajtás apróbb s
nagyobb bökkenői: most, ma s ebben az ittasságban kiteljesedett és
határtalan lett…
– Nagy Sándor, – mondta, – Nagy Sándornak könnyű volt: kimehetett
országábul az ázsiabeli tartományra, az India tartományra: otthon maradt
neki az ország… De hol van az én országom?… Ez ország?… ebek országja…
marakodó ebek tartománya… Itt nincs ország: itt csak én vagyok…
Szájszögletiben a keserű vonás.
– De majd megmutatom… majd megtanítom… De ha visszajövök… Jaj nektek
nálam nélkül s jaj nektek velem… én majd országot verek ebből a veszett
kutyák vásárjábul…
Fogait csikorgatta: a mámorban hallatlanul száguldottak érzései s már
közeledett a testi kólika…
– Most kiviszem hadaimat, meglobogtatni a zászlókat a szélben; s
iszonyatos öklét, vastag karját, duzzadó ujjait marékra fogva, magasba
vetette, – megmutatom, ki vagyok, legázolom a gazt, Radult, oláhot,
zsiványt, pribéket, a Báthory fegyver fizet Mihály vajdáért!… De
hazajövök s egybe kovácsolom ezeket… hegyeket rakatok csontokból, míg
össze nem forrnak az összevalók…
Az arca eltorzult, fejét félre kínozta s a levegőt rágta a bor-kínjában,
úgy vonaglott s hörgött.
– Részeg disznó – szitkozódott Török Katalin, s a kis pipes nőcske most
mélyen megvetette s undorodott a hőstől, aki emberi gyengeségében állati
nyomorúságba csúszott s elkezdett rémesen vonaglani, nyögni, rángatózni,
hörögve, szűkölve fetrengett, mint egy beteg malac.
Ebben a percben valami hallatlan dolog történt, amit még soha nem
tapasztalt senki e hatalmas testnél: nem bírta a szervezet a szörnyű
tömeg italt, amely természetesen utat keresett: okádni kezdett.
Borzalmas volt, el egész a szoba közepéig lőtt, mint egy ágyú, s mivel
soha nem próbálta s nem tudott magán uralkodni s nem is akart, mert
annyi öntudata még volt, hogy konstatálja magán e szégyent, életének
főbüszkesége volt, hogy gyerekek, rongy férfiak e betegségébe még nem
esett, most tajtékozva, őrjöngve, lábra ugorva, szét az egész házon mint
egy vulkán ontotta szét a bűzös, a sár s a förtelen undokságait.
S a helyett, hogy megkönnyebbült volna, utána még sokkal nyomorultabb,
most már valóban beteg s szenvedő lett: összeesett.
Török Katalin a nagy tanácsházból beparancsolta a lányokat, akik oda
azért voltak bezárva, hogy ő maga vigyázhasson reájuk, bajuk ne legyen,
vizet s ruhát szereztetett velük, ruháikból csinált rongyokkal mosatta
fel a szobát…
Ablakokat nyitottak, szellőztettek, a fejedelmet betakargatták s az
szenvedett, nyögött, kínlódott, jéghalálos arccal, koporsóverejtékkel
egész testén, a nagy ember, a hős, a győző, a szebeni tanácsház
oldaltermében…
Kintről a magyarok dallai hallatszottak, éjféli tivornyák gajdja s
kurjongatásai, verekedő hajduk, akik a rablotton összevesztek s
halálordítás… a lányok mind térdre roskadtak s zokogni kezdtek…
Csak egy volt a lányok között erős, aki uralkodni tudott magán, szép,
piros, most ez is megsápadott, duzzadóan nagy lány, a szép aranyhímes
szász ruhában ez nem sírt s nem jajgatott, buzgón dolgozott s a
fejedelmet virrasztotta.
Török Kata elmosolyodott, szerelemre vélte s minthogy ő maga is
halálosan ki volt fáradva, átengedte a szász lánynak, odaültette a beteg
mellé, meghagyta, hogy hidegvizes borogatást rakjon a fejére, aztán ő is
lefeküdt.
A lány egyedül maradt a beteg ágya mellett. Leült a kis zsámolyra s
arcába nézett, addig, addig nézett, míg álmos lett, szeme leragadt, de
akkor is csak nézett, csak nézett, lehunyt pillán keresztül s álmában
is, az álomképekben csak őt, csak őt nézte.
Egyszer aztán sokára arra serkent, mintha nem is álomból ébredne; csak
úgy felnyíltak pillái, arra, hogy egy hang azt suttogja:
– Évuska… Évuska…
Ő visszamosolygott csendesen, mint testvér a testvéréhez, pajtás a
pajtásához, aztán intett s Török Kata fekvésére nézett a terem másik
felébe:
– Pszt, alszik…
A fejedelem nézte, nézte a lányt, mintha álom lenne:
– Évuska, – mondta lassan s lehunyta a szemét.
A lányka nem mozdult csak tovább, álombódultan mosolygott.
A férfi kinyújtotta kezét s úgy, lehunyt szemmel, megfogta a leány
kezét.
Soká tartotta így:
– Hogy kerülsz te ide?
A leány nevetett, magában kuncogott, ahogy szokott, gyerek vásott
csínyes kuncogással:
– Megszöktem nénémtül, nem tudtam há lenni; besztercei német sógoromnak
testvérje itt lakik Szebenbe, az akkor jött haza épen Ókespurgábul s
vele elkérezkedtem titkosan… – titkos kis nevetéssel végignézett magán,
– most szász jány lettem s gyertyatartó szűzek közé hoztak a palotára.
A fejedelem megborzadt a lányért.
Csak fogta, markolta, idegesen szorongatta a lány nagy erős kezeit,
aztán eldobta, megérezte, hogy ez mennyire szűz és gyermek, hogy
mennyire fel nem érett még a vére…
Lehunyta szemét s soká, soká hallgatott. Megcsillapodva testi-lelki
reázudult vihartól, a nagy tervén dolgozott az agya, a nagy vakmerésen,
amely Szeben bevételénél is nagyobb, amely mindennél nagyobb, amit eddig
életében akart: látta a székely forradalmat…
Reggel kimennek a levelek, csak hamar, hamar, míg Bethlen Gábor meg nem
jön Csikszeredábul, hamar menjenek az emberek, s ha szembe találják is,
senki meg ne mondja, el ne árulja: csak mikor bent vannak a megyékben,
akkor szabad hírül adni… Végig minden községen a véres tőrrel s minden
falun a bírót s a falut egybehivatni s felolvasni a fejedelmi parancsot:
aki oláh háborúra kimegy, szabad lesz!
Nem kételkedik benne, hogy a barczasági sík, mire odaér, terítve lesz,
tömve székelyekkel: ezek nagyon fognak, a székely urak, szörnyedni, de
úgy kell nekik gazoknak s ebeknek, egy sem hozta még meg bandériumját
Szeben alá: ha isten ne adja elveszti az eszét és egymaga a hajdukkal
végbe nem viszi dolgát, akkor most kinn kushadhatna a vár bezárt nagy
kapuja előtt s nyalhatná a száját éhségében s irígységében s mire
számíthatna…
Ujra erőt vett rajta erejének, önérzetének nagy felbuzdulása: mintha
Szeben várfalai valami hatalmas öltözet volnának, amelyek megóvják
nyíltól és dárdától s ellenségeknek özön hadától, testéhez tartozónak
érezte a várat, amit ma megvett, s most már nem félt, jöjjön bár Forgács
a magyarországi hadakkal s a németekkel: Básta sem tudta bevenni Szebent
soha, se Mihály vajda, se Székely Mózes, se senki más… s ime mégis az
övé…
De biztossá tenni!… Míg a szászok élnek, addig semmi se biztos, ki tudja
most is még mit forralnak, addig nem érzi itthon magát, míg ezek élnek:
itt még a levegőt is ők szerzették, még az is bakszász portéka, s ki
tudja milyen egérlyukjaik, rókaodvaik vannak, ki tudja, nem robbantják-e
alá a tanácsházat…
Szemhéja felpattant s ijedten felült, szörnyű rémülettől megragadtatva,
nagy mámorszédülés vett rajta erőt, száját kitátotta s hangtalanul
segítségért kiáltott.
Kintről hallatszott az ellenőriző hadnagy kiáltása s megnyugodott. Nem
is bírt mozdulni, fájdalma most nem volt, de oly erőtlen volt, mintha
kilopták volna belőle az erőt.
Ujra hosszú csönd lett s elszunnyadt egy kicsit, békésen, mint egy
gyermek. Még nem tudott félni…
Arra ébredt, hogy a lány sírt, lassan sírt, pisszegve, mint a gyerek.
– Neked mi bajod? – szólt rá a fejedelem. – Mit siratsz?
A lány soká hallgatott, csak duzmadtan ült. A fejedelem kis kárörömmel