Tündérkert: Szépasszonyok hosszú farsangja - 30

oltalmazzuk, s inkább akarunk lenni a törökkel halálos haragba, mint
országunk romlásával csendes békességbe.
»Kérjük azért Nagyságodat szeretettel, bocsásson Nagyságod csak tizezer
embert mellénk segítségül! Abaffy uram, annyi késés után megjött, de azt
hittük azért késik, hogy derekas hadat hoz: s szivem szerint mondhatom,
_egymagában_ érkezett, valami cselédi vannak vele s nem is akarom
higgyem, hogy ez Nagyságod tudtával legyen. Ha valahol fizetett hadai
vannak a császárnak ő felségének, most küdjétek ide uram, ha valaha
akartatok szolgálni szegény hazánknak! mert most vége lesz Erdélynek s
osztán egész Magyarországnak és az egész keresztyénségnek romlása.«
»Pedig bizony meglesz: kétségkívül s rövid napon bekövetkezik, ha magunk
személyén és birodalmán a törökség hatalmat vészen…«
»Nagyságod ő felségének küldje meg levelünket!«
Egész felhevült, e levéllel mintha valóban megtette volna, amit kellett,
lángoló arccal s lobogó tekintettel ment ki az ebédelőházba.
Ott mindenki fanyar volt és hideg.
De a fejedelem azt vélte, hogy levele mégis mindent jóra fordít.
Abba-nyomba gyors postával, nagy uri követtel küldte Thurzóhoz.
Kíséretet egyformán rendelt a maga hadaiból s az Abaffyéből s
megvidámodott szívvel elfeledte a mai kedvetlenségét s jóízűen ebédelt a
társasággal.
– Hej csak a cigány zenemiveseket szánom, – mondta nevetve, – egész
Erdélyből csak azok után fáj a szivem.
– Megfogdosták üket a törökök, – mondta Nadányi, – nyelvet fogtunk volt
még Tordán s hallottuk, hogy Szkender basa vonatja velük magának most az
hajdu táncot.
Nagyon nevettek s a fejedelemnek eszébe jutottak a török hölgyek,
rendelte, hogy vezessék be őket.
A nők nagyon szép ruhások voltak s az urak kiváncsian s kivánkozva
nézdelték őket.
Nagy nevetések lettek körülöttük, hogy arcukat nem akarták felfedni s
sikoltoztak, de a fejedelem gavallér volt s megbékítette őket vidám
kedveskedéssel, nyakából akasztotta le az arany láncot s vetette
nyakukba, s a többi urak is követték a példát.
Csunya nagy dáridó lett velük, kívánták, hogy táncoljanak a nők, de nem
tudtak szegények, csak gajdoltak valami kis török dalocskákat s
hajlongtak hozzá.
Fajtalan szavakkal tréfálgattak velök s a hajduk mutatták meg, hogy kell
táncolni.
Igy jó sokáig elmulattak, míg csak a fejedelem el nem aludt boritta
módon, ahogy szokott.
Mielőtt lefeküdtek volna, Géczy megszólította Abaffyt:
– Kapitány uram, – igen kedves ember vagy a fejedelem előtt.
Abaffy nevetett.
– Láttam ma reggel, mikor a hintóból majdnem kilökött.
Géczy:
– Azóta hozzád juhádzott. Reggel bemehetnénk hozzá.
– Bemehetek kancellárius uram, ha kegyelmed is bejönne.
Együtt mentek be másnap reggel s a fejedelem ágyban fogadta őket.
Pálinkát hoztak, nagy vert korsóban, s ittak egyet a jóegésségre, kis
kortyokat az erős italbul.
Szinte féldélig elmulattak, akkor a fejedelem felöltözött, befogták a
tíz festett lovat s a hintón kimentek a város határára a sereghez.
Ez így ment azután mindennapon. De a kapitány csak egyre setétebb lett,
mint akinek nyomja valami a szívét.
Géczy is egyre komorabb volt, már október huszonötödike volt s jött a
hír, hogy az erdélyiek egy tíztagú tanácsot választottak ország élire,
hogy a fejedelem cserben hagyta őket s ez most Kolozsvárra
fejedelemválasztó országgyűlést hirdetett. Géczy jól tudta, hogy ott őt
örökre kiűzik Erdélyből, hacsak Bethlennek s az országnak valami nagy
szivességet nem tesz. Ezért elszánta magát az utolsó cselekedetre.
Már napok óta példálózgatott mindenki, hogy mennyi baj s háborúság lesz
abból, ha az országnak két fejedelme leszen s Géczy egyszer, mikor csak
hárman voltak együtt, ő, Abaffy, meg a bihari főúr Dezsőffy Gáspár, aki
nyilt ellensége volt a Báthory nemzetnek, hangosan azt mondta:
– De mire is két fejedelem egy országnak?…
Összenéztek s megértették.
Abaffy azt mondta:
– Én uram, jó lelkiismerettel vagyok felőle.
Erre a bihari követ is megbátorodott:
– Ki ad arra nekem feleletet, – mondta, – hogy melyik jobb? elhallgatni
dolgát egy személynek, aki rossz, istentelen s gonosz igyekezettel, nagy
veszedelembe ejti a hazát… vagy semmint elnézni annak a szegény hazának,
nemzetünknek főveszedelmit?
Géczy suttogva mondta rá:
– Inkább vesszen az egy istentelen: mint az isten egész nemzete!
Akkor csak elváltak, de mindnyájukban érlelődött a gondolat s ettől
kezdve a két ember egyre szívesebb, mézesebb lett a szegény
fejedelemhez.
Mikor huszonhatodikán reggel be akartak menni, Géczy így szólt
Abaffyhoz.
– Mondom, igen kedves ember vagy a fejedelemnél s nagy hited vagyon
nála. Ha bemegyünk hozzája, csak dicsérje kegyelmed a kardját: meglásd,
mindjárt kivonssza és kezedbe adja! Ha kezedben leszen a kardja, hiszem
könnyű leszen mindjárt…
Abaffy elfogult, bólintott s helybenhagyta.
Bementek, a fejedelem egyedül volt, de várakozásuk ellen félig
felöltözve, csizmában volt s nadrágban, de szélesen kihajtott elejű
csipkés ingben.
– Rut éccakák; derek, – mondta Abaffy.
– Még semmi hír a palatinustól? – kérdezte a fejedelem.
Géczy megrázta a fejét.
– Semmi.
– Jó kardja van nagyságodnak, – mondta Abaffy, s az asztalon keresztbe
letett kardra nézett.
– Ez valóságos arabus acélkard, – mondta a fejedelem, – benne is vagyon
az török irás.
Felvette a kardot, kivonta tokjábul s Abaffy felé tartotta.
– Na csak nézzed, ha tudsz törökül, elolvashadd. Evvel a karddal ki
merek szállani akár tizenkettő ellen, ez meghajlik, mint a sás, de el
nem szakad.
Evvel fogta, odanyújtotta s kézbe adta.
De ebben a pillanatban, mintha valami öntudatlan vezette volna a kezét,
felvette, már mikor jobb kézzel nyújtotta a kardot, ballal fogta a
hosszú tőrt, amely embernél magasabb s háromélű, vércsatornája idegen
jelekkel írva s ezt maga elé emelte:
– De ez még többet ér, – mondta, – evvel lórul s gyalog egyformán tud
víni az ember.
Abaffy meglassudott s nézte a kardot nedves, párás szemmel, nem tudta,
most mi fog történni s várta a saját ereiben, izmaiban, hogy majd csak
eldől s lesz, ami lesz.
Ebben a percben azonban nyílt az ajtó s belépett Lónyai Farkas, aki a
fejedelmet egy pillanatra se szerette magába hagyni.
Ez eldöntötte a dolgot, Abaffy kínosan felnevetett:
– No nagyságos uram, ez aztán kard magáért: evvel vágatlanul is lehet
dolgozni…
A fejedelem nem értette, nem is ügyelt rá. A kardot még egyszer megnézte
s visszatolta szeretettel a tokjába, mely veres bársonnyal volt borítva.
– Ez a tok, – mondta, – ez nem onnan való, ahonnan a szablya, ezt úgy
gondolom csak itt csinálták valahol a szászok.
Ledobta a kardot az asztalra s a tőrt letámasztotta. Avval kezet fogott
az urakkal s elbocsátotta őket.
– Most borbély jön be hozzám, – mondta, – fertelmesen meg fog készíteni.
Az urak kimentek s zavarodott szemmel néztek össze odakint.
Nem szóltak semmit, de nagyon röstelkedtek.
Mikor a fejedelem felöltözött, a hintó előjárt, beleült s az urak
lóháton kísérték. Igy ment ki a hadi néphez.
Mikor a várkapunál mentek, valami véletlen akadály volt, a sorompó nem
volt leleresztve, a kocsinak meg kellett állani.
Géczy így szólt Abaffyhoz:
– Nézze csak kegyelmed, ez jó hely lenne!… A hajdukkal el lehet
csinálni.
Abaffy látta, hogy a fejedelem a hintóban egyedül ül s jónak találta.
Odaszólította Szilassyt.
– Szilassy uram, nézze meg kegyelmed ezt a helyett, ahogy a hintó áll s
azután beszélünk…
Avval odaugratott a fejedelem kocsijához s mondta:
– Ezt a sorompóst meg fogom csapatni ha még egyszer elő ne forduljon ez
a dolog.
– A bizony jó lesz, – mondta a fejedelem.
Hátuk megett volt a vár kapuja s előttük a sorompó, egészen egérfogóba
voltak. A sorompó egy nagy átláthatatlan kapu volt, csak a gyepü kapuja
s nem oly erős és bevehetetlen, mint a váré.
A sarampós mestert ott a helyszinén levonták s a fejedelem nevével
megcsapták kegyetlenül. A fejedelem végignézte, ahogy vérrel facsarodott
a vászonruhája s nem is gondolt oda, szórakozottan nézett a világba.
Másnap reggelre minden el volt készítve, Szilassy kapitány boldog volt,
hogy öccse haláláért bosszút vehet s a legvadabb s legdühösebb
legényeket válogatta meg s nem is szólt nekik mire készíti őket, mert
elég volt az így is; ezeknek csak meg kell ereszteni a nyakörvét, mint a
veszett ebnek: már eddig is csak avval tudták féken tartani őket, hogy
szorosan fogták a fegyelmet.
Másnap reggel újra bent voltak a fejedelemnél az urak, de csak pár
percig. Figyelmeztették, hogy kész a hintó.
– Ma nem megyek ki, – mondta a fejedelem, – ma dolgom van idebent.
Levelet akart írni a császárnak.
Az urak dühösek lettek s mégcsak nem is mutathatták: már annyian tudnak
a dologról, hogy ha még egy nap elmulik, akkor minden kisülhet: a
fejedelemnek is vannak emberei, akik kiszolgálják.
Géczy másat eszelt, ebéd után a városon kívül nehány házat felgyujtatott
s azt hírdette, hogy itt vannak a törökök a váradi hegyekben. A hajduk s
katonák mind felültek s lett nagy zsibongás.
A török lányok sikoltozni kezdtek, ahogy a tüzet az ablakon át látták.
Géczy kirohant s nemsoká visszajött:
– Nagyságos uram, a hadban olyan hirek vagynak elterjedve, hogy fölséged
féltében Ecsed várába ment és a felföldi hadak mind haza akarnak menni.
– Nem őrültek meg, – kiáltott a fejedelem s az ablakhoz futott.
– Immár mind felültenek, csak indulófélben vagynak.
A fejedelem látta, hogy lent a síkon mozog a sereg.
– Ebből nagy kára lesz felségednek, mert semmi had mellettünk nem
lészen, ha török megjön, isten ne adja, megszállhatja a várat kardcsapás
nélkül.
A fejedelem csak nézett, nézett. Erre nem is gondolt eddig; csakugyan,
várvédő seregnek ez is jó, a pár ezer ember…
– Mennyi eleség vagyon itt a várban? – mondta, – hirtelen az villant fel
benne, hogy a török tél felé nem szeret hadba fogni, de ennek a várnak a
vívását bizony még megkísértheti. – Intézkedjék kegyelmetek, szólt a
körötte állókhoz, hogy a várat élelemmel bőségesen ellássák, mind Bihar,
Szilágy, Szatmár idehordja az eleséget, lehetség, hogy itt fogunk
telelni.
– De jó lesz, ha felséged megmutatja magát a hadnak, – mondta Géczy
sürgetve, hadd lássák, hogy sehová se ment, így inkább megmaraszthatnánk
üket.
A fejedelemnek tetszett a tanács:
– Bátor úgy legyen! – mondta, – készítsék a hintót, kimegyek, hadd
lássanak.
Géczy maga futott s a kapitányok hallgatva s kényszeredetten maradtak a
fejedelem körül, mert egyszerübb emberek voltak, mint hogy szineskedni
tudtak volna.
Ahogy körülnézett, a fejedelem egy pillanatra úgy érezte, mintha
ellenségek, farkasok, vadak közt volna.
Megszédült, de aztán a saját hangos szavaitól elfelejtette.
Géczy a fejedelem hintójának szerelésénél maga ott volt s babrált a
tokokkal, amiben a puskák voltak s a szíjjakat úgy megkötözte, hogy azt
elbontani nem lehetett.
Lónyay Farkas, szokása ellenére lóra ült s Komáromi Andrást is
szólította:
– Gyere András komám, – mondta, – kisérjük a szegény fejedelmet.
Mikor a fejedelem beült a hintóba, meglátta két hű emberét:
– Ti is itt vagytok? – szólott – Jobb vóna, ha odafel ügyelnétek.
Lónyay Farkas csendesen meghajtotta a fejét:
– Felséges uram, ne üzzön el felséged magátul.
– No gyertek, üjjetek be, – mondta a fejedelem Géczynek s Abaffynak.
– Dehogy, nagyságos uram, – szólt hangosan Géczy – még azt mondanák
őrizzük Nagyságodat!
A fejedelem elmosolyodott s egymagában hátra dült. Lent csaholt a kutya
s ahogy a hintó megindult, kinyújtott nyelvvel, kínálkozva, könyörögve
nézett rá.
Füttyentett neki s a kutya boldogan s nagy szökéssel felugrott a lába
elé a kocsiba s áhitatosan bámult a szemébe.
Megsimogatta a fejét, nem tudta mi van vele, nagyon magában érezte
magát, jól esett a szívének, hogy ez a kutya legalább vele van.
A hintó gyorsan haladt s a nép szokás szerint most is bámészkodott, a
szűk utcákon végig; ahogy a hostádtra értek, a várkaput, ahogy a kocsi
kiment, rögtön felvonták; Lónyay Farkas észrevette, visszafordult s
álmélkodva nézte, mi ez, mit akarnak, de mire visszanézett, akkorra a
kocsi megállott, mert a sorompó kapuja megint be volt zárva.
A fejedelem bosszúsan nézett előre, hogy megint a tegnapi jelenet
ismétlődik, de csak annyit tudott kérdeni:
– Géczy!… Mi az?
– Finis rei! – nagyságos uram, – kiáltotta Géczy, – Gloria dei!
A fejedelem felállott a hintóban, de már akkor két oldalrul mintegy
hatvan lóval vágtattak rá a hajduk, elől Szilassy János s puskákkal
sortüzet adtak rá.
Megsebesült, de kiugrott a kocsiból s egy fűzfához menekült.
Kardját vonta s Géczy után nézett, aki lóhátról s nevetve nézte az ő
futását.
A fűzfa mellett újabb lövések érték, akkor megrohanták a hajduk s első
volt Szilassy János, aki szembe vágta:
– Nesze az öcsémért, nagyságos uram!
– Nesze a feleségemért, – kiáltotta Zámbó Mátyás!
– Nesze az országért, nesze Nagy Andrásért, nesze a sok latorságért! –
vagdalták, míg összeesett.
A kutya vonított s üvöltött s lábaikrájába harapott a hajduknak, de
elvesződött szegény egy csizmán, Lónyay Farkas karddal rohant közéjük,
de levágták hamar s Komáromi Andrást is.
A hajduk, szokásuk szerint, mindjárt megfosztották ruhájától, lehúzták
róla még a csizmát is s a testet bevetették, mint egy dögöt a Pecze
vizébe.
Senki sem volt, aki szánta volna, csak a kutya maradt teste mellett s
maga is véresen, letörött lábbal ott feküdt s nyalogatta sebét s
elkergette a holtról a legyeket.
Ha valaki közeledett, veszett vicsorgással fenyegette s távol tartotta
az estefelé előkukucskáló kiváncsi parasztokat, akik később azt
beszélték, maga az ördög őrizte lángot okádó torokkal a testet.
A papirosra, amit a fejedelem akart tele írni Mathias II.-nek, a bécsi
császárnak, – Géczy írt levelet még ezen a napon Bethlen Gábornak,
akiről akkor jött a hír, mikor visszaértek a palotába, hogy 23-án új
fejedelemmé megválasztották.
»Az nagy hatalmu szent, véghetetlen irgalmú felséges atya Uristen, –
írta, – a mi előbbeni kegyelmes urunknak, fejedelmünknek, Báthory
Gábornak sok gonosz magaviseletét, cselekedeteit megelégelvén: az
szegény hazának is ennyi sok kárvallásit, szörnyű inségit megszánván: ez
mai nap, úgymint októbernek huszonhetedik napján, délután három órakor
Váradon, Velencze-utcában, valami legények által életének véget vete.
A tollat nagyon keményen találta használni s elromlott a túdtoll. Újat
vett elő a tollu tokbul s kését előkeresvén, megfaragta, kipróbálta, úgy
folytatta:
»Igy az nagy félelemnek, inségnek vége s abból megszabadulván, az egész
várban a nemességet, katonaságot, polgárságot s parasztságot
megeskettük: hogy a várat feje fennállásig meg nem adjuk, hanem ezt a
szép várat, amit a mi atyáink Erdély jövedelméből építettek a haza
oltalmára, s a keresztyénségnek megmaradására, életünk fogytáig
Erdélynek megtartjuk.«
A tollal baj volt. Nem jól szedte a tintát, megint újat kellett csinálni
s akkor így folytatta:
»A római császár seregitől nincsen mit tartani, azok el fognak távozni,
csak a török hadak eltávolítását is sürgessék, én minden erőmmel a
szegény hazának parancsolatjára vagyok s Lippába, Jenőbe, s más helyekre
megirattam, hogy most már ne hajladozzanak emide-amoda, csak ő
nagyságát, a mi új mostani fejedelmünket keressék fel s őnagyságától
várják a maguk parancsát s megmaradásukra való gondviselést.«
A levelet gondosan lepecsételte s inasát szólította, János Jánost:
– Ezt a levelet rögtön viszed Kolozsvárra. Akármilyen időben érsz oda,
rögtön keresd a fejedelem őnagyságát, Bethlen Gábort. Fogarasban kapod
tőlem azt a kőlábas házat, amely a piacon vagyon s vásárbíróságot mind
halálodig.
A legény nagyon megörült s két kézzel nyúlt a levél után: Géczy már meg
is bánta az igéretét, no sebaj, majd annak idején elég lesz megtudnia,
hogy: igen, árendába, esztendei bérért!…
Nagy kedvvel maradt el s Abaffyval egész éjszaka ittak.

VII.
A levél másnap este nyolc órakor már a Bethlen kezében volt. Vacsora
mellett ült az urakkal s mindnyájan nehéz szívvel ültek az asztalnál.
Csak Szkender basa volt vidám, ami az erdélyieket annál jobban nyomta.
Bethlent mindenki becsülte, sokan szerették, de ezek az urak, akik a
nagy Bocskay kérését, hogy az általa kijelölt főurat válasszák
fejedelmükké: nem teljesítették, ezernyi hála mellett sem, hogy a szabad
fejedelemválasztás elvén csorba ne essen: most kénytelen-kelletlen bele
kellett nyugodjanak, hogy paranccsal, fegyverrel kényszerítsenek rájuk
valakit… Titkos könnyek szivárogtak a kemény arcokra s mindenki
esküdött, hogy jobb lett volna meg nem érni ezt a napot…
Bethlen rögtön elolvasta a levelet.
– Ó a boldogtalan! – kiáltott fel rémülten. – Meggyilkolták Báthory
Gábort!
Az egész társaság megdermedett.
Mintha lidércnyomástól szabadultak volna s mégis szörnyű volt a rémület.
Néma csend lett, mint a kriptában, az arcok a füstös fáklyafényen
kísértetesen meredtek Bethlenre.
– Olvasd fel a levelet, – szólt Bethlen Pécsi Simonnak s odaadta a
papirt.
A fiatalember felállott s fulladt hangon, kissé patétikusan, mint egy
búcsúztatót, olvasta Géczy levelét.
Skender basa tudott annyit magyarul, megértette. Ő szólalt meg először:
– Bátor volt, vitéz volt, nagy szerencséje volt… immár elmehetek magam
dolgára… Ez az egy ember félelmesebb volt, hogysem mint az egész
erdélyi, magyarországi s német birodalom minden hada…
Az urak lehajtották fejüket, mintha elveszítettek volna valami nagy,
megváltó, csodatevő reményt. A Bethlen eskütétele holnap reggelre volt
kitűzve, de mindenki várt még, várt valami sorsfordulatot. Undorral
hallgatták a szörnyű tett hírét.
Bethlen így szólt:
– Másoknak a fejedelemség dicsősége öröm és jóérzés: nekem teher és
lesujtó sors… Mások életük legfőbb munkáját végzik érte: én ki nem
térhettem előle. Más fejedelmek virítanak, mint a virág a napban s
tündöklenek, mint az aranymadár az égen: én szomoru vagyok s fekete.
Bizony tündérország elmult Erdélyből, mind fejedelmével együtt s a szép
asszonyokkal… Már nekünk nincs más Erdélyünk, csak egy kipusztított
tündérkert s nincsenek más asszonyain, csak szegény szenvedő némberjek,
akik bőjtölni fognak mások vendégsége után s dolgozni mások tombolása
után s takarékoskodni mások pazarlása után… Báthory Gábor nagy lélek
volt: a legkülömb, akit valaha ifjuban remélhettünk: igazi
tündérkirályfi, de a tündérek nem e világra valók… Aki emberfia magasabb
szellemekkel fog kezet: belepusztul a szerencsébe…
Soká hallgattak, akkor még ezt mondta Bethlen:
– A villámcsapás megszünteti a vihart.
Körülnézett a teremben s szemébe tűnt Kovacsóczy lelkes, könnyes arca.
– Kovacsóczy uram, – mondta, – kegyelmed mindig hűséges volt a szegény
boldogult fejedelemhez, kérjük kegyelmedet, szóljon néhány bucsuszót
felőle.
Kovacsóczy felállt, nehezen tudott szólani, mert Bethlennek ez a szava
megmarkolta a szívét s a könny elborította a szavait. De aztán
megerősödött a hangja s beszélt a szegény fejedelemről, megismerte annak
vétkeit s hibáit, de felemlítette szépségét, nagyságát, nyájasságát,
mindenkihez való szíves szeretetét s a haza felől való roppant
gondolatait: amit tett, minden rosszra fordult, de amiket gondolt, csak
a mi országunk jövendőbeli boldogságaért cselekedte…
Bethlen visszagondolt a régi Báthoryra, az ecsedi ifjú főúrra, ki őt
fölemelte s azokban a nehéz időkben a semmiből kigyarapította, magához
kapcsolta, hosszú éjjeken együtt maga mellett tartva, nagyszerű
gondolatitól el nem zárta, a szónok szavai alatt fellobbantak benne a
pompás és rendkívüli érzések, amiket hajdan Báthory mellett átélt, várva
Erdély feltündöklő napját s örvendett, hogy elfelejthette a későbbi
szörnyű idők rémségeit… Könnytől párás szemeit sűrűn törülgette, aztán
szólította Allia Farkast, Báthory leghívebb tábornokát s parancsolta:
– Kegyelmed Allia Farkas uram, kegyelmedet kinevezzük Nagyvárad
főkapitányává s meghagyjuk és rendeljük, hogy amaz utálatos cselekedet
elkövetőjét, Géczy András árulót megfogatván, kezünk alá bocsássa.
Mindenki éljenezte e szót: mert ha a levélben Géczy tisztára igyekezett
is magát mosdatnia, mindenki tudta, hogy csak ez a kalandor, jöttment
világcsavargó cselekedhette.
– A szegény, boldogult fejedelem tetemét pedig megkeresvén, szekérbe
tétesse és tisztességesen vitesse el, hova ifjú éveiben vágyott, a
Nyirségen a bátori templomba, ősi temetőjébe. S ott a sekrestyében
letevén, várja a tetem az időt, mikor az anyaföldnek visszaadattatik…
Beszéd közben ellankadt, meggondolta s elejtette amit rendelni akart:
feleségére gondolt, kit ez ember oly megbocsáthatatlan sértett s
lehetetlennek érezte, ma, őelőtte, szegény előtt csak szóba venni is e
holttest fölmagasztosítását…
Majd az idő; ha elült a vihar!
Valóban e pillanatban, mintha egy szörnyűséges villámcsapás után az ég
kitisztult volna: Erdély képe egyszerre kiderült.
Reggelre mindenki tudta a hírt s még az ellenségek sem tudtak az első
percben örvendeni: oly rendkívüli s rettentő élőfának dőlte volt ez,
hogy a zuhanás rettenetessége megrázta a szíveket.
Csak a szászok lélekzettek fel igazán: a szászok nem tudtak hova lenni
az örömtől: csak most, ebben a percben nyugodtak meg s a szászok
kacagtak és sírtak és ujjongtak és átkozódtak, most már nyitott szájjal:
míg Báthory élt, addig egy pillanatuk nem volt tiszta, nem volt jövőjük…
Az eskütétel másnap délelőtt megtörtént, nem a megszokott nagy pompával,
amit ily szerencsétlen állapotban elővarázsolni nem lehetett, de nagy és
komor ünnepélyességgel.
Az utcák hemzsegtek a néptől s mindenki félve szólt szót s hallgatva
bámult a koronázó urak tömegére, már tudták a Báthory Gábor halálát s a
fantázia minden díszével kicifrázták; voltak, akik beszélték, hogy ebek
marcangolták szét; voltak, akik tudták, hogy katonái felfalták, mint
Dózsa Györgyöt; de sokan rebesgették már, hogy nem is halt meg, csak
eltűnt s rosszakat jövendöltek a szegénységre, melynek jóltevője volt.
Vége Erdélynek, mondták, nincs már, aki istápolja a szegényt. Beszélték,
hogy a székelyek megbosszulják a gyilkosságot s hogy már Tordán vannak,
onnan fogják megtámadni a várost, mihelyt a törökök kimennek.
A töröknek nagy szerepe volt e napon. Az ország főgenerálisa elől vitte
a török szultán adta ajándék buzogányt s a zászlót. A fejedelem után
pedig a főkancellár selyembe burkolva, magasra emelve, vitte arannyal
ékes tekercsben a szultán athnamejét, amellyel a fejedelmet megerősíti a
fejedelemségben.
A török kísérő is sok volt, basák s bégek s ismeretlen főtisztek,
akiknek nevét sem tudja a nép, de tágra meresztett szemmel nézi őket,
borzong, ha elgondolja, hogy tudnak ezek fegyverre hányni s rabszijjra
fűzni magyarokat… Beszélik, hogy csordaszám hajtják már is a foglyokat,
akik most meg sem állanak Konstancinápolyig, ahol rabszolga lesz
belőlük, s fiatal fiúkat falkával szednek össze, hogy janicsárnak
neveljék…
Az ünnepélyes eskütétel után a fejedelem fogadta a rendek küldötteit.
A magyaroknak ezt mondta:
– Hazánknak mostani romlott állapotyában, a régi jó emlékezetű
fejedelmeknek dicséretes példáját fogjuk szem előtt viselnünk s elsőbben
is az ország békességét míveljük, mindenekfölött a Fényes Portához oly
engedelmességgel, hogy a szegény Országnak többet ily romlása be ne
következzék.
A magyar követek fejüket hajtották s hittek.
A székelyek küldötteinek:
– Hazánknak mostani első rendeit, tanácsit, tisztviselőit, akik meg
akarnak állásukban maradni, mindeneket megtartunk és semmi időkben a
haza hasznos fiait más idegenért hátra nem vetünk. A székelyeknek
állapotját mind kivizsgáljuk s a régi királyoktól adott székely
szabadságot felállítjuk, de úgy, hogy az a székely uraknak jussát s
igazságát, ahol juss vagyon s igazság: ne károsítsa. Az iszonyu
kegyetlenségeknek véget vetünk s nem engedjük, hogy míg fejünk fennáll,
a mi országunkban testvér a testvérre kezet emeljen s testvér a testvért
megrövidítse.
A székelyek lehajtották fejüket és bíztak.
A szászoknak:
– Átok legyen az isten előtt és Isten ebből a helyből ki ne vigyen, ha
én valaha a kegyelmetek Privilegiomának megrontására igyekezem, holott a
mim vagyon, tőletek vagyon, az ingemet, dolmányomat, köntössimet,
papucsimat tik veszitek, étellel, itallal tik tartotok… Azon leszek
ezért, hogy a szászok nemcsak hogy dolgozzanak s kereskedjenek, de hogy
a régi virágzásba jöjjetek s egész Európában mind keletre s nyugatra
egyformán kereskedhessetek.
A szászok lehajtották fejüket és sírtak.
Valami bizalom s áhitat vett erőt a lelkeken s a fejedelem, aki most itt
állott, olyan volt, mint az ótestamentom prófétái, akik magukra veszik a
mindenekfelett való terhet, hogy kivezessék a népet a pusztából s a
siralom völgyéből…
Ez napon megindult a törökség is Szkender basa vezetése mellett, Várad
felé haladtak el Budára, hogy ott a szultán rendelete szerint elvegyék a
jelenvaló basa fejét s kezéből a kormánypálcát Magyarország gazdag,
siralmas, szomorú belső harmada felett.
S ez napon szekérre tették a Báthory Gábor szegény megsebesült tetemét,
melyet régi hívei közül csupán kutyája kísért s megindították a Bethlen
rendelete szerint a bátori templom sekrestyéje felé, hogy ott várja a
temetést… Tizenöt évig várta s csak felesége halála után s maga is
testben-lélekben megtörve hajtotta végre Bethlen Gábor, a korán
megaggult nagy fejedelem, ifjúkori barátjának, ideáljának, s
életben-halálban nagy ellenfelének ez utolsó tisztességadását… Mondják,
a Báthory Gábor teteme meg nem rothadott, mindvégig szép maradt s mind a
temetése napjáig izzadott, s a veritéköt valóban kendővel törölték le
homlokáról.