polyi Arnold népmesegyüjteménye; Magyar népköltési gyüjtemény 13. kötet - 24

Aranyhajú Délibábba szerelmes volt a Nap, mert körútjában szebbet mit
sem lelt soha; de Tenger asszony vad élete korlátot vetett Nap úrfi
szenvedélyének s míg a Tenger ott volt, a Nap közeledni nem mert, most
azonban megvallotta szerelmét. A lányka is viszontszerette a Napot,
azonban észrevevén ezt a Felleg, ki szinte imádta a Délibábot,
legsötétebb mezébe öltözve, harczot üzent a ragyogó Napnak.
Küzdöttek sokáig, végre a Nap átszúrta a Felleget s lekacsintott a
reszkető arára. Felleg ekkor, hogy tönkretegye a szerelem tárgyát,
áradásként pusztítva rohant a Földnek; a Nap azonban Szivárványból
csinált hidat s ezen ölelte fel magához Délibábot, megmentvén a
veszélytől; midőn pedig a Felleg elpusztult, visszatért kedvesét a
smaragd és rubintgyémántokból vert hídon s atyjának, az ősz Pusztának a
keblére fektette.
Ide járt le gyakran imádni aráját s aranyhajú Délibábnak keble hullámzik
kedvese csókjai után.
Akadt a Délibábnak, úgy mint a Napnak, több csábítója: a Napot szerette
a Harmat, a Virág, a Kikelet; a Délibábot a Lég és az esti Szellő, de ők
hívek maradtak.
Az esti Szellő megvallá szerelmét s utána indult a hölgynek, ez azonban
tündérszárnyain elrepül előle és csak akkor áll meg forró keblén
pihenendő, midőn a Nap fényesen megjelen s a Szellő ijedtében a bokrokba
vonul.
(Ipolyi A. gyüjteményében 615. sz. Lajos testvére gyüjt. Gyula.)

115. A Veres-tenger.
Egy hatalmas királynak volt eleven kardja.
Egykor az ellenség körülvette s le akará ölni. A király szóla kardjához:
– Kedves kardom, ládd, mily nagy vészben forgok, öld le e sok ellent!
S az eleven kard kiugrott és leöldösé az ellent.
Egykor a király beteg lett, irigyei a kardot a tengerbe dobták; a kard a
tenger fenekén magát megsértvén, vére mind kifolyt s az egész tenger
veres lett, innen a neve most is Veres-tenger.
(Ipolyi A. gyüjteményében 733. sz. Wéber Károly gyüjt. Szeged.)

116. A tengerszem.
Árva vármegyében, Babagura hegyén van a tengerrel összekötött mély kút,
melyet Tengeri szemnek neveznek.
Ebből a kútból ládát vetettek ki, melyet vihar alkalmával a tengerbe
temettek.
Ugyanis egy gazdag kereskedő a tengeren hajózván, nagy szélvész támadt,
minek következtében hajótörés fenyegette a kereskedőt, ki, hogy e
helyzetéből megszabadulhasson, minden árúczikkét a tengerbe hányatta, a
többi közt ezüstedényekkel telerakott ládát is, melyet a kútban bizonyos
juhpásztor megtalált s egy vagyonos úrnak eladott.
Történetből a kereskedő egyszer arra járt, amerre a mély kút volt és
épen ahhoz az úrhoz szállott be, kinél az edényei voltak.
– Vacsorálás közben reáismert edényeire, neve is fel volt rájok
jegyezve, kérdezte, hogyan jöhettek ezek az edények a vagyonos úrnak a
birtokába, mikor ő azokat ide roppant távolságra eső tengerbe dobta be?!
Elmondták azután neki a történetet s visszaadták a ládát az ezüsttel
együtt. Eszerint azon a forráson le lehetne menni a tengerbe, ha az
ember meg nem fulladna a vízben.
(Ipolyi A. gyüjteményében 43. sz)

117. Kunos-tó dombjai eredete.
Horgos mellett van a Kunos-tó, mely mellett levő dombok a monda szerint
onnan veszik eredetöket, hogy ősapáink, a húnok arra menvén, kinccsel
rakott szekereik feldőltek, a kincset a föld beborította s őseink közül
is sokan otthaltak; így ezekből lettek a dombok.
(Ipolyi A gyüjteményében 736. sz. Wéber Károly gyüjt. Szeged.)

118. Diószeg eredete.
Mikor a kegyetlen kutyafejű tatárok Nagy-Magyarországot feldúlták s az
embereket, mint barmokat, rabszíjra fűzve idegen tartományokba
hurczolták, akkor ülték meg Diószeget némely menekült magyarok.
Nevezetesen a mai Diószeg határában, igen szép helyen, a mai egyedi
pusztán volt egy Egyed nevű falú, melyet a kutyafejű tatárok leégettek,
földig lerontottak. Akik a kutyafejű tatárok elől megmenekedtek, a hegy
alatt levő rétben vonták meg magukat, hova a tatárok a feneketlen lápok
miatt nem mertek menni. A rétnek közepette nagy helyen volt egy szép
úcczaforma zug diófákkal beültetve és ezt a zugot hívták már tatárjárás
előtt is Diós-Zugnak, a tőle nem messzire levő várat Diós-zugi várnak.
Mikor a tatárok kihúzódtak az országból, az egyediek előbb lakott
helyükre visszamenni nem akartak, hanem Diós-Zug nevű falujokban
maradtak, melyből későbben Diószeg lett.
(Ipolyi A. gyüjteményében 588. sz. Bartha József gyüjt.)

119. A székelyhídi templom keletkezése.
Hajdan Diószeg és Székelyhid tájékán volt egy ragadozómadár, – úgy
gondolják, sólyom – melyet a köznép igen nagy és ragadozó
tulajdonságáért griffnek nevezett el.
Ez a griffmadár ezen a tájékon nagy félelmet gerjesztett; mondják, hogy
a juhnyájakat, csordákat is megtámadta és a barmokat megöldöste, sőt a
gyermekeket is elvitte. Igyekeztek is ezt a veszedelmes madarat
elveszteni, de minden fáradság haszontalan volt.
Lakott ebben az időben a diószegi várban egy Zólyomi nevű úr, ki
hihetőleg Dávid volt a reformáczió után; ez a Zólyomi feltette magában,
hogy e kegyetlen ragadozómadarat minden áron elveszti és ha szándéka
sikerül, Istennek templomot fog építeni reformált hívei számára, még
pedig azon a helyen, a hol a griff elesik.
Zólyomi tehát felhasználta idejét a madár elvesztésére.
Történt egyszer, hogy vadászás közben meglátja a griffet, nyílat
bocsájtott a ragadozóra, melyet messzire nem vihetett, leesett a rét
közepén Székelyhíd alatt. Ide, a rét közepére építette Zólyomi azt a
templomot, mely még ma is fentáll az alsóvároson.
Nagy üggyel-bajjal lehetett a rétet lakhatóvá tenni, de mikor lakhatóvá
vált, népes lett az új templom környéke.
A templomban látható ma is a nagy Zólyomi emléke kőből kifaragva,
rozsdás kardja a bokorba belevésve; kívül pedig a templom falán látható
a griff nyílllal keresztül szúrva. A nagy Zólyomit ma is hálával
emlegeti Székelyhid népe, hogy megszabadította a határt a grifftől.
(Ipolyi A. gyüjteményében 588. sz. Bartha József gyüjt.)

120. A dubricsoni oltár keletkezése.
A Tündérvárban hatalmas Tündér lakott, a vár térsége előtt pedig minden
héten vásár volt s ezért, amiért megengedte a Tündér a vásártartást, egy
szép szűz leányt kellett neki adni.
A Tündér a leánnyal egy hétig mulatta magát, azután a vár ablakán a vár
alatt levő mély vízbe lökte. Ezt az adót a nép több évig teljesítette,
míg végre tündéres erővel bíró leányt adtak számára, ki mikor
észrevette, hogy a Tündér őt is a mélységbe kívánja lökni, arra kérte,
csak kegyelmezzen meg neki, a következő éjszaka, míg a kakas megszólal,
a helységben kilencz templomot kilencz oltárral fog elkészíttetni.
Ez alatt a feltétel alatt a Tündér megengedett neki és kilencz templomot
és nyolcz oltárt el is készített, de mikor Dubricson helységében a
kilenczedik oltár félig levő készületben volt, a kakas megszólalt és az
oltár félben maradt, mely mai napig is úgy van.
Noha a kilenczedik oltár félben maradt, a Tündér a leánynak
megkegyelmezett s maga is a Tündérvárból elköltözött.
(Ipolyi A. gyüjteményében 319. sz. Sulyok József gyüjt. Élesd.)

121. A Deákhalom eredete.
A nagy Hortobágy síkján menve Debreczentől Tisza-Szent-Imre felé, balra,
Nádudvar irányában van egy nagy halom, az úgynevezett _Deákhalom_.
Nevét a kuruczvilágban kapta.
Ekkor történt, hogy egy deák útazott keresztül a pusztán, nagy
tajtékpipájából bodor füstöket eresztgetve. Egyszer csak a halom megöl
egy kurucz ugrik ki s megragadja a deák pipáját; ámde a deák sem volt
rest, jó vastag, hajlós meggyfaszárával elkezdi kurucz ő kegyelmét
döngetni, úgyannyira, hogy a kurucz sem vette tréfára a dolgot,
nekiiramodott s szaladt; a deák mindenütt a nyomában járt s egyszer azon
vette észre magát, hogy a kurucztáborban van.
Itt körülfogták a kuruczok és a vezér elé vitték. A vezér megértvén a
dolgot, vissza parancsolá adni a pipát s a bátorságáért megtetszett
deákot megvendégelé. Ez a halom, hol a deák volt, mikor a kurucczal
bajlódott, ma is _Deákhalom_ néven ismeretes.
(Ipolyi A. gyüjteményében 583. sz. Lévai Lajos gyüjt. Felső-Bánya.)

122. A Feketeember gödre.
Békés északi részén, ott, hol Doboz fekszik, van a régi sáncz, melyet a
nép Sámson várának nevez, e váron túl van a Feketeember gödre.
E gödörből estve, mikor a nap lement, tisztafekete ember járt ki az
erdőre, ki senkinek sem vétett soha s mikor a hajnal hasadni kezdett,
ismét visszabujt a gödörbe.
Ebben az időben a gyulai várban volt egy basa, aki e vidékre gyakran
kijárt vadászni; egyszer azonban a Fekete-Körösön hajóra ült s a
révésszel, öreg magyar emberrel összeveszett. Már Sámson vára és a
Feketeember gödre mellett mentek, mégis csak veszekedtek. Erre az öreg
az evedzővel kiütötte a basát a hajóból s megfojtotta.
Ezóta a Feketeember nem látogatott ki a gödörből.
Néhány száz lépésnyire a gödörtől az erdőben van egy kis tisztás hely
közepén egy odvas fa töve; mikor még a fa állott, itt pihent az elfáradt
basa.
A fát azóta kivágták, de a fa környékét Basafája környékének mondják ma
is a doboziak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 585. sz. Győrffy Károly gyüjt.)

123. A Szegénység.
Élt egykor egy igen szegény család, semmire sem bírt vergődni, hanem
mindig szegényebb és szegényebb lett.
Volt azonban e családnak igen gazdag rokona, ki látván a család
szegénységét, megszánta, magához vette őket; de alig telepedett meg e
szegény család gazdag rokonánál, azonnal az is kezdett szegényedni, úgy,
hogy kénytelen volt a gazdag rokonait magától elbocsájtani s
nyomorúságban hagyni őket. Visszatértek tehát nyomorult viskójukba és
ott tengődtek.
Alig hogy eljöttek rokonuktól, rokonuk ismét gazdagodni kezdett s oly
gazdag lett, hogy nemsokára ismét visszafogadta a szegény családot.
Mielőtt a szegény család elindult, így szólt a szegény ember fiához:
– Rakjuk be, fiam, az ablakokat, hogy a _Szegénység_ ki ne jöhessen.
Úgy is tettek, berakták az ablakokat, útnak indultak rokonukhoz.
Mikor már jó messzire értek, akkor jutott az eszükbe, hogy a kis korsó
otthon maradt.
– Eredj fiam haza, hozd el a kis korsót, – mondta az apa fijának – de
aztán megint becsináld az ablakot!
Visszament a fiú s amint egy lukat csinált az ablakon, melyen
beférhetett, bebujt, látott a kuczkóban egy ősz öreg embert, a ki épen a
bocskorát fűzte.
– Hová készül kend? – szólítá meg a fiú.
– Elmegyek veletek.
– Hát ki kend?
– Én a Szegénység vagyok.
– Dejszen, ha kend a Szegénység, itt marad kend!
S fölkapván a fiú a kis korsót, kiugrott a lukon és sebesen becsinálta.
Már beérte a többieket a korsóval, mikor az apja kérdezte, hogy
becsinálta-e jól az ablakot?
– Be ám, tudom, ki nem jön a Szegénység, pedig már épen kászalódott!
– De itt vagyok ám! – szólalt ki a Szegénység a korsóból és én is
veletek megyek.
– No, már látom, – szól az apjuk – hogy akárhova megyünk, nem marad el
tőlünk a Szegénység; és így inkább menjünk haza, ne vigyük a más nyakára
is.
Visszamentek és a viskóban húzódtak meg a Szegénységgel, de mert a
gazdag rokonukhoz is elvitték azelőtt a Szegénységet, a gazdagokat is
meglátogatja néha a Szegénység, de ezúta rendesen viskóban lakik.
(Ipolyi A. gyüjteményében 489. sz. Strósz Ernő gyüjt. Szeged.)

124. Az ecsedi Sárkány.
Századokkal ezelőtt volt az ecsedi lápban egy Sárkány. Ez a Sárkány a
vidék barmaiból becsületesen kiszedte a dézsmát s iszonyú ordításával
megrengette a tért. Híre messzire elhatott az országban, sokan mentek
megszabadítani e vidéket e szörnytől, de végre is a Sárkány maradt az
úr, pedig véres tusákat vívtak.
Végre jött egy vitéz, a Károlyi nemzetségnek egyike, ki dühös csatába
ereszkedett vele. Vitéz kardja csak úgy szikrázott a Sárkány pikkelyein.
Dühös küzdelem után végignyúlt a kígyó a fövényen s csak mérges nyelvét
öltögeté ellenfele felé, az pedig ártalmatlanná tevén, fogait kivette s
vállára emelve húzta maga után a kastélyba.
A hely, hol a küzdelem történt s hol későbben falu emelkedett, _Mérk_
nevet kapott, mivel ott mérkőzött meg a vitéz a Sárkánnyal.
Hogy vitte a vállán s kifáradt, letette a kígyót s kissé megpihent; majd
tovább indulva, vállára vevé, hol ez történt s hol idővel helység lett,
_Vállaj_ nevet nyert.
Igy haladt tovább szörnyű terhével, mely vadul forgatta reá szemét s
addig rángatódzott, míg kiszabadítá és csalános gazban vonta meg magát,
de onnan is kivonszolta a semmitől nem rettegő vitéz; itt is helység
lett későbben s _Csanálos_ nevet kapott.
Hogy többé ne legyen baja a Sárkánnyal, jónak látta, mikor megpihent,
szemefényét kiásni, ezen a helyen is község támadt s a neve _Fény_ lett.
Végre sok fáradság után bevitte a kastélyba.
(Ipolyi A. gyüjteményében 582. sz. Lévai Lajos gyüjt. Felső-Bánya.)

125. Az elkárhozott lelkek.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy fiatal király, ki midőn
vadászott az erdőben, egy szarvasra bukkant; a szarvast űzve, házra
talált. Itt egy ideig hallgatódzott, azután benyitván, egy földalatt
levő üregbe jutott, ahonnét nézte, miként kínozzák az Ördögök az ottlévő
lelkeket.
Midőn az Ördögök meglátták, nekimentek, mondván:
– Isten segíts meg!
Ekkor az Ördögök arra kérték, hogy haza menve, senkinek föl ne fedezze a
pokol hollétét.
– Jó, – felelt a király – ha egy zsák aranyat adtok, meg hazavisztek,
akkor megteszem.
Ekkor egy Ördög a királyt egy zsák arannyal a hátára vette s hazavitte.
Midőn a király háza előtt voltak, a király agarai elébe futottak.
– Mik ezek? – kérdé az Ördög.
– Ezek az én Ördögfogó agaraim! – mondá a király, mire az Ördög ijedten
hajítá le válláról a királyt és a zsákot, azután futott, míg a pokolba
nem ért s ott elbeszélte, hogy vannak a földön Ördögfogó agarak; ezóta
az Ördögök a papokat s egyéb Isten szolgáit _Ördögfogó_ agaraknak
nevezik.
(Ipolyi A. gyüjteményében 459. sz. Wéber Károly gyüjt. Szeged.)

126. Ördög a majom képében.
Pozsonyban a Rózsa-ucczában még most is látható egy emeletes ház, melyen
a Szűz Mária egy márványlapon le van véve.
Erről azt a mondát beszélik, hogy mintegy száz év előtt egy úr lakott a
fent említett házban, ennek majominasa volt, mely igen jó és ügyes
szolgálatokat tett urának: megterített, megágyazott, mikor az ura
hazajött, ajtót nyitott neki.
Egyszer az úr papot hívott ebédre, kinek feldicsérte inasát, de az inas
nem mutatkozott ezúttal szolgálattételre, mi feltűnt mind a kettőjüknek:
fölsiettek a szobába, de mily nagy volt az úrnak a csodálkozása, mikor
inasa nem nyitott ajtót. Bemenvén, sehol sem találták a majmot, elmentek
a hálószobába, ott az ágy alatt egy szegletben lelték meg
összezsugorodva.
A pap elkezdte Isten nevében kihívni, ekkor kijött; majd azt kérdezte a
pap: mi az oka, hogy ennél az úrnál szolgál?
– Én – úgymond – Ördög vagyok és minekutána ez az úr szörnyű istentelen
ember, mert sohasem imádkozik, csak azt írja egy lapra: Dicsértessék az
Úr-Isten! én csak azt várom, hogy egyszer ezt kihagyja és hatalmamba
essék!
Erre a pap megáldotta, szentelt vízzel megszentelte a házat, az Ördög
pedig kirepült, de nem az ablakon, sem az ajtón, hanem a falon ütött ki
egy lyukat, melyet senki sem volt képes becsinálni, csak a Boldogságos
szűz képe takarja be jelenleg.
(Ipolyi A. gyüjteményében 131. sz. gyüjt.)

127. Mióta nem látni a Halált ember képében?
Egyszer egy fiú utazni akart, megkérte apját, hogy engedje meg neki a
ménesből egy lovat választani, amelyen Tündérszép Ilonát felkeresse; az
apja megengedte és a fiú nemhogy szép lovat keresett volna, a
legrühesebbet választotta, ez a ló Táltos volt.
Táltos lován, mint a szél, elérte Tündérszép Ilona várát; de egy víz
választá el a vártól, melyen nem birt keresztülmenni; hanem a lova mégis
segített rajta, mint Táltos, csolnakká vált, a fiú beleült s elment
Tündérszép Ilonához.
Itt már két évig mulatott, mikor meggondolta magát, hogy hazamegy; a
lova ismét csolnakká vált s mikor a vizen átment, ismét ló lett.
Mikor hazaért, csodálkozva bámulta, hogy szülőhelye el van veszve, csak
a templom ép még, hova bement, de ahol csupa koporsót látott s egy
csontvázembert, akinek az egyik lába sárga, a másik veres volt, a többi
teste zöldbe s veresbe játszó, ez az ember volt a Halál, ki őt űzőbe
vette.
A fiú Tündérszép Ilonához szaladt, de mikor a vízhez ért s lova
csolnakká vált, a Halál fél lábát betette a csolnakba, fele a parton
maradt s így a vízbe fult.
Innen van, hogy a Halált jelenleg nem látjuk ember képében hozzánk
jönni.
(Ipolyi A. gyüjteményében 567. sz. Szuló Ernő gyüjt. Szeged.)

128. Mióta honos a nyomor a nép között?
Iszkonyai-pusztán, Födém és Palást között, templomromok alatti tóban
szokta volt hajdan egy Tündér aranyhaját fésülni.
Elhullott szálai a nép boldogsága volt; míg egy fösvény megleste a
mosdót és egész aranyhaját elvágá.
Ezóta a Tündér meg nem jelenik és a nép között a nyomor honos.
(Ipolyi A. gyüjteményében 57. sz., de idézve a 71. sz. alatt van. Hont
vármegye.)