polyi Arnold népmesegyüjteménye; Magyar népköltési gyüjtemény 13. kötet - 09

A királyné búsulva járdalt le s föl, mikor odaértek s megkérdezte, mi
járatban vannak? Hosszas beszélgetés után elérkezett a vacsorálás,
ezután a nyugalomramenés ideje, mikor a királyné ágyat vettetett s
nyugodalomra szólította a két bordáslegényt, de ezek megkérték a
királynét, hogy menjen ő nyugodni, őket pedig engedje ébren lenni.
Szép holdvilágos éjjel volt, a két bordáslegény kiment a kertbe, hol
mindenféle virágot találtak, kivévén egy pünkösdi rózsát, mely éppen
akkor bujt ki; ekkor felköltötték a királynét, ki az új virágnak
rendkívül megörült, mivel azelőtt még ilyen a kertjében nem volt. Ekkor
elkezdte magában érezni az édes terhet. Később nyugalomra ment a
királyné, de éjféltájban ismét felköltötték; ekkor már három bimbó volt
a rózsafán, minek még inkább örült a királyné s hajnaltájban, mikor mind
a három kinyitott, a középsőt a királynéval leszakajtatták. Mikor
leszakajtotta a virágot, oly figyermeket szült, melynek párja a
birodalomban nem volt.
Megvolt az öröm s a királyné a gyermek keresztelését arra az időre
akarta halasztani, mikor a gyermek atyja hazajön, de a két bordáslegény
azt mondta, ha addig meg nem kereszteli, akkor a világ legrosszabbika
fog lenni a gyermek; megkeresztelték tehát a királyfit Rózsa Jánosnak.
A két bordáslegény azt is meghagyta, hogy a gyermek mellé meghitt
öregasszonyt rendeljenek, aki a városban kezdje el a tejet a királyfinak
felhordani, még pedig úgy, hogy minden házból, ahol tehén van, egyszer
hozza el a tejet, ha mindjárt öt-hat tehén tejét hozza is el és étesse
meg a királyfival.
Idő múltával hazajött az atya és fiát az asztalon aranyalmával játszani
találta, nagyon megörült neki s a város végén a számára egy gangot
csináltatott és ezután idehordta neki az öregasszony a tejet. Utoljára
itt a gyermek annyira elcsintalanodott, hogy a leányokat a gang mellé
kecsegtette.
Egyszer az öregasszony amint vitte haza a tejet, gödörbe esett, mert a
királyfi kecsegtetésén elbámészkodott s a fazekat összetörte, a tej
széjjelömlött; ekkor megátkozta Rózsa Jánost, hogy addig meg ne
házasodjék, míg a Világszépasszonyát fel nem találja.
Ekkor Rózsa János a gangról hazament s lovat kért atyjától, hogy
elmehessen szerencsét próbálni. Atyja le akarta beszélni, de ő
rendületlenül ragaszkodott szándékához, míg atyja is beleegyezett s
királyi tanácsos kíséretében csakugyan elindult.
Amint mentek, hetedhétország ellen, találtak egy várost, melynek a végén
akasztófa volt, melyre egy ember volt kárhoztatva. Odasietett János, de
már kissé megkésett, a sapkájával integetett, hogy várakozzanak egy
kevéssé. Mikor odaért, kérdezte a kárhoztatott vétkét, mire azt mondták,
hogy disznót lopott. Ezután azt kérdezte, mennyiért lehetne megváltani a
bűnöst?
– Négy garasért! – volt a felelet.
Ekkor egy átalvető aranyat a jelenlevők közt kiosztott s a bűnöst
magához vette, mint szabad embert. Megszabadulása után ezt mondja az
ember:
– Jól jártál te, Rózsa János, hogy engem megmentettél, mert nálam nélkül
fel nem találtad volna a Világszépasszonyát, így pedig feltalálod!
Ugyanekkor megismertette Rózsa Jánost az ő ördögi mesterségével is s
megmondta, hogy ha most őt felakasztották volna, nem ő, hanem a helység
bikája függött volna az akasztófán.
Ezekután Rózsa János Barna Péter tanácsára – mert így hívták a
megszabadított Bűbájost – visszaküldte a királyi tanácsost s Barna
Péterrel lovagolt a közellevő városig, ahol Barna Péternek is lovat
vett, még pedig az ő tanácsára, vasderest egy szegény ember
istállójából. Azután lovukat elvitték a czigányhoz, megpatkoltatták,
mindegyik lábára egy-egy mázsás patkót üttettek, s fontosfejű szegekkel
verették fel, egyszersmind reszelőt s kalapácsot kértek, így útnak
indultak.
Mentek hetedhétország ellen s mikor már az üveghegyek közepéig értek,
már akkor a patkó megkopott s Barna Péter tanácsára megreszelték,
megigazították a patkót s úgy hatoltak felfelé; de mikor a hegy tetejére
értek, a patkó oly vékony volt, mint egy kés éle s a patkószeg akkora
lett, mint egy tengeriszem.
Ezen a hegyen túl lakott Világszépasszonya.
Itt azt a meghagyást tette Barna Péter Rózsa Jánosnak, hogy míg ő
Világszépasszonyához megy, addig az üveghegyen levő virágos kertből egy
virágot se merjen leszakajtani, bár azok mindnyájan kérni fogják:
– Engem szakajts le, édes gazdám, szagolj meg engemet és szúrj a sapkád
mellé!
Ezekre ő semmit se hajtson, hanem menjen be a gyümölcsösbe és lakjék
jól; és úgy is tett.
Ezalatt Barna Péter elment a Világszépasszonyához, megcsókolta bal
orczáját, amely csók után tüstént el kezdett rothadni.
Azonban Világszépasszonya a csók után a Barna Péter által ajánlott írral
megkenyvén, még szebb lett, mint azelőtt volt. Másodszor ismét elment
Barna Péter és ekkor a Világszépasszonya jobb orczáját csókolta meg, de
ezt is megkenyvén Világszépasszonya az írral, még szebb lett.
Harmadszor is elment, de mielőtt elindult volna, Barna Péter azt hagyta
meg Rózsa Jánosnak, hogy készen legyen, mert csak ő szabadíthatja meg,
ha Világszépasszonyánál megcsípnék, mivel Világszépasszonya most erős
felügyelet alatt van.
Úgy is történt.
Barna Péter mikor Világszépasszonyát átkarolta, az elaludt őrök a
sikoltásra felébredtek, Barna Pétert megcsípték s rögtön halálra is
ítélték.
Azonban, miután a pap vele az imádságot elmondatta, Világszépasszonya
egy kérdést intézett hozzá azzal a kijelentéssel, hogy ha megfelel reá,
grácziát kap.
A kérdés az volt:
– Hol van Rózsa János, a kit Világszépasszonya még gyermekkorában a
városvégén látott? – ha ezt elő fogja hozni, megkegyelmeznek neki.
Rózsa János ekkor már csak néhány lépésnyire volt s Barna Péter azonnal
intett neki, s miután meggyőződtek, hogy valóságosan ő a Rózsa János,
nagy lakodalmat tartottak.
A lakodalom után Rózsa Jánost és feleségét az ipa ebédre hívta; azonban
Barna Péter, ki bűbájosságánál fogva mindentudó is volt, jól tudta, hogy
az ipa Rózsa Jánosnak és feleségének a poharába mérget tölt, javasolta
tehát Rózsa Jánosnak, hogy engedje át neki a vő helyét az ebédnél, Rózsa
János pedig foglalja el az ő helyét, mi meg is történt. Mikor az ebéd
kezdődött, a házigazda szilvórium helyett mérget töltött, Barna Péter
felvette a poharát, ruhájára öntött belőle, ruhája lángbaborult, ezután
a Világszépasszonyának a poharát is felvette, ebből is öntött ruhájára
néhány csöppet, ismét lángbaborult a ruhája Barna Péternek.
Hazamentek mind a hároman, most azon gondolkoztak, hogy lehetne innen
megszabadulni?
Világszépasszonya azt javasolta, hogy az apja háza előtt levő targonczát
kell megszerezni, ennek a targonczának az a tulajdonsága, hogy egy
taszítással az üveghegy derekáig, másikkal a tetejére, innen pedig a
Rózsa János apja birodalmába lehet taszítani.
Rózsa János kapott az alkalmon, de ő a targonczát megmozdítani sem
bírta, Barna Péter ment tehát el s kis ujjával megbillentvén, Rózsa
János háza elébe szaladt a targoncza; itt amijök csak volt, mindent
ráraktak, magok is ráültek, meglökte Barna Péter, ki szinte utánok
rugaszkodott s egy lökéssel nem az üveghegy derekáig, hanem annak
tetejéig taszította; itt ismét megtaszítván, a Rózsa János birodalmába
ment, ezentúl – mivel nem üvegút volt – a targonczán tovább nem
mehettek, hanem gyalog.
Beljebb gyalogolván a birodalomba, egyszer Világszépasszonya bal
orczáját égni érzi s mondja férjének:
– Nézz vissza, mert bizonyosan valami veszedelem közelget felénk!
Ez visszanézvén, egy hollót látott feléjök repülni; Világszépasszonya
tüstént megjósolta:
– Ez az én apám, melyet anyám értünk küld; ezt jó lesz nekünk kikerülni
azáltal, hogy én köpök egyet, az katedra lesz, te öreg pap leszesz, én
pedig vén, régi templommá változok és te könyörögni fogsz én bennem.
Úgy is történt, a holló leszállott a templom elé, megrázkódván,
királlyá, a Világszépasszonya atyjává változott; a templomba bemenvén, a
papot könyörögni találta. Félbeszakíttatván könyörgését, azt kérdezte
tőle, nem látott-e itt egypár fiatal cselédet?
– Akkor láttam, uram, mikor ezt a templomot ide építtettem.
Ekkor kimenvén a templomból, hollóvá változott, visszament a hazájába.
Azonban Rózsa János napa megmagyarázta neki, hogy:
– A templom a te lányod volt, a pap a te vejed volt. – A király hajlandó
volt ismét visszatérni.
Ekkor keselyű képében ment utánok, csakhogy Világszépasszonya arca
pirulásáról ismét észrevette s ekkor Világszépasszonya kölessé, Rózsa
János meg rongyos pásztorrá változott s őrizte a kölest. Elérvén a
saskeselyű a darab kölest, leszállott, megrázkódván, király lett. Ekkor
kérdezte a rongyos kölespásztortól, nem látott-e erre egypár személyt
valahol elutazni?
– Akkor láttam, midőn ezt a darab kölest ide vetettem.
Fölöslegesnek találván tovább is tudakozódni, saskeselyűvé változott,
visszament; de otthon a Világszépasszonya anyja megmagyarázta neki, hogy
a köles az ő lánya volt, a pásztor pedig a veje.
Ezután maga indult el a Világszépasszonya anyja, tüzeskerékké változott.
Világszépasszonya szavára visszanézett Rózsa János, látott feléjök egy
tüzeskereket hömpölyögni, mit feleségének megmondván, felesége azt
mondta, hogy az az ő anyja, köpött egyet, köpése tóvá változott, ők
pedig vadrucák lettek a tó közepén s meghagyta neki, hogy anyja hívni
fogja s ő hajlandó is lesz kimenni, de ő mint erősebb, rugja vissza
mindig.
Úgy is történt.
Elérvén a tüzeskerék a tavat, egyet szikrádzott, királynévá változott
át, a tó partján leült, emlőit kitévén, úgy csalogatta ki leányát,
mondván: nem ezt érdemli ő a leányától! Mire indult is a jérczerucza
kifelé, de a gácsér visszarugta.
Végre a hosszas hivogatásban elaludt a királyné a tó parton; ekkor a
jércze is, a gácsér is kihúzott egy szál tollal a szárnyából s a
királyné szemét egyszerre kiszúrták; erre megátkozta őket, hogy soha
haza ne jussanak.
Ezekután kiszállván a tóból, útnak indultak, velök ment Barna Péter is,
ki mint árnyék követé őket eddigelé. Útjokban rengeteg erdő alatt
elesteledvén, Barna Péter gyephantokból ágyat vetett nekik, ők pedig
lefeküdtek, elaludtak.
Egyszer fejök fölé a fára két hattyú száll s panaszkodnak, hogy ennek a
fiatal párnak hogy kell elpusztulni útjokban, mert jön velök szemben egy
fehér galamb, amely olyan tóvá változik, hogy ezt az országot elmossa;
aki pedig ezt hallja és annak a fiatal párnak megmondja, változzék
térdig kőbálvánnyá!
Éjféltájban négy hattyú szállott fejök fölé, panaszkodván, hogy egy
hintó fog a fiatal pár elé jönni, amelybe ők beleülvén, a hintó lángja
az eget fogja verdesni.
Mikor a hajnal feltetszett, akkor ismét a fejök fölé szállott hat
hattyú, ezek is síránkoztak, hogy hogy kell ily szép párnak elveszni
hazamenetelökben, mivel hazamenetelkor az országfeje fijának és fija
feleségének örömében egypár pohár mérget fog tölteni. Azonban mind utána
tette, hogy aki ezt hallja és a fiatal párnak elmondja, változzék
kőbálvánnyá.
Az első csapat azt mondta térdig, a másik már kötésig, a harmadik azt
mondta, hogy tetőtől talpig változzék kőbálvánnyá.
Mindezt Barna Péter mind nagyon jól hallotta.
Útnak indultak, csakugyan reájok szembe fehér galamb jött; Barna Péter
az egypár cselédet egyiket az egyik hóna alá, másikat a másik alá tette
és a jövő galambot magán keresztülvetette; a hátok megett tüstént olyan
tó lett, hogy az egész környéket elborította.
Mentek tovább, találtak hatlovas hintót, melyet az apja küldött fija
elébe; ekkor ismét hóna alá vette a szép párt és a hintót felborította;
olyan tűz lett belőle, hogy az eget verdeste.
Hazaérkezvén, a király örömében fijának egy pohár mérget töltött, de
Barna Péter még az úton elkérte Rózsa Jánostól az elsőséget, itt tehát
fogta a poharat s magára öntvén a mérget, amely tüstént lángra lobbant;
hasonlóképen tett azzal is, melyet a király menyének töltött.
Ezután ebédeltek. Későbben vacsoráltak, majd nyugodalomra mentek. Az
ágyon egymásközt beszélgetvén, elhatározták, miszerint Barna Pétert
tizenhárom évig panasztalan kenyérrel tartják; azonban tizenkét év
eltelvén, nagyon rosszul folyt dolga, panaszt tett Rózsa Jánosnak s nem
engedvén az egyenetlenkedést csirába indulni, Rózsa Jánost a ház elé
hivta, maga pedig az udvar közepére kiállott, hogy megmutassa, kinek nem
ad Rózsa János panasztalan kenyeret, annak, aki vele annyi jót tett?
Elkezdte tehát beszédét:
– Tudjátok-e, midőn ama rengeteg erdő mellett háltunk, egypár hattyú
szállott fejetek fölé és azt mondta: hogy kell ennek a fiatal párnak
hazamentében elveszni, mert őreájok szembe jön egy fehér galamb, mely
rémítő tóvá fog változni, amelybe belehalnak; aki azonban ezt hallja és
megmondja annak a fiatal párnak, változzék térdig kőbálvánnyá; így a
második s harmadik csapat hattyú feleleteit elmondván, kőbálvánnyá
változott az udvar közepén.
Próbálta Rózsa János őt ismét feleleveníteni, de nem bírta; végre
ágyúztatta, de az ágyúgolyó legkisebbet sem volt képes letörni belőle.
Ekkor többeknek a tanácsára elindult egy híres Doktorhoz, aki rengeteg
erdőben lakott; útjában azonban talált először három gulyást, akik
egyszerre több marhát vágtak le s még sem bírtak belőle jóllakni,
felkérték tehát Jánost, hogy kérdezze meg attól a Doktortól, vajjon mi
lehet ennek az oka?
Azután talált útjában egy házat, ahova betért rágyujtani; itt három
leányt talált, kik közül az első már igen vén, a második nyomorék, a
harmadik néma volt, ezek is reábízták nyomoruságuk oka megtudakolását.
Ezután talált egy nagy vizet, amelyen nem birt átmenni, csak ott
dévánkozott, egyszer megszólalt a víz:
– Hová mégy, te Rózsa János?
Kijelentvén szándékát, mondta neki a tó, hogy tudakozza meg, miért nincs
ő benne hal? Ekkor tüstént megfagyván a víz, átment rajta.
Elment végre Rózsa János egy rengeteg erdőbe, hol oly házat talált,
melyen nem volt sem ablak, sem ajtó; körüljárdalta, utoljára talált egy
ajtóformát, amelyet leginkább a vakolatról lehetett megismerni, amelyet
megbillentvén, benyílt. Bemenvén, egy Őszember ült az asztalnál,
kinyitott könyv volt előtte; belépte után elkezdette Rózsa János
idejövetelének az okát elmondani.
Először is a magáét mondotta el s az Őszember azt olvasta reá a
könyvből, hogy mióta ezt az útját elkezdette, született két fiúgyermeke;
ezeket vegye karjára, vigye a kőbálványhoz s kis ujjokat megszúrván,
cseppentsen a kőbálványra hat csepp vért, ismét emberré fog változni.
Azután a három gulyás ügyét adta elő, ezekre azt felelte a Doktor, hogy
ezek azért nem laknak jól, mivel mindig a kisebbik nyul először a tálba.
Majd a három leány ügyét hozta fel; erre azt mondta:
– Az első azért nem ment férjhez, mert a szemetet mindig napkeletre, nem
pedig napnyugotra hordta, a legényt ki nem kisérte, széket alá nem
adott; a második azért nyomorék, mert a koldust megcsúfolta, nem hogy
alamizsnát adott volna neki; a harmadik pedig azért néma, mivel az
ostyát – mert a pap rongyos volt, megútálván – kiköpte, melyet egy béka
felvévén, a templom küszöbe alá vitte; ott van még most is a szájában,
ha azt attól elveszi s megeszi, tüstént meg fog szólani. A tóban pedig
azért nincsenek halak, mivel még nem haltak bele emberek; de ezt meg ne
mond, még át nem mégy rajta, hanem a vizen túl, a hegy oldalán van egy
nyárfa, annak a tetejébe felmenvén, kiáltsd vissza a tónak, hogy miért
nincsenek benne halak.
A jóslatokat mindenütt a leghűségesebben átadta, hazament, két fiát
karjára vette, a kőbálványhoz vitte s hat cseppet a kőbálványra
cseppentett s midőn a hatodik reácseppent, Barna Péter még szebb s
különb alakban állott elő, mint azelőtt volt. Ezután megbecsülte Rózsa
János Barna Pétert, panasztalan kenyérrel tartotta s most is élnek, ha
meg nem haltak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 30. sz. P. D. gyüjt. Ököritó, Szatmár
vármegye.)

22. A király és a fogadott fiú.
A királyfinak nagyon megtetszett egy vele játszó s hozzá hasonlókorú
gyermek s kivitte atyjánál, hogy a gyermeket fiává fogadta és saját
fiával neveltette. Fölnevekedvén a gyermek, a királyfi indítványára
útnak indultak, hogy a királyfi számára megszerezzék a tengeren túl lakó
Csonkakirály leányát.
A Csonkakirály leányát kellett neki elvenni, mert mikor még mint
gyermekek játszottak, megláttak az útczán egy asszonyt csuportejet
vinni, ennek az asszonynak a kezét a királyfi meglőtte, az asszony a
tejet elejtette s megátkozta a királyfit, hogy addig meg ne
házasodhassék, míg a Csonkakirály leányát el nem veszi. Ez pedig nagyon
nehéz feladat volt, mert akik nagy fáradsággal odajutottak is, többnyire
– a leánynak nem tetszvén – a király dühösségének estek áldozatul.
Útközben betértek egy csárdába, míg a királyfi szoba után látott, addig
társa a lovakot abrakoltatta meg.
Amint fel akart menni a királyfihoz, három galamb jelent meg előtte,
tanácsot adván:
– Ha a Csonkakirály országába el akartok jutni, csináljatok egy falovat,
azt vigyétek a tenger szélére, ott találtok egy nagy követ, azt vessétek
ki helyéből, ott találtok egy aranyos kantárt s miután egyik közületek a
ló hasába ült, a másik tegye a kantárt a ló fejére, ez megelevenül s
üljön a hátára; így minden félelem nélkül menjetek a tengernek s a víz
tetején el fogtok jutni a Csonkakirály országába!
A galambok elrepültek, a fogadott fiú felment a királyfihoz s elbeszélte
a történteket.
A Csonkakirály látván a tenger hátán közeledőket, iszonyú haragra
lobbant, hogy micsoda ember lehet az, aki még a tenger hátán is lóval
tud járni, mindazáltal haragját lecsillapítván, tetszőleg szívesen
fogadta őket.
Itt a kantárt levette a ló fejéről, ez ismét fa-ló lett, a fogadott fiú
kiszállt a ló hasából s a falovat a tenger szélén hagyván, bementek a
királyi palotába.
A király leányának csakhamar megtetszett a királyfi s elhatározták
magukban, hogy megszöknek. De minthogy a leánytól minden órában kérdezte
anyja:
– Alszol-e, leányom?
A leány három egymás mellett levő szobában egyet-egyet köpött. Miután a
királyfi és a királyleány a ló hasába ültek, a fogadott fiú
felkantározván falovát, a tenger hátán hazafelé indultak. Az Asszony
háromszori kérdésére a három köpés megfelelte a »nem«-et, de midőn a
negyedik és ötödik kérdésre senki sem felelt, az Asszony élesítgetni
kezdte kését, hogy a leányt megöli.
Az ágyban a leány helyét megszúrván, elájult, minthogy nem találta ott,
a sikoltására befutottaknak megparancsolta, hogy elszökött leányát
hozzák vissza; a király is temérdek katonát küldött utánok, de mind a
tengerbe veszett.
Elérvén a tenger szélét, a kantárt visszatették a helyére, ők pedig
bementek a csárdába.
Itt, mikor a fogadott fiú megabrakoltatta a lovakat, elébe áll egy fehér
Ólomfejűbarát, a leány jegyese s mondván:
– Jegyesemet ugyan elraboltátok, de ha az enyém nem lehet, a királyfié
sem lesz, mert ha az eléjökbe jövő hintóba felülnek, mind a ketten
megégnek, ha pedig ezt neki elbeszéled, térdig kő leszel. Ha ez nem
sikerül, mikor az első vőlegénypoharat megissza: meghal, mert méreg lesz
benne, ha ezt elbeszéled: hasig leszel kővé. Ha ez szinte meghiusul,
mikor a királyfi feleségével az első éjet tölti: Tüzesfejű emberek verik
agyon; ha ezt elbeszéled, egészen kővé leszel!
Ezzel eltűnt a fehér Ólomfejűbarát. A fogadott fiú felment a kibérelt
szobába s ott volt a királyfival és királyleánnyal.
A királyfiú levelet küldött atyjához, hogy küldjön érettök hintót. A
hintó nemsokára jött, de a fogadott fiú beleszúrván kardját, porrá
égett. Kérdezték az okát, de nem mondta. Lakodalom alkalmával, mikor a
vőlegény az első pobárbort a szájához vitte, a fogadott fiú kiütötte a
kezéből, a pohár eltört, a benne levő bor pedig ahova csak cseppent,
kiégette a földet. Kérdezték ennek az okát is, de hiába.
Ezekután kérte a fogadott fiú a királyfit, hogy engedné őt az első
éjszaka feleségével lenni, mert csak így menekedhetik ki a halál
veszedelméből.
A királyfi hitt a fogadott fiúban, mert már kétszer mentette meg a
haláltól, azért engedett kérésének.
Éjféltájban Tüzes-fejek kezdtek kibujni a földből, a fogadott fiú
elővevén kardját, mind elcsapdosta a Tüzes-fejeket.
Ekképen szabadult ki a királyfi a halál torkából.
Ezután mindig faggatták a fogadott fiút, mondja meg, miképen tudta ki a
királyfira következendő veszedelmet. Először vonakodott, de későbben el
kezdte beszélni, hogy az Ólomfejűbarát mondása szerint fog vele is
történni s csakugyan, amint beszélte egyenkint el a titkokat, aszerint
térdig, hasig s végre egészen kővé változott.
Ekkor nagy síránkozás volt a király udvarában, hogy a fogadott fiú nincs
többé; végre a kőoszlopot bevitték a templomba s több ideig ott állt
érzéketlenül.
Későbben a királynénak ikergyermeke született, az egyiknek nap, a
másiknak csillag volt a homlokán.
Egyszer azt álmodta, hogy gyermekei vérével fel lehetne a kőszobrot
éleszteni. Álmát elmondta férjének, ki hasonlót álmodott; elhatározták
tehát, hogy aszerint tesznek s örömökre az álom teljesült.
De még nagyobb volt az öröm, mikor hazajöttek, az ikergyermekeket
játszadozni találták. Több ideig boldogul éltek, mikor azt mondja a
fogadott fiú:
– Neked szereztem feleséget, szerezz te is nekem!
A királyfi ráállt, útnak indultak; egy erdőben volt egy üres csárda,
ebben szálltak meg, hol már meg volt az asztal terítve két személyre,
hozzáfogtak tehát az evéshez. Több napig mulattak itt, az asztal mindig
láthatatlan módon lett megterítve, Mikor ettek, egy rejtett ajtó
kipattant s egy előugrott inas kérdezvén:
– Mi tetszik?
– Semmi! – lőn a felelet.
Igy pattant ki több ajtó s a felelet mindig »semmi« volt, míg végre a
negyedik ajtón egy gyönyörű királyleány lépett ki s magát a fogadott fiú
feleségének állította:
– Mert – úgymond – te szabadítottál ki a fogságból, melybe elátkozás
útján jutottam.
Azzal szabadult meg a leány, hogy háromszor kérdezett »mi tetszik«-re
»semmi« lőn a válasz.
Az erdőből ország lett, mint azelőtt volt, a csárda királypalotává vált,
olyanná, minő volt hajdan, a fogadott fiúból király lett. Megesküdtek s
boldogul élnek, ha meg nem haltak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 704. sz. Debreczeni János gyüjt. Eger.)

23. Csorha János tátos.
Csorha János gyenge csikófoggal született, ugyanezért tátos volt.
Mikor a tizenkét évet betöltötte, annyira nyugtalan lett, hogy sehol sem
találta a helyét s elválva atyjától, hegyeken-völgyeken ment mindaddig,
míg el nem ért a Tátosok-tavához.
Ide azután odajöttek a tátosok, tanácskoztak, de őt, a fiatal tátost nem
eresztették magukhoz, hanem visszaküldte őt egy vén tátos s azt mondta
neki, hogy csak tizenkét esztendő mulva jöjjön közéjök s tudtára adta
neki azt is, hogy Pünkösd hajnalán a szomszédjuk szamara egy öszvért fog
elleni, legyen ott készen a kantárral, mert különben a Boszorkányok tőle
elfoglalják; ez a csikó tátos lesz.
A csikó eltűnt, tizenkét évre megjelent, s Csorha Jánosnak adott egy
vakarót, kefét és törülőszűrt azzal az utasítással, hogy azokkal az ő
utasítása szerint cselekedjék.
Kevés vártatva felhő kerekedik az égalján, jönnek a Boszorkányok, Csorha
János felugrik a csikajára s nyargal vele hegyen-völgyön keresztül; de
mikor már majd utólérték a Boszorkányok, Csorha János a csikó tanácsára
hátratartja a vakarót s oly sűrű erdő lett belőle, mint a vakaró. A
Boszorkányok sokáig kínlódtak, míg a sűrű erdőn keresztül birtak
vergődni, de mégis keresztülvergődtek.
Későbben, hogy ismét majd utólérték a Boszorkányok, hátratartotta a
kefét, most a Boszorkányok előtt kefesűrűségű erdő lett. Ezen is nagy
kínnal bár, de mégis áttörtek a Boszorkányok.
Végre a törülőszűrt tartotta hátra, s mielőtt a Boszorkányok ezen
keresztültörhettek volna, ők már a tóhoz értek.
Itt Csorha János elbocsájtotta csikaját, maga pedig lement
Alsó-Indilába; a király itt éppen akkor doboltatta ki, hogy aki úgy el
tud bujni, hogy a leánya meg nem látja, annak adja őt feleségül. Csorha
János vállalkozott, elment a tengerszélre, beugrott a tengerbe s
belebujt a czethal gyomrába. A királyleány pedig fölment a gyémánthegy
csúcsára, honnan az egész világra el lehetett látni, összenézte a
földet, nem látja; fölnéz az égre, nem látja; lenéz a tengerbe s így
szól:
– Gyere ki, Csorha János, a czethal gyomrából!
Ezt Csorha János egy öreg ősz ember tanácsából tette. Most az öreg ősz
ember tanácsára kiment a legmagasabb hegyre s mikor a nap fölkelt, a
hátára ugrott. A királyleány délben fölmegy a legmagasabb hegyre,
körülnézi a földet, nem látja; körülnézi az eget, nem látja; már
csüggedni kezdett; de véletlenül a napba tekintett s Csorha Jánost onnan
is előhívta.
Harmadnapon az öreg ember tanácsára bolhává változott s rózsába bujt; a
rózsát koszorúba fonyták s mikor a királyleány a hegyre ment, a koszorút
a homlokára kötötték. Körülnézett a királyleány égen, földön,
tengereken, mindenütt a világon, de Csorha Jánost sehol sem látta, pedig
láthatta volna, mert a homlokán volt; azért így szólt:
– Jöjj elő, nem látlak!
Erre Csorha János a leány előtt termett; azután megesküdtek s most is
boldogul élnek, ha meg nem haltak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 483. sz. Debreczeni János gyüjt. Jászberény.)

24. Az obsitos katona és a királyleány.
(Az előző sz. változata.)
Egyszer egy obsitost a tenger partján megszólított egy Szörny:
– Én, – úgymond a Szörny – feltevém magamban, hogy akit ma először
látok, szerencséssé teszem, azért menj és kérd meg a király leányát!
Az obsitos elment s megkérte a király leányát, de a király csak oly
feltétel mellett adta oda a leányt, hogy ha az obsitos oly helyre búvik,
hol a királyleány meg nem látja.
Meghallván a Szörny a feltételt, az obsitost a tengerben egy czethal alá
rejté; a királyleány azonban éjfélkor elővevé a bűvös tükrét s benne
meglátá az obsitost a czethal alatt. Reggel azután megmondta a
királyleány, hogy hol volt az obsitos, hanem azért az obsitos fejét nem
vették, elengedték neki a büntetést. Másnap a Szörny egy villámmal telt
felhő megé bujtatta az obsitost, de itt is meglátta a királyleány.
Még egy próbát kapott; ekkor azt az utasítást adta neki a Szörny:
– Menj a király kertjébe s rázkódjál meg, tüstént rózsává változol;
három rózsával a királyleány le fog szakítani és poharába tesz s ott
leszesz, míg nem hív; ekkor rázkódjál meg s tüstént visszanyered régi
alakodat.
Az obsitos úgy tett, rózsává vált, a királyleány leszakította és szép
pohárba tette. Éjfélkor, mikor az obsitost kereste bűvös tükrével,
nagyon csodálkozott, hogy sehol sem látja:
– Látom, kifogtál rajtam, – mond végre a királyleány – azért jöjj elő!
Az obsitos megrázkódék s vállát érinté a királyleánynak, a királyleány
felkölté atyját és az egész udvart, kik nem győztek eléggé álmélkodni a
dolgon.
Igy azután az övé lett a királyleány és most is boldogul élnek, ha meg
nem haltak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 551. sz. Szluha Ágoston gyüjt. Szeged.)

25. A három bárány.
Egy szegény embernek volt három fia, egyszer azt mondja atyjok:
– Elmehetne valamelyitek szolgálni!
– Elmegyek én! – mond a legöregebb.
Megy, mendegél, előtalál egy Öregembert:
– Hova mégy, édes fiam?
– Én, – úgymond – szolgálatot keresek.
– Befogadlak én, – szólt az Öregember – nálam nem lesz más dolgod, mint
három báránykát őrizni, béred az lesz, amit kívánsz!
– Jól van, – mond a fiú – én követlek!
Betértek egy kis házacskába, mely ugyan egyszerű, de tükörtisztaságú
volt; itt lakott a tisztességes Öregemberke.
Másnap reggel, mire felébredtek, imádkoztak, azután hozott az
Öregemberke egy darab kenyeret s mondá:
– Most jer’ velem! – ezzel kivezette, ekkor már az ajtó előtt három
tiszta fehér bárányka volt, – ezeket reád bizom, menj csak mindenütt a
nyomukban!
Elment velök a fiú, egy patakocskához ért; bement előre a három
bárányka, a fiú pedig látta, hogy mindegyiknek a lába elhullott.
– Ej, – mond a fiú – nekem is így hullana el a lábam, ha a vízbe mennék,
én csak majd itt várom be őket!