polyi Arnold népmesegyüjteménye; Magyar népköltési gyüjtemény 13. kötet - 17

Amint odaért, látta, hogy az egy nagy vár, felment azután sok
garádicson, kinyitott egy ajtót s bement egy nagy terembe, melyben egy
asztal volt felterítve tizenkettőre. Ment tovább, hát egy konyhába jött,
hol minden ki volt készítve főzésre, de még semmi sem volt megfőzve. A
leányka megfőzött, még az ágyakat is felágyazta, azután egy szegletbe
bujt el.
Egyszer, tizenkét órakor kinyilnak az ablakok és berepül tizenkét varjú;
azonnal megismerte Nánika, hogy ezek az ő bátyjai és nagyon megörült; a
varjuk pedig csodálkoztak, hogy ki lehetett, aki nekik megfőzött?
Keresték, de nem találták, mert Nánika nem akarta magát megmutatni;
elrepültek. Másnap megint elkészített mindent és gyűrűjét a legöregebb
varjúnak a tányérjához tette. A varjuk ismét csodálkoztak, de mikor a
gyűrüt meglátták, azt mondták:
– Itt a mi testvérünk!
Ekkor Nánika előjött, megölelték.
– Én, – úgymond Nánika – titeket jöttem megszabadítani!
– Nehéz dolog ez, – mondának a varjuk – ha hét esztendeig nem szólsz egy
szót se és tizenkét inget és lábravalót varsz csoványból,
megszabadíthatsz!
Nánika szedett csoványt és elkezdte az ingeket varrni. Kiült a ház elébe
és ott dolgozott.
Egyszer egy király vadászni ment, eltévedt s ahhoz a várhoz ment, ahol
Nánika volt. A királynak nagyon megtetszett Nánika szépsége, szólt is
hozzá, de Nánika nem felelt, hanem csak integetett; a király feleségül
vette.
Egyszer elment a király háborúba, ezalatt a királyné kis fiucskát szült;
volt ott a királynál egy Vénbanya, ez felkapta a kis fiut, az ablakon
kidobta, de nem esett a földre, mert két varjú megkapta. A Vénbanya
kutyakölyköt tett a királyné mellé s a királynak megírta, hogy a
királynénak kutyakölyke lett.
Ismét lett a királynénak gyermeke, melyet a Vénbanya szinte kivetett, de
ezt is elkapta két varjú, ekkor macskát tett a gyermek helyébe.
A király erre annyira megbosszankodott, hogy megparancsolta, nyakazzák
le a királynét. Amint kivitték a vesztőhelyre és a hóhér le akarta
nyakazni, előrepült tizenkét varjú, megkapta a királynét és elvitte egy
házacskába, hol fija és leánya volt; a fiut Jancsikának, a leányt
Nánikának hívták.
A hét esztendő elmult, megvarrta csoványból a tizenkét inget és
lábravalót, mind a tizenkét varjú szép fiatal legénnyé változott s
mesteremberek váltak belőlök.
Amint a király vadászni járt, egyszer rásetétedett, felment egy fára
szétnézni, nem lát-e valahol világot? Hát csakugyan látott egy kis
házacskában, bement oda, ahol is egy asszony ült és fonyt, itt szállást
kért.
Amint lefeküdtek, Nánika megismerte a királyt. Mikor éjszaka aludt a
király, leesett a királynak a félkeze az ágyból, azt mondja Nánika a
leányának:
– Eredj, Nánika, emeld fel annak az úrnak a kezét, hiszen úgy is az a te
édesatyád!
Megint leesett a királynak a lába:
– Menj csak, Jánoska, emeld fel annak az úrnak a lábát, hiszen az a te
édesatyád!
Másnap elbeszélte az inas a királynak, hogy az éjjel mit hallott s a
király még egy éjjelre kért szállást, de ekkor nem aludt el, csak
mutatta, hogy alszik.
Mikor leeresztette a kezét, Nánika ismét Nánikát küldte felemelni,
megint csak azt mondta, hogy az az ő apja. Ekkor felugrott a király,
megölelte kedves feleségét, ki neki mindent elbeszélt, mi vele történt;
azután elvette a király ismét és boldogul éltek gyermekeikkel és a
bátyjai szolgáltak neki.
(Ipolyi A. gyüjteményében 38. sz. Hont v. megye.)

67. A csonkakezű leány.
Volt, hol nem volt, volt a világon egy Öregbanya, ennek volt egy
menyecske lyánya, mind a ketten Boszorkányok voltak és ennek a
menyecskének egy gyönyörűséges szép lyánya.
Azon voltak mind a ketten, hogy ebből is boszorkányt csináljanak, de a
lyány azzá lenni nem akart. Mit csinál tehát a két gonosz? Otthon hagyja
a lyányt egyedül, hogy sorsát gondolja el.
Hazajöttek, de a lyány régi szándokában hűen megmaradt s egy Istenért
sem lett volna boszorkány. Tehát kapták, fogták, elvágták mind a két
kezét karba’, reá egy kis kosarat akasztottak, bele egy kis kenyeret
tettek, hogy ha megéhezik, egyék s avval elküldték.
Ment, mendegélt, előtalált egy erdőt, ebben lakott ő hosszú ideig, míg
azután a vad gyümölcsre ráúnt; elindult tehát.
Ment, mendegélt, előtalált egy nagy várat, de látja, hogy borzasztó
lakatok vannak ajtaján s azért ment tovább s midőn odaért, lecsattantak
az ajtóról a lakatok, bemegy és elálmélkodik, hogy itt annyi sok szép
gyümölcs van, hogy oly sűrűn vannak benne az arany almákkal gazdagon
megrakott fák; alámegy egynek, amelyik az ajtóhoz legközelebb állott.
Amint aláért, megrakódik a fa, hullnak róla az aranyalmák, úgy hogy a
kis kosár megtelt egészen, azzal elhagyja a lány a kertet, az ajtó utána
becsukódik s rázárulnak a lakatok.
A király, amint reggel sétál a kertben, észreveszi, hogy híjja van az
aranyalmáknak. Bemegy szobájába, behívatja az őrt s erősen ráripakodik:
– Te gonosz szolga, te az éjjel nem őrködtél, te az éjjel aludtál, az
aranyalmákból sok hiányzik, hová tetted? kinek adtad? ki vitte el?
– Uram, királyom – mond a szolga – nem adtam én sekinek, nem is vitt,
nem is vihetett volna belőle senki egyet is, mert senkinek sem lehet az
ajtón bejönni, hacsak valaki felülről le nem szakítgatta.
Másnap éjféltájon ismét eljő a lyány, előtte leperegnek a lakatok s
kinyílik az ajtó; a fa alá megy; az megrázkódik; a kis kosár megtelik;
azzal visszafordul; kimegy; utána az ajtó becsukódik, a lakatok
rázárulnak; ő pedig megy tovább dolgára.
Hasonló séta alkalmával a király megint látja, hogy az aranyalmákból sok
elveszett, bemegy szobájába, behívta az őrt, rátámad, de ez is, mivel
csak azt felelte, mit tegnap a másik, bezáratta egy igen-igen sötét
tömlöczbe.
Csakhamar betoppant a király legkisebbik fia.
– Apám, azt hallom, hogy az aranyalma az éjjel is megfogyott, hanem
tudom, hogy nem talál benne hiányt holnap reggelre; majd kilesem én,
hogy ki hordja éjjenként az aranyalmát?
A király eleinte nem akarta ezt megengedni, hanem hát mégis
beleegyezett.
Estére kelt az idő. A fiú kimegy a kertbe, őrt áll, de tizenkét óra felé
nagyon megkörnyékezi az álom, mosdik, dörzsöli a szemét, de ez nem sokat
ér, végre midőn az éjfél elérkezett, a kapuról a lakatok lepattogtak és
rája lanyha álomszellő szállott, már csaknem elaludt; hanem azért erőt
vett magán s mintegy álomközben látja, hogy az ajtón egy gyönyörűséges
szép lyány lépked befelé, az arany almafa alá áll, az megrázkódik s a
kosara tele húll, azzal visszafordul; de amint menne kifelé, a királyfi
rákiált:
– Ki vagy? Megállj!
– Én, – mondá a lyány – egy szerencsétlen vagyok, kit, mivel boszorkány
lenni nem akartam, anyám magától elcsapott. Uram, – folytatá tovább – én
előtted meg nem állhatok, mert szűzanya meztelen vagyok, a sok tövis és
szedercserje egészen leszaggatták rólam a ruhát.
De a királyfi mégsem ereszti őt szabadon. Ráveti köpenyét, úgy maradt a
testén, ahogy’ ráesett, mert hát csonkakezű volt s meg nem igazíthatta
azt magán.
Másnap a király látja, hogy megint híja az aranyalmának, behívatja a
fiát s kérdi tőle:
– Nohát, láttál-e valakit? Megfogtad-e a tolvajt?
– Láttam bizony, – mondá vidáman a fiú – de meg is fogtam ám!
– Megfogtad hát, fiam, no jó, vessétek a legsötétebb tömlöczbe, hét
múlva pedig éltét fogja veszíteni.
– Jaj, apám – mondá a fiú, – nem érdemes ő arra, mert neki nincs keze,
mivel kinyithatta (volna a kaput) és leszedhette volna az arany almát,
az magától tárult fel előtte és az alma magától hullott a kosárkájába.
Engedelem neki, apám, mert a szerencsétlen lyány ártatlan, mint a ma
született gyermek!
A király maga elé hívatja s egy-két pillanatot vetve rá, meggyőződik
felőle, hogy ártatlan. Hanem mivel igen-igen szép volt, a királyfinak
kimondhatatlanul megtetszett, miért is megkereste az atyját, hogy
számára szobája mellett csináltasson egy kis házat. A gyermek kívánsága
meglett.
Néhány év mulva a fiúnak eljött a házasulóideje s az apja felszólította,
hogy keressen magának feleséget.
– Kerestem már én, apám!
– Kit? – kérdé az apa.
– A csonkakezű lyányt – felelte egész elhatározottsággal.
– Óh, fiam, – mondá az apa – ugyan hogy’ vehetted volna azt, mikor még
az égből is nyomorultat várhatni?
– Már nekem az mindegy, én őt szeretem, néki az enyémnek kell lenni,
bármikép történjék is az!
– Óh, fiam!…
– Amit mondtam, megmondtam; én senkivel, csak ővele lehetek boldog.
Végre aztán az apa – miután látta, hogy minden beszéd hasztalan –
beleegyezett. Nagy lakodalmat csaptak, hét város környékéről behítták a
királyokat, ettek, ittak, vígan voltak.
Három hónap mulva, a lakodalom után, el kellett menni a királyfinak a
háborúba, mert atyja országát rettenetes ellenség támadta meg.
Esztendőre a királyfinak két aranyhajú gyermeke született, mellén
egyiknek nap, a másiknak félhold volt.
Ekkor az öreg király behívatja magához az öregudvarost, aki mindig
becsületesen el szokott dolgában járni, egy levelet ad át neki és
megparancsolja, hogy vigye el fiának a táborba, hogy tudja meg az
örvendetes hírt.
Mén, mendegél, egy erdő szélén előtalál egy öreg asszonyt, ez volt a
királyné öreganyja, a Vénboszorkány.
– Hova mégy, fiam? – kérdi az udvarostól.
– Megyek a táborba, a királyfinak levelet viszek.
– Este van már, ne menj ma tovább, térj be hozzám pihenni!
Az udvaros az öreg felszólítását elfogadta. Bevezette tehát magához az
Öregbanya, mindjárt főzött neki paprikás húst; jól lakott; ágyat vetett
neki s elaludt.
Reggel felkelt, mit sem gyanítva, a levelet, melyet az este az
Öregbanyának átadott, kezébe veszi, elindul és elérkezik a táborba.
Megkeresi a királyfit, átadja neki a levelet, a királyfi olvassa s
elkezd könnyezni, ami az öregudvaros előtt igen felötlő volt;
elolvasván, leült, reá választ ír, mely meglévén, átadja a szolgának
azzal az izenettel, hogy a két királyfiút, míg ő haza ér, meg kell
hagyni.
Az udvaros mitsem tudva erről a két kutyafiúról, átveszi a levelet s
elindul vele, nemsokára ismét elért az említett erdő végére, itt már rég
várakozott reá a Boszorkány, behíjja magához, paprikáshússal jól tartja,
puha ágyat vet neki, melyen a szolga, miután táskáját az öregnek átadja,
jóízüen elaludt. Azalatt a Banya kivette a táskából a levelet s mivel
mind az öreg, mind a fiatal király írását hűen tudta utánozni, ehelyett
is másik levelet írt, azzal az izenettel, hogy a királynét és a két fiát
világnak kell ereszteni. Reggel fölébredt a szolga, jól lakott és
elindult hazafelé.
Hazaérvén, átadja a királynak a levelet, olvassa s nagyon elcsudálkozik
rajta, hogy a fia feleségét s a gyönyörű szép két kis gyermekét a
szélnek ereszteni parancsolja.
De mit volt mit tenni, a parancsnak engedelmeskedni tartoztak. Sok
sírás, jajgatás után kivitték az erdőre az ifjú királynét s két kis
fiát, csonka karjára ereszték s ott hagyták magában. Úgy élősködtek ők
itten erdei gyümölccsel.
A kis gyermekek csúnyák voltak, mert nem tudta őket megmosni az anyja,
végre előjött aztán egy ősz Öregember, egy vödörben vizet hozott és
mondta, hogy mossa meg benne a kezét, majd kinyől. Mossa, mossa, hát
kinyőlt a keze. Ekkor így szólott az Öreg:
– Eredj, van itten az erdőben egy kis ház, van abban mindenféle élelem,
melyből jól, úri módon megélhetsz; van ott a konyhában egy tőke, erre
van kötve egy nagy vasláncz; majd mén oda egy fekete agár, kösd arra a
lánczra, az lesz a te Öreganyád.
Elindul a királyné, feltalálja a kis házikót, melyben mindenféle élelem
található volt, egyszer arra megy a fekete agár, megköti a lánczra, de
reggelre a láncczal együtt eltűnt.
Míg ezek történtek, hazajött a király a háborúból, első gondja volt a
feleségét kérdezni, de ez már akkor a királyi palotától távol volt. Nagy
csapat kísérettel elindult a király keresni szép feleségét. Már lement a
nap, mégsem szűntek meg keresni, csakhogy valamikép megtalálhatnák. De
egy katona jó távolnyira világosságot pillantott meg, tudatta ezt a
királlyal, akivel az egész csapat arra vette útját. Végre elérik a
házat, ahol a világosság volt. Szállást kértek, amelyet – mivel az ősz
Öreg azt is meghagyta, hogy hajlokába mindenkit befogadjon, – szívesen
megadott nékik.
A királyné jó vacsorát készített a királynak és a többieknek, kik
jóllakván, mingyárt elszenderedtek, kivéve az őröket.
A király bentaludt a királyné szobájában egy padon, de a királyné és két
kis gyermeke egész éjszakán át ébren voltak.
A királynak, amint aludt, kiesett a kezéből a zsebkendő.
Ekkor az ismeretlen királyné azt mondja:
– Eredj, fiam, add fel neki azt a kendőt, úgyis a te atyád volt az!
Nemsokára elejti a király a pipáját is.
– Eredj, fiam, – szólt ismét az ismeretlen királyné – add fel neki azt a
pipát, úgyis a te atyád volt az!
Nemsokára fölébred a király és a többiek, jóllaktak és mentek tovább, de
mielőtt elindultak volna, figyelmezteti a háziasszonyt a király, hogy
estére ismét be fognak hozzá térni.
Mennek, mendegélnek, miközben a király elbeszélte katonáinak az
észrevételeit, hogy ez az asszony nagyon hasonlít az ő feleségéhez, mire
az őrök is elmondták, hogy ők meg hallották, hogy az asszony egyszer azt
mondta az egyik fiának:
– Vedd fel, fiam, azt a kendőt, úgy is a te atyád volt az! Máskor pedig
a másik fiának:
– Eredj, fiam, vedd fel neki azt a pipát, úgyis a te apád volt!
Nagyon megörült ennek a király, miért is elhatározta magában, hogy ha
estére visszatérnek, teteti magát, mintha aludnék, de valóban nem
alszik, hogy megtudja: vajjon igaz-e?
Estére ismét visszatértek.
A király arra a padra ült, amelyiken tegnap; tetette magát, mintha
aludnék, leejti először a keszkenőjét. Mire az ismeretlen királyné így
szólítja meg kisebbik fiát:
– Eredj, fiam, tedd az ölébe azt a kendőt, úgyis a te apád volt az!
Leejti másodszor a pipáját.
– Eredj, fiam, – mond az anya az öregebbik fiának – vedd fel, tedd a
kezébe, úgyis a te atyád volt az!
Erre a király felugrik, megöleli, megcsókolja feleségét, gyermekeit és
kimondhatatlan örömmel – a házat más szegénynek ott hagyván – hazafelé
indultak.
Útközben elbeszélte a királyné az ő történetét: hogy mikor az erdőre
kitették, gyermekeit meg nem moshatta, hanem odajött hozzá egy vödör
vízzel az Öreg-Isten ősz ember képiben, hogy az igazította azután őt
abba a kis házba, hová mindjárt egy agár szaladt, kit lánczra kötött az
ősz Öregember parancsából, mert az öreganyja: a Vénboszorkány volt; de
amely reggelre lánczostól együtt eltűnt.
Hazaértek, nagy lakodalmat csaptak, amelyen a környékből a királyok mind
jelen voltak, még az Öregboszorkányt is elhítták.
Mikor azután behozták az ételt, az öregkirály így szólott:
– Mit érdemel az olyan teremtése az Istennek, aki oly gonoszságot
követett el, mint amilyen a fiam feleségén történt?
Nem akart senki semmit szólni, hanem az Öregbanya fölállott:
– Azt érdemli biz’ az, fölséges király, hogy a szilaj csikó farkára
kössék, négy felé vágják és a város négy sarkára fölszúrják.
– Magadnak mondtad ki a büntetést, gaz banya – mond a király, – vigyétek
és hajtsátok végre rajta.
A gonosz Boszorkány halála után boldogul éltek s talán még most is
élnek, ha meg nem haltak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 488. sz. Herczegh Mihály gyüjt.
Hódmező-Vásárhely.)

68. Hamupepejke.
Egyszer volt egy királynak három fija. A két nagyobbik igen világi,
úgynevezett gavallér volt, a legkisebbik pedig mindig félrehúzódott s
legjobb helyét csak a tűzhelyen találta, amiért elnevezték
Hamupepejkének s minthogy ily természetű volt, sem szülei, sem bátyjai
előtt nem volt kedves, sőt az utóbbiak gyűlölték is.
Egyszer, amint mindinkább nevekedtek a királyfiak, a két nagyobb
elhatározta magában, hogy elmegy világlátni s ezt a Hamupepejke is
megértvén, ő is reávette magát. Bejelentették tehát szándékukat
szüleiknél, kik bele is egyeztek.
Az anyjok, szokás szerint, ellátta őket útravaló pogácsával, hanem
Hamupepejkének nem búzalisztből, mint a többinek, hanem hamuból sütött.
Egyszer, amint mendegéltek hetedhétország ellen, az úton megéhezve,
letelepedtek s elővették az útravalójukat s falatoztak. Amint
falatoznak, eléjök jön a kis egér s kér a nagyobbiktól eleséget,
mondván:
– Adj egy falat pogácsát, jótettedért jót várj!
De ő nemcsak, hogy nem adott neki, de még elűzte magától.
Kis idő mulva odament a másikhoz s attól is kért, mondván:
– Adj egy falat pogácsát, jótettedért jót várj!
De az is, mint a bátyja, elűzte magától, nemhogy adott volna neki.
Kis idő mulva megint előkerült a kis egér s a Hamupepejkétől is kért,
mondván:
– Adj egy falat pogácsát, jó tettedért jót várj!
De ő már nem űzte el, hanem adott neki a maga hamupogácsájából, jól
tartotta. Ekkor a kis egér egy sípot adott neki, mondván:
– No, amiért velem jót tettél, neked adom ezt a sípot s amikor ezt
megfúvod, én azonnal megjelenek és segítségedre leszek!
Egyszer, amint utazásukból hazatértek, történt, hogy a szomszéd király,
kinek egy szép leánya volt, csináltatott valami magas helyen állványt s
abba egy aranyos széket és kihírdette a körüllevő országokban, hogy aki
– midőn az ő leánya ebben az állványban a karosszékben ül – odaugrat
háromszor s megcsókolja, annak adja leányát.
Meghallották ezt a királyfiak is, felnyergeltették a legjobb lovukat,
legszebb herczegi ruhájukat magukra vévén, megjelentek a kitűzött időben
a szomszéd király lakása előtt.
De egyszer a Hamupepejke is gondolkozóba esik, hogy jó volna neki is
próbát tenni; megemlékezett a kis egérről és a tőle kapott sípról,
belefujván, előtermett a kis egér:
– No, felséges gazdám, – mond a kis egér – mivel szolgálhatok?
A Hamupepejke elmondván kívánságait, a kis egér belefujt egy másik,
őnála levő sípba s azonnal termett ott szép ló, gyönyörüen tündöklő
sárgaréz szerszámmal, még a patkója is rézből volt s neki magának
gyönyörű szép ruha.
Ez meglévén, a kis egér szépen felöltöztette Hamupepejkét s ő
eltávozván, Hamupepejke útnak indult.
Amint odaért, már próbálgatták a király- és herczegfiak, de senki sem
tudott oda felugratni.
Egyszer, legutoljára ő is sarkantyú közé vette a lovát, hát még sokkal
feljebb ugratott az állványnál s meg is csókolta a királykisasszonyt s
azzal elnyargalt.
Mire bátyjai hazamentek, ő már le is vetkezett, lovát s öltözetét a kis
egér elvitte és ő ismét a hamuba ült.
Hazamennek a királyfiak, beszélgetik, hogy milyen derék ifjú volt az,
aki felugratott s haragudtak, hogy ők meg nem tudták tenni.
Egyszer a Hamupepejke is megszólal:
– Bizony, én is láttam a kútágas tetejéből.
Bátyjainak sem kellett több, kivágatták a kútágast irígységből, hogy
többet ne nézhesse őket.
Nemsokára újra fel lettek szólítva a próbálkozók, ekkor újra elment a
két királyfi.
Hamupepejke ismét megfujta a sípot s a kis egér újra előjött s
felöltöztette Hamupepejkét drága, szép ezüstös ruhába, lovát is ezüstös
szerszámmal ékesítette fel, még a patkója is ezüstből volt. Elment ismét
Hamupepejke s miután a többiek siker nélkül próbálgatták, utoljára
megsarkanytyúzta lovát s felugratván, újra megcsókolta a
királykisasszonyt s ekkor ismét elnyargalt s mire bátyjai haza mentek,
megint a hamuban ült.
Amint a bátyjai hazaérve beszélgetik az egész dolgot, Hamupepejke ismét
megszólalt:
– Én is láttam a kémény tetejéből!
Ekkor a bátyjai megharagudván, a kémény tetejét lehúzatták.
Kevés idő mulva eljött a harmadik próba ideje. Akkor ismét elmentek a
királyfiak, a Hamupepejke is belefujván a sípba, megjelent a kis egér;
ekkor még drágább, aranyos ruhába öltöztette s a lovát is aranyos
szerszámmal ékesítette fel, még a patkószege is arany volt.
Amint a többiek ismét siker nélkül próbálgatták, utoljára ő megint
felugratott s megcsókolta a királykisasszonyt. Vivát-ot kiáltottak s
karon fogva tüstént bevezették a szép aranyos királyfit s tudakozták, ki
fia?
Ezután összeadták őket, nagy lakodalmat csaptak s máig is élnek, ha meg
nem haltak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 1. sz. Simon Mihály gyüjt.)

69. A mostoha testvérek.
Volt egyszer egy Vénbanya, ennek volt egy édes- és egy mostohaleánya;
lakott a városban egy szép, fiatal gróf. A Vénbanya mostohaleánya nagyon
szép volt, az édesleánya pedig csúnya, tehát ő mindenképen azon
törekedett, hogy a mostohaleányát mentül előbb kivégezhesse a világból,
ez azonban sehogy sem sikerült neki.
Vasárnap felczifrázta az édesleányát és elment vele a templomba; a
mostohának pedig mákot hintett a hamuba, mondván:
– Szedd ki ezt addig, míg a templomból hazajövünk, mert ha nem, hát
agyonverlek!
Sírt a szép leány a hamu felett, gondolván magában, hogy szedem én ezt
arra ki? Arra berepül egy galambocska az ajtón és diót hoz be szájában
és a leánykának az ölébe ereszti azt, mondván:
– Nyisd fel a diót és öltözzél fel, menj a templomba, én dolgodat
elvégezem!
Elcsodálkozott a leányka és ment fölnyitni a diót, gyönyörűséges ruha
esett ki abból, olyan kék, mint az ég, amellett aranycsillagok is estek
ki belőle.
Felvette magára a ruhát és ment a templomba, a galambocska pedig egyet
csattantott a szárnyával és a mák ki volt szedve.
Elment a leány a templomba, ott volt a fiatal gróf is, ő pedig
mostohaanyjához ült, ez nem ismerte meg, oly szép volt; a gróf pedig
beleszeretett.
A mostohaleány hamarabb jött ki, mint a többi, mondván:
– Köd előttem, köd utánam, hogy engemet senki se lásson!
Úgy történt, a gróf eleget nézte, de nem láthatta többé.
Hazajött a mostohaanyja, már ő akkor a szép ruháját eltette és piszkos
ruhájába volt öltözve. Hazajövén mostohatestvére, kezdi beszélni:
– Láttam én egy szép leányt a templomban, ruhája kék volt, mint az ég és
arany csillagos!
– Én is láttam – mond a szép leány.
– Honnan, te semmirevaló?
– Mikor az emberek a templomból jöttek, felmentem a fűzfára, mely itt az
ajtó előtt áll, innen néztem a szép kisasszonyt.
Azonnal kivágatta a mostohaanya a fát:
– Nem fogod többé látni!
Ezzel elment a mostohaanya leányával a templomba, mostohaleányának pedig
hamut kevert homokba, hogy mikor a templomból hazajön, ki legyen szedve,
mert különben agyonveri.
Sírt a szép leány, egyszer csak berepül a galamb, diót visz szájában és
leejti a leány ölébe, mondván:
– Öltözz fel és menj a templomba, én dolgodat elvégzem!
A leány felnyitá a diókat, gyönyörűséges szép ruhát és egy pár szép
czipőt húzott ki belőle. Felöltözött a leány és ment a templomba, beült
abba a székbe, amelyben a mostohaanyja ült, oly szép volt, hogy a
mostoha meg nem ismerte.
Amint kilépett a templomból, lábát nehezen húzhatta ki a küszöbből,
czipője ott maradt, ő pedig mondta:
– Köd előttem, köd utánam, senki se lásson!
Nem is látta senki, de a czipője a grófnál volt, ki a templom elé
szurkot öntetett, hogy a szép leány nyoma ott maradjon. Másnap pedig
kihírdették, hogy amely leánynak az a czipő a lábára megy, azt a gróf
feleségül fogja venni. Mindenki felczifrázta tehát leányát, a Vénbanya
is felöltöztette szépen az édesleányát, a szépet pedig a teknyő alá
tette a komrába. Jöttek a czipőt próbálgatni, az anya a leánya lábából
egy darabot el is faragott, hogy csak felmenjen, de még sem ment fel a
nagy lábra; ekkor felrepül a kakas az ablakra, elkezdi:
»Szép leány a teknyő alatt komrában,
A csúnya az asztal mögött szobában!«
Hallván ezt a gróf, bement a komrába, megnézte a teknyő alatt a szép
leányt, megpróbálta a czipőt, az csakugyan a lábára illett és így
megszabadítá őt gonosz anyjától, feleségül vette a szép árva leánykát.
(Ipolyi A. gyüjteményében 36. sz. Hont v. vármegye.)

70. Fekete Saskirály.
Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencziás-tengeren is túl volt,
volt egy király és annak volt egy házasulandó fia.
Egyszer megházasodott s elvette a szomszéd király leányát, nemsokára a
leány apja s anyja elhalt, a királyfi az ipa lakóhelyére költözött
feleségével.
A királyfié lett minden, mi az ipáé volt, de az udvarban egy szobába
sohasem tudott bemenni, mert a kulcsát sehogy sem bírták megtalálni a
többi kulcs között. Nagysokára azután talált a királyfi a konyha alá
elásva egy kulcsot, megpróbálta vele az ajtót kinyitni s kinyílt. Amint
bement, látta, hogy egy ember a falra csinált keresztre volt kiszegezve,
kit a leány atyja azért szegeztetett oda, mert a leányát el akarta
lopni, fölébe az volt írva: »Fekete Saskirály«, a kereszt háta megett
pedig a falon egy nagy luk volt, ahol a Fekete Saskirály az alvilágból
feljárt.
A Fekete Saskirály szépen kérte a királyfit:
– Adj egy pohár vizet, jótétedért jót várj!
A királyfi adott neki vizet, azután bezárta az ajtót. Másnap ismét
meglátogatta a királyfi a Fekete Saskirályt s az ismét kért egy pohár
vizet.
– Adj egy pohár vizet, jótétedért jót várj!
A királyfi ismét adott neki egy pohár vizet s azzal bezárta az ajtót.
Harmadnap mulva újra meglátogatta a királyfi a Fekete Saskirályt, ki
ismét egy pohár vizet kért:
– Adj egy pohár vizet, jótétedért jót várj!
A királyfi ismét adott neki egy pohár vizet s azzal bezárta az ajtót.
Negyedik nap újra meglátogatta a királyfi a Fekete Saskirályt s az újra
kért egy pohár vizet, mondván:
– Adj egy pohár vizet, jótétedért jót várj!
Adott neki ismét egy pohár vizet.
Ekkor mind a négy szeg kihullott belőle, kettő a kezébe, kettő a lábába
volt szegezve és a Fekete Saskirály eltűnt a lukakon, hanem mikorra a
királyfi kinézett, a feleségét ellopta.
Most mitevő legyen a királyfi, elment egy tudákos asszonyhoz tanácsot
kérni, hogy mit csináljon most? A tudákos asszony azt tanácsolta neki,
hogy készítsen egy lóbőrt s vágóeszközzel lássa el magát, azután bujjék
bele a lóbőrbe s varassa bele magát. Akkor ereszkedjék le azon a falba
levő lukon, hanem a lóbőrt kötélre köttesse s ennek tartását biztos
emberére bízza. Mikor a lukon leér a másvilágra, vágja ki a varrásokat s
bujjék ki a lóbőrből. Először amint megy, talál egy rézvárat, azután
ezüstvárat, végre aranyvárat, amelybe lakik a Fekete Saskirály.
A királyfi úgy is tett, leeresztette magát. Amint leért, kivágta a
lóbőrt s ment, mendegélt hetedhétország ellen.
Egyszer elérte a rézvárat, bement, nem talált mást bent, csak egy
síránkozó asszonyt, aki a rézvár gazdájának a felesége volt. Ez az
asszony azért síránkozott, mert az ura leánykorában ellopta, azon lukon
járt az ő ura is fel, amelyen a Fekete Saskirály.
Beköszönt a királyfi:
– Adj’ Isten jó napot!
– Adjon Isten neked is, te másvilági ember, hol jársz itt?
A királyfi elbeszélte, hogy a Fekete Saskirály ellopta a feleségét,
azért jött. Ezalatt az idő alatt hallotta a vár ura buzogányának a
suhogását, melyet mindig előre haza szokott hajítani.
– Jaj, – mond az asszony – jön az uram, mit csináljunk, hova
bujtassalak, haragszik az idegen emberre, hanem itt ez a kályha, bujj
bele abba!
A királyfi belebujt.
Amint hazaért az ember, azt mondja:
– Idegen szagot érzek, ki van itt?
Azt mondja az asszony:
– Itt senki sincsen.
– De bizony van, – mondja az ember – bujj ki a kályhából, kis sógorkám!
Erre kibujt a királyfi.
– Hol jársz, sógorkám?
– Én bizony azért jöttem, hogy a Fekete Saskirály ellopta a feleségemet
s azt mondják, hogy ezen a világon lakik, az aranyvár mellett levő
kútban, oda akarnék menni, ha vissza tudnám a feleségem hozni; csak
azért tértem be ide, hogy elfáradtam!
– Jól van, – mond a rézvár ura – ülj le, együnk!
A rézvár ura is meg az ezüstvár ura is testvére volt a Fekete
Saskirálynak, de azért nem haragudtak a királyfira, hogy a feleségéért
megy, sőt még tanácsukkal segítették.
Az ebéd alatt azon törték a fejüket, miképen lehetne ellopni a feleségét
a Fekete Saskirálytól, de sehogy sem bírták kitalálni, hanem arra
határozták el magukat, hogy majd a következő napon átmennek az
ezüstvárba s ott gondolkoznak rajta.