polyi Arnold népmesegyüjteménye; Magyar népköltési gyüjtemény 13. kötet - 15

  – Húzd ki! – mond a leányka s íme, a háló tele volt a leggyönyörübb
  halakkal. Megörült Jávor:
  – Miként háláljam ezt meg néked, szép Tündér?
  – Dalolj egy szomorú dalt, kérlek! – esdekelt Iduna.
  Jávor elkezdett dalolni, Iduna pedig halászott, így mulattak ők egy
  ideig.
  – Most megyek, – szólt Iduna – királyném bizonyosan felébredt!
  Ezzel elváltak egymástól, de megigérték, hogy holnap ismét eljön mind a
  kettő. Igy mulattak ők napról-napra, mikor holdvilágos, szép esték
  voltak. Jávor ismét a legszebb legény volt a faluban, szerették a
  leányok, de neki egy sem kellett, mert ő oly szép leányt szeretett,
  milyent még a felső világ nem szült soha.
  Egyszer nagy örömmel jött Iduna:
  – Jávor, – úgymond – én nálad maradok, megkértem királynémat, engedje
  meg nekem a felső világon lakni.
  – Te – úgymond – itt akarsz hagyni, nem akarsz többé Kristályváramban
  lakni? Iduna, rossz a világ fent! Ha még egyszer visszatérsz, többé fel
  nem eresztlek!
  – Én azt mondám, hogy nálad boldog leszek.
  – Eredj, föld leánya! – mond a királyném.
  Boldogul éltek néhány évig, volt nekik egy gyönyörű leánykájok,
  elnevezték Tündének.
  Tünde kedves kis angyal volt, midőn édesanyja megpirongatta, sírt és
  drága gyöngyök hulltak szép szeméből, hazajött atyja, megvígasztalta,
  hozott neki sok virágot; Tünde nevetett és szép rózsák nyíltak az ajkán.
  Egyszer szomorúan kezde Jávor hazajárni, halat nem fogott, a pénz
  fogyott, majdnem kétségbe volt esve. Gyermekének, sem feleségének sem
  ruhája, sem kenyere; már a ház sem volt az övék, az utolsó halat vitte
  be Iduna eladni a városba; kapott néhány garast érte.
  – Még egyszer megkísértem, – mond Jávor – s ha most sem sikerül a
  halászat, kétségbeesem!
  Kivetette hálóját, de hasztalan, ismét semmi, ismét semmi!
  Jávor beugrott a vízbe, Iduna ijedtében utána rohant:
  – Hozzád megyek, királyném! – mondá és a Duna habjai elnyelték.
  Sírt Tünde, anyját kiáltozva járkált, édesanyját kereste.
  Látván ezt a szomszédasszony, gondolá magában: magamhoz veszem.
  – Jer’ hozzám, Tünde! – mond a jó asszony és Tünde követte őt; adott
  neki kenyeret.
  Tündének nem volt játszótársa, a virágot szeretvén, egyszer elment a
  rétre virágot szedni. Mentül tovább ment a réten, annál szebb virágok
  tűntek elé. Egyszer csak megáll egy szép virágos kertecskében, hol
  gyönyörű rózsák nyíltak s elkezd magának virágokat szaggatni.
  – Te is szereted a virágokat, – mond egy szép hang – de siess, mert ha
  mostohám meglát, megharagszik!
  Hátratekint Tünde és háta megett szép fiúcska áll.
  – Hogy hívnak? – kérdi a fiucska.
  – Tünde, – mond a gyermek – eltévedtem.
  – Ne, Tünde! – mond a fiú virágot adva – engem Hubának hívnak.
  – Majd adok én nektek! – hangzott hátuk megett egy durva hang – te
  semmirevaló, hogy mertél idejönni és még virágokat szaggatni!
  Tünde megijedt s elkezdett sírni s a drága gyöngyök csak úgy peregtek a
  fűbe. Látván ezt a mostoha, megsímogatá a leánykát:
  – Ne sírj, semmi bajod sem lesz, légy Hubának játszótársa! – s
  lassankint szedegeté a drága gyöngyöket a mostoha.
  Tünde ott maradt s együtt nevekedett Hubával. A mostoha egyre kínozta
  Tündét, hogy csak drága gyöngyöket sírjon s mikor Tünde tizenöt, Huba
  tizennyolcz éves volt, összebeszéltek, hogy el fognak szökni, nem
  hagyják magukat kínozni.
  – De mit fogunk csinálni? – monda Tünde – mikor semmink sincs!
  – Majd elmegyünk este, mikor mostohánk alszik, az öreg remetéhez, ki
  ott, a hegy megett lakik!
  Ezt kihallgatá a mostoha és midőn este a gyermekek felkészültek, utánok
  ment.
  A gyermekek a remetéhez érve, tanácsot kértek tőle, miként szerezzenek
  magoknak egy kis pénzt?
  – Isten hozott, gyermekeim, jól van, hogy hozzám folyamodtatok,
  eredjetek, nem messze tőlem van egy kis tó, akármit tesztek bele,
  arannyá változik. Szedjetek magatoknak sok virágot, mártogassátok bele,
  arannyá változik; de vigyázzatok magatokra, testetek ne érje a vizet,
  mert arannyá változtok.
  Örömmel hallgatta ezt a mostoha, örömében az utolját meg sem hallgatta.
  – Ohó! – gondolá magában s nagy örömmel haza lovagolt.
  Másnap felnyergelt egy paripát míg a gyermekek aludtak és egy nagy
  hasábfát vett a hóna alá, ment a tóhoz; a ló pedig egyenest a tóba ment.
  Nagy ifjedve vette észre, hogy félig már arannyá változott, kiáltozott
  segítségért, de hasztalanul.
  Ekkor jöttek a gyermekek is, kosár virágot hozva, elszörnyűködtek, mikor
  a mostohát ott látták; de nem segíthettek rajta, mert csak a feje volt
  már ki.
  Most előjött a vízből Iduna és Jávor:
  – Áldás reátok, gyermekeim! – Megölelték Tündét és Hubát s a mostohához
  fordulva mondák:
  – Vessz el, te gonosz asszony, ki gyermekünket így kínoztad!
  És ezzel besüppedt a lóval együtt a gonosz mostoha. Jávor és Iduna is
  eltűntek, Tünde és Huba visszamentek a várba, hol Huba lakott és ott
  tömérdek sok kincset találtak, ezek közé tartozott két ladikával sírt
  könnye Tündének.
  A remetét gazdagon megajándékozták a jó tanácsért, ők pedig boldogul
  éltek s élnek ma is, ha meg nem haltak.
  (Ipolyi A. gyüjteményében 40. sz.)
  
  56. Krisztus urunk és a mostohatestvérek.
  Egyszer, mikor még Krisztus urunk a földön járt, volt egy özvegyember,
  ennek volt egy fija és egy leánya; volt egy özvegyasszony is, ennek csak
  egy leánya volt.
  Az ember az asszonyt elvette, mivel pedig az asszony az ember
  gyermekeivel rosszul bánt, a fiú elment szolgálni a királyhoz.
  Az ember leányát a mostoha kiküldé kevés sajttal és száraz kenyérrel a
  kertet őrizni, amint őrizte a kertet, arra ment Krisztus urunk szent
  Péterrel koldus képében s alamizsnát kértek.
  Mivel a leány utolsó falatját odaadta, azt kérdezte szent Péter Krisztus
  urunktól:
  – Mester, mit adjunk e jó leánynak?
  Jézus azt felelte:
  – Ha lép: sarkáról arany pattogjon, ha sír: szeméből gyöngy hulljon, ha
  nevet: rózsa nyíljék ajkáról és még hétszerte szebb legyen, mint mostan!
  – mi teljesült is.
  Ekkor az irígy mostoha saját leányát is kiküldé, de mivel nem könyörült
  a koldus képében megjelent Jézuson és szent Péteren, szent Péter azt
  kérdezte Krisztus urunktól:
  – Mester, mivel büntessük meg e gonosz leányt?
  Jézus azt felelte:
  – Vasvilla hulljon sarkáról: ha lép, béka hulljon szeméből: ha sír, tűz
  jöjjön a szádból: ha nevetsz! – Ez is teljesült.
  Hogy az ember leánya aranyt hullajtott a sarkáról, gazdagok lettek.
  Ekkor a fiú eljött húgáért, kit mostohájával s egy szekrénnyel, melyben
  a leány ruhája volt, hintón vitt el.
  Útközben visszanézett a fiú s húgát figyelmeztette, hogy öltözzön fel:
  – Öltözz föl, húgom!
  A leány nem hallotta, mit mondott a testvére, mostohájától kérdezé:
  – Mit mondott bátyám?
  – Azt, – felelte a banya – hogy szúrd ki az egyik szemed! – s kiszúrta a
  leánynak az egyik szemét.
  A fiú megint visszanézett s másodszor is mondá:
  – Öltözz föl, húgom!
  A leány ismét nem hallá s mostoháját kérdezé:
  – Mit mondott bátyám?
  – Azt, – felelte a banya – hogy a másik szemed is szúrjam ki!
  Kiszúrta a leány másik szemét is s a kocsiból kilökte, leányát pedig,
  kit a szekrénybe eldugott, kivette.
  Elértek a királyhoz, a fiú azonnal megismerte, hogy nem az ő húga, a
  leányt anyjával hazakergette.
  A húga nagy nehezen eltapogatott egy kertésznéhez, kinek sok aranyat
  adott, hogy szerezze vissza neki a szemét.
  A kertészné éppen a mostohával találkozott össze, ki az aranyakért nem
  csak a két szemét adta oda, hanem kenőcsöt is a gyógyításhoz.
  Mikor a leány szeme meggyógyult, elment bátyjához s a királyfi feleségül
  vette.
  Azután boldogul éltek s ha meg nem haltak, most is élnek; aki őket látni
  kívánja, kérdezze meg a vakot, az az útat megmutatja.
  (Ipolyi A. gyüjteményében 726. sz. Wéber Károly gyüjt. Szeged.)
  
  57. Szép Ilonka.
  Egy koldus restelte, hogy felesége ismét viselős, kicsalta tehát egy
  nagy erdőbe s mondta neki, hogy majd a fejében fog keresni. Az asszony
  fejét a férje ölébe hajtván, elaludt, a férje pedig elment s ott hagyván
  őt a vadonban.
  Az asszony férjét nem találván, elbólyongott s egy házikóra akadt, hol
  mindent: ételt, italt talált. Egy öreg kolduska jött a házba, ki maga az
  Úr-Isten volt s többször meglátogatá az asszonyt.
  Ez végre lebetegedett s egy leánykát szült, kinek földig érő aranyhaja,
  homlokán aranycsillag, mellén aranyhold volt; Szép Ilonkának hívták.
  Szép Ilonkába egy király beleszeretett s megkérte, ezt megirígyelte a
  Vasorrúbába; mert az ő leányát akarta a királyhoz férjhez adni; de a
  király Ilonka mellett maradt; a Bábát azonban leányával
  nyoszolyúasszonynak és leánynak hívta meg.
  Midőn hazafelé vitték a menyasszonyt, a Vasorrúbába a híd alá lökte s a
  maga leányát ültette a kocsiba. A király, ki a bakon ült, többször szólt
  be a kocsiba menyasszonyához s elcsodálkozott, hogy az más hangon szól,
  de azt adták neki válaszul, hogy elrekedt. Hazaértek, látja a király,
  hogy ez nem az ő menyasszonya. Elzáratta magát és búslakodott. Egyszer
  egy fehér galambocska kopogtatott be az ablakán, bebocsájtá, ez megrázta
  magát s Ilonka menyasszonya állt előtte és elbeszélte, hogy őt lelökték
  a hídról.
  A király előterjesztette vendégeinek, hogy mit érdemel, aki ezt
  elkövette?
  A Vasorrúbába első volt, ki felelt, hogy vasszegekkel veressenek ki egy
  hordót, abba tegyék bele aki ezt tette és egy nagy hegyről bocsájtassék
  le.
  Megtörtént a Bábán, amit javasolt, a király pedig boldogul élt Szép
  Ilonkával.
  (Ipolyi A. gyüjteményében 19. sz. Pajor István gyüjt. Nyék.)
  
  58. Rózsás Panni.
  (Az előző sz. változata.)
  Egy szegény özvegynek rózsásarczú leánykája volt, ki legnagyobb örömét
  virágaiban lelte és szabad idején a tó aranyhalacskáival mulatott.
  Boldogsága azonban odalett, mikor apja megházasodván, gonosz özvegyet
  vett el. Volt ennek az özvegyasszonynak szinte egy leánya, kinek arczán
  tüske nyőlt s a falu Tüskés Katinak hívta. Meglett az irígység. Az
  özvegy asszony elkezdte üldözni mostohaleányát, de minél inkább üldözte
  a mostoha, annál szebb volt s minél inkább tépte arczáról a rózsákat,
  annál inkább virítottak rajta és annál tüskésebb volt Katinak az arcza,
  minél inkább csinosítgatta.
  Történt, hogy Panninak a bátyja hazajött látogatóba s nagyon
  megbosszankodott Panni sanyargatásán, megdorgálta a mostohát, mi még
  inkább felingerelte a mostohát, ki ezután oly kegyetlenül bánt Pannival,
  hogy ez távozni készült már a háztól.
  Amint bátyja visszatért grófjához, arra a kérdésre:
  – Mi újság otthon?
  Elbeszélte fájdalmát.
  Amint az ifjú gróf meghallotta, hogy mily csodaszép, rózsásképű húga
  van, azonnal érte küldött. De a mostoha ravaszul saját leányát is
  felülteté a kocsira s mikor az aranyhalas tó hídján mentek és Panni
  kedves aranyhalacskáinak kenyérmorzsát hányt le, a mostoha a vízbe
  taszítá, mire Panni aranykacsává változott.
  A mostohaanya a saját leányát vitte el a grófhoz, ki e csalatás miatt
  Pistát a kéménybe akasztá.
  A mostoha úgy menekült meg, hogy azt hazudta, miszerint a Boszorkányok
  bűvölték el az úton tüskésképűvé a leányt.
  Panni két éjjel fájdalmas sírással vergődött a gróf ablakán, míg a
  harmadik éjjel a gróf lesbe állva, kiszakajtotta egy tollát az
  aranykacsának s kebelébe rejté. Ezután az aranykacsa álmaiban jelent meg
  neki éjjente, míg végre megfogta, mire leány alakját vette fel és
  kivallá a titkot és a hálás aranyhalaktól kapott varázsszerekkel életre
  támasztotta Pistát.
  Ezután meglett a házasság, lakolt a mostoha és Tüskés Kata; Panni pedig
  érdeme szerint boldog lett.
  (Ipolyi A. gyüjteményében 514. sz. Csaplár Benedek gyüjt.)
  
  59. A griffmadár leánya.
  Volt egyszer a világon, de hogy hol volt, túl volt-e a hetedhétországon,
  azt már senki sem tudja, csakhogy elég az hozzá, hogy volt egyszer egy
  király, annak volt egy szép fia. Azt mondja egyszer a király a fiúnak:
  – Házasodjál meg már, fiam!
  – Jól van, királyapám, csak adjon pénzt!
  Odaad azután a király négyszáz forintot, de megmondta neki, addig haza
  ne jöjjön, míg a griffmadár tojásából kelt leányt feleségének nem hozza.
  Elment azután a királyfi; az útban meghallotta, hogy menjen a közellevő
  erdőbe, ott van. Bemegy az erdőbe, talál mindjárt fehér, kis házat,
  bemegy a pitarba, látja, hogy ott ül egy ember ingben, gatyában. Mondja
  azután a királyfi, hogy miért jött.
  – Van itt – mondja az ember – egy fán öt tojása egy griffnek, de nem jó
  ahhoz olyannak nyúlni, akit nem ismer, mert a griffmadár mindjárt
  megöli.
  Hanem ő odaadja a királyfinak az ingét, gatyáját, kalapját, úgy azután
  leveheti, úgyis most ment el a griffmadár a kútra vízért, mert fel
  akarja már törni a tojásokat.
  – Hanem úgy adom oda, ha fizet elébb négyszáz forintot.
  – Jól van!
  Odaadja a királyfi a négyszáz forintot, azzal ráveszi az inget, gatyát,
  a kalapot a fejébe teszi, felmász a fára s leveszi mind az öt tojást.
  Indul azután nagy örömmel hazafelé; de a parasztember megmondta neki,
  hogy addig, míg kútat nem talál, fel ne törje. Mégis nem állhatta meg,
  amint elhaladt már egy jó darabon, feltörte a legnagyobbikat, hát kijön
  belőle egy gyönyörű szép leány aranyos ruhában s azt mondja:
  – Kérek alássan egy kevés vizet!
  A királyfi nem adhatott, a szép leány semmivé lett. Igy tört fel négyet.
  Hát amint megy, talál egy kútat, feltöri az ötödik tojást, kijön belőle
  amazoknál százszorta szebb leány, vizet kért; adott neki a királyfi s
  azzal felültette a kútgém fölébe s hazament, hogy majd aranyos hintón,
  aranyos szőrű lovakon jönnek érte.
  Azalatt, míg odajárt a királyfi, két czigányleány odamegy a kúthoz,
  belenéz az egyik, mondja a másiknak:
  – Nézd, de szép vagyok, te!
  A másik is odamegy, belenéz a kútba, magamagát mondta szépnek, ezen
  összevesztek s az egyik hazament panaszkodni, a másik meg símogatta,
  illesztgette magát, egyszer csak meg találta rántani a kútgémet, a
  griffleány beleesett a kútba s aranyhallá változott. Kapja magát a
  czigány, felült annak a helyébe a kútgémre.
  Jöttek azután nagy pompával; a királyfi legelől, aranyszőrű paripán,
  utána sok úr aranyos hintókon. A királyfi már messziről meglátta, hogy
  nem az ül a gémen, akit ő oda felültetett, búsult nagyon, de mégis
  hazavitték a czigányleányt. A királyfi az aranyhalat is kihúzatta a
  kútból s hazavitte. Lakodalmaztak volna azután, de a királyfinak sehogy
  sem volt kedve.
  Az aranyhalat a királyfi megtisztíttatta egy asszonnyal, kire
  ráparancsolt, hogy a legkisebb része se vesszen el; de
  szerencsétlenségből mégis elveszett egy pikkelye, éppen amelyikben a
  leány volt s abból egy ágáczfa nyőlt.
  A királyfi felesége, a czigányleány beteggé tette magát s azt mondta,
  hogy addig meg nem gyógyul, míg abból az ágáczfából neki nyoszolyát nem
  csinálnak. Kivágatta a király s csináltatott belőle nyoszolyát, de az
  asszony, aki a halat tisztította, a kötőjében egy rakás forgácsot
  hazavitt s a sutba lökte.
  Egyszer történt, hogy az asszony, mikor evéshez akart fogni, áthívták a
  szomszédba, bezárt jól mindent s mikor hazaért, még sem talált az
  ételből. Kapja magát másnap ismét főz, felteszi az asztalra, elmegy
  hazulról s mikor visszatért, ismét nem talált ételt.
  No, majd kilesem, – gondolta magában, másnap ismét főzött s az ajtót
  bezárta, de a kulcslyukon leskelődött; egyszer látja, hogy a sutból egy
  gyönyörű szép leány jön ki tündöklő ruhában s az egész szoba százszorta
  világosabb lett, mint azelőtt volt és hogy az asztalhoz ült és evett. Az
  asszony szép csendesen kinyitotta az ajtót, megragadta a leányt s kérte,
  hogy legyen az ő leánya. Az asszony szegény volt, nem járatta úgy, ahogy
  kellett volna, de akármilyen ruhát vett reá, az aranyos ruha csak
  kilátszott.
  Igy járt a griff leánya, reggelenkint a tehenet hajtotta ki a csordára,
  hazajövet vizet hozott. A királyfi arra lakott, amerre a tehenet a
  csordára kellett hajtani s valahányszor arra ment, a királyfi
  mindannyiszor kintállt a kapuban, pipázott és csodálkozott, milyen szép
  leánya van annak a szegény asszonynak s amellett meg milyen szép aranyos
  ruhája van. Egyszer, mikor a tehenet hajtotta, még setétes volt és az
  egész útczát bevilágította az aranyos ruhával; ekkor a királyfi magához
  hívatta a leányt és a szegény asszonyt s ki kellett nekik vallani az
  egész dolgot, hogy volt.
  Igy azután a királyfi feleségül vette a griffleányt, a czigányleánynak
  pedig az lett a büntetése, hogy egy hordónak az oldalát televerték
  szeggel, belelökték s a hordót befenekelték, lófarkára kötötték s ahol a
  leggöröngyösebb volt az út, ott meghurczolták s még most is hurczolják,
  ha a ló ki nem fáradt.
  (Ipolyi A. gyüjteményében 40. sz. Székely Károly gyüjt. Mezőtúr.)
  
  60. Mádéné rózsái.
  (Az előző sz. változata.)
  Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király feleségével és két
  fijával; egyszer így szólott fiaihoz:
  – Fijaim, mind a ketten nem lehettek királyok, hát az ifijabb legyen
  kereskedő!
  Az ifijabb elment s mindennek megkérdezé az árát, azután hazament s azt
  mondta atyjának:
  – Atyám, elmegyek felkeresni Mádéné asszonyt!
  Elment a Napanyához, de annak fija, mivel sok ablakot bezárnak előle,
  nem is hallott Mádénéról.
  A királyfiú azután elment Szélanyához, kinek fija elvitte Mádénéhoz.
  Mádéné, a királyfiut mikor vitte a Szél, a robajra felébredt s
  felkiáltott:
  – Ki az? Hozzátok ide, hagy emésszem fel!
  De a szolgák, akiket a királyfiú lekenyerezett, azt mondták:
  – Volt ugyan itt valaki, de tüstént eltűnt!
  A királyfiú erre megijedt, a kertbe futott s ott látott három, reá
  nevető rózsát, melyet húsz aranyért megvett a kertésztől.
  Az egyik rózsa egy kút mellett kérte a királyfiút, hogy itassa meg a
  kútból, mit a királyfiú meg is tett s a rózsa tüstént aranykácsává vált,
  a másikat sok kérés után ereszté le a kútba, ez aranygalamb lett s mind
  a kettő visszarepült Mádénéhoz. A harmadikat már otthon itatta meg s
  ebből aranyhajú kisasszony lett.
  Míg azonban bement szüleihez az örömhírt megvinni, jött egy czigányleány
  s az aranyhajút a kútba lökte, ki aranykácsává vált s a király kertjébe
  repült. Kijövén a szülők, mondák a fiúnak:
  – Ej, fijam, de barna leányt hoztál magaddal, no, de semmi! tán a naptól
  barnult meg.
  A koldusasszonynak, aki hozzájok járatos volt, megparancsolták, hogy
  tollfosztókat hozzon, ez czellerért ment a kertbe, megfogta az
  aranykácsát.
  Másnap nem találta az aranykácsát, hanem mikor a kamrába ment, aranyhajú
  kisasszonyt talált, ezt is elvitte fosztóul.
  A tollfosztók elkezdtek mesélni, s mikor a mese az aranyhajúra jött,
  elmondá a történteket, mire a czigányleányt kiűzték a király lakásából s
  az aranyhajú kisasszony a királyfiúval nagy pompával megesküdött, s ha
  meg nem haltak, most is élnek.
  (Ipolyi A gyüjteményében 732 sz. Wéber Károly gyüjt. Szeged.)
  
  61. Józsika és Mariska.
  Volt egyszer egy gazdag özvegyember, ennek volt egy fiacskája: Józsika
  és egy leánykája: Mariska, a fiucska tíz éves, a leányka pedig tizenkét
  éves volt.
  Lakott a szomszédban egy özvegyasszony, kinek szinte volt egy leánya,
  mindig magához hívta Józsikát és Mariskát, megfésülte őket, zsíros
  pogácsát is sütött nekik; a gyermekek ezért nagyon szerették őt. Ez az
  özvegyasszony tulajdon leányát verte és hamuból sütött neki pogácsát; a
  szomszéd gyermekeknek meg mindig azt mondotta:
  – Ha engem elvenne atyátok, mindig oly szépen megfűsülnélek és mindig
  zsíros pogácsát sütnék nektek; kérjétek atyátokat, hogy vegyen el!
  A gyermekek egyre kérték atyjokat, hogy vegye el a szomszédasszonyt; az
  atyjok egyre mondogatta:
  – Ne kívánjatok rosszat, mostoha anyátok lesz!
  De a gyermekek addig sírtak, addig könyörögtek, hogy az ember elvette a
  szomszédasszonyt.
  Egy-két hétig csak úgy volt, mint azelőtt, de azután a mostohaanya
  kezdte a gyermekeket verni és kínozni; nem sütött nekik pogácsát, nem
  volt többé jó szomszéd asszony, de gonosz mostohaanya.
  Egyszer együtt aludtak Mariska és Józsika, Mariska már aludt, Józsika
  pedig úgy tetette magát, mintha aludnék, de nem aludt, csak hallgatta,
  hogy mit beszél mostohaanyja a mostohaleánnyal; ekkor már egészen árvák
  voltak. Azt mondja a mostohájok:
  Ezt a két gyermeket holnap megölöm, mert nagyon gonoszak; majd ha
  fűsülöm őket, elmetszem a nyakukat!
  Meglöki Józsika Mariskát, hogy ébredjen fel:
  – Hallod, mit beszél mostohaanyánk? Holnap, ha fésül, megöl bennünket!
  Sírt Mariska, hogy mit tegyenek? Elszöktek.
  Mentek, mendegéltek, egy kutacskához értek; azt mondja Józsika:
  – Én nagyon szomjas vagyok, iszom ebből a vizecskéből!
  – Ne igyál, – mondja Mariska – mert mindjárt aranybárányka leszel!
  Nem ivott, mentek tovább. Ismét kutacskához értek.
  – Ah, Mariska, én nagyon szomjas vagyok!
  – Ne igyál, mert aranybárányka leszel!
  Jöttek egy harmadik kutacskához, itt már Józsika olyan szomjas volt,
  hogy lehajolt, ivott; azonnal aranybárányka lett.
  Sírt Mariska, ő is bemártotta szép haját, hogy aranyra változzon.
  Amint mentek, mendegéltek, egy nagy erdőbe értek, Mariska leült egy
  bokor megé, kis báránykája pedig ölébe tette fejecskéjét és ott
  kinyugodtak.
  Ment abban az időben vadászni egy király, kutyái nagyon kezdtek ugatni
  egy bokorban, elküldi a király az inasát, az inas visszajött, elmondta,
  mit látott; odamegy a királyfi, kinek nagyon megtetszett a szép
  aranyhajú leányka, hívta, hogy menjen el az ő várába! A leány el is ment
  oly feltétel alatt, hogy a kis báránykát is magával viszi, mert ez az ő
  öccse. Felvette mind a kettőt a kocsijába a királyfi, s amint a várba
  értek, mindenki csodálta Mariskának a szépségét, a király pedig szépen
  felöltöztette s feleségül vette. Lakott azonban a várban egy vén
  gazdasszony, neki is volt egy leánya s mindig azt hitte, hogy a király
  az ő leányát fogja elvenni, nem pedig mást; most látta, hogy
  számításában csalatkozott, mindenképen leselkedett a szép királyné élete
  után. Egyszer történt, hogy a király nem volt itthon és a királyné egy
  kis fiucskát szült; a vén asszony be tudta magát hízelegni a királynénál
  és mindig mellette volt.
  A királyné ablakja alatt folyt a Duna. Egyszer így szólt az öreg
  gazdasszonya a királynénak:
  – Jöjjön, szép királyné, ide az ablakba, majd megfűsülöm szép
  aranyhaját!
  A királyné az ablakhoz ment és leült; a vén banya kezdé fűsülni és mivel
  a királyné igen gyenge volt, azt mondta a Vénbanya:
  – Nézze, szép királyné, minő szép aranyhalacska!
  A királyné kitekintett az ablakon, a Vénbanya betaszította a vízbe. De
  amint a vízbe taszítá, szép fehér kácsa lett és ott úszkált a többi
  kácsákkal.
  A Vénbanya pedig megírta a királynak, hogy a királyné beleugrott a
  Dunába. Nagy szomorúsággal tért meg a király; a Vénbanya annyira tudott
  hízelegni a királynak, hogy a király elvette az ő leányát.
  A bárányka minden este felvette Mariska kis fiacskáját szarvacskája közé
  és elment a Dunára s így kiáltott:
  – Kacskák, kacskák, kacskák, melyik a kis gyermek anyja?
  Akkor előjött egy szép, fehér kácsa, megrázkódott, szép asszonnyá vált,
  megszoptatta gyermekét és megcsókolá.
  Egyszer a király kinéz az ablakon és látja, hogy a bárányka kiviszi a
  várkapun a kis gyermeket; megparancsolá az inasnak, hogy menjen utána,
  hogy hova viszi a bárányka a kis gyermeket. Az inas elbeszélte a
  királynak, hogy mit látott; a király nem akarta hinni.
  Másnap este maga ment a bárányka után; amint látta, hogy a kácsából
  asszony lesz, azonnal megismerte Mariskáját és amint megszoptatta a kis
  gyermeket, azonnal a király odaugrott s karja közé fogta a királynét és
  oly erősen tartá, hogy ez sehogysem mozdulhatott.
  Felvitte és egy szobába zárta s nagy vendégséget adott s mikor már az
  asztalnál ültek, kérdezte a király:
  – Mit érdemel az olyan személy, aki irígységből egy ártatlan asszonyt a
  vízbe taszít?
  A Vénbanya felkel és azt mondja:
  – Nem érdemel mást, minthogy egy hordót ki kell verni szegekkel és a
  bűnöst elevenen beletenni és nagy hegyről legurítani.
  – Amit magadnak ítéltél, az fog történni!
  És úgy is történt, ők pedig Mariskával boldogul éltek.
  (Ipolyi A. gyüjteményében 37. sz. Hont v. megye.)
  
  62. Az aranyhajú.
  (Az előző sz. változata.)
  Volt egy szegény embernek egy fia és egy leánya, a felesége Boszorkány
  volt. Egy délután együtt beszélgettek, a Boszorkány így szólott
  férjéhez:
  – Apjuk, leányunk elég kövér már, jó pecsenyénk lesz holnap, én azalatt
  az ürügy alatt, mintha fésülni akarnám, behívom s megölöm!
  Azonban a fiú hallgatódzott az ablaknál, lélekszakadva szaladt
  testvéréhez s megbeszélte a hallottakat. Abban állapodtak meg, hogy
  abban a szempillantásban, mihelyt fésülni kezdi az anyjok, a fiú
  egyszerre szakajtsa ki a kezéből a fésüt és szaladjon, amint csak lehet.
  Másnap már minden készület meg volt téve a leány megölésére, a
  vasfazékban víz forrt, az anyjok fésülködni hívta leányát, mire a fiú
  kiragadta a fésüt testvére kezéből s elszaladt vele, a leányka pedig
  utána, szüntelen kiabálván:
  – Add ide a fésűmet!
  Anyjok, ki szüntelen utánuk szaladt, édes kiáltozásaival vissza akarta
  csalni a leányt, mondván:
  – Jer’ ide, édes leányom, veszek én neked jobbat, szebbet!
  De a leányka nem hajlott szavára, hanem bátyja után lihegett. Látván
  tehát a Vénbanya, hogy kiáltozása haszontalan, visszament haza tilóért s
  gereblyéért, gondolván, hogy így sokkal hamarabb utóléri.
  A gyermekek ezalatt beértek a legközelebb eső faluba, hol
  keresztülmenvén, egy patakon meglátták keresztanyjokat, ki szinte
  Boszorkány volt, ruhát mosni, ennek panaszolván bajukat, tanácsot kértek
  tőle.
  Ez adott nekik egy meszelőt, fésűt és tojást, mondván:
  – Ha anyátok majd hátatokat fogja verdesni, nagygyorsan vessétek vissza
  kézből fejeteken keresztül elsőben a meszelőt, azután a fésüt, végre a
  tojást, azután szaladjatok!
  Elbúcsúzván keresztanyjoktól, futás közben hátratekint a fiú, látja
  anyjukat, mint nyargal a tilón s gereblyén utánuk; hamar átvetették a
  meszelőt, miből azonnal sűrű erdő keletkezett, melyen míg a Boszorkány
  keresztülmenvén, sok ideig elmulatott, a gyermekek pedig azalatt jókorát
  mentek. De mihelyt az erdőből kivaczkolódott, azonnal náluk termett;
  ezek ismét átvetették a fésűt, melyből szörnyű sűrűségű, tövises erdő
  támadt.
  A Boszorkány vicsorgatta fogát gyermekeire s nem gondolt vele, bátor
  összeroncsolt testéből a vér patakonkint tódult, mindazáltal nagynehezen
  kivánszorgott belőle s fenyegetődzve köszörülte vérben fürdött fogát
  gyermekeire.
  Néhány pillanat után ismét elérte őket, azonban ezek hamar áthajították
  a tojást, miből hét mérföldnyire terjedő tó keletkezett.
  Ebbe is bement a Boszorkány, de közepén nagyon iszapos lévén, befult s
  azonnal kalamásszá változott.
  A gyermekek tovább barangoltak, nagyon megszomjazván, egy erdőbe értek s
  mivel ott sehol közelében forrást nem találtak, kénytelenek valának
  mocsárból inni; a fiú egy báránylépésből, a leány pedig egy
  angyallépésből. De mi történt? A leány homlokán aranycsillag ragyogott,
  haja tisztaarannyá lett, a fiú pedig báránnyá változott. Az erdőben
  bolyongván, megéheztek, szerencséjükre a király ugyanabban az erdőben
  vadászott. A vadászkutyák föl s alá szaladgálván az erdőben, ugattak s a
  szaglás után fölkeresték őket. Feltalálván őket, nemcsak hogy meg nem
  harapták; hanem még tulajdon konczukat, melyet az ebédnél kaptak, nekik
  hozták s háromszor-négyszer is visszafordultak egymásután, s mindenkor
  pecsenyét hozván szájukban. A kutyák e rendenkívüli étvágya figyelmessé
  tette a cselédséget s a dolog gyanakodásra adott alkalmat.
  Vigyáztak tehát a kutyákra, hogy hova hordják a pecsenyét s távolról
  követvén őket, megtudtak mindent s értesítették a királyt a
  történtekről. A király azonnal odament s miután kikérdezte volna
  körülményeiket, mindkettőt a kocsijába ültette, hazavitte.
  A király az első pillanattól rabja maradt a leánynak s alig mult egy-két
  nap bele, már a leány királyné lett. Azonban jó sorsa ismét rosszra