polyi Arnold népmesegyüjteménye; Magyar népköltési gyüjtemény 13. kötet - 05

tenni, visszament a fához, hol látta, hogy testvére kése kiesett a
fából, miről megtudta, hogy testvére nincsen életben.
Nem vette tréfára a dolgot, azonnal megindult azon az úton, melyen a
testvére és csakhamar elérkezett abba a városba, éppen a királynéhoz. A
királyné azt gondolta, hogy a férje jött haza; mert valamint ő hasonló
volt férjéhez, úgy a lova és kutyája is hasonló volt lovához és
kutyájához, azért is a királyné édes szavakkal szólítá meg a belépőt:
– Ugyan kedvesem, hol jársz oly soká, engem itt hagysz magamra hagyatva;
azt gondoltam, hogy valami szerencsétlenség történt veled, talán
megtetszettek a csontok? és ha máskor elmégy a tengerhez, ne nézd azokat
oly soká!
Az ifjú mindjárt gondolta, hogy a testvérének a felesége; azért úgy
tetette magát, mintha a férje lett volna.
Ott hálván, másnap reggel mondá a királynénak:
– Kedves nőm, csak egy pár óráig kimegyek sétálni, nemsokára itthon
leszek.
Felült tátos lovára, elvitte magával a kutyát is, vágtatott a
tengerparthoz. Amint odaérkezett, lát egy asszonyt csontokat szedegetni
zsákba, ki minekutána teleszedte volna a zsákot, elkiáltja magát, hogy
menne és felemelné neki a zsákot a hátára!
Ki is leugrott lováról és kívánságát teljesítette. Amint ezt megtette,
látja magát tenger közepén állani és csak egy keskeny ösvényt egy gunyhó
felé vezetni; így tehát nem volt más mit tenni, mint a gunyhó felé
menni, hol megpillantott egy Vénasszonyt, kinek jó napot kívánván,
belépett a gunyhóba és ott látta a testvérje feltámasztott kutyáját,
lovát.
Az asszony mit sem sejdített, így szólt az ifjúhoz:
– Szeretett ifjú, vegye el e három hajszálat és kösse lova, kutyája
nyakára és kardjára.
Az ifjú sokkal okosabb volt testvérénél, nem fogadta szavát és
kívánságát nem teljesítette; hanem az asszony szemeláttára ellökte, ki
ezt látva nagyon megijedt, képe egész sápadt lett.
Akkor mondta az ifjú:
– Nemde, félsz, remegsz; mert bűnösnek érzed magad, nem mersz
szembenézni, mi a rossz lelkiismeret tulajdona. Azt gondolod, hogy én
nem ismerem ezt a lovat és ezt a kutyát? Csalatkozol; mert nézd meg jól
lovamat és kutyámat, azt fogod tapasztalni, hogy hasonlók egymáshoz;
azért mondom és parancsolom, hogy szedd össze minden boszorkányerődet és
testvéremet, kit te vakmerősködtél életétől megfosztani, azonnal hozd
életre; mert különben halállal halsz meg!
Az asszonynak volt egy bűvös szekere, melyre ha valakit tettek, egy
darabig fel és lefelé húztak, ha holt is volt, azonnal feltámadt. Látván
pedig következő veszedelmét, elővette a kocsit, reátette a levágott
nyakú királyt, odaillesztve a fejét a nyakához, egynéhányszor fel- és
lehúzta, mire a király felébredt.
– No most vezess ki bennünket a szárazföldre e víz hullámai közül.
Az asszony azonnal engedelmeskedett.
Mikor pedig a szárazföldre értek, akkor a kardjával levágta az asszony
fejét: attól tartva, hogy valaha fiait feltámasztja és így rajtok boszút
áll, a kis szekeret magukkal elvitték.
Mikor hazafelé indultak, a király elbeszélte vitéz tetteit és gyászos
sorsát; az első pedig csupán szerencsétlenségét és kérdezte tőle, mikép
jött arra a gondolatra, hogy elmenjen a tengerparthoz megkeresni őt.
Ez pedig elmondta neki, hogy sok barangolás után végre eljutott a fához
és ott látta a kését a földön fetrengeni.
– Azért is mindjárt azon az úton mentem, amelyen te elindultál és
mihelyest beértem a városba, a király lakására mentem.
Itt elmondta a feleségével való viszonyát.
– Végre az ottani meghálás után idefutottam.
A király hallván, hogy ott hált, felette megbosszankodott és előbbi
haragja miatt testvérét megölte, a kutyát pedig és a lovat magával vitte
a kastélyba.
Hogy belépett a kastélyba, a királyné felette örvendett, hogy férjét
megláthatta, noha szemrehányások sem hiányoztak, hogy ismét nem tartotta
meg a szavát. A király azonban megmondta, hogy nem ő volt, aki a mult
éjjel itt a kastélyban hált, hanem a testvére.
– Kit is azért, hogy nem mondta magát testvérjének nálad, az úton
megöltem.
Azután elbeszélte gyászos történetét, a fájdalmakat, melyeket szenvedni
kellett és testvérje általvaló feltámasztását.
A királyné ezeket hallva, nagyon sajnálkozott sorsán; de testvérjét is
sajnálta; azért kérdezte, hogy nem tudna-e valami módot, mely által
életre lehetne hozni!
– Dehogy nem – felelte a férj – van énnekem oly szekerem, melyre ha a
holtat ráfektetik, fel s alá húzzák, azonnal feléled.
A királyné megkéré férjét, hogy tenné meg azt kedvéért. A király
teljesíté kívánságát, felült a lóra, elővette a kocsit, elment a
testvérjéért, a kocsira tette, fel s alá húzta egy darabig, fölébredt s
bevitte a királyi palotájába.
Amint bevezette testvérét, a királyné felette örült, hogy férje haláltól
megszabadítóját szemlélhette. Az öreg, volt király középső leányát adta
neki nőül, melyre a fiú szüleit is meghívták. Akkor oly mulatságot adott
a király, milyent még akkoráig a világ nem látott.
Ekkor megmondta az idegen fiú, ki légyen születésére nézve, tudnillik,
hogy annak a hegyalatti királynak a fija volt, ahonnét ama sok kincset
kihordták; de az anyja mostohasága miatt annak egy megbízottja által
odavitetett a fához és ott hagyták őtet.
Ezek után boldogul éltek s élnek ma is, ha meg nem haltak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 55. sz. Furdek F, gyüjt. Debreczen.)

12. A három fiú.
Három szegény fiúnak elhalván szülei, szétosztozkodtak apjok után maradt
örökségen. Mindegyik kapott egy oroszlánt, egy medvét, s egy farkast.
Együtt elindulván, egy erdőn keresztül néhány napig mendegéltek, míg
végre három útra nem oszlott fel útjok. Itt a legöregebb fölszólította
testvéreit, hogy válasszanak magoknak útat, ő szívesen megy azon az
úton, amelyik neki marad.
Elhatározták, hogy mindenki szúrja a kését a földbe s ha valamelyiküket
szerencsétlenség éri, kése véres lesz ekkor a másik kettő segítségére
megy.
_Ezután ősi szokás szerint megvagdalták az arcukat s egymás vérét
megízlelték, útnak indulának._
A legfiatalabb a jobbra vezető utat választván magának, beért egy
városba, hol fekete posztóval beterített királylakásra s templomra
talált. Tudakozódás után megtudta, hogy a vár kisasszonyát a következő
napon egy tizenkétfejű Sárkány déli tizenkét órakor meg fogja enni, ha
csak nem találkozik valaki, aki a Sárkányt legyőzi.
Amint ezt a legfiatalabb testvér meghallotta, azonnal jelentkezett, hogy
ő a Sárkánnyal megvív; mire örömriadás tört ki az egész udvarban, mert
reményük kecsegtette őket, hogy ha tizenegy ifijút megevett a Sárkány,
talán a tizenkettediknek sikerül őt megölni. Mindnyájok áldását
megnyerve, elért a lélekválasztó helyre, hol a Sárkányt meggyőzvén,
nyelvét és szemét kiszedvén, távozott.
A nép örömriadással követte őt s a királykisasszony alig várta, de ő
eltűnt, hogy testvéreitől bizonyos hírt hallhasson.
Alig ért a tetthelyre, látta, hogy a középső kés véres.
Elindult tehát a középső úton állatjaival s egy gunyhóhoz érve, reggel
tüzet rakott. A gunyhó a Vasorrúbábáé volt, mikor a Vasorrúbába jött
hazafelé, már messziről kiáltott, hogy fázik, engedjen neki helyet
melegedni s mert az állatoktól félt, adott neki egy vesszőt, hogy üsse
meg vele állatjait, majd megszelídülnek, mit meg is tett s legnagyobb
csodálkozására kővé váltak az állatok.
Ekkor a Vénbanya könnyen bánt az ifjúval, megfogta s föld alatt levő
tizenkét szobáján keresztül vezetvén, melyben arany, ezüst s embertetem
volt nagy kádakban, egy pincébe értek, hol a Vénbanya az ifjút
megabroncsolta s tizenkét lakatra kötötte.
A legidősebbik testvér egy királyhoz beszegődvén, sok pénzt szerzett
magának, minek segítségével országokat járt be.
Végre egy hegyen állapodott meg, ahol három Ördögfira bukkant,
mindhároman atyjoktól maradt örökségen osztozkodának. Az egyik örökség
egy _ostorból_ állott, mellyel ha valaki egyet csattant, azonnal 175
föld alatt levő lélek jelent meg.
A másik örökség oly _bocskorból_ állott, melyet ha valaki felhúzott s e
bűbájos szavakat mondta melléje:
– Ip, hop, ahol akarok, ott legyek!
Azonnal ott volt, ahol akart lenni.
A harmadik _bot_ volt, mely csupa kígyófejekből állván, mérget szórt a
tulajdonos ellenségére s így megölte, barátjait pedig, ha halva voltak
is, képes volt feltámasztani.
E három Ördög megválasztván őt békebírónak, elküldte őket a legközelebb
eső hegyre, hogy amelyikőjük hamarabb odaér hozzá, azé lesz az örökség.
Míg ezek odajártak, felhúzta a bocskort, elmondta a bűbájos szavakat,
hazafelé indult.
Az Ördögök mikor észrevették, hogy megvannak csalva, az egyik
forgószéllé, másik menykővé, harmadik viharrá változott s nyomban
követték őt, ekkor az ostorral egyet csattantott, az egész föld remegett
belé s azonnal megjelent a 175 föld alatt levő lélek, kérdezvén:
– Mit parancsolsz, uram!
– Azt parancsolom, hogy a három Ördögöt azonnal hozzátok ide megkötözve,
hogy senkinek se árthasson!
Abban a pillanatban ott állottak a megkötözött Ördögök.
– Most csináljatok nekik szarvakat pörkölt tollú seprőből, farkat
medvebőrből s esküdtessétek meg őket, hogy többé soha utánam nem fognak
jönni!
A parancsot teljesítették, a szellemek eltűntek.
Az ifjú ezután, hogy egy erdőben sétált, séta közben egy emberfejből
kirakott s csak egy emberfej nélkül szűkölködő kastélyra akadt. Ide
bemenvén, egy Vénbanyához szegődött lovakká átkozott huszonnégy leánya
őrzésére. Az esztendő három napból állott; csakhogy úgy egyeztek meg,
hogy ha az ifjú kötelességét nem bírja teljesíteni, a fejét veszti,
ellenkező esetben kérhet amit akar, a Vénbanyának meg kell adnia.
Az első nap egy erdőt adott neki kivágni, azt felszántani, bevetni,
learatni, kicsépelni, a levágott fából malmot készíteni, egy forrásból
reá patakot vezetni, a malmon megőrölni a gabonát s huszonnégy leányának
belőle kalácsot sütni.
A fiú egész nap aludt a Vénbanya örömére, csak estefelé csattantotta meg
ostorát s parancsolta meg embereinek a nehéz munka végzését, mit ők
azonnal véghez is vittek.
Másnap a Vénbanya szerfelett mérgelődött reá s még nehezebb munkát
végeztetett. Volt ott közelében egy istálló, melyben ezer esztendőtől
fogva tizenkétfejű Sárkány lakott; senki sem volt képes csak az istálló
felé is közeledni, mert azonnal széttépte volna. Ezt az istálót
parancsolta kitisztítani, a Sárkányt megölni, vérével s ganajával a
földet megtrágyázni, nyelvét és máját leányainak pecsenyéül elhozni s az
istálló helyére tizenkétemeletes kastélyt építeni.
Hasonlóképen ostora segedelmével tette meg ezt.
Már csak egy nap volt hátra s a Vénbanya féltette huszonnégy lakat alatt
zárt tátosát, mert erre fájt a foga az ifjúnak. Előhívta tehát leányait
s előre halállal fenyegeté őket, ha agyon nem rugdalják az ifjút; azután
kiadta a parancsot:
– Holnap tizenkét órakor megfejed leányaimat s a tejben megfürdöl!
Az ifjú felhúzván bocskorát, fölkereste a Nap, Hold és Szél anyját,
megnyerte pártfogásukat, erre a Nap forróságával a huszonnégy leányt
annyira fékentartotta, hogy meg sem tudtak mozdulni. A Hold és Szél
kihúzták a tej forróságát s a benne megfürdött ifjú ezerszer szebb lett,
mint azelőtt volt.
Ezt látván a Vénbanya, kedve kerekedett megfürödni a tejben, de a Nap
beleihlette a forróságot, mire a tej kalamásszá változott.
Ekkor a legény fölmentette a huszonnégy leányt az anyai átok alól,
kiszabadítván a huszonnégy lakat alatt levő tátost s a leányoknak adván
a kastélyokat lakóhelyül, felült a tátosra s egy városba jött, hol
bement a vendéglőbe.
Újság felől tudakozódott. Mindjárt tudtára adták, hogy az ott élő
királynak a leánya a közellevő üveghegyekre kitetette
kisasszonypártáját, gyűrűjét s minden menyasszonyi készületét annak
jutalmául, aki azt lóháton le tudja onnan venni. Számtalan herceg
törekvése sikertelen volt már eddig, az ifjú azonban tátosával réz
hercegruhába öltözött, fölrepült a fellegekbe, majd nekikanyarodván,
elvitte s elrepült anélkül, hogy valaki tudta volna kilétét.
A király családja nagyon kiváncsi lett megtudni az ifjú nevét s hogy
reájöjjön, szebbnél szebb kisasszonyi ajándékokat rakott oda.
Ekkor ezüst, harmadszor pedig arany ruhába öltözve vitte el az
ajándékokat anélkül, hogy valaki megtudta volna kilétét.
Ekkor a királykisasszony nagyon elszomorodott és nagy ajándékot tűzött
ki annak jutalmul, aki fölfedezi mátkáját.
Az ifjú visszaemlékezve testvéreire, felkötötte bocskorát s tátosával
együtt a földbe beszúrt késeknél termett, hol látván, hogy két kés
véres, a középső útat választván előbb, a Vasorrú boszorkányra akadt.
Addig kényszerítette a Vasorrút, míg testvérét kővé vált állatjaival fel
nem támasztotta, mire az állatok azonnal szétszaggatták a boszorkányt.
Ekkor együtt mentek a harmadik testvér felkeresésére s hosszú útjok után
egy földalatt levő barlangra akadtak, hova bemenvén, e föld alatt levő
világban különféle rettenetes állatokkal kellett előbb megvívniok, míg
végre egy barlang előtt testvérök darabkákra szaggatott testére rá nem
akadtak. A legidősebb elővette bűvös pálczáját s feltámasztotta, ki
azután elbeszélte testvéreinek a huszonnégyfejű Sárkánnyal való küzdését
s reábírta őket, hogy vele mentek megölni a szörnyeteget.
A Sárkányt egy szempillantás alatt tönkretehették volna, mégis
viaskodásba bocsájtkoztak, hogy erejöket megpróbálják. Különféle
fegyvereket készítettek tehát hamarjában s úgy győzték le a Sárkányt.
A Sárkány barlangjában továbbmenvén, szép rónaföldre értek, hol arany,
ezüst és réz vár vala látható. Mindegyik várban háromszáz szoba volt,
minden szobában hét ablak, az aranyvárban pedig huszonnégy lakat alatt
egy királyleány, kit a Sárkány hozott ide. A pinczében arany, ezüst s
embervér vala látható.
Egy pinczében megabroncsolt vastag embert találtak, ki tőlök pohár bort
kért. Adtak neki hét pohár bort, mindegyik pohárra egy abroncs pattant
szét, mikor pedig kiszabadult, felszedte a sárkánynyelveket, elment a
fekete posztóval bevont város királyához, bejelenté magát, hogy ő
szabadította meg a királyleányt.
A királykisasszony nem akart hozzá menni feleségül, de szülei
reáeröltették.
A testvérek megosztozkodtak. A középső kapta az aranyvárat a benne levő
királykisasszonnyal és az ostorral; a legidősebb a tátosát, az
ezüstvárat s kígyópálczát; a legifjabb a rézvárat s a bocskort.
Ezután elment mindegyik kedvesét felkeresni.
A legifjabb eljutott a feketeposztós városba, hol először a farkast,
azután a medvét küldte el levéllel a királykisasszonyhoz, de ezeket az
ajtónállók elzavarták, majd az oroszlánt küldte el, az oroszlán el is
hozta a választ s az ifjú megjelent és állatjaival a háládatlan embert
szétszaggattatta.
A legidősebb, hogy hazaért, mátkáját halva találta; már három éve, hogy
meghalt bánatában, de ő feltámasztotta kígyóktól rezgő botjával.
Ezután ellakták a lakodalmat mind a hárman s most is boldogul élnek, ha
meg nem haltak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 143. sz. Nyitra.)

13. A Garabonczás és a Sárkányok.
Volt egykor egy igen dús úrnak szép és nagy kiterjedésű majorja, melyben
nagyobbrészt juhokat tartott.
Majorjától nem messze egy erdő végében feküdt egy mély tó; ennek az
egyik oldalát erdő, a másikat pedig igen jó legelő környékezte. Mikor
ezen legeltek a juhok, bőven adtak tejet; azért a juhász a nyájat
többnyire a tó partjára hajtotta; de valahányszor idehajtott, a nyáj
mindig fogyott. A számadó kérdőre vonta a juhászt:
– Mi oka, hogy valahányszor az erdőfelé és a tó körül jár, mindig néhány
juh hijával jön haza?
A juhász nem tudta okát adni, ezért a számadó szigoruan a lelkére
kötötte a juhásznak, hogy éber szemmel legyen, valahányszor az erdőnek
és a tónak tart. A juhász figyelt, de eredmény nélkül. Estére
hazaérkezvén, megolvasta a juhokat, ismét híjuk volt.
Hogy a számadó meggyőződjék, mi van a dologban, maga is kiment a
nyájjal, a juhásznak pedig meghagyta, hogy arra terelje a nyájat, amerre
járni szokott, maga meg egy fára ment fel, honnan mind a tavat, mind az
erdő szélét jól láthatta. A juhok legelnek, a számadó vigyáz, néz, hogy
a szeme majd kidülled s nem vesz észre semmit. Már únni kezdte
lesőhelyét, mikor a juhok a tóra mentek inni s a víz kezd mozogni és
észrevehetetlen sebességgel két juh a tóba vesz, azután ismét kettő. Ezt
látván a számadó, nem tudta magának megmagyarázni, mi lehet az, ami
pusztítja a nyájat, végre egy gondolat villant meg agyában, melyre
egészen megijedt.
Azután hazamentek, de a juhásznak semmit sem szólott vacsoráig, mikor
elmondta, hogy a tóba Sárkánynak kell lenni, mire mindnyájan megijedtek,
kiváltképen mikor elbeszélte, hogy ő gyermekkorában hallotta, hogy ha a
Sárkány kipusztítja a nyájat: az embernek fordul, mert megeszi az
emberhúst is; azért ha itt nem akarunk veszni mindnyájan, izenni kell a
nagyságos uram ő kegyelmének, hogy gondoskodjék, ha juhait és cselédjeit
látni akarja, annál is inkább, minthogy a Sárkánynak 4–5 juh csak annyi,
mint az embernek egy kenyérmorzsa.
E szóra belép egy Félrongyos, ősz szakállú, fonnyadt, kormosképű idegen
férfi könyvvel holna alatt; köszön és leül, aludttejet és kenyeret kér,
majd körültekint a ház népén és imígy szól:
– Ti féltek, de ne rettegjetek! Közel voltatok ugyan nyájastól együtt a
végpusztuláshoz; de megmentelek benneteket! Az okozott kárt is
megkapjátok, ha valamelyikteknek elég bátorsága lesz velem jönni.
A juhász azonnal vállalkozott, elmentek. Mikor a tóhoz értek, az Öreg
rongyos felöltője alól kihúz három kötőféket s a juhász kezébe adja,
meghagyván neki, hogy aszerint cselekedjék, amint ő parancsolja.
Szép holdvilágos idő volt, tizenegyre járt az idő, az öreg előveszi a
könyvét és olvasni kezd. Mintegy félóra mulva mozog a tó vize s a
Sárkány nagy mérgesen húzódik ki belőle, mire a juhász annyira megijedt,
hogy még a kötőféket is kiejtette kezéből. Ezt látván az Öreg, hirtelen
felkapja a legerősebb kötőféket s felkantározza a Sárkányt s a kötőfék
végét az ujjára tekeri:
– Ez – úgymond – az Anyasárkány, még hét fiatal is van a tó mélyében,
azokat is ki kell olvasnom; hanem vigyázz, légy bátor, mert ha félsz,
mindketten ittveszünk; el ne mulaszd a felzablázást, nekem ezt tenni
félkézzel bajos; mivel a könyvet a kezemben kell tartanom.
Ezután olvas az Öreg, hullámzik a víz, jön az egyik, jön a másik. Az
Öreg intésére a juhász felrakja a kötőfékeket s a végét a kezében tartja
a kötőféknek. Majd felül az Öreg az Anyasárkányra, mellé a másikat
fogja, a harmadikra pedig parancsolja a juhásznak, hogy üljön fel és a
kantárt jól tartsa a kezében.
Erre hirtelen támadt koromfekete felhőbe szálltak fel s
gondolatsebességgel mentek. A menésközben a szél lekapja a juhász
kalapját, a juhász arra kéri az Öreget, állanának meg, majd ő a kalapját
felveszi.
– Hohó, – mond az Öreg – hadd a kalapod, messzire van az tőled, már száz
mérföldet haladtunk, vissza nem mehetünk.
Útközben majd csendesen, majd ismét rettentő szélvészek között mentek s
mikor ennek az okát kérdezte a juhász, azt a választ kapta az Öregtől:
– Most olyan emberek felett vagyunk, kik egykor megsértettek,
bűnhődjenek; most szegény, de jószívüek felett megyünk, ezeket kímélnünk
kell; ezek meg rengeteg erdők, melyeken keresztül a nap sugára is csak
ritkán hat, ritkuljanak hát!
Végre, mikor már oly közel jártak a naphoz, hogy majd elolvadtak,
egyszerre oly népfaj közé szálltak le, mely – hogy a nap olvasztó
melegét kiállhassa – Sárkányhúst hordoz nyelve vagy holna alatt. A
Sárkányhús jéghideg.
A Garabonczás megölvén a Sárkányokat, minden falatocskát aranyért adott
el s annyi pénzt kapott, hogy a juhász fel sem bírta emelni.
– Vedd e pénznek kétharmadát, – mond az Öreg – ezzel a félelmed meg az
elkövetett kár is meglesz fizetve; én veled nem mehetek vissza, más
világtájékra kell sietnem. Ha hazatérsz, emlékezzél meg rólam, ki a
szegény, jószívű embereknek sohasem ártok.
Megmondván végre a juhásznak a legrövidebb útat, búcsút vett tőle és
eltűnt.
A juhász pedig fél évig való útazása után naptól egészen megbarnítva
ígért kincsével együtt haza vánszorgott, kifizette az urának a kárt, mit
a Sárkány okozott és mindaddig boldogul élt, míg unokáin a Garabonczás
jövendölését beteljesedve nem látta.
(Ipolyi A. gyüjteményében 257. sz., de 256. sz. alatt idézve Deák János
gyüjt. Kecskemét.)

14. Kóbor Jancsi.
Hol volt, hol nem volt, elég az hozzá, hogy volt egy város és annak déli
részén volt egy roskadozott ház, melynek lakója egy árva fiú volt, ki
apja s anyja halála után egészen árván maradt. Neve Kóbor Jancsi volt.
Ez a Jancsi, mivel a roskadozó háznál semmi örömet sem lelt, tarisznyát
akasztva nyakába, búcsút vett a kapufélfától, mely nem is volt s így
elindult a nagyvilágba, vagyis a szomszéd város felé. Amint odaért, –
éppen vásár volt – a vásár külső részén egy csapat koldussal
találkozott, kik – minthogy rongyos volt – könnyen magukhoz fogadták s
elszegődtették egy öreg vak koldus vezetőjéül.
Ennél az öreg koldusnál hivataloskodott egy teljes álló évig. Ő énekelte
siralmas hangokon gazdája keserves énekét, miközben egy alkalommal darab
kolbászt kapott az útczán s anélkül, hogy gazdájával tudatta volna,
megette; azonban gazdája megérezvén a kolbász szagát, Jancsit
hűtlenséggel és csalással vádolva, jól megpirongatta, mit Jancsi rossz
néven vett.
Hogy tréfálja meg gazdáját? azon törte az eszét. Kapja magát, az öreget
magos kőfalhoz vezeti s elhiteti vele, hogy itt nagy árok van, melyen át
kell ugrani. Az öreg elhivén ezt, egész erejéből nekifohászkodik, nagyot
ugrik s hanyatt esik; ekkor kifakadván Jancsi ellen, tudtára adta, hogy
tovább nem kell, mivel ily gonoszságokat tesz. Jancsinak sem kellett
több, még tréfát űzött az öregből, azt mondá, hogy ő csak azt akarta
megpróbálni: vajjon a kőfal szagát megérzi-e az öreg? Jancsi már most,
minthogy az öreg elcsapta, feltette magában, hogy ezután szabad lesz,
nem köti magát senkihez; útját a mezőnek vette.
Amint itt járdalt össze-vissza, egy sereg czigányra akadt, kik elterült
társuk s egy puska felett siránkoztak. Jancsi amint odaért, tüstént
megkérdezte: mi a bajuk? mire azok feleltek, hogy:
– Ezs a segíny dade, minthogy a hetvenhetedik nagyapja is csimbalmos
vólt, ezst a nagy fekete furulyát olyan nagyhangon fújta, hogy utána
vért köpött, egyet rugott és meggebedt.
Jancsi vígasztalta őket s nagy szemekkel vizsgálván a puskát, mit eddig
ő is csak nevéről ismert, megígérte, hogy ő majd keres itt a rengetegben
halálűző füvet, mellyel a dadét fölébreszthetik.
Ekkor a puskát magához vevén, nekiindult a rengetegnek, mely előtte
setétlett. Jancsi alig tett fél mérföldet az erdőben, midőn néhány éhes
medve körülfogta, alig volt ideje egy fára felmászni, mi azonban mégis
sikerült. De a medvék nem tágítottak a fa alól, már egy nap és egy éjjel
ült Jancsi a fán és a medvék mégis alatta voltak.
Végre Jancsi arra a gondolatra jött, hogy talán szabad volna azokat
agyonlövöldözni. Rálőtt a medvékre s egyet talált is. Ez elkezdett
ordítani, mire még több medve jött oda. Végre Jancsi kifogyván a
töltésből, látta, hogy neki, ha egyébként nem, éhen kell meghalni.
Azonban Jancsit jó csillagzata nem hagyta el, a negyedik nap reggelén,
mikor az éhségtől már el volt tökéletesen törve, hirtelen nagy lárma
vonta magára figyelmét s egynéhány izmos embert látott a fa alatt a
medvékkel küzdeni.
Mikor az emberek a medvéket legyőzték, Jancsit levették a fáról s egy
közülök megkinálta a kulacs tartalmából. Míg ivott s ismét magához tért,
a körülötte állók haragosan kérdezték tőle, hogy hol vette azt a puskát
és tarisznyát, mely kedves fejöké volt? Jancsi elmondta, mint jutott
hozzá, de azok nem hitték, hanem Jancsit megragadták, magokkal vitték,
hogy vallassák, miképen jutott a fegyverhez?
Jancsinak nem a legjobb helyzete volt, átlátta mindjárt hogy eben kutyát
cserélt. Ahelyett, hogy a kiéhezett Jancsit jóltartották volna,
félfenekű boros hordót hoztak elő, Jancsit belepakolták, a másik fenekét
is becsinálták, hogy itt kiéhezve vallani fog. Igy töltötte el Jancsi az
egész napot. Mindig embereket hallott maga körül zajongani. Végre
elcsendesedett minden. Ekkor Jancsi teljes erejéből nekiesett a hordó
fenekének, hogy majd kirugja, de hiába, nem sikerült, végre bele kellett
nyugodnia sorsába.
Nem sok idő mulva valami mozgás vonta magára Jancsi figyelmét. Úgy
hallotta, mintha valami a hordóhoz dörzsölődzött volna. Elkezdett
tapogatni s a hordó oldalán levő lyukra rátalált, mely durva
szőranyaggal volt begyugva. Mindjárt gondolta, hogy az valami állatnak a
farka, miben hogy nem csalódott, mutatta a kivülről hallatszó ordítás s
vonyítás és hordajának sebes mozgása, melyet a farkánál megfogott állat
hegyen-völgyön vont maga után, mígnem végre erősen fához ütődött és
széthullott az egész hordó. Ekkor látta Jancsi erős paripáját: egy jól
megtermett farkas volt, melyet – minthogy fáradt volt – sikerült
Jancsinak a hordó darabjaival agyonverni.
Amint Jancsi ezen túlesett, nem törődve többé semmivel, útját folytatta
az erdőnek egy gyalogösvényen, mely nem sok idő mulva nagy tűz közelébe
vezette Jancsit, hol hatalmasan fegyverezett emberek voltak.
A tűzön roppant üst volt, benne valamit főztek, melynek szaga messziről
csíklandozta Jancsi orrát. Amint közelebb jutott, a bokrok közé leült,
azonban csakhamar lompos eb rohant felé rémítő ugatással, mit Jancsi
észrevevén, hirtelen egy mellette levő fára tette az irhát; de a kutyák
megállottak a fa alatt s folyvást ugattak, mire többen a tűz körül levő
emberek közül felugráltak s baltával, puskával közeledtek ahhoz a
helyhez, ahol a kutyák ugattak. Megvizsgálván a fát, a setétben mit sem
találtak, egy azonban rásütötte fegyverét a fára, mit sikoltás és
zuhanás követett s valami emberformát láttak magok előtt elterülni.
Odamentek, kérdezték kicsoda? ő azt felelte:
– Kóbor Jancsi.
– Jól van, ilyen-amolyan kóbor vagy, majd megtanítunk mi kóbor nem
lenni, úgy is tanyaőrzőre van szükségünk!
Azzal felkapták Jancsit, vitték a tűzhöz, hogy megnézzék: életrevaló-e?
Amint odaértek, látták, hogy a bal kezét találta a golyó.
– Sebaj! – mondták – ebcsont összeforr s kitelik az a maga foltjából!
jöjj, egyél amit találtál!
Jancsinak semmi sem hangzott édesebben, mint az, hogy enni hívták, mit ő
minden szó nélkül elfogadott.
Miután ettek, mondák neki:
– No, fiú, minthogy jó csontos gyermek vagy, tüstént felavatunk
társaságunk tagjává, egyszersmind tanyaőrzővé; azért jer’ velünk az
esküt letenni.
Jancsi, mit volt tenni? engedett; csakhamar a setétben barlang tűnt a
szemébe.
Amint beléptek a barlangba, volt Jancsinak mit bámulnia, mert falai
fegyverekkel voltak berakva. Ebből a barlangból ajtó nyilt egy másik
barlangba, hol néhány véres tőke állott s a fal körül mindenütt karóra
húzott emberfejek.
A középső tőkére felállították Jancsit s felfogadtatták vele, hogy soha
el nem hagyja őket s ennek a helynek a védője lesz. Jancsi igért
mindent.
Ekkor ismét egy rejtélyes ajtót nyitottak fel, mely a harmadik barlangba
vezetett; itt látott Jancsi annyi kád aranyat, mennyit álmodni sem
tudott.
Míg Jancsi ezeket bámulta, felpattant ismét egy rejtekajtó, amelyen a
többiek bárddal kezökben lementek. Hosszú, fekete ruhába voltak öltözve
s magokkal feketén leplezett nőt hoztak fel. Amint feljöttek, elkezdtek
osztozkodni, hogy ki micsoda részét kapja ennek a szerelmöket megvetett
s most megáldozandó nőnek?
Jancsi megborzadt, mikor ezeket hallotta, de arczán semmi változást sem
mutatott s mikor kezébe tálat nyujtottak a vér felfogására, mintha egész
életét ily borzasztó dolgok közt töltötte volna, hideg arczot vágott.
Azonnal előállott egy, ki elsőnek látszott a szörnyek között, néhány
rejtélyes szót mondva egy iszonyú csapással leütötte az áldozandó fejét,
mit egy másik, kinek a feje jutott, felkapott s a belőle csorgó vért
nagy kiváncsisággal szopogatta. A többiek hasonlóképen, ki egy, ki más
tagját vágta le a megáldozottnak. Jancsinak szolgálatáért pár kanál vért
adtak, mit neki kénytelen-kelletlen meg kellett innia, a többit pedig