polyi Arnold népmesegyüjteménye; Magyar népköltési gyüjtemény 13. kötet - 06

magok itták meg.
Néhány évet töltött már Jancsi ily borzasztó látványok között. El nem
szökhetett, mert iszonyú kutyák őrzötték a barlangot, köztök a
Csontrágó, mely minden áldozatcsontot felemésztett.
Ezek a kutyák egyedül csak a gazdának engedelmeskedtek, felügyelőjük
volt a Csontrágó, mely félig ember volt, félig pedig lompos, fekete
kutya. Jancsi mint már hű cseléd lakott a barlangban; egyszer, midőn
mindnyájan elmentek, elhatározta magában, hogy a rejtekhelyeket megnézi,
főképen azt, ahonnan a sóhajtások jönnek fel. Megnyomja a rejtekajtót, a
nyomásra tűzzápor borította el képét, de ő nem ijedt vissza; megnyomja
máshol, ekkor vér borította el; megnyomta a harmadik helyen, nagy
zörejjel nyílt fel. Jancsi lement a lépcsőzeten, mely vérrel volt
befestve. Lejjebb megy, ott vasketreczekben számos élő, de elhervadt nőt
talált; megáll egy előtt s kérdi, kicsoda és hogy jutott ide?
– Mi mindnyájan elcsábítva kerültünk e helyre. Én különösen, ki a nem
messze setétlő hegyen túl levő Tündérország királyának a leánya vagyok,
úgy jutottam ide, hogy egyszer, mikor kedves virágaimat szedtem, a szép
virágok után felmentem a Tiltotthegyre s ott gyönyörű arczú, bájos hangú
emberekkel találkoztam s amint velök beszédbe eredtem, egy kikapta az
övemből a varázsvesszőmet s így annak erejét én nem használhattam,
megragadtak s idehoztak erre a borzasztó helyre. Azután megesküdtettek,
hogy azt a vesszőt, akárhogyan jutnék is hozzá, ellenök nem használom.
– Ne búsulj, szép királylány! – mond Jancsi – csak azt magyarázd meg,
hogy varázsvessződhöz hogy juthatok, segítek sorsodon!
– Az a vessző – mond a királylány – három ágú; egy ága vas, másik ezüst,
harmadik arany s bármelyik ágnak parancsolsz, akaratodat teljesíteni
fogja; de íme, vedd hozzá e bűbájos olajjal telt üveget, mellyel, ha
használni akarod, kenyd megsamit kívánsz, tüstént meglesz. Hogy pedig
rajtunk segíthess, ha megtalálod a vesszőt, menj tüstént atyámhoz, őt
megtalálod a Tiltotthegyen túl levő Tündérországban, melyet három erdő
kerít. A legszélső: vas, a középső: ezüst, a belső: arany. A
varázsvessző ágainak rokonai mindenütt szívesen fogadnak, de siess, hogy
észre ne vegyék távollétedet, mert akkor bizonyosan tudni fogják, hogy a
varázsvesszőt használtad. Mindenik erdőből végy egy gallyat, ezek
bizonyítják hogy éntőlem mentél oda.
Jancsi megjegyezvén a mondottakat, elkezdte keresni a varázsvesszőt.
Végre megtalálta egy pénzes kád fenekén. Tüstént használni kezdte az
utasítás szerint.
Jancsi, amint az erdőkhöz ért, mindegyikből egy gallyat tett a
tarisznyájába. Mikor kiért az aranyerdőből, nagy várost látott maga
előtt feketébe vonva. Amint ezt bámulta, három Tündér jelent meg előtte.
Kettő karonfogta s úgy vezette a király elébe.
Itt bezzeg volt Jancsinak mit bámulni. A király egész feketében volt,
csak a fején volt csillogó korona. A király arczát öröm futotta el,
mikor Jancsi előadta idejövetelének czélját, tüstént rendeletet adott ki
az Óriások hadának, hogy induljon. Jancsi a varázsvessző erejével
hirtelen honn termett s a varázsvesszőt visszatette helyére. Le akart
menni a Tündérnőhöz, de amint a rejtekajtóhoz ért, nagy zajt hallott
kivülről. Visszament s látta, hogy gazdái jöttek haza rabolt nőkkel.
Amint a rejtekajtót megnyomja a rablók feje, az tüzet okádva panaszolja,
hogy rajta erőszakot követtek el. Az emberevők Jancsira gondolva,
megfogták, megkötözték, hogy forró szurokban főzik meg elevenen.
Már égett a szurokkal megtöltött üst alatt a tűz s vitték Jancsit is,
hogy az üstbe tegyék, mikor egy iszonyú fa tövestől az üstre hullott és
szétvágta, kettőt pedig a Jancsit vivők közül agyonütött.
Azonnal feltűnt egy Óriás, kezében egész szálfa buzogánnyal, utána az
Óriások hada, mindnyája földből felvont szálfával fegyverkezve. Az
emberevők rögtön a varázsvesszőt keresték, de nem találták, mert Jancsi
arról előre gondoskodott.
Végök volt; az Óriások csak úgy roppantották őket össze, nekiestek a
barlagnak, szétszórták, feltörték a titkos rejteket, a foglyokat
kiszabadították.
A Tündérleány előtt leborult az egész Óriáshad, megjelent maga a
Tündérkirály is.
Jancsi mindezt úgy nézte, mintha csak álmodná, csak akkor ocsúdott föl,
mikor a Tündérlány azt mondta, hogy méltóbban Jancsit jótettéért meg nem
jutalmazhatná, mintha annak a szívét és a szerelmét odaadja.
Jancsi az örömtől majd elolvadva, elfogadá a Tündérnő kezét, elment
Tündérországba s ott most is él, ha meg nem halt.
(Ipolyi A. gyüjteményében 521. sz. Kiss Lajos gyüjt. Turkeve.)

15. Tündér Ilona és Argyilus.
Volt egyszer egy király és ennek volt három fia. Ennek a királynak volt
egy almafája, amelyen aranyalmák termettek; sőt oly különös volt, hogy
éjjel virágzott s meg is ért az alma minden éjjel. Igy a király
gazdagsága napról-napra annyira szaporodott, hogy oly gazdag király nem
volt az egész világon.
Egyszer azonban a király szokása szerint kiment sétálgatni korán reggel
gyönyörűséges kertjébe s nagy meglepetésére az aranyalmáknak a hűlt
helyöket lelte csak. Igy történt ez más-, harmad- és negyednapra.
Ekkor a király összehívta az egész udvart, elmondta a történteket s
kihirdeté, hogy ha oly ember találkozik, aki az aranyalmákat megőrzi,
fele vagyonát megkapja.
A leghívebb őröknek sem kellett egyéb, odaállítottak az almafához,
azonban hiába volt minden, mert éjféltájban mély álom ereszkedett reájok
és alig mult el egy negyedóra, mire fölébredtek s íme! az aranyalmák
eltüntek.
Egyszer azután a tanácskozásban felszólalt a három herczeg és
megjelentették, hogy ők meg fogják őrizni az aranyalmát.
Legelőször is a legidősebb ment őrködni. Vele is ugyanaz történt, mi a
többivel. A középső sem járt jobban.
Végre a legkisebb vállalkozott reá. Legelőször is tabakkal jól megtömött
aranyszelenczét gyugott a zsebébe, azután ment az almafa alá leülni.
A holdvilág kellemesen világított Argyilus szép arczára, most érezni
kezdte, hogy az álom össze akarja szemét húzni, azonnal egyet
szippantott, szemét jól megdörzsölvén, nagyokat prüsszentett. Másodszor
is nagyot szippantott a tabakból, még egyszer megdörzsölvén a szemét,
így állt néhány perczig, egyszer halk suttogást hallott, föltekintett,
feje fölött tizenkét hollót lát repülni, kik egyenest az almafához
tartanak, a tizenharmadik mint vezér, előrerepült. Argyilus megkapja a
tizenharmadik hollónak a lábát s így szólt:
– Itt vagy, tolvaj!
Reátekint, látja, hogy karja közt gyönyörű szép leány fekszik, arany
fürtei eltakarják alabástromfehér vállát. Egész meg volt lepve.
– Ki vagy te, szép tolvaj? Én többé soha el nem eresztelek, maradj
nálam!
– Én Tündérszép Ilona vagyok, ezek pedig – a tizenkét hollóra mutatván –
játszótársnőim. Mulatságból minden este iderepülünk és az aranyalmákat
leszedjük. Mulatságból nálad maradnom nem lehet, ámbár megvallom, hogy
te vagy az, kit soha felejtenem nem lehet, csak téged szeretlek!
– Maradj nálam, Ilonám! – esdekelt Argyilus – én nálad nélkül nem
élhetek!
– Nálad maradnom nem lehet, azonban vedd igéretemet, hogy ezentúl
mindennap el fogok jönni, de almáid el nem viszem; azért légy itt, ha
látni akarsz!
Most nagy robajjal elrepült a tizenhárom holló. Másnap az egész udvar
nagy csodálkozására az aranyalmák megvoltak. A király herczegfija
homlokát megcsókolta. Argyilus csak azt kérte atyjától, engedje meg
továbbá is őrködni az almafánál, mit atyja meg is engedett.
Minden éjjel kiment Argyilus őrködni s Tündérszép Ilonával mulatott.
Volt a király udvarában egy _Vénbanya_, ki is Argyilus herczeget nagyon
szemmel tartotta. A király kezdett kiváncsi lenni, mi lehet az oka, hogy
Argyilus annyira szeret az almafánál őrködni? Történt egyszer, hogy a
király magához szólítá a Vénbanyát s így szólt hozzá:
– Látom, hogy Argyilus herczeget szemmel tartod, főképen akkor vigyázz
reá, mikor az almafánál őrködik!
A Vénbanya úgy tett. Egyszer, mikor Argyilus az almafához ment őrködni,
a Vénbanya a bokrok mögé bujt s másnap korán reggel azt mondá a
királynak:
– Meglestem Argyilus herczeget, alig birok szememnek hinni,
gyönyörűséges aranyhajú leánnyal láttam az almafa alatt ülni; holló
képében jött az almafára, úgy lett belőle aranyhajú leány.
– Hazudsz, Vénbanya! – kiált fel a király – az nem igaz!
– De úgy van, felséges uram. Ha kell, holnap hozok jelt, hogy
megismerje, miszerint igazam van.
Másnap este, mikor Argyilus és Tündérszép Ilona egymással mulattak,
maguk sem tudták, hogy történt, mélyen elaludtak mind a ketten. Ekkor
előcsúszott a Vénbanya és egy aranyfürtöt levágott Tündérszép Ilona
hajából, azután lassan elment.
Felébredt Tündérszép Ilona, sírni, jajgatni kezdett; felédredt Argyilus
is.
– Mi bajod, kedves?
– Óh, Argyilus, élj boldogul, én téged soha többé nem látlak, nálad nem
maradhatok; a házadat tolvajok lakják, íme, aranyfürteimből egyet
elvágtak!
Ezzel megölelte Argyilust, ujjáról egy gyűrőt húzott le és Argyiluséra
gyugván:
– Ne! – úgy mond – erről megismer Ilonád akárhol.
Ezzel összecsapta kezét, hollóvá változott s elrepült.
Másnap reggel a Vénbanya megmutatta az aranyfürtöt a királynak, ki igen
elcsodálkozott és tüstént magához hívatta a fiatal herczeget s így
szólott:
– Édesfiam, testvéreidet már mind kiházasítottam, neked is megjött az
időd, hogy megházasítsalak; hatalmas herczegnőt kerestem a számodra, azt
hiszem, nem lesz ellenvetésed!
– Kedves atyám, én meg fogok házasodni, de csak úgy, ha én magamnak
keresek; találtam is: Tündérszép Ilona lesz az én feleségem!
Megdöbbent a király a vakmerő kívánságon s bármint akarta lebeszélni
kívánságáról, nem lehetett; mi több, a fiatal herczegnek nem volt
nyugta, kardot kötött oldalára, elment Tündérszép Ilonát keresni. Utána
az egész udvar gyászba borult.
Már majdnem az egész világot összejárta Argyilus, de Tündér Ilonának még
a nyomára sem talált, mikor egy kis házhoz jutott, hol Vénbanyára
talált, kit egész bizalommal köszöntött Argyilus. A széken ülő Vénbanya
nagy csodálkozással kérdezé:
– Hol jársz erre, mikor ritkaság, ha ide madár repül is!
– Jó asszony, – mondá Argyilus – nem tudná nekem megmondani: Tündérszép
Ilona merre lakik?
– Nem biz’ én, édes fiam, de talán, ha hazajön az uram, a _Nap_, az
mindenüvé odasüt, az talán megtudja mondani, de bujj el, mert ha meglát,
felfal!
Erre elbujt Argyilus. Hazajött a Nap, belép a szobába, elkezdi:
– Fi, fi, anyók, emberhús, büdös!
Erre kimászik az ágy alól Argyilus, szépen köszöntötte a Napot.
– Szerencséd, hogy szépen köszöntöttél, máskép fölfaltalak volna!
Tündérszép Ilonáról nem tudok, de talán a _Hold_ bátyám fog tudni
felőle!
Elment Argyilus oda is. Ott is úgy járt, mint a Napnál. Ez a _Szélhez_
utasította őt.
Odajutván, a beköszöntés éppen olyan volt, mint a Napnál, kérdezvén
tőle, nem tudna-e Tündérszép Ilona felől?
– Én – úgymond – nem tudok semmit, de nem messze tőlem, abban az erdőben
lakik az Állatkirály, az talán fogja tudni!
Ment, mendegélt Argyilus, már egészen beesteledett, úgy hogy majd semmit
sem látott, fölmászott egy fára, szétnézett, nem lát-e valahol világot?
Csakugyan messze távolságban észrevett egy kis világocskát, hát egyenest
nekitartott s el is érte a világocskát, mely egy szép kastélyban volt.
Bekopog, kinyílik az ajtó és egy Óriás jön elébe, melynek szeme a
homlokán volt.
– Jó estét, felséges király, nem tudnál te nekem Tündérszép Ilonáról
valamit mondani: hol lakhat?
– Szerencséd, hogy így köszöntöttél, mint illik, másként halálfia lettél
volna! Én az Állatkirály vagyok, Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit,
de talán állataim közül tud valamelyik felőle!
Ezzel egyet füttyentett és az egész palota tele lett mindenféle
állattal. Megtette a király a kérdést, de nem tudott senki semmit; végre
előkullogott egy sánta farkas:
– Én – úgymond – tudok Tündérszép Ilona felől, a Fekete-tengeren túl
lakik, ott törték el a lábomat!
– Tehát vezesd ezt a herczegfit oda – mond a király.
A farkas azonnal elősántított, Argyilus ráült, mentek száz meg száz
esztendeig. Egyszer letette a farkas Argyilust.
– Már én tovább nem vihetlek, óda most már magad is el fogsz találni,
hiszen nincsen már messzire, csak száz eszetendőt kell menni! – ezzel
elbúcsúzott tőle és elsántikált.
Ment, mendegélt Argyilus, egyszer csak egy völgyet lát, mely három
heggyel van körülvéve, a völgyben három Ördög veszekedett, odament,
kérdezte tőlök, miért verekednek?
– Az atyánk meghalt s maga után ezt a _köpönyeget_, _ostort_ és ezt a
_bocskort_ hagyta. Ez a köpönyeg olyan köpönyeg, hogy ha magadra veszed,
a bocskort a lábodra húzod és ezzel az ostorral egyet csattantasz és azt
mondod: Hipp, hopp! ott legyek, ahol akarok, ott vagy azonnal. Ezen nem
tudunk mi megegyezni!
– No, – mond Argyilus – majd elosztom én köztetek; hanem egyik hágjon
fel erre a hegyre, a másik arra, a harmadik amarra!
Az Ördögök felmentek, fölvette magára a köpönyeget és a bocskort, az
ostorral egyet csattantott, mondván:
– Hipp, hopp! ott legyek, ahol akarok, tudniillik Tündérszép Ilonánál!
Azonnal egy kristálytiszta palota előtt termett.
Kitekintett Tündérszép Ilonának egy játszótársa, megismerte Argyilust,
beszaladt Tündérszép Ilonához:
– Nézd, itt megy Argyilus!
Mit Tündérszép Ilona lehetetlenségnek tartott, pofonvágta játszótársát.
Jött a másik játszótársa, az is úgy járt, így jártak mind a tizenegyen.
Argyilus bekopogott az ajtón, egy Vénbanya jött kinyitni; nagy
csodálkozással nézett Argyilusra:
– Hát itt vagy, Argyilus, aki meg fogod herczegasszonyunkat szabadítani.
Most nem mehetsz hozzá, gonosz Varázslótól most nem lehetsz vele, csak
éjféltájban, mert az az idő, amelyben szabadon járhat; akkor, ha te
háromszor megcsókolod, a Varázslónak nem lesz hatalma rajtad. Most éppen
jókor jöttél, mert nincs itthon, másként halálfia lennél!
– Nem félek én tőle, – mondá Argyilus – megvívok én vele!
De a Vénbanya újra lefestette a Varázslót. Argyilus bemenvén hozzá,
selyem ágyat vetett neki, pompás vacsorát készített Argyilus számára,
mondván neki:
– Minden éjjel eljön ide Tündérszép Ilona, azért ne aludj el!
E gonosz boszorkánynak volt egy sípja, melyet ha megfújt, akit akart,
elaltatott vele. Most is kihúzta a sípot, elfordulván, egyet sípolt,
ezzel Argyilus úgy elaludt, hogy azt sem tudta, hogy volt-e a világon
valaha! Éjféltájban eljött Tündérszép Ilona, meglátván kedvesét,
felkiáltott:
– Ébredj fel, kedvesem! három csók ártatlan szádból megszabadít a
kárhozattól!
De hiába, Argyilus fel nem ébredt az alatt az idő alatt. Amint
felébredt, mondta a Vénbanya:
– Itt volt Ilona, de te mélyen aludtál.
Ez így történt háromszor egymásután.
Egyszer amint a vén Boszorkány aludt, Argyilus meglátta a nyakán a
sípot, leoldotta s kiváncsiságból belefújt és íme, az egész cselédség
elaludt. Ekkor jött észre, hogy azért aludt ő olyan mélyen, mikor a
Vénbanya sípolt! Most a maga nyakára illesztvén a sípot, a Boszorkány
valahányszor fel akart ébredni, mindannyiszor sípolt Argyilus. Igy volt
éjfélig. Ekkor jött Tündérszép Ilona. Argyilus háromszor megcsókolá és
azonnal az egész vár ki volt világítva, minden ajtó felnyílt, a vén
Boszorkány elsülyedt.
Minekelőtte más ízben megcsókolta volna Argyilus Tündérszép Ilonát,
előbb tizenegyszer pofonvágta:
– Azért van ez, mivel te tizenegy játszótársad pofonvágtad, mikor igazat
mondtak!
Ilona ezt rebegte: Megérdemlem.
Ezzel kezére vette Tündérszép Ilonát, köpönyegét s bocskorát felhúzta,
ostorával egyet csattantott:
– Hipp, hopp! ott legyek, ahol én akarok, tudniillik az atyám várában! –
mi azonnal megtörtént.
Argyilus hatalmas király, Ilona hatalmas Tündér; ha meg nem haltak, most
is élnek.
(Ipolyi A. gyüjteményében 32. sz. Hont v. megye.)

16. Tündér Ilona és a királyúrfi.
(Az előző sz. változata.)
Egy királynak volt három fia, de a legkisebbik legszebb volt. Ennek a
királynak volt kertje, melyben egy fa aranykörtéket termett; minden
reggel virágzott, délben már gyümölcsök voltak rajta, este pedig – midőn
már meg akart érni éjfélkor – a fáról elveszett.
A király nagy jutalmat igért annak, aki meglesi, hogy ki viszi el a
körtét, de estefelé mindig szél fujt és az őrök elaludtak, mert a szél
álmot hozott az ember szemére. Már mindenki megpróbálta, de senki sem
tudta meglesni, csak a király legkisebb fia leste meg.
– Én meg fogom, édesatyám, lesni, – mondja a legkisebb fiú – csak adjon
nekem nyilat, kardot, és szép ágyat tegyenek ki a kertbe!
Mikor kiment, sétálni kezdett, azután az ágyra ledűlt. Úgy kilencz óra
tájban jött a szellő s ez is elaludt volna, de a hollók közül, kik a
fára szálltak, egy hozzájött, fejénél megrázkódott, szép Tündérleány
lett belőle, ki azután rálehelt az ifjúra, mire ez előbbeni eszméletét
visszakapta és álmát elűzte. A leány melléje feküdt, beszélgettek,
megmondta, hogy ő az ifjabb Ilona, Tündérek királynéjának a leánya; és
azzal megparancsolta a többi Tündérnek, hogy hagyjanak békét a
körtéknek!
A Tündérek elmentek, ezek pedig elaludtak, de mélyen találtak elaludni,
mert reggel egy Vénbanya a Tündér aranyhajából jó darabot levágott, ez
pedig azt észrevevén, elrikította magát:
– Nem hittem volna, hogy atyád házában ne legyek biztosságban, most
nekem el kell mennem, mert míg hajam meg nem nyől, a többi Tündérekhez
nem mehetek. Elmegyek, engem, ha akarsz, felkereshetsz a paradicsom
kertjében Tündérország mellett, hol a Tündérek nyáron mulatni szoktak.
Azzal megrázta magát, elrepült mint holló. A királyúrfi megharagudott a
Vénbanyára, megölte; megnyergeltette paripáját, elment kedvesét keresni.
Amint ment messze földekre, előtalált három Ördögfiat egy _malomkövön_,
_pálczán_ és egy _vaspapucson_ veszekedni. Kérdezte tőlök, min
veszekesznek? Ezek pedig megmondták neki:
– Nekünk az atyánk meghalt és testamentomban hagyta ezeket a szereket,
melyeknek az a tulajdonságuk van, hogy ha a papucsot felhúzza az ember,
a malomkőre feláll és a pálczával megüti, abban a minutában ott van,
ahol akár lenni; de egyik a másika nélkül nem lehet el!
– Tudjátok-e mit? fussatok versenyt, addig ezt adjátok nekem! Aki előbb
ahhoz a dombhoz ér, azé lesz ez a három eszköz!
Az Ördögfiak ráálltak, mikor pedig már jól messze elfutottak, a királyfi
magára vevén az eszközöket, megütvén a követ, mondá:
– Hipp, hopp! szeretőmnél légyek!
És azonnal ott termett, míg az Ördögök sírva néztek utána.
A királyúrfi mikor odaért, a kertben lévő Vénboszorkánynál fogadott
magának lakást, kinek szép leánya volt ugyan, de a királyúrfi ki nem
állhatta.
A Vénbanya a királyúrfi inasát igéretekkel arra vette, hogy segítsen
neki, hogy a királyúrfi az ő leányát megszeresse; adott az inasnak egy
fujtatót, hogy ha Tündér Ilona jön, azzal fujtasson a királyúrfira, ki
azonnal el fog aludni s így Tündér Ilonát sohasem fogja meglátni,
leányát majd csak megszereti.
Az inas több ízben sikerrel altatta el urát, Tündér Ilona akárhogyan
szólította, nem kelt fel.
Végre harmadnapra már el kellett volna neki menni, azért hogy mégis
beszélhessen vele, mondta az inasnak, hogy mondja meg az urának, hogy a
kardját egy szeggel feljebb akassza. Ezzel elment.
Mikor a Boszorkány érintésére a királyfi fölébredt, az inas megmondta
urának a Tündér izenetét, mit megtett és a kard azonnal a Boszorkánynak
leányostul együtt és inasának a fejét is levágta.
Másnap megint eljött a Tündér és elmondta, hogy mi volt az oka, hogy
vele nem beszélhetett és hogy neki most el kell menni, de hogy
fölkeresheti Tündérországban; ezzel elment, a királyfi pedig felült a
malomkövére és elment Szerecsenországba.
Mikor már elért az üveghegyekhez, melyre neki föl kellett mászni,
előtalálta a Tündéreket. A királynéjok, Ilona anyja azt mondta neki:
– Hogy mersz te idejönni? Minthogy leányom haja elnyírésének oka voltál,
tudd meg, ha ezt az erdőt, mely hét mérföldnyire terjed, egy nap alatt,
azaz holnap le nem vágod, életedet veszted.
És ezzel adott neki egy üvegfejszét, mellyel le kellett volna neki vágni
az erdőt. A Tündérek elmentek, ő pedig alig vágott hozzá a fához, máris
eltörött a fejszéje. Most lefeküdt és aludt. Másnap korán regvel felkelt
és sírt keservesen, hogy hogyan vágja le azt a nagy erdőt? A
Tündérkirályné, hogy leánya ne segíthessen neki, elküldte az atyjának
ebédet vinni huszonegy mérföldnyire. A leány nagyon sietett és csak
nagynehezen mehetett négy órára délután a királyfihoz.
– Ne sírj, – mondá neki – mindjárt le fogom vágatni az erdőt!
S azonnal sípjába belefujt és az Ördögök nagy serege jött, kik egy
pillanat alatt levágták. Ilona hazament, a királyfi pedig lefeküdt;
éjfélkor eljött a királyné s kérdezte tőle, hogy levágta-e?
– Le!
Most mást parancsolt neki, hogy a húsz mértföldre terjedő fekete folyó
vizét igya ki holnap, mert különben elevenen nyúzzák meg.
Elkezdett megint sírni, sírt, Ilona pedig, minthogy anyja 50 mérföldre
elküldte ebéddel, csak délután hat órakor jött meg. Most ismét megfujta
a sípját és az Ördögök kiitták a vizet.
Harmadszor megint parancsolt neki, hogy az üveghegyeket gyűszűben hordja
más helyre; a leányát pedig, hogy ne segíthessen, elküldte hetvenöt
mértföldre, ezért csak este hét órakor érkezett oda. Megbékítvén a
szomorkodót, elhordatta a hegyet.
Mikor pedig hordanák, a Tündérkirályné eljött és elbujt a lerakott
kupaczok mellé, hogy kilesse, miként hordják el az Ördögök a hegyet, de
ezek észrevették, az egész hegyet fölemelték egyszerre és a
Tündérkirálynéra dobták, ki ott elveszett.
Tündér Ilona pedig királyné lett, a királyfi elvette és boldogul éltek.
(Ipolyi A. gyüjteményében 24. sz. Csécsény.)

17. Kampó táltos.
Volt Mátyás királynak egy gyönyörűséges holdas lova, mely éjen amerre
ment vele, bármily setétben, az egész tájat megvilágította; hadjáratában
kimondhatatlan szolgálatára volt s még boldogult édesapjának is, kitől ő
örökségben kapta. De megtörtént, hogy e nagybecsű lovát: Holdast, – ez
volt a neve – míg ő az erdőben elszunnyadt, egy török Táltos elrabolta.
Roppant nagy jutalmat, kincset és hét vármegyét szabad választás
szerint, hírdetett ki Mátyás a megtalálónak. Kampó táltos vállalkozott
fölkeresésére.
Ment, ment messze síkon-erdőn, míg egy barlangra talált s abban egy
síránkozó asszonyra, ki kérdésére azt válaszolta:
– Ha az én leányomat megmented a Tündérsziget üvegpalotájából, úgy
föltalálod a Holdas lovat is. Oda pedig úgy juthatsz el, ha a
Tündérvárőrzők után lappangva, – midőn a folyón átmentek reggelenkint
vadászatra – hídjokat elszeded s a várnagy tarsolyát és kardját
elveszed. A tarsolyban a vár titkos kulcsát nyered, a karddal az őröket
győzheted le. Hétélű kard az, minden ügyes vágásra hétfelé hasít. Csak
ilyen vitéz bánhat vele, mint te vagy, látom. Hogy pedig köd borítson s
meg ne lássanak, íme ezen bűbájos fű, melyet mezítlen testedhez köss a
melledre; vigyázz, sehol vissza ne tekints! A vívásodban vágásodat
balról jobbra intézd! Lányom: a szép Delibáb, gyermeke az epedő
Sivatagnak. Jutalmad gazdag lesz, ha visszahozod őt keblemre!
Erre megvendégelte s erősítő füveket adott étkeibe. Hétszer annyi erőt
nyert s ment síkon-erdőn messzire, míg a nagy folyó partján meghált a
Tündérek hídja alatt.
Hajnalhasadtakor átvonult a Tündérvár őrsége a hosszú és íves hídon;
Kampó láthatatlanul leste és szemelgette köztök a várnagyot. Mindjárt
ráismert s nyomban követte őket.
Amint az erdőben szerteszéledtek, a várnagy nyomait követte, míg az
letelepedvén, kardját leoldta. De bár láthatatlanul közelgett, meghallá
lépéseit a Tündérvárnagy s talpraállt a neszre, kardjához kapott; Kampó
buzogányát markolja s láthatatlanul baljáról közelget hozzá, így nem
érik csapásai. Míg buzogányával küzd, baljával a bűvös kard markolatához
fér, erős küzdéssel kivívja azt s vele a tarsolyt. A zajra az őrség
körébe gyűl, de irtózatos vágása elől szerterohannak, ő pedig
visszamegy, a hídat lebontja s ott áll a vár előtt, a kulcsot a titkos
ajtóba illeszti, végtelenül forgatja; de nem nyílik az ki. Haragos
indulattal kerülgette a várat, de élettelen csendesség volt körülötte,
nem látott senkit, nem hallott senkit.
Alkonyatfelé szelíd hangok hallatszottak ki a várból: hazatértek a
szertekalandozó Tündérek és a szép Delibáb, ki a verőfényes puszták
fölött uszkált tündérhajóban; vidám mulatozással lebegték körül arany-
és ezüsthajú társnéi. Igy folyt az est is vidám enyelgés közt.
Kampó vitézben növekedett a vágy bejutni. Úgy szívére hatott az a szép
ének, amit onnét kihallott; újra meg újra feszegette az erős vaskaput.
Már midőn szürkült az ég, akkor tekinte ki a szép Delibáb, kit valami
titkos bánat epesztett s meglátta fehér ködbe burkolva tündéri szemével,
mit napfényben nem láthatott volna: az emberalakfélét és a kulcs
csikorgása hallatára kiszólt hozzá:
– Ki vagy?
– A hűség embere! – volt a felelt.
Delibáb megszánta s egy virágbokrétát dobott le neki, melyben + formába
volt kötve tizenkét virágszál, úgy hogy a virág gombjai négyfelé
állottak, mindenütt három arany és ezüst fonállal volt a fűzér átkötve,
benne egy kis gyémántkő, melynek világossága mellett belátta Kampó a
titkos zár lyukát, mely olyan volt, hogy négyfélekép lehetett a kulcsot
beletenni. Elértette a virágfűzérből a nyitás módját, hogy mind a
négyfélekép beillesztve a kulcsot, háromszor fordítsa s így megnyílt az
ajtó; de ott iszonyú oroszlán állott egy roppant rézajtó mellett.
Kampó bízott hétélű kardjába s erős vívás után leküzdte az oroszlánt s
mint előbb a vasajtót, úgy a rézajtót is kinyitotta, ugyanúgy forgatván
a kulcsot balfelé.
Az ezüstajtó mellett rettenetes nagyságú kígyó sziszegett feléje, azt is
legyőzte, nyelvét kivágta, valamint az oroszlányét is és tarsolyába
tette.
Bement azonkép az ezüstajtón is, hol az aranyajtó mellett a legijesztőbb
hétfejű Sárkánnyal volt a legnagyobb birkozása; de ereje folyton
növekedett, ezt is levívta hétélű kardjával s bement az aranyajtón
szint’ azonkép; de ott majd megvakult a fényességtől.
A Tündérsereg tánczmulatságot tartott s amint az emberi alakot
megérezték közeledni, csodás sikoltással rohantak szét, csak Delibáb
tündér maradt ott s így kérdé őt:
– Hűség vitéz embere, mi szándék hordoz téged ezen tilos helyen?
– Csak hűségem és szeretetem.
– Jeles mindkettő s úgy illik össze, hogy egymás nélkül semmit sem ér,
de sok bajjal jár s nagy áldozatokba kerül, erő és bátorság kell hozzá!
– Erről híresnek ismer engem az ország s azért vállalkoztam e nagy útra.
– Mi tehát czélja útadnak, ki érdemelte meg vitéz hűségedet?
– Az én jó királyom, kiért élek-halok, mint minden jó vitéze.
– Ily hűség és bátorság sokra képes, de hol nyerted e vár titkos
kulcsát?
– Ott, hol e kardot, mellyel azt kivívtam.
– Szerencsétlen, te meggyilkoltad e vár szolgáit s erre anyám adott
tanácsot, úgy-e?
– Igen, ha te vagy Delibáb, a szomorú Sivatag leánya, kiért anyja
szünetlen epedez s kinek egyetlen vágya, hogy szívéhez öleljen; az is
kötelességem, hogy hozzá vigyelek, jutalmam nagy lesz.
– Boldogtalan anya, szerencsétlen bajnok! nem tudjátok, mily
veszedelembe ejt kivánságtok? tűnj el innen, tűnj el szaporán, irtózatos
bűnhödés követ! Királyom hatalma nagyobb a tiednél, szegény föld fia!
aranyhajú Tündérkirály hírét hallottad-e? Ime, megölted szolgáit,
szétháborítád tündérleányit, jaj neked! mit cselekedtél? szörnyű lesz
büntetésed!
– Tudtam, hogy nagy dologba keveredem, de vitéznek nem szabad ilyest
számba venni; egy életem, egy halálom, egy országom, egy királyom!
– S mily szolgálatot kívánsz tenni királyodnak?
– Egyetlen kedves Holdas lovát keresem föl, mit rablók loptak el.
Delibáb szíve megesett a jeles vitéz bátor hűségén.
– Emberek sorsa bajokkal küzdeni, te nagyot merészeltél, de szívem
fájna, ha sorsod összezúzna. Ime, e bárd, hét vágás vele fölépíti a
lerontott hídat; íme, e síp, hét fúvás vele összegyűjti a várőrséget.
Nézz e varázstükörbe, ilyen volt, kit megöltél, siess gyorsan hozzá,