polyi Arnold népmesegyüjteménye; Magyar népköltési gyüjtemény 13. kötet - 16

változott, mert a király udvarában egy Boszorkány tartózkodott, ki
tulajdon leányát régóta a király számára tartogatta. Ez tehát kancsal
szemmel nézte a király házasságát s minden módot felhasznált, hogy
mennél előbb a királynét lábalól eltakaríthassa.
Történt, hogy a királynak hosszú útra kellett menni, nagy sírások között
vált el feleségétől. A király több hónapig elmaradt; azalatt a királyné
egy aranycsillagos homlokú herczeget szült. A Vénbanya színleg
nyájassággal viseltetett iránta, agyában pedig a legfeketébb terveket
főzte.
Szép tavaszi nap volt, a fülmilék bájosan hangicsáltak, mikor egyszerre
rávette a vén Boszorkány a királynét, hogy megfésüli. Az ablak előtt,
hol a fésülés történt, egy mély folyó folyt; fésülés közben egyszerre
megragadta a királynét s az ablakon keresztül a vízbe taszította. S
leányát felöltöztetvén a királyné ruhájába, ágyba fektette, hogyha a
király hazajön, elhitethesse vele, hogy e változást a gyermekágy okozta
rajta.
Azonban az igaz királyné nem fult bele a vízbe, hanem kácsává változott
s a víz körül legelő báránybátyjával gyakorta váltott szót; tudniillik
megparancsolta neki, hogy kérje ki a Vénbanyától a kis gyermeket s hozza
a patakhoz, hol megszoptatván, ismét a báránytól visszaküldötte.
A Vénbanya ezt örömmel teljesítette, mivel a kis gyermek senkitől sem
akart szopni, csak tulajdon anyjától. Ilyenkor a bárány szarván vitte a
kis gyermeket a folyóhoz és az ott uszkáló kácsától kérdezte:
– Kácsa, kácsa, kácsácska, hol van ezen gyermek anyja?
Mire a kácsák:
– A tizenkettedik seregben.
Odamenvén, megtalálta őt uszkálni, ki mihelyt megpillantotta öccsét,
azonnal megrázkódott, szép asszonnyá változott s megszoptatta a
gyermeket. Ez napról-napra így volt.
A király hazajövén, meghallotta a Vénbanya cselekedeteit, haragját
magába fojtotta s alattomban mindenkitől tudakozódott felesége felől.
Egy ízben kinézett az ablakon, meglátta a gyermeketvivő bárányt s
feljegyezte magának az órát, melyben ez történt.
Másnap abban az időtájban arrafelé sétált s egy bokor mellé bujt, míg a
bárány ott nem ment el a gyermekkel; ekkor a bokrok között távolról
követte s mikor szoptatta a gyermeket, egyszerre a háta megett termett,
átkarolta s el sem eresztette, míg csak a déli tizenkét óra el nem mult.
Ezután hazavítte s eléterjesztette a dolgot a tanácsosoknak, kik azt
ítélték, hogy a Vénbanyát lófarkon kell hurczoltatni az egész városon
keresztül. Amit ítéltek, végre is hajtották rajta. A Vénbanya holta után
sok évig boldogul éltek, legnagyobb bámulatukra a bárányból egy szép,
fiatal herczeg vált, kivel megosztozván a trónon, most is élnek.
(Ipolyi A. gyüjteményében 139. sz.)

63. A tizenkét aranyhajú gyermek.
Hol volt, hol nem volt, volt egy ifjú király, ki mindennap sétálni ment
az erdő mellé, hol három szegény leány tilózott.
Beszélgetés közben azt mondja a legnagyobbik:
– Ha engem a király elvenne, egy kosár lisztből egész népének elég
eleséget sütnék neki!
A középső így szólt:
– Ha engem a király elvenne, egy marok kenderből oly nagy zsákot
szőnnék, hogy egész népének elég eleséget rakhatna bele!
A legifjabb mondá:
– Ha engem a király elvenne, oly tizenkét aranyhajú fiút szülnék neki,
milyen még sohasem volt a földön!
A király ezt hallván, mondá:
– Szép mind, ha megtehetitek, de én csak egyet vehetek nőül és így a
legkisebbet veszem nőül.
Elvette tehát a legkisebbet feleségéül, s mikor hadba kellett mennie,
azt mondá a feleségének, hogy csak az ő nevelőanyjára hallgasson.
Míg a király hadban volt, az új királyné tizenegy aranyhajú fiút szült.
A nevelőnek is volt egy eladó leánya, irígy volt, hogy a király nem az ő
leányát vette el, elátkozta a tizenegy aranyhajú gyermeket galambbá a
Mátrahegyre, az arany cziprusfára s helyére tizenegy kutyakölköt tett s
megírta a királynak, hogy felesége tizenegy ebkölköt szült.
Ez sem volt elég, addig űzte, hajtotta a királynét, míg el nem ment a
háztól, végre szegény királyné egy nagy odvas fában lakott az erdőben,
itt nevelte kutyáit s itt szülte a tizenkettedik aranyhajú gyermeket.
Míg ezek történtek, a király szomszédnéja tizenegy aranyhajú leányt
szült; ezeket is elátkozta a Vénbanya; de nem átkozta el a
tizenkettediket; mert ezt későbben szülte, akkor, mikor a királyné az ő
tizenkettedik fiját. A királyné ezután elutazott Jégvölgybe.
Útközben a legöregebb kutya, mely táltos volt, azt mondja a királynénak:
– Küldd el kívülem mind ezt a kutyát, mivel ezek nem fijaid neked, mind
ily aranyhajú fiad volt, mint ez itt!
Most tehát a királyné egyetlen fijával s táltos kutyájával utazott s
érkezett a Jégvölgybe.
Itt minden szépre és jóra megtanítá a táltos kutya az aranyhajút.
Amint vadásztak, egyszer találkoztak a királlyal s nála is ettek.
Míg a király az aranyhajút a kertbe vezette, a táltos kutya kihallgatta
a Vénbanyát, hogy mit mondott a leányának, tudnillik: a három
gyémántkövet, a három halat és a roppant erejű zölddisznót mint lehet
elhozni.
A táltos kutya ezután elvezette az aranyhajú fiut, ki mindent elhozott;
ekkor a király nagy vendégséget adott, miközben a vendégek elkezdtek
mesélni.
Az aranyhajú fiú elmesélte a történteket a tizenegy aranyhajú fiúról és
a tizenegy aranyhajú leányról, akik megesküdtek egymással.
Erre a király a Vénbanyát négy részre hasíttatta, országa négy helyén
kifüggesztette, feleségét pedig magához vette.
A tizenkettedik fiú is elvette a tizenkettedik aranyhajú leányt s ha meg
nem haltak, most is élnek.
(Ipolyi A. gyüjteményében 734. sz. Wéber Károly gyüjt. Szeged.)

64. A tengeri kisasszony.
Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl, volt egy gyönyörűséges
ifjú király. Ez egyszer kiment sétálgatni egy szép patakocska mellé,
amint ott sétált, jött három szép leány és elkezdett mosni, nem tudván,
hogy az az ifjú, aki ott sétálgatott, a fiatal uralkodó.
Mind a három egy parasztnak a leánya volt. Sok tréfabeszéd közt elkezdte
az egyik:
– Ha engem elvenne a szép fiatal király feleségül, oly pompás étkeket
főznék neki, hogy tudom, sohasem evett olyan jókat!
– De bizony, ha engem elvenne, – mond a másik – annyit fonynék, szőnnék
neki egy nap, hogy egész regementjét kiruházhatná vele!
– Ha engem elvenne, – mond a harmadik – oly fiucskát szülnék neki, hogy
arany lenne a haja, a homlokán csillag, a mellén pedig hold volna.
Hallván ezt a fiatal király, magához hívatá a három parasztleányt, s így
szóla az egyikhez:
– Te azt mondád, hogy oly jó étkeket tudsz elkészíteni, aminőket én még
sohasem ettem; azért téged férjhez adlak a szakácsomhoz, ott eleget
főzhetsz!
– Téged pedig, aki oly sokat bírsz fonyni, a kertészem fog elvenni
feleségül.
– Téged pedig, – megölelvén a harmadikat – ki nekem oly fiúcskát fogsz
szülni, hogy arany lesz a haja, csillag lesz a homlokán, hold a mellén,
feleségül veszlek!
Úgy történt, nagy lakodalmat tartottak. Azonban a két öregebb testvér
nagy irígységgel volt az ifjú királyné ellen, annyira, hogy bosszút
esküdtek reá.
Egyszer kiütött a nagy háború, a királynak el kellett menni, de
meghagyta a parancsolatot, hogy ha felesége szülni fog, tüstént írják
meg neki.
Félév mulva szült a királyné egy aranyhajú gyermeket, melynek csillag
volt a homlokán, hold a mellén.
A királyné oly beteg volt, hogy nem tudott maga felől semmit, a
kertészné és a szakácsné ápolták őt, ezek megfogták a gyermeket és egy
kis ládikába tették és azt egy nagy folyóba vetették; a királyné mellé
pedig egy kutyakölyköt tettek s a királynak tüstént megírták, hogy a
felesége egy kutyakölyköt szült. A király hajaszála felborzadt, mikor
ezt hallotta, annyira megharagudott ártatlan feleségére, hogy tüstént
kiadta egy levélben azt a parancsolatot, hogy a kutyakölyköt a vízbe
vessék; a királynét meg bekőfalazzák úgy, hogy csak annyi lyukacskát
hagyjanak, melyen egy tál befér. Azt is kiadta parancsolatban, hogy aki
arra megy, köpjön be a lyukacskán, mert aki ezt a parancsolatját
áthágja, halálfia lesz.
Úgy is történt, amint a király parancsolta. A ládikát a kis gyermekkel
egyenesen a malomhoz vitte a víz, szerencsére ott állt a molnár, aki
kihalászta a kis ládikát, felnyitotta s örömében majd hogy le nem esett
a lábáról, rögtön a feleségének vitte a szép kis fiucskát, ki nagyon
megörült neki, mert éppen azelőtt siratta egyetlen gyermekének a
halálát. Ott nevelték a kis herczeget öt évig, ezalatt négy gyermeke
lett a molnárnénak; ezután már nem szerették annyira, mint azelőtt.
Visszatérvén a király a háborúból, levert volt, mosolygását sem látták.
Egyszer, amint kikocsizott a király, szép tájékot látván, kedve jött
gyalogolni. Leszállt egy malom mellett, sok kis gyermeket látott egy
rakáson, de a legidősebbnek – lehetett valami öt esztendős – aranyhaja
volt, homlokán csillag, mellén pedig hold volt. Amint a király meglátta
a gyönyörűséges kis fiut, nagy fájdalom fogta el a szívét, gondolta
magában:
– Ilyen fiamnak kellett volna lenni.
Magához hívta, kérdezett tőle egyet-mást, majd kihívatta a molnárt,
mondván neki:
– Add nekem ezt a kis fiút, amit kívánsz érte, magkapod, a fiút pedig
úgy fogom nevelni, mint a saját gyermekemet.
– Jól van, felséges uram, mivel látom, hogy gyermekünk szerencsésebb
lesz felségednél, odaadom!
A király kezénél fogta a gyermeket, elvitte a kocsijához, maga mellé
ültette.
Amint a várba érkeztek, a szakácsné és a kertészné megismerte a fiatal
herczeget s majd megette őket a méreg.
Másnap a király összehívta az egész udvart, bemutatta a koronaörököst, a
kis molnár fiút; szívesen beleegyezett az egész ország, mert mindenki
örült az oly csodaszépségű uralkodónak, csak a szakácsné és a kertészné
forraltak bosszút ellene.
A fiatal herczeg tizenhat éves lehetett már, mikor egyszer magához
édesgette a kertészné:
– Ó, de szép maga, fiatal herczegecske, de még szebb volna, ha azt a
madárkát megkaphatná, amelyik beszélni tud és az arany- és
ezüstvizecskéből iszik s úgy tud énekelni, hogy mérföldnyire hallatszik!
Szomorúan ment a fiatal herczeg az istállóba, hol neki tátosa volt,
melyet atyján kívül legjobban szeretett, ez éppen egy idős volt vele.
– Mi bajod van, uracskám? – kérdezi a tátos – hiszen neked semmi sem
hibázik? Szólj, ha bajod van, talán segíthetek rajta!
– Óh, kedves lovacskám, nekem hiányzik az a madár, mely beszélni tud,
aranyvizet iszik és úgy énekel, hogy énekét hét mérföldre hallani.
– Ülj a hátamra, talán majd megkapjuk.
A herczeg felült a lovára, mentek.
Egyszer nagyot prüsszentett a tátos, és megállt egy házacska előtt, azt
mondta a fiatal herczegnek, ha bemegy, így köszöntsön be:
– Jó napot, anyámasszony!
Bement a fiatal herczeg s úgy köszöntött be, amint a tátos mondta:
– Szerencséd, – mond egy vasorrú Vénbanya – hogy így köszöntöttél,
másként rosszul mentél volna ki innen; mi a kívánságod?
– Én, – úgymond a fiatal herczeg – kérni jöttelek, nem tudósíthatnál-e
afelől a madár felől, aki beszélni tud és úgy énekel, hogy hét mérföldre
hallani?
– Óh, ebben nagy fát mozdítottál, öcsémuram, sokan rosszul jártak már
amellett, de amint látom, nagy a kívánságod, én nem bánom, nesze!
A Vénbanya csészét adott neki és egy darab pamutot.
– A csészével hozzál az arany- és ezüstvízből, a pamuttal gyugd be a
füledet!
Megköszönte a szívességet, kiment, felülvén a lovára, mendegélt, míg el
nem érte azt a határt, amelyben az a fa volt, amelyen az a madár
lakozott.
Már messziről hallotta a madarat énekelni. Begyugta a fülét, egyenest a
madárnak tartott. Megfogta a lábát, merített az arany- és
ezüstvizecskéből, lovára ült, ment.
A tátos megmondta neki, ne nézzen hátra! Nem is nézett, pedig mindenféle
ingerlő dologról beszélt egy hang a háta megett, de hasztalanul.
Végre szerencsésen hazaérkezett a kertésznének és a szakácsnénak nagy
mérgére, s aranykalitkát csináltatott szép madárkájának.
Egyszer ismét szomorúan jött a lovacskájához a fiatal herczeg.
– Mid hiányzik, szép herczeg, már madárkád is van? – kérdezé a tátos.
– Még az a tükör hiányzik, amelyből az egész világot megláthatnám!
– Ülj rám! Elmegyünk – szólt a tátos s elnyargaltak a Vénbanyához. A
herczeg megint úgy köszöntött be, mint először.
– Mit akarsz megint, nem elég a madár? – kérdezi a Vénbanya.
– Oh, – mond a herczeg – én azt a tükröt szeretném megkapni, amelyben az
egész világot meglátom!
– Hallod-e, ezt még ezerszer nehezebb megkapni, mint a madarat; ezt
mindig tizenkét Ördög őrzi éjjel-nappal; ez fent áll egy magas hegyen,
melyen még ember sohasem volt; hanem, ha mégis oly merész vagy, ne ez a
kötél és szeg, menj oda, de csak tizenkét órakor, ekkor mindig 10
perczet alusznak, ha ezalatt az idő alatt a kezedbe kerítheted, a tied
lesz!
Megköszönte a fiatal herczeg a szívességet, felült a lovára, ment a
tükörért, s amint a Vénbanya mondta, úgy tett és csakugyan az Ördögökkel
való nagy küszködések után, megkapta a tűkört.
Hazatért a két gonosz asszony nagy bánatjára. Nagy örömmel sétálgatott
egyszer a kertben a fiatal herczeg, meglátja a kertésznét:
– Most már nekem semmi sem hibázik, ugy-e? – kérdezi a herczeg.
– Az igaz, szép herczegecske, van már szép madárkája, megvan az a tükör,
melyben az egész világot megláthatja, de most még hibázik egy szép
herczegasszony, pedig más nem illenék egy ilyen szép herczeghez, mint a
Tengeri-kisasszony, de ezt ám nehéz megkapni!
E szavakra elszomorodott a fiatal herczeg, bement Tátosához tanácsot
kérni, miként lehetne a Tengeri-kisasszonyt megkapni?
Elmentek a Vénbanyához.
– Mit akarsz ismét? – kérdi a Vénbanya.
– Óh, ne haragudjál, kérlek! – felelt a fiatal herczeg – kérni jöttem,
nem adhatnál tanácsot, miként lehetne megkapni a Tengeri-kisasszonyt?
– No, – mond a Vénbanya – ez mindennél a legnehezebb, még eddig aki érte
ment, mind otthagyta a fogát, te is úgy fogsz járni; azonban ne ez a
kilencz vessző és ez az aranyvessző, ezzel csapd meg a tengert, ő
azonnal kiugrik és békákat, kígyókat fog szájából kihányni s neked jön,
veled fog birkozni; de te szedd össze az erődet és jól verd meg ezzel a
vesszővel, verd mindaddig, míg csak első bőréből ki nem ugrik; ekkor úgy
fog könyörögni, hogy még a kőnek is megesnék a szíve; de te fogd meg a
másik vesszőt és verd, míg a másik bőréből ki nem ugrik és így tégy, míg
mind a kilencz bőréből ki nem ugrik!
Ezzel elment a fiatal herczeg; amint a tengerhez jut, megcsapja, kiugrik
a Tengeri-kisasszony; iszonyatos kígyókat és békákat hányt magától félig
hal, félig vízikutya képében.
Tüstént megragadván a fiatal herczeg, kezdé verni úgy, mint a Vénbanya
parancsolá és úgy is történt, mint az mondá. Minekelőtte a kilenczedik
vesszővel verné, oly szép volt már, milyent még sohasem látott a herczeg
és oly szépen kérte, hogy a herczeg már lankadni kezdett; akkor ismét
összeszedte erejét és kiverte a kilenczedik bőrből is. Ekkor a
gyönyörűséges leány a nyakába borult és hálálkodott:
– Minő jutalmat kérsz tőlem, mondd, mindent adok azért, hogy
megszabadítottál! Nézd ezeket a köveket! – egy rakás kőre mutatván –
ezek mind herczegek, kik engem akartak, de egy sem verhetett ki mind a
kilencz bőrből, azért kővé váltak. Ne ez a vesszőcske, üss mindegyikre,
felelevenednek!
A herczeg megütötte a köveket, felelevenedtek s mindegyik a
Tengeri-kisasszonyt akarta magának feleségül, csakhogy ettől elkéstek,
mert a fiatal herczeg felültette a tátosra, hazavitte.
A királynak nagy öröme volt szép menyében, a lakodalom napja is meg volt
határozva.
Nagy örömmel ment a herczeg az ő lovacskájához, de mily nagy volt
csodálkozása, mikor az szomorúan lecsüggesztette a fejét.
– Mit szomorkodol, lovacskám? Uradnak semmi sem hiányzik!
– Szomorkodom, úgy-e, nem gondolkoztál még arról, volt-e édesanyád?
– Az én anyám! – szólt a herczeg nem kis csodálkozással.
– Nem halt meg még a te anyád, de ha nem szabadítod, hát meghal
nemsokára!
– Hát hol van? – kérdi a herczeg.
– Hozd el a tükrödet, majd megmutatom!
Benéztek a tűkörbe:
– Látod-e azt a kőfalat?
– Látom! – mond a herczeg, ott egy bűnös asszony lakik, mindig odaköpök,
ha arra megyek.
– Ne köpj oda többé, az a te édesanyád!
Megszörnyűködött a herczeg s úgy tett, amint a tátos mondta.
Egyszer azt kérdi a király:
– Miért hágod át a parancsomat, miért nem köpsz a bűnös asszony szemébe?
– Én annak az asszonynak a szemébe nem fogok többé köpni, mert az az én
édesanyám!
Erre meg a király ijedt meg:
– Ki mondta azt neked? Nem igaz!
Azonnal hívatta a molnárt és minden kivilágosodott; akkor a király
mindjárt kiszabadította ártatlan feleségét, térdre esett előtte,
bocsánatot kért tőle, mit meg is nyert.
A két gonosztevőt meg akarta öletni, de mivel a királyné könyörgött
érettük, csak számkivetette őket az országból.
Ekkor azután megtartotta a herczeg is a lakodalmát, boldogul éltek és
élnek ma is, ha meg nem haltak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 33. sz. Hont v. megye.)

65. Az aranyhajú gyermekek.
Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencián egy kakaskukorikolásnyival
s egy vén bolhaugrásnyival is túl volt egy fiatal király, kinek igen
szép felesége volt.
Egyszer a szomszéd király ellen harczolni kellett mennie, feleségétől s
anyjától keservesen elbúcsúzott; feleségét áldott állapotban hagyván
otthon, kérte, hogy minden hónapban tudósítsa őt hogyléte felől.
A király anyja igen házsártos vénasszony volt s haragudott menyére, mert
fia nem kedve szerint házasodott; most elérkezettnek hitte az időt,
melyben menyét eltávolíthatja a háztól. A szülés ideje bekövetkezett és
a királyné két, szép gyermeket szült: egy fiút és egy leányt; a fiúnak a
homlokán aranycsillag, a kis leánynak pedig a jobbkarján egy szép liliom
volt.
Az öregasszony a szülés után néhány perccel kicserélte a gyermekeket,
két, kis koppókölyköt tett a gyermek alá, a kis gyermekeket pedig egy
kosárba tette, egy kecskebőrt megtöltvén tejjel, két lábát mint emlőket
adta a két gyermek szájába s eleresztette a tengeren; fiának pedig
tüstént levelet írt, hogy felesége két koppót szült.
A király nagyon felbőszült s tüstént parancsolatot küldött haza, hogy
feleségét a két, kis kölyökkel kőfal közé rakják s csak akkora helyt
hagyjanak, hogy neki ételt és italt adhassanak be rajta s hogy mindenki,
aki csak a kőfal mellett elmegy, köpdösse le; máskülönben fejével számol
s ezt a parancsolatot tüstént teljesítették is.
A két kis gyermeket sokáig hajtotta a szél ide s tova a tengeren, míg
végre egy sziget felé hajtotta, mely egy más királynak a birtoka volt,
ennek a királynak egy gyermeke sem volt s éppen a tengerparton sétált,
midőn meglátta a kosarat, melyet a víz kivetett.
Álmélkodva látta, hogy két, kis gyermek síránkozik a kosárban és szemök
minden könnye gyémánt és drágakő volt. Mikor meglátták a kis gyermekek a
királyt, mosolyogtak s ekkor a legszebb rózsák hullottak. A király nagy
örömmel ragadta fel a két kis tengerészt, mondván:
– Ime, ezt az Isten küldötte, neveljük fel őket! A kis királyfiak
nevelkedtek s 15 évesek voltak már, midőn gondviselőjük halálos ágyához
hivatá őket s érzékenyen búcsúzott el tőlük, azt kötvén a fiú szívére,
hogy szeresse a népet s tegyen jót mindenkivel, úgy áldja meg őt az
Isten! S ha a felesége meghal, ő lesz a király; ezzel kiadta lelkét.
A királyné szerfelett búsult, síránkozott s bánatában két hónap mulva ő
is meghalt. Halálos ágyához hivatá ez is a két gyermeket s meghagyta
nekik, miszerint elzárkózva üljenek szobájokban, senkit be ne
bocsássanak, csak a házbelieket, kiket már ismernek, de idegent senkit,
bárki legyen az s a királyságot átadta a fiúnak, kimult.
Nemsokára ezután a fiúnak kedve jött a vadászatra s kiment az erdőre
vadászni, amint ment, hallotta, hogy a koppók hajtanak s egy nyúl
egyenesen feléje tartott és ezt ő lelőtte. Csakhamar erre eljött a
koppók birtokosa is, a szomszéd király, az ő atyja s kérte tőle a
nyulat, mert azt az ő kutyái hajtották; de a fiú szabadkozott, hogy jó
lesz az ő kis testvérének ebédre.
A királynak megtetszett a fiú bátorsága, odaengedte a nyulat, otthon
pedig elbeszélte anyjának, hogy milyen csillagos homlokú, kis fiút
látott és hogy megtetszett neki.
Az öregasszony mindjárt arra gondolt, hogy jó lesz bármi úton-módon
elveszteni a két testvért, mert másképen neki kell elveszni; ezért
egyszer, mikor a fiú vadászaton volt, a kastélyhoz ment s a kapun
zörgetett, de nem nyitották ki. A kis leány kinézett az ablakon s
mondta, hogy nem bocsájt be senkit; az öregasszony kérte, rimánkodott,
de hasztalan volt, azután fenyegetődzött, azt mondta, ha testvére el nem
hozza a szépen szóló madarat az elátkozott várból, akkor mind a
kettőjöknek meg kell halni.
A kis leány sírt s mikor testvére hazajött, elmondta neki, hogy s mint
járt; de a kis király nem ijedt meg, hanem bátran azt mondá:
– Sebaj! Majd elhozom én!
És csakhamar útra készült.
Hét országon kellett keresztülmennie s mikor már közel volt a várhoz,
remetére talált, kinek ekképen köszönt:
– Jónapot, édes öregatyám!
Az öreg elfogadta a köszönést s mindenáron vissza akarta küldeni a kis
királyt, de nem lehetett visszatartóztatni.
Ekkor az öreg jó tanácsot adott neki, hogy ha ezt megtartja, elhozhatja
a szépen szóló madarat.
Azt mondta neki, hogy ha bemegy a kapun, egyenesen tartson mindenütt s a
kert közepén szép kis zöld fán arany kalitkában van a madár, de a
kalitkát ágastól kell levenni s úgy hozni ki.
A fa tövében volt egy forrás az élet vizével, ebből kellett neki
meríteni egy üveggel; azután ha kifelé jön, sebesen jöjjön, rettenetes
állatok fognak háta megett bömbölni, ordítani, végre szülei, testvérei
fogják őt síránkozva kérni, de neki nem szabad visszanézni, mert tüstént
kővé változik, mint sokan, kik már próbát tettek. Ha egyszer kihozza már
a kapun a madarat, szétnézhet ott a szerencsétlenek közt, kik kővé
váltak, de ne élessze fel őket, mert akkor neki lesz velök baja!
A kis fiú úgy tett, mint tanácsolva volt, sebesen haladt a kertben s
letörte a nagy kalitkát ágastól, merített az élet vizéből s ezzel
megfordult s jött kifelé.
Mindjárt hallotta a nagy ágyúdörgéseket, puskalövéseket, irtóztató
ordításokat, szüleinek és testvéreinek a síránkozását, de mindezekre mit
sem hajtott, hanem sebesen haladt kifelé. Végre kiért a kapun,
széttekintett s látott töménytelen sok kőembert.
Megszánta őket, az élet vizéből mindegyikre öntött egy cseppet s azok
mind feléledtek s nagyon köszönték, hogy felélesztette őket; együtt
haladtak azután a remete lakása felé.
Útközben azonban feltámadt bennök az irígység, felgerjedt bennök, el
akarták a gyermektől venni a szépen szóló madarat, de ekkor jött a
remete, megszidta őket, hogy így akarnak bánni jóltevőjökkel s
megköszönte a kis királynak, hogy felszabadította remetesége alól; mert
ő el volt átkozva, hogy mindaddig ott tartozik remetéskedni és az
arrajövőknek útbaigazítást adni, míg valaki a szépen szóló madarat onnan
el nem hozza; különben ő is király gyermeke s most már ketten indultak
hazafelé.
Hosszú utazás után hazaért a kis király s a kastély előtt sokáig
tapsolt, kiabált, míg végre kis húga, ki ezalatt mindig sírt és
imádkozott, kinézett s örömében nem tudott hova lenni. A mindentudó és
szépen szóló madártól azután megtudták, hogy kicsoda az ő atyjok és
miképen cselekedett velök az ő nagyanyjok.
Ezután a királyfi megkérdezte a szépen szóló madarat: miképen juthatna
el legkönnyebben atyjához?
– Úgy, édes gazdám, ha kimégy még egyszer vadászni s ha összeakadsz
atyáddal, hívd meg őt ebédre; a többiről én magam fogok gondoskodni; az
ellátásról, ételekről, mindenről!
A kis király örömmel szót fogadott a szépen szóló madárnak, kiment
vadászni, ismét hallott a rengeteg erdőben vadászeb csaholását; egyszer
csak kibukkant elébe egy gyönyörű szarvas, ő ezt csakhamar elejtette s
bevárta, míg előjön a követelő. Ott termett a király is azonnal és
követelte szarvasát:
– Add ide, öcsém, – úgymond – már másodszor lövöd el kutyám elől
vadamat!
– Dehogy adom, – mond a királyfi – jó lesz a húsa, a jövő héten úgy is
szívesen látom felségedet minden háznépestől udvari tisztjeivel együtt
szegény lakásomban!
A királynak szerfelett megtetszett a királyfi bátorsága s megígérte
neki, hogy el fog hozzá menni. A kis király hazavitte a vadat, elmondta
húgának, miszerint atyjok el fog jönni, de ne ismertesse meg vele magát.
Eljött végre a kitűzött idő s mindent a legcsinosabban rendelt el a
szépen szóló madár, minden szebb volt legalább is hétszer, mint a
szomszéd királyé.
A legízletesebb ételeket hordták fel a szerecsen szobalányok, kiket a
madár idézett elő s tizenkét Szellem volt a muzsikus, kik a
leggyönyörűbb nótákat húzták ebéd után. Az öreg királynak a szeme fénye
majd elveszett a vakító pompa láttára.
Ebéd végeztével meghívta magához, sokkal szegényebb udvarába a kis
királyt. A kis király elfogadta a meghívást és érzékenyen elbúcsúztak a
viszontlátásig.
Ezután megkérdezte madarától az anyja hollétét; a madár megmondta, hogy
az út mellett levő kápolnába van befalazva s hogy ő onnan a Szellemek
segítségével kiviteti.
Nehezen számlálták a napokat, órákat, perczeket, végre elérkezett a
várva várt idő. Gyönyörű hatlovas hintóba ültek s elindultak, a kápolna
mellett megállottak, a szépen szóló madár előparancsolá a Szellemeket, s
kihozatta az anyát a kőfal közül; ekkor megismertették vele magokat
gyermekei s kérték anyjokat, hogy ne ismertesse még meg magát az öreg
királlyal, csak majd azután. Gyönyörű fekete selyemruhát adtak reá s
behajtattak az öreg király udvarába, ki már messziről üdvözölte őket és
igen szívesen fogadta vendégeit.
Elérkezett az ebéd ideje, egyik egy s másik más mesét mondott; végre
rákezdte a kis király is a meséjét: Volt egyszer egy király, volt ennek
a királynak egy gyönyörű szép felesége. Egyszer a királynak háborúba
kellett menni, feleségét otthon hagyta áldott állapotban; és így tovább
mesélte az ő élete történetét. Mikor az öregasszony ármányára került a
sor, az öregasszony irult-pirult, végre felkiáltott a kis király:
– Felséges király, mit érdemel az a személy, ki így rászedte fiát?
A király nem vette észre a czélzást, azt mondta, hogy felnégyelést;
ekkor a feketelelkű öregasszony elájult s a kis király szaván fogta
atyját s az öregasszonyt tüstént felnégyelték, a város négy szegletére
felszegezték, magokat pedig megismertették.
Ekkor nagy vendégséget csaptak, még a szépen szóló madár is emberré,
királyfivá változott, kinek addig kellett madárbőrben lenni, míg
valakivel jót nem tett. Vígadtak, tánczoltak, ettek, ittak, még én is
elindultam egy szöszfarkú, viaszkderekú, üvegfejű lovon; aczélpatkója
volt lovamnak, sarkantyúm papirosból volt; a lovam megbotlott egy kőben,
tüzet adott az aczélpatkó, meggyulladt a lovam farka, elolvadt a dereka,
szétrepedt a feje, leégett a sarkantyúm is, s amint láttok, azért járok
most az apostolok forspontján.
(Ipolyi A. gyüjteményében 27. sz. Csolosz Pál gyüjt. Máramaros-Sziget.)

66. A tizenkét varjú.
Volt egyszer egy szegény asszony, annak volt tizenkét fija és egy
leánya.
Egyszer főzött mákos metéltet, ekkor hazajött az erdőből az asszony
tizenkét fija, mind a tálhoz szaladt s elkezdték kapdosni a metéltet.
Erre az anya úgy megharagudott, hogy azt mondá:
– Óh, bárcsak már varjúk lennétek!
Alighogy ezt kimondta, azonnal mind a tizenkét varjú kirepült az ajtón.
Sírt-rítt az anya, bánatjában meg is halt; a leányka pedig – kit
Nánikának hívtak – árvácska maradt.
Mit tegyen szegény! Anyja gyűrűjét az ujjára húzta s felkészült bátyjait
keresni.
Ment, mendegélt, míg egy nagy erdőben ráesteledett, felment Nánika egy
fára, félve, hogy ott lent a vadállatok megeszik; de lenéz a fáról s mit
lát? Világot, nem messze a fától. Leszállt a fáról s ment annak a
háznak, ahol azt a világot látta.