polyi Arnold népmesegyüjteménye; Magyar népköltési gyüjtemény 13. kötet - 20

Volt, hol nem volt, még az Operencziális-tengeren is túl volt egyszer
egy király, a kinek sem gazdagságra, sem szépségre, sem okosságra párja
nem volt az egész világon.
Ez a király egyszer azt az izenetet küldte egyik városába az
előljárókhoz, hogyha jóindulatját továbbra is meg akarják tartani, a
városukban levő malomköveket nyúzzák meg! Lett nagy fejtörés, lett sok
beszéd, miként teljesíthetnék a király akaratját? De bármilyen
tapasztalt, okos emberek voltak is, egy sem akadt közöttük, aki
megtalálta volna a kulcsát a rejtvényes parancsnak. Különösen meg volt
akadva a város jólelkű bírója, ki hazamenvén, otthon se nem evett, se
nem ivott, hanem egész éjjel tépelődött rajta: mitevő legyen? Volt ennek
a bírónak egy igen-igen szép lánya, aki látva atyja nyugtalanságát,
szelíden tudakozódott bánata okáról. A bíró elmondta a dolgot leányának.
– Arról könnyű tenni – szólt a leány. – Válaszolják a királynak ezt:
parancsolatját készszívvel teljesítjük, megnyúzzuk a malomköveket, ha
előbb felséged vérét veszi!
Megörült a bíró a jó feltalálásnak, még éjszaka összehívta a város
bíráit s beleegyezésökkel megküldte a feleletet. A királynak tetszett a
válasz, megdícsérte feltalálóját látatlanban.
Azután ezt a másik parancsot indította útnak: egy feneketlen kantát úgy
foltozzanak be, hogy a foltnak helye se lássék!
Lett újra gondolkozás. Haszontalan törte a fejét most is a nemes tanács.
A bíró leányának a kérésére elmondta az újabb parancsot is s a leány
kevés gondolkozás után ezt a tanácsot ajánlotta az apjának elküldeni.
– Mielőtt valamit foltozunk, ki szoktuk azt fordítani; megfoltozzuk a
kantát, ha felséged azt előbb kifordítja.
A király most még jobban elbámult a talpraesett feleleten s megizente,
hogy az az ember, aki a feleletet adta, rögtön menjen hozzá, de se nem
szekéren, se nem gyalog, se nem lóháton, se nem szamáron, ruhában, de
mégis ruha nélkül, ajándékkal, de mégis ajándék nélkül.
A bíró leánya felült egy öszvérre, magára ruha helyett felvett egy hálót
s két tányér közé egy madarat zárt, melyet, mint ajándékot adott át;
természetesen a madár elrepült azonnal, mihelyt a tányért felnyitották
és így a királynak nem lehetett legkisebb szava sem a megfejtés ellen.
Mentül tovább nézte a király a leányt, annál jobban megtetszett az neki;
utoljára feleségül vette.
Esküvő alkalmával a király kikötötte, hogy felesége sem titokban, sem
nyilvánosan dolgaiba ne avatkozzék, tanácsot senkinek se adjon, mit meg
is ígért, fel is fogadott.
Történt, hogy a király elment messze földre háborúskodni, magára hagyta
az új menyecskét, aki sírva vált el tőle, mert nagyon szerette s alig
várta hazajövetelét. Ezalatt az országban fejetlenség harapódzott el,
nem volt, aki rendet csináljon a nép közt. A királynét eskü kötelezte
bele nem avatkozni az ország ügyeibe, nem is ment ő hozzá azután senki,
a bírák tetszésök szerint ítéltek, nem lehetett senkitől sem tartaniok.
Nagy zavart csinált különösen két ember összeperelése, kik közt nem
tudtak törvényt tenni.
Ez a két ember pedig úgy veszett össze, hogy az egyik hasas tehenének
helyet kért a másik óljában, hol különben is csak egy ökör volt; de a
borjú, amint a világra jött, az ökör alá ment s ezt, mivel mind a két
ember aludt, egyik sem látta. Az ökör gazdája ébredt fel először s ökre
alatt látván a borjút, nagyon megörült neki s felköltötte a tehén
gazdáját is, hírül adva neki, hogy az ő ökrének borja van. Beszélhetett
a másik amennyi csak a torkán kifért, hogy az lehetetlen, a borjút nem
engedte az ólból kivinni. Össze is verekedtek rajta, de ezzel egyik sem
érte be, mentek a bíróhoz s az elé terjesztették a dolgot; de mind
hasztalan volt, az ökör gazdája nem akart hinni senkinek, ment a
királyhoz, egyenesen, hogy pedig az otthon nem volt, a feleségéhez s
azzal akarta az ügyet elintéztetni.
A királyné hasztalanságnak tartotta az egészet s a borjút a tehén
birtokosáénak mondotta. Erre az ember azt mondta, asszonykirály szavára
nem hajt, hol van a király?
– Kölest őriz a tengerparton, mert a halak mindig rájárnak s leeszik.
Erre az ember azt mondja:
– Csak nem tart bolondnak, hogy ezt el akarja velem hitetni?
– Ha bolond nem volna kend, – szólt a királyné – akkor azt sem hinné
kend, hogy az ökör megellett.
Megszégyenkedve lemondott az ember a borjúról.
A királyné azonnal megbánta ezt; de a király hazajövén, megbocsájtott
neki s meg is dicsérte.
Megesküdött vele újonnan, most már az igazgatásból sem zárta ki,
meggyőződvén felőle, hogy felesége okossága hasznára válhatik. Mivel
győzedelmesen tért meg a király, kettős ünnepet ültek. Örült boldog,
boldogtalan, folyt a bor, mint a víz, de ha ilyen nagy mulatság nem lett
volna, az én mesém is tovább tartott volna.
(Ipolyi A. gyüjteményében 561. sz. Bihari Péter gyüjt. Békés.)

78. A három csomó.
Most, a napokban, Debreczenben a nagytemplomban egy mécs háromszor
gyulladt meg magától, hiába oltották el, ismét meggyulladt. Katonaságot
rendeltek oda strázsálni, de a katonák nem tudták, hogy miért rendelték
őket oda. Egy közülük kíváncsi volt megtudni, hogy miért állanak a
nagytemplom körül, bement a templomba.
Amint bement, látta, hogy a szószékben egy ősz, nagy szakállas ember
ült, egy könyvből valamit olvasgatott, előtte pedig a szószék
párkányzatán három csomó valami volt. Amint a katona bemegy, kérdi tőle
az öreg:
– Mért jöttél ide, fiam?
– Szeretném tudni, hogy miért van itt előtted ez a három csomó valami s
mi van abban?
Azt mondja az öreg neki:
– Húzd ki fiam a kardodat s vágd ketté ezt az első csomót, meg fogsz
tudni mindent.
A katona kihúzta a kardját, kettévágta a csomót. Amint kettévágta, nagy
csomó vér ömölt ki belőle.
Erre az öreg azt mondá:
– Lásd, fiam, ez azt jelenti, hogy ebben az esztendőben nagy vérontás
lesz, úgy fog a vér ömleni, hogy még a föld is alig győzi nyelni. Vágd
ketté most a másodikat!
A katona azt is kettévágta s tiszta búza ömölt ki belőle.
Erre azt mondja az öreg:
– Lásd, fiam, ez azt jelenti, hogy annyi búza lesz az idén, hogy le sem
győzitek aratni. Vágd ketté már most a harmadikat is s meg fogod tudni
az egészet!
A katona a harmadikat is kettévágta és egy csomó bankó hullott ki
belőle.
Erre meg azt mondta az öreg:
– Lásd, fiam, ez azt jelenti, hogy bankón, sok bankón váltják meg azt a
sok vért, amelyik ebben az esztendőben úgy fog ömleni, hogy még a föld
is alig győzi nyelni.
(Ipolyi A. gyüjteményében 11. sz. Szabó János gyüjt. Füzes-Gyarmat.)

79. Krisztus urunk és a szegény ember.
Volt egyszer egy szegény ember, annyi gyermeke volt, mint a rosta lyuka,
sőt még eggyel több.
Nem tudván kellőleg gondoskodni gyermekei eltartásáról, elindult élelmet
keresni. Útközben megtalálja Krisztus Urunkat Szent Péterrel; Krisztus
Urunk megkérdezi tőle: hova megy?
– Megyek, igen sok gyermekem lévén, élelmet keresni valamerre. Kérlek,
légy szíves valamiben segíteni!
Ekkor felszólítja Krisztus Urunk Szent Pétert:
– Adjál neki valamit!
Adott Péter egy asztalt, melynek ha azt mondta:
– Kedves kis asztalom, terülj meg! mindjárt megterült ahány emberre
kellett mindenfélével: étellel, itallal ellátva.
A szegény ember gyanakodott s annyival is inkább, mivel felette éhes
volt, megpróbálta a kis asztalt s az megterülvén, jóllakott s vitte nagy
örömmel hazafelé, hogy éhező gyermekeit majd jól tartja.
Eközben azonban betért egy korcsmába s elmondta, hogy mit kapott és hogy
igazolja állítását, megteríttette a kis asztalt, jól tartotta
mindnyájokat. A korcsmáros, bár volt az asztalon elég bor, egyre
hordatta a bort, hogy a szegény embert leitathassa, mit el is ért s a
kis asztalt hasonlóval kicserélte. Reggel hazavitte a szegény ember az
asztalt, biztatta gyermekeit s feleségét, hogy majd jól tartja most őket
a sok éhezés után; azonban hasztalanul mondta a jelszót, az asztal
semmiképen sem terült, haragjában fejszét vett elő és szétvágta.
Felesége pedig piszkolta, hogy rá hagyta magát szedni. Bosszúsan hagyta
el a házát a szegény ember, útnak indult.
Ismét előtalálta Krisztus Urunkat, előadta, hogy az asztallal nem ment
semmire. Krisztus Urunk szólott ismét Péternek s adott egy darálót,
melynek ha azt mondta:
– Daráló darálj! – addig darálta a legszebb lisztet, míg csak nem
parancsolta megállni.
Útközben ezt is megpróbálta; ismét betért a korcsmába s előadta, hogy
mit kapott most, hogy most már nem csalódik, mint az asztallal és meg is
próbálta. A korcsmáros leitatta ismét s éjjel felcserélte a darálót,
melyet hazavivén, hiába parancsolta a szegény ember a darálást, meg sem
mozdult. Haragjában ezt is széjjelverte.
Felesége ismét sértegette, ismét elment hazulról s újra előtalálkozott
Krisztus Urunkkal, kinek előadta, hogy’, mint járt a darálóval is. Péter
ekkor egy szamarat adott, mely e szóra:
– Rezi édes csacsim! – annyi aranyat hullajtott, amennyit a gazdája
akart.
Ezzel is betért a korcsmába s éjjel ezt is elcserélték. Hazahajtott nagy
örömmel, de hasztalanul mondta az ösztönző szót, nem lett semmi
eredménye; furkót kapott s agyonütötte.
Ekkor még bosszúsabban távozott el hazulról, elhatározta, hogy sohasem
tér vissza s ezúttal másfelé vette útját; de mégis előtalálkozott
Krisztus Urunkkal, kinek előadta csalódását. Most Péter botot adott
neki, mely e szóra:
– Üss ide, botom! – addig páholta az embert, ameddig a gazdája akarta.
Betért ismét a korcsmába, előadta botja tulajdonságát s az ott levőket
jól, a korcsmárost és feleségét pedig addig verette, míg csak ki nem
vallották, hogy ők cserélték el a holmiját. Odaadták neki az asztalt is,
darálót is, csak ne bántsa őket; azután hazaballagott.
Először is családját jól tartotta, azután a kapott tárgyakat
megpróbálta. Nagyon gazdag lett a szegény ember, előhivatta azért az
építőmestert, hogy építsen neki palotát; épített is olyant, hogy a
királyéval vetekedett.
A városban súgtak-búgtak az emberek, hogy miként építhet oly szegény
ember annyi gyermekkel oly nagy palotát, talán lopja, vagy csinálja a
pénzt! Végre a király is küldözgetett hozzá követeket, hogy miből
építette ezt a szép lakást! A szegény ember azonban mindig furkósbottal
felelt.
Végre a király megharagudván, tizenkét katonát küldött, hogy a szegény
embert hozzák fel hozzá; ha meg nem mondja, hol vette a pénzt. A szegény
ember először kétségbeesett, de azután szólt a botjának, mind leverette
és szekérre hányva, haza küldötte őket. Ekkor a király egy ezredet
küldött a szegény ember ellen, ki botjával az egészet jól eldöngettette.
Végre a király egész seregét odaparancsolta, hogy a palotát rontsák le.
A szegény ember kidugván fejét az ablakon, meglátta a temérdek katonát,
kiszólt, hogy ne pocsékoltassák azt a sok embert, mert mind agyonveri,
ha mégannyi lesz is, egyszersmind elküldött a királyhoz, hogy egy hét
mulva, vasárnap szívesen látja házánál egész királyi udvarával, ha meg
nem veti; ekkor megmutatja, honnan veszi a pénzt; sőt még az egész
várost is meghívta akkorra ebédre.
Eljövén a vasárnap, a király egész udvarával még jókor, tíz órakor
lement, hogy meglássa, hogy mint készül a szegény ember annyi vendég
elfogadására. Azonban már tizenegy óra s még tűz sincs a konyhán; el nem
képzelhették, mit akar a szegény ember. Az egész nagy teremben csak egy
kis asztalka volt, azon kívül semmi. Sürgették a szegény embert, hogy
sehol semmi, pedig itt van már az ebéd ideje. A szegény ember azt
mondta:
– Ne gondoljanak azzal, az az ő gondja.
Eljött az ebéd ideje, a szegény ember szólott a kis asztalnak s az
elkezdett nyújtózni: háromszor-négyszer is körülnyúlt a teremben s rajta
a legjobb ételek s italok termettek, amilyen még a király asztalán
sincs.
Elvégezvén az ebédet, a király felszólítá, mutatná meg neki, honnan
veszi a pénzét? Ekkor a darálót kihozatja a szegény ember s az emelet
tornáczába tétetvén, annyi liszt lett, hogy még az udvara is elkezdett
vele megtelni. A sok lisztet a szegény ember a városi szegény embereknek
adta.
Ezután a szamarat is megpróbálta, mind elbámult a temérdek arany
látásán.
Végre a botot vette elő s hogy az ebédnek némileg árát vegye, az egész
vendégséget megütögettette.
Ezután csendesen, békességben élt a szegény ember feleségével s
gyermekeivel és most is élnek, ha meg nem haltak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 25. sz. Niklovicz Bálint gyüjt.
Ér-Szent-Király.)

80. Tentás Lajos.
Volt a világon, de hogy hol? azt magam sem tudom, egy kovács, annak egy
Lajos nevű fia, ki igen szeretett iskolába járni, de atyja szegény volt.
ezért mesterségre akarta adni.
Lajos, mikor utolszor akart iskolába menni, arra ment Jézus és Szent
Péter, kiket atyja, a kovács elkergetett háza elől s Lajost nekik adta.
Jézus és Péter kivitte, hogy Lajos telt erszényt talált s elkezdett
tintát készíteni s addig készítette, míg meg nem gazdagodott.
Egyszer Lajos a fővárosba ment s itt fogadott a királlyal, hogy ő
készíti a legjobb tintát. Tentás Lajos az életét, a király a leányát
tette fel a fogadásra, azonfelül fél királyságát. Tentás Lajos a
fogadást megnyerte s a királyleány a fél királysággal az övé lett.;
szüleit felkereste, kikkel még most is boldogul él, ha meg nem halt.
(Ipolyi A. gyüjteményében 398. sz. Wéber Károly gyüjt. Szeged.)

81. Az öreg koldus és a jószívű fiú.
Egy szegény embernek három fia nem tudván másképen kiélni, egy folyón
hídat készítettek s minden átmenőtől egy aranyat követeltek.
Első nap a legöregebbik ment vigyázni s egy a hídon keresztülmenni akaró
öreg koldus nem lévén képes megfizetni, kérte, hogy bocsájtsa át három
tudomány megtanításáért; de ez nem tágított, hanem megvette rajta az egy
aranyat. A másik szinte aszerint cselekedett.
A legfiatalabb, kit legbutábbnak tartottak, elfogadta a három tudományt,
hazamenvén, bátyjai halálra keresték; azonban használván tudományát,
megrázkódott, arany galamb képében kirepült az ablakon.
Később tehenesnek szegődött be a királyhoz.
Egyszer történt, hogy a királynak futárra volt szüksége, ki idegen
országban özvegyen élő leányához, a királynéhoz menve, adja neki tudtára
a különben el nem kerülhető veszedelmet.
Mindenütt embert keresett, de nem talált, míg a tehenes magát be nem
jelentette.
Most lóválasztásra került a sor, ő a legocsmányabb lovat választotta s
kivitte az erdőbe a legnagyobb fűre; azután maga pedig átváltozott
nyúlnak, galambnak, majd szarvasnak; ha az egyik állat képében elfáradt,
a másikra változott.
Végre elérkezett a királynéhoz, ki beleszeretett a tehenesbe, emlékül
egy félig törött gyűrűt adott neki ajándékul, a tehenes meg háromszor
megrázkódván, arany nyúlszőrt, arany galambtollat s halpikkelyt adott
neki.
Ezzel elbúcsúztak, a tehenes fölkereste lovát, mellé feküdt s elaludt.
Arra ment egy öreg katona, átolvasta a levelet, a tehenest megölte,
felült a lóra s meghozta a királynak az izenetet; öregségét azzal
mentette ki, hogy az út fáradalmai megtörték.
A királynak ezután háborúba kellett menni, elment az öreg katona is és
jól vitézkedett a csatában, amiért a király özvegy leányát neki akarta
adni feleségül, de az özvegy királyné felismerte, hogy nem ő az, akibe
beleszeretett, nem vállalta férjül.
Épen, mikor a házasságnak meg kellett volna történni, az Öreg Atyaisten
megparancsolta szolgájának, hogy szedje össze a megölt csontjait s
elrohadt testét agyaggal pótolja ki, leheljen bele párát, támassza fel
halottaiból. Ez feltámasztván őt, utasítást adott neki, hogy miképen
járjon el dolgában.
Koldusruhába öltözött, egy hű szobaleánytól azt izente a
királykisasszonynak, hogy beszélni akar vele, mivel tudta, hogy a
királykisasszony vőlegényétől nem mozdulhat, a kapott fél gyűrűt is
beküldte, mire ez ráismervén mátkájára, kivitte, hogy hozzáment
feleségül.
(Ipolyi A. gyüjteményében 141. sz. 323. l. szerint gyüjt. Varsányi.
Nyitra.)

82. Rózsa királyné.
Bakony erdejének valamely tájékában lakott több mint száz év előtt egy
szegény asszony, kinek legnagyobb öröme fiatal leányában: Ilkában volt.
Ez a szegény asszony egyszer megbetegedvén, Ilka csak jó anyjának az
ápolására fordítá minden tehető erejét.
Igy ment egykor az erdőbe epret szedni, hogy anyjának némi hűsítő
eledelt nyújthasson. Ekkor hozzájött egy öreg Koldus, ki tőle alamizsnát
kért s ő odaadta utolsó darabka kenyerét.
– Te majd egykor a legnagyobb szerencsében részesülsz! – mondta a
Koldus.
Ilka hazajövén, bámulatára anyját nem találta a szobájában; keresé az
egész házban, de siker nélkül; mire az öreg Koldus hozzájött és tudtára
adá neki, hogy anyját ne itt, hanem az erdőben keresse. Majd kivezeté őt
oda, hol az erdő szélén magas kősziklák emelkednek, melyek alatt Ilka
anyjának holt tetemeit pillantá meg; szegénynek majd megrepedt a szíve e
látványon! Térdre rogyott és szemét az éghez fordítá, Istenhez
fohászkodott; a Koldus pedig azt mondá:
– Majd ha engem harmadszor meglátsz, érteni fogod az esetet és akkor a
legnagyobb szerencsében fogsz részesülni.
Ezután bizodalommal Istenében, elindult szolgálatot keresni.
Ment, ment, mendegélt, mát esteledett s ő a sűrű erdőben volt mindig,
nem bírta megtalálni az útat, mely kivisz. Elsötétedett s Ilka még
mindig magánosan, menedékhely nélkül volt; egyszer a távolból világot
vett észre, arra tartott s mikor már egészen közel volt hozzá, látta,
hogy nagy ház előtt áll. Abban a véleményben volt, hogy itt bizonyára
földesúr lakik, bekoczogott és belülről egy durva hang kérdé:
– Ki az? – és az ajtót kinyitotta előtte valaki; ez egy izmos alakú
férfiú volt. Ilka megijedve rebegé, miként ő szolgálatot keres; a férfi
egy terembe vezeté, hol hozzá hasonlók ültek egy nagy asztal körül,
kiket Ilka rablóknak ismert meg. Ezek most kényszeríteni akarták arra,
hogy nálok maradjon, mit ő semmikép sem akart megtenni, miért is szegény
Ilkát tömlöczbe zárták.
Egyszerre az egész tömlöczöt nagy fényesség tölté be, a vasrostély
kettétört és szép fehér lóról egy gyönyörű fiatal ember szállott le,
Ilka elé borult s megvallá: hogy ő volt az öreg Koldus, ő a Rózsa
herceg, ki Ilkát már rég Rózsa királynénak választá, csak meg akará
próbálni, hogy valóban oly jó-e, mint látszott és azért hagyta kínok
közt jutni a szerencse és Tündérek országába, hol anyját is föltalálja.
(Ipolyi A. gyüjteményében 129. sz.)

83. Jámbor János, a kecskepásztor.
Egy helységben volt egyszer egy János nevű kecskepásztor, ki istenfélő
és jámbor ember volt; de mindamellett fösvény, veszekedő, rossz felesége
volt, kit Szibillának hívtak, kitől Örzsi nevezetű leánykája született.
Volt a felett a helység felett egy elátkozott hegy, melyről azt
beszélték a lakosok, hogy régen ott vár volt, benne vitézek laktak, de
rossz életet élve elátkozódtak s a vár a hegybe besülyedt s azóta ott
még ma is kísértet jár nemcsak éjjel, hanem nappal is s ezért a hegyet
mindenki kerülte; s noha a legszebb fű nyőlt az oldalán, még a pásztorok
sem keresték fel, kivéve Jámbor Jánost: a kecskepásztort, kit a lakosok
többször figyelmeztettek, hogy ne menjen az elátkozott hegyre nyáját
legeltetni, mert előbb-utóbb rosszul jár; de neki ez mit sem ért, mert
istenfélő s jó ember volt, mit sem tartott a kísértetektől.
Mikor János oda járt legeltetni, azt tapasztalta, hogy a nyájából
rendesen hiányzik a legelés alatt kecskéje; de a rendes időre jóllakva a
többi közé elegyedett, s mikor hazahajtott, mind megvolt.
Történt azonban egyszer, hogy a helység kecskéi hazajöttek, de nem tért
vissza velök János.
Igy múlt az idő, míg Szibilla pásztorné urát előbb a szomszédoknál,
utóbb a korcsmában tudakozta, de hasztalanul, mert a pásztort senki sem
látta. Elment azután öregje, fiatalja, kicsije, nagyja keresni, mert jó
ember volt, felmentek az elátkozott hegyre is, de nem találták.
A helység más pásztort fogadott, hogy Jánost nem találták, az asszony
pedig férjhez ment Tamáshoz, a helység őréhez. Tamás szinte jó ember
volt, becsülték is a lakosok, csak feleségével volt baja, mindamellett
is Örzsikét nagyon szerette, fel is nevelte.
Szép, jó és dolgos lány vált Örzsikéből s hogy eladó lett, a helység
korcsmárosának, Borosnak a fia: József vette el. Beleegyeztek ebbe a
házasságba mindnyájan, csak a korcsmáros nem, ki gazdag és fukar volt.
Telt az idő, de azért a fiatalok szerették egymást. Egyszer az éjjeliőr,
Tamás, elmondta a fiataloknak, hogy ő a korcsmárost rá akarja szedni,
megrészegíti és reábeszéli a házasságra; amiért is már hét korsó bort
vett tőle s a helység előljáróit is meghívta már estére borozni. A fiú
egyre mondogatta, hogy a hét korsó bor magának az apjának is kevés; de
hasztalan, az őr nem tágított, a vendégek összejöttek. Szibilla mogorván
fogadta a vendégeket, panaszkodni kezdett, hogy az ura bizonyosan a
ládájából lopta a borra való pénzt. A vendégek nem sokat törődtek az
asszony zsörtölődésével, iddogáltak javában; ivott az éjjeliőr is, kit
felesége addig faggatott, hogy hol vette a pénzt, míg azt nem mondta,
hogy az éjjel ajándékba kapta.
Erre a vendégek is érdeklődtek s kérdezték, kitől kapta a pénzt, Tamás
azután elmondá, hogy az éjjel amint a tizenkét órát elkiáltotta,
kocsizörgést hallott s nemsokára lármát, mert a kocsi a lóúsztató
mellett felfordult; ő segítségére ment s a kocsinak összetörött kerekét
a nála levő kötéllel összekötözte, ekkor egy öreg úr vitézköntösben hét
darab pénzt adott neki s meghagyta, ha ez a borravaló nem volna elég,
küldje a _korcsmárosnéhoz_, az majd többet is ad.
– De hova küldjek? – kérdeztem.
– Az elátkozott hegy tövéhez.
Hogy hazajöttem, eszembe jutott Józsi és Örzsi, eltökéllettem magamban,
kegyelmeteket megvendégelni s Boros uramat felszólítani, hogy engedje
meg fijának Örzsikét elvenni.
A korcsmáros azt felelte:
– De biz’ abból nem lesz semmi! – s nevetve kérdezősködött, hogy miféle
kulcsárné küldhetne neki bort? de a többi vendégek egyre állítgatták,
hogy az elsülyedt várban pincze is volt és abban sok bor.
Majd Örzsike mesélte el az elátkozott hegy történetét.
– Hatalmas úr lakott az elátkozott hegy várában, kinek oly rossz,
istentelen leánya volt, mint a vár ura. A leány egyszer a vár fokára
lépve, alant egy öreg, vén szakállas koldust pillantott meg, ki
alamizsnáért esedezett; a leány lehajolt, követ s rongyot vett fel, a
követ a rongyba takarva lehajította. A koldus hálálkodva nyúlt a rongy
után, mire a leány kinevette, ezért a koldus apjával s ennek népével
elátkozta:
– Míg csak benneteket jámbor viseletű leány meg nem ment s nem imádkozik
értetek, legyetek elsülyedve a hegy alatt!
Úgy is történt, azóta a vár népével együtt el van sülyedve.
A vendégek figyelmesen hallgatva iddogáltak, a bor elfogyott s mivel a
korcsmáros nem akart a házasságba beleegyezni, Tamás borért küldte
Örzsikét, ki tele aggodalommal felelte, hogy már nincs és most látta az
őr, hogy mind a hét korsóval elfogyott. Ekkor leányát az elátkozott hegy
kulcsárnéjához küldötte borért és megrakta edényekkel, amennyire csak
lehetett. A vendégek, kivált a korcsmáros, nevetni kezdték s mondták:
– De hisz’ úgy sem iszunk ma többet!
A leány útnak indult, vele ment József is, ki az ablakon hallgatódzott,
mikor a hegy tövéhez értek, megállott József, mondván:
– Hiába jössz te ide a kulcsárnéhoz, nincs itt semmi és senki, hanem ha
szeretsz, most jó alkalom van, jer, szökjünk el s légy feleségem!
A leány elleneszegült a fiú kívánságának, e helyett felszólította a
kulcsárnét, hogy adjon neki bort. A kulcsárné megjelent, de az ifjú nem
látta, elvitte az edényeket s a legjobb borral telve hozta vissza,
mondván:
– Ne, édes leányom, de el ne áruld ezt a bort, máskor is adok, csak
gyere s imádkozzál érettünk; mert hétezer hordóval van még most mehetsz,
mert jó vagy, ígérem, atyádat is hazaküldöm!
Mindebből az ifjú semmit sem hallott és csodálkozva kérdezősködött, hogy
kivel beszél Örzsike? A leány elvette a bort s mert Józsi nem hitte,
megkóstoltatta vele. Mikor hazaértek, iddogálni kezdték, nem győzték a
bort dícsérni, kiváltképen a korcsmáros, ki hazaszaladt s rögtön üres
hordó után nézett s kezdte felgurítgatni a hegyre, de onnan csakhamar
Örzsikéjékhez futott lélekszakadva s elmesélte, hogy majd pórul járt;
mert egy öreg szakállas embert látott, ki mindig utána jött s alig
beszélte el, a szakállas ember a vendégek között termett s körülnézve
magát, mondá:
– Ez az én lakásom volt, de hol a feleségem és kis leányom? Tamás jó
barátom, nagyon megöregedtél, úgy látom, Szibilla, te is megvénültél,
Örzsike leányom pedig felnyőlt; most ismerem meg kendteket is
valamennyit; hisz én vagyok, János: a kecskepásztor, ki az elátkozott
hegyen furcsán jártam, elaludtam s csak most ébredtem fel, de kecskéimet
sehol sem találom.
A vendégek bámultak Jánosra, kit, mert nagy szakálla volt, nagynehezen
ismertek meg. Elmondták azután neki, hogy felesége azóta férjhez ment;
mindezt hallva Örzsike, hozzászaladt:
– Most tudom már, miért mondta az elátkozott hegy kulcsárnéja, hogy
atyámat még ma elküldi!
János ezután elbeszélte, hogy egy eltévedt kecske után ment s az
elátkozott hegy üregeiben addig csúszkált, míg egyszer egy vár udvarára
esett, hol vitézek tekéztek, a szolga odahívta s borral itatta, melytől
elaludt.
Mikor a vitézek felhagytak a tekézéssel, a szolga felkölté, hazaküldé s
ajándékul tekét adott neki.
– Én tehát hazajöttem, de itthon minden meg van változva és a kecskéim
nincsenek meg.
A vendégek fejöket csóválták, Örzsike pedig kivette a tekét a
tarisznyájából, melyet mindenki aranynak talált. Legjobban megörült
ennek József, a leány szeretője, mert most már atyja kérte meg neki a
leányt, ki térdre esve imádkozott, minek következtében reggel az
elátkozott hegy tetejében egy szép vár volt látható, benne sok vitézzel
és egy gyönyörű szép leánnyal, ki egynapon ment férjhez Örzsikével,
lakodalmukat a vár ura egyszerre tartotta.
(Ipolyi A. gyüjteményében 519. sz.)

84. A szerencse vára.
Egyszer két vándorló legény kinyugodta a napon át tett fáradságát,
mindkettőnek az az álma volt, hogy egy szép asszony hozzájok jött s azt
mondá:
– Keljetek fel és jőjjetek az én váramba, de siessetek; mert aki
tizenkét óra előtt nem jut a váramba, elkésik és rosszul jár; ellenben
aki az időt nem kési el, minden jót fog találni.
Erre felébredt a két vándorló, elbeszélte egymásnak, ki mit álmodott és
az egyik mindjárt útra kelt, míg a másik így szólott:
– Hiszen elég idő van még odamenni, tizenkét óra még messze van, minek
kelnék már is útra?
– Messze van a vár is! – szólt a másik s gyors léptekkel tovább ment;
alig ment egy kevés ideig, megpillantá a várat.
A vár nem volt messzire, csakhogy sűrű erdőn kellett neki keresztül
jutni; de ő tizenegy óra előtt oda jutott és a szép asszony nagy
szívességgel fogadta. Útitársa még jóideig aludt, amint felkelt, szép
lovat látott nem messzire állni, hozzáment, felült rá s lassan tovább
haladt. Nemsokára ő is megpillantotta a várat és a sűrű erdőt; de már
ekkor az óra tizenegyet ütött és a ló szamárrá váltodzott; ahelyett,
hogy hamar továbbment volna, megállt és a szamárra ült; hanem a szamár
oly lassan ment, hogy tizenkettőt ütött az óra, mikor az erdő szélén
volt és borzadva vette ekkor észre, hogy rák van alatta s miután ütni
kezdte, a rák őt darabokra nyirdalta.
(Ipolyi A. gyüjteményében 130. sz.)

85. Véres oltárok.
Volt egyszer egy Jankó nevű egyházfi, ki negyven évig szolgálván,
meghalt. A következő egyházfit szinte Jankónak hívták; de nagy volt a
pap és a nép csodálkozása, midőn másnap temetése után az oltárokat
vérrel bemázolva látták, mi azontúl minden nap megtörtént. Végre a pap
megbízta az egyházfit, hogy bor és sonka mellett maradjon fent és lesse
meg, hogy ki cselekszi ezt? Az egyházfi úgy tett, mint a pap meghagyta
neki.
Midőn a kriptályból egyszerre a meghalt egyházfi felemelkedett és az
oltárnak sietett, a lesben álló csakhamar koporsójához szaladt és
szemfedelét elragadta, mire a halott vissza akart a koporsójába menni,