polyi Arnold népmesegyüjteménye; Magyar népköltési gyüjtemény 13. kötet - 14

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, ki sétálni menvén,
egy asszonnyal találkozott, ki leányát verte, kitől kérdezte:
– Miért üti?
Azt felelte, hogy minden kendert fel akar fonyni.
– No, – mond a királyfi – én elveszem! és elvette.
Háborúba menvén, azt hagyta meg nejének, hogy szobavászont egy hét alatt
megfonjon! A királyné búsulva ment a templomba, hogy mit tegyen? Kérdé
egy vén banyától, kivel megegyezett, hogy a banya megfonja a kendert,
amiért a királyné ha a nevét ki nem találja, övé lesz a kender.
A királyné öccse egy hegy előtt menvén, hallotta, mikor énekelték:
– Fonyunk, fonyunk királynénak, majd a mijenk lesz, nevem ki nem
találja, pedig csak e név: Turánka.
A fiú elmondá nénjének, ki azután a banya nevét kitalálta; miért is
bosszúból a ház tetejét a banya elvitte; de a királyné férje
hazajövetelére megkészítette s ezentúl boldogul éltek.
(Ipolyi A. gyüjteményében 464. számú gyüjt. Wéber Károly Szeged.)

49. Incsulka.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt három
leánya, minduntalan kérték atyjokat, hogy őket sétálni eressze el; végre
megengedte: a királykisasszonyok sétálni mentek. Estére – mert
eltévedtek – egy Ördöngős-vénasszonyhoz tértek be szállásra.
A gonosz asszony a királyleányok feje felé lapátot, szénvonót és seprőt
rakott, hogy saját leányaitól – mert neki is volt három –
megkülönböztethesse s hajnalban a jelek után fejöktől megfoszthassa.
De Incsulka, ki a királylányokat sétálás közben mindig szemmel tartotta,
felköltvén őket, hazafelé indult, a lapátot, szénvonót, seprőt az
Ördöngős-vénasszony leányai fejök fölé tette.
Az Ördöngős-vénasszony a jelek szerint a leányai fejét vagdosta le.
Mikor tévedését észrevette, utána szaladt Incsulkának, utána kiabált:
– Ucczu, ucczu vasgereblye, majd elérjük Incsulkát, majd
meggerebenezzük! – s utána vágta a vasgerebent.
Mikor hazaérkeztek, a legöregebbik királyleány felment az atyjához s azt
mondta:
– Édesatyám! Van annak az Ördöngős-vénasszonynak a kertjében egy
aranyvessző, ha akarná Incsulka, elhozhatná.
Incsulkát elküldte a király az aranyvesszőért, el is hozta; de majd a
hátába repült a vasgereben.
Ezután felment a második leány.
– Édesatyám! Van annak az Ördöngős-vénasszonynak a kertjében egy arany
káposztafeje, ha akarná Incsulka, elhozhatná.
Incsulkát elküldte a király az aranykáposztafejért, el is hozta, megint
utána repült a vasgereben.
Felment a harmadik leány is.
– Édesatyám! Van annak az Ördöngős-vénasszonynak a szobájában egy
ékesszavú madara aranykaliczkában, ha akarná Incsulka, elhozhatná.
Incsulkát elküldte a király az ékesszavú, aranykaliczkás madárért. Ekkor
Incsulka zsákban hájat vitt s mikor a kutya ugatott, adott neki hájat:
– Ne ugassál, kis kutyám! hájat adok.
Míg a kutya a hájat ette, addig az ékesszavú, aranykaliczkás madárral
továbbállt; de megint majd póruljárt; mert a vasgereben utána repült.
– Uczcu, ucczu vasgereblye! majd elérjük Incsulkát, majd
meggerebenyezzük! – biztatással.
Végre a három leány kérésére Incsulkának megparancsolta a király, hogy
az Ördöngős-vénasszony ujján levő aranygyűrűt hozza el.
Incsulka vett egy egész zsák hájat, a kis kutyát jóltartotta hájjal,
bement a szobába s a Boszorkány ujjáról húzta le a gyűrűt; de ez
felébredt, megkapta Incsulka kezét s mondta:
– Ejh, gonosz Incsulka! megfosztottál három szép leányomtól,
aranyvesszőmtől, aranyfej káposztámtól, arany kaliczkámtól, ékes, kis
madaramtól, most megfogtalak!
Előhívta szolgálóit, Incsulkát zsákba varrták, a kemenczét »úgy
fütötték, mint pokol«, hogy abba bevessék.
Míg a kemencze fült, addig Incsulka a kutyával egyezkedett:
– Rágd ki kis kutya a zsákot, háj van benne!
A kis kutya a zsákot kirágta, Incsulka a kutyát varrta a zsákba, ő pedig
az asztalon levő aranygyűrűvel eloldalt.
A kemenczét jól befűtötték, a zsákot belevetették, csak akkor vették
észre, hogy Incsulka megfosztotta őket a kutyától és gyűrűtől, mikor a
kutya sivalkodását hallották. Az Ördöngős-vénasszony a haját tépve ment
Incsulka után:
– Ejh, gonosz Incsulka! Megfosztottál három szépleányomtól,
aranyvesszőmtől, aranyfej káposztámtól, arany kaliczkámtól, ékes, kis
madaramtól, arany gyűrűmtől, szép kis kutyámtól; ucczu, ucczu
vasgereblye! majd elérjük Incsulkát, majd meggerebenezzük! – a hátába
vágván a gereblyét, Incsulka elillant.
(Ipolyi A. gyüjteményében 405. sz. Debreczeni János gyüjt. Szeged.)

50. A királyleány és a tizenkét Óriás.
Hol volt, hol nem volt, volt egy hétországi király, kinek meghalt a
felesége és úgy gondolkozott, hogy újra meg fog házasodni, mivel a
királyoknak sokáig nem szabad özvegyen lenniök. Volt egy hétországi
királyné, kinek az ura meghalt, úgy gondolkozott a király, legjobb lesz
ezt neki feleségül venni.
A királynak volt egy fia és egy eladó leánya, az özvegy királynénak is
volt egy eladó leánya. A király, hogy mentül előbb megházasodhassék,
levelet küldött az özvegy királynéhoz megkérésképen. A királyné
beleegyezett a házasságba, csakhamar megtörtént a lakodalom.
Sok ideig boldogságban töltötték napjaikat, de a két leány, a királyé és
a királynéé haragban voltak egymással, mert a király leánya nagyon szép
volt, a királynéé csúnya. Nagyon sok herczeg, gróf, király járt a házhoz
és mind a király leányával kívánt beszélgetni, szerelmeteskedni, mivel a
király leánya nagyon szép volt.
A királyné leánya látta, hogy őt igen kevéssé becsülik, gyakran
panaszkodott az anyjának és úgy gondolkoztak mind a ketten, hogy legjobb
lesz, ha elvesztik a király leányát.
Volt a király leányának egy igen kedves étele, úgy okoskodtak tehát,
hogy legjobb lesz, ha felállnak az asztaltól; a királyné leánya
elkészítteti az ételt s megmérgezi, úgy adja oda a király leányának,
hogy haljon meg tőle.
Úgy is lett, elkészíttette az ételt, megmérgezte s megparancsolta a
szakácsoknak, hogy a világért se merjék megkóstolni.
A király fia már iskolábajáró volt, egyszersmind táltos, ki tudta
testvérének veszedelmét, az iskolából előbb hazajött, mint kellett
volna. Mikor hazament, bement az istállóba, hol az ő táltos paripája
volt. Amint beért az istállóba, megszólalt a ló:
– Kedves gazdám, tudod-e, mi újság?
– Jól tudom, kedves lovam.
– Nohát vigyázz, hogy meg ne öljék a nénédet!
A királyfi felment atyjához, megcsókolta kezét, a király ránézett fiára
s kérdezte tőle:
– Mi bajod, hogy ily korán hazajöttél, még érted sem mentek?
– Rosszul érzem magam, azért jöttem haza.
Innen a királyfi bement testvérnénjéhez, megcsókolta s mondta neki:
– Hallod-e, kedves néném, délben az ebédnél mindenféle ételből ehetsz és
mindenféle italból ihatsz, de mikor felállunk az asztaltól, mostohaanyád
a te kedves ételedet be fogja hozatni, abból ne egyél, mert ha eszel,
meg fogsz tőle halni!
A leány elneveté magát öccse beszédén, de mégis megkérdezé, hogy hogyan
tudja ő ezt?
– Próbáld meg, adjál a kis kutyádnak belőle, ha az meg nem fog dögleni,
te sem halsz meg; de ha megdöglik, ne egyél belőle!
Jött az ebéd ideje, mindnyájan leültek és ebédeltek, ebéd után a
királyné a leányhoz ment s mondta:
– Oh, szerelmes leányom! a te kedves ételedet elkészíttettem a számodra
és elfeledtem behozatni, hanem mindjárt behozatom.
Behozták az ételt, a királyné kínálta a leányt, de a leány megfogadta
öccse szavát, nem evett, miért a királyné méregbe jött s kiment a
szobából.
Ekkor a királykisasszony megétette a kis kutyáját az ételből, a kutya
tüstént megdöglött.
Ekkor a királyfi azt mondá a nénjének:
– Szedj össze magadnak annyi kincset, amennyivel holtig megéred és
bujdossál el a világba, mert itt elölnek, ha ezer lelked lesz is!
Este azután lementek a kincses pinczébe és annyi kincset szedett
magának, amennyit elbírt; összeszedte a maga ruháját is és testvére
kíséretében kiment a városból s a városon kívül nagy síránkozások között
megváltak egymástól.
A leány ment, mendegélt egy nagy erdőben, a honnan két hétig ki nem
tudott menni; mindig erdőben kellett menni s már elfogyott az eledele is
és csak gyökerekkel s vad gyümölccsel táplálkozott s már-már halálát is
kívánta, mikor egyszer csak egy, nagy kastélyra akadt, ahol tizenkét
Óriás lakott. Amint az ajtóhoz ért, az ajtó magától kinyílt, de egy
lelket sem talált, mert az Óriások rabolni voltak. Bement a konyhába,
itt szörnyű nagy tüzet látott s tizenkét vasfazekat telve hússal
körülötte főlni. Ment beljebb, ismét egy ajtó nyílt meg előtte, tizenkét
ágy volt a szobában és egy arany oltár. A szoba nagyon szemetes volt, a
leány kiseperte. Amerre ment, az ajtók kinyíltak előtte, minden volt,
ami csak kellett, hozzáfogott főzni, az ételt megfőzte. Mikor
beesteledett, a leány csipkebokor háta mögé húzta magát, hogy ott várja
be az Óriásokat.
Amint az Óriások hazamentek, látták, hogy ki van seperve, meg van főzve,
mindjárt gondolták, hogy itt valakinek járni kellett, mert ez magától
meg nem történhetett; hozzáfogtak keresni. Nem sokáig keresték, az
Óriások feje csakhamar reátalált a bokor háta megett; kihívta a leányt a
bokrok közül s bevezették a szobába, hol az Óriások feje kardot rántott
társaival s hétszer megesküdtek az Istenre és kardjokra az oltár előtt,
hogy a leányt holtig nem fogják elhagyni s aki a legkisebb rossz
gondolattal lesz is a leány iránt, mindjárt fejét veszik. Hozzáfogtak
vacsorálni, vacsora után szép ágyat csináltak a leánynak aranyból és
gyémántból.
Másnap ismét kimentek az Óriások rabolni, ezalatt az öregkirály
kerestette már leányát; a királyfi mit sem akart testvéréről szólani, a
királyné pedig megijedt, összehívatta a Boszorkányokat, kiknek ő volt a
feje s kérdezősködött tőlök, hogy kitudódik-e gonoszsága? Egy azt
mondta, hogy ő tudja, hol van a leány, de oda nem lehet menni; a
királyné sok kincset igért neki, csak menjen oda és ölje meg. Mikor az
Óriások rabolni voltak, a vénasszony odament s nagyon kérte, hogy
eressze be, de a leány nem eresztette be, így vissza kellett neki menni
a királynéhoz jelenteni, hogy oda nem lehet bemenni. A királyné ismét
összehívatta a Boszorkányokat, hogy ki tudja módját keríteni, mint
lehetne a leányt megölni? A vénasszony azt mondta, ha oly gyűrűt ad
neki, amelyik megér egy országot, ő azt a gyűrűt megcsinálja olyannak,
hogyha azt a leány az ujjára teszi, mindjárt meghal.
A királyné megcsináltatta a gyűrűt, a vénasszony, mikor az Óriások
rabolni voltak, odavitte és az ablakon bedobta a gyűrűt. A leány
felvette az ujjára, az ujja megdagadt s a leány meghalt.
Este hazajönnek az Óriások, a leányt halva találják, hozzáfogtak
siratni. Azután tizenegy Óriás koporsót csinált neki, a legsűrűjébe az
erdőnek eltemették s temetés után mind a tizenketten kardjokba
ereszkedtek.
A királyfi jól tudta mindezt, mintha vadászni menne, elment arra a
helyre, hol a nénjét eltemették, vele ment a katonája is. Mikor a
helyhez közeledtek, nagy tüzet láttak, a világosság mellett meglátták a
tizenkét Óriást kardjokba dőlve és a koporsót, amelyben a leány volt; a
királyfi felrakatta a tizenkét Óriást és a koporsót s elvitte atyjához.
Hazaérkezvén, atyja kérdezé, miért jött ily hamar haza?
– Van már elég vadunk, nem szükséges több! Szeretnéd-e atyám a leányodat
halva látni?
Beviteté a koporsót a tizenkét Óriással együtt, mire a király elájult.
– Szeretnéd-e őt még egyszer életben látni?
– Szeretném! – felelt a király – Erre a királyfi felült táltos lovára s
félóra mulva élesztő vizet hozott, megmosta a leányt s az Óriásokat
mindjárt feltámadtak.
– Lásd, atyám, ez a tizenkét vitéz felajánlotta életét leányodért, mivel
kívánod őket megjutalmazni?
A király leányát jutalmul az Óriások fejének adá, a többi pedig az
országából válaszhatott magának feleséget.
Az Óriások a lakodalom után odahagyták kastélyukat és kincseiket a
király udvarába szállították, hol most is élnek, ha meg nem haltak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 7. sz. Tóth Lajos gyüjt. Debreczen.)

51. Mostoha királyfiakat gyilkoltat.
Hol volt, hol nem volt, volt egy király mostoha feleségével s két
gyermekével s a mostohának egy gyermekével. A mostoha, mivel saját
gyermekét akarta királlyá tenni, mindenkép igyekezett a királyfiakat
elveszteni. Mivel tudta, hogy a király őt nagyon szereti, mondá:
– Édes férjem, ha akarod, hogy épséges és egészséges maradjak, hagyd a
két fiad máját megennem!
A király végre is felesége rimánkodásaira hallgatván, fiait leölette,
tüdejöket és májokat a mostoha megette, többi testöket pedig elásatta az
udvarban.
Ezen a helyen két arany almafa nyőlt, mire a király is büszke volt és
sok király irígyelte fájait. De a mostoha nem nézhetvén a fákat, mondá
férjének, hogy csináltasson belőlök két ágyat. A király, ámbár
szomoruan, ezt is megtevé.
Éjjel a király nyugodtan aludt, de a mostoha éppen nem úgy; ébren lévén,
hallotta a királytartó ágyat beszélni:
– Édestesvérem, de könnyű terhet hordok én, édesatyámat!
De a másik mondá:
– Annál nehezebb az enyém! mert én gyilkosomat hordom!
Másnap a mostoha az ágyakat összehordá s megégeté.
De egy szikrányi mind a két ágyból lepattant, miből azután aranygyapjas
kos lett, ezeket is megégettette a mostoha, de belőlök egy-egy
gyapjúszál ugrott ki, a szél a vízre vitte s ott két arany kácsává
változtak.
Onnan egy öreg anyó fogta ki őket, ekkor aranyhajú gyermekeké váltak.
Az öreg anyó a palotába vitte őket, hol a gyermekek elbeszélték, mint
igyekezett a mostoha elveszteni őket, ekkor a király a mostohát a
leányával együtt felnégyeltette s a két aranyhajú fiú atyjával boldogul
él.
(Ipolyi A. gyüjteményében 395. sz. Véber Károly gyüjt. Szeged.)

52. A két árva királyfi.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, volt annak a királynak
egy felesége meg két fija, az egyiket Miklósnak hívták, a másikat
Andrásnak. Meghalt az édesapjuk, árván maradtak.
Hát biz’ az ő édesanyjok, a királyné nem a legjobb anya volt, nem
szerette a fijait, a király halála után mindjárt kikergette a szobáiból
és a szakács gondviselésére bízta őket, így a fiúk nagyobbrészt a
konyhán sürgölődtek s gyakran belekotnyeleskedtek az anyjoknak készített
drága ételekbe. A szakács, aki különben becsületes ember volt, nem
állhatta ezt tovább, kapta, eljáratta saját pénzén a gyermekeket az
iskolába, mintha az övéi lettek volna.
A gyermekek növekedtek, anyjok pedig napról-napra traktálódzott s amint
az év betelt, letette a gyászt s másik királyhoz készült férjhez menni s
már tartották is előre a nagy czéczót.
Egyszer a lakodalom előtt való nap éjszakáján azt álmodta a királyné,
hogyha a fiai madarának a szívét meg a máját megeszi, nagyon szerencsés
lesz, mert a májától minden éjszaka egy kendő arany és ezüst terem a
feje alatt, a szívétől pedig bizonyosan király lesz, aki megeszi. Kapta
másnap reggel mindjárt megparancsolta, hogy neki a királyfiuk
sárgarigójának mindenét szépen megsütve adják az asztalra másnap délre;
különösen a máját és a szívét el ne felejtsék, mert különben leütteti a
szakács fejét.
Egyszer úgy déltájban jön haza az iskolából a két fiú, amint a sárgarigó
meglátta őket, lerepült a Miklós vállára, de amint bementek a szobába a
királyfiak, a rigó kint maradt, megfogta a szakács, kitekerte a nyakát,
megkoppasztotta hamarjában s elkezdte sütni. Azalatt a királyfiuk
megtanulták a leczkéjöket, a konyhára jöttek kuktákodni s ott
szaglálódva járkáltak ide s tova.
Amint egyszer a szakács lehajol tűzrevalóért, Miklós odaugrik s kikapja
a madár máját és szívét, egyenesen befalja s azzal térült-fordult
mindegyik egyet s iszkiricz! ki a konyhából!
A szakács megy a sárgarigót nézni, hogy szépen pirul-e már? hát látja,
hogy nincs sem szíve, sem mája.
– No, ez így sehogy sem jól van, már ezt megint a két fiú közül tette
valamelyik; de már mindegy, nem tehetünk róla, majd segítünk valahogy a
bajon!
Kiment a szakács az udvarra, megfogott egy kis jérczét, kivette a szívét
és a máját, odatette a rigó mellé. Ebédkor felvitte az asszony elé, ki
nagyon megörült neki s megette mindjárt a máját és szívét, azután várta,
hogy éjszaka terem-e a feje alatt kendő ezüst és arany; de biz’ ott csak
nem termett, amin szerfelett megharagudott, magához rendelte a szakácsot
s rátámadt, hogy őt hogy’ merte megcsalni? Mert nem azt a szívet meg
májat adta a rigó húsa mellé, amelyiket kellett volna.
A szakács nagyon megijedt, térden állva mondta a királynénak, hogy
alkalmasint a királyfiak közül ette meg valamelyik; mert más nem volt a
konyhában.
– No, hát reád bízom, ölesd meg mind a kettőt s vedd ki belőlök, mert
még épen van bennök.
A szegény szakács hazament, megmondta, hogy mit kell tenni az úrfiakkal.
A kukta megfogta a két úrfit, kivitte az erdőre, hogy majd megöli őket;
de amint hozzá akar fogni, elkezd András könyörögni s annyira
könyörgött, hogy megkegyelmezett nekik; azután leütött egy vadmalaczot,
kivette a szivét és máját, hazavitte, a királyné megette, de csak nem
termett az ő feje alatt sem arany, sem ezüst; ezért megfogatta a kuktát,
megölette és lovasokat küldött mindenfelé, hogy fogják meg a
királyfiakat, de hasztalanul, mert azok már kint voltak az ország
határából.
Amint mendegéltek, azt mondja egyszer András Miklósnak:
– Hallod-e édesbátyám, váljunk kétfelé, majd talán úgy jobban szolgál
kinek-kinek a szerencse S ezen a helyen jöjjünk össze tizenkét év után!
– Nem bánom, legyen meg! Isten áldjon meg!
– Áldjon meg téged is, bátyám!
Még egy darabig búcsúztak, azzal elmentek, egyik jobbra, másik balra.
Miklós alig ment egy darabig, hát egy nagy városhoz ért, melynek mindene
feketébe volt vonva, s csak egy kapuja volt nyitva, mert az egész város
fallal volt körülvéve s egy lélek sem jött sem ki, sem be azon; kapta
Miklós, bement rajta.
Hát amint belépett, elkezdtek odabent kiabálni:
– Éljen a király!
Miklós nem tudta elgondolni, hogy mi ennek az oka; hanem azután
megmondták neki: hogy nem régen meghalt az öreg király, nem maradt neki
semmi rokona, nem tudtak megegyezni a királyságon, kapták, elhatározták,
hogy kinyitják a város kapuját s aki először bejön rajta, az lesz a
király s éppen Miklós jött be legelőször rajta, ő lett a király.
Az öccse sokáig vándorolt anélkül, hogy szerencséje akadt volna.
Ment, mendegélt, míg egyszer egy vár előtt volt, kapta magát, bement a
várba; abban a várban lakott három szebbnél szebb királykisasszony, de
mégis legszebb volt közöttük a legfijatalabbik. Ezek nagyon szívesen
fogadták Andrást, marasztalták, András maradt is, hozzáfogott mindenhez
és csak se széna, se szalma, az lett biz’ annak a vége, hogy
beleszeretett a legkisebb királykisasszonyba s nemsokára egy pár lett
biz’ őbelőlük; éltek boldogul.
Egyszer András hallotta, mivel nagyon nagy híre volt, hogy messze innen
lakik egy elátkozott kisasszony, a neve Zsófi, ki a férfiakat sorra
tüntette el, még pedig úgy, hogy nyomára sem jöttek.
András gondolta, oda el kell menni, mit meg is mondott a feleségének.
Hasztalan volt a felesége részéről minden rimánkodás, nekikészülődött.
Adott a felesége neki egy ostort, mellyel ha valaki körülkanyarította
magát s azt mondta:
– Hipp, hopp, ott legyek, ahol akarok! – mindjárt ott volt.
Kapott a feleségétől oly sapkát, mit ha a fejébe tett, nem látta senki.
Fejébe tette András a sapkát, körülkanyarította az ostort s elkiáltotta:
– Hipp, hopp, ott legyek, ahol akarok, Zsófinál! – s egyszerre a tenger
partján termett.
Nem messzire a parttól vár volt, mely lánczokon a csillagokról függött
és sebesen forgott, az oldalából beretva és más éles szerszám állott ki.
András ott állt egész délig, mikor a vár megállott, – mert minden délben
két óráig nem forgott a vár – ekkor keskeny híd emelkedett ki a vízből a
várig; kapta magát András, bement a várba.
Zsófinak András nagyon megtetszett, vele is élt egy hónapig, de ekkor
már arról gondolkozott Zsófi, hogy’ tegye el láb alól?
Volt Zsófinak olyan könyve, hogy belőle kilenczvenkilencz mérföldre el
tudta Andrást olvasni. András egy puszta szigeten találta magát
nyoszolyástól együtt reggelre.
András mindjárt tudta, hányadán van a dolog, hogy őt Zsófi elolvasta,
keresi az ostort, nincs a feje alatt, Zsófi kilopta, de a sapkát még sem
bírta kilopni, mert a kebelében volt az ing alatt. Nem tudta már András,
mit csináljon, menne, de nem lehet; egyszer egy hajó kötött ki a
szigeten, a török basa fija ment Zsófit megnézni, András bement a
hajóba, fejébe tette a sapkáját, nem látta senki.
Valahányszor a basa evett, ő mindig a háta megett állt, ő is evett a
basa táljából. A basa szakácsai nagyon csodálkoztak, hogy most mindenből
kétannyi kell, mint azelőtt.
Amint mentek, elértek egy szigethez, oda senkinek sem volt szabad menni,
mert ott az Óriások laktak, András kiment a szigetre, őt nem látta
senki.
Amint ment egy darabig, lát egy gyönyörű szép szőlőt, a tőke tele volt a
legszebb fürtökkel rakva, odament s amint egy szem fekete szőlőt
megevett, nagy malomkő esett a nyakába, melyből sehogy sem bírt kibujni.
Kínjában levert egy szem fehér szőlőt, mely elébe gurult, kínjában
beharapta s alig hogy lenyelte, eltűnt a nyakáról a malomkő.
Leszakajtott egy fürt kék szőlőt, azzal visszament a basa hajójába.
Nemsokára azután elértek Zsófia várához. András első volt beszaladni a
várba, megtalálta Zsófit, ki éppen czifrázta magát a nagy tükörben.
András letette a szőlőfürtöt, Zsófi pedig amint visszafordult s
meglátta, azonnal evett s rögtön egy, nagy malomkő esett a nyakába.
Ekkor András lekapta a fejéről a sapkát, hogy Zsófi ismerje meg. Zsófi
könyörgött neki, hogy csak vegye le a követ, de András nem akarta;
odaadta Zsófi neki az ostort is, de András nem vette le. Azután megtudta
Zsófitól, hogy a küszöb alatt oly aranypálcza van, mellyel ha háromszor
megkerülik a várat s harmadszor rácsapnak, a vár aranyalmává változik.
András úgy is tett, a vár aranyalmává változott, mit a zsebébe tett,
kezébe vette az ostort:
– Hipp, hopp, ott legyek, ahol akarok, a feleségemnél!
Egyszerre otthon volt s talán még most is élnek együtt boldogul.
(Ipolyi A. gyüjteményében 570. sz. Kalmár Bertalan gyüjt. Félegyháza.)

53. A mostohaleány.
Egy mostohának két leánya volt, tudniillik édes és mostoha.
Mostohaleányát minduntalan szolgálni kergette; végre sütött neki hamuból
pogácsát s kihajtotta. Hosszas útjában egy gunyhóra akadt, hova bement s
hol egy macskán kívül, ki ennivalót kért tőle, senkit sem talált. A
leány egész pogácsáját odaadta a macskának, mire az öregasszonnyá
változván, így szólott hozzá:
– Én jószívűségedet tettem próbára, szegény leány, s mivel te nekem
egész pogácsádat ideadtad, én sem leszek háládatlan. Tudd meg tehát,
nekem emberevő fiaim vannak, kik ha hazajönnek s téged itt találnak,
azonnal megesznek; hanem bujj el egy kis időre a kemencze mellé s várd
be, míg el nem készítem fijaimat fogadtatásodra.
Nemsokára tizenkét: Szél, Hold, Nap, Argilus és különbféle nevet viselő
fija hazajövén, messziről kiáltottak:
– Fi! emberszag van itt, add ide anyánk, hadd együk meg!
De az anya megkérlelvén őket, annyira vitte, hogy gazdasszonyuknak
fogadták a leányt.
Egy esztendő három napból állott.
A fiuk meg voltak vele elégedve, de volt ott még egy Vénbanya, ki
feltette magában, hogy harmadnapra megöli s megfőzi. Ezt hallván a
macska, a leányt útra készítvén, három köpetet parancsolt a konyhába
köpni és a vasfazékot telehordani vízzel.
A leány elment, a Vénbanya alig várta a víz forrását s óránkint kérdezte
a szobából a leányt:
– Még sem forr a víz?
Mire a köpet felszólalt:
– Nem forr!
Háromszor felelt a három köpet, azután hasztalanul kérdezte a Vénbanya,
nem felelt senki; ekkor kijött a szobából, hozzáfogott a leányt keresni,
sehol sem találta, mert már egy kastélyba szegődött, hol jól folytak
dolgai.
Hogy a mostohaleány dolgai jól folytak, megtudta a mostohaanya, elküldte
tehát édesleányát, ki ugyanazon az úton haladt, amelyen a mostoha, de ő
a macskát felrugta, mikor enni kért, ezért a macska fijai, a Szél, Hold,
Nap és a többi szétszaggatták és megették.
A mostohaanya meg akarván leányát látogatni, hasonló sorsra jutott,
szétszaggatták s így a jószívű leány maga maradt az egész családból.
(Ipolyi A. gyüjteményében 144. sz.)

54. A mostoha- és az édesgyermek.
Egy asszonynak két leánya volt, édes és mostoha.
A mostohát világba küldte, sütött neki hamuból pogácsát útra.
Ez egy erdőben egy házikóra talált, a házikóban pedig egy cziczka és
kakaska laktak, ezek evegették a pogácsáját. S valahányszor kértek,
adott nekik, mindig azt mondták:
– Jó tettedért jót várhatsz!
Éjféltájban zörgettek az ajtón az Ördögök s ilyképen szóltak:
– Tányér talpam, loncsos farkam, szép lány mátkám, nyisd ki az ajtót!
– Jaj, édes cziczkám, kakaskám, mit feleljek?
– Majd felelünk mi érted!
Háromszor szóltak az Ördögök, a cziczka és kakaska ugyanannyiszor azt
felelte, hogy addig nem nyitja meg a leány az ajtót, míg vásznat nem
szőnnek, drága ruhákat nem hoznak. Az Ördögök mindent hoztak. Mikor már
be kellett volna jönni az Ördögöknek, a kakaska elkukoríkolta magát s
mivel a kakasszónak ilyen hatalma van, az Ördögök szurokká váltak. A
mostohaleány ekként megszabadult, a drágasággal hazament.
Az édesleány megirígylé a sok holmit, az anya még jobban, elküldé tehát
őt is, sütött neki zsíros, töpörtős pogácsát s ez szinte odaért.
A cziczka és kakaska szinte kért tőle:
– Jó tettedért jót várj!
De ez eltaszigálta őket.
Az Ördögök is eljöttek:
– Tányér talpam, loncsos farkam, szép lány mátkám, nyisd ki az ajtót!
– Jaj, cziczkám, mit feleljek?
– Eb adjon tanácsot! Nem adtál kalácsot!
Harmadszor is mondták az Ördögök, ekkor berohantak, szétbonczolták,
bélét a létrákra terigették, arczát kivicsorítva az ablakba tették,
lábát a kemenczébe, mintha tapasztott volna.
Az anyja jött meglátogatni harmadnapra leányát, megörült messziről, mert
a beleket fonalaknak nézte s úgy látta, hogy leánya az ablakból kinevet;
mikor bement, azt hitte, hogy leánya tapasztással van elfoglalva; de
csalódott.
(Ipolyi A. gyüjteményében 18. sz. Pajor István gyüjt. Nyék.)

55. Huba és Tünde.
Volt egyszer egy szegény, de szép fiatal halászlegény. Egyszer este
kivetette hálóját, mert ekkor szokott ő mindig halászni. A csónakjába
ült és a leggyönyörübb dalokat énekelte, a hold szépen sütött. Kihúzta a
hálóját, nincs benne semmi és ismét semmi és ismét semmi.
– Mit csináljak? hogy szerezzek magamnak egy darab kenyeret és
becsületes ruházatot?
Nagyot sóhajtott és fejét kezére támasztva, elkezdett oly szépen, oly
szomorúan és oly szívrehatóan dalolni, majd elhallgatott s fejét
szomorúan rázta, ekkor suttogást hallott:
– Énekelj még, kérlek! szólt egy ezüst csengésű hang. Feltekint a szép
halász, kit lát maga előtt? Egy tündérszépségű leánykát.
– Ki vagy te?
Kérdi a meglepett dallos.
– Én – úgymond – Iduna vagyok, a Vízikirályné játszótársa, sokszor
hallottam szép dalaidat, a felső világot akarnám látni, vagy nem is azt
annyira, mint téged, szép dallos; hogy hívnak? szép halász! Miért vagy
oly szomorú?!
– Én – úgymond – Jávor vagyok, szomorúságom oka az, hogy nemsokára
koldusbotra jutok, már egy időtől fogva kifogyott a hal, hasztalan vetem
ki a hálót, nem foghatok egyet sem, azelőtt míg városba vihettem halat
eladni, szívesen tánczoltak velem a leányok; mert mindig csinosan voltam
felöltözve, most azonban rám sem néznek, mert semmiből sem kaphatok
pénzt. Nekem senkim sincs, rossz világ ez itt fent, angyali leányka!
– Óh, – úgymond – hacsak ez a bajod, ezen könnyen segíthetünk, csak várj
néhány percet!
Ezzel a vízben egyet loccsant és eltűnt, de alig mult néhány percz s már
a szép leányka fent volt egy aranyvesszőcskével:
– Ereszd a hálót!
Ezzel megcsapta a vizet az aranyvesszőcskével.