polyi Arnold népmesegyüjteménye; Magyar népköltési gyüjtemény 13. kötet - 07

vedd föl ruháit s tégy egészen úgy, mint ő s hétheti szolgálat által, ha
kiállod minden hiba nélkül, kedvében járva mindenkinek e sok Tündér
közül, jóvá teszed hibádat s még szerencséhez is juthatsz; de ez nagy
koczka, ellenkező esetben életeddel játszol!
– Hűséget fogadok, kegyes asszonyom, csak segítségedet nyerjem!
Itt e kis gombostű, oda tűzd, ahol legbecsesebb helyét gondolod,
mindenre megtanít. Öltsd fel e bocskort s menj mint a gondolat, hipp,
hopp! ott teremj a hídnál!
Úgy lett; Kampó nagy örömmel teljesített mindent. Mire a Tündérkirály
hazajött, minden rendén volt, Kampó teljesen helyét pótolta az
elsikkasztott s gondosan földbe rejtett várnagynak. Delibáb, elseje s
legkedvesebbike a Tündéreknek, a királynak főszobaleánya, ki aranyhaját
fésülte s ebből midőn elszenderült ölében, nem egyet rejtett el keblébe,
urának sok titkát bírta és sok varázsszerekkel bírt, minden bajt
elhárított Kampó elől. Általa Kampó csakhamar igen meghitté lett a
várban. Mindenkinek kedvére járt, ami erdőn, hegyen, völgyön kedves
volt, meghozta nekik, már előre tudta kívánságaikat, virágillatot,
gyémántot, mely emberi hűségből; színaranyat, mely emberi boldogságból;
tiszta ezüstöt, mely igaz szeretetből; gyöngyöket, mik emberi
irgalomból; rubintot, mely háladatosságból forrt ki s ennek igen örültek
a szép Tündérek, viszonozták is mindennemű jókkal, adván neki számos
becsű ajándékokat. Büvellő Tündérke adott neki írt, mellyel ha magát
vagy mást megkent s mondta:
– Bűvös-bájos kenőcse, legyek tarka lepécske!
Mindjárt azzá lett. Gillike Tündér a madarak szavát érttette meg vele.
Szemőke Tündér oly tükörrel ajándékozta meg, mellyel hét mérföldre
elláthatott, ha belenézett. Füvellő oly füvet, melyet magánál hordott,
valamennyi füvek megszólamlottak s megmondták, mi nevök s mire valók.
Szüdellő (oly) tulajdonságot (adott), mellyel az emberek szíveit, amint
valakit látott, mindjárt kiismerte. Illangó oly varázstüszőt, mellyel
egyszerre hét mérföldet ugorhatott. Szolgálathűségét pedig abban
tüntette ki leginkább, hogy a Tündérvár mindenkép pontos szolgálattal
volt ellátva minden parancsolat nélkül és a Tündérkert, melyben arany
almák, ezüst körték, gyémánt és rubint virágok teremtek, híven meg volt
őrizve a gonosz Zivatar, Zuzmara és Harkánya Boszorkányok ártalmaitól;
sőt midőn egyszer a gonosz Szipirtyóbanya a tizenkét Tündérleánynak, kik
egy hattyútóban fürödtek, levetett tollruháikat el akarta lopni, hogy
azokkal Rinya leányát fölékesítse, Kampó hét mérföldről meglátta és
azonnal ott termett, egy vágással hétfelé szelte a banyát.
Kampó ezeknélfogva annyira meghitt volt a Tündérvárban, hogy láthatta,
mit senki más: a Tündérek titkos vigalmait; látta a szép Tündér Ilonát:
a Tündérek királynéját; látta esti mulatságaikat, midőn leggyönyörübb
madáréneklés mellett tánczoltak, majd orsómódra pörögve, gyorsan mint a
forgószél, majd a levegőbe röpködve, hol ilyenkor a Tündérek számtalan
serege gyűlt össze, szolgált körükben s értette beszédeiket.
Végre kitelt a szolgálat ideje, a hét hét s megemlékezett fogadásáról.
Kérte Delibábot, jönne vele anyjához, de ez igen szabadkozott, mert azt
mondá, ha elmegy, a Tündérek nyomon érik s a Tündérkirály elátkozza,
hogy neki s anyjának veszni kell, hanem intette, hogy menjen csak és
ellátta á tündérszerekkel, keresse fel a Holdas lovat.
Ment tehát Kampó s midőn bűvös tükrével hét mérföldet áttekintett, azt
egy ugrásra meg is tette, de amint beesteledett a nagy rónaságon,
lenyugodott és oly mély álomba merült, hogy nem is érezte, midőn a
bosszús vén Sivatag odalopódzván, minden tündéri szereitől megfosztotta.
Ezalatt hirtelen ott termett a rút Szipirtyóbanya is, ki szinte bosszút
akart állni rajta s míg elprédált tündéradományai felett koczódtak,
azalatt végre fölébredt Kampó s kardjához kap, de már azzal a banyák
hadakoztak s Kampó nagy sebet kapott, mely a mellét hasította föl.
Összekonczolták volna, ha tizenkét fehér holló képében a tizenkét
megvédett Tündér őt körülröpködve, láthatatlan ködbe nem borítja s gyors
inalásra nem inti.
Amint így a síkon bolyongott a késsel metszhető sötétben, egyszerre a
Fiastyúkot látta maga felé közeledni, csirkéivel leröpülve az égről,
szavából kivette, hogy merre menjen s amint ment, igen virágos rétbe
jutott, hol a füvek rendre megnevezték magokat s erejöket. Amint a
sebgyógyító füvet hallotta, azonnal föltépte és mellére rakta s így
meggyógyulva gyorsabban folytatta útját, míg egy nagy folyóhoz ért, ott
egy fa alatt ült le s pihent.
Egyszer valami suttogást hall, hát föltekint a fára, ott két
szarkamadarat hall beszélgetni:
– Mi újság nálatok, túlfelől, szomszéd? – így szól az egyik.
– Hát az, hogy egy gyönyörűséges szép lovat látni, melynek hold van a
homlokán, hogy a legsötétebb éjjel is kivilágítja az útat, amerre
megyen.
– És ki ennek a gazdája?
– Annak a gazdája egy bűbájos ember, akit senki se ismer; mert ahányszor
látni, annyiféle.
– És hol lakik e furcsa ember?
– Ott, hol ha keresik, se’ találják, ha megtalálják, se’ látják, ha
látják, se’ ismernek rá; de néked megmondom: vízen túl, erdőn innen,
hegyen alól, völgyön felül, aki a hét számot érti s hét hetet szolgált
Tündérországban, olyan ember megismerheti.
Kampó jól fülelt mindezekre, nem is kellett neki több, elértette ő ez
utasítást, a szarkák pedig e rövid csevegés után odább repültek, ő meg
nekieredt a partnak.
Amint ott bolyongott, talált egy kivájt fát, abba beleült s átevezett a
nagy folyón. Amint a tulsó partra jutott, éppen egy halászgunyhóra
talált. Bent öreg halász sütött halat, őt is megvendégelte. Kérdésére,
hogy mi járatban volna? mondá, hogy szolgálatot keres.
– Héj, atyámfia! nehéz dolog a szolgálat. Vigyázz, hogy rossz helyre ne
találj. Sok ilyen jámbor rajtavesztett már az úri szolgálatban. Csak
sokra ne vágyj, azt ajánlom s eszeden járj, különben póruljársz!
Többet nem szólt, de Kampó kinézte szívéből, amit gondolt. Jóllakván,
köszönetet mondott s tovább ment az úton.
Nemsokára egy vadászforma Embert lát magafelé közeledni. Kérdésére, hogy
mi járatban van?
– Szolgálatkeresésben! – mondá.
– És mit kívánsz bérül?
– Keveset, uram. Azt is úgy, ha megérdemlem.
– S mihez értesz?
– Kevéshez, uram; de örömest tanulok és szót fogadni már tudok, amit rám
bíznak, úgy végzem.
– Jól van, hát hét nap a próbaidő, hétszer hét a többi, meglátom,
szavadat beváltod-e? Fizetésben nem leszek fösvény, a többi a te dolgod,
jer velem!
Nemsokára egy barlangba értek s azon messze haladva, egyszer egy völgy
felé nyíló udvaron voltak. Köröskörül nagy magas hegyek; valami
rettenetes kinézésű Vénanyók ült ott egy fa alatt, ezer meg ezerránczos
pofával.
– Itt van anyám egy új cseléd, parancsolj vele.
Kampó már tudta, hányat ütött az óra; tudta, hogy kiféle az ördöngősen
vigyorgó vén szatyor.
– Éhes vagy, fiam, úgy-e?
Elébe tett egy darab hamukenyeret s egy korsó vizet. Kampó úgy tette
mintha jóízüen falná, azonban ügyesen félrerakta s igen köszönte.
Azután kiszabták kötelességét, hogy lovász lesz, de úgy vigyázzon
magára, hogy ha legkisebb hibát követ el, karóra jut! s mutattak neki
egynéhány ilykép jutalmazott szolgát. Kampó dolgát végezte s búsan ment
nyugalomra a kiadott másnapi parancsolattal. Amint álmatlanul hevert,
fecskecsevegést hall:
– Szegény szolga, te is szomorú helyre jutottál, hej, csak annyi eszed
volna, hogy minden lónak homloksörényéből három szálat húznál ki, nem
vesznének el soha a te lovaid!
Kampó azonnal megtette.
– Fonj abból ostorkát, azzal suhogass nekik, akárhol lesznek,
előkerülnek! – mondának a fecskék örvendve, hogy Kampó megérté a
szavokat.
Kampó is igen megörült a jó tanácsnak, aztán lefeküdt, de nem alhatott;
eszébe jutott megnézni a keblébe rakott hamukenyeret, hát mily öröm! a
leggyönyörübb fehér kenyér vált abból. Kampó sokáig csodálkozott ezen s
a fecskefészekbe is tett abból egy darabot, a többit jóízün elköltötte.
Csak akkor jutott eszébe, hogy a tündérgombostűt odatűzte volt szíve
tájához ruhája belsejébe s most is ott volt még, megörült neki nagyon,
elővette s megfordította ujjai közt, azonnal megtudta a ház egész
állapotát. Éjjelre kését döfte a küszöbbe s a vén Boszorkány nem
mehetett be azon, hogy neki árthasson.
Amint reggel kenyerét megkapta, eltette, az adott italt alig kóstolta,
mert abba álompor volt vegyítve s künn azt egy forrás vizével
erőtlenítette meg. Hamukenyere mindig kaláccsá vált, ha a tündértűvel
böködte meg s így jóllakhatott. Hiába vetette a Vénbanya utána a
pemetét, midőn kiment a lovakkal legelőre s midőn elaludt, hiába űzte
azokat szét a Boszorkány a szerével; mihelyt sörényökből fonyt
ostorkájával suhogtatott nekik, azonnal ott termettek.
Igy nem foghatván ki rajta, szörnyen megbosszankodott s mondá fiának,
hogy az ezermester lovászon adjon túl. Ez tehát a hét nap mulva mondá:
– Öcsém, derék gyerek vagy, mit kívánsz szolgálatodért, mond ki
szándékodat!
Kampó a legrongyosabb nyerget s kötőféket kérte díjul.
– Ficzkó, te ördögfi vagy, hol tanultad meg a hét számot?
Ekkor előhozott egy igen rongyos nyerget s kötőféket.
– Nesze, vigyen el apád, az Ördög, ki erre tanított, vesztedet kéred, de
legyen, nesze!
– Hohó, gazda, nem az a legrongyosabb!
Megint másikat hozott, de az sem volt az; ekkor czivakodni kezdtek.
Kampó megmondta a rejtekhelyet, ahol a bűvös nyereg van, de gazdája nem
akarta kiadni; birkozásra került a dolog, Kampó jó porcziót vett be az
erősítő gyökér levéből s úgy vágta a földhöz gazdáját, hogy az hónaljig
sülyedt be, aztán lekötözte; a banya pemetjét, gereblyéjét pedig a
küszöbhöz szegezte, hogy az nem mehetett ki a házból s fölkereste a
bűvös nyerget s kötőféket, ráült a Holdas lóra, oly gyorsan lovagolt
mint a szél.
Mikor már a török Táltos kiszabadította magát nagynehezen kötelékéből,
szétrágva a kötelet, Kampó száz mérföldre volt, utána nyargalt a táltos
legjobb lován, de amint tovább ment, mindig fogyott ereje és ahogy a
síkra jött, végtelen tengert látott maga előtt mindenütt. Delibáb Tündér
munkája volt ez és ettől visszarettent a török Táltos, mert nyomát sem
láthatta sehol a Holdas lovon nyargaló Kampónak, ki azonfelül még egy
jeles kardját is elvitte a legyőzött török Táltosnak.
A Vénanyó is dúlt-fúlt bezárt kamrájában, de a varázskulccsal bezárt
ajtót nem bírta kinyitni s boszorkányszerei tündérszeggel voltak
beszegezve. Amint azonban az ellenséges banyák megérezték Kampónak
diadalmas jöttét, ismét útját akarták állni; a rút Szipirtyó igen ékesen
földíszített leányát: Rinyát állította az út mellé egy folyó hídjánál
megmérgezett almákkal, melyek gyönyörűséges szépek voltak.
– Szomjas vitéz, végy e szép s jó almákból! – így hívogatta Rinya, de
Kampó kardját szúrta az almába s vér folyt és sikoltás hallatszott.
– Vessz el átkozott! – mondá Kampó s tovább nyargalt.
Odébb ismét gyönyörű szép kenyérrel kínálta a nyájas alakba öltözött
Harkánya; de kardjával döfvén abba is, vér folyt és sikoltás hallatszott
s eltünt a gonosz nő.
Végre a forró homokos rónán izzadásra hevültet egy korsó vízzel kínálta
Sivatag anyók; de azt is kardja vágásával oszlatta el.
Igy ért végre haza, meghozván dicsőségesen a Holdas lovat. Nagy öröm
lett Mátyás vitézei közt s nagy vigasság közt mutatta be a király a
jeles vitézt, jutalma választására kérte föl, de Kampó megelégedett a
dicsőséggel s nem fogadott el semmit.
Észre sem vették a vigadó vitézek, midőn közülük eltűnt, csak mikor a
törökök ellen folyt a háború, akkor ismert rá egyik-másik vitéz ismét,
hogy köztük itt-ott megvillant s aprította az ellenséget; de már a
diadal után hova lett megint? senki sem tudta, mind elveszettnek hitte,
míg más ütközetben ismét feltűnt. Innét a neve, hogy: Táltos
Tündérvitéz.
(Ipolyi A. gyüjteményében 317. sz. Csaplár Benedek gyüjt. Szeged.)

18. A csodás szőlőtő.
Egyszer volt, hol nem volt, elég az hozzá, hogy volt egy király, annak
volt három fia. Az öreg királynak a fél szeme mindig nevetett, a fél
mindig sírt.
Egyszer a három fiú összebeszélt, hogy megkérdezik atyjoktól, hogy miért
nevet az egyik szeme s miért sír a másik? Bement tehát a legnagyobbik s
kérdezé:
– Ugyan, felséges Atyám, miért van az, hogy az egyik szeme mindig nevet,
a másik mindig sír?
A király felbőszült s reákiabált:
– Ejnye, gazember, hát hogy mered azt kérdezni?
Ezzel felkapott egy nagy kést s hozzá akarta vágni, de már az akkor
kiugrott az ajtón s beutasítá a másikat. Ez is hasonlóul kérdezé, erre
is kést ragadt atyja, csak kevés híja volt, hogy keresztül nem szúrta
atyja kése, mert az ajtóban állott meg; ekkor elhatározá a két nagyobb
testvér, hogy küldjék be a kisebbet s úgy is tettek.
Bement a legkisebbik, ez is azt kérdezte; a király hozzávágta a kést s a
kés felakadt az ajtóba, de a kis fiú ki nem szaladt, hanem kihúzta a
kést az ajtóból s visszaadta atyjának. Atyja ekkor kiengesztelődött
iránta s így szólott:
– Te, gazgyermek! te megérdemled, hogy neked megmondjam, halld tehát! A
jobb szemem azért nevet mindig, hogy ily szép három fiam van; a bal
pedig azért könnyezik, hogy volt nekem itt a kertemben egy szép szőlőtő,
amely minden este virágzott s minden reggelre érett gyümölcsöket hozott
s ezt tőlem elrabolták.
A kis fiú kiment, megmondá a bátyjainak s mind a hárman elhatározták,
hogy a szőlőtőt, akárhol legyen, fölkeresik. Közölték tervöket
atyjokkal, hogy nekik pénzt, lovakat és fegyvereket adjon. Az öreg
király nem akarta őket elereszteni, de mikor látta, hogy ellenvetései
mit sem érnek, útnak bocsájtá fiait.
A három fiú sokáig ment, mendegélt, egyszer egy kis csapszékbe tértek be
enni és inni. A két nagyobbik királyfi szerfelett szórta a pénzt, igen
sokat ajándékozott a kocsmáros szép leányainak; a kisebbik nem állhatta
már a prédaságot, felszólalt ellene, erre azután megindultak.
Csakhamar egy nagy erdőbe értek, hol háromfelé vezetett az út, itt
megállottak s elhatározták, hogy mindenikőjök külön-külön úton fog
haladni, hogy annál hamarabb feltalálhassák a szőlőtőt s mindenik kését
egy vastag fába ütötte, hogy ha valaki közülök visszatér s testvére
kését vérezni látja, tüstént induljon utána, mert az veszedelemben van.
Elbúcsúztak; a legkisebbik a jobbfelől való úton ment, a két öregebbik a
másik két úton indult el; de alig mentek egy darabig, visszatértek a
korcsmába.
A legkisebbik ment, mendegélt, míg végre lova elfáradt s neki meg
kellett állania egy szép, tágas helyen; a lovát szabadon bocsájtá, maga
pedig leheveredett.
Egyszer csak valami neszt hall maga körül, hirtelen fölegyenesedik s egy
rókát látott feléje közeledni. Neki sem kellett több, fölkapta a puskát,
de a róka megszólalt:
– Ne bánts engem, királyfi, jótéteményért jót várhatsz!
A királyfi leeresztette puskáját s igen megörült, hogy lesz kivel
beszélgetnie. Közelebb hívta magához a rókát; a róka mindjárt így
szólott hozzá:
– Tudom, királyfi, miért jöttél s ha tanácsomat követed, azt el is fogod
hozni a várból, mert az egy ördöngős várban van s én téged oda
elvezetlek, csak úgy tégy, amint én mondom, mert különben vége az
életednek.
Ekkor a királyfi igen megörvendezett, hogy már neki útitársa és
tanácsadója is lesz; mindjárt ami ennivalója volt, megosztá a rókával s
azután útnak indultak. A királyfi felvevé a rókát is a lóra, hogy ne
fáradjon gyalog, így útaztak.
Este azután szép helyen telepedtek le, a lovat elbocsájtották, de már
enniök nem volt mit s a királyfi aggódni kezdett, hanem a róka
megvígasztalta:
– Ne búslakodjál semmit, majd én elmegyek s hajtok feléd egy rakás őzet,
lőjj közülök!
Csakugyan kis idő mulva egész csordaőzet hajtott a kis róka, a királyfi
pedig közélőtt s kettő is elesett, ezután tüzet raktak s az őzet
megsütötték, jóllaktak.
Reggel korán felköltötte a kis róka a királyfit s útnak indultak.
Már három nap utaztak, mikor a kis róka azt mondhatta:
– No, édes királyfi, holnap mindenfélekép ott kell lennünk a vár körül,
csak arra vigyázz, mit mondok, a szőlőtő a mienk, különben meghalsz!
Másnap útnak indultak s közel a várhoz kis sík mezőn a róka
megállapodott s így szólott a királyfihoz:
– Ebben a várban tizenegy órától tizenkettőig alusznak, most éppen
tizenegy óra, siess be a várba, ne félj semmit az őröktől, mert azok
mind alusznak! A várkapuval szemközt nyílik a kertajtó, csakhamar
megfogod ott látni a szőlőtőt, nyolcz strázsa van körülötte, mellette
faásó és fakapa, vasásó és vaskapa; de te ne nyulj a vasszerszámhoz,
csak a fával ásd, mert ha a vassal csak hozzányulsz is, véged van!
A királyfi elindult és csakhamar bement a várkapun és a kertajtón s
kezdte faásóval kifelé vájni. Már csak egy gyökere volt a földben, mikor
így gondolkozott:
– Ej, levágom én ezt vaskapával és sietek kifelé!
S fogta a vaskapát, odavágott, mire az egész vár megrendült, az őrök
mind felkeltek s iszonyú szidalmak közt beásták a királyfit térdig a
földbe, hogy a király ha felkel, hadd üttesse le a fejét, a szőlőtőt
pedig ismét visszatakargatták.
Elérkezett a rémítő tizenkét óra, az őrök felvitték a tolvajt
királyuknak; a király elkezdé őt dorgálni, hogy merészlett lopni akarni,
ezért halállal fog lakolni.
Erre a királyfi így felelt:
– Felséges királyom, szerencsét akartam próbálni, hogy nem sikerült,
kész vagyok a halálra, egy keveset sem félek tőle!
Az Ördöngős királynak megtetszett a felelet s így szólott hozzá:
– Hallod-e, te ficzkó, tied lesz a szőlőtő s mellé még három szekér
arany, ha a szomszéd királynak elhozod a tátos paripáját; de jól
vigyázz, mert az még hétszer ördöngősebb nálamnál; ha el nem hozod,
meghalsz!
Szomorúan ment a királyfi lovához s a rókához, de a róka már távolról
hozzákiáltott:
– Úgy-e, jól esett térdig földbe ásva lenni, nem fogadtad a szavam, már
most egy út helyett kettőt kell tennünk!
A királyfi engedelmet kért a kis rókától, hogy szavát nem fogadta s
kötötte az ebet a karóhoz, hogy a jövőben szófogadó lesz. Felültek a
lóra, mentek, mendegéltek, míg végre elérték a királyt, ekkor a róka így
szólott:
– Itt is tizenegy órától tizenkettőig alusznak, menj be bátran,
egyenesen az istállóba, ott csakhamar meg fogod a többi közt ismerni a
tátos lovat, a tátos ló mellett van egy csúnya zabla, azt tedd a fejére;
lesznek ott czifra kantárok is, de te ne nyulj hozzájok, mert vége lesz
az életednek!
A királyfi egész elkeseredetten mondá:
– Ne félj, édes kis rókám, úgy teszek, amint mondottad!
S azzal bement a várba, onnan az istállóba. Csakhamar meglátta a többi
közt a tátost is s illesztgette a csúnya kantárt a fejére, de sehogy sem
áll jól. Voltak ott aranyos, gyémántos kantárok, azok közül egyet levett
s mihelyt reátette a tátosra, mindjárt megrázkódott az egész vár, a
tátos paripa elkezdett nyeríteni, a királyfit megfogták s minden kimélet
nélkül nyakig beásták a földbe, míg a király felkel, ott legyen.
Mikor ütötte a tizenkét órát, elvitték a királyhoz, ki szerfelett
piszkolta, gyalázta, hogy mert olyant még csak eszébe is venni?
A királyfi itt is bátran mondá, hogy kész a halálra, csak megkisértette
a tátos lovat ellopni.
Az Ördöngős királynak megtetszett a felelet s bátorságát látva, azt
mondá:
– No, hát neked adom a tátos lovat és kilencz szekér aranyat, ha elhozod
a szomszéd királynak a lányát, máskülönben pórul jársz!
A királyfi elindult ismét a rókához s a róka már messziről
megszólította:
– Áhán, jó volt nyakig a földben ülni, nem fogadtad a szavamat, most már
nem tudom, hogy hozod el onnan a fogadat, mert az még hétszerte
ördöngősebb ennél!
A királyfi rimánkodott neki:
– Csak még most az egyszer segíts, soha többé át nem hágom a szavadat,
bármit mondasz is!
Elérkezett a harmadik várhoz is és ott ismét tanácsot adott a róka a
királyfinak, hogy menjen a kapuval szemben nyíló ajtón be, menjen végig
a szobákon és csúfos, tágas szobában meglátja feküdni a kisasszonyt, kit
tizenkét strázsa őriz, de ezek alszanak. Vegye fel karjára a szép
királykisasszonyt és siessen vele ki, de meg ne csókolja, mert akkor
bizonyos a halála. Ment, mint a róka mondá s amint néhány ajtón
keresztül ment volna, egy tágas, csinos szobában megállapodott. Egészen
elbájolta a bájos kisasszony. Felemelte karjára, ekkor magánkívül volt:
– Megcsókolom, ha mindjárt meghalok is!
De csakhamar eszébe jutott, hogy miért küldé atyja s bármily nehezen
esett is, erőtvett magán és sebes léptekkel rohant ki a palotából. Mikor
a kapuba ért, a kis róka ott volt már a lóval s csakhamar felsegítette a
lóra a királykisasszonyt a királlyal, ő pedig a lónak a hasa alá bujt s
mentek a széllel verset.
Mikor már felébredtek a várban, a királykisasszonynak híre sem volt,
tüstént nagy sereggel utána indult a király s már szinte-szinte
utólérte, mikor kiléptek a határszélen s mindkét fél megállapodott. Az
Ördöngős király keserű átkokat szórván utánuk, visszatért, ők pedig
megpihentek. Ekkor a királyfi azon törte az eszét, hogy tarthatná meg
magának a gyönyörű királykisasszonyt is és hogy vihetné el a tátos lovat
is? A róka megcsóválta a fejét s azt a tanácsot adta, hogy mihelyt
megkapja az aranyat és a lovat, menjen le a királykisasszony szobájába s
üsse meg azt egy kis vesszővel, tüstént bábbá változik, ekkor vegyen elő
egy kis skatulyát, tegye bele s tegye azt a zsebébe, majd ő belebúvik a
királykisasszony ruhájába s ott lesz, míg gondolja, hogy jól tovahalad a
királyfi.
Mikor elérkezett a királykisasszony abba a várba, nagy vendégséget
csaptak, de a királyfi tüstént előhozatta a tátos lovat és a szekér
aranyat s azután úgy tett, mint a róka mondta, felült a lovára, zsebébe
vette a skatulyát, sebesen hajtott, amint csak lehetett.
A királykisasszony még mindig aludt, az őrök még csak mozdulni sem
látták; végre behívták a királyukat, mert változást vettek rajta észre,
tudniillik ábrázata mindig rútabb és rútabb lett. Mikor a király bejött,
ekkor nagy hirtelenséggel felugrott s az ablaknál termett s úgy nézett
vissza a királyra; a király majd kővé vált csodálkozásában, hogy
tökéletes rókafejet látott a szép királykisasszony feje helyett. Ekkor a
róka kibujt a ruhából, leugrott az ablakon s elszaladt. Az Ördöngős
király rettentő bosszút esküdött az ellen, aki így rászedte, de nem
tétovázott, csakhamar utána indult; a róka pedig azalatt elérte a
királyfit s a tátos ló hasa alá bujt.
Már közel voltak a határhoz, mikor meglátták, hogy a nyomukban vannak,
ekkor kétszerezett erővel igyekeztek és csak nagynehezen tudtak három
lépéssel a határon túl jutni, mikor ott voltak az üldözők.
Végre a király nagy átkok közt visszavonult, a királyfi pedig megpihent
s azután továbbballagott. Eközben eszébe jutott, hogy a
királykisasszonyt fel kellene éleszteni, de a róka ellene mondott.
– Ne éleszd fel, – úgymond – mert akkor elveszik tőled s anélkül
maradsz!
Azután a királyfi azon tanácskozott a rókával, hogy miként lehetne azt
megtenni, hogy a szőlőtő is és a három szekér arany is az övé legyen,
még amellett a tátos lovat is elvihesse?! A róka sokáig gondolkozott,
végre így szólott:
– No, hát ha olyan telhetetlen vagy, hát csak az is fog sikerülni;
vezesd be a tátos lovat az istállóba, én belebúvok, te pedig válaszd ki
a legrosszabb lovat a többi közül, az lesz a tátos ló; de mihelyt tied
lesz a szőlőtő s tied lesz a három szekér arany, ugyancsak hajtass ám,
mert máskülönben elfognak!
Mikor a várba értek, már akkor nagy vigalom volt ott, tudták, hogy már
hozzák a lovat s mihelyt a királyfi a lovát általadta, mindjárt megkapta
a szőlőtőt és a három szekér aranyat, azonkívül a király szabad
választást adott neki lovai közül.
Ő egy igen rosszat választott s azzal csakhamar útnak indult. A várban
az őrök azt tapasztalták, hogy a ló mindig rútabb-rútabb lesz, végre
egész csúnyává változott; lehívták a királyt, kivezették a lovat, hát
egyszer a király szemeláttára rókává változott s a kertbe átugrott s ott
eltűnt.
A király tüstént összeszedte embereit, nagy gyorsasággal utánaeredt a
királyfinak, kinek alig volt ideje átlépni a határt, csak egy lépés
hiányzott, hogy el nem fogták. Túl a határon azonban nem volt hatalma az
Ördögős királynak.
Itt azután kipihenték fáradalmaikat, visszafelé igyekeztek; a
királykisasszonyt felélesztették, a királyfi maga mellé vette fel a lóra
s úgy útaztak. Mikor elértek az erdőhöz, megállítá a róka a királyfit
azon a helyen, amelyen találkoztak s így szólott:
– No, jó királyfi, mindent amit birunk, ketten szereztük, már most az
volna az igazság, hogy mindennek a felét nekem adod, tehát a
királyleánynak a fele, a tátosnak és a pénznek a fele engem illet!
A királyfi mindenét a rókának ajánlotta, csak a királykisasszony legyen
egészen az övé, de a róka éppen ezt nem akarta engedni. Mikor látta a
királyfi, hogy a róka nem enged, elbúcsúzott a királyleánytól, de a róka
visszaadta neki:
– Nem kell nekem – úgymond – sem egyik, sem másik, csak azt próbáltam,
milyen szívű ember vagy? Csak egyre figyelmeztetlek, hogy soha utadban
száraz fáról eleven húst le ne végy! Isten veled, élj boldogul!
Ezzel mind a kettő útnak indult, egyik az erdőben, másik az úton.
Mikor a királyfi elérte a fatörzsököt, melyben mindháromuk kése volt,
bátyjai kését véresnek találta, elhatározta, hogy amint hazaviszi amije
van, tüstént bátyjai után indul. Amint a korcsma mellett ment el, nagy
népcsoportot látott két oszlop körül csoportosulni, megismerte bátyjait,
kik kötözött kézzel álltak az emberek közt. Csakhamar ott termett s
megkérdezte a törvénybíráktól, hogy miért vannak ezek az emberek
elítélve? A törvénybíró felolvasá, hogy a kocsmáros lányát elcsábíták és
szerfelett sok adósságot csináltak elannyira, hogy nem képesek már
ledolgozni, tehát a kocsmáros azt akarja, hogy akasszák fel őket. Ekkor
a királyfi megkérdezé: mennyi volna az az adósság? A törvénybíró
gúnyosan nézett reá, de mégis kimondá. Ekkor a királyfi elküldött egy
szolgát, hogy hozzon a szekérről egy tarisznya aranyat, ezért azután
eloldották a királyfiakat, kik piszkosak, rongyosak voltak.
Egy ideig igen köszönték öccsök szívességét, későbben azonban
megirígyelték tőle a szép leányt s összeesküdtek ellene és száraz kútba
dobták s nagy dicsőséggel indultak hazafelé. A királyfi nagyon megütötte
magát, odalent eszmélet nélkül feküdt, csak akkor jött magához, mikor a
róka ébresztgette. A kis róka elkezdte gúnyolni, miért nem fogadott
szót! Kétségbeesve kérte a királyfi a rókát, hogy segítsen csak
mégegyszer rajta. A róka lenyujtotta a farkát a borzasztó mélység
fenekére, mikor már egy ölnyire felhúzta, megrázta a farkát, a királyfi
visszaesett a kútba. Majd ismét lenyujtá s lekiálta:
– Fogd meg jobban! – s ismét gúnyolta.
Ekkor újra megfogá a róka farkát s nagysokára felért a királyfi, de már
akkor a róka oly messze volt, hogy alig látta. Visszakiáltott azután a
róka, hogy:
– Ereszd el már a farkam!
Elereszté s a róka visszahúzta a farkát és visszajött a királyfihoz s
azt mondá:
– No már most én elmegyek a szabóhoz és szabatok én neked olyan ruhát,
amilyen a Garaboncziás király lovászának van, elhozom s abba öltözöl fel
és elmegyünk atyádhoz. Én majd kis kopókutyává változom s úgy követlek
mindenütt, hogy többé át ne hágd a szavamat!
A királyfi bevárta a ruhát míg elhozta a róka, felöltözött s elmentek az
atyja várába, hol bejelentette magát mint lovász. A herczegek
kigúnyolták, hogy ily haszontalan gyermek merne a tátos lóhoz
közelíteni, mikor még egyetlen egy lélek sem mehetett hozzá élve! De a
kislovász váltig erősíté, hogy ő nem fél tőle. A herczegek beleegyeztek,
gondolták magukban, hogy fognak mulatni, mikor őt is, mint a többit
agyontiporja a tátos. Azonban a kislovász bátran hozzáment a lóhoz s nem
rugta őt agyon, ő vakarta s adott enni neki azután; hát még mikor felült
reá s nyargalt, hogy bámultak!?
Legjobban csodálkoztak azon, hogy mióta a lovász a várban volt, a
királykisasszonynak megjött a kedve, a szőlőtő teremni kezdett, holott
azelőtt a királyleány mindig sírt, a szőlőtő mindig fonnyadt. Végre a