polyi Arnold népmesegyüjteménye; Magyar népköltési gyüjtemény 13. kötet - 19

míg be nem teljesedik.
A király is megharagudott, hogy ez a fiú csakugyan nem mondja meg, hogy
mit álmodott; előhívatta a kőmíveseket, egy nagy kőépületet építtetett s
a Kisokoskát abba befalaztatta. De a királykisasszony nagyon
beleszeretett Kisokoskába és megparancsolta a kőmíveseknek, hogy a falon
egy lyukat hagyjanak és itt azután a királykisasszony mindig hordott
ételt Kisokoskának.
Egyszer történt, sok esztendő múlva, mikor már a király el is felejtette
ezt a dolgot, hogy a pogány király megharagudott a keresztény királyra s
azt izente neki, hogy amikor ő ebédelni akar, ha a keresztény király az
első falatot a szájából ki nem lövi, hát az egész tartományát
elpusztítja.
A király ezen nagy búsulásba esett. A királykisasszony is látta, hogy
milyen szomorú az ő apja, kérdezte tőle, hogy mi a baja, miért búsul
olyan nagyon?
A király amint elbeszélte az egész dolgot, a királykisasszony is nagyon
szomorú lett, mindig sírt-rítt.
Amint a dél eljött, a királykisasszony szokás szerint bevitte az ételt
Kisokoskának. Kisokoska látta, hogy nagyon bús a királykisasszony,
kérdezte, hogy mi a baja?
– Jaj, szívem szerelme, – azt mondja a királykisasszony – nagy az én
bajom, ez a pogány király azt izente az én apámnak, hogyha ki nem lövi
az első falatot a szájából, mikor ebédelni akar, az egész tartományát
elpusztítja.
– Hát csak ez a baj? Ezen majd segítünk, hogy nem lesz többet kedve
ilyeneket izengetni őkegyelmének!
A királykisasszony azután kérdezte, hogy hát hogyan és mint segíthetnénk
rajta?
– Hát azon biz’ csak úgy, hogy te majd lefekszel és úgy teteted magad,
mintha aludnál, mikor aztán felkelsz, azt mondod a királynak, hogy
hányassa szét azt a nagy épületet, mert te azt álmodtad, hogy
széthányatta álmodban a király és Kisokoska élve benne volt és az lőtte
ki a pogány király szájából az első falatot.
A királykisasszony bement és lefeküdt, mikor azután felkelt, mondta az
apjának:
– Jaj, kedvesatyám, mit álmodtam!
– Mit álmodtál, leányom? – kérdezte a király.
– Hát én bizony azt álmodtam, hogy az éjszaka széthányatta édesapám azt
a nagy kőépületet és Kisokoska élve volt benne és azután ő lőtte ki a
pogány király szájából a falatot, azért tehát én azt mondom, hogy
hányassa szét édesapám azt a kőépületet, hisz úgyis sem kárnak, sem
haszonnak nincs az ottan, hátha még megvolna Kisokoska?
– Ej, mit gondolsz leányom, hogy élne már az a Kisokoska, hiszen még
ezelőtt tizenhat esztendővel falaztattam be!
De a királykisasszony addig beszélt neki, hogy csakugyan elhatározta
magát, hogy széthányatja a kőépületet.
Mindjárt kőmíveseket hívattak elő, és mikor lerontották az épületet, hát
Kisokoska előállott.
A király alig ismerte meg, mert hiszen nagyon megnyőlt, azután meg olyan
szép volt, mint a ma nyílott rózsa s azt mondta a királynak:
– No, király felséged, mindjárt ebédel a pogány király, én kilövöm a
falatot a szájából.
A király beleegyezett s azt mondta, hogyha kilövi, meg fogja jutalmazni.
Kisokoska pedig odaállott a küszöbre, mikor azután vitték be az ételt a
pogány királynál, megtöltötte a pisztolyát s a három első falatot úgy
kilőtte a szájából, hogy székestől együtt hatot hencseredett.
Ezen a pogány király szörnyű méregbe jött s azt izente a keresztény
királynak, hogy az a kutya, aki ő vele ezt a csúfságot tette, mindjárt
jelenjék meg előtte.
A keresztény király elbúsult, hogy már Kisokoskát felakasztják, de ő azt
mondta, hogy adjon a király ő mellé tizenegy olyan embert, aki éppen
olyan legyen mint ő, azonkívül kétszáz fehérruhás lovaskatonát és száz
feketeruhás lovaskatonát.
A király mindjárt választott tizenegy éppen olyan embert, mint
Kisokoska, kétszáz embert felöltöztetett fehér ruhába és fehér lovat
adott nekik, százat pedig fekete ruhába és fekete lovat adott alájok;
így indult azután Kisokoska a pogány királyhoz. Amint már nem messzire
voltak a pogány király házához, Kisokoska a lovas katonákat megállította
s azt mondta nekik:
– Hogyha majd látjátok, hogy én az akasztófa alól intek nektek, jőjjetek
sebesen arra; elől a fehér, hátul a feketeruhás katonák!
Ők pedig tizenketten bementek a pogány király udvarába.
Mikor megérkeztek, már este volt s mindjárt vacsoráltak; vacsora után
pedig mindnyájan lefeküdtek.
A pogány király egy katonát állított melléjük, hogy majd aki szól, annak
a füléből vágjon el egy keveset, igy majd megismeri, hogy ki lőtte ki a
szájából a falatot.
Már jóéjszaka volt az idő, egyszer azt mondja Kisokoska:
– Jó kenyeret eszik ez a pogány király, csakhogy asszonytej van benne.
A katona, amint Kisokoska elaludt, mindjárt megjegyezte a fülét, azután
mondta a királynak, hogy mit mondott egy közülök.
Reggel nézi őket a király, hát mindegyiknek ki volt vágva egykevés a
füléből. A strázsát mindjárt felakasztatta. Azután kérdezte tőlük, hogy
hogy tudják azt, hogy az ő kenyerében asszonytej van? Ekkor előállott
Kisokoska s azt mondta:
– Hivassa el király felséged azt az asszonyt, aki sütötte, az is meg
tudja mondani!
A király mindjárt előhivatta az asszonyt s kérdezte, hogy igaz-e, hogy
az ő kenyerében asszonytej van?
Az asszony nagyon megijedt s azt mondta:
– Biz’ igaz az, király felsége, mert mikor ezt dagasztottam, szoptatós
voltam, nagyon meggyűlt a tejem s belefolyt a teknőbe.
A király az asszonynak mindjárt a fejét vétette s nagyon bosszús volt,
hogy nem tudta a strázsa jól megjegyezni, hogy melyik szólott.
Másik este tehát ismét katonát állított az ágyhoz, hogy amelyik szól, a
hunczutkáját vágja el.
Mikor már az egész udvarban csendesség volt, egyszer megszólal
Kisokoska:
– Jó bort iszik ez a pogány király, csakhogy embervér van benne!
Azután elaludt. Ekkor a strázsa mindjárt elvágta a bal hunczutkáját, a
királynak pedig megmondta, amit hallott.
Reggel felé felébred Kisokoska, látja, hogy a fél hunczutkája le van
vágva, kapja, a többiét is levágta.
A király, amint megnézte őket, látta, hogy a hunczutkája mindegyiknek le
van vágva, nagyon mérges volt s ezt a strázsát is felakasztatta, azután
kérdezte tőlük, hogy melyik lőtte ki az ő szájából a falatot?
Ekkor előállott Kisokoska s azt mondta a királynak:
– Én voltam az, király felsége, aki kilőtte a szájából a falatot s azt
is én mondtam, hogy embervér van a borában.
A király azután rárivalkodott:
– Hát akasztófáravaló, honnan tudod te azt, hogy embervér van az én
boromban?
Kisokoska meg azt mondta a királynak:
– Hivassa elő felséged azt az embert, aki taposta, az is meg tudja
mondani.
A király mindjárt előhivatta azt az embert, aki taposta a bort s
megkérdezte, hogy igaz-e a dolog?
A szegény ember is megijedt s megvallotta, hogy mikor taposta, hát a
puttonban egy nagy kés is volt, aztán azt is beletették a zsákba, de ő
azt nem vette észre, csak akkor, mikor már a lábát elvágta és a sok vér
mind kifolyt.
A király ennek is a fejét vétette.
Azután mindjárt beszólította a cselédjeit; szegény Kisokoskát
megkötöztette s megparancsolta, hogy egyszerre akasszák föl.
Az akasztófát megkészítették s vitték kifelé Kisokoskát; mikor már az
akasztófa alá értek és a hóhér is a nyakára kötötte a kötelet, intett
arrafelé, amerre az ő katonái voltak elbújva s a sok katonaság mind
előrohant, Kisokoska pedig azt mondta azoknak, akik körülötte állottak:
– Látjátok-e előlről azokat az angyalokat, mind én értem jönnek, azok az
ördögök pedig hátulról, mind titeket visznek el!
Ezek is megijedtek, ucczu neki, vesd el magad! úgy elszaladtak, hogy még
tán ma is futnak, ha meg nem álltak.
A Kisokoska pedig a pogány király kezéből kikapta a kardot s levágta
vele a fejét, azután a lovára felpattant s elnyargalt a maga katonáival
együtt a keresztény királyhoz.
Amint bement a szobába, a pogány király fejével ráütött a keresztény
király asztalára, úgy, hogy mindjárt négy felé esett. Azután azt mondta
a királynak:
– No, felséged, az volt az én álmom, hogy én addig meg nem nyugszom, míg
a pogány király fejével a keresztény király asztalát széjjel nem
hasítom.
A király pedig a leányát mindjárt neki adta, meg az országának a felét.
Nagy lakodalmat csaptak, ettek, ittak, vigadtak, még most is élnek, ha
meg nem haltak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 37. sz. Hajnal István gyüjt. Békés.)

74. Tisza tündére.

I.
Egykor, igen sok száz esztendővel ezelőtt, mikor az _Óriás emberek_ –
magosak, mint a torony; erősek, mint a tüzes ménkű – éltek és uralkodtak
e földön, hej! akkor volt ám még csak furcsa világ: lapáton szórták
volna szét, seprővel söpörték volna az ilyen magunkféle embereket azok a
mérföldet lépő s tüzet pökdöső, villámló s tányérnyi nagyszemű Óriások.
No tehát, az időben széles ez országon a hatalmas erejű, háborgós
haragú, őszfejű, zöldszakállú _Tenger_ uralkodott, körülötte meg a
csillagokig nyúló magas hegyekben laktak azok a fene nagy Óriások;
mindegyiknek egy egész ily’ magas hegy volt a háza s mégis csak úgy bújt
bele hasonmászva.
Egy ideig csak megvolt a szomszédság békében, az öreg Tenger tűrte a
garázdákat, bár néha úgy nekihasaltak az öreg _Tenger király_ tavának,
hogy majd minden vizét kiitták s majd minden falkáját fölemésztették,
amiért néha borzasztó zenebona is támadott köztök, hogy a föld rengett
bele. De ez mind hagyján, ha nagyobb baj nem támadott volna. Az
őszbeborult, zöldszakállú Tengernek gyönyörű szép hét leánya volt,
arany- és ezüsthajú hét tündérleánya: _Duna, Tisza, Szamos, Maros,
Dráva, Száva, Körös_. Boldogság volt őket látni, mikor a habok fölött
tündöklő csigahéjjakon csónakáztak, vagy a szép, verőfényes partokon
játszadoztak s a játékos szellők, e pajtáskák ragyogó fürtjeiket
bodrozgatták s őket pajkosan himbálták.
Megtetszettek ilyenkor a szép szűzek a csúf Óriásoknak is, úgy hogy
annyira rájok fájt a májjok, hogy eltökéllették magukban azokat
birtokukba keríteni.
Összeesküdtek őkelmök, minthogy szinte éppen heten voltak a gonosz
czimborák: _Vasrágó, Bérczrepesztő, Földrázó, Sziklavető, Tűzokádó,
Robogó, Romboló_. Előbb azonban szép szóval kérték az ősz Tenger
gyönyörű leányait; de ez haragosan rázta fejét s iszonyú haragra indult,
hogy gonosz szomszédai s titkos ellenei ily szemtelen kéréssel
háborgatják. Ebből harcz támadott és pedig pusztító.
Az Óriások a szép Tündéreket elrabolták s legmélyebb barlangjaikba
zárták; a kétségbeesetten hullámzó s haragjában zúgó Tengert kiűzték
országából s pusztává tevék azt.
A messze száműzött Tenger búsan habzott messze-messze kedves
szülötteitől; nyugtalan fájdalmát elpanaszlá szerte a hős népnek, mely
környezte s bosszúvágyat ébreszte azokban s éleszté azt hullámivóiban,
míg roppant erővel útnak indította, elrombolt birodalmát ígérve
megbosszulás díjául; mert a nyájas _Szellőkék_ galambpostaként megvivék
az elzárt _Tündérek_ bús nyögéseit, miket azok hattyúhangokban
hallattak. Kiömlő könnyűikből forráscsermelyek fakadtak a hegyi
barlangokból, bolyongva keresők atyjok futása nyomait, kanyarogva
völgyön-síkon, míg összetalálkozván együtt folyának bánatos keblére s
útat jegyeztek a felzúdított Attila népének, melynek nyomán ez föllelte
a száműzött Tenger feldúlt országát. A gyöngéd Szellőkék viharrá
zordonultak s merészen hajták Attila sasait.
Pusztúlt az Óriás faj s mély rejtekekbe lopódzott a bosszú elől és
szerteoszlott a rengeteg üregeibe, de Attila megsarczolta váraikat,
kizsákmányolta gyüjtött kincseiket; a kiszabadult Tündérek hattyúalakban
úsztak könnypatakjaikon, majd aranyhalakként úsztak atyjok keblére.
A széternyedt Óriásokból Ördöng-szellemek párologtak szét, titkos
ármánykodást űzve, a hódítók közt ellenségeskedést támasztva, míg
egymást marnák s vesztöket készítnék. A jó Tündérek újra fölkésztették a
balsorsúak unokáit s fölbíztatták sasaikat apai örökségük meghódítására
s megannyi rajként itt termett a hős faj a tündérfolyamok partjain.
De az elszórt lelkek, mint _Boszorkányok_ ismét közikbe vegyültek s
űzték ártalmas mesterségeiket rontva-vesztegetve. Ez oka, hogy a
Boszorkányok a Tiszába vettetének annak megtudása végett, vajjon igazán
gonoszlelkű Boszorkányok-e? mert a Tisza _Víztündérei_ olyast nem
fogadtak be, ami velök össze nem fér.

II.
Egyszer egy jámbor öreg asszony ellen többen fenekedtek, hogy mint
Boszorkányt feladják s elítéltetik. Erre az úgy megrettent, hogy súlyos
betegségbe esett. Egyetlen leánya Rózsika majd kétségbeesett bújában s
folyton síránkozott anyját ápolgatva, kinek folytonos szomjúsága miatt
éjjel is gyakran ment a Tiszára friss vizet hozni anyjának s ott is
sírt, hogy könnyei a Tiszába folytak.
Egykor éjfélkor szép holdvilágnál ott sírdogált Rózsika vizet merítve s
könnyűit a Tiszába hullatva, midőn a víz tükrén egy fölséges szép
hattyút lát felé közeledni oly tekintettel, hogy Rózsika megrémülve
futásnak eredt s korsóját a Tiszába ejtette. De egy gyönyörű hang
nevénél visszahívogatta:
– Rózsikám, kedvesem, ne félj tőlem! Jóakaród vagyok, jer vissza
korsódért!
S a lány meggondolván, hogy a korsóra múlhatatlan szüksége van,
nekibátorodék s mint bámult, midőn egy angyali szép lány tartá korsóját
s így szóla:
– Légy, kedvesem, vígasztalt! Azon gyöngyöket, miket folyómba ejtettél,
dúsan nyered vissza, csak légy ezentúl is oly hű gyermek és jóerkölcsű!
Ha baj ér is, ne búsulj! E víz – melyet a javából merítettem – könnyít
anyádon, neked pedig segítségedre lesz e tollacska hattyúmellyemről. Jól
őrizd és ha baj ér, mártsd vízbe akár folyón, akár kútban, de amely
megrontva nincs; ott termek, míg szavamat megtartod s érdemes lész reá!
Rózsika úgy tőn. Örömmel vitte haza vizét, melytől anyja azonnal
felüdült. De gonosz irigyei nem nyugodtak, újra agyarkodtak ellene, mert
egy némely betegségekben értett a gyógyításhoz. Amint azonban próba
végett a Tiszába merítették, azonnal elmerült, úgy, hogy többé sohase
látták.
Rózsika nagy bánatában kiment éjjel a Tiszapartra s bemártotta
hattyútollát a vízbe, azonnal megjelent neki a Tündér s vígasztalta, ne
búsuljon anyja miatt, mert ahhoz többé nem fér a gonoszok agyarkodása.
– Édes leányom, gondoskodjál te csak magadról s tartsd meg szavamat,
megsegítlek, bármennyi baj ér! E nép gonoszsága megint megszaporodott,
hogy tatár s török pusztítás jöve fejére büntetésül. Hagyd el e tájat,
hogy ne lásd az irtózatot! Menj oda, hol e folyó tisztább vizet ad, az
ellenségtől sem lesz annyi szenvedésed, mint anyád irigyeitől lenne.
Rózsika úgy tett, reggel korán indult, épen jókor, a rosszlelkű
asszonyok őt is bűbájosnak kiáltották ki s eltávozása sokaknak fájt,
hogy üldözőbe nem vehették; de fájt az a jó Ihar Pistának is, ki a
jámbor Rózsikára titkon esengett s távozta után ő is elbujdosott. De
szegény Pista, nem érte nyomon Rózsikát, mert a balsors épen ellenkező
irányba űzte. Rózsika arra ment, hol a Tisza tisztább vizét isszák.
Hosszú vándorlás után egy öreg halászhoz vetődött, ki őt megszánván,
atyaként fogadta. Ott, távol a világtól s rossz emberektől, boldogul
folytak napjai csöndes munkálkodás és nyájas szeretet közt. De
boldogsága nem volt hosszú, az öreg halász elhalt, Rózsika odább
vándorolt, mostoha kezek közé jutott, szépsége s jámborsága irigységet s
ez sok bajt hozott reá. Bolygásait keservessé tették a török-tatár
háborúk. Amint így elfogva hurczoltatott a vad tatárok által Ihar Pista,
ki már akkor vitézsége által jeles vitézzé vált, véletlen mentette meg s
ápolója lett s kölcsönös jótétnél fogva egymáséi lettek. De a harcz
folyván, még egyszer ragadtatott el az ellenségtől Rózsika s csak hosszú
viszontagságok után találkoztak ismét, sok szenvedésük után végtére
egészen boldogok lettek, egy magányban halászat által éldegélve,
boldogíták egymást.
Rózsika a Tiszatündér hattyútollát viszontagságai közt elveszté s a jó
Tündérrel nem találkozhata, de nem feledé tanácsát. Azonban midőn
egykoron Pista beteg volt, családja számára élelmet keresendő, maga ment
hálójával a Tiszára s estig mit sem fogott, keservesen sírt, de
folytatta munkáját.
Egyszerre egy gyönyörű aranyhalacskát fogott s amint bámulással nézte a
holdvilágnál, egyszer csak megszólalt az aranyhal:
– Mit akarsz te, jámbor asszony, tenni foglyoddal?
– Óh, mit tennék én ily kedves, kis jószággal? Meg nem sütlek, meg nem
főzlek, meg nem öllek, el nem adlak senkinek, síró gyermekeimnek
viszlek, tiszta vízben tartalak, virágokkal víditlak, csak vígasztald
síró gyermekeimet!
– Nem fognak azok sírni, jó asszonykám, símogasd le testemről
pikkelyeimet s vidd haza nekik!
Rózsika úgy tett, köténye tele lett arannyal s a kis halból rögtön a
gyönyörű szép Tündér mosolygott rá.
– Ismersz-e, jó leány?
Rózsika elbámult, szinte megmerevült, de még inkább, midőn egy bögre
vizet adott át neki s mondá:
– E friss vízzel itasd beteg férjedet s mi a víz alatt benne van, vedd
vissza, mint sajátodat, könnyűid azok, miket folyómba hullattál sok
bánatodban. Mind csupa igazgyöngy volt az. Élj boldogul s ne feledd el
tanácsomat! Egy pikkelyt mártva a folyóba, ismét megláthatsz, ha érdemes
maradsz jóakaratomra!
E véletlen nagy ajándék csakhamar megváltoztatta Iharék állapotát, de
nem szívöket. A kis ház kétszeres boldogság tanyája lett.
(Ipolyi A. gyüjteményében 320. sz. Csaplár Benedek gyüjt. Szeged.)

75. Malmeduczi József.
Volt egyszer egy molnár s az igen nagy erdőt bírt; amint az erdőben
vadászott, sírást hallott; arra ment, honnan a sírást hallotta s nagy fa
üregében pólyába takart kis gyermeket talált.
A molnár nagy örömmel hazavitte a feleségének, felnevelték, iskolába
adták s a fiúnak hogy nagyon jó esze volt, mikor otthon kijárta az
iskolákat, elment más, nagy városba tanulni. Mivel itt nem tudta a
szokást, hogy még szállásra is kellene menni, bement egy vendégfogadóba,
ott az istállóban a szénába húzta magát, hol a kocsisok reggel
megtalálták, s agyba-főbe verték, míg végre a vendégfogadós a lármára
odament s a gyermeket kérdőre vette, hogy honnan jött és mit akar? A
gyermek elbeszélte neki, hogy mi járatban van; a vendégfogadósnak a
gyermek nagyon megtetszett és tovább járatta iskolába, úgy, hogy végre
mindenkit felülmúlt tudományával.
Végtére a király fülébe is elhatott, hogy milyen tudós ember lett
belőle, úgy, hogy végre a király felkívánta, hogy valami nagy hivatalt
adjon neki.
Egyszer a király elment egy szép városba mulatni valami félesztendőre; a
királynak pedig nagyon szép leánya volt. Malmeduczi József nagyon jól
viselvén magát, nagyon sok irigye támadt az udvarban s addig leskelődtek
utána, hogy végre a király után levelet küldtek, hogy Malmeduczi József
a leányát szereti.
A király ezt meghallván, nagyon megharagudott, úgy, hogy Malmeduczi
Józsefnek a király előtt meg kellett jelenni.
Megjelent s a király neki egy levelet adott, hogy azzal tüstént felesége
előtt jelenjék meg.
Malmeduczi József most elindulván, mikor beesteledett, egy nagy erdőre
talált, itt addig járkált alá s fel, míg egy elavult zarándokbarlangra
talált. Itt ő azon gondolkozott, hogy mi van itt? Végre meglátott egy
öreg zarándokot, ki azt kérdezte tőle, mi járatban van? Malmeduczi
József elmondta, hogy mi járatban van, a zarándok megvendégelte őt s
ágyat mutatott neki, hogy nyugodja ki magát. A zarándok most azon törte
a fejét, hogy mi van nála? Kikereste a zsebeit, talált nála egy pecsétes
levelet, melyet hamar felbontott és elolvasta. A levélben ez volt írva:
– Kedves feleségem, most küldöm Malmeduczi Józsefet hozzád, de mihelyt
megérkezik, add meg neki a halált!
A zarándok nagyon megsajnálván vendégét, gondolkozott, vajjon hogyan
segíthetne rajta? Mindjárt elővette a tintát és pennát s kikorrigálta; a
halált leánynak igazította, lepecsételte és visszatette a zsebébe.
Mikor felébredt, elment vele a zarándok és megmutatta neki az útat, így
Malmeduczi József csakhamar a király udvarába ért, a levelet pedig
átadta a királynénak, ki nagy örömmel vette el s mikor ezeket a sorokat
olvasta:
– Kedves feleségem, most küldöm Malmeduczi Józsefet hozzád, de mihelyt
megérkezik, add meg neki a leányt! – Csodálkozott rajta; de ura
parancsolatját teljesíteni kellett; azonnal összehíván a rendeket,
csakhamar megesküdtek.
A király megúnván a mulatást, hazafelé igyekezett. Mindenfelé nagy
világítással várták és azt kiabálták:
– Éljen az új király!
Az öreg király ezen nagyon meghökkent és csodálkozott rajta, hogy talán
mind megbolondultak. Csakhamar elérkezett a maga rezidencziájába, hol
megtudta, hogy nem tréfa a dolog. Most megkérdezte feleségétől és
leányától, hogy micsoda ez?
Ezek előmutatván, hogy a levél tulajdon kezeírása, amin a király nagyon
megbosszankodott, hogy írhatott a halál helyébe leányt és megparancsolta
Józsefnek, hogy addig szeme elé ne merjen kerülni, míg a szerencsés és a
szerencsétlen órát fel nem találja.
Malmeduczi József elindulván, ment, mendegélt, elért végre egy
királyhoz, aki őt nagyszívvel fogadta. Azt kérdezte a királytól:
– Nem hallott-e valamit a szerencsés és szerencsétlen óra felől?
A király azt mondta, hogy ő mitsem hallott, hanem egyszer, amint a kis
leányát a dajka a kertbe vitte, hirtelen eltűnt, ha visszahozná,
gazdagon megjutalmazná.
Ezzel továbbment, más királyhoz érkezett, ez is szívesen fogadta, ennek
is elbeszélte, mi járatban van. A király panaszolkodott, hogy neki egy
kútja van s már hét esztendeje mióta vizet nem ad, ha erről valaki
valami bizonyosat mondana, gazdagon megjutalmazná.
Ment tovább. Újra elért egy városba és ott egy rettentő nagy kaput
látott és oly nagy _Óriás_ strázsált ott, mint egy torony. Amint
odament, mindjárt azt kérdezte tőle, mit akar itt? Malmeduczi József
pedig azt mondta, hogy ő a szerencsés és a szerencsétlen órát keresi. Az
Óriás azt felelte:
– Azt feltalálod, de egy feltételt szabok eléd.
Malmeduczi József azt felelte, ha csak lehet, teljesíti.
– Kérdezd meg, hogy meddig fogok én itt strázsálni?!
Ekkor Malmeduczi József bement és ott rettentő nagy oroszlányokat látott
és nagyon megijedt. Közelebb ment, látta, hogy csak csinált oroszlányok.
Most már nem félt, beljebb ment, gyönyörű, szép királynéra talált.
– Hol jársz itt, hol még a madár sem jár?
Malmeduczi József pedig elbeszélte, hogy mi járatban van. A királyné
ekkor azt mondta:
– Bújj el, majd eligazítom a dolgot! Mert ha a férjem hazajön, megérzi a
szagodat!
Azzal József elbújt. Hazajött az Ördög, azt mondja:
– Micsoda szag van itt?
A felesége azt mondja:
– Talán az Óriás szaga érzik, mivel az ablakot kinyitotta.
A királyné elaludt, egyszer hirtelen felébred és azt mondja:
– Jaj, kedves férjem, azt álmodtam, hogy egy királynak a leánya, mely
csak ötéves, elveszett a kertjéből.
– Jaj, kedves feleségem, mikor a dajka a kertbe vitte, megharagudván
reá, azt mondta, hogy: Az Ördög vigyen el! én pedig hirtelen elragadtam,
az pedig te vagy!
Egy kis idő múlva ismét hirtelen felkiált az asszony:
– Jaj, édes férjem, azt álmodtam, hogy egy király kútjának a lyuka
begyugult, hogy lehetne azon a vizet újra ereszteni?!
A férje azt felelé:
– Egy dajka a gyermekét lökte bele, ha azt kiveszik, azonnal foly a víz.
A felesége ismét elaludt és hirtelen ismét felugrott, azt mondta:
– Jaj, édes férjem, azt álmodtam, hogy az Óriás azt kérdezte: mikor
szabadul meg már onnan?
Az Ördög azt felelé:
– Jaj, édes feleségem, akkor szabadul meg, mikor azt kiáltja: Obléz!
Ezeket mind megértette Malmeduczi József és a strázsa is meghallván, mit
mondott az Ördög, elkiáltotta magát:
– Obléz!
Ekkor az Ördög kiment, az Óriást felváltotta örökre, Malmeduczi József
pedig a királynéval elment anélkűl, hogy a strázsa megszólította volna.
Ezután Malmeduczi József a királynak visszavitte a leányát, a kútnak is
megmondta, mi a baja, a királytól katonákat kért és elment a felesége
atyjához, legyőzte, feleségével újra megesküdött s még most is élnek, ha
meg nem haltak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 59. sz. Tornemíz Antal gyüjt.)

76. Az aranyeke.
Volt a világon egy gazdag és hatalmas király, csináltatott magának egy
aranyekét, azután behívatta az ország nagyjait, hogy találják ki: mit
ér? Gondolkoztak, törték a fejöket, egyik többet, a másik kevesebbet
mondott, mint amennyibe került, elég az hozzá, hogy nem bírták
kitalálni. Ekkor magához szólítja a legöregebb jobbágyát, szinte azért,
hogy találja ki, mit ér az aranyeke? Sokat gondolkozott ez is rajta, de
nem találhatta ki, miért is a király meghagyta neki, hogyha három nap
alatt ki nem találja, feje vesztesége.
Ezzel az öreg hazament. Búsul, búsul egész nap, sem nem eszik, sem nem
iszik, nem kell neki semmi; végre észreveszi ezt gyönyörű termetű
tizennégyéves leánya s megszólítja:
– Apám, miért búsulsz?
– Hogyne búsulnék, édesleányom, – felel az apa – mikor a király fejem
vesztesége alatt meghagyta, hogy találjam ki, mit ér az aranyekéje,
melyet a minap csináltatott!
– Mit ér, mit ér? még azon is kellene gondolkozni, eredj s mondd meg
neki, hogy ekéjénél a májusi és áprilisi eső is többet ér.
– Jól megfontoltad-e, leány? mert jólét és fejveszteség forog kérdésben.
– Igen, apám, te csak eredj és ezt mondd!
Elmegy tehát a királyhoz s elmondja, hogy ekéjénél a májusi és áprilisi
eső is többet ér.
– Honnan tudod, vagy ki mondta ezt neked? – kérdé a király.
– Van egy tizennégyéves leányom, az mondta – felelé az öreg.
– Jól van, – mondá a király – igen jól van, hanem már most adok egy
marék lent s mondd meg a leányodnak, hogy fonjon belőle annyi fonalat s
a fonálból szőjjön annyi vásznat, hogy katonájim mind megférjenek
alatta, mert különben feje vesztesége.
Ezzel hazamegy az öreg s előadja a leányának, mit mondott a király.
– Mit? hát talán még ezen is kék törni a fejét! Itt van egy kis darab
fa, vidd el a királyhoz s mondd meg neki, hogy csináljon belőle orsót,
rokkát, motollát és szövőszéket, ha igen, akkor parancsolatja teljesítve
lesz!
Elment az öreg s megmondta a királynak, hogy mit izent a leánya, hogy
abból a kis darab fából csináljon orsót, rokkát, motollát és
szövőszéket, ha igen, akkor parancsolatja teljesítve lesz.
A király megilletődött ezen az okosságon.
– Hozd el – úgymond – leányodat, látni akarom!
Elhozta a leányát, a király megszerette és feleségül vette az alatt a
föltétel alatt, hogy senkinek tanácsot ne adjon, mert különben
elkergeti.
– Igérd meg, kérlek, – mond a leány – hogyha elkergetsz, magammal
vihetem, amit legjobban szeretek!
A király megígérte.
Történt a többek közt, hogy az udvarhoz panaszosok jöttek s a király nem
lévén otthon, ezeknek a királyné adott tanácsot.
Nemsokára hazajön ám a király, s megtudva feleségének e tettét, annyira
megharagudott reá, hogy megparancsolta neki, miszerint holnap virradóra
házától eltakarodjék.
Estére kelvén az idő, álomport hozatott a királyné s italban beadta a
királynak, a király, hogy az álomporos borát megitta, ültőhelyében
elaludt; ekkor a királyné ölébe vette és szolgájával föltette a kocsira,
elvitte apja házához. Reggel felé fölébred a király, ki akar menni, a
szemöldökfába vágván fejét, felkiált:
– Ejnye, hol vagyok én?
– Itt vagy, kedvesem! – mondta a királyné.
– De hát ki, vagy mi hozott engem ide?
– Én, – mondá a királyné – mert azt igérted, hogy amit legjobban
szeretek, elhozhatom magamnak, téged szerettelek és szeretlek legjobban,
téged hoztalak el.
Ekkor megölelvén a királyt, megcsókolá.
– Igy hát, édes feleségem, én is téged szeretlek legjobban, hanem most
már gyerünk haza, vigyük el apádat is s a gunyhót hagyjuk itt a
szegényeknek.
Mikor hazaértek, újra lakodalmat csaptak, volt mulatság olyan, hogy még
a kutya is fánkot evett.
Azután megvoltak ők otthon; nemsokára fijok született, kit Barugónak
híttak; fijokat nevelték, oktatták, tanították, boldogul éltek s élnek
most is, ha meg nem haltak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 485. sz. Herczegh Mihály gyüjt.
Hódmező-Vásárhely.)

77. A bíró leánya.