polyi Arnold népmesegyüjteménye; Magyar népköltési gyüjtemény 13. kötet - 23

102. Borsszem Jankó.
Volt a világon egy szegény ember, annak volt két fia és egy lánya. A
szegény ember kiment szántani, az asszony pedig ennivalót küldött egyik
fiától neki; de mikor a fija az erdő mellett ment, a veremből kiugrott
egy farkas s a fiút lenyelte.
Másnap kiküldi a másikat; de az is hasonlóképen járt.
A harmadik nap – gondolván, hogy a fiúkat az apa künnfogta dolgozni – a
lányát küldte ki az étellel; de őt is lenyelte a farkas.
A negyedik nap búslakodik az anya, hogy neki kell az ételt kivinni,
egyszer csak a tükör háta megül kiugrik Borsszem Jankó. Az asszony néz,
hogy mi az, amiért a tükör megrezdült? hát lát a ház közepén egy kicsiny
teremtést, aki azt mondja neki:
– Ne búslakodjál, jó anyám! tölts meg egy hordót galuskával, majd
elviszem én.
Mikor Borsszem Jankó a veremhez ért, a farkas a veremből kiugrott, ő
pedig egy lónyomba beugrott. A farkas néz, csodálkozik, hogy ki
gurította ezt a hordót ide? a verembe visszament, Borsszem Jankó a
hordót gurítgatja, a farkas ismét kiugrik, ő pedig a kerékvágásba
húzódik. Ezt többször ismételve megmenekült a farkas körmétől s az ételt
szerencsésen kivitte a szántóföldre.
Míg az apa evett, addig ő az ökör fülében ülve, nagy ostorával hajtotta
az ökröket s kiabálta:
– Hajsz Bimbó, cselő Lombár!
Mit egy arra kocsikázó úr meghallott, kérdezte az apát:
– Ki kiabál oly nagyon?
– A fiam.
– Hol van?
– Az ökör fülében.
– Hogy adja kend?
– Nem adhatom el, nekem is szükségem van reá; ki hajtja akkor az
ökröket?
– Fogadjék kend másikat, adok én annyi pénzt!
– Adjon el, édesapám, adjon el, édes apám!
Az úr megvette egy zacskó aranyért, kendőjébe kötötte; de Borsszem Jankó
kiesett; egy pásztor a kerékvágásban reá akart vizelleni, megijedt és
elszaladt, mikor kit sem látván, e szavakat hallotta:
– Reám ne vizelljék kend!
Most Borsszem Jankó lett a nyáj ura. Az arra menő csordások kicsinysége
miatt nem látták, a nyájat el akarták hajtani; de ő hirtelen kikapta az
egyik csordás kezéből az ostort s elkergette őket, s a csorda is az övé
lett.
A nyájat és a csordát eladta és a kapott pénzzel hazaballagott. Útjában
a magyarszőrű juhok juhászai tanakodtak: hogy a fehéret, vagy a feketét
vágják le? Borsszem Jankó felugrott a fekete hátára, a többi közül
kihajtotta:
– Ezt kell levágni! – kiabálta.
Mikor ettek, Borsszem Jankó elkapkodta előlök az ételt, jóformán maga
ette meg a paprikáshúst; de azért mégsem mertek ellene véteni.
Ezután folytatta az útját tovább, egy farkast látott közeledni; a pénzét
lenyelte, a farkas pedig őt nyelte el. A farkas többször kért hogy
jőjjön ki; de ő addig nem akart belőle kijönni, míg őt apja házába a
kuczkóba nem viszi. A farkas megtette: az apát a kuczkóból
kiugrasztotta, Borsszem Jankót otthagyta, maga pedig ellódult, Borsszem
Jankó a pénzt kitojta.
Ezután elment apjával s többekkel szalonnát lopni; ő felment a kéménybe
s kiabált le:
– Melyiket adjam le? a vastagot, vagy a vékonyat?
Erre felébredtek, minthogy azonban a kéményben senkit sem láttak, ismét
lefeküdtek. Borsszem Jankó ismét kiabált, s miután a kéményt
szorgosabban vizsgálták, a háztetőre menekült s ott megégett.
(Ipolyi A. gyüjteményében 406. sz. Debreczeni János gyüjt. Szeged.)

103. A kis nyúl.
Egyszer volt, honnan volt, még az Óperencziás-tengeren is túl volt, volt
egy kis nyúl. Ez a kis nyúl elment egyszer legelni a mezőre s a pergőjét
felakasztotta egy kis fára; de midőn visszament érte, már akkor megnyőlt
a fa olyan magasra, hogy nem érhette el. Kérte tőle: adja vissza neki a
pergőjét!
– Nem adom én, eleget adtam már!
Megharagszik a kis nyúl, elment a fejszéhez:
– Kérlek, fejsze, vágd ki a fát, nem akarja ideadni a kis harangomat!
– Nem vágom én, eleget vágtam már!
Elmegy a kőhöz:
– Kérlek kő, verd ki a fejsze élét, fejsze nem akarja kivágni a fát, fa
nem akarja ideadni kis harangomat!
– Nem verem én, eleget vertem már!
Itt sem boldogulván, elment a vízhez:
– Kérlek te, víz! mosd el a követ, kő nem akarja kiverni fejsze élét,
fejsze nem akarja kivágni a fát, fa nem akarja ideadni kis harangomat.
– Nem mosom én, eleget mostam már!
Még itt sem boldogulhatván, elment az ökörhöz:
– Kérlek te, ökör, idd ki a vizet! víz nem akarja elmosni követ, kő nem
akarja kiverni fejsze élét, fejsze nem akarja kivágni a fát, fa nem
akarja ideadni kis harangomat!
– Nem iszom én, eleget ittam már!
Elmegy a mészároshoz:
– Kérlek, mészáros, vágd le ökröt, ökör nem akarja kiinni vizet, víz nem
akarja elmosni követ, kő nem akarja kiverni fejsze élét, fejsze nem
akarja kivágni fát, fa nem akarja ideadni kis harangomat!
– Nem vágom én, eleget vágtam már!
De már nagyon megharagudott s elmegy a bolhához:
– Bolha, te, csípd meg mészárost, mészáros nem akarja levágni ökröt,
ökör nem akarja kiinni vizet, víz nem akarja elmosni követ, kő nem
akarja kiverni fejsze élét, fejsze nem akarja kivágni fát, fa nem akarja
id’ adni kis harangomat!
A balha megcsípte a mészárost, mészáros levágta az ökröt, az ökör
megitta a vizet, víz elmosta a követ, a kő kiverte a fejsze élét, fejsze
levágta a fát, fa visszaadta a harangot s a kis nyúl még most is
harangoz vele, ha el nem hagyta.
(Ipolyi A. gyüjteményében 24. sz. Bihari István gyüjt.)

104. Attila kardja.
Attilát lelke, mint gátat szakasztott árvíz, ragadá föltarthatatlanul
előre. Előtte mi sem volt legyőzhetetlen, ő feltevé magában, hogy neki
az egész világot kell bírnia. Ebben a nagyszerű tervében megerősíté őt
egy véletlen esemény. Hajdan a keleti nemzeteknél létezett egy különös
szokás, ők tudnillik beástak egy kardot a puszták közepébe úgy
körülbelül félig és azt, mint a Hadak istenének jelképét imádták vala s
azt költötték felőle, hogy majd akinek a birtokába jut e kard, az egész
világot bírja. Sok ideig ott állott beásva a kard, végre az idő
lassanként porral csaknem betemeté, a fű benyőlte, helyét későbben senki
sem tudta, nem ismerte. Fentmaradt azonban a népeknél az a hit, hogy
akit az Isten e karddal megáld, az mint hódító, a világ urává lesz.
Nemsokára Attila uralkodása kezdete után történt, hogy pásztora ökreit
őrízvén és terjedelmes pusztákon legeltetvén, észrevevé, hogy egyik
tinója lába felettekép vérzik. Odafutott tehát, vizsgálta s nem tudta,
mi lelte lábát. Eközben az az eszme ötlött eszébe, hogy jó lesz, ha a
véres nyomok után megy mindaddig, míg végére nem ér.
Végre midőn már nyomokat nem látott volna, megállapodott és a fű közt
kezd keresni. Végre Hadúr, vagy mint deákul nevezik: Márs kardjára
akadt. A pásztor botjával azonnal hozzáfogott a kaparáshoz; addig
kapart, míg végre kikaparta a kardot és vele mint nagyérdekű ajándékkal
egyenesen urához futott. Attila a neki vitt ajándékot kegyesen fogadta,
annál inkább, mivel meg volt győződve, hogy minden népen győzni fog. E
pillanattól fogva magát a világ urának képzelé, mintha őt eme különös
szerencse által valamely Isten maga hívott volna uralkodni e karddal a
föld népei fölött.
(Ipolyi A. gyüjteményében 57. sz. Furdek F. gyüjt. Debreczen.)

105. Tatárjárás.
Ma is élő éltes Ábrahám Fúrós János egyik elődje (szerinte szépapja)
családjával együtt a városban a tatárjárás miatt nem tartózkodhatván,
künn, a még akkor nem létezett szállások helyén földalatti üregekben s a
szalmakazalok kiásott töveiben vonták meg magokat.
Egy alkalommal történt, hogy távolban egy lovast vevének észre feléjök
közeledni, azért csakhamar a baglya tövébe bujtak s az elébök húzott
szalma fedezete alatt, mely a baglya többi részével egy irányban volt
helyezve, nem vetettek észre.
A lovas odaérkezvén, katolikus magyar ember létére rimánkodott kevés
főtt ételért. Az elbujottak csak hallgattak s nem merték vele tudatni
hollétöket; de utóbb ki nem állhatván esengéseit, előjöttek s főztek
számára. Evés után lefeküdt, de pihenése kevés ideig tartott; mert
amazok hét közeledő lovast észrevevén, felkölték s szokott helyökre
húzódtak.
Midőn odaértek a pogányok, őt feladásra szólíták, de:
– Nem tartom – mondá ő – magamat meggyőzött vitéznek.
Miért is az akolba ment, hol lovát felkészítvén, szájába két kétfelé
álló hegyes tőrt tevén, kirohant és a szájából kikapott két tőrrel az
ajtónál őrtálló két pogányt egyszerre körösztülszúrá; azután elnyargalt;
midőn a megmaradt öt pogány utána nyúlt, ő visszafordult, azokat
egyenkint felkonczolá. Ekkor előhívá az elbujtakat, tőlök még egyszer
enni kérvén s a legyilkoltak egyikétől pár aranyat elvevén, eltávozott.
Az otthagyottak pedig a leölt zsákmányteli pogányokat pénzeiktől
megfosztották, mely pénz még ma is alapjául tekintendő annak a
meglehetős birtoknak, mellyel e családból származó utódok gazdálkodnak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 512. sz.)

106. Toldi.

I.
Gyermekkorában Budán a királynál a konyhában szolgált s mint ilyennek
egyszer azt mondja a szakácsné:
– Menj, hozz vizet a Dunából!
– Miben? – kérdé Toldi.
– A miben akarsz! – volt a felelet.
Toldi előfogott két háromakós hordót s azokban hozott vizet, mit
mindenki megcsodálván, erejének hírét Mátyás király fülébe vitték, ki őt
katonaszolgálatra alkalmazta ezután, hol csakhamar főtisztségekre
vergődött.

II.
A király udvarában felette nagy számban levő olaszokra Toldi különösen
haragudott, minthogy ezektől a királyt gyakran tartogatni látta.
Egykor vacsora alkalmával az olaszok hetvenkedései közt a király igen
félénknek mutatkozott, mit Toldi észrevevén, megnyomta a király lábát s
azzal bátorította, hogy mit se féljen, mert vele van az ország ereje. E
barátságos lábnyomás nem igen jóízűen esett a királynak, mert még a vér
is kifröccsent lábából.

III.
Más alkalommal Toldit az olasz katonák felingerelték, ekkor mindegyik
szűrujjába huszonötfontos követ tett s megrázkódásával a körülötte
állókat a földre terítette, ezért Toldit a királynál bevádolták.
Minthogy a király nem felejtette el még a lábnyomást, hajlandó volt
Toldit megbüntetni. Éhhalálra kárhoztatván, szobába záratta; az
éhhaláltól azonban megmentette a szakácsné a kulcslukon beadott
kenyérfalatocskáival.

IV.
Történt, hogy ebben az időben szép Magyarországban egy török vitéz
nagyon hatalmaskodott s annyira ment szemtelenségével, hogy néhány vele
megmérkőzni bátorkodó magyar vitéz kivégzése után a templomban szent
miseáldozat alkalmával az oltárra ült és égő gyertyánál gyujtott
pipájára. A királyt ez szerfelett búsította, de tűrnie kellett: mivel
nem volt Toldija, ki a törökkel szembeszállott volna.
Szomorúságának okát sejtvén a szakácsné, elment Mátyás királyhoz s
kérte, hogy alázná meg magát, mondaná el búslakodásának okát annál is
inkább, mivel reményli, hogy segíthetni fog. Sokára, a szakácsné
szűntelen esedezésére kivallotta, hogy sajnálja Toldi halálát.
A szakácsné bíztató szavára, hogy Toldi él, a király nagyon megörült.
Néhány emberével tüstént elment Toldi börtönébe, hol Toldi nagy
szomorúságban lesoványodva élt, csak csontból és bőrből állott.
Toldit élve látván a király, így szólt:
– Toldi, lehetne-e, mint egykor?
– Lehetne idő mulva! – felelt Toldi.
Ezután felvirradt Toldira, jól tartották s három hét elteltével kérdezé
a király tőle:
– Lehetne-e már?
– Lehetne! – volt a felelet.
– Válassz tehát lovaim közül magadnak valót! – szólt Toldinak a király s
Toldi az istállóban levő lovakat farkuknál fogva a földre terítgetvén,
magának való alkalmas lovat nem talált; ezért tehát az ő, szemétdombon
élődő lovát keresték fel, mely Toldi felügyelése alatt néhány nap mulva
visszanyerte erejét. Ekkor bement a királyhoz s jelenté, hogy
parancsolatjára készen áll. A király nem szólt neki semmit, hanem másnap
a templomba ment vele, hol az oltáron büszkélkedő pogányt mutatá neki.
Toldi e látmánytól felbőszülve az oltárhoz rohant és a pogányt úgy pofon
törülte, hogy az oltárról lebukott.
– Jerünk ki e szent helyről, – mondá Toldi – odakint végezhetünk!
Kijövet után megegyeztek, hogy a Dunán levő szigeten intézik el
dolgukat. Általérvén a szigetre, Toldi saját csolnakát a Duna partjára
visszalökte; mert állítása szerint egyikőjüknek ott kell maradni. Most
tanakodtak, mi módon kellene dolgukat legegyszerűbben véghezvinni? Toldi
szavára megegyeztek, hogy fegyvereiket tovahagyva, előbb a török nyomja
le Toldit a földbe amennnyire bírja s ha onnan egyszeri megrázkódás után
ki nem ugrik, a török elhozhatja kardját s Toldit kivégezheti; de ha
Toldi kiugrik, akkor ő fogja a törököt lenyomni és ha a török egyszeri
megrázkódás után, ki nem bírna ugrani, akkor Toldi hozhatja el kardját s
vághatja le küzdő fele fejét.
Most egymással kezet fogtak, megbocsájtottak egymásnak. Mindezeket
elvégezvén, a török Toldi két vállára tevén kezét, lenyomta czombig; de
Toldi megrázkódva, egyszerre kiugrott. Most Toldi fogott hozzá a
nyomáshoz. Előszörre lenyomta: czombig, másodszorra: köldökéig,
harmadszorra pedig egészen nyakáig. Minthogy már ebben a nyomkodásban
meghalt a török, felvette Toldi kardját, levágta a török fejét, kardja
hegyén diadal jeléül vitte. Azután a török nyaka fölé fövenyt kapart,
mellyel a már úgy is eltemetett testét egészen befödte.
Mátyás király a kiváncsiságtól gyötörtetve, meg akará tudni, vajjon a
török császár sajnálja-e világhírű vitézét, álruhában Törökországba
ment, de Konstantinápolyban a kimúlt vitéz kísérőinek egyike felismerte
s elfogták s a szultán, mivel híre nélkül jött az országába, mint
kivégzendőt, a csonka toronyba rakatá.
A csonka toronyba való rakatás abból állott: hogy álltában karját
kinyujtva kő közé rakták s csak fejének hagytak ürességet, melyben egy
kevés ideig lélegzést vehetett. Egyet kért Mátyás király a szultántól,
mit meg is engedett neki, hogy jobb kezét hagyják szabadon a feje
fölött, ne rakják be a csonka tornyot addig, míg az előtte levő kis
üregben egy garasos gyertya el nem ég.
Ezalatt az idő alatt elővevé Mátyás király kebeléből az ördöngős kis
könyvét, melyből miután egy darabig olvasott, három Ördög készen állott
segítségére.
Mikor az első kettő megérkezett, megkérdezte Mátyás királyt, mit
parancsol nekik? Mátyás király azt parancsolta, hogy Budára vigyék s a
csonka tornyot lefelé állítsák, mit, mikor a harmadik, a sánta Ördög
megérkezett, meg is tettek, a csonka tornyot lábával az égfelé
állították s Mátyás királyt Budára teremtették. Budára érkezve azt
parancsolta Mátyás király a sánta Ördögnek, hogy a szultánt és annak
legkedvesebb feleségét ágyba téve, hogy azok észre ne vegyék, hozza el
Budára, az ő mellékszobájába.
A parancs teljesítve lőn, másnap hajnalban fölébred a szultánné s
hallván a harangok zúgását, mindjárt észrevette, hogy Mátyás míve volt
az egész; főképen mikor a király reájok nyitotta az ajtót s
megvendégelte őket.
Másnap azután visszavitette őket Mátyás király s nem győztek eleget
csodálkozni Mátyás király csodamesterségén, még inkább ritka
becsületességén.
(Ipolyi A. gyüjteményében 319. sz. Debreczeni János gyüjt. Szeged.)

107. Kampó táltos Szegeden.
Az alacsony termetű, vastag lábszárú Kampó Temesvárott lakott, Budára a
királyhoz járt ebédre.
Elváláskor Mátyás király mindig süvegelte őt, miért is a királyné
kérdezé férjét, vajjon micsoda oknál fogva tartja oly nagy tiszteletben
e hitvány embert?
A király felelet helyett felszólítá Kampót, mutatná meg emberségét a
királyné előtt.
Másnap eljövén Kampó ebédre, a palotaajtó kinyitásakor felső
állkapczáját az ajtó felső részébe, alsó állkapczáját pedig a küszöbbe
akasztá s a királyi terembe tüzet okáda; a királyné rémüle ében székébe
hanyatlott, de csakhamar Kampó ölében termett.
Ugyanezen időben történt, hogy a törökök Szeged felső részébe betörvén,
azt pusztítani kezdték. Kampó az ezt hírül vivő alsóbbrendű Táltostól
csak azt kérdezé:
– Hol szöktek be?
S miután ezt megtudta, csakhamar útban termett szinte táltos lovával és
rettenetes kardjával.
Midőn Szőregnél (Szeged mellett levő falu) jött, a törökök már rémülni
kezdettek. Minthogy a Tiszán akkor még híd nem volt, az elébe menő
kompot pedig már nem győzte várni, azért, mikor ez a Tisza közepére ért,
az innenső partra ugratott, hol egy öreg asszony által figyelmeztetett,
hogyha a tetőtől talpig pánczélba öltözött első török vitézt legyőzi, a
többiekkel könnyen elbánhatik.
Kampó megtalálván az öreg banya által mondott vitézt, – minthogy másutt
bele nem döfheté kardját – köldökön szúrá keresztül. Legnagyobb vitézök
elestével a törökök fehér zászlót tűztek föl; de Kampó arra mit sem
ügyelt, mert:
– Nem jöttem én – mondá ő – egy ember haláláért háborúba!
Azért mindaddig kaszabolá őket, míg ki nem fáradt.
Ekkor Kampó tűze kardja hegyére fehér kendőt, nem mintha ő akarna
kegyelmet kérni; hanem hogy kegyelmet akar adni az eddig életben
maradtaknak, mire a törökök éljent kiáltának.
Ezután átment Kampó a Tisza tulsó partjára (hol most Újszeged van)
pihenni; de alvásakor egy török katona fejét vevén, azt a basának vitte,
ki is őt ezen vitézhez nem illő tettéért felmagasztaltatta. Ily halállal
végezte éltét a jégtestű Kampó Táltos.
(Ipolyi A. gyüjteményében 290. sz. Debreczeni János gyüjt. Szeged.)

108. Mátyás király és a szökött huszár.
Mátyás király idejében egy vitéz huszárt nagyon sanyargattak ezredje
tisztjei, úgyannyira, hogyha ma huszonötöt kapott, holnap ötvenet húztak
rá; egyetlen hibája volt csak, a részegség. Megúnta már a verést,
megszökött.
Amint éjszaka bujdosott, világosságot vett észre, tehát arra irányozta
lépteit. Végre elérte a házat, hol mécs világított, ott talált egy
asszonyt, kit mindjárt követelőleg felszólított, hogy adjon neki enni.
– Lassabban, – kiált az asszony – itt van a pinczében tizenkét fijam,
majd megtanítják kendet emberségre!
A huszár elhallgatott és szépen kitudakozta az asszonytól a fijai nevét
s a pincze hollétét.
Mikor az asszony eltávozott, a huszár a pincze szűk nyilásához állt
kardjával s az asszony fijait nevenként kiszólítván, egyenként kivégezte
őket. Ezután bement a szobába és még hangosabban követelte az ennivalót.
Az asszony újra elkezdte fenyegetni, mire a huszár azt felelte:
– Dejszen, jó helyen vannak már a fijaid!
Az asszony megtudván szerencsétlenségét, elhallgatott s a szökött
huszárnak enni adott.
Evés közben megérkezett egy vadász, ki elbeszélte, hogy Mátyás királlyal
vadászaton volt, de a csapattól eltévelyedett s úgy jutott ide. A huszár
is elmondta történetét s azután együtt folytatták a vacsorát.
Evés után mindketten lementek a pinczébe, hol temérdek aranyat és
ezüstöt találtak; a huszár ezt mindjárt a királynak szánta, mire a
vadász megigérte, hogy kieszközli a királynál szabadságát és a büntetés
alól való fölmentését. Közakaratból a kincset fölrakták a kocsira s
elvitték Budára.
– Légy csak addig idekünn, míg én bemegyek a királyhoz és elbeszélem
esetedet! – szólt a vadász.
A huszár az ajtó előtt maradt, a vadász bement s egyszerű vadászruháját
levetvén, felöltötte a fényes királyi ruhát; mert ő volt Mátyás király.
Azután kimegy és a huszárt, ki nem ismerte fel a fényes öltözetben,
megdorgálta, hogy mit ácsorog itt az ajtó előtt. Most bement, fölvette a
vadászruhát s ebben jött ki biztatni a huszárt, hogy csak várakozzék,
mert a királlyal nem lehet oly hamar beszélni. Majd ismét bement s
királyi ruhában jött ki pirongatni a huszárt, hogy mégis itt ólálkodik.
A huszár megrestelte a dolgot, hazafelé indult; de a vadászruhájú ember
visszahívja s megmondja, hogy ő Mátyás király. A huszár térdre esett
előtte, a király azonban fölemelvén, megbocsájtott neki s őt ezredének
generálissává tette; adott neki aranyos betűkkel írott kutyabőrt, hintót
rendelt a számára és sok szolgával ellátta.
A huszár ezután nagy pompával indult a falu felé, hol az ezredje feküdt;
a hintót és a szolgákat kívül hagyva a falu előtt és közlegényruhában
ment be.
– Dejszen, jobb lett volna neked odamaradni, mint visszajönni, – mondták
a társai – régen ki van már faragva számodra az akasztófa!
Ő csak ment tovább, míg a tisztek el nem fogatták s le nem húzatták.
Mikor már jól elverték s halálra ítélték, előrántotta a kutyabőrt, mire
a hetvenkedő tisztek hozzáfogtak bocsánatért könyörögni, de ő mindenkit,
aki vele méltatlanul bánt, a legkeményebben megbüntetett.
(Ipolyi A. gyüjteményében 698. sz. Debreczeni János gyüjt. Parád.)

109. A kakas és Mátyás király.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény asszony, kinek egy
nagy kakasa volt, mely nagyon sokat evett s mit sem használt neki; az
asszony tehát elűzé a kakast.
Útjában előtalála egy farkast s kérdezé tőle:
– Hová mén?
A farkas mondá:
– Bujdosni.
Felele a kakas:
– Jer’ velem! – és egyszerre, mint a tubákot, felszippantá.
Tovább előtalálá a rókát, a folyóvizet, a méheket; ezekkel szinte úgy
bánt, felszippantá őket.
Elérvén Budára, felszállott a Mátyás király kapujára s monda:
– Kukuríkú, Mátyás király, udvarolni jöttem!
A király felbosszankodott és parancsolá a szolgáknak levetetni a kakast;
de az csak ismét kukuríkula. Mátyás király a szilaj csikók közé záratta,
hogy rúgják agyon; de a kakas kiereszté a farkast, mely mind megöldöste.
Mátyás látván a kárt, a kakasok közé záratta, de itt a rókát bocsájtá
ki, mely megölte őket.
Most Mátyás három napig fűtött kemenczébe dobta, itt a kakas a folyót
bocsájtotta ki, mely a tüzet eloltotta.
Végre Mátyás szörnyű nagy bugyogót húzott magára s a kakast beletette;
ekkor a kakas kieresztette a méheket. Mátyás király a méhek csípését nem
tűrhetvén, sok kincset ígért a kakasnak, ha megszabadítja a méhektől. A
kakas lecsipkedvén a méheket, a sok kinccsel hazament, hol a gazdasszony
nagy örömmel fogadta.
A gazdasszony a történteket látván, elveré a kakasát kincseket hozni,
mely egy gombot felszíván, mikor ki akarta adni, megdöglött.
(Ipolyi A. gyüjteményében 556. sz. Szluha Ágoston gyüjt. Szeged.)

110. A pénzt terítő kakas.
Volt egyszer egy házaspár, a nőnek egy tyúkja, a férjnek egy kakasa
vala.
Az asszony mindennap evett rántottát, mert tyúkja mindennap tojt egyet,
a kakas ugyan szinte tojott, de a férj még sem ehetett rántottát, az
asszony pedig nem adott neki. Erre a férj jól megverte kakasát, annyira,
hogy lábát el is törte; a kakas bánatában vándorolni ment. Előtalált
először is egy rókát, amely kérte, hogy vigye el őt.
– No, bujj belém! – mond a kakas s meglett.
Ugyanígy történt egy farkassal és egy magánosan folydogáló folyóvízzel.
Este egy erdőbe, egy zsiványházba érkezett, a kútra ült fel. A farkas és
a róka a gyomrában igen megéheztek.
– Vannak – úgymond – egy ólban ludak, másikban hízott sertések, egyétek
meg!
A farkas és a róka úgy tettek, azután ismét belementek a kakas hasába, a
folyóvízből jót ittak.
A zsiványok éjszakára hazajöttek, keresik a ludakat és sertéseket, de
sehol sem találják; legalább a kakast akarnák megenni s befűtvén jól a
kemenczét, beleteszik; ekkor a folyóvíz kiömlik a kakas hasából s
eloltja a tüzet, a róka és farkas pedig szinte kijönnek s a zsiványokat
elkergetik. Ezek mindent igérnek a kakasnak, csak ne bántsa őket.
A kakas három zsák pénzt kívánt s miután utolérte, egyet a rókára,
másikat a farkasra tett, a harmadikat ő vitte s így mentek vissza a régi
gazdához.
A kakas felállván a kapufélfára, nagy haraggal kiáltotta:
– Gazda, nyisd kapudat, terítsd ki ponyváidat!
A gazda kinyitá kapuját s három ponyvát terített ki s a kakas mindegyik
ponyvára egy-egy zsák pénzt terített el.
A nő megirigylé férje szerencséjét, tyúkja lábát szinte eltörvén,
vándorolni küldé. Ez elment és messze földeken minden szemetet
felkeresett és kapart; végre talált egy fél krajczárt, ezt szájába
vevén, nagy fittyel felszállt gazdasszonya kapujára, kiáltván:
– Gazdasszony, nyisd kapudat, terítsd ponyváidat!
A gazdasszony majd összetörte magát, úgy szaladt, a tyúk pedig egész
ünnepélyességgel letette a ponyvák egyikére a szeméten talált fél
krajczárt.
A gazdasszony erre úgy megharagudott, hogy azonnal agyonütötte és
megfőzte tyúkját, mely lakomára férjét is meghíván, a két házastárs
összebékült.
(Ipolyi A. gyüjteményében 88. sz. de 87. szám alatt van idézve. Pajor
István gyüjt. Kis-Csalomja.)

111. Ilvay.
Ilvay hetvenéves, rettenthetetlen, barsvármegyei vén kurucz volt, amint
róla most is a barsi köznemességnél szóhagyományilag neve emlékezetes.
Keresztül megy egyszer Néveren, befordul lovastul egy gazdához, belül az
udvaron sövényéhez köti a lovat.
Nyári idő lévén, meleg volt, megszomjazott és kért egy kecseg
aludttejet, mely kívánságának megfelelt a gazda s csak úgy frissében
leül az udvaron egy fatörzsre és egész kényelemmel kanalazza az
aludttejet, szinte az őszbeborult nagy szakállának is kijutott az
aludttejből. Egyszer arra vágtatott hat vasasnémet; oda se néz, – bár
figyelmezteti a gazda – csak kanalazza tovább az aludttejet, szinte
csorgott a szakállán. Elfogyasztván az aludttejet, rápattant a lovára,
nekiindult a németnek: űzőbe vette őket, Kerestényék-féle országúton
utoléri s mind a hatot irgalmatlanul levágja, befordul a faluba,
jelenti, hogy takarítsák el őket.
(Ipolyi gyüjteményében 327. sz.)

112. Nagylépő.
Volt a világon egy ember, aki olyan volt, hogy egy lépéssel tizenkét
mérföldre ellépett.
Egyszer bement egy királyhoz szolgálatot keresni.
– Van énnekem a világ végén egy testvérem, menj el hozzá, nézd meg, él-e
még? Hogyha él, hozd el ide a házamhoz. Kapsz egy nagy várost, amelyik
kell a birodalmamból, választhatsz, meg egy kád aranyat adok.
Elment a Nagylépő, aki tizenkét mérföldre lépett egy lépéssel, három
lépéssel odaért, hárommal pedig vissza, két óra alatt megjárta;
hazavitte volna azt az urat is, de épen azon a héten halt meg.
A király, mikor meghallotta, hogy a testvére meghalt, elbúsulta magát,
bánatjában ő is meghalt; nem maradt sem fija, sem semmi rokona, a
királyság a Nagylépőre maradt. A Nagylépő azonban annyira elpusztult,
hogy utoljára szegénységre jutott; minden városát, országát eladta.
Nagylépő is nekibúsulta magát; azon gondolkozott, hogy megöli magát; de
akkor ki temeti el? Nem ölte meg magát, hanem nagy tüzet rakott, azt
meggyujtotta, annak a közepébe ment, hogy ne kelljen eltemetni, ott majd
porrá ég.
(Ipolyi A. gyüjteményében 503. sz.)

113. Délibáb, a Puszta leánya.
Az öreg Pusztának két gyermeke volt: a Tenger és a Délibáb.
A Tenger nagyravágyó volt és egészen elnyomta a Délibábot, a Szél
azonban szerelmes volt a Délibábba és azért elkergette a Tengert, így
maradt csak neki egy lánya: a Délibáb, ki azonban a Szelet nem szerette,
hanem a Napot; ezért emelkedik a Naphoz és ha a Szél fuvalni kezd,
habozik; míg ha nagyot fuj, elszalad előle s valahányszor a Nap süt az
ős Pusztára, mindenkor emelkedik hozzá kedvese, csak mikor lenyugszik,
ereszkedik le ő is a Puszta kebelére.
(Ipolyi A. gyüjteményében 615. sz. Békés.)

114. Délibáb.
Ezredévek előtt ott, hol a Tisza kanyarog, megvolt már az alföldi
Puszta, csakhogy Tenger zúgott rajta végig.
A Tenger ugyanis a szelíd ősz Pusztának szeszélyes, tomboló és kínzó
ifiú felesége volt, ki végre – miután az öreg Pusztának keblét
össze-vissza tépte, partok lánczaiban emészteni önmagát megúnván –
harczot üzent a Hegyeknek, felült a Viharra, mint harczi paripára,
hullámból öltött fényes pánczélt.
Pallosként villámot ragadott jobbjába, zászló helyett egy sötét felleget
baljába s ekként fegyverezve keresztültört a Hegyeken s elhagyta a
Pusztát.
Midőn a Puszta ájultából, melyet nejének szilaj hánykódása idézett elő,
felébredett, örömmel szemlélte, hogy neje elment; de még nagyobb volt
öröme, látván, hogy közös gyermeköket, a Délibábot – kit szelíd, szép
viseletéért anyja, a Tenger sohasem szeretett – otthagyta.