polyi Arnold népmesegyüjteménye; Magyar népköltési gyüjtemény 13. kötet - 18

Total number of words is 4298
Total number of unique words is 1590
36.1 of words are in the 2000 most common words
49.3 of words are in the 5000 most common words
57.4 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
Másnap el is mentek az ezüstvárba; elmondták azután az ezüstvár urának,
hogy miért jöttek; hozzáfogtak tanácskozni s azt határozták, hogy az
ezüstvár ura a maga hatlábú lovát odaadja a királyfinak, azon aztán
menjen el s ha lehet, lopja el az asszonyt, mert az szüntelen a kút
káváján ül, a Fekete Saskirály pedig a kútban bent van.
Elment tehát a királyfi, de mikor már a kúthoz közel járt, a Fekete
Saskirály kígyója nagy sziszegéssel csúszott le a kút kávájáról s
megmondta a Fekete Saskirálynak, hogy idegen ember jön. Ekkor a Fekete
Saskirály kijött, elkezdett fenyegetődzni, mire a királyfi nem mert
tovább menni, hanem visszament az ezüstvárba s elmondta a dolgot, ahogy
történt. Ekkor azt határozták el, hogy ismét menjen el s hagyja magát
megfogatni. Adtak neki zsákot is és azt mondták, hogy a Fekete Saskirály
majd össze fogja darabolni, de azzal ne gondoljon, csak arra kérje, hogy
darabjait rakja bele ebbe a zsákba s tegye fel a lóra, majd ez a ló
vissza fogja hozni s akkor majd meggyógyítják. A királyfi ráállt erre
is, másnap elment a kút felé. A kígyó ismét nagy sziszegéssel hírül
vitte, hogy idegen ember jön; a Fekete Saskirály pedig kijött, a
királyfit megfogta. A királyfi csak arra kérte, hogyha már
összedarabolja, rakja bele a zsákba s tegye fel a lóra, hadd vigye a ló
amerre neki tetszik. A Fekete Saskirály összedarabolta, belerakta a
zsákba, feltette a lóra, a ló pedig visszavitte. Az ezüstvárban azután a
kígyók összehordtak mindenféle forrasztó füvet, fürdőt készítettek,
megfürösztötték a királyfit, ki azonnal visszanyerte életét.
Most újra tanácskoztak s azt végezték, hogy már meg ők ketten mennek el
bátyjukhoz, a királyfi pedig maradjon az ezüstvárban. Majd ők szép
szóval elcsalják a Fekete Saskirály nyolczlábú lovát s majd máskor azon
mennek el a királyfi feleségéért. Elmennek tehát másnap a Fekete
Saskirályhoz, őket szívesen fogadta, sőt panaszkodott, hogy rossz
testvérek, ritkán látogatják meg. Megvendégelte őket s mikor el akartak
jönni, elcsalták cserébe az ő hatlábú lovuk helyett a nyolczlábú lovát.
Másnap az ezüstvár ura maga a Fekete Saskirály lován ment el, mivelhogy
ösmeretes volt a Fekete Saskirály kígyója előtt, a kígyó nem sziszegett,
hírt sem adott a gazdájának, csak akkor, mikor már látta, hogy az
asszonyt a kút kávájáról felvette és elszaladt vele. A Fekete Saskirály
kergette egy darabig az öccsét, de mivelhogy a hatlábú ló utól nem
érhette a nyolczlábut, visszament a várba s feleség nélkül maradt.
Az ezüstvár ura pedig visszaadta a királyfinak a feleségét s felkisérték
a lluk szájáig, ott feleségével együtt beleült a lóbőrbe s egy kígyóval
felhúzatták a másvilágra. Mikor felérkeztek, a királyfi a lluk száját
becsináltatta s nagy vendégséget csapott, hogy feleségét visszanyerte.
Ma is élnek, ha meg nem haltak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 2. sz. Simon Mihály gyüjt.)

71. Donát.
Volt a világon egy király, ennek volt egy leánya, a leány mikor
tizennégy éves volt, a király a fal közé rakatta, úgy, hogy csak olyan
kis nyílás maradt, amelyen egy madár befért; azért rakatta el, hogy a
leány soha férfit ne ismerjen.
Egyszer nagy zivatar támadt és a szél a kis lyukon a leányhoz falevelet
vitt be; a leány fölkapta a falevelet, megette s ettől gyermeke lett.
Csakhamar hírül vitték a királynak, hogy a leány szobájából gyermeksírás
hallatszik, de a király sehogy sem hihette el, többeket küldött oda,
hogy hallgassák meg, vajjon igaz-e? Mind azzal tért vissza, hogy
csakugyan úgy van.
A király nem hitte, végre elment maga s mikor meggyőződött, nem tudta,
mitevő legyen? Összehívta az okos embereket tanácskozni s azt
határozták, hogy a leányt fiával együtt egy nagy hordóba kell tenni és a
tengerbe dobni. Úgy is lett; csináltak egy nagy hordót három
vasabroncsra s beletettek három kenyeret, három kulacs bort, a leányt
fiával és a tengerbe dobták.
A gyermek egyszer felébredt s kért az anyjától enni, adott neki az anyja
egy kenyeret és a gyermek egészen megette, azután inni kért s odaadott
egy kulacs bort s azt egészen kiitta, azután meghuzakodott s mindjárt
lepattant egy abroncs a hordóról.
Megint elaludt a gyermek, az anyja pedig ezalatt mindig sírt. Huszonnégy
óra mulva fölébredt, megint enni és inni kért, adott neki az anyja egy
kenyeret és egy kulacs bort, ezt is megette. Nyőlt a gyermek, mint a fű,
amint jóllakott, meghuzakodott és egy abroncs megint lepattant a
hordóról.
Megint aludt huszonnégy óráig s amint fölébredt, megette a kenyeret és
megitta a bort, meghuzakodott és lepattant a harmadik abroncs is.
Nagy förgeteg támadt, a hordót a hullám kivetette egy szigetre s amint
leesett, azonnal szétszakadt.
Elindultak a szigeten lakást keresni, amint ballagnak, előtalálkoznak
Krisztus Urunkkal és Szent Péterrel.
– Péter! – azt mondja Krisztus Urunk – Ez a fiú nincs megkeresztelve,
jöjj, kereszteljük meg!
Megkeresztelték s Donátnak nevezték el és ajándékba adtak neki egy
szamarat, egy olyan puskát, melyet csak rá kellett a vadra fogni,
azonnal meglőtte és egy körtefát, melynek az a tulajdonsága volt, hogy
ha Donát a földbe szúrta, mikor el akart menni vadászni, a fa virágzott
s mikor már hazafelé jött, ért rajta a gyümölcs.
Egyszer az erdő közepén építettek egy gunyhót, a körtefát az ajtó elé
szúrta, azután elment vadászni; mikor hazajött, már érett gyümölcs volt
a fán; a vadat pedig nyalábosan hozta haza, mert csak rá kellett a
puskáját a vadra fogni, már leesett a vad.
Igy járt el naponként s anyja csak a fát nézte, hogy mikor jön már haza
a fia.
Egyszer roppant nagy ordítást, lármát hall az erdőben, megy arra s amint
kiért az erdőből, hát egy völgyben három Ördögfiut lát veszekedni,
reájok fogja a puskát, de azok kiáltanak:
– Halt, Donát! Tudjuk, hogy jó vitéz vagy, jöjj közénk bírónak! Azon
veszekszünk, hogy melyikünk mestersége a legjobb, ítélj közöttünk te!
– Hát, mondjátok, kinek miben áll a mestersége?
Elkezdi azután az egyik:
– Én szabó vagyok s olyan köpönyeget tudok varrni, hogy ha rám veszem,
ha az egész világ összejönne, sem látna meg senki, itt van nálam!
– No, szép, hát a tied miben áll?
– Én, – szól a másik – varga vagyok s olyan papucsot varrok, hogy ha
lábomra veszem, hát csak azt mondom: Lipit lop, ott legyek, ahol én
akarok! s már ott vagyok.
– Ez is szép!
A harmadik pedig azt mondja:
– Én szíjgyártó vagyok s olyan ostort fonok, hogyha az egész világ népe
ellenem jönne, én csak feléje csapnék, mind kővé válnék.
– Máskép nem tudom megítélni, melyiteké jobb mesterség, hanem ott van
három hegy, menjetek fel s majd ha én szólok, induljatok el és aki
hamarabb ideér, az a legjobb mester, hanem a köpönyeget, papucsot s
ostort hagyjátok itt!
Fölmennek a hegyre, kiált nekik Donát, futnak mint a szél, hanem Donát
fölveszi az ostort, feléjök csap, mindjárt lassabban futnak, még egyszer
feléjök csap, még lassabban futnak, végre harmadszor is feléjök csap,
mind a három kővé válik.
Fölszedte a holmit Donát, elment haza. A köpönyeget magára vette, beült
a gunyhóba; az anyja látta, hogy a körte megért s le is hullik és fia
még sem jön, sírt-rítt, hogy valahol elveszett.
Egyszer csak letakarja magáról a köpönyeget, hát akkor látja az anyja.
Hol volt olyan sokáig? Kérdezi az anyja, de Donát nem mondta meg, hogy
mije van neki. Csak vette a papucsát, már ott volt, ahol akart. Mindig
járt-kelt.
Egyszer egy hegyen látott egy várat, fölmegy a várba, hanem ott senkit
sem látott, a szobák királyilag föl voltak ékesítve, hanem sehol egy
lélek sincs.
Összejárja a szobákat, mindnyájának az ajtajában benne van a kulcs;
amint tizenegy szobát így megnézegetett, benyit a tizenkettedikbe, ebben
a gerendára tizenkét Óriás volt hajánál fogva fölakasztva, a kulcsokat
magához vette, hazament s otthon mondja az anyjának:
– Édesanyám, hagyjuk mink itt a gunyhót. Találtam az erdőben egy szép
várat, menjünk oda lakni.
Föltépték a földből a körtefát és elmentek. Donát anyjának adta a
tizenegy szoba kulcsát, de a tizenkettediket magánál tartotta. A
körtefát leszúrta az ajtó elébe s megint vadászni ment.
Az anyja nagyon szerette volna tudni, mi van abban a szobában, hogy fia
nem akarja oda beereszteni, kérte mindig, adja neki a kulcsot, maga
szeretne bemenni, hanem Donát azt mondta:
– Nem érdemes odamenni, valami ól volt, teli van szeméttel! Majd ha
kitisztítják, odaadja a kulcsot.
Nem hitt neki az anyja. Mikor elment Donát vadászni, az egész házat
fölhányta a kulcsért, végre Donát ágyában fellelte, benyitott a szobába
s megrettent az iszonyú Óriások láttára; megszólalt egy, hogy adjon neki
csak egy csepp vizet, mert mindjárt meghal! Megsajnálta, adott neki s
amint a szájához értette, mindjárt leesett a gerendáról s ember lett.
Mindjárt – én a tied, te az enyém! – megszerették egymást s azon
gondolkoztak, hogy veszítsék el Donátot?
Az Óriás azt tanácsolta, hogy tegye beteggé magát az anya s ha hazajön a
fiú, mondja, hogy szörnyen beteg, hanem az elébb azt álmodta, hogy a
tengerszigeteken van egy erdőben egy vaddisznó, hogyha annak a fijából
ennék, azonnal meggyógyulna!
Hazajött Donát és az anyja nyögve beszéli, hogy soha meg nem gyógyul;
hanem az elébb egy kicsit elszunnyadt és azt álmodta, hogy a
tengerszigeteken az erdőben van egy vaddisznó; ha ennek a malaczából
ennék, mindjárt jobban lenne.
– Hó, ha csak ennyiből áll, mindjárt hozok én édesanyámnak!
Fölült a szamárkájára és elballagott a Hold anyjához. Beköszönt:
– Adjon Isten jó napot, Hold anyám!
– Fogadj Isten, fiam Donát! hát hol jársz itt, mikor itt még a madárnak
sem szabad járni? Már itt ismerték Donátot.
Édesanyám nagyon beteg, csak úgy gyógyul meg, ha a vaddisznó malaczából
eszik.
– Ördögöt eszik a te anyád!
– Nem tudna Hold anyám eligazítani oda?
– Én ugyan, fiam, nem tudom merre van, ha a lovam tudja, az elvisz oda.
– Hát édes Csinoskám, elviszel-e engem?
– El én, ha szabad három nap ennem és innom!
– Szabad!
A ló féltáltos volt.
Elindultak, azt mondja a ló Donátnak:
– No, most ember légy, mert ha megkap bennünket a vaddisznó, soha többet
vissza nem jövünk! Hanem, hogy észre ne vegyen, tizenkét órakor kell
mennünk, mert akkor szoptatja a malaczait és úgy igyekezz’, hogy a
mellén szopót kapd el úgy, hogy észre ne vegyen!
Ott termettek egyszerre, éppen szoptatott a disznó, odaugrott Donát,
elkapta a malacot, azzal azután futnak, mint a szél. Utánuk rugaszkodik
a disznó, de csak a ló fél farkát harapta el.
Azt mondja a Hold anyja:
– Derék vitéz vagy, Donát, még ezt kivüled senki sem tette meg, hanem
hálj meg nálunk!
– Nem bánom!
Reggel azután vitte haza a malacot, de nem ám azt, amelyiket akarta,
mert éjszaka kicserélték. Odahaza azt gondolták, hogy Donát már
bizonyosan elveszett, a körtefát is kivágták; véletlenségből maradt egy
kis forgács és ebből kihajtott a fa s ért is rajta a gyümölcs.
Az Óriás, amint meglátta az érett gyümölcsöt, elkiáltá magát:
– Jön Donát! – s futott a szobába.
– No, édesanyám, itt a malacz!
– Jaj, kedves fiam, csakhogy hazajöttél, már azt gondoltam, hogy rég
elvesztél s búmban a körtefát is tűzre tettem, hogy ne emlékeztessen
szüntelen reád. Már jobban vagyok, nem szükséges a malacz.
Igy nem tudták elföldelni Donátot, az Óriás azt ajánlotta, hogy tegye
még egyszer beteggé magát Donát anyja és azt kívánja fiától, hogy a
szigeteken az erdőben van egy arany almafa, ha annak a gyümölcséből hoz,
azonnal jobban lesz.
Amint hazajött Donát, azonnal panaszkodott az anyja, hogy szörnyen beteg
s csak úgy lesz jobban, ha a szigeteken levő erdőből hoz aranyalmát.
– Meglesz, anyám!
Elindult s egyenesen a Hold anyjához ment.
– Jó napot, Holdanyám! Tudja-e, hol van az arany almafa?
– Fogadj Isten, édes fiam! Én ugyan nem tudom, de tudja a Nap anyja.
– Messze van-e az még ide?
– Még vagy három nap kell menned, hogy odajuss.
Beköszönt a Nap anyjához:
– Hol jársz erre, Donát, mikor még itt a madár sem jár?!
– Kedves Napanyám, nagyon beteg édesanyám s csak úgy gyógyul meg, ha az
arany almából ehetik.
– Ördög kell annak, nem aranyalma. Én ugyan még hírét sem hallottam
olyan embernek, aki oda elment volna, hanem majd elvisz a lovam.
Ennek a lova egész tátos volt.
– Csinoskám, elviszel-e?
– El, csak te ember légy, mert azt a fát tizenkét Tündér őrzi és azok
tizenkét órakor alszanak; de az arany almák, ha a fáról egyet
leszakítnak, úgy összeverődnek, hogy nagyobb zajt okoznak, mint
ugyanannyi nagy harang; erre a zajra a Tündérek felébrednek és ha
ottkapnak, jaj nekünk! Most mondd meg, úgy menjek-e mint a szél, vagy
mint a gondolat?
– Mint a gondolat.
– De még azt mondom, hogy az arany almák a legtetejében vannak a fának,
középett az ezüst, alól pedig a réz; tehát a legfelsőből szakíts!
Ott termettek, egyszerre lekap Donát egyet a fa tetejéből, de mindjárt
oly zúgás lett, hogy a Tündérek felébredtek; de ment ám a ló, mint a
gondolat s mégis kiszakították a ló egész farkát.
Mikor a Nap anyjához visszaértek, azt mondja neki:
– Derék vitéz vagy, Donát, még ilyent nem láttam, hanem hálj meg nálunk!
– Nem bánom!
Reggel útnak kelt, elérkezett a Hold anyjához, itt is meghált; de
reggelre az arany almát kicserélték.
Otthon az anyja a kertben sétálgatott az Óriással és a körtefát már
ismét rég kivágta; de valahogy elesett egy forgács, az kihajtott és ért
rajta a gyümölcs.
Amint meglátta az érő gyümölcsöt az Óriás, elkiáltja magát:
– Itt van Donát! – és fut a szobába.
Amint belép az ajtón Donát, elébe fut az anyja, nyakába borul:
– Csakhogy hazajöttél, kedves fiam, azt gondoltam már, bizonyosan
meghaltál! Már a körtefát is feltüzeltem, hogy ne keserítse szívem. Nem
kell már az alma, semmi bajom.
Amint elmegy Donát vadászni, kijön az Óriás és azt tanácsolja, hogy
tegye ismét beteggé magát az anyja és mondja neki, hogy csak úgy gyógyul
meg, ha vele egy kádban megfürdik és ekkor kösse össze a két
hüvelykujját háromszor egymásután és harmadszor az vaskarikává fog
válni.
Hazajön a fiú, már akkor az anyja keservesen nyögött az ágyban.
– Mi baja, édesanyám?
– Haj, kedves fiam, már meg kell halnom, hanem az előbb azt álmodtam,
hogy ha veled egy kádban megfürdhetném, mindjárt meggyógyulnék.
– Ó, hacsak ennyiből áll az egész, mindjárt meglesz!
Hordott egy kádba vizet és fürdöttek benne az anyjával. Fürdés közben
azt mondja az anyja:
– Fiam, ugyan vagy-e te olyan erős, mint apád volt? Ő, mikor fürdöttünk,
ha összekötöttem az ujját, elszakította; ugyan el tudnád-e szakítani te
is?
– Próbálja meg, édesanyám!
Összekötötte az anyja a két hüvelykujját, de Donát elszakította.
– Jaj, de a te apád kétszer is elszakította!
Ismét összekötötte az ujját, megint elszakította.
– A te apád, ha háromszor összekötöttem is, elszakította.
– No, nem bánom, kösse össze még egyszer, én is elszakítom.
De már ekkor nem bírta elszakítani, mert három karika tartotta össze
ujjait. Most kihívta az anyja az Óriást.
– No, kezemben vagy most, úgy-e?
– Oh, tégy velem, amit akarsz.
– Meg kell halnod!
– Csak azt tedd meg, hogyha megölsz, hát tégy be egy zsákba és tedd
mellém a puskámat, mert úgy sem használhatja más és köss fel a
szamaramra!
Nekiment az Óriás, négyfelé vágta, beletette egy zsákba és fölkötötte a
szamárra s kihajtotta a várból.
A szamár egyenesen ment vele a Hold anyjához, mikor a kapuhoz ért,
elordította magát, kinyitották neki a kaput. Levették róla a zsákot,
látták, hogy Donát négyfelé van vágva, mindjárt levágták a vaddisznó
malaczát, annak a csontjaiból pótolták ki Donát összetört csontjait és
az arany almát lisztté törték, az összeillesztett testet bekenték vele.
Donát nagyot sóhajtva fölébredt.
– Haj, de soká aludtam!
– Soká ám, fiam, mert édesanyád csúful bánt veled.
Donát, hogy megtudta, miként érkezett ide, fogta a puskáját s ment haza;
éppen együtt találta az Óriást az anyjával a szobában.
– No, kezemben az életed – mondja Donát.
– Már ott, Donát, hanem tégy te is úgy, mint én, vágj négyfelé s köss
fel a szamárra!
Úgy tett vele Donát, csakhogy a szamár kiment vele az erdőbe s megették
a farkasok.
Azután szerzett egy negyvenakós kádat, tett mellé egy kis széket, azt
mondta az anyjának, hogy térdepeljen oda a kád mellé és addig onnan el
ne mozduljon, míg azt tele nem sírja könnyel; ő pedig elhagyta a várat,
feltépte a körtefát és elment barangolni.
Ballagott erdőn, völgyön, hegyen keresztül s mikor már a mágneshegyeket
is elhagyta, eljutott egy nagy erdőbe. Ráesteledett már, de csak
ballagott.
Egyszer csak gurul elébe valami, olyan nagy lehetett, mint egy tízakós
hordó, ráfogja Donát a puskát:
– Megállj, ki vagy?
– Ne bánts, kérlek, én az Éjfél vagyok.
Megkötözte Donát egy fához, megy tovább. Megint gurul elébe valami, erre
is ráfogja Donát a puskát, ez is kéri, hogy ne bántsa, ő a Hajnal, ezt
is megkötözte.
Amint ballag tovább, egyszer csak szemébe tűnik valami világosság és
hogy mellette különféle alakok ugrálnak. Odaczéloz Donát, ellövi a
tüzet, de ott megint felgyujtották, mert a Boszorkányok járták táncukat
s a tűznél sütöttek valamit.
Donát még egyszer ellőtte a tüzet. Azt mondják a Boszorkányok:
– Ez más nem lehet, mint Donát, mert nincs oly jó vitéz több. Ne bánts
bennünket, Donát! – kiáltának – tudjuk, hogy jó vitéz vagy.
Odament hozzájok, kérték, hogy eressze el az Éjfélt és a Hajnalt, mert
ők máskép nem mehetnek haza.
– Menj a Kékországba, az egész ország népestől, királyostól együtt el
van átkozva, ha ezeket megszabadítod, tied lesz a Kék királyleány.
De ezt csak akkor mondták neki, mikor a Hajnalt eleresztette és
egyszerre nappal lett.
Mikor eleresztette az Éjfélt is, a Boszorkányok azt mondták még neki,
hogy a Kékvár tornyán forog egy kék kakas és ez a király leánya, ha ezt
lelövi, az övé lesz az egész ország a leánnyal együtt, de ez oly sebesen
forog, hogy még nem találkozott, aki lelőhette volna.
Elindult, nemsokára elért a Kékvárhoz, ott nem volt semmi élő, minden el
volt átkozva, csak a kakas forgott sebesen.
Ráczélzott Donát és a kakast egyszerre lelőtte. Ebben a nyomban az egész
ország megelevenült, minden úgy lett, mint azelőtt volt.
A megszabadító a leánnyal együtt elnyerte az egész országot. Boldogul
élt sokáig, egyszer útnak indult a régi lakása felé megnézni az anyját.
Mikor odaért, a kád egész csordultig volt könnyel és az anyja éppen
akkor halt meg; ő pedig visszatért országába s élt boldogul.
(Ipolyi A. gyüjteményében 722. sz.)

72. Az üldözött királyfi.
Az ország előkelői sürgették a királyt, hogy házasodjék meg, mert nem
illik, hogy nőtelen ember legyen a király; meghagyták pedig neki, hogy
valamely más országbeli királynak a leányát vegye el.
A fiatal király elúnván a sok unszolást, végre útnak eredt egyszerű
vadászruhában. Amint egy erdőbe ért, a sok vad láttára kedve kerekedett
vadászni.
Vadászás közben találkozik egy kanászleánnyal, ki szépsége és bátor
beszéde által annyira megtetszett a királynak, miszerint föltette
magában: vagy ez lesz a feleségem, vagy senki; de nem merte kilétét
kinyilatkoztatni, hanem miután a leány ajánlatát elfogadta, kikérdezte
tőle, hol laknak? Ezt megtudván, jó borral töltött csutorát akasztott a
nyakába, beballagott a falu végén lakó kanász szegény hajlékába s mint
fáradt utas szállást kért. Jó borával a leány apját s anyját
becsudálkoztatta s akkor kérte meg tőlük a leányt, mert tudta, hogy az
efféle emberek nem örömest adják leányukat holmi idegen, kivált úrféle
embernek. A szülők beleegyeztek, a király sok pénzzel megajándékozta
őket s a leányt magával vitte és csak az úton nyilatkoztatta ki neki,
mikor már közel voltak lakásához, hogy ő király és megparancsolta neki,
hogy magát királyleánynak vallja.
Hazaérkeztük után a legelső embernek a leányát a palotába hozatta, hogy
ezt a külső országból való királyleányt tanítsa meg mindarra, amit ő
tud.
Minthogy az előkelő embernek leánya is szeretett volna a király felesége
lenni, nem csoda, ha nagy zavar támadt, mikor a király felesége valahogy
kibakkantotta, hogy ő nem királyleány.
Volt ekkor már a királynénak egy gyönyörű fija, kinek mellén három
aranyszál volt és iskolába is járt már, de oldalán mindig kardot
hordott. Ez a gyermek igen szerette anyját, élt-halt érette.
Az országnagyok sürgették a királyt, hogy feleségét kergesse el magától
s vegyen mást el; de a király állandóan ragaszkodott feleségéhez.
Végre sok sürgetés után a király beleegyezett, hogy mérgezzék meg a
feleségét.
Igy azután megparancsolták a szakácsnénak, hogy a királyné előtt oly
kedves kácsahúst mérgezetten adja neki fel az asztalra. A szakácsné a
parancs szerint elkészíté a kedves kácsapecsenyét s eltette, hogy ebédre
feladhassa.
A deák hazajött az iskolából s ennivalót kért, de a szakácsné nem akart
adni, hanem a gyermek addig kúpolódott, míg végre ráakadt a pecsenyére.
A szakácsné ezt meglátván, hirtelen rákiáltott, hogy ne próbáljon belőle
enni, mert mindjárt meghal. Erre a királyfi kirántotta a kardját, hogy
keresztüldöfi a szakácsnét, ha meg nem vallja, hogy kinek készítette. A
szakácsnénak mit volt tenni? megmondotta.
A fiú most berontott a gyűlésbe, fenyegette apját és a tanácsosokat,
hogy visszajön roppant nagy sereggel s mindnyájukat kardrahányatja. Erre
anyjával hintóba ült és kiment az országból.
Amint mentek, mendegéltek, egyszer roppant nagy szélvész kerekedett,
éppen erdőbe értek ekkor s mind a ketten fa alá húzódtak, háttal a fához
támaszkodva várták a vihar végét.
A fiú nyughatatlanságában szüntelen vagdalta kardjával a földet; egyszer
csak megcsördül a kard s meglát egy karikát, fel akarja venni, hát
látja, hogy ajtó húzódik utána. Ezen nagyon megörültek és siettek a
szélvész elől a föld alá menekülni; itt egy Vénasszonyt találtak, ki
igen szívesen fogadta őket.
Éjszaka azután hazajött a Vénasszony tizenkét fija, kiknek elbeszélte a
vándorlók szerencsétlen sorsát. A rablók megörültek, hogy ilyen jó
prédára tettek szert, enni-inni hívták őket:
– Egyenek, – mondának a rablók – hisz úgyis most esznek utoljára
mivelünk!
A királyné erre megijedt, de a fiú biztatta anyját, hogy ne féljen,
innen elmennek.
– De bizony nem mentek, – riadának fel a rablók – itt maradtok ti
örökre, innen többet ki nem mentek!
A fiú erre felugrott s heves harcz kezdődött közöttük, mely a tizenkét
zsivány halálával végződött. Erre a Vénasszony megijedt, megmutatta a
pénzüket, csak ne bántsa a királyfi, de azért ennek sem volt irgalom. A
királyfi a pénzről felismerte, melyiket honnan rabolták el a zsiványok s
visszaadta a királyoknak, kik az ifjú fölsegélésére harminczezer embert
ígértek, de a királyfi az ajánlatot visszaútasítá s anyjával tovább
folytatta útját.
Egy éjjel ismét a szabad ég alá szorultak, szép holdvilágos éjjel volt s
ők egy hegy oldalához vonultak.
A királyfi a holdvilágnál az átellenében levő hegy oldalán vasajtót
pillantott meg, melyen nagy vaslakat volt, de a királyfi kardcsapása
alatt lehullott. Bemenvén az ajtón, igen szép termeket találtak, de
akárhány szobán mentek keresztül, egyetlenegy lelket sem láttak. A fiú
nyughatatlan lévén, hátrahagyta anyját, sorra kutatta a termeket.
Az anya előtt most egy Óriás bujt ki a földből, az asszony megijedt, de
az Óriás bátorította, hogy ne féljen. Míg a fiú odajárt, az asszony az
Óriással szerelembe esett s megegyeztek, hogy a fiút elföldelik.
Az Óriás a fiútól félvén, nem mert vele szembeszállani, hanem az asszony
az Óriás tanácsa folytán betegnek tetette magát s arra kérte fiját, hogy
menjen el az udvaron levő kúthoz, hozzon abból vizet s ő attól
meggyógyul.
A fiú a kútnál tizenkét Óriást talált egy gyönyörű szép leánnyal
lapdázni.
Az Óriások intették a fiút, hogy ha az életét szereti, ne közeledjék
feléjök, de a fiú nem ijedt meg tőlük, sőt mind a tizenkettőt levágta, a
leányt megszabadította s anyjának vizet vitt.
A leány a világ szépsége volt, azért a királyfi föltette magában, hogy
feleségül veszi; de most még nem lehetett, hazaküldé tehát atyjához, a
török császárhoz, de mielőtt a leány eltávozott volna, kettéhasította
selyemkendőjét, felét a királyfinak adta, felét magának tartotta.
A királyfit anyja most a közellevő hegyre küldte a forráshoz vízért.
Alig ért a fiú a hegy aljához, egyszerre tömérdek sok oroszlán, tigris,
vaddisznó és más állatok megrohanták, de ő nem vesztette el bátorságát,
a vadakat mind szétkergette.
Fölment a hegyre, ott egy Vénasszonyt talált, ki nagyon megrémült a fiú
láttára s könyörgött előtte, hogy ha már a fiait megölte, legalább neki
kegyelmezzen!
Amint a Vénasszony megmutatta neki a forrást, a fiú kettéhasította
kardjával a Boszorkány fejét.
De minő nagy lett bámulása, mikor látta, hogy a Vénasszony kettévágott
fejéből csak rukkol elő a katonaság s csak az ő parancsára vártak. A
tigrisek, oroszlánok s egyéb vadállatok voltak a főtisztek, a
közlegények pedig az asszony fejében voltak. Az egész elátkozott
hadsereg volt.
A királyfi kiadta nekik a parancsolatot, hogy addig ott várjanak, míg ő
elő nem jön és föl nem szólítja őket a távozásra. Ezzel otthagyta őket
és anyjához sietett a korsó vízzel.
Harmadszor az anyja rábeszélte, hogy fürödjék meg az ottlevő tóban. E
tónak az a sajátsága volt, hogy a belépő tüstént elvesztette szeme
világát és minden erejét. Igy történt ez a királyfival is, mire az Óriás
megrohanta, a három aranyszálat a melléről levágta, őt pedig
össze-visszadarabolva egy gödörbe vetette. Jött arra egy vadász,
meghallotta a nyöszörgést, elvitte lakásába. Törökországba vitte egy
csodadoktorhoz. A császár leánya eljárogatott a betegeket látogatni;
most is elment, de hogy elbámult, mikor a betegek közt megmentőjét
pillantotta meg. Azonnal szaladt atyjához s hírül adta neki, hogy
kedvese itt van. Atyja ellenezte az ifjúval való házasságot, de a leánya
nem tágított, összekeltek, mert a fiú fölgyógyult és szeme világán,
valamint a három aranyszál szőrön kívül minden erejét visszanyerte.
Egyszer, amint a királyfit vezette felesége, látja, hogy vak békát vezet
egy másik és a tóba belelöki, majd a vak béka ép szemmel jön ki belőle;
hasonlóképen tett a királyfival felesége is és a királyfi is ép szemmel
jött ki.
Most már szívesen fogadta vejét a török császár is; veje kívánatára
csináltatott egy tizenhatökrös szekeret, melynek feneke csupa borotvából
volt, visszament azután az Óriáshoz, az Óriást a szekérre kötöztette,
anyját pedig a tizenhat ökör elébe fogatta s megparancsolta az
ökörhajtónak, hogy akár cselőre, akár hajszra kell hajtani, anyját is
csak úgy üsse, mint az ökröket, még meg nem hal.
Ezután elment katonáihoz, apja országát elfoglalta, még a gyermekeket is
kardra hányatta s így egyedül maradt uralkodónak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 480. sz. Debreczeni János gyüjt. Jászberény.)

73. Kisokoska.
Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencziás-tengeren is túl volt,
volt egyszer egy szegény asszony; annak az asszonynak volt egy fia és
minthogy ez a fiú igen okos volt, hát az egész világ csak Kisokoskának
hívta.
Egy reggel történt, hogy Kisokoska nagyon sokáig elaludt, mikor azután
felkelt, mondja az anyjának:
– Jaj, édesanyám, mit álmodtam?
– Hát mit álmodtál, fiam?
– Hej, édesanyám – azt mondja Kisokoska – nem mondom meg addig, míg be
nem teljesedik.
De az anyja nagyon szerette volna megtudni, hogy mit álmodott a fia s
minden módon azon volt, hogy ezt kivehesse belőle és még meg is verte a
fiút, de ez azt mondta:
– Nem bánom, édesanyám, akármit csinál, de addig meg nem mondom, míg be
nem teljesedik!
Az öreg asszony látta, hogy semmire se boldogul, feladta a dolgot a
keresztény királynak.
A király mindjárt elhívatta Kisokoskát s kérdezte tőle, hogy mit
álmodott?
– Jaj, király felséged, – azt mondja Kisokoska – nem mondom meg addig,
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - polyi Arnold népmesegyüjteménye; Magyar népköltési gyüjtemény 13. kötet - 19