polyi Arnold népmesegyüjteménye; Magyar népköltési gyüjtemény 13. kötet - 04

kiáltott, de a szabó lecsitította.
Másnap Hajnalka elbúcsúzott a szabótól, pedig a szabó tovább is tartotta
volna, marasztalta, de nem maradt.
– Nekem mennem kell – szólt Hajnalka, – nálam egy nap egy esztendő!
Most meg azt kívánta a királyleány az apjától, hogy csináltasson neki
olyan gyűrűt, mint amilyen volt a jegygyűrűje a másvilágon.
A király magához hivatta az ötvösét, de ez is úgy járt, mint a szabó.
Ezen is Hajnalka segített éppen úgy, mint a szabón, s ennek a felesége
is tüzet kiáltott, mikor a gyűrűt meglátta.
A királyleány most már láthatta, hogy itt kell lenni Hajnalkának. Azt
kérte az atyjától, hogy engedje ki még egyszer kocsikázni. Az atyja
megengedte.
Mikor kikocsikázott, az ötvös felé hajtatott; s az ablakon keresztül
meglátta Hajnalkát. Mindjárt megállította a hintót, bement az ötvöshöz s
Hajnalkát a királyi palotába vitte.
Hajnalka megmondta a királyleánynak, hogy a szoba minden ajtaját s
ablakját csukassa be s ő majd elbánik Kalefaktorral. A királyleány úgy
rendekezett, de egyet mégis nyitva hagytak véletlenül s mikor Hajnalka
belépett a szobába, Kalefaktor a nyílt ablakon kirepült.
Hajnalka ezután felvilágosította a királyt, hogy ő szabadította meg a
leányait s így lettek leányai Estéé, Éjfélé és Hajnalé.
Nagy lakodalmat laktak, boldogul éltek; míg egyszer Este és Éjfél
irigykedni kezdett Hajnalkára s vesztére törtek. Abban egyeztek meg,
hogy egy alkalommal, ha vadászni mennek, elvesztik. Ezért azt végezték,
hogy pörgő karikát készíttetnek, olyant, hogy a felső része még a
legélesebb borotvánál is hatszázszor élesebb legyen; azt majd a fűbe
vetik s egyikök, mintha találta volna, felveszi s átadja Hajnalkának,
hogy el tudná-e térdével törni? Cselük sikerült. Hajnalka a karikát
térdén ki akarta egyenesíteni, térdét elvágta. Este és Éjfél rárohantak
s meg akarták ölni, de nem sikerült; otthon mégis azt hazudták, hogy
Hajnalkát a vadállatok tépték szét.
Hajnalka iparkodott hazamenni, de nem bírt, csak csúszkált az erdőben.
Egyszer egy félkezű vadász bukkant reá. Csakhamar megbarátkoztak,
belekapaszkodott a vadászba, ki őt lakásába vitte. Itt éldegéltek, a
vadász nyulakat hordott, Hajnalka pedig elkészítette.
Mikor azután beleúntak a magányos életbe, elhatározták, hogy
gazdasszonyt hoznak maguknak és pedig úgy, hogy legközelebb búcsú
alkalmával Hajnalka kosárba ül, a vadász a kosarat a nyakába akasztja s
bemegy vele a templomba; Hajnalka pedig azt a leány, amelyik megtetszik
neki, megragadja s azt mondja:
– Hej, legyünk otthon!
A vadász pedig hazateremti őket. Úgy is történt. Herczegkisasszonyt
hoztak magukkal, ki beleegyezett, hogy gazdasszony legyen, mert mind a
vadász, mind Hajnalka nagyon szép volt.
Kalefaktorról tudták, hogy a szép asszonyt keresi, elhatározták
magukban, hogy a vadász vadászni megy, az asszony pedig, mikor
Kalefaktor a fán megjelen, beédesgeti a szobába, Hajnalka azután elbán
vele. Úgy is történt. A vadász vadászni ment, Hajnalka elbújt,
Kalefaktor a fán megjelent s a gazdasszonyt csábítgatta, hogy hagyja el
kedveseit; a gazdasszony azután elmondta, hogy ő is szeretne
megszabadulni tőlük, de nem tud s Kalefaktorral elmenne szívesen, hanem
jőjjön be, míg felkészül. Kalefaktor nem akart mindjárt bemenni, de
azután bement mégis, a herczegkisasszony becsukta az ajtót, Hajnalka
előmászott és összevagdalta Kalefaktort, mire a vadász is hazatért s
csonka karját belemártotta Kalefaktor karjába s az azonnal kinyőlt.
– Nosza, hamar márts bele engem is! – kiáltott Hajnalka.
A vadász belemártotta s kinyőlt a lába.
A vadász gróf volt, várába vitette ezután a herczegkisasszonyt s
boldogul éltek; Hajnalka pedig visszatért a királyi udvarba, testvéreit,
mint a kocsisokat, kenyérrel, vízzel tartotta s ipa halála után átvette
az ország kormányzását és még most is uralkodik, ha meg nem halt.
(Ipolyi A. gyüjteményében 700. sz. Debreczeni János gyüjt. Parád.)

8. Leánytevő Sárkány.
Volt hajdan egy szegény ember, ki kenyerét terhes szolgálattal keresé,
de ezt a szolgálatát is elvesztette. Elment szolgálatot keresni s
összejárta talán az egész világot, de ki sem könyörült rajta.
Útközben végre találkozott egy farkassal egy erdőben. Kérdezi a farkas:
– Mit keres ebben a rengeteg erdőben, hol még a madár sem jár?
Miután elpanaszkodott a szegény ember, mondá neki a farkas:
– Én is épúgy eltévedtem társaimtól, hanem tudod mit? vigy el magaddal,
hiszen csak megélünk ketten!
– Jól van, farkas barátom, jer’ velem, majd nekünk is felvirrad még
valaha.
Amint ketten mennének, útjokban reábukkantak egy medvére, melyet, miután
nyájasan köszöntöttek volna, megkérdeztek, nem volna-e neki kedve velök
menni? mit el is fogadott. Most már hároman mentek.
Mikor már sokáig utaztak, találtak egy oroszlánt, mindjárt azzal állt
elő: vajjon nem fogadnák-e őt is közéjök? Elfogadták, mert így többen
voltak egy társaságban. Most már az egész nemes társaság ment, mendegélt
mindaddig, míglen egy városhoz nem ért. Amint ahhoz már közel voltak,
elrémültek nagyon, látván, hogy az egész város gyászfekete színű
posztóval van beborítva. A város egyik végén volt egy rongyos viskó.
Hogy veszedelembe ne kerüljenek, bement az ember. Körültekintvén, mit
sem látott benne, mint egy vén asszonyt, kinek homloka jobban meg volt
ránczokkal szántva, mint bármely szegény ember fiának a földje. Először
egy kicsit megdöbbent, de bátorságot véve magának, megszólítá a vén
boszorkányt:
– Jó napot kívánok, nénémasszony!
– Adj Isten neked is, kedves fiam!
Az ember nem akarván sokáig figurázni, megkérdezte:
– Mi volna annak az oka, hogy az egész város gyászposztóval van
beborítva?
– Tudd meg, kedves fiam, legelőször, hogy itt az egész városban csak egy
kút van, azután hogy abban a kútban van egy szörnyeteg: tizenkétfejű
Sárkány, mely addig kinek sem ad vizet, míg neki egy leányt nem adnak
eledelül. És ez már oly hosszú idő óta tart, hogy már minden városbeli
leányt fölemésztett. Jelenleg a király gyönyörű leányára került a sor. A
király mély bánatba merült egyetlen leánya miatt: az egész várost
gyászposztóval borítatta be s kihirdette az egész birodalmában, hogy az
kapja a királyleányt feleségül és a fél birodalmat, aki a leányát
megmenti. Azonban mindeddig nem találkozott, a ki a Sárkány szemébe mert
volna nézni.
Búcsútvett a szegény ember az asszonytól s a kút felé tartott, hova sok
nép tolult. Mindenki látni akarta, hogy nyeli el a szörnyeteg a
királyleányt.
Amint odaért, kérdezte a néptől, hogy hova viszik ezt az ártatlan
leánykát?
– A kútban levő Sárkánynak – feleltek neki.
Alighogy odaérkezett a hintó, melybe hat gyászlepellel beborított ló
volt befogva, a király szolgái azonnal kiemelték a leánykát a hintóból.
Ekkor a szegény ember odament a király leányához, hogy ő társaival
megszabadítja. A király és királyné ki sem mentek, csak a vár
bástyájáról nézték, hogy nyeli el a szörnyeteg kedves leányukat.
A szörnyeteg nem jött mindjárt ki, a szegény ember már megúnta a
várakozást, azért az oroszlán maga nézett be, de amint bekukkant a
kútba, emelkedni kezdett a Sárkány. Minthogy a szegény embernek a bal
kezére esett a kardja, kirántotta baljával s a Sárkánynak három fejét
lecsapta, de csakhamar jobb kezébe vette a kardot és ismét három fejétől
fosztotta meg az utálatos szörnyeteget. Most a Sárkány egyszerre kidobta
magát a szárazföldre, mire az állatok megrohanták és széttépték.
A leány ezt látva, majd bibújt a bőréből s az ujján levő gyűrűt ketté
törve, egyik felét magának tartá meg, a másikat a szegény embernek adta.
A szegény ember pedig a Sárkány tizenkét nyelvéből, füléből, lábából,
ujjából, orrából a hegyét levágta, tarsolyába tevé és a fáradság után
lenyugodván, elaludt.
Nem messze a kúttól volt egy magas fa, melyen régóta leselkedett egy
czigány, mindig fenyve baltáját, mellyel a Sárkányt le akarta vágni; de
mivel a szegény ember megelőzte őt, ezért felette bosszankodott reá és
hozzája menvén, fejét levágta. Utána elment a királyhoz s fejszéjét
villogtatva mondta, hogy ez a fejsze volt, amellyel levágta az utálatos
állat fejét s mutatta az állat tagjainak a darabjait is. Erre
lakodalomhoz fogtak, ettek, ittak, vigadtak s éltették a czigányt,
kivéve a királyleányt, ki szomorkodva nézte mindezt.
Míg ezek vigadoznak, kinyugodván magát a farkas, felkelt s látja, hogy
ura vérben fekszik, feje is le van vágva, kétségbeesetten fut a medvéhez
és az oroszlánhoz, felzavarja s nézik urokat, hogy lehetne rajta
segíteni?
A medve hallott valaha a gyógyító füvekről, az oroszlánt magával vivé, a
farkast pedig oda rendelé gazdájokhoz őrzőül. Sok keresés után
előtaláltak egy kígyót, mely puttonykát vitt a nyakán, kérdezték tőle:
– Kígyó barátom, mit viszesz hátadon?
– Élesztő vizet a testvéremnek, mert éppen most egy kerék keresztülment
a nyakán, őt akarom feléleszteni!
Kértek tőle egy keveset, elmondták, hogy háladatosak lesznek; de a kígyó
nem akart adni. Ekkor a medve úgy megcsapta a kígyót a talpával, hogy a
kígyó azonnal a földre rogyott; az oroszlán a nyakára vevé a puttonyt s
futott gazdájához, a medve utána. Megfogták gazdájuk fejét,
odaillesztették a nyakához, ráöntötték a vizet, úgy összeforrt, mintha
sohasem volt volna levágva. Az ember felébredvén, oly szép lett, mintha
királyvérből származott volna.
Míg ezek így történtek, a királyleány legnagyobb szomorúságban tölté
perczeit, mit atyja észrevevén, szolgáját azonnal a jósló vén asszonyhoz
küldé, hogy kérdezze meg, vajjon ki ölte meg a Sárkányt? A jósló asszony
azt felelé:
– A czigány.
A farkas ezalatt arra kérte gazdáját, eressze el a király udvarába, de
előbb tegyen a nyakára egy kosarat. Gazdája nem akarta elereszteni,
hanem a farkas nem nyugodott. Amint a farkas odament, a kutyák
észrevették s elkezdtek szokatlan hangon ugatni, az emberek kiszaladtak,
a czigány alól pedig egy vánkos kiesett. A kutyák majd hogy szét nem
tépték a farkast, a lármára még a királykisasszony is kiment, ki azonnal
megismerte a farkast s kiáltott az inasoknak, hogy csendesítsék le a
kutyákat és senki se merje bántani a farkast. A farkas fel és alá sétált
a palotában, ki sem merészkedett hozzányúlni, csak a királyleány, ki
levevé a kosarat a nyakáról s a legfinomabb ételekkel és süteményekkel
telerakván, ismét nyakára akasztotta és elbocsájtotta. A farkas
hazaérkezvén, gazdájának adta oda a kosarat, ki egyenlően felosztotta az
ételt.
Ezután a medve kéredzkedett el, ez is hasonló szerencsében részesült, ez
alkalommal a czigány alól ismét kiesett egy párna. Végre engedelmet kért
az elmenésre az oroszlán, ez is oly szerencsés volt, mint a többi s
ekkor a cigány alól az utolsó párna esett ki.
A király mindezt megfigyelte, az oroszlánt pedig kileste, hogy hova
viszi az ételt? Látta, hogy egy viskóba s ott egy embernek adja át. Alig
ért haza a király, rögtön megparancsolta, hogy kocsisa hatlovas kocsiba
fogjon be s hozza be a viskóból az embert és az állatokat. Mikor a
király udvarába értek, a czigánynak már ekkor mintha tövisből volt volna
a széke, úgy ült; de ott kellett ülnie.
Amint felértek a palotába, a királyleány azt kívánta édesatyjától, hogy
az embert vele szembe ültesse. Mikor ez megvolt, azt mondta:
– Ime, jó atyám, szemközt ül velem, akinek az életemet köszönöm!
Ezzel elővette a fél gyűrűjét és a szegény ember is megmutatta a másik
felét és hogy a királynál nagyobb hitelre találjon, elővette
tarisznyáját és kirakogatta a Sárkányból levágott darabocskákat, mire a
czigány is előszedte az ő darabocskáit, csakhogy rövid vizsgálódás után
kitűnt, hogy a czigány előtt már valaki vágott belőle és az is kijött,
hogy a czigány volt a gyilkos.
Ekkor a czigányt a törvény elébe állították, elítélték, hogy a
legszilajabb csikók farkára kössék és így szétszakítsák.
A király hallván az ítéletet, azonnal négy szilaj csikót hozatott a
méneséből, a czigányt a csikók farkára kötötték és szétszakították.
A szegény ember pedig elvette feleségül a királyleányt és atyjokkal
együtt sokáig boldogul éltek, az állatok pedig a legjobb sorsban
részesültek.
(Ipolyi A. gyüjteményében. 25 sz. gyüjt.)

9. A pásztorfiú viaskodásai.
Volt egy szegény ember, oly szegény volt, hogy egyetlen fiát csak egy
garassal küldé a világba.
A fiú ment, mendegélt, előtalált egy koldust, kinek csak egy szeme volt
és ez volt az Isten; kérdé tőle, hogy hova megy? A koldus alamizsnát
kért tőle, a fiú megosztotta vele a garast s megkérdezte tőle: melyik
úton keresse ő a boldogságát? A koldus azt mondta:
– A Fekete-tengeren túl lakik egy gyönyörűséges aranyhajú leány. Nagy
erdőben van a vára, amelyiknek az egyik kapuja fekete, a másik fehér. A
fekete ajtó nagyobb pompát mutat, mint a fehér, de azért te csak a
fehéren húzd meg a csöngetyűt és az aranyhajú királyleány fogja azt
kinyitni.
Miután ezt háladatosságból megmondotta a pásztorfiúnak az egyszemű
koldus, azután ki-ki más úton ment.
Sokáig ment a fiú a Fekete-tengeren, elérte a nagy erdőt és a gyönyörű
várat, melyen a fehér és fekete kapu volt.
Sokáig állott a fiú a fekete ajtó előtt; de mégis azután a fehérnek ment
és becsengetett, a szép aranyhajú pedig kinyitotta az ajtót.
Kérdi tőle a fiú:
– Nem kell-e neki pásztor? minek a szép aranyhajú leány nagyon megörült
s megfogadta.
Örömmel hajtotta a fiú a nagy csordát, ment utánok messzire, míg egy
gyönyörűséges kerthez értek, melyben aranyalmák és aranycseresznyék
teremtek.
Volt a kertben egy szép vár, melyben hatalmas Óriások laktak.
A pásztorgyermek meg mindig csak azt nézte, hogy miként lophatna az
aranyalmákból és cseresznyékből? Felmászott egy fára, honnan meglátta,
hogy egy Öregember közeledik felé; megismerte, hogy ez az egyszemű
koldus. Mikor közel volt hozzá, vesszőt adott a pásztornak s azt mondá:
– Én meg akarlak jutalmazni nagy vitézséggel! ezzel a vesszővel meg
fogod győzni a három hatalmas Óriást!
Ezzel eltűnt az öreg koldus, a gyermek pedig úntig lakott az
aranycseresznyével. Azonban a három Óriás odajött a fa alá és felnéztek:
– Nézd, nézd, – azt mondja az egyik közülök – nézd, milyen bogárka
mászik itten a fán; tépjük agyon a hitvány férget!
A pásztorfiú pedig háromszor megsujtotta az Óriást, amelyik legközelebb
volt s legott lerogyott az Óriás, így a többit is kivégezte. Nagy
örömmel ment le a fáról a várba, hol sok rab volt, mind szabadon
bocsájtotta.
Nagyon jól élt itt az ifjú, mert szép legény vált belőle, mikor egyszer
eszébe jut, hogy házasodni is kellene! Mindjárt a szép aranyhajú leányra
gondolt, kinek csordáit híven őrizte; de nem ment megkérni, hanem valami
más érdemet akart magának szerezni, mit nem kellett soká keresni, mert
kiütött a háború ugyanabban az országban a hétfejű Sárkánnyal, ki nem
akart vizet adni mindaddig, míg szép leányt nem adtak neki.
Már az aranyhajú királyleányon volt a sor, ekkor jelentette magát a
pásztorfiú az öreg királynál s mondta, hogy ő meg fogja szabadítani a
várost és meg is győzte a vitéz a hétfejű Sárkányt; ezután elvette a
szép aranyhajú királyleányt s még most is élnek, ha meg nem haltak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 134. sz.)

10. A talált gyermek.
Egy asszonynak volt egy kis fia, de egyszer, mikor munkában volt s
gyermekét letette, két pólyásgyermeket talált azon a helyen, hol a
magáét hagyta volt. Mivel a kettőt egymástól megkülönböztetni nem tudta,
mind a kettőt felnevelte; de mindig fúrta a fejét, mint ösmerhetne a
maga édesére?! Javasolták neki, verné meg mind a kettőt jól, amelyik az
ő fia, nyakába fog borulni és kérni őt, ne bántaná, a másik pedig
félremegy és ott fog sírni.
Úgy történt; de a két fiú nagyon szívére vette, hogy anyjok őket így
megveré, eltökéllették, hogy a házat elhagyják, elmennek szerencsét
próbálni.
Amint mennek, egy vastag fához érnek, hol az út kétfelé vált. Itt a
talált gyermek, ki okosabb volt, azt mondta a másiknak:
– Édes testvérem, az út maga mutatja, hogy egyikünk jobbra, a másik
balra menjen. Esztendő mulva, meglehet, találkozunk e fánál s ha nem
találkoznánk, aki itt lesz, döfje e vastag fába a bicskáját, s ha abból
vér foly, tudhatja, hogy testvérének jól van dolga, ha pedig hitvány
nedv fog folyni, tudhatja, hogy testvérének dolga rosszul megy, vagy
éppen meghalt.
Kétfelé mentek tehát. A talált gyermek egy nagy városba ért, amely
egészen be volt húzva fekete posztóval. Tudakozására: mi ennek az oka?
azt felelték, hogy egy hétfejű Sárkány van közel egy szirtbarlangban
nagy víz között, amely minden nap egy leányt eszik meg; sorsvetés útján
már a király leányára került a sor.
Nem szólt semmit, egyenesen a királyhoz ment és azt mondta, hogy ő meg
akar vívni a Sárkánnyal. A király kardot adott neki és megigérte, hogy
odaadja neki a leányát, ha meggyőzi a Sárkányt.
Amint a királyleányt hajón nagy gyászban vitték, a Sárkány kidugta egyik
fejét, melyet a talált fiú rögtön elvágott s úgy bánt a többi hattal is,
minek következtében a király veje lett.
Amint egyszer vadászni ment, egy Öregasszonyt talált az erdőben, ki
galyat vitt egy talyigán, mivel már nem bírta, kérte, hogy segítsen
neki.
Segített neki s amint tolja, egyszerre elsülyed a talyigával együtt.
Az Öregasszony a Sárkány anyja volt. Ott lent a barlangjában
szemrehányás közt vesszővel illette meg, mire a király veje kővé vált, ő
pedig csontokat főzött vasfazékban, melyek fia csontjai voltak s avégből
főzte, hogy fia felelevenedjék. Ez éppen egy esztendőre történt.
A másik testvér a vastag fához menvén, beledöfte a kését és víz folyt
belőle.
Mindjárt tudta, hogy testvére veszedelemben van, elment tehát azon az
úton, melyen testvére elindult.
Végre elért ugyanabba a városba, hol nagyon megörültek neki, mert
hasonlatosságánál fogva azt gondolták, hogy a királyleány férje. Ő nem
fedezte fel magát, hanem ki akarta tudni, hol van testvére?
Amint egyszer vadászni ment, az erdőben az Öregasszonnyal szint’
azonképen járt. A Boszorkány, ki leselkedett reá, megörült neki, de ez
kikapta kezéből a vesszőt, s megütötte vele a Boszorkányt, ki azonnal
kővé vált, a vessző másik végével pedig kővé vált testvérét illette meg,
ki azonnal felelevenedett.
A Sárkánynak már csak kevés ideig kellett volna főlni, hogy
felelevenedjék.
A két testvér ezután visszament a városba, hol a király veje feleségével
nagy öröm közt új lakzit lakott.
(Ipolyi A. gyüjteményében 21. sz. Pajor István gyüjt. Nyék.)

11. A két testvér.
Egyszer egy szegény ember kiment hitvesével a szántóföldre munkálkodni.
Volt nekik egy angyalképű kis fiacskájok, kit magukkal vittek
valahányszor valahova mentek; minthogy pedig a nap felettébb sütött, a
gyönygyalakú gyermeket terebélyes vadfügefa alá fektették, hogy ott
csendesen nyugodjék, ők pedig munkájokat folytathassák.
Mikor már legjavában dolgoznak, egyszer csak nagy sírást hallanak,
mindjárt otthagyták dolgukat, odaszaladtak a fa alá s két gyermeket
látnak egymás mellett feküdni; de úgy hasonlítottak egymáshoz, hogy ki
nem tudták választani, melyik az övék; végre abban állapodtak meg, hogy
hazaviszik mind a kettőt s fölnevelik.
Egyszer, mikor már jól tudtak imádkozni, szüleiktől elkéredzkedtek
játszani. Játék közben azt mondja az idegen gyermek:
– Édes testvérem, menjünk ama magas hegyre!
A kis fiú beleegyezett. Mikor már sok üggyel-bajjal fölértek az óriás
hegy csúcsára, azt mondja az idegen fiú:
– Kedves vérem, térdepüljünk le s imádkozzuk el azokat az imádságokat,
melyeket szüleinktől tanultunk!
Mikor már ezt is elvégezték, azon veszik észre magukat, hogy a hegy
kétfelé nyílt előttük s mintegy királyi kincstár áll előttük nyitva,
igen sok arany, ezüst s mindenféle drágaság volt előttük. A gyermekek
egy darabig bámészkodva álltak ott; hanem az idegen azután megszólalt:
– Tudod-e, mit akarok mondani! ebből a sok kincsből ne vigyünk egyszerre
sokat, hogy az emberek észre ne vegyék s bajba ne keveredjünk; hanem
majd inkább mindennap kijövünk s annyi kincset hozunk magunkkal,
amennyire szükségünk lesz!
Mikor zsebjöket telerakták arannyal és ezüsttel, hazafutottak
szülőikhez, kik először megütköztek, hogy a kincset látták s féltek a
bajtól, de mikor megmagyarázták nekik a gyermekek, megnyugodtak. Ezután
naponta kijártak a gyermekek aranyszedni, addig szedegették,
hordogatták, hogy gazdagok lettek.
Elérkezett az idő, hogy a gyermekek betöltötték a tizenhetedik évöket,
megszólították atyjokat:
– Atyám, az Isten megáldott bennünket, szerezz nekünk egy kis örömet,
tudniillik vegyél nekünk egyforma lovakat, vitézruhát és egyenlő
fegyvert!
– Kedves gyermekeim, édesörömest megteszek mindent, ne gondoljátok, hogy
csak a szám jár és semmit sem teszek, jertek velem a vásárra,
válasszatok magatoknak olyan lovakat, amilyeneket akartok s kivántok!
Egy kis idő mulva el is mentek a vásárra, de kedvökre való lovakat nem
találtak s már búsan hazafelé indultak, mikor megpillantottak egy
czigányt két rossz gebével. Ezt a két gebét annyira megkedvelték, hogy
alkudozásba bocsájtkoztak a cigánnyal és nagy nehezen megvették ráadásul
oly kancsó vízzel, melynek hathatós ereje volt. Olyan volt ez a víz,
hogy ha a lovak kifáradtak, csak ezzel kellett meghinteni a szőrüket s
meggyorsultak. A lovak tátosok voltak.
Ezután kardot mentek vásárolni. Összejárták a boltokat mind, de sehol
sem találtak kedvökre valót. Végre ócskavaskereskedőhöz mentek be s ott
láttak két rettenetes kardot, rozsdásat. Ez tetszett meg nekik s meg is
vették.
Majd elmentek a szabókhoz, de kedvökre való öltözetet nem találtak. Már
hazafelé indultak, mikor összetalálkoznak egy kereskedővel, ki
vitézruhákat árult. A kereskedőt két kutya követte. Szóba álltak a
kereskedővel, vettek tőle két egyforma öltözetet s megvették a két
kutyát is. Most már mindennel el voltak látva, elhatározták maguk közt,
hogy elmennek szerencsét próbálni.
Sokáig utaztak már, mikor végre eljutottak egy fához, hol az út kétfelé
ágazott el. Itt az idegen azt mondá:
– Kedves testvérem, itt az idő, itt a hely, hogy elváljunk egymástól;
nálad is van egy kés, nálam is, szúrjuk bele ebbe a fába, hogy, ha
azután valamelyikünk ide visszajön és meglátja a másik kését kiesve,
tudja, hogy testvére meghalt!
Megcsókolták egymást; egyik az egyik, másik a másik úton indult el.
Az idegen ifjú paripáján csakhamar egy városba ért, hol király lakott,
kihez minden tartózkodás nélkül beköszöntött:
– Kérlek, fogadj meg engem szakácsodnak s kutyámnak és lovamnak adj
enni!
A királynak szüksége volt az emberekre, megfogadta.
A királynak szokása volt a tenger mellett lovagolni. Egyszer, mikor a
tengerparton nyargalt volna, nagy zúgást hall. Végre kiveté magát a
tengerből egy rettentő tizenkétfejű Sárkány s megszólítá a királyt:
– Lám, most elnyelhetnélek lovastul együtt, de nem teszem, ha
kívánságomat teljesíted! Tudom, hogy több leányod van, azt is tudom,
hogy az életed kedvesebb előtted, mint a leányaidé, azért ha megigéred,
hogy egy leányodat nekem adsz, szabadon bocsájtlak!
A királynak mit volt, mit nem volt tennie, meg kellett igérnie, hogy a
legkisebb leányát odaadja neki. Visszatért a király, nagyon szomorú
volt, de szomorúságának az okát aznap senki sem merte megkérdezni.
Másnap reggel a szakácsinas is kilovagolt a tengerpartra. Amint meglátta
a Sárkány, odakiáltott:
– Mondd meg az uradnak, hogy tartsa meg a szavát, mert ha nem, a
halálfija lesz!
Erre a fiú meghökkent, egyenesen a királyhoz futott s elmondta neki az
izentet. A királynak nem volt más mit tennie, mint megmondani a
legkisebb leányának, hogy halálos ruhába készüljön s őt kövesse. A leány
bármennyire sírt is, atyjának kénytelen volt engedni, készült a halálra.
Ezalatt az idő alatt a szakácsinas lefutott a tátos lovához, kikérdezte,
miként kellene megszabadítani a király leányát.
– Kedves, jó gazdám – mondja a ló – vedd föl magadra vitézruhádat, tedd
a tarisznyádba a bűvös vizet, kösd föl a kardodat, te szabadítod meg a
királyleányt!
Az inas megfogadta a lova szavát, vágtatott a tenger felé. Ekkor már ott
volt a király leányával, s népségével, az inasnak sem kellett több,
felkért egy embert, hogy ha a viaskodásban lankadni fog, a
tarisznyájában levő vízzel hintse meg.
Nem sokat kellett várni a Sárkányra, csakhamar kijött a tengerből, hogy
majd magával viszi a királyleányt, de az inasnak sem kellett több,
kiugrik a népgyülekezetből, elkezd viaskodni a Sárkánnyal. Már több
fejét levágta a Sárkánynak, mikor lankadni kezdett, már-már
veszedelemben forgott, mikor megbízottja elkezdte behinteni tagjait a
vízzel, mire sokkal erősebb lett, mint azelőtt volt s a Sárkányt
legyőzte.
Ezt látva a királyleány, odafut s örömében lehúzván drága gyűrűjét a
vitéz hajára kötötte. A vitéz abban a szempillantásban eltűnt, bement az
istállóba, lehúzta a ruháját, dolgához látott. A király hazajövén,
felette örült leánya megszabadításán, de öröme korai volt, mert másnap,
hogy az inas kiment a tengerpartra a rút állatot megnézni, eme szavakat
hallotta:
– Mond meg királyodnak, a megöltnek az atyja izeni, hogy középső leányát
vigye ki neki a tengerhez!
Hazaérkezvén az inas, megmondja az izenetet; mire a király öröme
szomorúsággá vált s könnyes szemmel mondá középső leányának, hogy
készüljön a halálra.
A halálra készült leányt atyja vezeté a tengerpartra, hol a Sárkány
kijövetelét várták. Csakhamar kijött a Sárkány; de ott termett a vitéz
is, ki megbizottja segítségével legyőzte a szörnyeteget.
Ez a királyleány is levette gyűrűjét és a vitéz hajába fűzé; a vitéz
ekkor is legott eltűnt.
Igy történt a király harmadik leányával is.
Egyszer, amint a leányok lefeküdni készülve, a konyhán keresztülmentek,
a legkisebb királyleány megpillantotta az alvó inas hajában levő három
gyűrűt, de nem árulta el testvéreinek, hanem, mintha mit sem látott
volna, lefeküdt velök.
Másnap alig hogy felvirradt, a legkisebb királyleány szépen
felöltözködve bement atyjához s elkezdett neki könyörögni:
– Atyám, kedves, drága atyám! mindeddig semmit sem kértem tőled, most
alkalmatlankodok először kérésemmel, de kérlek mindenre, meg ne vesd
kérésemet! Házunknál régóta inaskodik a konyhában egy szép fiúcska,
jutalmazd meg őt!
Atyja kihallgatván kérését, azonnal mesterszakácsnak tette az inast. A
fiú ezután remeket csinált, szépet s mikor remekét bevitte a király elé,
szokás szerint sipkáját nem vette le; de a legkisebb királyleány nem
hagyott neki békét, hogy csak vegye le a sipkáját, mit a király
parancsára meg is kellett tennie. Ekkor a többi királyleány is reá
ismert a gyűrűjére, melyet megszabadulásukkor az inasnak adtak.
Legnagyobb öröme volt a királynak, hogy sikerült neki a vitéz szabadítót
feltalálni; örültek a leányok is.
A király, hogy megmutassa jószívűségét, legkisebb leányát adta neki
feleségül. Tartottak azután oly lakodalmat, hogy hét országra szólott s
minthogy már elöregedett az öregkirály, átadta a királyságát neki.
Az új király a szép királynéval a legboldogabban élt. Egyszer azt mondta
a feleségének, hogy kimegy a tengerpartra, megnézi a leölt állatok
csontjait.
Amint odaért, látott egy Vénasszonyt az állatok csontjait szedegetni.
Mikor már a Vénasszony zsákja tele volt, arra kérte a királyt, hogy adja
fel a vállára.
A király mi rosszat sem gyanítva, leugrott lováról, feladta a zsákot; de
alig fordult meg, vízzel látta magát bekerítve. Akármerre nézett,
mindenütt víz volt, csak egy kis keskeny út vezetett egy viskóhoz. Mit
volt, mit nem volt tenni, bement a viskóba, hol ama asszonyt pillantá
meg, kinek a vállára feladta a zsákot.
A Vénasszony a legszebben fogadta, megköszönte jószívűségét, viszonzásul
három aranyhajszálat adott neki, de oly feltétel alatt, ha az egyiket a
lova nyakára, a másikat a kutyájáéra, a harmadikat pedig a kardjára
köti.
Alig hogy megtette amit az asszony mondott, lova, kutyája, kardja kővé
vált, őt pedig az ereje elhagyta, mit az asszony felhasznált, levágta a
király fejét.
Testvére ezalatt összejárta már a félvilágot, de állásra szert nem bírt