polyi Arnold népmesegyüjteménye; Magyar népköltési gyüjtemény 13. kötet - 22

az apja, anyja, látván anyaszült mezítelen leányukat; mindjárt vettek
neki arany ruhát. Azután elmondta, mi történt vele. A leány ekkor
megfogadta, hogy ő talán sohasem megy férjhez. El is telt négy esztendő
és ismét jött tizenkét katona hozzájok szállást kérni; de a leány
megismerte őket, hogy azok közül a zsiványok közül valók, akik őt el
akarták veszteni; mindjárt elfogatta a korcsmáros őket és tizenkét
derest csináltatott, levetkőztette a katonákat mezítelenre, deresre
kötöztette, azután pedig nagy tűt csináltatott, mellyel a leány maga
szurkálta agyon a zsiványokat, mert a vármegye azt rendelte, hogy
végezzék ki őket.
Mikor a zsiványok szurkálás között kínjukban azt mondották:
– Jaj, jah Istenem!
A leány azt felelte reá:
– Nekem is jaj volt, mikor a kardot czombomba vágtátok!
A korcsmáros még ezután soká élt és a bátor leányt egy igaz gróf, ki
meghallotta ezeket, el is vette.
Éltek, haltak, tökbe tették a drágaságaikat, annak a fejéhez vágták
(ekkor egyre reá mutat a mesélő), kopasz a helye.
(Ipolyi A. gyüjteményében 79. sz. Fehér Ferdinánd gyüjt. Vajka.)

97. Bojnyikok.
Volt egy gazdag kalmár, kinek száz boltja volt; a századikban egyetlen
leánya volt az árús.
Gyakran járt a boltba tizenkét, nagyságos úr ruhába öltözött ember, kik
mindenképen meg akarták nyerni a leány szerelmét, alattomban pedig mást
forraltak magokban. A bojnyikok közt – mert a tizenkét ember az volt –
volt egy, ki csakugyan szívből megszerette a kalmárleányt s társait
minden módon le akarta beszélni gonosz szándékukról.
Egy alkalommal reávették a leányt, hogy látogassa meg őket a
kastélyukban; de hogyan akad reájok? ez volt a kérdések kérdése. Hosszú
vörös pántlikákat egybevarrtak, azokat a bojnyikok magukkal elvitték, s
elnyújtották az erdő szélétől egészen a lakásukig. A leány azonban nem a
vörös szalagon ment, hanem tőle oldalvást csekély távolságban. Látta,
hogy a vörös szalag nyomán, mint mentek elébe a bojnyikok; de ő azért
csak ballagott a zsiványbarlang felé.
Odaérve, arcz nélkül való állatok rohantak reá, de ő azokat mindjárt
lecsillapította, mert sült csirkéket vitt s azokból odadobált nekik.
Mikor a konyhába lépett, a szakács, a tizenharmadik bojnyik, épen tüzet
szított s nem vette észre, mikor a leány a szobába surrant. Itt a kanapé
alá bujt s várta a történendőket.
Hazajöttek a bojnyikok, káromkodva, szídták, átkozták a kalmárleányt,
hogy úgy rászedte őket. Egy volt mégis közöttük, aki védte a
kalmárleányt s kinyilvánította, hogy ő úgy sem engedte volna megöletni,
ha életébe került volna is. A kis kutya egyre a kanapé alá vaczogott; de
elkergették onnan. Ezek a bojnyikok a kisasszonyhúst nagyon szerették;
most legutoljára a király leányát rabolták el; ennek az aranygyűrűs ujja
a kanapé alá gurult; a kalmárleány fölvette s vele éjjel, midőn a
bojnyikok aludtak, elillant.
Meghivatta azután apja által a leány a tizenkét, nagyságos úr ruhába
öltözött bojnyikot ebédre s egyszersmind a királynak is tudtára adta a
dolog mibenlétét. Lakoma fölött a leány elbeszélte álom gyanánt
történetét s végre, midőn a gyűrűt előmutatta, menekülni akartak a
bojnyikok; de a házat körülállókatonaság elfogta s kivégezte őket egyen
kívül, tudniillik azon kívül, ki a leánynak pártját fogta; mert ezt a
kalmár előre elbujtatta egy rejtekszobába, hogy semmi baj se érhesse.
Ez a bojnyik azután összekelt a kalmárleánnyal. Az otthonmaradt szakács
a dolgot megtudta, otthagyta erdei lakását, álruhába öltözve beszegődött
az új házaspárhoz udvarosnak, hogy a lehető alkalommal az új
házasbojnyikot megölhesse.
A bojnyik megfogadta udvarosnak, de kiküldte a mezőre, hol a reá
várakozó két ember parancsszóra agyonütötte.
Igy szabadult meg a gonosztól. A király fölkutatta a bojnyikbarlangot,
tizenkét szekérrel hoztak onnan aranyat és ezüstöt, azonfelöl temérdek
rézpénzt; gazdagok voltak a bojnyikok, mert a királyokat és a nagy
urakat, mind kirabolták.
(Ipolyi A. gyüjteményében 484. sz. Debreczeni János gyüjt. Jászberény.)

98. A szabólegény.
Egykor egy szabólegény elment vándorolni, – talán mikor a török háború
volt – kezében egy fütykössel, mint a vándorlegények szoktak.
Amint ment, elért egy leégett városba, ahol nem látott senkit sem.
Bement egy nagy, egészen leégett házba, ahol szinte nem volt senki sem,
csak egy kutyaház, amelyben egy nagy kutya volt lánczra kötve, de a háza
előtt álló vályú egészen üres volt, úgy ki volt száradva. A szabólegény
odament a kutyához és a kutyának a vályúba adott enni és inni, azután
leoldta a lánczot a nyakáról s helyébe a kendőjét kötötte és kiindult a
városból; a kutyát magával vezette. Ez a kutya olyan nagy fajta kutya
volt, mint a mészárosoké.
Amint mendegél, útjában találkozik egy mészároslegénnyel, ki azt mondja
neki:
– Miért adod nekem ezt a kutyát?
A szabólegény pedig azt mondja, hogy ő bizony semmiért sem adja.
– Megfizetek érte, csak add nekem! – mondja a mészáros.
– Bizony nem adom én!
– Ha nem adod pénzért, erővel elveszem!
Azután mégis adott a szabólegénynek egy tallért és harmincz garast – a
tallér ezüst volt – és a kutyát elvitte.
A szabólegény csak ballag már most magányosan és már úgy estefelé: mikor
a nap lemenőben volt – mert mikor a kutyát elvitte a mészáros, akkor
reggel volt – egyszer visszanéz, hát látja, mintha messziről valami
nagyon szaladna s úgy lebegtetne valamit. Megáll és nézi, hogy mi lehet
az? amint mindig közelebb-közelebb ért hozzá, hát nagy örömmel látja,
hogy az ő kutyája az és a nyakán levő kendő lebegett. Most már leoldta a
kendőt a kutya nyakáról, mert látta, hogy úgyis el fog az már vele
menni; és így volt kutyája, kendője és pénze is. Attól a helytől, ahol
állt, nem messze volt egy erdő, az az erdő a Bakonyerdő volt. Most a
szabólegény nem tudta, mit csináljon? Amint megy az erdőhöz közelebb,
lát a szélén egy csárdát, hol gondolta, hogy majd éjszakára oda betér és
majd reggel folytatja az útját. Bemegy a csárdába, beköszön:
– Adjon Isten jó estét!
– Fogadj Isten! mondja a korcsmáros, csúnya, nagyhasú, vörös ember.
– Én itt akarok hálni, van-e hely a számomra?
A korcsmáros fölvezette a szabólegényt öt garádicson egy szobába, ahol
elhálhat a kutyájával együtt. A szobában volt egy kis asztal, – de rajta
nagyon sok lyuk volt égve, mintha gyertya égette volna ki – egy zsup
szalma és egy nagyon rossz szék. Azután hoztak neki paprikáshúst és egy
darab gyertyát, olyanforma hosszút, mint az ujjam és az asztalra
ragasztották. Mikor megvacsorált, le akart feküdni, már a csizmáját
akarta lehúzni, mikor a kutyája elkezdett vonyítani és kaparni. A legény
levette a gyertyát és megnézte a földet; hát látja, hogy az véres,
cseppek voltak a földön; a legény megdöbbent egy kicsit; de azért csak
le akart feküdni, mert nagyon el volt fáradva; hanem a kutya szörnyen
ordított és kapart.
Erre fölemeli a legény a zsup szalmát, hát látja, hogy az alatt a
deszkát föl lehet emelni, – olyan fogó volt rajta – amint fölemeli a
deszkát, a kutya beugrik a lyukba, a lyukból pedig fölkiált valaki:
– Fogd meg a kutyádat, mert az ajtót bezártam s itten akarok felmenni!
Azután fölbujt egy pisze kelner, a csizmaszárjában egy kés volt. Amint
kiment, azt mondta:
– Fogadom, az éjjel ezt a vándort kutyájával együtt a másvilágra küldöm!
Amint ezt meghallotta a szabólegény, nagyon megijedt s azt nézte, hogy
szökhessen el. A szoba ablaka épen az erdőre szolgált, azon kihajította
a pintlijét, azután kiugrott és utána a kutya is, egyenesen az erdőbe
futott, ott beleült egy odvas fába honnan épen annak a szobának az
ablakjára látott, amelyből megszökött. Hallgatott a lyukban és gondolta,
hogy ott majd ki fogja magát pihenni és reggel tovább folytatja az
útját.
Egyszer csak azt látja, hogy abból a csárdából a világosság mind abba a
szobába gyűlt, ahonnan ő elszökött; gondolta magában:
– No, most ölnének meg!
Azután a világossággal szerte-széjjel futkostak a házban, keresték a
vándort. Mikor a házban nem találták, az erdőbe mentek; ott egyet
füttyentettek, erre a kutya elkezdi:
– Buff, buff!
A legény gondolta, hogy így majd a kutyaugatásra megtalálják, hát a
nyakára kötötte a kendőt s csak néha-néha tágította meg a torkán; de
mikor így kinyitotta a száját, a kutya mindig elugatta magát.
Egyszer csak azt veszi észre, hogy egész körül van véve lámpásokkal, és
egy elkiáltja magát deákul:
– Itt van, lűdd agyon!
A szabólegény is mondott valamit deákul.
– Megállj! – kiált a vezér, – ennek még hasznát is vehetjük; ne
bántsátok!
Azután elvitték a csárdába s ott nagy csodálkozással látja, hogy föl van
terítve s az asztal a legszebb aranyedényekkel egészen meg van rakva;
amiből ittak, olyan nagy pohár volt, mint a kehely. Leültek a
vacsorához, az asztalnál sok haramia és nagyok, szép kisasszonyok ültek.
A szabólegény mellett is ült egy kisasszony, s amint ránéz, úgy veszi
észre, mintha látta volna valahol. A kisasszony is ránéz és úgy súgva
mondja neki, hogy nem dolgozott-e ebben és ebben a városban, ennél és
ennél az úrnál? Hát mindjárt eszébe jutott a legénynek, hogy hol látta.
– No hát, – mondja a kisasszony – ha csak lehet, szökjünk el innen!
Vigyázzon, inkább csak egyék, de ne igyék, hogy meg ne ártson a bor!
Amint végére járt a vacsora, a zsiványok ledűltek aludni; ki ide, ki
amoda s a szabó is kezdett szundikálni; de mikor már mind elaludtak, a
kisasszony felköltötte, hogy siessen, itt az idő a menekülésre! Gyorsan
útnak indultak, egyenesen az erdőbe. A kutya mindenütt előre szaladt,
egyszer csak visszafut ugatva és úgy szűkölve.
– No most elveszünk, mert itt ránk akadnak!
– Már mindegy, – mondja a kisasszony – akár itt, akár pedig ha
visszatérünk, tehát csak előre!
Félénken folytatják útjokat.
Egyszer csak megbotlik a legény valamiben, lehajol és tapogatja, mi az?
hát érzi, hogy holt ember.
Ezen keresztülmentek és amint még sokáig bolyongtak az erdőben, hát
egyszer csak hallják: Gyí, hó, hajsz! meg mindenféle, hát az országút
mellé értek.
Amint kiléptek az országútra, épen ott hajtott egy kocsis, jó három ló
volt a kocsiba fogva. A legény megkérte a kocsist, hogy a kisasszonyt
vigye el, jó fizetést kap; csak úgy hajtson, amint bírnak a lovak menni.
Ő nem ült fel, hanem csak ballagott, mert még csak reggel volt, hát
estéig úgyis odaér.
De már úgy délután látja, hogy két fegyveres lovas vágtat utána az erdő
szélén. Megáll és bevárja őket s amint mellé érnek, mind a ketten a
szabóra sütik a pisztolyukat; de egyik sem talált. Ekkor a legény
odaugrik az egyikhez és botjával fejbeüti, hogy mindjárt leesett, a
másikat pedig a kutya rántotta le a lóról és össze-visszatépte, de nem
hagyta a kutyának, hogy megölje, hanem tovább indult. Épen arra jött egy
kocsi, arra felült és azt mondta a kocsisnak, hogy csak hajtson, amint
bír; így este beért a városba. A zsiványok pedig magukhoz jöttek és
egyik a másikat a lovára segítette.
A legény a város előtt találkozott a kisasszonnyal és hazavezette. A
mint benyitottak a kisasszony apjának a házába, hát az anyja amint
meglátta a lányát, azonnal elájult és a kisasszony is a nagy örömtől;
mert már négy esztendeje, hogy elrabolták a kisasszonyt. Amint hazajött
az apja és megtudta hogy a szabó mentette meg a leányát, neki adta az
égész grófi jószággal, mert a kisasszony grófkisasszony volt.
(Ipolyi A. gyüjteményében 516. sz.)

99. A Szükség.
Egyszer egy embernek volt három fia: egy pap, egy nótárius és egy
parasztember.
A paraszt azt gondolta, hogy ő azért szegény, mert iskolákat nem járt,
mint a többi két testvére, elkezdett tehát hatvan esztendős korában
iskolába járni; mivel pedig abban a faluban, ahol ő lakott, nem volt
iskola, kénytelen volt a szomszéd faluba járni. Egyszer, amikor az
iskolából visszajött, talált egy láda pénzt a búzaföldek mellett az
országúton, mivel pedig nehéz volt, haza nem vihette, hanem behúzta a
búzába és onnan éjjel apródonként hazahordogatta. Sok pénze lévén,
mindjárt vett házat, ökröt, malaczot és ami neki szükséges volt. De
egyszer híre futamodik, hogy egy bizonyos gróf elvesztett egy láda
pénzt; a falu bírái tehát, kik látták, hogy ez az ember szemlátomást
gazdagodik, elhívták őt a faluházához, megkérdezvén tőle, nem talált
volna-e egy láda pénzt?
– Igenis, találtam! – felelé a parasztember.
– Mikor tájban? – kérdezik tőle a bírák.
– Mikor az iskolába jártam.
Ránéznek, látják, hogy ősz már, haza küldötték, mondván, hogy a pénz
most veszett el. A paraszt, hogy továbbra el ne árulja magát, szokás
szerint kiment a mezőre dolgozni, azonban gondoskodott a jövőről is;
mert azt mondta a feleségének:
– Látod édes feleségem, ez a pénz, ha mégannyi volna is, egyszer elfogy
ám, tehát kétezer forintot tegyünk el a szükségnek, a többivel pedig,
amint lehet, gazdálkodjunk!
Azonban a felesége ezt a szükséget embernek gondolván, úgy vélekedett,
hogy azt a kétezer forintot valakinek oda kell adni. Oda is adta.
Egyszer az ura kaszálni volt, eljön az ajtóra egy koldus, kérdi az
asszony, vajjon ő volna-e a Szükség?
– Igenis, asszonyom, – felelt a koldus – én nagy szükségben vagyok!
– Jól van, – mondá neki az asszony – régen várjuk már kendet, eltettünk
mi az urammal kendnek kétezer forintot! – ezzel előhozta a pénzt, neki
adta, a koldus pedig tovább illantott. Este, mikor az ura hazajött,
elébe fut az asszony, nagy örömmel mondván:
– Apjuk, itt volt ám a Szükség!
– Micsoda szükség?
– Hát akinek eltettük a kétezer forintot!
– Óh, te bolond, hát nem mondottam, hogy eltesszük ezt a kétezer
forintot a mi szükségünkre, azaz ha mi megszorulnánk! Elmegyek most
szégyenemben a világba s mindaddig járok, míg ily bolondra nem találok,
mint te vagy!
El is ment a parasztember akkor este mindjárt és minthogy az ég nagyon
csillagos volt, mindég azt nézte az útban.
Már a második faluban járt, ahol egy asszony a kapubábánhoz
támaszkodván, csodálkozva kérdezte, miért nézné mindig az eget? ez
tréfából azt felelte:
– A mennyország kapuját nézem, hogy el ne veszejtsem!
– Hát kegyelmed mennyországból jött? – kérdezi ismét az asszony.
– Onnan biz’ én! – felelt az útas.
– Hát ismeri-e az én uramat?
Miután az ura nevét is megmondta, azt mondá:
– Hogyne ismerném, hiszen szomszédok vagyunk; de bezzeg nagy szükségben
van asszonyomnak az ura: sem pénze, sem ruhája, sem becsülete, azért a
többinek a lábakapczája a mennyországban.
– Ejnye, szegény uram! – mondá az asszony – jőjjön hát kegyelmed be, itt
van harmadfélezer forint, vigye el a szegény uramnak, azután itt van két
szép ruha, válasszon kegyelmed magának is, a másikat pedig vigye el
neki, hagy legyen becsületben szegény ember!
Mikor már többet is beszélgettek volna és a parasztember a fehér
kenyeret, kappant, jó bort, amit az asszony elébe rakott, elköltötte
volna, jó egészséget mondván, elbúcsúzott.
Nézett, nézett, most még jobban, mint azelőtt az égre, de csak addig,
míg az asszony látta, mihelyest nem látta, lesütötte a fejét és alig
várta örömében, hogy hazaérhessen.
Haza is ment, elbeszélte, hogy mi történt és minthogy a feleségénél még
nagyobb bolondra is talált, megbocsájtott neki, annál inkább szerette,
és még most is élnek, ha meg nem haltak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 77. sz. Fehér Ferdinánd gyüjt. Vajka.)

100. A bolondos fiú.
Egyszer volt egy szegény asszonynak egy fia, eszére nézve igen meg volt
tébolyodva, mikor már megnyőlt, az anyja elküldte szolgálni.
Egy közellevő faluba beállított szolgának; mikor eltelt az esztendő, azt
kérdezte a házigazda, hogy mivel tartozik?
A fiú azt mondta urának, hogy igen sokat kíván s ki sem meri mondani,
mivel fél, hogy meg nem adja neki; de mégis nagy kényszerítésre és sok
kérés után megmondta, hogy ő mindössze is egy gombostűt kér szolgálata
jutalmául, mit neki meg is adtak.
Amint hazafelé ment, megpillantott egy szalmás szekeret, odament és a
tűt belegyugta, de amint észrevette, hogy a szekér más útra igyekszik
menni, elkezdett kiabálni, hogy álljanak meg. Ő egy egész esztendei
bérét a szekérbe dugta, most ki akarja venni és nem leli! Az emberek az
egész szekeret felhányták és még sem találták meg, végre azt kérdezik
tőle:
– Mennyi pénz lehetett?
Ő felele, hogy az egy gombostű volt. Erre az emberek igen
megbosszankodtak és őt onnan elverték. Hazaérkezett, az anyja azt
kérdezi tőle, hogy mit szolgált? A fiú felelé, hogy ő egy gombostűt
szolgált, de azt egy szekérbe gyugta és meg nem lelte, mivel az tele
volt szalmával. Az anyja mondá neki:
– Te bolond, hiszen azt szépen a kalapod mellé kellett volna gyugni és
úgy hazahozni!
Azt mondja a fiú:
– Jól van, majd úgy teszek máskor.
Elment a fiú ismét szolgálni és egy nagy vasvillát szolgált, s a kalapja
mellé szúrta, de amint hazafelé akart menni, meglátott egy kútat s abba
belenézett és a kalap, mivel a nyakát igen lehajtotta, a vasvillával
együtt a kútba esett. Hazamegy, kérdi tőle az anyja, mit szolgált? A fiú
feleli: vasvillát szolgált és azt a kalapjába gyugta, de amint egy kútba
belenézett, az a kútba esett.
Az anyja mondá neki:
– Nem úgy kellett volna azt tenni, hanem a válladra venni s mikor
hazajöttél, a ház oldalára lökni!
– Máskor úgy fogok cselekedni.
Elment ismét szolgálni és egy tinót szolgált, összekötözte a lábát, a
nyakába vette s mikor hazament, mert nehéz volt, úgy a ház oldalához
vágta, hogy a szegény tinó mindjárt megdöglött.
A nagy zörrenésre az anyja kijött a házból s a tinót ott dögölve
találta.
– Mit csináltál, te bolond!
– Úgy cselekedtem, ahogy’ édesanyám mondotta!
– Óh, te bolond, hiszen az már meg is döglött!
Azt mondja a fiú:
– Semmi az, de mégis tinó az azért.
Nem úgy kellett volna azt hazahozni, hanem kötélt kellett volna a
nyakába kötni és végével veretgetni s azt mondani neki, hogy: nyá,
boczikám, nyá! azután mikor hazahoztad, az ólba kellett volna kötni és
elébe szénát tenni!
– Jól van! – mond a fiú – máskor úgy teszem.
Elment ismét szolgálni és szolgált már most utoljára egy leányt. Mikor
onnan hazajött, a leány nyakába kötelet kötött és a kötél végével jól
megverte. Az úton mindig mondta neki:
– Nyá, boczikám, nyá!
Mikor hazaérkezett, bekötötte az istállóba, szénát vitt neki; akkor
bement az anyjához:
– Jaj, édesanyám, szolgáltam egy szép leányt, bekötöttem az istállóba,
szénát tettem elébe, de tudja Isten, nem akar enni.
Az anyja azt mondja neki:
– Te csakugyan szamár vagy, hisz’ a szobába kell hozni, aztán leültetni
és szép szemeket ráhányni!
Amint ezt meghallotta a fiú, mindjárt behozta a leányt a szobába és
általment a szomszédba egy késsel, hol igen sok liba volt s a szépének a
szemét kiszedte, visszament a szobába s a leányt majd agyonverte a sok
libaszemmel.
Már most azt mondotta az anyja nekik, hogy menjenek az erdőre, hozzanak
fát a lakodalomra, hogy amellett süssenek és főzzenek.
Amint onnanhazulról eljöttek, az anyjok sütött nekik az útra pogácsát és
egy kakast, ők az ajtókat bezárták és egy borjút a kemenczébe tettek
megsülni, a kulcsot pedig az ereszbe tették.
Amint mentek az erdőben, a fiú hátramaradt s meglátott egy czigányt, a
fiú elkiáltja magát, hogy:
– Be ne menj a házunkba, a kemenczébe egy borjút tettünk, el ne lopd, a
kulcsot se bántsd, az meg az ereszben van!
Amint meghallotta a czigány, egyenesen a házhoz ment, a borjút ellopta.
Amint ment a bolond, meglátott egy döglött kutyát, mely a fogát
vicsorította, tőle nagyon megijedt és a sült tyúkot odalökte neki, hogy
meg ne harapja. Amint tovább ment, meglátott egy kis vizet, a pogácsát
hosszában odarakta hídnak és úgy ment rajta keresztül, hogy bele ne
fuljon. Mikor a felesége megéhezett, azt mondja:
– Ide azt a kakast meg azt a pogácsát, mert nagyon ehetném!
A fiú azt mondja:
– Örülhetsz, hogy meg nem haltam; egy kutya meg akart marni, egy nagy
tengerbe, talán még annál is nagyobb volt, bele akartam fulni; a tyúkot
odaadtam a kutyának, hogy meg ne harapjon, a pogácsát odaraktam hídnak,
hogy bele ne fuljak!
– Óh, te bolond, hiszen döglött volt az a kutya, a víz meg csak egy kis
folyó!?
Amint hazamennek, nem lelik a borjút sehol sem. Azt mondja az anyjának:
– Talán az a légy ette meg, aki a nagyapám homlokán van? Agyonütöm én
azt! – és azzal a fejszével, amelyikkel az erdőre volt fát vágni, úgy a
nagyapja homlokára vágott, hogy az mindjárt megholt.
Elkövetkezett a lakodalom, a felesége azt mondta a bolondnak.
– Hogyha meglüköm a lábodat, már ne egyél!
Amint ettek, egy macska a fiúnak a lábán keresztül ugrott; mindjárt nem
evett egy falatot sem, hiában kínálták.
Amint szokás, felmentek a padlásra hálni, igen nagyon megéhezett a fiú,
azt mondja a feleségének:
– Te Kata, ehetném!
Azt mondja a felesége neki:
– Eredj le, ott van a padkán pogácsa, edd meg!
A fiú lement, hat kis macskát talált, mind megette. Felmegy, azt mondja
a feleségének:
– Miféle pogácsátok van nektek, csupa szőr!
– Talán csak nem a macska fiait etted meg!
– Azt én, mert mikor ettem is nyávogott.
Azután megszomjazott; azt mondja a felesége:
– Eredj le, a konyhában van a korsó, de a moslékos dézsa is ott van,
abból ne igyál!
A fiú lement, a moslékot mind megitta s felmegy, azt mondja:
– Ejnye, de csípős vizetek van nektek!
Az asszony mondja neki:
– Most megittad a moslékot. Már most menjünk innen, mert sok kárt
csináltunk! – mondja az asszony.
Elmentek onnan, még most is mennek, ha meg nem haltak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 54. sz. Károly György gyüjt.)

101. Hazugság.
Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt egy
tetűlépéssel, egy bolhaugrással, volt egyszer egy gazdag pap.
Egyszer történt, hogy kihirdette az egész országban, hogy aki tud neki
olyant hazudni, amit ő el nem hisz, annak egy nagy tál pénzt ad; a pénzt
pedig letette egy asztalra és leterítette egy fehér kendővel és senkinek
sem volt szabad hozzányúlni.
Jöttek azután az ország minden részéből a nagy urak a paphoz s egyik
sokkal czifrábbat hazudott, mint a másik, de a pap mindenre azt mondta:
– Jól van fijam, nagy a világ, megeshetik.
Egyszer, idő múltával, én is meghallottam ezt a dolgot, aztán úgy
gondolkoztam: Ejnye, na hát nem tudnék én már neki egy nagyot hazudni?
Nem voltam rest, kapom magam, elmentem hozzá. Amint hozzá értem, épen
akkor jött ki tőle egy ember, aki hazudni akart, de nem sült el neki. A
pap már haragudni kezdett, hogy senki sem tud már neki igazat hazudni.
Kérdi aztán tőlem:
– No, fiam, hát mi jóért jöttél?
– Én bizony, szentatyám, hazudni jöttem!
– Hadd el, fiam, – azt mondja – próbáltak már nékem hazudni okos
emberek; de még egy sem nyerte el a pénzt!
– Én megpróbálom, tiszteletes uram, hátha nekem jobb szerencsém lesz,
mint a többinek!
– Nohát, ülj le, fiam, kezdj hozzá!
– Hát kedves tiszteletes uram, mikor én kis gyermek voltam, hát volt az
én apámnak sok méhe, azután az én apám minden este megolvasta egyenként,
hogy vajjon nem veszett-e el belőle. Egy este, amint hazajöttek a méhek,
az apám szokásszerint megolvasta, hát uramfija, egy nagy méh sehol sem
volt és ezen szörnyű nagy szomorúságba esett az én apám. Én aztán azt
mondtam:
– Soh’ se búsuljék biz’ azon kigyelmed oly nagyon, előteremtem én azt a
világ fenekéről is!
Ebben aztán megnyugodott az én apám, tudta, hogy olyan furfangos gyerek
vagyok, bízott bennem, de nem is csalatkozott meg ám bennem soha;
elhatároztuk, hogyha Isten ő szent felségének tetszik és felvirraszt
épségben holnapra, én elindulok világra, megkeresni a méhet.
Másnap, amint a hajnal hasadt, mindjárt vettem a tarisznyámat, édesapám
tett bele jó zsíros pogácsát, én meg egy kis faragcsáló baltát meg
egynéhány faszeget, meg négy vagy öt diót, aztán felültem a nagy szürke
lovunkra, bizon, mondhatom, jó nagy, zab hambár volt az a szürke, aztán
meg milyen szép volt, no még odaillett volna nem tudom, hová is –
megindultam aztán az én nagy utamra. Mentem, mendegéltem hetedhét ország
ellen, egyszer beértem egy nagy, szörnyű nagy erdőbe; itt bújdostam
sokáig; minden részét bejártam, de sehol sem találtam a méhet.
Egyszer az útfélen találok egy csobánt, – bizonyosan valami juhászok
hagyták ott – gondoltam magamban, majd ha rátalálok a gazdájára, majd
visszaadom neki, azzal felültem a szürkére, de úgy az egyik oldala
szürke az egyik oldalán, mint a másik oldala a másik oldalán. Mentem,
mendegéltem tovább a nagy erdőben, egyszer visszanézek, hát uramfia, mit
látok? a szürkének a derekát kétfelé vágta a kötelem. Útazni rajta már
féltem s megijedtem, hogy mit csinálok, hiszen ha ezt megtudja apám uram
ő kigyelme, mindjárt agyonüt. Kapom magam, hirtelenében mindjárt levágok
egy fagallyat, csináltam belőle jó nagy szegeket, úgy aztán összetoldtam
a szürke derekát. Megint megindultunk a mi nagy útunkon, egyszer látom,
hogy a mi szürkénknek összeforrott a dereka, kutyabaja sem volt, még
egészségesebb volt, mint máskor.
– Jól van, fiam, – azt mondja a pap – nagy a világ, megeshetik!
Majd megharagudtam magamban, hogy még erre is azt mondja, hanem eszembe
jutott a sok, szép ezüst huszas, folytattam tovább.
– Aztán nagysokára kiértünk az erdőből, hát uramfia, mit látok? egy nagy
csomó tenger van előttem és a tenger tulsó partján meglátom a mi
magméhünket. Mit csináljak, hogy hozzam által, kapom magam kétfelé török
egy diót, az egyik felibe beleültem, a másik felit meg evezőnek
használtam és úgy haladtam át szép csendesen a tenger tulsó partjára;
odaát megfogtam a méhet és ismét visszaindultam. Hanem amint a
középtájon járok, hirtelen nagy szél támad, már megijedtem, hogy ott
hagyom a fogam; de jól tudtam ám kormányozni, visszaérkeztem a
szürkéhez.
– Jól van, fiam, nagy a világ, megeshetik! – azt mondja a pap.
Én is csak vakartam a fejem, hogy már csakugyan nem tudok hazudni; hanem
várjon csak, tiszteletes uram, majd gondolok én mindjárt valamit! Azután
megint hozzáfogtam.
– Hát amint már jövök hazafelé, messzire látok egy magas fát, egészen az
égig felnyúlt, ugyan – gondoltam magamban – mi lehet ez? és amint
közelebb jöttem, akkor látom, hogy bizon nem fa, hanem lajtorja, amin
bizonyosan az angyalok sétálgatnak le az égből. Eszembe jutott, hogy
Szent Péter adósom két véka korpával, még a minap kérte tőlem kölcsön,
felmegyek aztán hozzá, koczogtatok az ajtaján, nem szól senki; ejnye! –
gondoltam magamban – már hiába jöttem, hanem azért mégis benyitottam a
szobába, hát az én kedves sógorom ott aludt a kuczkóban. Én sem
czerimónizáltam sokat, hanem már – mondom – nem költöm fel azért a kis
korpáért, levettem a kamra kulcsát a szegről, kimértem magamnak a két
véka korpát, helyére tettem a kulcsot s megindultam visszafelé. De már
ám nem volt ott a lajtorja, hogy megyek le!? Kapom magam, kötelet
eresztek a korpából s úgy csúsztam lefelé, de még félig sem értem, mikor
elfogyott a korpa, mit csináljak? le nem lehet ugrani, mert kitöröm a
nyakam; én bizon csak azt tettem, hogy a kötelet felül elszakítottam,
alól pedig hozzátoldtam s így aztán leérkeztem a földre.
– Jól van, fiam, – ismét mondja a pap – nagy a világ, megeshetik.
Jó, jó, csak beszélj! gondoltam, majd megfoglak én mindjárt.
– Hát aztán – azt mondom – amint jövök hazafelé, már a temetőig jöttem,
meglátok ott egy csomó disznót s csak egy kis gyermek őrzötte. Kérdem
aztán tőle:
– Kié ez a sok disznó?
– Hát a tiszteletes uramé!
– Hát te, öcsém, kinek a fia vagy?
– Hát – azt mondja – a tiszteletes uramé.
– Hazudsz, akasztófáravaló, – azt mondja a pap – hiszen feleségem sincs,
nem hogy gyermekem volna.
– Hiszen épen azt akartam, édes tiszteletes uram.
Azzal elnyertem a nagy tál pénzt, felét édesapám uramnak adtam, felét
magamnak hagytam, vettem szép ruhát belőle, még ez a rossz ködmön is
abból való.
(Ipolyi A. gyüjteményében 8. sz. Hajnal István gyüjt. Békés.)