polyi Arnold népmesegyüjteménye; Magyar népköltési gyüjtemény 13. kötet - 13

nem csókollak!
Ezzel eltűnt, Mariska sírt és Mariska elindult férjét keresni.
Ment, mendegélt, elért egy kis házacskát, ott lakott a Nap, bent egy
öreg anyóka ült.
– Óh, mondd, édes leányom, hogy jöttél ide, mikor erre még a madár sem
száll?
Mariska nagy bizodalommal elbeszélt mindent az öreg anyókának.
– Várd be – mond az öreg – a fiamat, talán az fog valamit a férjedről
tudni.
Hazajött a Nap, de nem tudott semmit Mariska férjéről:
– Talán – úgy mond – a Hold fog tudni felőle!
– Itt van az aranyguzsaly – mond az öreg anyóka – ezzel segíthetsz
magadon!
Elment a Holdhoz, ott kapott egy aranyorsót és aranylent, ezek a Szélhez
utasították. Hazajött a Szél, Mariska kérdi, nem tudna-e valamit az ő
férjéről?
– De tudok, éppen most ott fújtam, lakodalmat tart egy
herczegasszonnyal.
Odament Mariska és szolgálónak kínálkozott; mivel sok volt a dolog,
befogadták.
Egyszer kiült a ház elébe és ott fonyt, látván ezt a herczegasszony,
kérdezte tőle, mi az ára az aranyguzsalynak, orsónak és lennek? ő
megszeretné venni.
– Mind odaadom, – mond Mariska – ha három éjjel hágy a férjével egy
szobában aludni!
A herczegasszony egy kissé gondolkozott s majd a guzsalyra, majd az
aranyra nézett, azután mondá magában:
– Várj, majd megcsallak! – és megengedé neki.
Éjjel eleget rángatá Mariska Kígyó Jancsit:
– Ébredj fel, kincsem, csókolj meg, fáj az abroncs rajtam!
De Jancsi nem ébredt fel, mert álomitalt kapott.
Másnap mosták a cselédek a fehérruhát, közötte volt az ing, melyben a
vérpecsét volt, melyet ki nem moshattak. Meglátta ezt Mariska, azt
mondta:
– Majd kimosom én!
És csakugyan, egyszer megdörgölte, kiment belőle a folt.
Nagy csodálkozással bevitte a herczegasszony az inget Kígyó Jancsinak
megmutatni.
– Nézd, fiam, – úgymond – ebből az ingből sehogyan sem lehetett a vért
kimosni és egy csodálatos asszony kimosta!
– Hol van az az asszony? – mond Kígyó Jancsi – akarom látni!
Ekkor elbeszélt a herczegasszony mindent, hogy akar vele egy szobában
aludni.
– No, – mond Kígyó Jancsi – hagyjátok őt még ezen a két éjszakán a
szobámban aludni!
Ismét ott hált, de este Jancsi álomitalt ivott, tehát nem ébredt fel;
másnap észrevette Jancsi, hogy miért aludt az éjjel és az italt nem itta
ki.
Éjjel, amint bejött Mariska, Jancsi felugrott az ágyból, megölelte és
háromszor megcsókolta; újra nagy lakodalmat tartottak és ha meg nem
haltak, most is élnek; a herczegné pedig kárpótlásul az aranyguzsalyt,
orsót, lent és motollát kapta.
(Ipolyi A. gyüjteményében 39. sz. Hont v. megye.)

39. Szőrös kezek.
Volt a világon egy szegény embernek egy nagyon szép leánya és egy
tehene. A leány egyszer a tehenet elhajtotta az erdő szélére legelni;
azonban elaludt s mikor fölébredt, a tehén már nem volt ott. A leány
nagyon megijedt és elindult az erdőbe a tehenet keresni.
Bolyongott ide s tova, egész míg csak rá nem esteledett; ekkor egy
házhoz ért, amelynek kapuja nyitva volt és azon bement.
Egész a házba ment és egyik szobából a másikba nyitott anélkül, hogy
valakivel találkozott volna. Igy szobából szobába menve, eljutott a
tizenkettedik szoba ajtajáig, de amint ebbe be akart nyitni, az egész
ház sötét lett, úgy, hogy nem láthatott semmit.
Kevés idő mulva egyes szókat hallott:
– Mosogass… főzz… teríts!
Azután sürgést-forgást, tányérzörgést; de semmit sem látott. Egyszer a
szobába jött két Szőrös kéz, csupán kéz, más semmi sem volt látható. Ez
a két kéz elkezdett teríteni és igen-igen sokat terített. Azután hordtak
fel az asztalra különbnél-különb ételeket, de mind csak a Szőrös kezek.
Mikor minden az asztalon volt, hát még rettenetes sok Szőrös kéz jött be
és az asztalnál helyet foglalt. A leányt a legelső helyre ültették.
Mikor vége volt az evésnek, a Szőrös kezek mind a leányra rohantak és
elkezdték ütni; lefektették a földre s ott verték. Mikor már jól
eldöngették, letették az ágyra és otthagyták, mire a leány elaludt.
Reggel amint fölébredt, hát a legpompásabb szobában látta magát; minden
nagyon gyönyörű volt. Egyszer bejön egy szobaleány s megszólítja:
– Nagyságos kisasszony, parancsol-e valamit?
Ő szabadkozott, hogy ő csak szegény leány, de nem ért semmit, a szolgáló
szép ruhát hozott s felöltöztette. Majd gróffiú jött be s kérte meg a
leányt feleségül, háladatosságból, mivel az egész ház el volt átkozva s
ő váltotta meg.
A leány hozzáment, az emberek visszanyerték előbbi alakjokat.
Megtörtént a lakodalom s boldogságban éltek.
(Ipolyi A. gyüjteményében 518. sz.)

40. Az Ördög szerető.
Volt egy szegény asszony, volt neki egy leánya, ez a leány naponkint a
fonyóba járván, irígy szemmel nézte, hogy a többi leányokat a szeretőjük
kísérik haza s csak őt nem kíséri senki. Többször mondta barátnéi előtt,
hogy nem bánná már, ha az Ördög is, csak lenne már egyszer valami
szeretője.
Egy nap, mikor hazajött, egy szarvas Fekete ember kísérte haza. A leány
ezen nagyon megijedt, s mindennap hazakísérte azután az a Fekete ember.
Tanácskozott tehát több öreg asszonnyal s azt a tanácsot kapta, hogy
szerezzen hétéves leányka fonalából s ha a Fekete embert ki fogja
kísérni az ajtón, kösse a lábára s a gombolyagot vesse az udvar
közepére.
Meg is tette a leány, de azt tapasztalta, hogy a fonál nem volt
elegendő, mert a Fekete ember egyenesen a temetőbe, onnan a pokolba
ment.
Megtudván tehát a leány, hogy Ördöggel van dolga, nem ment többé a
fonyóba, hanem becsukta az ajtót s ablakot, otthon várta be, hogy mi fog
vele történni.
Éjjel tizenkét órakor zörgést hall az ablakon:
– Nyisd ki az ajtót!
– Nem nyitom én!
– Ha nem nyitod, meghal az apád!
Következő nap már halva találta az apját.
Másnap éjjel ismét eljött az Ördög az ablakra zörgetni:
– Nyisd ki az ajtót!
A leány megint csak azt felelte:
– Nem nyitom én!
– Ha nem nyitod, meghal az anyád!
Következő nap az anyját találta halva.
Harmadnap ismét megjelent az Ördög:
– Nyisd ki az ajtót!
– Nem nyitom én!
– Ha nem nyitod, meghalsz te!
Korán reggel a leány elhívta a szomszédjait, végrendeletet tett s
megmondotta nekik, hogy ő meghal s ha el fogják temetni, ne vigyék sem
az ablakon, sem az ajtón ki, hanem a küszöb alatt lyukat ássanak s arra
vigyék, de ne a temetőbe; hanem a mezőre, hol sírját szentelt krétával
megjelöljék.
Kívánsága teljesedett; egy hét mulva sírjából nagyon szép rózsa nyőlt
ki, mely szagával az egész tájékot elárasztotta s messze földről
odacsábította az embereket, de senkinek sem hagyta magát leszakajtani,
lemetszeni.
Történt, hogy egy úr arra ment, lovakat változtatott, a rózsa szaga
megütötte az orrát s magáévá akarta tenni a rózsát, elküldte tehát a
kocsisát, hogy szakajtsa le, de hasztalan volt a kocsis fáradsága.
Azután elküldte az inasát, ki hasonlóképen járt.
Elment tehát maga, neki a legnagyobb készséggel le hagyta magát
szakajtani; kalapjára téve hazavitte s pohárba tette. Az egész ebédlő
tele volt a szagával. Az ebédlő ebéd után be volt zárva s mégis
elveszett a délről megmaradt külömbféle drága, czukros étel és senki sem
tudta, hova.
Másnap az inas benyitván az ajtót, látta a történteket, azonnal
bejelentette az urának, ki nem akarván hinni a dolgot, az inasra
gyanakodott. Elhatározta tehát, hogy az éjjel az ebédlőben fognak aludni
az inassal. Különféle drága süteményekkel megterítették az asztalt,
lefeküdtek.
Az úrra azonnal álom jött s elaludt, csak az inas maradt ébren. Éjszaka
tizenkét órakor kijött a pohárból a rózsa, szép hölggyé változott; ekkor
az inas felköltötte az urat, ki tüstént odaszaladt, megfogta a hölgyet s
el nem bocsájtotta.
Azután kígyóvá s különféle állatokká változott, melyek csípték,
harapták, mindazonáltal az úr semmiképen sem akarta elbocsájtani.
Utoljára, mikor látta, hogy semmiképen sem szabadulhat, szép leánnyá
változott.
Ezután a leány elbeszélte történetét s panaszkodott, hogy szerencsétlen,
mert még a szoba küszöbén sem léphet keresztül, fél az Ördög
elragadásától. Az úr biztatván őt, hogy azért lehet a felesége, ki sem
kell mennie a szobájából; mibe beleegyezett.
Következett a lakodalom, melyet a férfi rokonai pompával akartak
megülni, a leány nem akart belenyugodni, de kényszerítették és így mikor
az esküvés után hazafelé mentek, egyszerre egy sötét felhő kerekedett
fölöttük, melyből az Ördög előjött s mindenik szemeláttára a herczegnét
elrepítette; mert herczeggel esküdött meg. Az Ördög elkezdte korholni
őt, hogy már tizenkét vassarut, ugyanannyi buzogányt elszaggatott s
mégsem találhatta meg.
Volt egy másik Ördög is, aki magáévá akarta tenni a leányt, veszekedtek
is; de a pokolban az Ördögök feje neki adta a leányt, csakhogy ezalatt
az idő alatt a herczeg szolgái megtalálták a leányt s visszahozták.
Azóta, ha meg nem haltak, most is boldogul élnek a herczeggel.
(Ipolyi A. gyüjteményében 149. sz.)

41. Szép Karolina és a lólábú katona.
(Az előző sz. változata.)
Volt egyszer a világon egy szegény ember meg egy szegény asszony, aztán
annak a szegény asszonynak született egy gyönyörű szép leánya, olyan
szép volt, hogy a világon szépségre nem volt neki párja. Sokáig
gondolkoztak, hogy minek kereszteljék? míg végre azt határozták, hogy
olyan nagyon szép volt, Szép Karolinának keresztelik.
Mikor azután felnyőlt Karolina, elvette a királyfi. Sokáig éltek,
éldegéltek boldogul; de egyszer jött ám a levél, hogy a királyfinak
háborúba kell menni. Elment azután nagynehezen a király, Szép Karolina
magában maradt, félt nagyon; kiállította a cselédjeit a kapuba,
megparancsolta nekik, hogy senkit be ne bocsájsanak, hanem ha valaki oda
akar menni, egy jőjjön be közülök s kérdje meg tőle, hogy bejöhet-e?
Kevés idő mulva jön be egy cseléd s mondja, hogy egy katonatiszt akarja
meglátogatni Szép Karolinát, bebocsájthatja-e?
– Bejöhet! – mond Szép Karolina.
Bemegy azután s leülteti Szép Karolina maga mellé; beszélgetnek sokáig,
hát egyszer elejti gombolyag pamutját, látja, hogy a katona már
felvette, de azt is látja, hogy a katonának lólába van. Kötne tovább, de
a pamut íznyikre volt eltépve. Azzal elveszi tőle a lólábú katona s megy
hazafelé; Szép Karolina meg megy utána.
A lólábú katona bemegy egy házhoz, Szép Karolina látja az ajtóhasadékon,
hogy a pamutot a lólábú katona kerekes rokkán fonja össze. Azzal
hazamegy Szép Karolina.
Másnap megy hozzá a lólábú katona és kérdi Szép Karolinától, hogy mit
látott tegnap? Azt mondja:
– Nem láttam én semmit.
– No, – azt mondja – meghal apád!
Másnap jött a levél Szép Karolinához, hogy meghalt az apja.
Ismét megy hozzá a lólábú katona s kérdi:
– Mit láttál tegnapelőtt?
– Nem láttam én semmit.
– No, meghal anyád.
Másnap meghalt az anyja.
Ismét megy hozzá a lólábú katona s kérdi:
– Mit láttál ekkor és ekkor?
Azt mondja:
– Nem láttam én semmit.
– No, meghal urad.
Másnap meghalt a férje.
Ismét megy hozzá a lólábú katona s kérdi:
– Mit láttál ekkor és ekkor?
Azt mondja:
– Nem láttam én semmit.
– No, meghalsz magad.
Megmondta a cselédeknek Szép Karolina, hogy ha ő meghal, neki se ne
harangozzanak, se ne mondják senkinek sem, hogy meghalt, hanem a
kéményen gyugják ki s a ház háta megett gödröt ássanak neki s abba
temessék.
Meghalt Szép Karolina s a cselédek úgy tettek, amint megparancsolta.
Odamegy másnap a lólábú katona, kérdi a cselédektől:
– Hol van Szép Karolina?
Ők nem tudják. Kérdi az ajtóféltől:
– Itt vitték ki Szép Karolinát?
Mondja az ajtófél:
– Itt nem vitték.
Felmegy a toronyba, kérdi a harangozótól:
– Harangoztál Szép Karolinának?
– Én nem harangoztam.
Kimegy a temetőbe, kérdi a kaputól:
– Itt vitték be Szép Karolinát?
– Itt nem vitték.
Kérdi egy sírtól:
– Ide temették Szép Karolinát?
– Ide nem temették.
Kevés idő mulva ott, abban a gödörben, ahova Szép Karolinát temették,
egy gyönyörű szép bazsarózsa termett s egy királyfi ott kocsikázott el,
meglátta a bazsarózsát, mondta az inasának, hogy szakajtsa le. De hiába
törte, húzta az inas, nem tudta leszakajtani; a kocsis is próbálta, de
nem boldogult vele semmire; utoljára maga ment a királyfi s alighogy
odaért, lehajlott előtte.
Hazavitte s az ablakba a tükör mellé pohár vízbe beletette.
Egyszer egy este vacsorált a királyfi és sok sütemény maradt az
asztalon; de reggel, amint felkelt, semmit sem talált, erősen
gondolkozott: vajjon ki ehette meg? Eljött az este, a királyfi még
drágább süteményeket készíttetett s otthagyta az asztalon, de
megparancsolta az inasának, hogy lesse ki, ki eszi meg?
Hanem az inas úgy elaludt, hogy reggelig fel sem ébredt. Másnap a király
még drágább süteményeket készíttetett s azt mondta, hogy meglesi maga.
Hát látja éjféltájban, hogy a bazsarózsából kijön egy szép kisasszony, a
tükörnél előbb megfésülködik, azután odamegy az asztalhoz s enni kezd.
Odasettenkedik a királyfi, megöleli s így többé nem mehetett vissza a
rózsába. A királyfi elvette s igen nagy lakodalmat csaptak.
Hét esztendő mulva két aranyhajú gyermeke lett Szép Karolinának, vitte
két bába keresztelni, aztán hátég Szép Karolina is elment.
Hát meglátja a templomban, hogy ott ül a lólábú katona; nagyon megijedt
Szép Karolina s amint kijöttek a templomból, összetalálkozott vele s
mondja a lólábú katona:
– Köszönd, hogy ez a két gyermeked van, mert különben nem kerültél volna
ki körmeim közül, hanem most elmehetsz!
Örült Szép Karolina, hogy megmenekülhetett, hazament s annak örömére
olyan nagy keresztelőt csaptak, hogy még most is lakják, ha meg nem
haltak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 39. sz. Székely Károly gyüjt. Mezőtur.)

42. Halottidézés.
Egy leánynak azt javasolták, hogyha sok mátkára akar szert tenni, menjen
a temetőbe s főzzön halálfejet. Ez megszerezvén, estére föltette egy
vasfazékba s főzte. Minél jobban közeledett az éjféli tizenkét óra,
annál jobban hitt valakit (a halálfej) a vasfazékban, mondván:
– Jere, jere!
Tizenkét óra után egyszerre erős koczogás után felszólalt valaki az
ajtónál, mondván:
– Tenyerem, talpam, mátkám, szép lány, nyisd ki az ajtót!
A leány pedig felelt reá:
– Nem nyitom, még nekem egy láda szép ruhát nem hozol!
Ismét egy kis vártatva, miután a láda ruha a kürtőből lezuhant volna,
megjelent és az előbb mondottat ismételte.
A leány most egy láda aranypénzt kívánt. Ezt is meghozván, ismét kérte
az ajtó felnyitását; de a leány három ágyravaló dunnát kért. Harmadszor
is meghozta, amit kért, ezután beeresztette a leány, kivel fejében
kerestetett s elaludt. A leány a holt koponyájától megijedvén, a faluba
szaladt s egy házba ment, hol mécs világított, itt egy kiterített holtat
találván, a kályha megé bújt. Minthogy pedig az ajtót becsukta maga
után, a holt nem jöhetett be, azért kívülről kiáltott:
– Holt, holtnak nyisd ki az ajtót!
Mire a kiterített az egyik lábát lebocsájtotta; másodszor is kiabált,
ekkor a kiterített a másik lábát bocsájtotta le; mikor harmadszor
kiabált, a kiterített fölemelkedvén, bebocsájtotta. Meglátván a leányt,
vitte magával a temetőbe s be is viszi a sírba, ha a kakas meg nem
szólal; de megszólalt, mert a holtak órájának vége volt. Erre a leány
megszabadult, a pénzen házat vett magának s gazdag özvegy maradt.
(Ipolyi A. gyüjteményében 146. sz. Nyitra.)

43. Hamm! téged is megeszlek.
Volt egy szegény embernek három leánya, egyik fonyt, másik varrt,
harmadik ült a kályha mögött és tollat fosztott. Azt mondja az atya
legöregebb leányának:
– Eredj, melegíts vizet a lábomnak!
– Biz’ én nem megyek, – mond a leány – addig egy orsót lefonyok.
– Hozzál te! – fordul a középsőhöz.
– Óh, én nem megyek, addig egy inget megvarrok.
– Hát menj te, édesleányom! – szólt a legkisebbhez, ki a kályha háta
megett tollat fosztott.
– Én elmegyek – mond a leányka, – de előbb elmegyek a kocsmárosnéhoz
tüzet kérni.
Ment és előtalált egy Lovagot, fehér lovon ment, fehérbe volt öltözve és
egy fehér kutya szaladt utána, ez volt a Halál, ez azt mondá:
– Beköszönj!
Ment tovább, ismét előtalált egy Lovagot, vörös lovon, vörösbe volt
öltözve és egy vörös kutya szaladt utána, ez azt mondá:
– Ne köszönj be!
Ez volt a Vörösláng.
Ment tovább, előtalált egy Lovagot, kék lovon, kékbe volt öltözve, kék
kutya szaladt utána, ez azt mondá:
– Beköszönj!
Ez volt a Kékláng.
Ment tovább, jött egy Lovag fekete lovon, fekete kutya szaladt utána, ez
azt mondá:
– Ne köszönj be!
Ez volt az Ördög.
Most nem tudta a leány, mit csináljon, beköszönjön-e vagy ne? Utoljára
mégis beköszönt, a vén kocsmárosné Boszorkány volt.
– Szerencséd, hogy beköszöntél, másként felfaltalak volna, ne tűz!
Hazament, mindent megtett, behozta a vizet és kezdte apja lábát mosni.
– Óh, apám, de sárga a kend lába!
– Sárga biz’ az, fijam, sok temetőt összejártam már!
– Óh, apám, de sárga a kend keze!
– Sárga biz’ az, fijam, sokat dolgoztam én azzal!
– Óh, apám, de sárga a kend foga!
– Sárga biz’ az, édeslányom, sokat felfaltam én azzal; hamm! téged is
felfallak! – s elnyelte a leányt.
(Ipolyi A. gyüjteményében 44. sz.).

44. A bosszús farkas.
Egy kis leány öreganyjának mindig ételt hordott s egy napon egy
farkassal találkozott, ki kért tőle ételt, de a leány nem adott.
Másnapon ismét nem adott, harmadikon sem. A farkas kikérdezte a leányt,
hol lakik az öreg anyó? s azt kitudván, gyorsan odafutott s az öreg
anyót megölte, húsát a kéménybe akasztotta, vérét egy korsóban az ajtó
megé tette, maga pedig az ágyba feküdt.
Midőn a kis leány eljött, mondá:
– Kedves leányom, tudom, hogy éhes vagy, azért menj, a kéményben van hús
és szalonna, vágj le onnan!
Amint a kis leány a kéménybe ment, hallá a hústól:
– Ne vágj énbelőlem, én vagyok öreganyádnak a húsa!
A kis leány először, másodszor leszaladt, de harmadszor semmit sem
gondolt vele s a húsból kenyérrel evett.
Későbben kérdé a farkas:
– Szomjas vagy-e, leányom?
– Az ám! – felelt a kis leány.
– Ott van az ajtó megett a korsó bor.
Odamegy a leány, azt mondja a vér:
– Ne is bánts engemet, én vagyok az öreganyád vére!
De a leány ivott. Öreganyjához akart feküdni, pedig ott a farkas volt,
azt mondta:
– Öreganyám, mitől olyan szőrös a kend lába?
– Azért, fijam, mert sokat járok; a kezem pedig azért szőrös, mert sokat
dolgozom.
– Öreganyám, miért olyan nagy a szája?
– Azért, fijam, mert én sok embert ettem ám meg s mivel te nekem három
napig nem adtál enni, téged is megeszlek!
S mint másokkal, a kis leánnyal is így tett.
(Ipolyi A. gyüjteményében 399. sz. Wéber Károly gyüjt. Szeged).

45. Egyék, igyék komámasszony.
Volt egyszer egy szegény ember és egy szegény asszony. Szegények voltak,
csak a gyermekeknek nem voltak szűkében, mert már ép annyi gyermekök
volt, mint ahány lyuk van a rostán, mikor újra egy kis gyermekök
született. Már az egész falu keresztkomájok volt s nem akadt a
falujokban, aki újra elvállalta volna a komaságot.
Elindult hát a szegény ember a szomszéd faluba komát keresni. Útjában
találkozott egy asszonnyal, aki elvállalta a komaságot a szegény ember
örömére s visszatért vele a keresztelőre.
Néhány esztendő mulva, mikor a keresztfiú megnövekedett, meglátogatta a
szegény embert a komaasszonya s kérte, hogy látogassák meg őt is. Sok
kérés után el is indultak, magokkal vitték a legkisebb fiút.
Mikor mentek, az úton nagyon sok csontot találtak, a felesége vissza
akart térni:
– Térjünk vissza, lelkem, nézd, ezek itt embercsontok!
– Mit gondolsz? – mondja az ember – hisz’ ezek csak lócsontok!
Tovább mentek, akkor meg sok emberkoponyát találtak, mire az asszony még
erősebben fogta, hogy térjenek vissza, de az ura elhitette vele, hogy
itt régen temető volt.
Végre elértek a komaasszonyhoz. Mikor a pitarba bementek, a sok kanál a
konyhán tánczolt, de amint meglátták az idegeneket, azonnal a
kanáltartóba ugráltak vissza; a kemenczében nagy tűz égett. Bementek a
szobába, a Komájok nagyon szívesen fogadta őket, de a szegény asszony az
ijedségtől alig tudott megállani, mert a komaasszonya éppen akkor csapta
fel az öléből a nyakára a fejét.
Komájok kiment a szobából és a kis gyermeket is kihívta, kit az égő
kemenczébe vetett. Nemsokára vacsorát hoztak be, emberhúsból és vérből
állott. Azonnal hozzáfogott a háziasszony a kínáláshoz; az ember evett
is belőle, de az asszony egy harapást sem akart enni.
– Egyék, igyék, komámasszony!
– Nem eszem, nem iszom, komámasszony!
– Miért nem eszik, nem iszik, komámasszony?
– Azért nem eszem, nem iszom, komámasszony, mert mikor jöttünk, az úton
sok embercsontot találtunk!
– Lócsontok voltak azok.
Ezzel nyugtatá a gazda vendégét. Újra hozzáfogott a kínálgatáshoz, mikor
az asszony a kanalak tánczát és az égő kemenczét hozta fel okul, hogy
miért nem eszik. Gazdája ugyan azt mondá, hogy a kanalak számára bált
rendezett, azért tánczolnak, a kemenczében kenyeret sütnek; de semmit
sem használt, (csak kínálta az asszony):
– Egyék, igyék, komámasszony!
– Nem eszem, nem iszom, komámasszony!
– Miért nem eszik, nem iszik, komámasszony?
– Azért nem eszem, nem iszom, komámasszony, mert mikor benyitottuk az
ajtót, komámasszony az ölében tartotta a maga fejét!
– Hamm! téged is bekaplak, mint a fiadat, ha finyáskodsz! – mond a
Boszorkány s elnyelte előbb az asszonyt, azután az urát is.
(Ipolyi A. gyüjteményében 21. sz. Szeremley József gyüjt. Gelej, Borsod
vármegye).

46. Kató néni és a pap.
Egyszer volt, hol volt, hol nem volt, talán nem is igaz volt, túl az
Óperenciás-tengeren volt egy falu, abban lakott egy öreg Boszorkány:
Kató néni.
A pap, kihez bejáratos volt, mindig mondta neki:
– Ugyan, Kató néni, tanítson kend engem egy kis öregírásra! Tudom, hogy
tud kend, mert az egész faluban azt beszélik, hogy mikor a tehén véres
tejet ad s az asszonyok az ingeket fejszefokkal megverik, másnap mindig
össze van a kend feje törve, tehát kend Boszorkány.
Kató néni nem állhatta már a sok sürgetést, megigérte s pénteken éjszaka
12 órakor kopogtatott a tiszteletes ablakán.
A pap egy kevéssé gondolkozván, hogy a felesége észre ne vegye, mezítláb
egy ingben-gatyában kiment s Kató néni hátára vevén, ráült a piszkafára
és e szavakkal: »Hipp, hopp! ott legyek, ahol akarok!« szélszárnyra
kelve, repült a levegőn keresztül a fák teteje felett egy nagy sárga
rezidencziáig, ott a papot az ajtófél mellé támasztotta, maga bement a
mulatságba. A királynő: Zsémbes Panni kérdezte Kató nénitől, hogy ki az
az ember az ajtófélen? S Kató néni feleletére, hogy most akarja magát a
Boszorkányok közé bevétetni, a királynő felállt és az új vendéget
embercsontokból s koporsódeszkából készült mesterséges asztalhoz
ültetvén, elébe tette az emberkoponyából készült kalamárist, egy
aranypennát s egy fekete könyvet s parancsolta, hogy írja bele a nevét.
A pap megijedt s e szavakat írta bele:
– Jaj Istenem!
A Boszorkányok elolvasták az Isten nevét, a papot jól megverték.
A pap imádkozva a megtartásért, azon vette magát észre, hogy a vár
eltűnt, ő egy fa tetejében maradt s a kalamáris a kezében aranypohárrá
vált.
Nagynehezen azután a fáról leszállván, az Óperenciás-tengert átúszta s
miután három vagy négy napi fáradság után éhen-szomjan egy folyó
partjára ért, meglátta a kutyafejű tatárok királyát ott sétálni.
A király meglátván ezt a magas kalapú embert, magához hívatta s kérdezte
tőle, hogy miféle ember? Tud-e magyarul? A pap azt felelte reá, hogy
tudok! Mi a királynak nagyon megtetszett s megfogadta a fiai mellé
instruktornak.
A pap, amint meglátta a királynét, mindjárt ráismert, hogy ez az az
asszony, aki neki a nagy fekete könyvet adta; a királyné is megismerte
őt, de egyik sem mert szólani.
Egyszer a király megalázván magát, bement az instruktor szobájába s ott
megismerte az aranypoharat, kérdezte, hogy hol vette? Ez az ő felesége
pohara?!
– Felséges uram, engedjen meg most, délben az asztalnál az egész dolgot
elbeszélem, s úgy történt.
A király megharagudván, feleségét néggyé vágatta s a vár szegletére
akasztatta. A papot megjutalmazván, hogy fijait magyarul megtanította,
hazaküldte; de már ekkor családja kihalt s nemsokára neki is vége lett.
Kató nénit a király parancsából megégették.
Ha a pohárt a király meg nem ismerte volna, az én mesém is tovább
tartott volna.
(Ipolyi A. gyüjteményében 10. sz. Katona Endre gyüjt.)

47. A Boszorkány és a vadász.
Volt egyszer egy igen jámbor szívű, de nem nagyon vagyonos uraságnak egy
messze terjedő, rengeteg erdő szélén majorja, melyben leginkább jó
fejősteheneket és juhokat tartott. Az uraság a majortól nem messzire
lakott.
Egyszer elkezdett fogyni a tehenek és juhok teje s így a szegények nem
kaptak ingyen tejet, amiért megátkozták a megrontót és az átok fogott
is. Aki megrontotta, kitanult Babonás asszony volt, ennek volt egy
leánya, aki szinte meg akarta tanulni ezt a mesterséget, kérte anyját,
hogy tanítsa meg reá. Anyja hallgatott, de leánya nem szünt meg
rimánkodni.
– Ne tanuld te ezt meg, nem boldogság ez, hanem kárhozat! Ha azonban
velem együtt el akarsz kárhozni, ám lásd, de még egyszer mondom, ne
kívánd e lélekölő dolgot tudni!
A leány ezen megütközött s félt.
Ezután az anyja meghalt anélkül, hogy leányát megtanította volna e
mesterségre.
Évek multával egy vadász vetődött az erdőbe, vadászata közben ritka
vadra akadt, de sehogy sem ejthette el. Este, amint hazafelé ment a
vadászatról, sírást hall, mintha asszony sírna. Gondolkozik a vadász,
felkeresse-e a szerencsétlent?
Amint a major felé néz, lát egy asszonyalakot, kezét összekulcsolva
sírni.
– Dicsérjük a Jézust, szülém! – mond a vadász – Mi a baja, hogy oly
keservesen sír?
– Jó, aki teheti! – mormogá a Vén, beesett szemű, kormos, ráncozképű
asszony.
– Mi lélek hozott ide, erre a borzasztó helyre, honnét még a madár is
elröpül!
– Vadászni jöttem, hallottam jajgatásodat, azért jöttem erre.
– Távozz e rém helyről!
– Nem megyek!
– Ha oly bátorszívű vagy, állj amoda a vastörzsű fa mellé s nézd, mi
történik velem!
Már tizenegyre volt éjfél előtt s mégsem látott semmit, már únni kezdte
a várakozást, mikor zörrenést hall s néz jobbra-balra, egyszer
megpillantja a zörgést okozó alakokat, feketék voltak azok, mint a korom
s egyenesen a Vénasszonynak tartottak. Mikor közelebb jöttek, még inkább
meggyőződtek, hogy ezek Ördögök, mert farkuk, szarvuk, lólábuk volt, sőt
egyikük kutyafejű és oly szőrös volt, mint a medve.
A magukkal hozott nagy üstöt, bárdokat, tőkefát, szurkot s tűzrevalót
lehányták a földre, s míg az egyik tüzet rakott, a másik az üstöt tette
reá, a harmadik szurkot vetett bele, kettő pedig megragadta a Vén
szülét, tőkére tette, bárdokkal apróra vagdalta s a szurokba vetette,
azután háromfertály tizenkettőig főzte. Majd másik kettő felkapta az
üstöt s tartalmát a földre öntötte, a darab húsokat felszedve belőlük
embert formált, egy harmadik belefujt s ismét a Vénasszony állott elő.
Szürkületkor azután hozzáment a vadász.
– Bátor ember vagy, – mond a Vénszüle – áldjon meg az Isten, rajtam
segítettél. Hajdan e helyen major volt, a major gazdája eltartotta a
szegényeket, de én megrontottam a jószágait, ezért a szegénység
megátkozott s így kilenczvenkilenc évre lett szabva büntetésem; hanem
hogy végignézted kínzatásomat, a hátralevő tizenkilencz esztendő
szenvedésétől megszabadítottál; az Isten áldjon meg! Mondd el
mindenkinek, hogy senki se bántsa a másét.
(Ipolyi A. gyüjteményében 286. sz. gyüjt. Deák János, Kecskemét.)

48. Turánka.